A lázadás hajnala A C Crispin

Harmadik, befejező kötetéhez ért a fiatal Han Solo mindeddig ismeretlen kalandjait bemutató nagysikerű könyvtrilógia. A Csillagok Háborúja előtti időben játszódva a szemünk előtt tárul fel annak a fiatalembernek kalandokban bővelkedő élete, akiből egykor a galaxis leghíresebb tolvaja, csempésze és csirkefogója lesz. „A Millenium Falcon a leggyorsabb ócskavas a galaxisban” Miután Han Solo elnyeri egy szabakk-parti során, ő és Csubakka a csempészek fejedelmévé válnak. Ők a leggyorsabbak, a legrafináltabbak. A birodalom fenyegetése azonban egyre nő, és Han jól tudja, a szerencséje nem tarthat ki mindörökké. Mégis, amikor egy régi barátnője, aki most egy földalatti lázadócsapat vezetője, részesedést kínál neki egy mesés zsákmányból, nem tud ellenállni. A terv egyszerű, az ellenállás csekélynek, a nyereség hatalmasnak ígérkezik, Han és a barátai pedig egyenlően osztoznának a zsákmányon a Lázadókkal. Han szerencsétlenségére Ylesia bolygója közel sem bizonyul olyan könnyű falatnak, a Lázadóknak saját elképzeléseik vannak, és ráadásul az egykori cimborák a fénynél is gyorsabban tudnak az ember ellenségévé válni.

STAR WARS

A LÁZADÁS HAJNALA

A. C. CRISPIN

A fordítás a STAR WARS – Rebel Dawn

című könyve alapján készült

A. C. Crispin:

Rebel Dawn

Bantam Spectra Book, 1998

Used under authorization.

Cover art by Drew Struzan

Fordította:

Dr. Dinya Tamás

Hungarian translation

Budapest

Kiadja:

LAP-ICS Kft. AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 679 097 3

Felelős kiadó:

Rácsay László ügyvezető

Ajánlom ezt a könyvet Brian Daley emlékének

Köszönetnyilvánítás

Nem egészen két évvel ezelőtt a Bantam megkért arra, hogy írjam meg Han Solo életének tíz évvel a Csillagok háborúja előtt játszódó történetét. A rám váró feladat nagysága büszkeséggel és némi félelemmel töltött el.

És most... túl vagyok rajta. Magam is alig hiszem el. Két évig a Star Wars univerzumban "éltem"; újra meg újra megnéztem a filmeket, elolvastam a megfelelő háttérirodalmat, írótársaim regényeit, beszéltem a Star Wars-rajongókkal a találkozókon, az online fórumokon és a dedikálások alkalmával. A Star Wars szó szerint része lett az életemnek.

Furcsa most búcsút venni mindettől, legalábbis ami a közeli jövőt illeti. Tervezem, hogy visszatérek az Avon számára írt fantasy trilógiámhoz, amit ezeknek a Han Solo-regényeknek a kedvéért szakítottam félbe (köszönet Johnnak és mindkét Jennifernek!). Ugyanakkor nehéz szívvel hagyom hátra azt a világot, amelyet olyannyira megszerettem. Újonnan szerzett barátaim szerencsére segíteni fognak megőrizni Mr. Lucas univerzumának közelségét.

Egyre növekszik azon embereknek a száma, akik segítettek nekem a könyvek megírásában. A Lázadás hajnalával kemény fába vágtam a fejszémet. Szinte kötelességemnek éreztem Han Solo történetét úgy megírni, hogy azzal méltó módon alapozzam meg a Csillagok háborúja-beli szereplését – ez pedig nem volt könnyű feladat. Ez a regény sem készülhetett volna el a barátaim segítsége nélkül. Igyekeztem hűen követni a Star Wars világegyetem időrendiségét. Ha mégis maradtak volna hibák, azok az én bűneim. Végül szeretnék köszönetet mondani a következő embereknek:

Mindenekelőtt kedves barátomnak, a fegyverek avatott szakértőjének, Steve Osmanskinak. Steve és a felesége, Mary voltak az én legstabilabb támaszaim. Nélkülük most nem tartanék itt.

Michael Capobiancónak, kedvesemnek, barátomnak és társamnak. Mint mindig, Michael segített át a nehézségeken és vette észre a logikai bukfenceket, még mielőtt azok igazi galibát okozhattak volna. Bátran kijelenthetem, hogy jelen pillanatban kevesen tudnak nálunk többet a huttokról. Büszke vagyok erre a kiváltságra.

Rich Handleynek, Craig Robert Careynek (a vukik megteremtőjének!), Mike Beidlernek és Pablo Hidalgónak a megszámlálhatatlan értékes tanácsért. Köszönöm, srácok!

Peternek, Paulnak, Ericnek és Timnek a West End Gamestől.

Rob Brownnak és Curtis Saxtonnak a Millennium Falcont, a "galaxis leggyorsabb ócskavasát" érintő információkért.

R. Lee Brownnak az Echo Stationtől és Peet Janes-nek a Dark Horse Comicstól.

Szerkesztőmnek, az utánozhatatlan Pat LoBruttónak, akinek tartozom egy kiadós lasagnevacsorával. Továbbá Tom Dupreenek, amiért engem választott a projektre. A Star Wars szerkesztőségi hivatalát glédában tartó Evelyn Caintónak, akiben mindig megértő hallgatóságra találtam.

Sue Rostoninak a Lucasfilm licencügyi hivatalából, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy igazodni tudjak a "hivatalos" Star Wars univerzumhoz.

Star Wars-írótársaimnak, akik létrehozták azt az anyagot, amiből én is "kölcsönvettem" ezt-azt a Lázadás hajnalához: L. Neil Smith-nek, Brian Daleynek, Kevin J. Andersonnak, Kristine Kathryn Rusch-nek, Steve Perrynek, Mike Stackpole-nak, Timothy Zahnnak, Rebecca Moestának és Michael E Kube-MacDowellnek.

A Star Ladiesnek és az online barátaimnak, akik tanácsokkal láttak el, és érdeklődve követték nyomon Han Solo kalandjait. Tudjátok ti, hogy kikről van szó.

Cathy Cathersnek, Chris Petesciának, Roseann Caputónak, Glenn Thibertnek, Linda Jean Weldonnak, Timnek és Aaronnak.

Drew Struzannak, aki megtervezte és elkészítette ezeket a nagyszerű könyvborítókat. Mindegyiket imádom!

És természetesen George Lucasnak, aki elindította ezt az egészet. Köszönöm, Mr. Lucas, a megtisztelő lehetőséget.

Az Erő legyen mindőtökkel...

1. fejezet

A szerencse forgandó

Han Solo előredőlt a Wayward Girl pilótaülésében.

– Belépünk az atmoszférába, kapitány – mondta. Figyelte, ahogy a rendszer fakó napja vörösen izzó, fogyó félholdként lassan eltűnik a bolygó pereme mögött. A Bespin hatalmas árnyékos oldala a csillagokat eltakarva tornyosult előtte. Han ellenőrizte a szenzorokat. – Azt mondják, a Bespinen gigászi repülő... vagy inkább lebegő lények élnek az atmoszférában. Kapcsold maximumra a mellső pajzsokat!

A másodpilóta fél kezével elvégezte a módosítást.

– Mi a VÉI-nk Felhővárosig, Han? – kérdezte a nő némileg elcsigázott hangon.

– Mindjárt ott vagyunk – felelte Han, miközben a Girl elérte a felső atmoszféra határát, és végigsiklott a bolygó árnyékos pólusa felett. Messze alattuk cikázó villám ragyogta be a félhomályt egy röpke pillanatra. – A VÉI huszonhat perc. Épp időben érünk Felhővárosba, hogy elcsípjünk egy késői vacsorát.

– Minél előbb, annál jobb – jegyezte meg a nő. Mikor megmozdította a vákuumsínbe tett karját, felszisszent a fájdalomtól. – Ez az izé szúr, mint a veszedelem.

– Kitartás, Jadonna – felelte Han. – Egyből a dokikhoz viszlek.

Jadonna bólintott.

– Benne vagyok, Han. Remekül csináltad. Én meg alig várom, hogy beletegyék a karomat a baktába.

– Leszakadt porcok és ínszalagok... nem lehet kellemes – csóválta meg a fejét Han. – Felhővárosban azonban megfelelő kezelést kapsz.

– Biztos vagyok benne – bólintott ismét a másodpilóta. – Jó kis hely, majd meglátod.

Jadonna Veloz alacsony, zömök, sötét bőrű nő volt hosszú, egyenes fekete hajjal. Han két nappal ezelőtt találkozott vele, amikor a nő egy hirdetést tett fel az Alderaanról az űrhálóra, amelyben egy pilótát keresett, aki elvinné a hajóját a Bespinre. Veloz karját egy megbolondult antigravitációs targonca zúzta össze, de a nő tartani akarta a szoros szállítási határidejét, ezért várt addig a végleges ellátással, amíg meg nem érkezett az áruval a Bespinre.

Miután Jadonna megvette Hannak a jegyet egy gyorsjáratú hajóra a Koréliáról az Alderaanra, a férfi átvette a Girl irányítását, és időben elvitte őket a Bespinre.

A Wayward Girl kiért a vékonyka exoszférából, és a kék ég összezáródó kupolája alatt suhant lefelé az egyre mélyülő szürkületbe. Han változtatott egy kicsit a pályájukon, délnyugatra, a nyugvó nap felé vette az irányt. Alattuk a gomolygó, vattaszerű felhősávok teteje a mélybordótól a narancssárgáig a vörös legkülönbözőbb árnyalatait vette fel.

Han Solónak is megvolt a maga oka, hogy a Bespinre jöjjön. Ha nem talál rá Jadonna felhívására a hálón, mélyen az amúgy is vészesen laposodó zsebébe kellett volna nyúlnia, hogy megváltsa a jegyét egy menetrendszerű járatra.

Veloz balesete Han szempontjából pont a legjobbkor történt. Az általa beígért összeggel együtt lesz elég pénze, hogy kivegyen egy olcsó szobát a nagy szabakkbajnokság idejére. Csak a verseny nevezési díja önmagában kemény tízezer kredit volt. Han még úgy is alig tudta összekaparni a pénzt, hogy eladta azt a kis arany palador szobrocskát, amelyet az ylesiai főpaptól, Teroenzától lopott el, illetve a Greelanx admirális szobájában felfedezett sárkánygyöngyöt.

A koréliai egy pillanatra azt kívánta, bárcsak vele lenne Csubi. A vukit azonban otthon kellett hagynia a Nar Shaddaan lévő apró lakásukban, mivel az ő jegyére már végképp nem tellett volna.

Most már mélyen jártak az atmoszférában. Han végre megpillantotta a Bespin napját, amint az kibukkant a hatalmas gomolyfelhők közül. A hajót azonnal beborította az aranyszínű, ragyogó fényár – aranyszínű, mint amilyen terveket Han is szövögetett a meggazdagodásról.

Mindent erre az egy lapra tett fel... hiszen szabakkban eddig mindig szerencséje volt. Vajon most elég szerencsés lesz a győzelemhez? Olyan minden hájjal megkent játékosokkal fog szembekerülni, mint Lando.

A koréliai nyelt egyet, aztán sóhajtva visszazökkent a valóságba. A figyelmetlenség végzetes lehet. Ismét módosított egy picit a Girl pályavektorán. Most már bármelyik percben beérhet Felhőváros forgalomirányításának hatósugarába.

Mintha csak kitalálta volna a gondolatát, a kommunikátora életre kelt.

– Érkező hajó, kérem azonosítsa magát! – szólalt meg egy férfihang.

Jadonna Veloz bal kézzel felkattintotta a hajó interkomját.

– Felhőváros, forgalomirányítás, ez a Wayward Girl az Alderaanról. A pályavektorunk... – azzal ránézett Han műszereire, és bediktált egy számsorozatot.

– Wiyward Girl, vettük az irányadatokat. A célpontjuk Felhőváros?

– Igen, Felhőváros – felelte Jadonna. Han elvigyorodott. Amint hallotta, a Bespinen a Felhővároson kívül nem nagyon akadt semmi. Működött még ugyan pár bányalétesítmény és persze a szétszórt gázkitermelő, raktár- és szállítóüzemek, de a bejövő hajóforgalomnak több mint a fele valószínűleg a luxushotelek felé irányult. Az elmúlt néhány évben a felhők között lebegő város az unatkozó turisták kedvelt célpontja lett.

– Forgalomirányítás – folytatta Jadonna sürgős szállítmányunk van a Yarith Bespin konyhájának. Sztázisba tett nerfbélszín. Leszállóvektort kérek!

– Megadom az engedélyt, Wayward Girl – közölte az irányítótiszt, majd közvetlenebb hangnemre váltott. – Nerfpecsenye, mi? A héten el kell vinnem az asszonyt. Folyton valami különlegesre vágyik, most aztán megkaphatja.

– Forgalomirányítás, a legszebb színhúst visszük – mondta Veloz. – Remélem, a Yarith Bespin séfje is értékelni fogja.

– Ó, ő nagyon jó – felelte a hang, majd ismét visszaváltott a hivatalos formulára. – Wayward Girl, a 7A leszállóállást jelöltem ki maguknak a hatvanötödik szinten. Ismétlem, hatvanötödik szint. Vették?

– Vettem, forgalomirányítás.

– A leszállóvektoruk pedig... – a hang egy pillanatnyi szünet után diktálni kezdte a koordinátákat.

Han beütötte a számokat a navigációs komputerbe, aztán hátradőlt, hogy élvezze a repülést. Szerette volna végre megpillantani a híres Felhővárost. A Bespin már azelőtt ismertté vált, mielőtt a turistaparadicsom felépült volna. Itt bányásszák ugyanis a tibannagázt, amelyet az űrhajók hajtóműveihez és a sugárvetők feltöltéséhez használnak.

Arról nem sokat tudott, hogy valójában hogyan is bányásszák a gázt, abban azonban biztos volt, hogy az maga is igen értékes árucikk. A bányák biztos jól megélnek belőle. Mielőtt rátaláltak volna a Bespin atmoszférájában rejtőző gáztömegekre, a tibannát a csillagközi kromoszférákból és ködhalmazokból nyerték ki, ami enyhén szólva is veszélyes vállalkozás volt. Aztán valaki rájött, hogy a Bespin atmoszférájában óriási tibannamezők gyűltek fel.

A szenzorok hirtelen elektromos aktivitást jeleztek a közelben, mire Han sietve elfordította pár fokkal a hajót.

– Hé... mi volt ez? – mutatott rá az egyik kijelzőre. Tőlük jobbra gigantikus alak lebegett a csodálatos aranyszínekben pompázó felhők között. A lény olyan hatalmas volt, hogy nem egy koréliai falu eltörpült volna mellette. Jadonna közelebb hajolt.

– Egy beldon az! – magyarázta. – Nagyon ritkák. Most látok először élőben ilyet, pedig jó néhány éve hasítom már ezeket a felhőket.

Han némán figyelte az óriási teremtményt, miközben a Girl elhúzott mellette. A beldon a domború hátával és az aljáról csüngő megannyi táplálócsáppal leginkább egy kocsonyás tengeri élőlényre emlékeztette.

Han ellenőrizte a pályaadataikat.

– Minden stimmel, kapitány – mondta. A leviatán lassan beleveszett a távolba. Egy másik, kisebb alakot is látott a távolban, amiről egy pillanatig azt hitte, hogy egy fejen álló beldon, de aztán rájött, hogy a Felhőváros az.

Úgy ült ott a felhők között, mint valami különleges borospohár. A tetejét kerek tornyok, dómszerű épületek, kommunikációs antennák és szellőzőkürtők tarkították. A lenyugvó nap tétova fényében coruscakőhöz hasonlóan ragyogott.

Az irányvektorukat tartva Han elrepült a ködbe vesző kupolás épületek fölött. Pillanatokkal később egy tökéletesen kivitelezett landolást hajtott végre a Girllel a kijelölt helyen.

Miután átvette a fizetségét és búcsút intett Veloz kapitánynak, elindult keresni egy automata bérsiklót, amely elvinné az elegáns Yarith Bespin Szállodához, ahol a szabakkbajnokságot tartották.

Nemsokára talált is egyet, beütötte a célállomás kódját, mire az aprócska jármű nekilódult a város utcáinak. Olyan sebességgel cikázott a házak és a szintek között, hogy a legtöbb embernek megfájdult volna tőle a feje – főleg amikor a sikló szinte "átszökkent" az alacsonyabb épületek teteje fölött. Hannak remek kilátása nyílt az alattuk tátongó mélységre és az őket körbevevő felhőkre is. Az égbolt már majdnem teljesen besötétedett, a város azonban milliárdnyi lámpa ontotta fényárban úszott.

Percekkel később a bérsikló megállt a Yarith Bespin előtt. Han elhessegette a hordárdroidot, és odasétált a grandiózus bejárathoz. Korábban is járt már előkelő hotelekben, miközben bűvész barátjával, Xaverrivel utazgatott, így nem különösebben nyűgözte le az átrium pazar belseje vagy a szintek között húzódó, pókhálószerű mozgójárdák. Egy táblán legalább húsz nyelven a "Regisztráció a bajnokságra" felirat állt, mire a nyilat követve egy mozgójárdán felment a magasföldszintre.

Mikor lelépett a járdáról, céltudatosan a hatalmas asztalok felé indult. A helyiség zsúfolásig tömve volt a legkülönfélébb fajú, nemű és kinézetű játékosokkal. Han regisztráltatta magát, leadta a pisztolyát – minden fegyvert le kellett adni aztán átvette a holokitűzőjét és a kupont, amelyet majd zsetonchipekre válthat. Az első partik holnap délben kezdődnek.

Mikor odébb lépett és éppen a kupont rejtette biztonság kedvéért az inge belső zsebébe, ismerős hang csendült fel.

– Han! Hahó! Han, itt vagyok!

Megfordult, és Lando Calrissiant látta hevesen integetni nem messze tőle. Intett, hogy észrevette, majd felugrott a mozgójárdára. Lando is fellépett egyre, ami Han felé közeledve átszelte a hatalmas termet.

Amikor legutóbb találkoztak, Lando éppen az Oseon rendszer felé tartott. Mivel azonban már hónapok óta téma volt ez a bajnokság, számított rá, hogy itt majd összefutnak.

– Helló, Han! – vigyorodott el Lando, ahogy a két szembejövő járdán félúton találkoztak. – Rég nem láttalak, vén csirkefogó!

Han ügyesen átugrott a levegőben Lando mozgójárdájára. Alighogy szilárdan állt a lábán, Calrissian csak úgy szeretetből úgy meglapogatta a hátát, hogy azt még Csubakka is megirigyelte volna.

– Örülök, hogy látlak, Lando! – lihegte Han, mikor a barátja végre kiengedte a szorításából.

A két férfi visszament a regisztrációs pultokhoz, és egy percig csak némán meredtek egymásra. Han észrevette, hogy Lando öltözéke jómódról árulkodott – biztos könnyű prédákra lelt az Oseon kártyaasztalainál. A kártyás askajiani szövetből készült drága ruhát viselt, ami a legjobbnak számított a galaxisban. A hátára fekete és ezüst, a legújabb divat szerint szabott köpenyt terített.

Han elmosolyodott. Amikor legutoljára látta Landót, az még éppen csak elkezdett bajuszt növeszteni. Mostanra igencsak terebélyessé vált az arcszőrzete. Noha gondosan nyírta, mégis kifejezetten kalózszerű ábrázatot kölcsönzött a férfinak. Han szóvá is tette ezt.

– Mi van, nem szeretsz kölyöknek kinézni?

– Eddig minden nő, akivel találkoztam, igen elismerően nyilatkozott róla – mondta Lando, és büszkén végigsimított a bajszán. – Már régen meg kellett volna növesztenem.

– Hát igen, vannak, akiknek minden segítségre szükségük van – gonoszkodott Han. – Kár, hogy még így is behozhatatlan az előnyöm veled szemben.

Lando gúnyosan felhorkant.

Han körbepillantott.

– Hé... hol van a kis vörös szemű droidhaverod? Azt ne mondd, hogy eljátszottad Vuffi Raat szabakkon!

– Han, ez egy hosszú történet – rázta meg a fejét Lando. – Ahhoz, hogy rendesen elmondhassam, egy nagy pohár valaminek kell előttem lennie.

– Jó, akkor mi a rövidített sztori? – kérdezte Han. – Csak nem unta meg a kispajtás, hogy állandóan "gazdámnak" kellett szólítania, és megpróbálta valaki másnak eladni a sokadrangú képességeit?

Lando ábrázata lekonyult, és lassan ingatta a fejét.

– Han, nem fogod elhinni, de Vuffi Raa úgy döntött, hogy visszamegy a népéhez, és felnő. Hogy beteljesítse a sorsát.

Han elfintorodott.

– Mi? Ő egy droid. Hogy érted, hogy a sorsát?

– Vuffi Raa egy... bébiűrhajó... volt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de igaz. Egy furcsa... fajból származik. Hatalmas droidhajók formájában járják az űrt. Élőlények, de nem biológiai szervezetek.

– Lando, te ryllt szívtál – bámult a barátjára Han. – Pont úgy beszélsz, mint aki egész nap a csehóban ücsörgött.

Lando feltartotta a kezét.

– Ez az igazság. Emlékszel, ott volt az a gonosz varázsló, Rokur Gepta, akiről kiderült, hogy egy croke, meg azok a vákuumlények, és a nagy csata a Csillagbarlangban, és...

– Csaló! – A mély rekedt hang felriasztotta a két barátot. – Kapják el! Ne engedjék az asztalhoz! Ez Han Solo, és folyton csal a szabakkban.

Han megpördült, és egy feldühödött, felé tartó barabel nősténnyel találta magát szemben. A vicsorgó lény egyik lábára enyhén sántított, de még így is tekintélyes sebességgel közeledett. A barabelek termetes, fekete, hüllőszerű lények voltak. Han még csak kevéssel találkozott az utazásai során, és csak egyetlen nősténnyel.

Pontosabban ezzel a nősténnyel.

Nyelt egyet, és a pisztolyához kapott... vagyis a leadott pisztolya hűlt helyéhez. Hátrálni kezdett, és békítően feltartotta a két kezét.

– Nézd, Shallamar... – kezdte.

Lando, gyorsan átlátva a helyzetet, ellépett a barabel útjából.

– Őrség! – kiabálta. – Őrség, gyorsan ide! Valaki hívja a biztonságiakat!

A barabel fröcsögött a dühtől.

– Lapváltót használ! Csaló! Tartóztassák le!

Han addig hátrált, amíg bele nem ütközött az egyik regisztrációs asztalba, ekkor fél kézzel támaszkodva beugrott mögé. A barabel a fogait villogtatta.

– Gyáva féreg! Gyere elő onnét! Tartóztassák le!

– Nézd, Shallamar! – mondta Han. – Tisztességes játékban győztelek le. Nem valami sportszerű ennyire rosszindulatúnak lenni.

A lény hangos bömbölés kíséretében rávetette magát...

...hogy aztán megakassza egy lábára vetett energiabéklyó. Shallamar a földre zuhant, és a farkával a szőnyeget csapkodva átkozódott.

Han ránézett a hotel biztonsági személyzetére, és hangosan kifújta a levegőt.

Tíz perccel később a barabel még mindig a béklyók fogságában, Han és Lando társaságában a biztonsági tiszt szobájában volt. Shallamar dühöngött, mert a tiszt tetőtől talpig végigpásztázta Hant egy elektromos letapogatóval, és a koréliai tisztának bizonyult bármiféle illegális eszköztől.

A barabel szitkozódva fészkelődött az energiabéklyó szorításában, miközben a biztonsági főnök figyelmeztette, hogy bármiféle további rendbontás esetén kizárják a versenyből.

– ...és azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozik Solónak – fejezte be a tiszt.

Shallamar felmordult, de jóval halkabban.

– Nem fogom többet molesztálni. A szavamat adom rá.

– De... – kezdte a tiszt.

– Hagyjuk, uram! – mosolyodott el Han. – Ha Shallamar békén hagy akkor a részemről rendben van a dolog. Örülök, hogy bebizonyosodott, hogy nem vagyok csaló.

– Ahogy gondolja, Solo. Rendben, maguk ketten mehetnek – vonta meg a vállát a biztonsági főnök. Rápillantott Hanra és Landóra. – Az energiabéklyót azért csak egypár perc múlva fogom feloldani. – Odafordult a barabelhez. – Magán pedig, hölgyem, rajta lesz a szemünk. Kérem, tartsa ezt észben! Bajnokságot rendezünk, nem gladiátorviadalt. Világos?

– Világos – morogta a lény.

Han és Lando elhagyta az irodát. Bár egy szót sem szóltak, Han tudta, hogy a barátja le fogja csapni a feladott labdát. Valóban, alig léptek rá a kávézó felé haladó mozgójárdára, Lando szélesen elvigyorodott.

– Han, Han... csak nem egy régi szerelem? Igazad volt... tényleg a közeledbe sem érek a nők terén, vén cimbora!

Han kivicsorította a fogait, és Shallamart megszégyenítő hangon felmordult.

– Lando, pofa be! Érted... pofa be!

Ekkorra azonban Lando már amúgy sem tudott volna beszélni, mert majd megszakadt a röhögéstől.

A két barátnak jó néhány órájába beletelt, amíg mindent elmeséltek egymásnak. Han végighallgatta Lando kalandjait az Oseon rendszerben. Megtudta, hogy amióta nem látta a barátját, Lando egész vagyonokat nyert és vesztett el kártyán. Legutóbb például egy rakomány drágakövet.

– Látnod kellett volna őket, Han – mondta Lando savanyú képpel. – Gyönyörűek voltak. Majdnem teljesen megtöltötték a Falcon rakterét. Bárcsak megtartottam volna őket. Ehelyett annak az átkozott berubiai bányának vettem meg belőlük a felét!

Han az együttérzés és a fölényesség keverékével nézett a barátjára.

– Tiszta só volt, mi? Kiderült, hogy semmit sem ér.

– Pontosan. Honnan tudtad?

– Ismertem valakit, aki szintén így vert át embereket. Csak akkor egy durafém aszteroidáról volt szó. – Azt persze nem tette hozzá, hogy egyszer ő is félmillió kreditet bukott egy szabakkpartin nyert titánbányán. A bánya ugyan igazi volt, csak éppen a papírjai voltak annyira sárosak, hogy alig tudta elkerülni a bíróságot, amikor a részvényesek vizsgálatot indítottak...

Mindez azonban a múltban történt, és Han Solo megfogadta, hogy sosem fog a múlt elbaltázott lehetőségein búslakodni.

– Ha már a Falconról van szó – mondta –, melyik dokkba tetted le?

– Ó, most nincs itt az öreglány – felelte Lando. – A Nar Shaddaan hagytam. Ahhoz, hogy nagyot szakíts a kártyaasztalnál, előbb fejben kell megverned az ellenfeledet. El kell vele hitetned, hogy olyan vagy, aki nagyban játszik, aki sokat szokott nyerni, de sokat veszít is. így sokkal hitelesebben tudsz majd blöffölni...

– Nem fogom elfelejteni – felelte Han, és magában elraktározta az információt. – Akkor mivel jöttél?

– Az egyik nagy luxuscirkálóval, a Queen of Empire-rel – mondta Lando. – Ennek is meg kell adni a módját. Arról nem is beszélve, hogy a hajón működik az egyik legjobb kaszinó, amit eddig láttam. Azt hiszem, a visszaútra is a Queent választom.

Han kajánul elvigyorodott.

– Pár héttel ezelőtt összefutottam Blue-val. Azt mondta, hogy éppen Drea Renthal új hajóján utazgatva élvezed az életet. A Renthal's Vigilance-en, azon a Carrack osztályú naszádon, amelyet a Nar Shaddaa-i csata után zsákmányolt.

Lando megköszörülte a torkát.

– Drea nagyszerű asszony – jelentette ki. – Egy kalózhoz képest meglepően... kifinomult.

– Csak éppen az anyád lehetne – kuncogott fel Han.

– Az azért nem – húzta össze a szemöldökét Lando. – És Han... az én anyám egyáltalán nem olyan volt, mint Drea. Ezt elhiheted.

– Akkor miért szakítottatok? – kérdezte Han.

– Kalózhajón élni... meglehetősen érdekes dolog – felelte Lando. – Csak az én ízlésemnek egy kicsit... túl nyers.

Han végignézve a barátja piperkőc ruházatán, bólintott.

– Azt elhiszem.

– Amúgy meg... Drea és én barátságban váltunk el – tette hozzá Lando komolyra váltva. – Az utóbbi hónapokban szükségem volt... – vonta meg szemmel láthatóan kényszeredetten a vállát –, nos, Drea pont jókor jött. Én... Szóval jólesett, hogy volt valaki mellettem.

Han ránézett a barátjára.

– Úgy érted, hiányzott Vuffi Raa?

– Nos... hogy hiányolhatnék egy droidot? Mégis... tudod, Han, ő tényleg a társam volt. Volt idő, amikor nem is úgy gondoltam rá, mint egy gépre. Tudod, megszoktam, hogy ott van körülöttem a fiú. Így amikor a kis porszívó elment a népéhez, rá kellett jönnöm, hogy tényleg... hiányzik.

Han rágondolt, milyen lenne elveszíteni Csubit, és együttérzése jeleként csak bólintani tudott.

Egy ideig mindketten szótlanul ültek, szopogatták az italukat, és hálásak voltak egymás társaságáért. Végül Han elnyomott egy ásítást, és felállt.

– Ideje hunyni egy kicsit – mondta. – Holnap lesz a nagy nap.

– Találkozunk az asztaloknál – felelte Lando, és mentek a maguk dolgára.

A szabakk ősi játék, még a Régi Köztársaság idejéből való. A szerencsejátékok közül a legösszetettebb, a legkevésbé kiszámítható, a legizgalmasabb – és a legveszélyesebb.

A játékot hetvenhat lapos paklival játsszák. A kártyachipek értéke a játék folyamán véletlen időpontokban, véletlenszerűen megváltozik, amiért az elektromos jelet kiküldő "randomizátor" a felelős. Így egy nyerő leosztás is totális "fuccsá" változhatott egy pillanat alatt.

A pakliban négy szín van: a kard, a pálca, a kulacs és az érme. A számozott lapok plusz egytől plusz tizenegyig terjednek, és van még négy figura: a generális, az úrnő, a mester és az ász, plusz tizenkettő és tizenöt közötti értékekkel.

Tizenhat arcképes lap egészíti ki a paklit, ezek nyolc plusz- és mínuszjelű párra oszlanak, amelyek a következők: a Bolond, a Levegő és a Sötétség Királynője, a Kitartás, az Egyensúly, a Végzet, a Nyugalom, a Gonosz és a Csillag.

Kétféleképpen lehet nyerni. Az egyik a rundgyőzelem, amelyet minden kör végén osztanak ki. Ezt az a játékos kapja, akinek a lapjainak az összege a legjobban megközelíti vagy eléri a huszonhármat – akár plusz, akár mínusz irányban. Egyenlőség esetén a plusz üti a mínuszt.

A másik lehetőség a szabakkgyőzelem, vagyis a játszmagyőzelem, ezt szintén kétféleképpen lehet elérni. Vagy egy "tiszta szabakk" révén, amely pontosan huszonhármas összértékű kártyachipeket jelent, vagy a "Bolond lapjával", amely pedig egy Bolondból és egy akármilyen színű plusz kettesből és egy hármasból áll – összeolvasva ez is huszonhármat ad ki.

Az asztal közepén egy "interferenciamező" található. A játszma során a játékosok ide bármikor letehetik a lapjaikat, "befagyasztva" azok értékét.

Felhőváros Szabakkbajnokságára több mint száz nagymenő zsugás gyűlt össze a galaxis minden részéből. Voltak ott rodiaiak, twi'lekek, sullustiak, bothaiak, devaroniaiak, emberek... és még jó néhány faj képviselői. A bajnokság négy hosszú napig tart majd, és minden egyes nap végére a játékosok közel fele kiesik. Az asztalok száma is fokozatosan csökken, míg végül az egyeden megmaradt asztalnál az utolsó partiban az ászok ászai mérkőznek meg egymással.

A tét nagy. A nyerteseknek jó esélyük van arra, hogy a befizetett tízezres részvételi díj sokszorosát viszik haza.

A szabakk eredendően nem olyan látványos, tömegeket vonzó sport, mint például a magnaball vagy az antigravitációs hoki. Mivel a kártyacsarnokba csak a játékosok léphettek be, így a hotel előterében az érdeklődők óriási holokivetítőkön követhették nyomon az eseményeket. A játékosok hozzátartozói, a kibicek, a kiesett játékosok és az éppen ott tartózkodó vendégek izgatottan figyelték a játszmákat, és magukban szurkoltak a kedvencüknek.

A kivetítő mellett egy digitáblán a rangsor volt látható a játékosok neveivel és a partik alakulásával. A bajnokság második napján a megmaradt nagyjából ötven játékos tíz asztal köré gyűlt össze. A rangsorolásból kiderült, hogy Han Solo az első napon hajszál híján, a szerencséjének köszönhetően jutott túl. A játszmát elvesztette ugyan, de elég rundgyőzelmet gyűjtött össze ahhoz, hogy mégse essen ki.

Az előtérben az egyik bámészkodó Han győzelméért szorított, még ha a koréliai nem is tudott róla, hogy ez a nő akárcsak a közelében is tartózkodik a Bespinnek. Ha pedig Bria Tharenen múlik, nem is fog soha rájönni. Az évek során, amióta a koréliai ellenállásnak dolgozott, Bria az álcázás mesterévé vált. Hosszú, aranyvörös haját most is rövid, fekete paróka alá rejtette, zöldeskék szemére pedig a hajszínéhez illő sötét biolencsét illesztett. Az elegáns kosztümébe gondosan elhelyezett tömések izmos, teltkarcsú kinézetet kölcsönöztek az amúgy vékony és inkább csontos alakjának. Az egyetlen dolog, amit nem tudott megváltoztatni, az a magassága volt – de a magas nők nem számítottak ritkának az emberek között.

Az előtér egyik szegletéből figyelte a holót, reménykedve, hogy hátha megint lát egy közeli képet Hanról. Örült annak, hogy a koréliai még mindig játékban volt. Bárcsak győzne, gondolta. Han megérdemli már, hogy nagyot kaszáljon. Ha végre sok pénze lenne, nem kéne csempészként kockáztatnia az életét...

Egy pillanatra a kamera ráközelített Han asztalára. Bria látta, hogy a férfi ma egy sullustival, egy bothaival és két emberrel – egy férfival és egy nővel – került szembe. A nő szemmel láthatóan egy "sok G-s" bolygóról jöhetett, legalábbis a vastag, inas nyaka és a rövid, tömzsi termete erre utalt.

Bria nem igazán ismerte a szabakkot, Han Solót azonban annál inkább – még akkor is, ha hét éve elszakadtak egymástól. Ismerte arcának minden vonását; tudta, hogy amikor mosolyog, akkor összeszaladnak a ráncok a szeme körül, ha pedig haragszik vagy gyanakszik valamire, akkor kisimulnak. Ismerte rakoncátlan haj tincseit, amelyek állandóan fodrász után kiáltottak. Bármikor fel tudta idézni kezének formáját, a keze fejét borító finom pihéket...

Bria ismerte annyira Hant, hogy azt is egyből megmondta, ha blöfföl... amit éppen most is csinált.

Magabiztos mosoly kíséretében Han előrenyúlt, és még egy oszlopnyi zsetonchipet tolt az asztal közepére. A tét nagyságát látva a sullusti habozott, aztán bedobta a lapjait. A két ember szintén terített, a bothait azonban keményebb fából faragták. Tartotta Han tétjét, sőt egy jókora összeggel meg is emelte.

Bria rezzenéstelen arccal figyelt, a keze azonban ökölbe szorult. Vajon bedobja, vagy folytatja a kört, abban a reményben, hogy beválik a blöffje?

A twi'lek még egy kártyachipet lökött az interferenciamezőbe, és állta a tétet.

Minden szem Hanra szegeződött.

A koréliai a világ legtermészetesebb módján elvigyorodott. Bria látta, hogy mond valamit – biztos egy idétlen poént sütött el. Aztán még egy halom zsetont tolt előre... akkorát, hogy Bria ösztönösen is összeharapta az ajkait. Ha elveszti a kört, mindennek vége. Ennyit lehetetlen volt visszanyerni.

A bothai jobbra-balra nézegetett, a játszma során először nyugtalannak látszott. Végül bedobta a lapjait. A twi'lek fejnyúlványai idegesen megremegtek.

Végül, lassan a twi'lek is leterítette a lapjait. Han vigyora még szélesebbre húzódott, ahogy besöpörte a téteket. Vajon tényleg olyan jó lapjai voltak, töprengett Bria, vagy igazam volt? Blöffölt vajon?

A sullusti ráncos pofazacskóit rázva Han kártyachipjei felé kapott, az osztó azonban megállította, és figyelmeztette, hogy ilyet nem tehet. Mostanra amúgy is biztos megváltoztak a lapok értékei.

Bria lelkesen bólintott a holo felé. Ez az Han! Csak így tovább! Győzd le őket! Nyerjél!

Mellette valaki köpött egyet, és irritált, sziszegő hangon megszólalt.

– Barabel ragyája verje ki ezt a gazember Solót! Már megint nyert! Biztos, hogy csal!

Bria odapislantott a szeme sarkából, és egy barabel nőstényen akadt meg a szeme. Egy nagyon dühös barabel nőstényen. Elnyomott egy mosolyt. Han aztán tud bánni a nőkkel... ezt vajon mivel idegesítette fel ennyire?

Valami nekidörzsölődött Bria karjának. Amikor megfordult, a segédjét, egy Jace Paol nevezetű koréliait látott maga mellett. A férfi lehalkította a hangját, míg már Bria is alig értette, mit mond, pedig a füle csak egy arasznyira volt a férfi szájától.

– Parancsnok, az alderaani küldöttek megérkeztek. Úton vannak a találkozóhely felé.

– Mindjárt megyek, Jace – bólintott Bria.

Mikor a segédje elhagyta az előcsarnokot, Bria ránézett az igényes kivitelű bőr adatrendezőjére (a látszat kedvéért hordta, az igazi küldetésével kapcsolatban úgysem írt volna bele semmit), halványan rámosolygott a barabelre, és kilépett az előtérből. Ideje a saját dolgaimmal foglalkoznom.

Amikor megtudta, hogy Felhőváros fog otthont adni a szabakk- bajnokságnak, egyből felismerte, hogy ennél ideálisabb helyszínt keresve sem találhatna a Lázadók képviselőivel való találkozásra. A birodalmi világokon gombamód szaporodtak az ellenálló csoportok, és szükség volt közöttük a kapcsolattartásra. Az ilyen randevúkat azonban természetesen illett titokban intézni, a Birodalom kémei mindenhol jelen voltak.

Minden katona tudja, hogy a legjobban elrejtőzni a tömegben lehet. Ráadásul Felhőváros elég messze esett a Birodalom Magjától, így a birodalmiak nem is nagyon felügyeltek rá. Egy nagy bajnokság tökéletes hátteret szolgáltat. Amikor annyi különböző hajó jön-megy mindenfelé, egy ember, egy sullusti és egy durosi találkozója egy felhővárosbeli konferenciateremben nem valószínű, hogy bárkinek szemet szúrt volna.

Bria még magának sem ismerte volna be, hogy részben azért is választotta Felhővárost a találkozó színhelyéül, mert így a bajnokság során esetleg vethet néhány pillantást Han Solóra. Biztosan természetesen nem tudhatta, hogy eljön-e a férfi, de Hant ismerve, ahol ekkora pénzekről van szó, ott ő is előszeretettel jelenik meg.

Miközben a legközelebbi turbólift felé suhanó járdán toporgott, elképzelte, hogy levedli az álcáját, és késő éjszaka felkeresi Han szobáját. A koréliaiban még valószínűleg élénken él a legutóbbi találkozásuk emléke, amikor Bria Sarn Shild moff szeretőjeként jelent meg, de Han biztosan hinne neki, amikor elárulná, hogy csupán a koréliai ellenállás számára kémkedett, és semmi nem volt közte és Shild között.

Amikor pedig elmondta neki az igazságot a legutóbbi kalandjáról, beszélgetnének. Talán egy kis bort is meginnának. Egy idő múlva megfogná a kezét. Aztán pedig...

A Lázadók hírszerzője lehunyta szemét, miközben a turbólift egyre emelkedett a Yarith Bespin ötvenszintes átriumának ragyogó pasztellszínű falai között. Talán amikor elmondott mindent, Han hajlandó lenne csatlakozni a Felkeléshez. A koréliaiak azért fáradoztak, hogy felszabadítsák a bolygójukat a megannyi világot elnyomó Császár uralma alól.

Talán... Bria elképzelte kettejüket, amint vállvetve harcolnak az űrben, bátran küzdenek, egymás hátát fedezik a csatákban, győzelmeket aratnak a birodalmi erők felett... aztán egy-egy fáradságos nap után egymás közelségében találnak menedéket...

Ennél szebbet álmodni sem tudott volna.

Érezte, hogy a lift lassul, ezért sóhajtva kinyitotta a szemét. Szeretett álmodozni... néha csak az álmai révén volt képes folytatni, amit elkezdett. A küldetését azonban semmi sem befolyásolhatta.

Mire széthúzódtak a turbólift ajtószárnyai, összeszedte magát. Határozott léptekkel elhagyta a liftet, és elindult a gazdagon díszített folyosón.

Amikor elérte a konferenciatermet, a megbeszélt kód szerint kopogott az ajtón, mire bebocsátást nyert. Ránézett Jace-re, és a férfi bólintása tudatta vele, hogy átvizsgálta a termet, és nem talált benne poloskákat. Csak miután a biztonságukról imigyen meggyőződött, fordult a teremben egybegyűltek felé.

Az első küldött, Jennsar SoBilles egy jellegzetesen komor képű, kék bőrű durosi volt. Egyedül érkezett, akárcsak Sian Tew a Sul- lustról. Bria szívélyesen üdvözölte a két idegent, megköszönte nekik és az általuk képviselt csoportnak, amiért vállalták a veszélyes utazást – ami tényleg veszélyes volt. Az elmúlt hónapban is elfogták a Lázadók egyik magas rangú tibrini küldöttét, amikor egy hasonló találkozóra igyekezett. Az ishi tib kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni, hogy elkerülje a birodalmi vallatódroidokat.

Az Alderaan három fővel képviseltette magát, két emberrel és egy caamasival. A delegáció vezetője egy középkorú, ősz hajú és szakállú férfi volt. Hric Dalhney az alderaani védelmi miniszter Bail Organa alkirály és államfő kabinetjének nagyra becsült tagja volt. Őt egy fiatal, még a tinédzser éveit taposó, vakítóan fehér hajú lány kísérte. Dalhney Winterként mutatta be, és megjegyezte, hogy az út során az apa-lánya szerepet játsszák. A küldöttség harmadik tagja egy caamasi volt. Az idegen már csak azért is felkeltette Bria érdeklődését, mert még sosem találkozott ezzel a galaxisszerte ritka fajjal.

Caamas bolygója még a Klón Háborúk után gyakorlatilag megsemmisült, hála a Császár jobbkezének, Darth Vadernek. Az már kevésbé volt ismert, hogy a lakosság jó részének sikerült elmenekülnie az Alderaanra, ahol aztán általában visszavonultan éltek.

A caamasi neve Ylenic It'kla volt, és az alderaani alkirály tanácsadójaként mutatkozott be. Magas volt, még Briánál is magasabb, és egy egyszerű, szoknyaszerű ruhát és némi ékszert viselt. Alapjában véve humanoid megjelenésű volt, de a testét aranyszínű tollak borították, az arcán lilás csíkokkal. A szemei nagyok voltak, sötétek, és volt bennük valami szomorú fátyolosság, ami megérintette Briát, tudván, hogy milyen megpróbáltatásokon kellett a caamasiaknak keresztülmenniük.

Ylenic keveset szólt a kezdeti bemutatkozások alkalmával, valami mégis megfogta benne Briát. Eltökélte, hogy ha a lény önmagától nem fejtené ki, akkor majd ő kikéri a véleményét. A caamasit az erő, az önbizalom láthatatlan aurája lengte körül, a Lázadó parancsnok egyből tudta, hogy ezzel a lénnyel számolni kell.

Pár percnyi társalgás után Bria letelepedett a hosszú asztalhoz, és formálisan is megnyitotta a tanácskozást.

– Lázadó társaim – kezdte a gyakorlott szónokok magabiztosságával. – Köszönöm, hogy az életeteket kockáztattátok az ügyünkért. Mi, a koréliai Lázadók más, hozzánk hasonló földalatti csoportokkal is felvesszük a kapcsolatot, és minden Lázadó csoportot az egyesülésre buzdítunk. Csak egy erős, összetartó csoportnak lehet esélye szembeszállni a világainkat mételyező, a népeinket romlásba döntő Birodalommal.

Bria vett egy nagy lélegzetet.

– Tudom, hogy az indítványunk rémisztő és veszélyes, higgyétek el nekem! De csak összefogás révén, egy szövetség kialakításával lehet a Lázadó csoportoknak bármiféle esélyük a győzelemre. Amíg széttöredezett, egy-egy bolygóra szorítkozó csoportokat alkotunk, biztos bukásra vagyunk ítélve.

Ismét szünetet tartott.

– A koréliai mozgalom már régóta fontolgatja ezt a javaslatot. Tisztában vagyunk azzal, milyen radikális változásokkal járna, és hogy egy ilyen szövetség milyen nehézségek elé néz. Amíg különálló szervezetek vagyunk, a Birodalom nem söpörhet el egyszerre mindannyiunkat. Ha egyesülünk, akár egy csatában mind odaveszhetünk. Annak is tudatában vagyunk, hogy a különböző fajoknak milyen problémát jelentene együtt dolgozni. Eltérő etikai és morális szabályok, ideológiák, vallások – nem is beszélve a különböző fegyverekről és technológiákról. Mindez számos nehézséget vet fel.

Bria nyugodtan ránézett a hallgatóságára.

– Mégis, kedves barátaim, egyesülnünk muszáj. Valahogy módot kell találni a nehézségek leküzdésére. Biztosan képesek vagyunk rá... és ez a mostani tanácskozás tárgya.

A durosi küldött ujjaival az asztal lapján dobolt.

– A szavaid nyugtalanítóak, parancsnok. Lélekben egyetértek velük. Nézzük azonban a tényeket! Amikor a nem emberlakta világokat szövetkezni hívod, egyúttal arra kéred őket, hogy fokozott kockázatot vállaljanak. Mindenki ismeri a Császár ellenszenvét az idegen fajokkal szemben. Ha a szövetség szembeszáll Palpatine erőivel és elbukik, a Császár haragja az ő bolygóikra fog elsősorban lesújtani. Lehet, hogy egyszerűen csak a Lázadóknak szánt lecke gyanánt megsemmisít minket.

– Jogos az észrevételed, Jennsar – bólintott Bria, majd körbetekintett az asztal körül. – Dalhney miniszter úr, mi az ön véleménye?

– Mi az Alderaanon kezdetektől fogva támogattuk a Lázadást – felelte a férfi. – Felderítőeszközökkel, anyagi és technikai támogatással járultunk hozzá a mozgalmakhoz. A háborúskodás azonban nem kívánt dolog a számunkra. Az Alderaan kultúrája a fegyverek és az erőszak hiányára épül. Békés bolygó vagyunk, a katonák világa távol áll tőlünk. Számíthat a támogatásunkra – azonban nem tartom elképzelhetőnek, hogy valaha is katonai segítséget tudnánk nyújtani.

Bria komoran tekintett Dalhneyre.

– Lehetséges, miniszter úr – mondta –, hogy az Alderaannak nem lesz más választása, mint hogy feladja a pacifizmust. – Odafordult az apró sullustihoz. – Sian Tew, mik az első gondolataid?

– Parancsnok, a népem annyira megszenvedi a Birodalom zsarnokságát, hogy keveseknek áll módjukban bármiféle felkelést szervezni. – A kicsiny lénynek megremegtek a pofazacskói, sötét, nedves szemei elkomorultak. – Noha az orruk alatt sokan panaszkodnak a birodalmi csapatokra, jó, ha maroknyian mertek nyíltan lázadni a népem közül. A barlangjaink a félelem barlangjai. A SoroSuub Társaság uralja gyakorlatilag a bolygónkat, a legfőbb vevőjük pedig a Birodalom. Ha csatlakoznánk a Lázadáshoz, az polgárháborút eredményezne!

Bria felsóhajtott. Hosszú megbeszélés lesz, gondolta keserűen.

– Úgy látom, hogy mindenkinek jogos felvetései vannak – mondta a lehetőség szerint nyugodt és színtelen hangon. – Az azonban, ha beszélünk róluk, még nem árt senkinek, és nem kötelez semmire. Egyszerűen csak beszéljük meg a problémákat, rendben?

Egy másodpercnyi hallgatás után a három bolygó küldöttei egyetértően bólintottak. Bria hangosat sóhajtva belekezdett...

El se hiszem, hogy idáig eljutottam, gondolta Han nyúzottan, miközben belehuppant az egyetlen megmaradt szabakkasztal egyik székébe. A bajnokság negyedik napjának éjszakája volt ez, és már csak a legjobbak maradtak versenyben. Bárcsak kitartana még egy kicsit a szerencsém...

Komótosan megropogtatta az ujjait, és magában legalább húsz óra alvás után vágyakozott. Az elmúlt néhány nap embert próbáló volt... végeérhetetlen kártyapartik, alig tudott enni, inni vagy aludni.

A döntő többi résztvevője szintén elfoglalta a helyét az asztal körül. Egy parányi chadra-fan, a bothai hím és egy rodiai nőstény. Azt, hogy a chadra-fan melyik nemhez tartozik, nem tudta volna megmondani. A hímek és a nőstények is ugyanazt a hosszú lebernyeget viselték.

Miközben Han végigpillantott az ellenfelein, vele szembe, az asztal túloldalára leült az utolsó játékos is, egy fiatalember. Han magában felszisszent. Biztos voltam benne, hogy ez fog történni. Egy olyan profival szemben, mint Lando, semmi esélyem nincs.

Tudatában volt annak is, hogy az asztalnál minden bizonnyal ő az egyetlen "amatőr". Valószínűleg nem járt volna messze az igazságtól, ha azt tippeli, hogy Landóhoz hasonlóan a többiek is alapvetően a szabakkból élnek meg.

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy feladja az egészet, és kisétál. Most elveszteni, ennyi nap után...

Lando kedélyesen bólintott a barátjának, amit Han viszonzott is.

Megérkezett az osztó. A szabakkjátékban normálisan az osztó is részt vett, most a bajnokság alatt azonban csupán a kártyachipeket osztotta, és nyomon követte a játék menetét... magába a játékba tilos volt beleavatkoznia.

Az osztó ma egy bithi volt. A lény kezén az öt ujja közül mind a hüvelyk, mind a kisujja szembefordítható volt a többivel, ez varázslatos ügyességet kölcsönzött neki. A bálterem kristálycsilláijainak ragyogása visszatükröződött hatalmas, tar koponyáján.

Az osztó jól látható módon elővett egy bontatlan csomag kártyachipet, végigpörgette, majd néhányszor aktiválta a randomizátort, mintegy alaposan megkeverve a paklit. Ettől fogva a randomizátor véletlenszerű időpontokban megváltoztatja a lapok értékét.

Han ránézett Landóra, és örömmel állapította meg, hogy a barátján is megmutatkoztak a fáradtság jelei. A férfi amúgy makulátlan ruházata most gyűrötten csüngött, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. A haját legalább két napja nem fésülhette.

Han tudta, hogy ő sem festhet sokkal különbül. Miközben bágyadtan végigsimított az arcán, az ujjai szúrós borostán szántottak végig. Mikor is borotválkoztam utoljára?

Aztán erőt vett magán, felült, és kezébe vette az első leosztást...

Három és fél órával később a bothai és a rodiai kiesett. Egyetlen szó nélkül otthagyták az asztalt. A bothai hím befuccsolt, ráadásul az összes zsetonját feltette erre az egy játszmára. Amikor Lando besöpörte a téteket, a lény anélkül sétált el, hogy akár csak visszanézett volna. A rodiai nőstény feladta, de nem fuccsolt be. Han úgy gondolta, egyszerűen idejekorán ki akart szállni, amíg nem vesztett sokat. A csábítás óriási volt, hiszen a tétek összege elérte a húszezer kreditet.

Han szerencséje eddig kitartott, és elég zsetonchipje volt ahhoz is, hogy az eddig látott téteket állni tudja. Magában számolgatott. Ha most kiszáll, úgy saccra húszezer kredittel hagyja el a Bespint. A látása kezdett homályossá válni, az oszlopokba rakott zsetonchipeket nehezen tudta megkülönböztetni egymástól.

A koréliai eltöprengett. Húszezer az sok pénz. Majdnem elég ahhoz, hogy saját hajót vegyen. Terítsen? Vagy maradjon bent?

A chadra-fan újabb ötezerrel megemelte a tétet. Han állta. Lando is, bár majdnem az összes zsetonjába került.

Han végigmérte a kézben tartott lapjait. Nála volt a Kitartás, ami mínusz nyolcat ért. Pont ideiilik, gondolta. Ehhez a csatához most kitartás kell... Továbbá a pálca ász, plusz tizenötös értékkel, és a kulacs hatos. Plusz hat.

Tizenhárom. Még kell egy lap, csak nehogy figura legyen, mert akkor egyből befuccsolna.

– Kérek egyet! – mondta.

Az osztó odatolt egy kártyachipet elé. Han felvette, és elborzadva látta, hogy a Végzet az, amely mínusz tizenhármat ért. Nagyszerű! Messzebb vagyok, mint bármikor!

Aztán a lapok a szeme előtt elhalványultak, és átváltoztak...

Most a Levegő és a Sötétség Királynője volt nála, mínusz kettes értékkel, továbbá az érme ötös, a pálca hatos és az érme mester, amely tizennégyet ért. Összesen... huszonhárom. Nagyot dobbant a szíve. Tiszta szabakk!

Ezekkel a lapokkal hozná a kört és a partit is. Megnyerné a bajnokságot!

Egyetlen módon lehetne megverni, ha valakinél ott van a "Bolond lapja".

Vett egy nagy lélegzetet, és egymaréknyi kivételével az összes zsetonját feltette. Egy pillanatra eltöprengett, vajon nem kéne-e a lapjait betenni az interferenciamezőbe, de ebből az ellenfelei egyből tudnák, hogy nem blöfföl. Azt akarta, hogy tartsák a tétjeit, hiszen most nagyot kaszálhat.

Maradjatok így, bűvölte a lapjait. Bárcsak ne változnának át. Az igazi randomizátorok tényleg véletlenszerűen működtek. Volt, hogy egy partiban kétszer, háromszor is aktiválódtak, máskor meg alig. Han úgy számolgatta, hogy az esélye arra, hogy a következő három percben – ennyi játékossal körülbelül eddig tart egy kör – nem változnak meg a lapjai, úgy ötven százalék.

Igyekezett faarcot felvenni, és jelentős erőfeszítések árán ellazította a testét. El kell hitetnie velük, hogy esetleg blöfföl!

Hantol jobbra az apró chadra-fan fülei sebesen jártak, aztán egy sor alig hallható visítás kíséretében lassan, kecsesen letette a lapjait az asztalra, felállt, és elsétált.

Han rámeredt a kártyachipjeire. Nyugi... csak nyugi! A szíve a torkában dobogott, és csak reménykedni tudott, hogy Lando nem veszi észre.

A bajuszos kártyás egy hosszú másodpercig habozott, majd húzott egyet. Aztán Han árgus tekintete előtt lassan, megfontoltan kinyújtotta az egyik kezét, és az egyik lapot képpel lefelé az interferenciamezőre helyezte.

Han összerezzent. Ahogy Lando tette lefelé a lapot, a kártyachip alapszíne egy pillanatra visszatükröződött a mező ionizációja miatt. Lila. Ha nem csalták meg a véreres szemei, akkor ez csak a Bolond lehet. A legfontosabb kártya a "Bolond lapjához".

Nyelt egyet, de iszonyúan kiszáradt a torka. Lando vérprofi, gondolta. Lehet, hogy csak azért tette így le azt a lapot, hogy meglássam az árulkodó színét, és azt higgyem, hogy nála van a teljes "Bolond lapja". De miért? Blöfföl? Azt akarja, hogy adjam fel? Vagy csak képzelődöm?

Han ránézett az ellenfelére. Lando két lapot tartott a kezében. Aztán a kártyás rámosolygott Hanra, és gyorsan firkantott valamit egy kis digitáblára, amelyet a megmaradt zsetonjaival együtt a koréliai elé tolt.

– Váltó – mondta szívmelengetően sármos hangon. – Bármelyik hajóra érvényes a flottámból. Szabadon választhatsz.

A bith odafordult Hanhoz.

– Elfogadod, Solo?

Hannak annyira kiszáradt a szája, hogy csak bólintani tudott.

– A váltód jó – fordult vissza a bith Lando felé.

Lando két lapot tartott a kezében, meg a Bolondot, amely biztonságban feküdt az interferenciamezőben. Han leküzdötte a késztetést, hogy kezével megtörölje az arcát. Vajon látja rajta Lando, hogy mennyire izzad? Gondolkozz, nyugodtnak kell tűnnöd, parancsolt magára. Vajon nála van a "Bolondlapja"... vagy... blöfföl?

Csak egyféleképpen jöhetett rá.

Nyugi, nyugi, utasította a kezét, majd szándékos lassúsággal előretolta az utolsó kupac zsetonchipjét is.

– Hívok – mondta károgásszerűen rekedt hangon.

Lando egy pillanatig némán figyelte, majd halványan elmosolyodott.

– Remek. – Kinyúlt, és felfordította az interferenciamezőben lévő lapot.

A Bolond vigyorgó képe nézett szembe Hannal.

Aztán komótosan Lando a második kártyachipet is leterítette a Bolond mellé. Pálca kettes.

Han nem kapott levegőt. Végem van... mindent elvesztettem...

Végül Lando felfordította az utolsó lapját.

Kulacs hetes.

Han hitetlenkedve rámeredt az értéktelen lapkombinációra, aztán csigalassúsággal ráemelte a tekintetét a barátjára. Lando szárazon elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Nem jött össze, haver – mondta. – Azt hittem, beveszed a blöfföt.

Lando blöffölt! A koréliai keze egyfolytában remegett, miközben a hallottakat emésztette. Győztem! Magam sem hiszem el, de győztem!

– Tiszta szabakk – mondta, miután kiterítette a lapjait. – Megnyertem a játszmát is.

– Kedves egybegyűltek, a bajnokság győztese Solo kapitány! – bólintott a bith, miközben a gallérjára tűzött apró mikrofonba beszélt. – Gratulálok, Solo kapitány!

Han kábán odabiccentett a bithnek, aztán észrevette, hogy Lando előrehajolva kinyújtja felé a kezét. Odalépett, és belecsapott a barátja tenyerébe.

– Nem tudom elhinni – mondta. – Micsoda játszma!

– Jobb játékos vagy, mint valaha is hittem volna, öregfiú – felelte mosolyogva Lando. Han eltöprengett, a barátja hogy tud ilyen fesztelen maradni, miután majd mindenét elvesztette. Aztán eszébe jutott, hogy a szerencsejátékból élő Lando valószínűleg már korábban is vesztett el egész vagyonokat, így hozzászokhatott.

Felkapta a Lando váltójául szolgáló digitáblát, és tanulmányozni kezdte.

– Szóval, melyik hajóra tartasz igényt? – kérdezte Lando. – Van egy majdnem új YT-2400-as koréliai teherhajóm, én azt választanám. Várj csak, amíg...

– A Falcont viszem el – vágott közbe Han.

Lando összevonta a szemöldökét.

– A Millennium Falcont? – kérdezett vissza láthatóan bosszankodva. – Na ne! Han, az az én saját hajóm. Az nem volt benne az ajánlatban.

– Azt mondtad, bármelyik hajót a flottádból – emlékeztette Han színtelen hangon. – A Falcon ott ül a hangárodban. Azt választom.

– De... – Lando villogó szemmel elhallgatott.

– Igen, cimbora? – kérdezte Han enyhe éllel a hangjában. – Talán a váltód nem ér semmit?

Lando lassan bólintott.

– Senki nem mondhatja, hogy nem tartom a szavam. – Vett egy nagy lélegzetet, aztán mérgesen megszólalt: – Rendben van... a Falcon a tiéd.

Han elvigyorodott, a levegőbe emelte a kezét, és örömében vad táncban tört ki. Várjunk! El kell mondanom Csubinak! A Millennium Falcon az enyém! Végre! Saját hajóm van!

2. fejezet

Az adott szó

Bria Tharen egyedül állt a kihalt előtérben, és a kivetítőn Han féktelen örömmámorát figyelte. Legszívesebben ott termett volna, hogy megölelje, hogy megcsókolja, hogy együtt ünnepeljen vele. Csodálatos, gondolta boldogan. Ó , Han, megérdemelted ezt a győzelmet! Úgy játszottál, akár egy igazi bajnok!

Eltöprengett, vajon a barna bőrű szerencsevadász mit ajánlhatott fel a koréliainak fizetségképpen. Nyilván valami értékeset, hiszen Han úgy szorította magához a digitáblát, mintha a világ legcsodálatosabb kincsét rejtené.

A negyedik nap éjjelén jártak, és a koréliai nő találkozója a durosival, a sullustival és az alderaaniakkal holnap reggel véget ér. Bizonyos kérdésekben megegyezésre jutottak, és mindegyikük rengeteget tanult a többiek kultúrájáról. A legfontosabb dologban azonban nem jutottak dűlőre. A három csoport egyike sem akart csatlakozni a koréliaiak által javasolt szövetséghez.

Bria felsóhajtott. Mindent megtett, de nyilvánvaló volt, hogy még rengeteg munka vár rá. Tudta, hogy nem kéne hibáztatnia a többi csoportot az óvatosságuk miatt, mégis neheztelt rájuk. A helyzet a Birodalommal csak rosszabb lesz, és vakok, ha ezt maguktól nem látják.

Léptek zajára lett figyelmes, ezért megfordult. Az alderaani lányt, Wintert látta közeledni. Csinos, fiatal lány volt ragyogó fehér, hosszú hajjal és zöld szemekkel. Egyszerű, konzervatív szabású zöld ruhája vékony, fenséges alakot takart. Magas volt, bár annyira nem, mint Bria.

A koréliai parancsnok bólintott, aztán mindketten percekre belefeledkeztek a bálteremben zajló eseményekbe. Hant körülvette a többi játékos, a kezét szorongatták, elhalmozták gratulációikkal. Ételt, italt hordtak körbe, és a hotel személyzetével, a rendezőkkel és az osztókkal kiegészülve egyre kötetlenebb hangulat alakult ki.

– Úgy látszik, jobban érzik magukat, mint mi a megbeszélések alatt – jegyezte meg komoran Bria. – Irigylem őket. Semmi bajuk a világon.

– Ó, bizonyára nekik is megvannak a maguk gondjai – felelte Winter. – De jelenleg félretolták azokat, hogy kiélvezhessék a pillanat varázsát.

– Egy filozófus veszett el benned – bólintott Bria.

A lány gyöngyöző, tiszta hangon felnevetett.

– Ó, mi, alderaaniak szeretünk a filozófiáról, az erkölcsről, a lélekről beszélgetni. Alderában külön kávézók vannak, ahová beülnek az emberek, és naphosszat elvitatkoznak a filozófiáról. Ez amolyan hagyomány a bolygónkon.

– A koréliaiakat meg inkább mint forrófejű kalandorokat ismerik, akik nem riadnak vissza semmilyen veszélytől – kuncogott fel Bria.

– Talán a világaink kölcsönösen kiegészíthetnék egymást – tette hozzá Winter.

Bria eltöprengve ránézett a lányra.

– Winter, ne menjünk át a bárba egy csésze bonkávéra?

– Szívesen – bólintott a lány Kristálytiszta, lágyan hullámzó haja zuhatagként omlott végig a hátán. Bria hallott már róla, hogy az alderaani felnőttek nem vágták a hajukat.

Miután kényelmesen elhelyezkedtek, és kihozták nekik a két gőzölgő csésze, illatos kávét, Bria feltűnés nélkül megnyomott egy gombot az arany karkötőjén, és a rajtuk díszelgő coruscaköveket figyelve körbeforgatta az ékszert a szobában. Amikor egyik sem villant fel, megnyugodott. Nem hallgatnak le. Nem mintha számítottam volna rá, de jobb biztosra menni...

– Winter, mesélj magadról! – kérte Bria. – Hogy csöppentél bele ebbe a küldetésbe?

– Bail Organa olyan volt nekem, mint az édesapám – válaszolta halkan a lány. – Úgy nevelt fel, mint a saját lányát, Leiát. Kiskorom óta a hercegnő mellett vagyok. – Félszegen elmosolyodott, és Bria ismételten rájött, hogy a lány meglepően érett, kiegyensúlyozott a korához képest. – Volt olyan, amikor szó szerint összetévesztettek a hercegnővel. Én azonban örülök, hogy nem királyi vérből származom. Nehéz elviselni az állandó nyilvánosságot, ahogy azt Leia és az alkirály kénytelen elviselni. Szüntelen feszültség, a sajtó a sarkadban liheg... nem lehetsz ura a saját életednek.

– Gondolom, a királyi család még rosszabb helyzetben van, mint a videósztárok – bólintott Bria, és belekortyolt a bonkávéjába. – Tehát Bail Organa nevelt fel... És mégis elengedett erre a küldetésre? Biztos tudta, hogy milyen veszélyes lenne, ha felfedeznének bennünket. – A koréliai felvonta a szemöldökét. – Csodálkozom. Túl fiatalnak tűnsz még ahhoz, hogy ilyen kockázatokat vállalj.

– Egy évvel és pár hónappal idősebb vagyok a hercegnőnél – mosolyodott el Winter. – Most múltam tizenhét. Ez a nagykorúság határa az Alderaanon.

– Ugyanúgy, mint a Korélián – felelte Bria. – Túl kevés. Én tizenhét éves koromban még nagyon éretlen voltam. Oly régen volt... mintha ezer éve történt volna kilenc helyett.

– Öregebbnek tűnsz ennél – jegyezte meg Winter –, de nem kinézetre. Huszonhat, és már parancsnok vagy? Biztos korán kezdted – mondta, és öntött egy kevés traladontejet a kávéjába.

– Így volt – bólintott Bria. – Ha pedig öregebbnek látszom a koromnál... nos, egy év rabszolgaság az Ylesián elég ok erre egy lánynak. Azok a fűszergyárak rengeteget kivesznek az emberből.

– Rabszolga voltál? – csodálkozott el Winter

– Igen. Egy... barátom menekített el az Ylesiáról. Azonban fizikailag elszabadulni még a könnyebb dolog volt – ismerte el Bria.

Jóval azután, hogy a testem már szabad volt, az elmém és a lelkem még mindig rabságban sínylődött. Ki kellett szakadnom abból a világból, és az volt a legnehezebb feladat, amivel valaha is szembekerültem.

Winter együtt érzően lesütötte a szemét. Briát magát is meglepte kicsit, hogy ennyire kitárulkozik a lánynak, az alderaani azonban remek hallgatóságnak bizonyult. Látszott, hogy nemcsak végigüli a beszélgetést, de tényleg érdekli is, amit Bria mondott. A parancsnok elgondolkozva megvonta a vállát.

– Gyakorlatilag mindent feladtam, ami fontos volt nekem. Szerelmet, családot... biztonságot. De megérte, hiszen önmagam lehettem. Most újra van értelme az életemnek.

– A Birodalom ellen küzdeni.

Az idősebb nő bólintott.

– A Birodalom ellen küzdeni, amely támogatja és élteti a rabszolgaságot. A legaljasabb, legmegalázóbb rendszer amit az úgynevezett civilizált lények valaha is kitaláltak.

– Hallottam már az Ylesiáról – mondta Winter. – Bail Organa néhány éve már elrendelt egy vizsgálatot a bolygóról, amikor nyugtalanító hírek szivárogtak ki. Azóta törekszik arra, hogy az alderaaniakkal megismertesse a valóságot – a fűszergyárakról, a kényszermunkáról.

– És a legrosszabb az egészben az – tette hozzá keserűen Bria –, hogy nem kényszerítenek. Az emberek önszántukból dolgozzák halálra magukat. Borzasztó. Bárcsak lenne elég katonám meg fegyverem, már holnap elindulnék az Ylesia felé egypár századdal. Porig rombolnánk azt a koszfészket.

– Több kellene ahhoz, mint pár század.

– Igen, sajnos. Mostanra már nyolc vagy kilenc kolóniájuk van. Rabszolgák ezrei. – Bria óvatosan belekortyolt a forró italba. – Nos... várod a holnapi megbeszélést?

– Nem igazán – sóhajtott fel Winter.

– Nem csodálom – válaszolta Bria. – Gondolom, unalmas lehet egész nap ülni és hallgatni, hogy vitatkozunk a Felkelők Szövetségének szükségességéről. Ha gondolod, hagyd ki a holnapi ülést, és menj el szórakozni egy kicsit! Felhővárosból szervezett utak indulnak a beldonrajok megtekintésére, vagy ott vannak a légi rodeók. Úgy hallottam, a thrantahajtók igazán látványos bemutatót tartanak.

– Ott kell lennem a holnapi tanácskozáson – mondta Winter. – Dalhney miniszternek szüksége van rám.

– Miért? – kérdezte Bria. – Lelki támaszt nyújtasz?

A lány halványan elmosolyodott.

– Nem. Én vagyok a rögzítője. Szüksége van rám, hogy előkészíthesse a jelentését az alkirálynak.

– Rögzítője?

– Igen. Én mindenre emlékszem, amit hallok, látok vagy tapasztalok – magyarázta Winter. – Képtelen vagyok felejteni, pedig néha annyira vágynék rá. – Bájos arca elkomorult, mintha csak feltolultak volna a régi, fájdalmas emlékei.

– Tényleg? – Bria elgondolkozott, milyen hasznos lehet egy ilyen ember a csapatban. Saját maga is részt vett néhány memóriajavító előadáson és hipnotréningen, hiszen az igazi munkájából semmit nem mert volna adatfájlokon vagy holoegységekben rögzíteni. – Igazad van, ez tényleg nélkülözhetetlenné tesz.

– Amiért azt mondtam, hogy nem várom a holnapi ülést – dőlt előre Winter a székében –, az nem az, hogy unatkozom, parancsnok. Egyszerűen nehezemre esik hallgatni Hric Dalhneyt, amint megrögzötten kitart amellett, hogy az Alderaan hagyományai fontosabbak a Birodalom elpusztításánál.

Bria felkapta a fejét.

– Ó... ez aztán érdekes. Miért mondod ezt?

– Amikor diplomáciai útjukon néha elkísértem Leiát és az édesapját a Coruscant... – harapta el a szót, majd keserűen felkuncogott –, a Birodalmi Központba, kétszer találkoztam a Császárral. Egyik alkalommal Palpatine császár megállt, és megszólított. Persze, csak felületesen üdvözölt, de... – Beharapta az ajkait, és Bria most először vette észre az érett felszín mögött megbúvó riadt, serdülő kislányt. – Bria, a szemébe néztem. Azóta sem tudom kiverni a fejemből, akárhogy próbálkozom. Palpatine császár gonosz. Olyan furcsa... olyan természetellenes.

A lány a helyiség kellemes hőmérséklete ellenére megremegett.

– Megrémített. Olyan... rosszindulatú volt. Ez a legjobb szó rá.

– Hallottam róla történeteket – szólalt meg Bria –, de személyesen még sosem találkoztam vele. Távolból láttam egyszer, de ez minden.

– Ne is akarj találkozni vele! – mondta halkan Winter. – A szeme... rád szegezi, és úgy érzed, hogy kiégeti a lelkedet, a létedet alkotó esszenciát.

– Ezért kell szembeszállnunk vele – sóhajtott fel Bria. – Ezt akarja, mindent elnyelni... a bolygókat, az élőlényeket... mindent. Palpatine célja, hogy a történelem leghatalmasabb, korlátok nélküli elnyomójává váljon. Fel kell vele vennünk a harcot, vagy mindannyian megsemmisülünk.

– Egyetértek – felelte Winter. – Ezért megyek vissza az Alderaanra, és elmondom Bail Organának, hogy az alderaaniaknak igenis fel kell fegyverkezniük, és meg kell tanulniuk harcolni.

Bria csodálkozva pislogott néhányat.

– Tényleg? Dalhney azonban nem osztja a véleményedet.

– Tudom – mondta a lány. – És azt is tudom, hogy az alkirály is a fegyverkezés ellen van. Azonban az elmúlt néhány nap, a beszédeid meggyőztek arról, hogy ha az Alderaan nem veszi fel a harcot, elpusztul. Mindketten tudjuk, hogy amíg a Császár uralkodik, igazi békéről nem beszélhetünk.

– Gondolod, hogy Bail Organa fog rád hallgatni? – kérdezte Bria a remény pislákoló szikrájával a szívében. Végre valakinél elértem valamit... mégsem volt teljes csőd az elmúlt négy nap...

– Nem tudom – felelte Winter – Talán. Ő jó ember, és tiszteletben tartja azokat, akik kiállnak a véleményük mellett, még ha fiatalok is. Ő is a Felkelés híve. Máris megszervezte, hogy a lánya és én speciális hírszerző kiképzésben részesüljünk. Tudatában van annak, hogy két ártatlan kinézetű lány olyan helyekre is bejuthat, ahol a tapasztalt diplomaták kudarcot vallanak.

– Erre magam is rájöttem – bólintott Bria. – Sajnálatos tény, hogy egy bájos arc és egy angyali mosoly biztos belépő a birodalmi apparátusba, akár a legfelsőbb körökbe is... mások pedig hiába próbálkoznak vele.

Bria "parancsnok" keserűen elmosolyodott, miközben kitöltött magának még egy csésze bonkávét.

– Mint azt bizonyára észrevetted, a Birodalomban a férfiak és az emberek dominálnak. A férfiakat pedig a nők könnyen... manipulálhatják. Néha túl könnyen is. Nem helyénvaló dolog, nem is tetszik különösebben, azonban a cél szentesíti az eszközt. Ezt megtanultam az évek során.

– Ha pedig Bail Organa mégsem hallgatna rám – folytatta Winter –, biztos vagyok benne, hogy Leia fog. Ő erősködött, hogy a kiképzésünk során sajátítsuk el a fegyverek használatát is. Mindketten megtanultunk lőni, és hogy el is találjuk a célpontot. Az alkirálynak először nem tetszett az ötlet, de amikor átgondolta, belenyugodott. Leia mellé még egy fegyvermestert is kinevezett. Intelligens ember, megérti, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor meg kell tudnunk védeni magunkat.

– De elég lesz-e vajon meggyőzni a hercegnőt? – kérdezte Bria. – Tudom, hogy talpraesett egy lány de még akkor is nagyon fiatal.

– Bail Organa azt fontolgatja, hogy jövőre kinevezi az Alderaan képviselőjének a Birodalmi Szenátusba – mondta Winter. – Ne becsüld alá Leia céltudatosságát és befolyását!

– Nem fogom – ígérte Bria, és rámosolygott Winterre. – Annyira örülök, hogy beszélgettünk. Hála neked, kezdem visszanyerni az elvesztett optimizmusomat.

– Én pedig neked tartozom köszönettel, parancsnok – válaszolta Winter. – Hogy felnyitottad a szemem. A koréliai felkelőknek igazuk van. A Lázadás egyetlen esélye a szövetségben rejlik. Remélem, egy nap még arra is sor kerül...

Ahogy a bajnokságot záró parti kezdett alábbhagyni, Han Lando mellett találta magát. Az ajtó felé intett.

– Gyere, meghívlak egy italra!

Lando fanyarul elmosolyodott.

– Jobb is lesz, ha te fizetsz, öreg cimbora. Az összes pénzem nálad van.

– Fizetek, fizetek – vigyorodott el Han is. – Hé, Lando... nem kell egy kis kölcsön? És nem akarsz jegyet foglalni arra a luxusjáratra, amely holnap indul a Nar Shaddaara?

– Igen... és nem – tétovázott Lando. – Egy ezrest kölcsönkérnék, és meg is adom. De úgy döntöttem, hogy egy ideig még itt maradok a Bespinen. Sokan, akik nem jutottak be a bajnokság döntőjébe, most a helyi kaszinókban próbálják visszahozni a veszteségüket. Remekül elleszek.

Han bólintott, kiszámolt tizenöt darab százas kreditchipet, és Lando kezébe nyomta.

– Mulass jól, haver. Ván elég időd.

– Köszönöm – vigyorgott a barátjára Lando. Közben elérkeztek a bárba.

– Hé... az a végső játszma jócskán megdobta a nyereményemet... tudod mit, nem kell visszaadnod. – A koréliai fizikailag alig állt a lábán, de annyira fel volt dobva, hogy úgysem tudott volna aludni – egyelőre nem. Előbb még ki kell élveznie a győzelmét, és azt, hogy saját hajója lett.

– Én viszont holnap hazamegyek. Nincs értelme itt lődörögni, meg Csubit se akarom megváratni.

Lando végigtekintett a termen, majd felvonta kissé a szemöldökét.

– Pedig legalább két okot látok a lődörgésre.

Han követte a barátja tekintetét, és megakadt a szeme a bár másik kijáratán éppen távozni készülő két nőn. Az egyik magas volt és telt, rövid fekete hajjal, a másik szinte még gyerek, vékony, fehér haja a vállát verdeste. Megrázta a fejét.

– Lando, te nem változol. Az a magas simán gerincre vágna, úgy néz ki, mint egy díjbirkózó. A másiknak meg ott az övén a börtönkulcs kiskorúak megrontásáért.

– Hát, ha ezek nem is, ezer másik bájos hölgy él Felhővárosban. Meg az üzleti lehetőségeket is szeretném egy kicsit kifürkészni. Egészen megtetszett ez a hely – vonta meg a vállát Lando.

Han gonoszul rávigyorgott a barátjára.

– Érezd magad otthon! Részemről alig várom, hogy hazamenjek, és elvihessem a saját hajómat egy körre. – Odaintette a droidpincért. – Mit szeretnél, barátom?

Lando csak a szemét forgatta.

– Nekem egy polaniskoktélt vörösen, neked meg egy jó adag ciánkálit.

Han felkacagott.

– Szóval... hová mész először az új hajóddal? – kérdezte Lando.

– Vagy három éve megígértem Csubinak, hogy elviszem a családjához a Kashyyykra. Most teljesítem az ígéretet – felelte Han. – A Falconnal biztos ki tudom majd cselezni a birodalmi őrjáratokat.

– Mióta nem járt már a Kashyyykon?

– Majdnem ötvenhárom éve – felelte Han. – Ez idő alatt sok minden megtörténhetett. Egy apát, egy kuzint és egy édes vuki nőstényt hagyott annak idején hátra. Legfőbb ideje, hogy végre rájuk nézzen.

– Ötven év – rázta meg a fejét Lando. – Nem hiszem, hogy rám egyetlen asszony is várna ötven évig...

– Tudom – értett egyet Han. – És Csubi nyilván nem is állapodott meg semmiben Mallatobuckkal. Mindenesetre jó, ha felkészül arra, hogy a kislány már rég férjhez ment és van egy kazalnyi unokája.

Lando bólintott, majd amikor megérkeztek az italaik, nekiveselkedett egy pohárköszöntőnek. Han is felemelte az alderaani sörrel teli poharát.

– A Millennium Falconra – kezdte Lando. – A galaxis leggyorsabb ócskavasára. Mostantól te vigyázz rá!

– A Falconra – folytatta Han. – A hajómra. Szálljon sebesen és szabadon, és hagyja le az összes tetves birodalmi bárkát.

Ünnepélyesen koccintottak, és nagyot húztak a sörből.

A Nal Huttán döglesztően meleg nap volt, bár ott majd minden nap döglesztően meleg. Döglesztő, esős, párás és koszos... ez a Nal Hutta. A huttok azonban így szeretik, sőt imádják fogadott szülőbolygójukat. Huttul a Nal Hutta "ragyogó ékszert" jelentett.

Egy bizonyos huttot azonban túlságosan lekötött a holovetítő egysége, és nem ért rá az időjárással foglalkozni. Durgát, aki szülőjének, Aruknak a hat hónappal ezelőtti váratlan halála óta a Besadii klán főnöke volt, jelen pillanatban egyedül az irodája falára vetített óriási holokép érdekelte.

Két hónappal Aruk halála után Durga felbérelte a Birodalom legjobb igazságügyi orvos szakértőit, és rávette őket, hogy utazzanak el a Nal Huttára, és boncolják fel minden részletre kiterjedően a dagadt holttestet. Addig is lefagyasztotta és sztázistartályba helyezte Aruk testét, mivel Durga meg volt győződve arról, hogy az ősét nem természetes vég érte utol.

Amikor a szakértők megérkeztek, jó pár hetet eltöltöttek azzal, hogy a hutt vezér hatalmas testének összes létező szövetéből mintákat vettek, és a legkülönfélébb vizsgálatoknak vetették alá azokat. A korai eredmények semmit nem mutattak, Durga azonban erősködött, hogy folytassák a kutatást – és mivel busásan megfizette őket, így is tettek.

Most Durga a válogatott tudóscsapat vezetőjének áttetsző holoképére meredt éppen. Myk Bidlor világos bőrű, szőke hajú, átlagos termetű férfi volt. Gyűrött ruhája felett fehér köpenyt viselt. Ahogy Durga alakja kibontakozott előtte, enyhén meghajolt a hutt uraság felé.

– Őkegyelmessége. Megvannak a legutóbbi tesztek eredményei a szövetmintákból, amelyeket visszahoztunk a Coruscantra... úgy értem, a Birodalmi Központba.

Durga türelmetlenül intett apró kezével, hogy folytassa, majd Basic nyelven megszólalt:

– Késtek. Két nappal ezelőttre vártam a jelentést. Mire jutottak?

– Elnézését kérem, őkegyelmessége, hogy kicsit csúsztak a vizsgálatok – szabadkozott Bidlor. – Mindenesetre, a mostani tesztek során felfedeztünk valamit, ami biztosan érdekelni fogja. Meglepő, és példátlan dolgot. Fel kellett vennünk a kapcsolatot a wyverali kollégákkal, akik most is dolgoznak az anyag készítési helyének vizsgálatán. A morbiditási faktort nehéz volt kiszámítani, mert nem áll rendelkezésünkre elég minta, de nem adtuk fel, és amikor lefuttattuk a PSA-tesztet a specifikus...

Durga apró kezével rácsapott a mellette álló asztalkára, amely két darabban a szoba sarkában állapodott meg végül.

– Térjen a tárgyra, Bidlor! Az ősömet meggyilkolták vagy sem?

A tudós vett egy nagy lélegzetet.

– Nem állíthatok semmit biztosan, őkegyelmessége. Annyi bizonyos, hogy Aruk nagyúr agyában egy igen ritka anyagot találtunk feldúsulva. Az anyag nem természetes eredetű. Még egyikünk sem találkozott vele. Jelenleg is folynak a vizsgálatok a tulajdonságainak kiderítésére.

Durga anyajegyekkel csúfított arca, ha lehet még rondább lett, ahogy elkomorodott.

– Tudtam – jelentette ki.

– Durga nagyúr – emelte fel a kezét Myk Bidlor –, kérem... engedje meg, hogy befejezzük a teszteket! Folytatjuk a munkát, és jelentkezem, amint találunk valami kézzelfogható eredményt.

Durga lemondóan intett az orvos szakértő felé.

– Rendben van. Azonnal jelentse, ha rájött, hogy mi folyik itt.

– Biztos lehet benne, őkegyelmessége – hajtotta meg a fejét Bidlor.

A hutt főnök elmorzsolt egy káromkodást az orra alatt, és megszakította a kapcsolatot.

Nemcsak Durga volt az egyetlen elégedetlen hutt a Nal Huttán. Jabba Desilijic Tiure, a hatalmas Desilijic klán vezérének jobbkeze egyszerre volt elégedetlen és lehangolt.

Jabba az egész reggelt a nagynénjével, Jiliackal, a Desilijic klán vezetőjével töltötte, és megpróbálta végső formába önteni a Desilijicet ért veszteségeket összegző jelentést. A veszteségeket, amelyeket a birodalmiak okoztak, miközben megpróbálták porig rombolni a Nar Shaddaat, és leigázni a Nal Huttát. A Birodalom végül is alulmaradt, köszönhetően legfóképpen annak, hogy Jabbának és Jiliacnak sikerült megvesztegetni a birodalmi admirálist, de még így is sok időnek kell eltelnie, amíg az üzlet visszatérhet a normális kerékvágásba.

A Nar Shaddaa, vagy más néven a "Csempészek Holdja" hatalmas, a Nal Hutta körül keringő kikötőhold volt. A gúnynevét onnan kapta, hogy a lakóinak java része így vagy úgy de kapcsolatban állt a Nar Shaddaan szüntelenül átáramló csempészáruval. Fűszer- és fegyverkereskedelem, műkincsek és régiségek adásvétele... A Nar Shaddaan minden kapható volt.

– A hajóállományunk negyvennégy százalékkal csökkent – mondta Jabba, miközben viszonylag apró kezével bámulatos ügyességgel nyomkodta egy digitábla gombjait. – Rengeteg hajót, rengeteg pilótát és katonát vesztettünk, amikor Sarn Shild megindította a támadást, legyen átkozott mindörökre. A fűszervásárlóink panaszkodnak, hogy nem tudjuk olyan ütemben szállítani az árut, mint korábban. Még Han Solo is elvesztette a hajóját, pedig ő a legjobb pilótánk.

Jiliac rápillantott az unokatestvérére.

– A támadás óta is a mi hajóinkkal repül.

– Tudom, de a hajóink java része régebbi típusú. Lassabb. A mi szakmánkban pedig az idő pénz. – Jabba elvégzett még néhány számítást, majd kedvetlenül felnyögött.

– Nénikém, az idei nyereségünk a legkisebb lesz az elmúlt tíz évhez képest.

Jiliac válaszképpen elbődült. Jabba felnézett, és látta, hogy a rokona már megint eszik, ezúttal valami tartósított trutymót, amelyet gondosan mocsári csigák hátára kent rá, mielőtt beletömte volna a gigászi szájába. Amióta tavaly terhes lett, Jiliac átesett az egyik szokásos növekedési csúcson, ez egyébként egy felnőtt hutt életében többször is bekövetkezett.

Egy év leforgása alatt Jiliac teste nagyjából harmadával lett nagyobb a terhesség előtti méretéhez képest.

– Én a helyedben vigyáznék! – figyelmeztette Jabba. – Azok a csigák a múltkor is milyen gyomorrontást okoztak. Emlékszel?

Jiliac ismét elbődült.

– Igazad van. Vissza kéne fognom magam... de a bébinek sok táplálékra van szüksége.

Jabba felsóhajtott. Jiliac kicsinye még idejének legnagyobb részét a mamája erszényében töltötte. A hutt bébiket egyéves korukig az anyjuk táplálta.

– Üzenet jött Ephant Montól – szólalt meg Jabba, amikor látta, hogy a kommunikátorán villog az új üzenetre figyelmeztető lámpácska. A hutt lord gyorsan végigszaladt a levélen.

– Azt mondja, vissza kellene térnem a Tatuinra. Biztos vagyok benne, hogy a képességei szerint legjobban igyekszik irányítani az ottani ügyeket, Valarian úrnő azonban úgy látszik, kihasználja a hosszas távollétemet, mert behatolt a felségterületemre.

Jiliac az unokaöccsére emelte duzzadt szemét.

– Ha menned kell, hát menned kell. De ne maradj sokáig. Szükségem lesz rád tíz nap múlva a Magból érkezett Desilijic küldöttekkel tartott megbeszélésen.

– De, nénikém, jobb lenne, ha magad intéznéd. Így is alig tartod a kapcsolatot ezekkel a küldöttekkel – ellenkezett Jabba.

Jiliac halkan böffentett, majd hatalmasat ásított.

– Ó, igen. Én is úgy tervezem, hogy ott leszek, de a bébi minden energiámat felemészti... azt akarom, hogy te intézd a dolgokat, amíg nekem pihennem kell.

Jabba már nyitotta volna a száját, de aztán meggondolta magát. Mi értelme lenne tiltakozni? Jiliacot már közel sem érdeklik annyira a Desilijic ügyei, mint mielőtt anya nem lett. Biztos valami hormonális változás...

Már hónapok óta azon dolgozott, hogy ellensúlyozza a károkat, amit a Desilijic kajidic a Nar Shaddaa-i csatában szenvedett. Belefáradt már, hogy az egész klán irányítása az ő vállán nyugodott – átvitt értelemben persze, hiszen a huttoknak nem volt válluk.

– Van itt még valami érdekes a számodra, nénikém – mondta Jabba egy másik üzenetet tanulmányozva. – A jachtod helyreállítása befejeződött. A Dragon Pearl ismét tökéletesen működőképes.

Régebben Jiliac első kérdése az lett volna: "Mennyi volt?", most azonban nem szólt semmit. Immár nem a végösszeg volt a legfontosabb tényező az életében...

Jiliac jachtját néhány Nar Shaddaa-i védő vette "kölcsön", az ütközet alatt azonban komoly károkat szenvedett. Jabba és a nagynénje sokáig azt hitte, hogy a hajó végérvényesen elveszett, aztán egy hutt csempész kiszúrta a "Csempészek Holdja" körül keringő elhagyott roncsok között sodródó hajót.

Jabba egyből javítódokkba rendelte a hajót, és egy kisebb vagyont költött kenőpénzekre, mégsem sikerült kiderítenie, hogy melyik csempészcsoport rabolta el a hajót, és használta fel a csatában.

Régebben, merengett szomorúan Jabba, semmi sem érdekelte volna jobban a nagynénjét, mint féltett hajójának a hogyléte. A Dragon Pearl valójában azonban azért sérült meg, mert Jiliac elfelejtette még a csata előtt biztonságba helyezni a Nal Huttán.

– Az anyaság ára – mondogatta akkor Jiliac.

Nos, az "anyaság ára" jóval több mint ötvenezer kreditjébe került a Desilijicnek. Mindez azért, mert Jiliac figyelmetlen volt.

Jabba felsóhajtott, és oda sem figyelve kivett egy kis férget a nagynénje csemegéstáljából. Horkantást hallott, majd egy mély orrhangú szuszogást, és odafordulva látta, hogy Jiliac puffadt szeme lecsukódott, és a nagynénje félig nyitott szájjal horkolni kezdett.

Jabba ismét felsóhajtott, és visszatért a munkájához...

Ugyanazon az éjjelen Durga, a hutt éppen az esti lakomáját fogyasztotta az unokatestvérével, Zierrel. Durga nem kedvelte Ziert, és tudta, hogy a másik hutt lord a fő riválisa a Besadii vezetésében. Mindenesetre egyelőre eltűrte, mert Zier arra kínosan ügyelt, hogy nyíltan ne szálljon szembe Durgával. Jól az agyába véste Aruk egykori tanácsát: "a barátaidat tartsd közel magadhoz... az ellenségeidet még közelebb". Ennélfogva Durga nem hivatalosan megtette Ziert a helytartójának, ami azzal járt, hogy neki kellett felügyelnie a Besadii klán kiterjedt Nal Hutta-i befektetéseit.

Durga ennek ellenére nagyon rövid pórázon tartotta Ziert, és egyáltalán nem bízott meg benne. A két hutt uraság evés közben kész szópárbajt vívott, és úgy néztek egymásra, mint két prédára leső ragadozó.

Durga éppen egy különösen ízes falatot tett a szájába, amikor megjelent a segédje, Osman, egy alázatos, fakó bőrű chevin.

– Gazdám, üzenete érkezett. Perceken belül fontos holokonferenciára várják a Coruscantról. Kapcsoljam be ide?

Durga futólag Zierre pillantott.

– Ne. Az irodámban leszek.

A segédjét követve elkúszott az irodájáig. Az "üzenet" lámpa éppen ekkor kezdett villogni. Lehet, hogy Myk Bidlor az, és hírei vannak az Aruk agyában talált anyaggal kapcsolatban, töprengett a hutt. A korábbi beszámolója alapján az volt a benyomása, hogy még hosszabb ideig, talán hónapokig is el fog tartani, amíg készen lesznek a vizsgálatokkal.

Kiküldte a szobából a hajlongó, emberszerű chevint, aktiválta az ajtó biztonsági zárrendszerét, beállította a kódolt, árnyékolt átviteli csatorna frekvenciáját, és fogadta a holohívást.

Egyszeriben egy szőke nő állt előtte majdnem életnagyságban. Durga nem igazán volt tisztában az emberi szépségideállal, de azt látta, hogy a nő fiatal és életerős.

– Lord Durga – szólalt meg. – A nevem Guri, Xizor herceg titkára vagyok. A herceg személyesen óhajt beszélni önnel.

Ó, ne! Ha Durga ember lett volna, most valószínűleg elöntötte volna a veríték. A huttok azonban nem izzadtak, noha a bőrük kiválasztott magából egy olajos szekrétumot, amely állandóan nedvesen és kellően síkosán tartotta a bőrüket.

Aruk, a hutt azonban nem ostobának nevelte az utódját, hiszen Durga semmi jelét nem mutatta a nyugtalanságának. Ehelyett félrehajtotta a fejét, ami a huttoknál az emberi főhajtás legközelebbi megfelelője volt.

– A herceg figyelme megtisztelő számomra.

Guri alakja az adásmező szélére csúszott, és szinte rögtön a helyébe lépett a magas, tekintélyt parancsoló megjelenésű falleen herceg, Xizor, aki a Fekete Nap néven ismert hatalmas bűnöző birodalom vezetője volt.

Xizor népe, a falleen egy hüllőszerű fajból fejlődött ki, habár a herceg maga meglepően emberszabásúnak tűnt. A bőre különös zöldes árnyalatot vett fel, a szemei laposak, kifejezéstelenek voltak. Karcsú, izmos teste alapján bárki azt hihette volna, hogy a harmincas éveiben jár, de Durga tudta, hogy közelebb jár a százhoz. Xizor koponyája egy a feje búbján lévő és a válláig érő hajtincset leszámítva teljesen kopasz volt. Egyrészes, pilótauniformishoz hasonlító ruhája felett drága felöltőt viselt.

Mikor Durga ránézett Xizorra, a Fekete Nap vezére köszönésképpen enyhén meghajtotta a fejét.

– Üdvözletem, Lord Durga. Jó néhány hónapja is megvan már annak, hogy hallottam felőled, így jónak láttam személyesen érdeklődni a hogyléted felől. A Besadii hogy vészelte át szeretett szülőd váratlan halálát?

– Fenség, a Besadii jól van – felelte Durga. – Biztosíthatom, hogy a segítségét igen nagyra értékeltük.

Amikor Durga először került a Besadii élére, a klánon belül olyan sok riválisa támadt – legfőként a fiatal hutt testét születésétől fogva elcsúfító anyajegyek miatt, amit a hutt néphagyomány a legrosszabb ómenként tartott számon –, hogy Xizor herceg segítségét kellett kérnie. Három héten belül a véleményének legnyíltabban hangot adó négy ellenlábasa tisztázatlan körülmények között meghalt. Attól kezdve az ellenállás sokkal kisebb méreteket öltött...

Durga megfizette ugyan Xizort, de a herceg nagyon keveset kért a szolgálataiért, sokkal kevesebbet, mint amire a fiatal hutt számított. Aruk utódja ebből rögtön sejtette, hogy nem most hallott utoljára a Fekete Napról.

– Szíves örömest álltam a rendelkezésedre, Lord Durga – mondta Xizor, és őszintesége jeleként széttárta karjait. Durgának nem esett nehezére elhinni, hogy a herceg tényleg őszinte volt. A besadii vezér régóta tudta, hogy a Fekete Nap mindent megtenne azért, hogy befészkelhesse magát a hutt felségterületekre.

– És meg kell mondanom, a leghőbb vágyam, hogy a jövőben ismét együtt dolgozhassunk.

– Inkább a távolabbi jövőben, fenség – felelte Durga. – Jelen pillanatban minden energiámat leköti a klán vezetése, így a Nal Huttán kívüli dolgokra szinte semmi időm nem marad.

– Ó, gondolom azért a Besadii ylesiai érdekeltségeire bizonyosan jut időd – folytatta Xizor, mintha csupán hangosan gondolkodna. – Ilyen eredeti vállalkozás, ilyen hatékony és az egészet viszonylag rövid idő alatt hoztátok létre. Igazán lenyűgöz.

Durga érezte, ahogy a gyomra összeszorul a vacsorája körül. Ezt akarja hát Xizor, gondolta. Az Ylesiát. Részesedést akar az ylesiai haszonból.

– Természetesen, fenség – mondta Durga. – Ylesia kulcseleme a Besadii üzleti érdekeltségeinek. Az ylesiai vállalkozással kapcsolatos teendőket kitüntetett figyelemmel intézem.

– Ez egyáltalán nem lep meg, Lord Durga – válaszolta a falleen herceg. – Minimum erre számítottam. A néped hasonlít az enyémhez annyiban, hogy mindketten nagyon odafigyelünk az üzleti ügyeink hatékony irányítására. Xfolójában sokkal jobban, mint egyes, magukat üzleti lángelmének kikiáltó fajok... mint például az emberek. Az ő ügyleteiket az érzelmeik befolyásolják, ahelyett hogy racionálisak és megfontoltak maradnának.

– Kétségtelen, fenség. Tökéletesen igaza van – felelte Durga.

– Mindazonáltal, mindkét népnél nagyon erősek a családi kötelékek – folytatta Xizor egy pillanatnyi szünet után.

Most meg hová a fészkes feneketlen fenébe akar kilyukadni?, morgott magában Durga. Fogalma sem volt róla, ez pedig módfelett idegesítette.

– Igen, így igaz, fenség – sietett mindenesetre egyetérteni.

– A forrásaim szerint, Lord Durga, némi segítségre lenne szükséged, hogy kideríthesd a néhai Aruk halálának igazi okát – mondta Xizor. – Úgy tűnik... valami szokatlanra bukkantak.

Hogyan szerzett ilyen hamar tudomást az orvos szakértői jelentésről? Durga magában megvonta a vállát. A Fekete Nappal áll szemben, az egész galaxis legkiterjedtebb bűnszövetkezetével. Lehetséges, hogy még a Birodalomnak sincs náluk jobb kémhálózata.

– Az embereim végeznek bizonyos vizsgálatokat – ismerte be színtelen hangon. – Tudatni fogom magával, fenség, ha szükségem lenne bármiféle támogatásra ez ügyben. Az azonban lekötelez, hogy segíteni próbál a klánomat ért haláleset tisztázásában.

Xizor tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

– A család érdeke szent, Lord Durga. Az adósságokat le kell róni, és ha szükséges, a bosszú nem maradhat el. Biztos vagyok benne, hogy a forrásaim számottevő segítséget jelentenek majd neked. – Egyenesen Durga szemébe nézett. – Lord Durga, hadd legyek őszinte. A Fekete Nap érdekei a Külső Peremvilágokon nem érvényesülnek úgy, ahogyan azt szeretném. Azon az állásponton vagyok, hogy szövetségre kellene lépnünk ennek a régiónak a természetes uraival – a huttokkal. Továbbá számomra az is teljesen világos, hogy te, Lord Durga vagy a Nal Hutta feltörekvő csillaga.

Durga nem érezte magát se megtisztelve, se biztonságban Xizor hízelgésétől. Ehelyett felötlött benne egy korábbi beszélgetés Arukkal. Xizor herceg az elmúlt két évtized alatt az ősét is megkereste néhányszor, és tett hasonló ajánlatokat. Aruk minden alkalommal, amilyen finoman csak lehetett, visszautasította. A Besadii vezetője okosabb volt annál, hogy magára haragítsa Xizort, de nem akart a íalleen herceg egyik helytartója, vagy ahogy Xizor hívta őket, "Vigo" lenni.

– A Fekete Nap ereje csábító, gyermekem – mondogatta annak idején Aruk. – De óvakodj tőle, mert amíg Xizor herceg életben van, nincs megállás! Bizonyos értelemben még a Császárnak is könnyebb lenne nemet mondani. Adj a Fekete Napnak egy kisbolygót, és hamarosan az egész rendszer az övé. Ne felejtsd el ezt, Durga!

Nem felejtem el, gondolta a hutt, és egyenesen ránézett a holoalakra.

– Gondolkodni fogok a szavain, fenség – mondta. – Jelen pillanatban azonban a hutt szokások megkövetelik, hogy szent – és egyedüli – célomként csak a nyomozás folytatásával és az esetleges bosszúval foglalkozzam.

Xizor ismét meghajtotta a fejét.

– Megértelek, Lord Durga. Várni fogok, és gondolom, amikor időt tudsz majd szakítani az ajánlatom megfontolására, rögtön megkeresel.

– Természetesen, fenség – felelte Durga. – Megtisztel az érdeklődése, és kitüntetésnek veszem a barátságát.

Xizor most először megengedett magának egy halvány mosolyt, aztán előrenyúlt, és megszakította a kapcsolatot.

Abban a pillanatban, ahogy a herceg holoképe eltűnt, Durga összeroskadt. Megviselte a herceggel folytatott viaskodás, ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy egész jól tartotta magát.

Az Ylesia! Az Ylesiából szeretne részesedést, gondolta. Szeretni persze sok mindent lehet, kapni az már egy egészen más dolog.

Ha Xizor tudná, hogy nemrég nyitottam meg egy újabb kolóniát az Ylesián, és máris felderítőcsapatot küldtem a Nyrvonára, hogy keressenek alkalmas pontot egy új zarándoktelep számára, kétszer ilyen mohó lenne, gondolta. Még szerencse, hogy nem verte nagydobra a Besadii jövőbeli terjeszkedését.

Durga elméjében élénken élt egy egész sor Ylesiának a képe; bolygóké, ahol a nyers fűszert elégedett, hithű zarándokok tiszta nyereséggé dolgozzák fel. Talán még a Mag piacára is betörhetnénk, tűnődött. Palpatine nem állítana meg, hiszen értékeli a rabszolgákat, akikkel ellátom az alattvalóit...

A hutt lord elmosolyodott, és korgó gyomrára tekintettel visszakúszott a félbehagyott vacsorájához.

Eközben messze, a Birodalmi Központban Xizor herceg elfordult a holoprojektortól.

– Ez a hutt nemcsak ravasz, de még a nyelvét is felvágták – szólt oda az emberi hasonmás bérgyilkos droidjához, Gurihoz. – Durga több vizet fog zavarni, mint gondoltam.

Az EHD, akit egy felülmúlhatatlan szépségű nő képére mintáztak, egyik kezével tett egy apró mozdulatot. A mozdulat jelentése – és a benne hordozott fenyegetés – félreérthetetlen volt.

– Miért nem távolíthatom akkor el, hercegem? Könnyű falat lenne...

– Tudom, hogy neked, Guri, még egy hutt vastag irhája sem jelentene akadályt – mondta a herceg. – De sokkal kevésbé hatékony és hasznos megölni egy potenciális ellenséget, ha hűséges alattvalót is faraghatunk belőle.

– Hercegem, a jelentések szerint a fiatal besadii lordnak az uralma a klán és a kajidic felett még elég ingatag – felelte Guri. – Lehet, hogy Jabba, a hutt megfelelőbb jelölt lenne.

– Jabbát már használtam a múltban – rázta meg a fejét Xizor – Információkat vettem tőle – amiket persze jórészt már ismertem, és tettem neki néhány szívességet. Szeretném, ha ő továbbra is a lekötelezettem maradna, így amikor eljön az ideje, hogy törlesztheti az adósságát, nagyobb... lelkesedéssel teszi majd. Jabba tiszteletben tartja a Fekete Napot. És fél is tőle, noha ezt sosem ismerné el.

Guri bólintott. A galaxis szinte minden élőlénye, akinek volt egy csöppnyi esze – és tudomása a Fekete Napról, ami a legtöbbjüknek nem adatott meg – rettegett a Fekete Naptól.

– Jabba ráadásul túl... független, túlságosan a saját feje után megy – folytatta Xizor elgondolkodva. – Másrészt Durga is van annyira intelligens, és Jabbától eltérően, ő még elég fiatal ahhoz, hogy könnyedén... átformáljam... a saját tetszésem szerint. A Fekete Nap jól járna vele. A huttok könyörtelenek és korruptak. Egyszóval, ideális eszközök.

– Értem, hercegem – felelte nyugodtan a "nő". Guri mindig nyugodt volt. Végtére is mesterséges teremtmény volt, még akkor is, ha annyival az emberek tudatában élő esetlen, csörömpölő droidok felett állt, amennyivel Xizor herceg állt a csúszómászó lények felett, akikkel valamilyen távoli fejlődéstani rokonságban állt.

Xizor odasétált a kedvenc szenzoszékéhez, belehuppant, és kéjesen nyújtózott egyet. A szék formája szinte azonnal követte minden mozdulatát. Egyik éles körmű ujjával megvakargatta az állát, a karom épp hogy csak fel nem sértette a zöld bőrét.

– A Fekete Napnak meg kell vetnie a lábát a hutt territóriumban, és ehhez Durga a legmegfelelőbb személy. És... a Besadii irányítja az Ylesiát, az a vállalkozás pedig, noha kaliberében messze elmarad a Fekete Nap beruházásaitól, felkeltette az érdeklődésemet. Lord Aruk módfelett ravasz öreg hutt volt. Ő sosem dolgozott volna nekem... de lehet, hogy a fia másként vélekedik.

– Mi a terved, hercegem? – kérdezte Guri.

– Elég időt hagyok Durgának ahhoz, hogy felismerje, mekkora szüksége van a Fekete Napra – válaszolta Xizor – Guri, tartsd szemmel a vizsgálatot, amit Durga folytat az apja halálának ügyében! Azt akarom, hogy az embereink mindig hamarabb szerezzenek tudomást az orvos szakértők jelentéseiről, mint Durga. Meg akarom tudni, hogy miben halt meg Aruk, mielőtt a Besadii tudná meg.

– Ahogy óhajtod, hercegem – bólintott a droid.

– Ha pedig Durga szakértőinek az eredménye elvezetne Aruk gyilkosaihoz – valószínűleg Jiliachoz és Jabbához –, akkor a lehető legdiszkrétebben tüntesd el a nyomokat! Nem akarom, hogy Durga rájöjjön, hogy szándékosan akadályozzuk az apja gyilkosának a felderítésében... világos?

– Igen, hercegem. Minden óhajod szerint lesz.

– Jó – somolygott Xizor elégedetten. – Durga hadd játssza csak a detektívesdit, hónapokig, akár egy évig is, ha úgy tetszik! Hadd kergesse csak a saját nyálas farkát! Majd ha már eléggé csalódott lesz, kapva kap az alkalmon, hogy megossza a zsákmányát – és az ylesiai haszon jó részét – a Fekete Nappal.

Han Solo a korai reggeli órákban érkezett vissza Nar Shaddaara szegényes lakásába. A ház többi lakója még javában aludt. Már nem sokáig, gondolta kajánul.

– Hé, mindenki! – kiáltotta el magát a koréliai. – Csubi! Jarik! Ébredjetek! Győztem! Ezt kapjátok ki! – Üvöltözve végigrohant a kéglin, és egy akkora köteg kreditchipet lóbált a kezében, amellyel egy banthát is agyon lehetett volna ütni.

Han és Csubi a koréliai egyik barátjával, Jarikkal és egy ősi, Zizi nevezetű droiddal osztották meg düledező lakásukat. Zizit Han nemrég nyerte el egy barátságos szabakkpartin Makó Spince-től. Miután Han néhány hónapot eltöltött Zizi társaságában, egyre biztosabb lett abban, hogy Makó, a hétpróbás hamiskártyás direkt úgy cinkelte meg a paklit, hogy mindenképpen Han nyerjen.

A házvezetődroid egy fecsegő, folyton lábatlankodó és a tetejébe rendmániás fráternek bizonyult. Han a végére már annyira kiborult az állandó segíteni akarásától, hogy nemegyszer legszívesebben kivágta volna pléhkasztnistul a szemétbe, de aztán végül sosem vitte rá a lélek. Végül, megelégelve a dolgot, utasította Zizit, hogy "hagyjon mindent úgy a lakásban, ahogy van".

Jarik "Solo" a Nar Shaddaa utcáin nőtt fel. Körülbelül egy éve kereste meg Hant azzal, hogy távoli rokona. Nyilván megirigyelte a koréliait, aki ekkorra már elismerten az egyik legjobb pilótának számított a környéken. Jarik vagány jóképű srác volt, és egy kicsit a saját tinédzserkorára emlékeztette Hant. A koréliai megvizsgáltatta Jarik állítását, és kiderült, hogy a fiúnak kábé annyi joga van a Solo név használatához, mint Csubakkának. Mire azonban rájött a hazugságra, egészen megkedvelte a fiút, éppen ezért megengedte neki, hogy velük maradjon, sőt néha még repülni is elvitte. Ezen utak során a srác szép lassan beletanult az éleslövészetbe.

Jarik, félelmei ellenére a Nar Shaddaa-i csatában ékesen bizonyította képességeit azzal, hogy számos TIE-vadászt leszedett, és segített Hannak, Landónak és Salla Zendnek megfordítani a csata menetét. Han talán ezért is nem mondta el sosem a valóságot a fiúnak. Jariknak fontos volt, hogy tartozzon valakihez, még ha nem is vér szerint. Han azt is megengedte, hogy a fiú "kölcsönvegye" a Solo családnevet.

Most, miközben a lakásban szaladgált fel-alá, a barátai álomittas szemekkel lassan köré gyűltek.

– Hahó, ébresztő – süvöltött fel Han. – Srácok, győztem! És elnyertem Landótól a Falcont

Az újság hallatán Csubakka elbődült, Jarik tapsolni kezdett, a jó öreg Zizi pedig olyan izgatott lett, hogy egy rövidzárlat miatt újra kellett indítani. Némi hátlapogatás és a gratulációk fogadása után Han, Csubi és Jarik társaságában rögtön el is indult Lando egyik tartalék hajódokkja felé. Han úgy szorította a kezében Lando váltóját, mintha az élete múlna rajta.

Miután a tulajdonjogváltás formalitásait elintézték, Han hosszú percekig csak állt, és nézte a Millennium Falcont..

– Az enyém... – mondta, és ha nincsenek a fülei, a mosolya talán körbeszaladt volna a fején.

A koréliai gondolatai ekkor már a Falcon helyrepofozása körül jártak. Annyi mindent át kell majd alakítania, de utána ez lesz az álmai hajója. Ráadásul, hála a bajnokságnak, még a pénze is megvan hozzá!

Először is, ráveszi Shugot és Sallát, hogy segítsenek neki leszerelni a katonai páncélzatot egy gazdátlan birodalmi csapatszállítóról, a Liquidatorról, amely a Nar Shaddaa-i csatában vált harcképtelenné. A kibelezett hajótest még mindig ott keringett a hold körül a többi roncs között. Az erős páncélzat életbevágó. Nem szerette volna, ha a Falconnal is megtörténik az, ami a Bríával megtörtént.

Azután szüksége lesz egy has alatti lézerre, amelyet majd a hajó belsejéből lehet kiengedni. A csempészet ritkán veszélytelen vállalkozás, néha bizony igencsak fel kell venni a nyúlcipőt. A lézertűzzel fedezett nyúlcipő pedig szinte félsiker...

Igen, és a Falcon hiperűrhajtómű-rendszerét is fel fogja tuningolni, továbbá szerel egy könnyű lézerüteget az orr alá. No meg az elmaradhatatlan rakéták. És a két négyes lézerágyút is át lehetne úgy alakítani, hogy a két üteg egymás felett legyen, ne pedig egy a tetőn, egy meg a hajó jobb oldalán. Talán egy erősebb pajzsrendszert is beszerel.

Csak állt ott a barátai mellett, méregette a hajót, és azon álmodozott, hogy mit is kezdhetne ezzel a szépséggel. Az YT-1300-asból legendás hajót fog varázsolni. A tökéletes csempészhajót.

– Titkos rekeszek – motyogta.

– Tessék? – fordult oda hozzá Jarik. – Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy titkos rekeszeket fogok beépíteni a padlólemezek alá, kölyök – karolta át Han a fiút. Rávigyorgott Csubakkára.

– Remélem, sejted, ki fog segíteni nekem?

– Nagyszerű! És mi lesz az első fuvarod? – kérdezte fogpasztamosolyával Jarik.

Han egy pillanatra eltöprengett.

– Az első utunk a Kashyyykra lesz. Csubi, mit szólnál, ha egy rakomány nyílvetőbe való robbanóvesszőt pakolnánk fel?

Csubakka egyetértése jeléül mély torokhangján rámordult. Han még sosem látta ennyire izgatottnak a vukit, mint most, hogy megtudta, hogy ellátogatnak a szülőbolygójára.

Két nappal később, miután a frissen elkészült titkos rekeszeket dugig feltöltötték csempészáruval, Han Solo kivezette a Millennium Falcont. Shug Ninx javítóműhelyéből, és a hajó gyorsulását próbálgatva egyenesen az ég felé tört. A másodpilóta székét Csubi foglalta el, Jarikot pedig lövészként vitték magukkal. Han reménykedett, hogy el tudja majd kerülni a birodalmi őrjáratokat, egy esetleges tűzharcra azonban jó előre felkészül.

A Kashyyyk birodalmi "fennhatósági" (azaz rabszolga) bolygó volt. A lakosságot sikerült ugyan kibékíteniük, a nagyobb vuki városokba és településekre a rohamosztagosok azért még így sem nagyon merészkedtek be, vagy ha mégis, akkor csak nagy csapatokban és állig felfegyverkezve. A vukik híresek voltak hirtelen természetükről és kiszámíthatatlan cselekedeteikről.

Han sikeresen elkerülte a birodalmi őrjáratokat és kívül maradt a szenzorbóják hatókörén, miközben a hatalmas wroshyrfákból álló erdőségek borította, zöldellő Kashyyyk bolygó felé közeledett. Négy fő kontinensét óceáncsíkok választották el egymástól, a szárazföldek mentén milliónyi apró sziget törte meg a vízfelület azúrkék egyhangúságát. Néhány sivatagos terület alakult ki csupán a bolygón, főleg az egyenlítő menti hegyvonulatok esőtől védett völgyeiben.

Amikor vételtávolságon belülre értek, Csubakka ült a fedélzeti kommunikátor elé, beütött egy frekvenciakódot, aztán elkezdett morogni, bömbölni, csaholni és vonyítani, ami egy avatatlan emberi fülnek teljesen normális vuki beszédnek tűnt volna, de nem az volt.

Han, amikor rájött, hogy az ismerős hangzású szavak ellenére tulajdonképpen egy kukkot sem ért a barátja beszédéből, elkomorodott. Aztán Csubi befejezte a mondandóját, és egy hang kezdett nyilvánvalóan iránykoordinátákat diktálni neki.

A koréliai, aki árgus szemekkel figyelte az érzékelők kijelzőjét, most gyorsan változtatott valamit az irányukon, mert a műszerei jelezték, hogy a bolygó pereménél egy birodalmi hajó emelkedett a levegőbe.

– Jarik, nyisd ki jól a szemed! – mondta a hajó belső interkomjába. – Nem hiszem, hogy kiszúrtak volna, de azért álljunk készen.

Néhány feszült másodperccel később Han letörölte az izzadságot a homlokáról, amikor bebizonyosodott, hogy a birodalmi jármű róluk tudomást sem véve távolodott a saját pályáján.

Amikor Han visszafordult Csubihoz, a vuki darálni kezdte az előbb kapott utasításokat és koordinátákat. Hannak alacsonyan kellett repülnie, pontosabban egy szintben a legmagasabb wrosliyrfák koronájával, és készen állnia azonnali irányváltoztatásokra, ha a vuki úgy rendelkezik.

– Oké, zsoké – mondta a koréliai. – Ez a te világod, te vagy a főnök. De mi volt az a nyelv, amelyen karattyoltál? Valami titkos vuki kód?

Csubakka felkuncogott, és elmagyarázta emberbarátjának, hogy a birodalmiak olyan ostobák, hogy a legtöbbjük nem tud különbséget tenni a vukik között, pedig jó pár hasonló, de azért elkülöníthető vuki alfaj létezik. Han azt már megtanulta, hogy Csubi a rvukokhoz tartozott, és fajának megfelelően bama és vörös szőrzete volt. Azt is tudta, hogy azt a vuki nyelvet, amelyet mostanra remekül megértett, de beszélni képtelen volt, shyriivuknak hívják, és nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy a "fák népének nyelve".

Csubi folytatta a magyarázatot, hogy az imént hallott nyelvjárás a xaczik, a Wartaki-szigeten és a körülötte fekvő szigetvilágban honos vukik törzsi nyelve. Ritkán használták, mivel a shyriivuk volt a közös, a kereskedelemben elfogadott nyelv. Ezért amikor a Birodalom megszállta a Kashyyykot, a vuki földalatti mozgalmak a xaczikot tették meg a titkos nyelvüknek. Olyankor használták, amikor utasításokat vagy kényes információkat szerettek volna továbbítani anélkül, hogy a Birodalom arról tudomást szerzett volna.

– Rendben, csak mondd, merre repüljek, és én elviszlek az ellenálló haverjaidhoz – bólintott Han.

Alacsonyan, éppen csak a fák koronája felett elhúzva – néha a zegzugos wroshyrágak között átsuhanva – Han pontosan követte a Csubitól kapott irány- és sebességadatokat. A vuki szinte minden percben értekezett titokzatos partnerével.

Végül, amikor már majdnem elérték Csubi szülővárosát, Rvukrrorrót – egy a wroshyrfák zegzugos ágaiból készült platformokon nyugvó kilométerszéles várost – a vuki egy meredek fordulóba, majd egy harminc másodperces zuhanásba vitette bele a hajót a fák ágai között. Hannak a torkában dobogott a szíve, miközben a Falcon sólyomként bukott alá a zöld lombok közé, a vuki koordinátái azonban megállták a helyüket.

Még ha a kabinból úgy is látszott, hogy az ágak bármelyik pillanatban pozdorjává zúzhatják a hajót, nem ütköztek neki semminek. Csubi egy utasítást vakkantott, Han ordítva nyugtázta.

– Keményen balra... most!

Éles balfordulóba döntötte a Falcont, és az orruk előtt meglátott valamit, amiről az első pillanatban azt gondolta, hogy egy hatalmas barlang, egy gigászi fekete lyuk, amely elnyelni készül őket.

Ahogy azonban egyre közeledtek felé rájött, hogy egy óriási ledőlt wroshyrfatörzs az. Véletlenül vagy szándékosan tört-e le a fa oldaláról, nem tudhatta, mindenesetre valaki kivájta a belsejét, és egy kisebbfajta birodalmi dokk méretű üreget alakított ki benne.

– Azt akarod, hogy repüljek bele? – hitetlenkedett Han. – Mi van, ha túl kicsi?

Csubakka válaszbömbölésében megnyugtatta Hant, hogy természetesen nem lesz kicsi.

Han az üreg szájánál maximális fokozatra kapcsolta a fékező- rakétákat. Keresztülzúgtak a nyíláson, és egyszeriben körülvette őket a koromfekete sötétség. Egyedül a Falcon infraérzékelőire és a leszállólámpák fényére támaszkodhattak.

Han lefékezte a hajót, és kieresztette az antigravitációs leszállótalpakat.

Abban a pillanatban, ahogy földet értek, Jarik jelent meg a pilótafülke ajtajában. A fiúnak a szó szoros értelmében égnek állt a haja.

– Han, őrültebb vagy mint gondoltam! Ez a landolás...

– Pofa be, kölyök! – vágott közbe Han. Csubi kitartóan morgott, hogy azonnal kapcsoljon le minden áramot a Falconon, kivéve a kinti zsilipeket működtető akkut, és most rögtön tegye meg!

– Jól van, jól van – motyogta Han, és megtette, amire a szőrös barátja kérte. – Csak higgadj le... – Gyorsan lekapcsolta az összes energiaforrást. A hajó belsejét a vészlámpák sejtelmes, vörös derengése öntötte el. – És most nem akarnád elmondani, hogy mi folyik itt? – fordult oda a vukihoz. – Repülj erre, fordulj arra, itt szállj le, kapcsold le az energiát... még szerencse, hogy könnyű természetem van, és a hadseregben megtanítottak engedelmeskedni. Szóval mi az ábra?

Csubakka csak annyit mondott a férfiaknak, hogy kövessék. A vuki láthatóan majd kibújt a bőréből izgalmában. Örömében elbődült. Végre a szülőbolygója levegőjét szívhatja.

Odakint valami nekicsapódott a Falcon vadonatúj páncélzatának.

– Hé! – kiáltotta Han, majd talpa ugrott, és eltolta a szőrös óriást az útból. – Vigyázzatok! Ez az én hajóm!

Megnyomta a "zsilip ki" gombot, leszáguldott a rámpán, és tátva maradt a szája. Amikor berepült a fatörzsbe, azt hitte, alig fog elférni. Most látta csak, hogy az üreg olyan hatalmas, hogy még visszhangzik is.

A "bejáratnál" egy hidraulikus emelő nehézkesen éppen egy hatalmas álcahálót húzott a nyílás elé, néhány vuki pedig a Falcont kezdte el befedni álcatakarókkal.

Csubakka megjelent a háta mögött, és halkan felvonyított, amiért nem figyelmeztette korábban a barátját, hogy mibe is fognak csöppenni.

– Hadd találjam ki! – vette szemügyre Han a "hálókat". – Ezek az izék zavarószemeket tartalmaznak, esetleg kamu frekvencián sugároznak, hogy a birodalmi pajtások ne tudjanak lenyomozni.

Csubi megerősítette Han tippjét. A helyi vuki közösség használta ezt a leszállóhelyet a csempészáru fogadására, és nem szerették volna elveszíteni.

– Azannya – motyogta Jarik. A fiú éppen az "üreget" tanulmányozta tátott szájjal, amikor felgyúltak a fények. Az "üreg" belsejében egy jól felszerelt, tökéletesen használható hangár és javítóműhely volt kialakítva.

– Ez már döfi!

Han még mindig nem tudta elhinni, hogy egy fa belsejében áll. Nem, nem egy fa, csak egy faág belsejében. Ha a wroshyrfának csak egy ága ekkora, akkor a fatörzs méreteire jobb nem is rágondolni.

– El kell ismerni, Csubi, nektek aztán van bőr a képeteken – ráncolta össze a homlokát.

Miután gondosan lezárták a Falcont, Han és Jarik követte Csubit az "üreg" elejéhez, ahol már egy seregnyi vuki várt rájuk. Han alig tudta követni a társalgást, mert túl sokan beszéltek túl gyorsan, ráadásul egyszerre. Csubakkát bömbölve körbevették a társai, megölelgették, megtapogatták, megrázogatták, egyszóval kifejezték az örömüket.

Amikor aztán Hant úgy mutatta be Csubi, mint az ő "fogadott testvérét", akinek az életével tartozott, amiért kimentette a rabszolgasorsból, a koréliai már attól tartott, hogy őt is hasonló módon megrázogatják, megtapogatják, és így tovább – amit nem biztos, hogy túlélt volna –, de Csubakka szerencsére közbelépett, és biztosította társait, hogy erre ez esetben nincs szükség. Mivel nem minden vuki értette a közös nyelvet, az idő java része a tolmácsolással telt el.

Han három vukival is találkozott, aki rokona volt Csubakkának... az egyikükről, egy aranybarna szőrű behemótról, Kallabowról kiderült, hogy a húga. Jowdrrl, egy kisebb, barnásfekete csíkos nőstény a nagynénjeként, a sötétbarna Dryanta pedig a nagybátyjaként mutatkozott be. Még Hant is meglepte, hogy az ő gyakorlatlan szeme is észre tudja venni a hasonlóságot köztük. A másik négy a vuki földalatti ellenállási mozgalom tagja volt, és kifejezetten Han, pontosabban a csempészáruja kedvéért jött el.

Motamba, a fegyvermester idősebb vuki volt, de kék szemei még fiatalos hévvel ragyogtak fel, amikor meglátta, hogy Hannak mennyi eladó robbanótöltete van a nyílvetőikhez. Katarra, egy nőstény még Csubinál is fiatalabb lehetett, de Han megítélése szerint ő volt a földalatti mozgalom itteni vezére. A vukik nagy tisztelettel vették körül. Az ő apja volt Tarkazza, egy testes vuki fekete bundával, amilyet Han most látott először életében. Nyilván családi vonás lehetett náluk a Tarkazza és Katarra hátán is végigfutó ezüstszínű sáv, bár a nőstény aranybarna szőrzetétől nem ütött el olyan élesen.

Néhány percnyi hangzavar után Csubakka felüvöltött, mire a többiek elhallgattak. Amennyit Han megértett belőle, az annyi volt, hogy "hozzátok a kulárokat".

Mi a fene lehet az a kulár?, töprengett el a koréliai.

Hamarosan rájött. Két jókora, szövött anyagból – vagy szőrből készült zsákszerűség került elő. Csubakka odafordult Hanhoz, és a kulár szájára mutatott. Han hitetlenkedve meredt a barátjára, és megrázta a fejét.

– Másszunk bele? Azt akarod, hogy én és Jarik másszunk bele ezekbe az izékbe? Hogy felvihessetek a fákra? Még mit nem, cimbora. Fára mászni én is tudok olyan jól, mint ti.

Csubakka dörmögve megrázta a fejét. Aztán megfogta Han karját, és odatessékelte a koréliait az üreg bejáratához, félrehúzta az álcázóhálót, és intett Hannak, hogy lépjen ki a kinti párkányra.

Jarik is velük ment, a többi vuki pedig követte őket. A fiú teljesen össze volt zavarodva, hiszen semmit sem értett az elhangzottakból.

– Han? Mit akarnak?

– Azt akarják, hogy másszunk bele ezekbe a zsákokba, kölyök, hogy aztán a hátukon felvihessenek a fákon a legközelebbi, Rvukrrorróba vezető lifthez. Mondtam Csubinak, hogy esélye nincs rá, tudok én magamtól is fára mászni.

Jarik odasétált a párkány pereméhez, és óvatosan előrehajolt, hogy lenézzen. Aztán visszament Hanhoz, szó nélkül ránézett, és elkezdett befelé mászni az egyik kulárba.

Pusztán kíváncsiságból Han is előrelépett, és kikukucskált a perem fölött.

Amit eddig csak tudat alatt fogott fel, az most kőkeményen a gyomrában is realizálódott. Kilométerekre voltak a felszíntől. Alattuk az erdő folytatódott... és folytatódott... és folytatódott.

A hatalmas fatörzsek elvesztek a lenti messzeségben, míg a végén már Han egyébként kitűnő szeme sem tudta megkülönböztetni őket egymástól. Minden repülési tapasztalata és kiváló rgyensúlyérzéke ellenére a feneketlen mélység láttán egy pillanatra megszédült. Visszasétált Csubakkához, aki előzékenyen széthúzta neki a kulár száját. Amikor a férfi még mindig tétovázott, a vuki kimeresztette a karmait. Élesek voltak, és Csubi emberfeletti fizikai ereje segítségével bármilyen sima fatörzsön felkapaszkodott velük.

– Egyszer még meg fogom bánni... – morogta Han, és bemászott a zsákjába.

Először Csubakka akarta Hant vinni, de a társai meggyőzték, hogy nagyon régen nem gyakorolta már az "erdőjárást", elég lesz, ha saját magára próbál meg vigyázni.

Így Motamba kapta fel a zsákjába préselődő Jarikot, míg Tarkazza Hant. Han szeretett volna kilesni, de Tarkazza határozottan visszanyomta a fejét a zsákba, és figyelmeztette, hogy maradjon veszteg, mert a fészkelődésével kibillentheti az egyensúlyából.

Han a zsák hullámzásából érezte, hogy Tarkazza odalép a párkány széléhez. Aztán egy mordulás kíséretében felugrott a levegőbe. És zuhanni kezdtek a semmibe...

Kis híja volt, hogy Han fel nem üvöltött, és Jarik zsákja felől is elfojtott, riadt kiáltást hallott.

Másodperceken belül Tarkazza nekiütközött valami kemény felületnek, megkapaszkodott, és sebesen mászni kezdett felfelé. A kulár oldalát levelek szántották végig. Han már éppen megnyugodott, amikor a vuki ismét nekirugaszkodott!

A következő néhány percben a koréliai két dologgal volt elfoglalva: megpróbált mozdulatlan maradni, és igyekezett nem gondolni háborgó gyomrára. A zsák Tarkazza minden igyekezete ellenére egyfolytában nekiütődött, nekidörzsölődött a fatörzseknek, vagy összecsavarodva Hant fojtogatta, esetleg csak a vuki hátán verte össze magát.

Nekilendül, zuhan, mászik.

Ugrik, megkapaszkodik, nekilendül.

Megkapaszkodik, nyög, mászás közben ugrik...

Han a végén már kénytelen volt behunyni a szemét, bár sokat addig sem látott, és csendben marasztalta a gyomortartalmát. Úgy tűnt neki, a lidérces utazás már órák óta tart, amikor azonban egy pillantást mert vetni a kronométerére, látta, hogy még csak tizenöt perce indultak el.

Aztán egy utolsó ugrás és egy hangos sóhajtás után a zsák megállt, és Han a földön fekve találta magát. Amikor már végre a világ sem forgott vele – ami nagyjából egy percig tartott a koréliai nekiállt kikecmeregni a kulárból.

Néhány másodperccel később, szétterpesztett lábakkal egyensúlyozva azon a gigászi platformon állt, amelyen a hatalmas, fákkal körülvett város, Rvukrrorro terült el. Leginkább egy diszkoszhoz hasonlított, amelynek főként a peremén helyezkedtek el a lakóházak. Az utcák kövezetén néhol ágak törtek keresztül, ezzel is tarkítva az összképet.

Han lassan kezdett stabilan állni, és vett egy mély lélegzetet. Az előtte elterülő város a maga idegenségével együtt is gyönyörű volt. Felhővárostól eltérően Rvukrrorro képe nem korlátozódott a pasztellszínekre, de itt is megvolt az a szabadságérzet, az a légies grandiozitás, ami a Bespin fővárosát is jellemezte. Talán mert mindkét hely magasan a levegőben található?

Az épületek egy része sok emelet magasra felnyúlt, valahogy mégis beleillettek a lombkoronák közé. Körülöttük mindenfelé a wroshyrerdő legmagasabb fáinak üde, zöld lombjai fodrozódtak a szélben. A fejük felett az ég kék színű volt enyhe zöldes beütéssel, és vastag, hasas, vakítóan fehér felhők úsztak lustán rajta.

Rekedt gurgulázást hallott, odanézve Han Jarikot látta. A fiú zöldülő fejjel kétrét görnyedve lihegett. Odalépett hozzá, és megfogta a vállát.

– Minden rendben, kölyök?

Jarik megrázta a fejét, aztán észbe kapott.

– Semmi bajom – motyogta. – Csak próbálom nem kidobni a taccsot...

– Ilyenkor az a legjobb – mondta Han komoly képpel –, ha nem is gondolsz egy tál négynapos, cukrozott traladonpörköltre.

Jarik gyilkos pillantást vetve Han felé, rohanni kezdett a platform pereméhez. A koréliai megvonta a vállát, és odafordult Csubakkához.

– Szegény srác. Hé, Csubi, ez aztán az utazás. Még szerencse, hogy elhoztátok azokat a zsákokat. Egyébként mit visztek bennük? Kaját?

Csubakka felhorkant, majd elnéző mosoly kíséretében elmagyarázta, hogy mit is takar a kulár szó.

– Bébihordó? – húzta össze a szemöldökét Han. – A vuki bébiket szállítjátok bennük?

Csubakka röhögni kezdett, és minél inkább felidegesítette ezzel Hant, annál jobban belelendült. A koréliait végül a városból feléjük tartó vukicsapat bömbölése mentette meg. Legalább tízen voltak, a legkülönfélébb korúak. Han egy némileg görnyedt, alacsony, őszülő vukit vett észre köztük. Ezzel egy időben Csubakka nekilódult, és "örömvakkantások" kíséretében az újonnan érkezők fogadására indult.

Han elnézte, ahogy Csubi megölelgeti, meglapogatja és megszorongatja az öreg vukit, majd odafordult Kallabowhoz, aki szerencsére megértette a Basic nyelvet.

– Attichitcuk? – nézett kérdően az öregre.

Csubakka húga igenlően bólintott, hogy tényleg az édesapjuk az, Attichitcuk, aki, amióta megtudta, hogy a fia nemsokára hazalátogat, semmi másról nem volt hajlandó beszélni.

– Van még valaki, akit Csubi níagyon szeretne látni – folytatta Han. – Mallatobuck. Ő itt él még Rvukrrorróban?

Kallabow kivillantotta tekintélyes fogait – ami megfelelt a vuki vigyorgásnak –, és egészen emberszerűen bólintott.

– Megházasodott? – tudakolta tovább Han, de már előre félt a választól. Tüdta, hogy ez a kérdés nagyon sokat jelentett a legjobb barátjá nak.

Kallabownak még szélesebb mosolyra húzódott a szája, aztán lassan megrázta a fejét.

– Ho-hó – csapott a levegőbe Han. – Ezt meg kell ünnepelni!

Egy mancsot érzett a vállán, és megfordulva Katarrával találta szemben magát, aki mögött egy másik vuki hím állt. Han legnagyobb meglepetésére a magas vuki kinyitotta a száját, és számára is meglepőn érthető vukisággal megszólalt:

"Üdvözöllek, Solo kapitány Én Ralrracheen vagyok. Kérlek, hívj Ralrrának. Örülünk, Hansolo, hogy eljöttél a Kashyyykra."

Han csak tátogni tudott döbbenetében. Évekbe telt neki, amíg sikerült megérteni a vuki nyelvet, de beszélni még ennyi év után sem tudta. Ennek a vukinak a beszédét nemcsak hogy tökéletesen értette, még akár utánozni is tudta volna.

– Hé! – ráncolta össze a homlokát Han. – Ezt meg hogy csinálod?

"Egyfajta beszédhiba – felelte a vuki. – Az enyéimmel nehezebb így beszélni, de amikor emberek látogatnak el a Kashyyykra, akkor jól használható."

– Gondolom... – motyogta Han még mindig csodálkozva.

Ralrra segítségével Hannak és Katarrának sikerült elkezdenie a tárgyalásokat a szállítmány robbanó nyílvesszőről.

"Mindenképpen szükségünk van rájuk – mondta Ralrra. – De nem kérjük ingyen. Van valamink, ami talán érdekelne, Solo kapitány."

– És mi lenne az? – kérdezte Han.

"Birodalmi rohamosztagos-páncél – jelentette ki Ralrra. – A népem már régebben begyűjti azoktól a katonáktól, akiknek már nincs rá szükségük. Először csak dísznek használtuk, de aztán rájöttünk, hogy milyen értékesek. Rengeteg van belőlük a hozzávaló sisakokkal."

Han gondolkodóba esett. A rohamosztagosok páncélját kétségkívül értékes anyagokból készítették, amiket más páncélokhoz is fel lehetett használni. Legrosszabb esetben az ember beolvasztja őket, és kinyeri a nyersanyagot.

– Vetnem kell rájuk egy pillantást – mondta –, de mifelénk is sok van belőlük. – Megvonta a vállát. – No meg hát... a használt páncél jóval kevesebbet ér...

Ami persze nem volt igaz. Egy komplett, jó állapotban lévő rohamosztagos-páncélért jóval kétezer kredit fölött adtak a piacon. Azonban, gondolta, nekik már úgy sincs rá szükségük, nekem meg legalább lesz egy kis hasznom ezen az úton... elvégre én sem a levegőből élek...

Katarra hümmögött egy sort, majd odafordult a "tolmácshoz", és sebesen, a helyi shyriivuk nyelvjárást beszélve magyarázni kezdett valamit. Han pár szót tudott csak kivenni. Micsoda, napkeltehajú nő?

Ralrra visszafordult Hanhoz.

"Katarra azt mondja, hogy a páncélok igenis értékesek. Egy nőtől tudja ezt, aki a világodról, Koréliáról jött, és akinek a haja olyan színű, mint a napkelte."

Han köpni-nyelni nem tudott.

– Mi? Koréliai? – csapott le azonnal. – Egy koréliai nő? Szőke hajú?

Ralrra elismételte a kérdést Katarrának.

"Igen. Közvetlenül a legutóbbi Életnap után érkezett – nagyjából egy szabványéve. Találkozott az ellenállás vezetőivel, tanácsokkal látta el a szervezetet, a kódokat, a taktikát illetően. A te bolygódon volt az ellenálló mozgalom tagja."

– A neve. Mi volt a neve? – meredt rá Han Katarrára.

Ralrra odafordult a vezetőhöz, és hadarva mondott valamit.

"Katarra azt mondja, hogy nem tudja a nevét, ami nem szokatlan, ha ilyen tárgyalásról van szó. Az ittléte során Quarrr-tellerr-rának hívtuk, ami »naphajú harcost« jelent."

Han vett egy nagy lélegzetet.

– Hogy nézett ki? – kérdezte. – Lehet, hogy ismerem ezt a koréliait. Lehet, hogy... – elbizonytalanodott egy pillanatra – a párom. A múltban el kellett válnunk, a Birodalom miatt.

Ami tulajdonképpen igaz is volt. Bria akkor hagyta ott, amikor Han a Birodalmi Akadémiára készült, mondván, hogy nem akarja visszatartani. Még mindig megvolt a búcsúlevele. Ostobaság volt persze ennyi ideig őrizgetni, akárhányszor a kezébe akadt, mindig megfogadta, hogy kihajítja, de valahogy sosem vitte rá a lélek...

Katarra vonásai ennek hallatán szemmel láthatóan megenyhültek. Kinyújtotta egyik szőrborította mancsát, és együttérzése jeleként óvatosan Han vállára tette. A Birodalom kegyetlensége sok családot választott már el egymástól...

Ralrra Han orra elé tartotta a mancsát.

"Ilyen magas – mondta. – Hosszú haj, mint a kelő nap... aranysárga. A szeme, mint az ég. Nem vastag. – Mancsával egy karcsú alakot rajzolt körül a levegőben. – Ő volt a csapat vezetője. Rangja volt. Azt mondta, azért akart a Kashyyykra jönni, mert mélyen átérzi, milyen is lehet rabszolgaként élni. Azt mondta, valaha ő is rabszolga volt, az Ylesia bolygón, és hogy az életét adná a Kashyyyk vagy bármelyik másik, a Birodalom által rabságba döntött bolygó felszabadításáért. Szépen, becsületesen beszélt."

Ralrra kissé megváltozott, közvetlenebb hangon hozzátett egy személyes megjegyzést.

"Én is rabszolga voltam egykor míg a barátaim ki nem szabadítottak a Birodalom fogságából. Quarrr-tellerr-ra igazat beszélt a rabszolgaságról. Éreztem, hogy maga is megtapasztalta már. Sokat beszélgettünk a Birodalom iránti közös gyűlöletünkről."

Han szája kiszáradt, csak egy bólintásra futotta.

– Köszönöm... – nyögte ki végül nagy nehezen.

Bria, gondolta tompán. Bria, a koréliai Felkelés tagja? Legyen belőlem rankorvacsora, ha értem ezt.

3. fejezet

Mallatobuck

Csodás érzés volt ismét a saját bolygóján lenni. Attichitcuk házról házra vitte Csubakkát, és büszkén mutogatta mindenkinek a fiát, a kalandozót, az egykori rabszolgát és az ember barátait. A vukik szívélyesen fogadták Hant és Jarikot.

Természetesen Kashyyyk birodalmi megszállás alatt állt, ezért Han ittlétének igazi okát gondosan titkolniuk kellett. Amíg a bolygón tartózkodott, Han a Rvukrrorróban élő kereskedőkhöz hasonlatos ruhákat próbált hordani. Ő és Jarik testvéreknek adták ki magukat, akik háztartási eszközöket jöttek eladni a vukiknak. A történetet megerősítette az a tény is, hogy mindkettőjüknek sötét hajuk és barna szemük volt, Jarik pedig csak kicsivel volt alacsonyabb Hannál.

A birodalmi jelenlét leginkább csak néhány szétszórt állomásra korlátozódott. A katonák mindig párosával őrjáratoztak, mivel a magányos birodalmiak hajlamosak voltak nagy számban nyomtalanul eltünedezni.

Han és Jarik ügyelt arra, hogy kerüljenek mindennemű kapcsolatot a Rvukrrorróban néha feltűnő birodalmi csapatokkal. Mivel a Millennium Falcon biztonságban ült a "csempészdokkban" álcahálók és zavaróberendezések védelmében, semmilyen jel nem utalt az illegális tevékenységükre.

Han sok időt töltött a vuki technikusokkal a "fatörzs" dokkban, féltett kincsét bütykölve. A vukik között meglepően képzett technikusok is voltak, akik szívesen töltöttek akár órákat is azzal, hogy a koréliai vezetésével a hajó összes rendszerét ellenőrizzék, és lehetőség szerint feljavítsák. A Falcon persze közel sem volt már új hajó, de a vuki technikusok szakértelmét dicsérendő, rég volt már ilyen jó formában, mint most.

Csubakka csak most kezdett rádöbbenni, hogy eddig mennyire hiányzott neki az otthona és a családja. Most, hogy újra viszontlátta őket, legszívesebben örökre itt maradt volna – de nem tehette. Csubi az életével tartozott Han Solónak, mellette volt a helye.

Ennek ellenére nagyon élvezte a Kashyyykon eltöltött időt. A nővérével és annak családjával együtt végiglátogatták a közös rokonokat. Mióta legutóbb hallott felőle, Kallabow hozzáment egy jóképű hímhez, Mahraccorhoz.

Csubi imádott játszani az unokaöccsével. Az aranyos kis vuki fiúcska okos volt, és mindent szeretett volna megtudni a galaxisról. Órákig hallgatta a nagybátyja kalandos történeteit a repülésről.

A közeli rokonain kívül a régi barátok is előkerültek... Freyrr, a másod-unokatestvére, a család legjobb nyomkövetője, meg Kriyystak és Shoran. Mély bánattal vette tudomásul, hogy Salporin, a legjobb vuki barátja nem lehetett velük. A Birodalom elfogta, és rabszolgasorsra ítélte, rég nem hallottak már felőle – senki sem tudta, hogy él-e még egyáltalán, vagy sem.

Csubakka szomorúan gondolt az együtt eltöltött időkre, Vajon viszontlátja még a barátját?

Túl sokat azonban nem búslakodhatott, az élet ment tovább a Kashyyykon. És a barátokon és a családján kívül ott volt még... Mallatobuck.

A vuki nőstény még szebb volt, mint ahogy az emlékképeiben megőrizte, tiszta kék tekintete még igézőbb. Már az első éjszaka meglátta őt, és örömmel értesült arról, hogy Malla az egyik szomszédos faluból érkezett a városba, ahol az iskola vuki megfelelőjében tanítóként és gondozóként dolgozott. Mallának sok barátja volt Rvukrrorróban, így Csubi viszonylag könnyen rá tudta venni, hogy maradjon egy kicsit tovább a szükségesnél.

Hosszú órákat töltöttek együtt, járták az erdei csapásokat, bámulták a csillagos eget, hallgatták az erdő állatainak neszezését. Nem beszéltek sokat, de a hallgatásuk ki nem mondott szavakkal volt tele...

Kashyyyki tartózkodásának harmadik napján Csubakka úgy döntött, hogy ideje vadászni menni. Han éppen el volt foglalva Katarrá- val, Kichiirrel és Motambával; a robbanónyilakról tárgyaltak. A barátját ez órákra le fogja kötni. A koréliai hirtelen, meglepő érdeklődést kezdett tanúsítani az itteni ellenállás irányában, ami igencsak meglepte, és aggodalommal töltötte volna el Csubit, ha egyáltalán észreveszi. Han általában igyekezett távol tartani magát azoktól az élőlényektől, akik a saját jólétük érdekein kívül mások ügyéért is hajlandók voltak vásárra vinni a bőrüket – vagy más, ezzel egyenértékű testrészüket.

Csubit azonban túlságosan lekötötték a saját gondolatai, semhogy Han furcsa viselkedésével törődjön. Mindenképpen el akart kapni egy tövispatkányt. A tövispatkányok apró, fél méter magas, és igen visszahúzódó teremtmények voltak. Azért is volt nehéz rájuk találni, mert zöldesbarna színükkel könnyen bele tudtak olvadni a környező bokrok közé.

A tövispatkányok legjellegzetesebb tulajdonsága – és legbiztosabb védelme – a testüket borító, pengeéles tüskék serege volt, amelyeket ki is tudták lőni a rájuk vadászó ellenség felé. A vuki hímek – mert csakis a hímek vadásztak a tövispatkányra – ha meg akartak közelíteni egy ilyen állatot, valamilyen pajzsot tartottak maguk elé, ez felfogta a nekik szánt tüskéket, míg a patkány végül kifogyott a kilőhető "munícióból".

Hogy ne legyen ilyen egyszerű a helyzetük, a vuki hagyomány dőírta, hogy a tövispatkányra csakis puszta kézzel vadászhattak, és csak az ökleik erejével volt szabad megölni az állatot – semmiféle lőfegyvert vagy nyílvetőt nem használhattak.

Csubakka senkinek nem szólt a tervéről. Egyszerűen megvárta a késő délutánt, amikor az alsóbb szinteken már sötétedik, aztán Rvukrrorrót elhagyva mászni kezdett lefelé.

A Kashyyyk felszínéig még egyetlen vuki sem merészkedett le. Úgy hírlett, hogy éji ragadozók lesnek ott préda után, akik az áldozataik vérén és lelkén lakomáznak. Azt tartották továbbá, hogy azoknak a lelkei, akik haláluk előtt megszegték a szavukat, lesüllyednek a felszín közelébe, és rejtőzködve csapdába csalják mindazokat, akik elég bolondok ahhoz, hogy a közelükbe menjenek.

Azt tanították, hogy a Kashyyyk felszínén hét ökológiai szintet lehet megkülönböztetni, amelyből a hetedik szint a legmagasabb fák koronáját jelentette. Általában még a legbátrabb vukik sem ereszkedtek lejjebb a negyedik szintnél, arról pedig, hogy az alatt mi lehet, még a legendák sem szóltak. Senki, akiről Csubakka valaha is hallott volna, nem járt még ténylegesen a bolygó felszínen. A Kashyyyk legalsó szintjei az ismeretlenség ködébe vesztek... és valószínűleg úgy is fognak maradni.

Ahhoz, hogy begyűjtse a tövispatkányát, egészen az ötödik szint alá kellett lemásznia. Errefelé teljesen más világ uralkodott, a késő délutáni erdő szinte teljes sötétségbe burkolózott. Ezen a szinten az állatoknak hatalmas szemeik voltak, hogy alkalmazkodni tudjanak az állandó félhomályhoz. Veszélyes ragadozók éltek erre... a kkekkrrg rrók, vagyis az Árnyékvadászok, amelyek néha a fentebbi szintekre is felvándoroltak, és a katarnok. Csubi nyitva tartotta a szemét, és minden érzékével éberen figyelt.

Miközben az erdei ösvényeket taposta, látta a fátyolos mátkavirágokat, a széles levelű shyreket, a kusza kshyy indákat, visszatértek a régi szokásai. Itt lent nem igazán látott zöld színt, a fakó, tompa árnyalatok domináltak. Fentről egyszerűen nem szűrődött le elég fény a fotoszintézishez.

Csubakka követte a széles csapásokat, a lába alatt érezte a wroshyrágak durva kérgét. A szeme állandóan járt, egyre a tövispatkány nyomát kutatta. Az orrlikai kitágultak, feldolgozták, szűrték a beérkező illatokat, melyeket már ötven éve nem érzett.

Az egyik fa törzsén egy apró karcolás megragadta a figyelmét, aztán észrevette a mellette lévő mátkavirág szirmán a kicsiny szakadást. A magasság stimmel... igen, ez a tövispatkány tüskéje... lehajolt, és megvizsgálta a nyomokat... friss.

Az állat egy sokkal kisebb oldalág felé indult. Csubakka óvatosan követte az alig két méter széles faágon. Mindkét oldalán az erdő feneketlen, zöldes-barnás-szürke katlanja tátongott.

A vuki kiélesítette az érzékeit, szemei cikáztak, a fülei a legapróbb zajra is felfigyeltek. A tövispatkányoknak jellegzetes, ám a vukik számára kellemes szaguk volt.

A bal alkarjára húzott "pajzsát" összekötözött fakeretre erősített, összefont háncsdarabok alkották.

Csubi léptei meglassultak... aztán húrként feszülő izmokkal megtorpant. Ott! A levelek között!

A tövispatkány teste a veszély közeledtére megremegett. Csubi a pajzsát maga elé tartva előreugrott.

A levegő hirtelen megtelt repülő tüskékkel. A legtöbbjük a hevenyészett pajzsába állt bele, néhány azonban a vuki vállába és mellébe fúródott. Csubi jobb keze kicsapott, és a tüskés farknál fogva megragadta a patkányt, úgy, hogy a mancsával közben ügyesen lelapította a meredező tüskéket.

A rémült állat felvisított, és hegyes fogaival a vuki felé kapott, azonban elkésett. Csubi felemelte a levegőbe, és nekicsapta a lába alatti faágnak. Az állat elsőre csak elkábult, egy gyors második suhintás azonban örökre elnémította.

Csubakka csak ekkor vette a fáradságot, hogy kihúzgálja a mellébe és a vállába fúródott tüskéket, majd valamilyen kenőcsöt kent az apró, égő sebekre. A jobb kezén kicsiny harapásnyomot látott, ezt szintén bedörgölte a csodabalzsammal.

Aztán a tövispatkányt a magával hozott fonott zsákba pottyantva megkezdte diadalmas menetelését vissza Rvukrrorróba.

Nem kevés idejébe telt, amíg ráakadt Mallatobuckra. Megkérdezni senkit nem akart a nőstény hollétéről, mert a barátai és a családja egyből kiszúrta volna a zsákban a tövispatkány illatát. Csubinak pedig most nem volt kedve az ugratásokat és a tanácsokat végighallgatni.

Végül azonban egy félreeső ösvényen csak megtalálta. Mostanra a Kashyyyk három holdja közül kettő felkelt, ezüst színnel ragyogva be a nőstény bundáját, miközben az mit sem sejtve sétált.

Kolvisshvirágokat szedett éppen, majd a szálakat bokrétába kötötte. Csubi szótlanul nézte, ahogy a törékeny fehér virágkoszorút a fejére illeszti.

Csubakka megtorpant az ösvényen. Elmerült az imádott nőstény szépségének bűvöletében. Ha a mozgása nem is, a mozdulatlansága felkelthette Mallatobuck figyelmét, mert ő is megállt, majd körbepillantva észrevette Csubit.

"Csubakka – mondta lágyan. – Nem láttalak..."

"Malla – felelte Csubi. – Hoztam neked valamit. Remélem, elfogadod az ajándékomat..."

A nőstény összerezzent, a szemei tágra nyíltak. Vajon a reménytől, vagy csak meglepődött. Csubi a zsákkal a mancsában odalépett hozzá. Bárcsak remény lenne az, gondolta repesve. Istenemre, bárcsak remény...

Ahogy megállt a nőstény előtt, Csubakka kecsesen letérdelt, és kivette a tövispatkányt a zsákjából. A tüskékre ügyelve a tenyerébe fektette az állatot, és feltartotta Mallatobucknak. A szíve a torkában dobogott, mintha csak a bolygófelszínre merészkedett volna le.

"Mallatobuck..." Csubi megpróbálta folytatni, de nem jött ki szó a torkán. Olyan félelem fogta el, amit még sosem érzett csatában. Mi lesz, ha visszautasítja? Mi van, ha fogja a szimbolikus ajándékot, és lehajítja az ösvényről. A halott patkány és a boldogsága egyszerre hullana alá a mélybe.

Malla egy hosszú pillanatig szótlanul figyelte.

"Csubakka... régóta távol vagy már a népedtől. Emlékszel még a szokásainkra? Tudod, hogy mit ajándékoztál nekem?"

Boldogság öntötte el Csubakkát, hiszen a nőstény hangja lágy volt, csábító.

"Tudom – felelte. – Mindenre emlékszem. Mallatobuck, az évek során, amíg távol voltam, egy pillanatra sem felejtettem el az arcodat, az erődet, a szemeidet. Arról a napról álmodtam, amikor végre összeházasodunk. Hozzám jössz? Elfogadsz férjedül?"

Malla a hagyományos módon felelt, azzal, hogy óvatosan átvette a lassan kihűlő patkányt, és nagyot harapott a puha hasából.

Csubi szíve nagyot dobbant. Elfogadott! Eljegyeztük egymást! Felállt a földről, és követte Mallát egy fedett lugasba egy nagyobb facsoport mögé. Ott szorosan egymás mellé leültek, megosztoztak a tövispatkányon, élvezettel rágcsálták a belsőségeit; a legízletesebb vuki csemegének számító állat válogatott, legfinomabb falatjait egymás tenyeréből majszolták el.

"Mások is kértek mát; tudod – mondta Mallatobuck. – A többiek azt mondták, hogy bolond vagyok, amiért ennyi ideig várok rád. Azt mondták, hogy biztosan meghaltál, hogy sosem fogsz visszatérni a Kashyyykra. Én mégis tudtam... tudtam, hogy nem így lesz. Vártam, és most a legszebb álmaim is valóra váltak."

Csubakka gyengéden lenyalogatta a vért és a húsdarabkákat Malla arcáról, és megtörölgette. A nőstény bundája selymesen cirógatta a nyelvét.

"Malla... tudod, hogy az életemet ajánlottam Han Solónak? – kérdezte Csubi, mikor végeztek a kölcsönös mosdatással, és egymás vállának dőlve élvezték a másik közelségét.

Malla hangja alig hallhatóan megremegett.

"Tudom. A te szavad az én szavam is, leendő férjem. Házasodjunk össze olyan hamar, ahogy csak lehet, így minél több időt tudunk még együtt tölteni, mielőtt neked és Solo kapitánynak mennetek kell."

"Semmit sem szeretnék ennél jobban – válaszolta Csubi. – Milyen hamar tudsz felkészülni? Meddig tart elkészíteni a menyasszonyi fátyladat?"

Malla felkacagott, édes, selymes hangja felverte az éjszaka csöndjét.

"Már ötven éve készen van, Csubakka. Csak rád várt."

Örömében és büszkeségében Csubi majd elbőgte magát.

"Akkor holnap, Malla."

"Holnap, Csubakka..."

Teroenza, az Ylesia főpapja hátradőlt ülőalkalmatosságán, miközben Kibbicket, a kolóniák névleges hutt vezetőjét figyelte, amint az átnézte a múlt havi pénzügyi jelentéseket, és megpróbált kiigazodni közöttük. A hatalmas, négylábú t'landa til magában felnyögött. Már rég leszokott arról, hogy megrökönyödjön Kibbicken, amikor az még a legegyszerűbb számsorokkal sem boldogult. Kibbick idióta volt, Teroenza viszont balszerencsés, amiért neki volt a tiszte, hogy havonta megpróbálja a hutt fejébe verni az Ylesia pénzügyeinek alakulását.

Szerencse, hogy a Besadii nem veszi észre, hogy Kibbickben még véletlenül sincsenek meg azok a képességek, amelyeknek a révén irányítani tudná a fűszertermelést, különben már rég nem lenne munkám, gondolta undorodva Teroenza. Ennek persze elenyészően kicsi az esélye...

Amikor Teroenza, a Desilijic vezetőjének, Jiliacnak a segítségével megszervezte Aruk meggyilkoltatását, remélte, hogy az öregedő hutt lord egyetlen leszármazottja, Durga sosem kerül a Besadii klán élére. Végtére is ott vannak rajta azok a rejtélyes anyajegyek, amelyek minden számítás szerint esélytelenné kellett volna tegyék bármiféle vezetői posztra.

Durga azonban erősebbnek és rátermettebbnek bizonyult, mint azt Teroenza gondolta. Sikeresen és meglepően rövid idő alatt – egyesek szerint a Fekete Nap támogatását igénybe véve – elnémította a leghangosabb ellenzőit. Sokan még mindig nem nyugodtak bele az uralmába, mostanra azonban óvatos pusmogássá szelídült az egykor hangos tiltakozás.

Teroenza Zierbe vetette a bizalmát, remélve, hogy a rangidős Besadii klántag elég erős és ravasz lesz ahhoz, hogy Durgát lekörözve átvegye a Besadii klán és a kajidic, a hozzá tartozó fegyveres erők irányítását.

De nem. A kétes tisztaságú versengésben Durga maradt felül – legalábbis pillanatnyilag –, és rögtön tudatta is Teroenzával, hogy mindenben követnie kell Aruk egykori utasításait.

Beleértve, hogy meg kell tanítania Kibbicknek, Durga idióta unokatestvérének egy csúcsszintű tőketermelő vállalkozás irányítását.

Vándor hittérítő körútjaik során a t'landa til misszionáriusok megpróbáltak híveket toborozni az Ylesiára. Azok a szerencsétlen zarándokok, akik áldozatul estek a Megvilágosulás addiktív ceremóniájának, követték a misszionáriusokat a gőzölgő dzsungelbolygóra. Ott aztán az alultáplált, legyengített tudatú és megszállottá vált zarándokok önként álltak rabszolgának az ylesiai fűszergyárakba, hogy napkeltétől napnyugtáig az uraiknak robotoljanak.

Teroenza népe, a t'landa til távoli rokona volt a huttoknak, noha azoknál kisebbek és mozgékonyabbak voltak. Hatalmas testüket tönkszerű lábaikon egyensúlyozták, karjuk a törzsükhöz képest aprónak és gyengének tűnt. Még széles arcuk hasonlított legjobban híres rokonaikhoz, azzal a különbséggel, hogy az orrnyergükön egyetlen, hegyes szarvat viseltek. A hátukon hosszú, feltekeredett farok himbálózott.

A t'landa til hímek legérdekesebb tulajdonsága mégsem a külső jegyeikben rejlett. Birtokában voltak ugyanis egy olyan képességnek, amellyel a legtöbb emberben "örömérzést" tudtak kelteni. Ez a telepatikus tulajdonságuk, kombinálva a nyaktasakjaikban képzett nyugalmat keltő vibrálással, szinte eksztázisszerű gyönyörbe kergette a zarándokokat. Gyorsan hozzászoktak a napi "adagjukhoz", és elhitték, hogy ez a képesség a papok "isteni adománya".

Ennél távolabb persze semmi sem állt az igazságtól. A t'landa til hímek képessége egyszerű párzási szokás volt, ezzel tudták magukhoz csalogatni a nőstényeiket.

– Teroenza – szólalt meg Kibbick lelkesen. – Ezt nem értem. Itt azt írja, hogy kreditezreket költünk a rabszolgák táplálékába kevert fogamzásgátló szerekre. Ezt miért nem lehet elhagyni? Nem lehetne hagyni őket szaporodni? Ezzel sokat spórolhatnánk, nem?

Teroenza szerencséjére Kibbick nem vette észre, hogy a főpap a szemét forgatja.

– Őkegyelmessége – kezdte a főpap –, ha a zarándokokat hagynánk szaporodni, az a munkához szükséges energiájukat csökkentené. Csökkenne a termelésük. Ez pedig kevesebb feldolgozott és piacképes fűszert jelentene.

– Talán – felelte Kibbick. – De, Teroenza, kell, hogy legyen valami mód, amivel a drága gyógyszerek nélkül is elérhetnénk ezt. Talán biztatnunk kéne őket, hogy párosodjanak, aztán a lárváikat és a tojásaikat felhasználhatnánk a táplálásukra.

– Őkegyelmessége – mondta Teroenza. Lassan elért türelmének a határaihoz. – A legtöbb humanoid nem rak tojást, és nincsenek lárvái. Élve szülnek. Ráadásul kifejezetten viszolyognak a saját kicsinyeik elfogyasztásától.

Ritkán ugyan, de mégis előfordult, hogy a Megvilágosulástól kimerült zarándokokban feltámadt a vágy egymás iránt, és ezekből az alkalmakból nagy ritkán csecsemők is születtek itt az Ylesián. Teroenza legszívesebben egyből megölette volna valamennyit, de aztán mégis úgy döntött, hogy hagyja őket a rabszolgaszállásokon felnevelni, mert ezekből a gyerekekből aztán később őrök vagy irodai dolgozók válhatnak.

Mostanában viszont automatikusan belekeverték a termékenységgátló anyagokat a rabszolgák ételébe. Vagy öt éve is megvan már annak, hogy véletlenül embergyerek született az Ylesián.

– Ó! Élve szülnek. Értem – mondta Kibbick, azzal visszafordult a kimutatásaihoz.

Idióta, gondolta Teroenza. Hülye, komplett hülye... hány éve vagy már itt, és még mindig nem tudod megjegyezni a legalapvetőbb tényeket sem a zarándokokról...

– Teroenza – nézett fel ismét Kibbick. – Találtam még valamit, amit nem nagyon értek.

Teroenza vett egy mély lélegzetet, és magában elszámolt húszig.

– Igen, őkegyelmessége?

– Miért kell pluszpénzeket fordítanunk ezeknek a hajóknak a fegyvereire és pajzsaira? Végtére is csak rabszolgákat szállítanak, elviszik őket a fűszerbányákba vagy az örömtanyákra, ha már eleget kisajtoltunk belőlük. Kit érdekel, ha megtámadják őket?

Kibbick arra az egy hónappal ezelőtti támadásra utalt, amikor a Lázadók lecsaptak az egyik, az ylesiai rendszert elhagyni készülő rabszolgahajóra. Nem ez volt az első ilyen támadás. Teroenza nem tudta pontosan, hogy ki lehet érte a felelős, de az első számú jelöltje Bria Tharen, az az átkozott koréliai renegát áruló volt.

A Besadii már eddig is jelentős vérdíjat tűzött ki a nő fejére, de egyelőre senki nem jelentkezett érte. Lehet, hogy ideje beszélnem Durgával, hogy emelje fel a Bria Tharen fejére kitűzött fejpénz összegét, gondolta Teroenza.

Hangosan, erőltetett nyugalommal csak ennyit mondott:

– Őkegyelmessége, igaz ugyan, hogy a rabszolgák sorsa érdektelen, amint elhagyják a bolygót, de azért csak fizetnek értük is. A hajók pedig kifejezetten drágák. A lézervágta lyukak az oldalukon használhatatlanná teszik őket... vagy legalábbis nagyon költségesen javíthatóvá.

– Ó – húzta fel a szemöldökét Kibbick. – Azt hiszem, ez igaz. Rendben.

Idióta!

– Ami azt illeti, ez felvet egy másik kérdést is, őkegyelmessége – folytatta Teroenza. – És remélem, ezt megemlíti Durga nagyúrnak is. Fokozottabb védelemre van szükségünk itt, az Ylesián. Csak idő kérdése, hogy újabb támadás érje a kolóniákat. A hajók elvesztése is fájdalmas, de ha a Lázadó csoportok az egyik kolóniára csapnának le, akkor esetleg kettőnk élete is veszélyben forogna.

Kibbick láthatóan rémülten meredt a főpapra.

– Gondolod, meg mernék tenni? – kérdezte kissé remegő hangon.

– Már korábban is megtették, őkegyelmessége – emlékeztette Teroenza. – Bria Tharen, az az exrabszolga vezette őket. Emlékszik?

– Ó, igen. Tényleg így volt – válaszolta Kibbick. – De az már több mint egy éve történt. Azóta, gondolom, rájöttek, hogy menynyire értelmetlen támadást indítaniuk a bolygónk ellen. Egy hajót is elvesztettek az atmoszférában.

Ylesia egyik legbiztosabb védelmi rendszere a viharos légköre volt.

– Igaz – egyezett bele Teroenza. – De őkegyelmessége, jobb félni, mint megijedni.

– Jobb félni, mint megijedni... – ismételte Kibbick, mintha csak Teroenza valami különösen eredetit és frappánsat mondott volna.

– Igen... talán igazad van. Ki kell építeni a védelmet. Még ma beszélni fogok Durgával. Jobb félni, mint megijedni... ez az, biztosra kell mennünk...

Kibbick még mindig ezen az egy mondaton rágódva visszatért a jelentésekhez. Teroenza hátradőlt az ülőnyeregben, és megengedett magának még egy kis szemforgatást.

4. fejezet

Esküvő és egyéb bonyodalmak

Csubakka és Mallatobuck reménységgel és bizakodással telve ébredt a nagy napon. Han, akinek csak aznap reggel szóltak az esküvőről, örült a barátja boldogságának, ugyanakkor el is szomorította a tény hogy elvesztheti a vukit. Jó pár évet töltöttek már együtt, és úgy számította, hogy pár évnyi boldog házasélet után Csubi hajlandó lesz ismét csatlakozni hozzá, és megcsinálnak még néhány fuvart. A házasság szép dolog, de nem jelenti azt, hogy az embernek mindenét fel kell adnia.

Csupán néhány szót sikerült váltania Csubakkával, mielőtt a vukit elszólították volna az esküvő előkészítése körüli teendők. A vuki esküvőhöz szemmel láthatóan nem volt szükség tanúk jelenlétére, Csubi azonban Han iránt való hűsége jeléül ragaszkodott ahhoz, hogy a koréliai mellette álljon.

– Rendben, csak aztán Malla nehogy engem válasszon – vigyorodott el.

Csubakka elbődült, és közölte Hannal, hogy ne is reménykedjen.

Ahogy ott ült Attichitcuk házában egy félreeső sarokban, eszébe jutott az az egyetlen alkalom, amikor megkérte egy nő kezét. Bria volt az, ő tizenkilenc éves volt, a lány tizennyolc. Álmodozó, tapasztalatlan kölyökként akkor ez volt számára az egyetlen megoldás. Még szerencse, hogy Bria elhagyta...

Han a mellényének belső zsebéből előhalászott egy összehajtott, szakadozott papírdarabot. Kinyitotta, és elolvasta az első sort:

Kedves Han!

Nem érdemled meg, hogy ezt tegyem veled. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon sajnálom. Szeretlek, de nem maradhatok...

Megrándult a szája, aztán összehajtogatta a papírt, és visszadugta a zsebébe. Egészen tavalyig, a Nar Shaddaa-i csatáig azt hitte, hogy Bria visszakéredzkedett az ylesiaiakhoz, mert képtelen volt meglenni a Megvilágosulás nélkül.

Aztán összetalálkozott vele. Sarn Shild moff rezidenciáján történt a Coruscanton. A csábító köntösbe és lepelbe öltözött Bria "drágámnak" szólította Shildot, és minden jel arra mutatott, hogy a moff szeretője. A lány nagyot zuhant Han szemében, azt azonban egy percig sem feltételezte róla, hogy tényleg szereti a moffot... hiszen tudta, hogy Bria kit szeret még mindig. Amikor Bria először meglátta őt, elsápadt, és a tekintete, bár próbálta leplezni, sok mindent elárult...

A moff röviddel a Nar Shaddaa-i csata után öngyilkosságot követett el. A holohíradó másról sem szólt akkoriban. A gyászmisén nyomát sem látta Briának, pedig direkt végignézte a közvetítést.

És most... kiderül, hogy Bria a koréliai Felkelés ügynöke... gondolta Han. Minél többször eszébe jutott, annál többet töprengett azon, hogy mit is csinálhatott Bria a moff udvartartásában. Vajon a Felkelés ügynökeként azzal volt megbízva, hogy a moff és rajta keresztül a Birodalom után kémkedjen?

Elképzelhető. Nem tetszett neki a dolog, de inkább el tudta volna fogadni, ha Bria információszerzés céljából hál a moffal, mintsem hogy üresfejű cicababaként hagyja magát elcsábítani.

Elmerengett, vajon most mihez kezd a lány hogy a moff halott. Nyilván végiglátogat egypár bolygót, és segít gatyába rázni a helyi ellenállási mozgalmakat.

Meg hát... Hannak tudomása volt arról, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt egy csoport felkelő lecsapott az Ylesiára, megtámadta a Hármas Kolóniát, és megszöktetett vagy száz rabszolgát. Lehet, hogy Briának abban is benne volt a keze?

Ahogy Katarra és a többi vuki beszélt róla, valamiféle szabadságharcos lehetett, aki a saját életét is kockára tette, hogy fegyvereket és lőszert hozzon nekik a koréliai lázadóktól. Márpedig a Kashyyyk birodalmi rabszolgabolygó volt.

Hannak eszébe jutott, hogy Bria mekkorát csalódott, amikor megtudta, hogy az ylesiai vallás csupán néhány címeres gazember agyszüleménye. Dühös volt, és elkeseredett. Amikor rádöbbent, hogy egy másodperc leforgása alatt zarándokból átminősült rabszolgává, teljesen összetört. Lehet, hogy a szörnyű felfedezés óta eltelt évek során a gyűlölete bosszúvággyá érlelődött, ezért fordult az ylesiaiak és a birodalmi rabszolgatartók ellen?

Han Solo Bria után sem maradt sokáig egyedül. Mikor visszatért a Nar Shaddaara, megismerkedett Salla Zenddel – és már második éve együtt voltak. Salla tüzes, izgalmas nő volt, profi technikus és szerelő, tapasztalt pilóta és csempész. Benne és Hanban rengeteg közös vonás volt – legfőképpen az, hogy mindketten csak szórakozásnak fogták fel a kapcsolatukat. Tartson, amíg tart, de addig leljék maximálisan örömüket egymásban. Sosem akarták elkötelezni a másikat, és ez így pont megfelelt mindkettőjüknek.

Han akkoriban gyakran elmerengett, hogy vajon tényleg szereti-e Sallát – vagy a nő őt. Tudta, hogy fontos volt Sallának, aki szinte mindent megtett volna érte, de hogy szerette-e? Azt mindenesetre kijelenthette, hogy még egy nő iránt sem érzett semmi olyat, mint Bria esetében.

Csak hát, akkor még kölyök voltam, emlékeztette magát. Egy felelőtlen kölyök, aki úgy belezúgott a csajba, mintegy tonna neut- ronium. Most már sokkal több eszem van...

Ahogy így merengett a sarokban, Kallabow, Csubakka testvére, aki egyébként tányérokkal a kezében szaladgált fel-alá, egyszer csak csípőre tett kézzel megállt előtte, és szúrósan ránézett. Aztán intett, és méltatlankodva vakkantott valamit.

– Hé, nem is bujkáltam – tiltakozott Han, miközben talpra kecmergett. – Csak nem akartam útban lenni. Minden készen áll?

Kallabow biztosította róla, hogy mindennel elkészültek, és Han most már igazán jöhetne.

A koréliai követte Csubi testvérét a szabadba. Ahogy a szélcibálta leveleken átszűrődő fakó napsütésben sétáltak, Jarik is csatlakozott hozzájuk. A fiú általában nem nagyon távolodott el Hantol, hiszen vukiul egy szót sem értett, így ha Han nem volt a közelben, legfeljebb Ralrrával beszélgethetett.

– Szóval ennyi volt? – kérdezte Hant.

– Úgy látszik, kölyök – felelte a koréliai. – Csubi szabadságának percei meg vannak számlálva.

Kallabow, elkapva Han szavait, gyilkos pillantást küldött a két férfi felé, és elbődült, de olyan hangon, ami nem kívánt fordítást.

– Jobb, ha vigyázunk, kölyök – vigyorodott el Han. – Az öreglány fél kézzel letöri a derekunkat.

A vuki végigvezette őket az egyik, más bolygókon sugárútnak beillő "ág-ösvényen". A várost elhagyva most a legmagasabb fák ágai között jártak, ahol sok vuki épített magának házat. Mint azt Han megtudta, Malla háza is egy terebélyes fa lombjai között bújt meg, így legalább közel lehetett a munkahelyéhez.

Perceken belül letértek egy másik csapásra, aztán megint egy másikra.

– Vajon hová mehetünk? – kérdezte nyugtalanul Jarik. – Elvesztem. Ha most itt hagyna, azt sem tudnám, hogy jussak vissza Rvukrrorróba. És te?

Han megcsóválta a fejét.

– Majd emlékeztess, hogy frissítsem fel kicsit a tájékozódási képességedet! – mondta. – De ha Kallabow még sokáig cipel minket, semmi erőm nem lesz bulizni.

A trió ráfordult egy újabb, még kisebb ösvényre. Előttük, ahol egy nagyobb csapat vuki várakozott, az ösvény véget ért.

A wroshyrág törzse, amin álltak, félig be volt hasítva, és a súlyánál fogva a környező fák koronáját is lehúzta, így az alsóbb ágakon nyugodott. A látvány – mintha csak egy zöldellő völgybe néztek volna le – szemkápráztató volt. Nyugat felé lapos dombhátak húzódtak, a sárga nap fáklyaként ragyogott az égen, a levegőben mindenfelé madarak repdestek.

– Hmm... – fordult oda Han Kallabowhoz. – Szép látvány.

A nőstény bólintott, és elmagyarázta, hogy ez a vukik egyik szent helye. Itt, a csodás kilátásban elmerülve tudják csak igazán átérezni a világuk nagyságát.

A ceremónia lassan elkezdődött. A vukiknál nem volt szükség pap közreműködésére, a párok önmaguk előtt esküdtek. Han odasétált Csubakka mellé, aki szemmel láthatóan még sosem izgult ennyire életében, és vigyorogva megborzolta a nyakát.

– Nyugi, pajtás – mondta. – Csinos darab a kislány.

Csubi erre közölte, hogy ezt eddig is tudta... csak nem biztos, hogy emlékezni fog a szövegére.

Ahogy ott álltak az ösvény végén a vukik gyűrűjében, a Rvukrrorro felé vezető ösvény mentén széthúzódott a tömeg, és Mallatobuck bukkant elő.

Tetőtől talpig ezüstszürke, átlátszó fátyol borította, amely olyan könnyű, olyan vékony volt, hogy a figyelmetlen szem sziporkázó energiamezőnek vélte volna. Amikor azonban Malla odalépett Csubi mellé, Han látta, hogy valamilyen szövött vagy fonott, majdnem teljesen áttetsző anyagból készült. A vuki kék szemének ragyogása a fátylon keresztül is tökéletesen kivehető volt.

Figyelte, ahogy Malla és Csubi fogadalmat tesznek. Igen, mindennél jobban szeretik egymást. Igen, a párjuk szava az ő szavuk is. Igen, életük végéig hűségesek lesznek egymáshoz. Igen, a testüket elválaszthatja a halál, a szerelmüket soha.

Együtt lépnek az élet körforgásába, mondták. A kötődésük szoros lesz, a sorsuk együtt teljesedik be. Egyek lesznek a körforgással... mindörökké.

Han érezte, hogy megérinti a pillanat fennkölt varázsa. Egy pillanatra szinte irigyelte Csubit. Malla szeméből igaz szeretet sugárzott, aminek láttán elszorult a torka. Őt senki sem szerette ennyire. Kivéve talán Dewlannát, az özvegy vukit, aki saját gyermekeként nevelte fel.

Bria... ő is szerette ennyire. Csak éppen meglehetősen furcsán mutatta ki a szerelmét...

Csubi felemelte Malla fátylát, és magához húzta. Lágyan összedörgölték az arcukat. Aztán hatalmas, diadalittas bömbölés kíséretében Csubi könnyedén felkapta Mallatobuckot az ölébe, mintha csak egy kisgyermeket tartana, nem pedig egy kifejlett, nála alig alacsonyabb vukit.

A többiek fülsiketítő örömujjongásban – és örömvonításban, csaholásban, bömbölésben – törtek ki.

– Nos – fordult oda Han Jarikhoz –, azt hiszem, ezzel megvolnánk.

Az esküvői ceremónia azonban még korántsem ért véget. A boldog párt a fák ágai között megterített, a legfinomabb vuki csemegéktől roskadozó asztalokhoz vezették. Han és Jarik is meggusz- tálták a tálakat, és magukban átkozták, hogy a vukik általában nyersen ették a húst. Volt ugyan főtt étel is elég, de még ezek esetében is óvatosnak kellett lenniük, mert a vukik mindent alaposan megfűszereztek – túlfűszereztek –, és némelyik fűszer bizony elég csípős volt ahhoz, hogy kimarja egy ember gyomrát.

Némi keresgélés után Han megmutatta Jariknak, hogy melyek a "biztonságos" vuki csemegék: a húsból és zöldekből álló sűrű xachibikleves; a vrortik "koktél", amely egyfajta rakott egytálétel hússzeletekből és hetekig csípős grakkynnektárban áztatott wroshyrlevelekből; a factryn húspástétom; a fagyasztott gorrnar; chyntuckkarikák és a sült klak...

Voltak még különféle saláták és kenyérféleségek, meg persze mézessütemények és a legkülönfélébb hűtött erdei gyümölcsök.

Han javasolta Jariknak, hogy ne vegyen részt az össznépi pálinkakóstolgatásban. A koréliai keserű tapasztalatból tudta, hogy a vuki italok mekkorát tudnak ütni. Jó pár fajta volt belőlük: accaragm, cartyg, garrmorl, grakkyn és thikkiai brandy, csak a példa kedvéért.

– Fogadj szót, kölyök! – mondta Han. – A vukik tudják, hogy kell olyan szeszt főzni, amely két perc alatt padlóra küld egy embert. Én maradok a gorimni bornál és a gralinynlénél.

– De hát a gyerekek isznak gralinynlevet – tiltakozott Jarik. – Meg ezt a másikat...

– Jaar – segítette ki Han. – Cukrozott alcoartej és borbogyó kivonata. Az én ízlésemnek túl édes, de lehet, hogy te szeretni fogod.

Jarik epekedő szemmel nézett egy jókora palack thikkiai brandyre. Han megcsóválta a fejét.

– Kölyök... ne! Ha majd kifekszel, mint egy mérgezett bantha, akkor ne engem hibáztass...

A fiú grimaszolt egyet, de aztán csak a gorimni borosüveget húzta maga elé.

– Oké, remélem, tudod, miről beszélsz.

– Bízhatsz bennem – mosolyodott el Han, aztán koccintottak.

Pár perccel később Han egymagában álldogált egy tál füstölt trakkrrrn-bordával és csípős rilllrrnnn-mag salátával a kezében, amikor egy sötétbarna vuki lépett oda hozzá. Han biztos volt benne, hogy még sosem találkoztak, mégis olyan furcsán ismerős volt. A vuki egy darabig csak szótlanul nézte a koréliait, aztán bemutatkozott.

Han majdnem elejtette a tányérját.

– Te vagy Dewlannamapia fia? – kiáltotta. – A mindenit! – Azzal gyorsan letette a tányérját és a poharat a kezéből, és izgatottan megölelte a szőrös vukit. – Hé, fiú! Annyira örülök, hogy találkoztunk! Hogy hívnak?

A vuki viszonozta Han ölelését, és azt válaszolta, hogy Utchakkaloch a neve. Han hátrább lépett, végigmérte. Mi csípheti ennyire a szemem? Chakk – kérte, hogy Han így hívja – hasonlóképp meghatódott. Elmesélte a koréliainak, hogy már régóta szeretett volna találkozni vele, részben azért, mert remélte, hogy ő majd el fogja tudni mondani, hogyan is halt meg az édesanyja.

Han nyelt egy nagyot.

– Chakk, a mamád hősként halt meg – kezdte. – Ha ő nincs, én most nem élnék. Nagyon bátor vuki volt. Harcos módjára, csatában halt meg. Egy Garris Shrike nevű fickó lőtte agyon, de... mostanra már ő is halott.

Chakk tudni szerette volna, hogy Han azért ölte-e meg Shrike-ot, hogy megbosszulja az édesanyja halálát.

– Nem teljesen – felelte Han. – Valaki más kapta el. De tőlem is kapott, mielőtt végeztek volna vele.

Chakk elégedetten dörmögött, aztán közölte Hannal, hogy fogadott testvérének tekinti, hiszen ugyanaz az édesanyjuk. Elmesélte továbbá, hogy amikor Dewlanna üzent neki a Trader's Luck fedélzetéről, másról sem beszélt, csak a csöppnyi ember fiúcskáról, aki imádta a főztjét, és aki pilóta szeretett volna lenni.

– Nos, Chakk – válaszolta Han –, Dewlanna ugyan már nem érhette meg, de tényleg pilóta lett belőlem. A legjobb barátom az univerzumban pedig egy vuki...

Chakk felkuncogott, és elmondta Hannak, hogy ő és Csubakka egy másod-unokatestvér harmadik gyerekén keresztül távoli rokonok, aki még valaha beköltözött Rvukrrorróba, és elvette Csubi nagynénjének az unokahúgát.

– Hú... ez tényleg elég távoli. De azért csak egy család.

Han odavezette Chakkot a vőlegényhez, és röviden vázolva a helyzetet bemutatta Csubinak. Csubakka bömbölve üdvözölte Han "fogadott testvérét", és alaposan meglapogatta Chakk hátát.

Az ünnepség jócskán belenyúlt az éjszakába. A vukik táncoltak, énekeltek és fa hangszereiken játszottak, amelyek már generációk óla apáról fiúra szálltak a családban. Egy darabig Han és Jarik is velük ünnepelt, de aztán a fáradtság és az elfogyasztott italok megtették a hatásukat, mert a két férfi végül leheveredett az egyik li.ilalmas asztal alá, és álomba szenderült.

Mikor Han másnap reggel kinyitotta a szemét, az ünnepség már véget ért, és ahogy később megtudta, Csubi és Malla behúzódott az erdőbe, hogy egy ideig kettesben legyenek – ez volt a mézeshetek vuki megfelelője. Han szomorúságot érzett... egypár napon belül befejezi a tárgyalásokat Katarrával, a Falcont feltöltik az új áruval, és elhagyja a Kashyyykot. Nem lesz képes elbúcsúzni Csubitól.

Azt persze senkitől nem lehet elvárni, hogy a nászéjszakáján a legjobb barátjára emlékezzen, merengett Han szomorkásán. Másrészt, komolyan tervezte, hogy a későbbiekben még visszajön a Kashyyykra, tehát úgysem kell végérvényesen búcsút vennie Csubitól...

A Nal Hutta-i irodája magányában Durga közelebb vonaglott Myk Bidlor egyre inkább testet öltő holoképéhez. Amúgy is puffadt szeme, ha lehet, izgatottságában még jobban kidülledt.

– Megvan a boncolás eredménye? Azonosították az anyagot?

– Őkegyelmessége, ez az anyag olyan ritka, hogy először nem is tudtuk azonosítani, vagy kideríteni, hogy pontosan milyen hatása is van. – Az igazságügyi orvos szakértő fáradtnak, megviseltnek tűnt, mintha tényleg éjjel-nappal dolgoztak volna, ahogyan azt állították. – Azonban a rengeteg vizsgálat és a nyomozás végül sikerrel zárult. Igen, az az anyag méreg. Lenyomoztuk az eredetét. A Malkii bolygóról származik.

– A malkita méregkeverők – kiáltott fel Durga. – Hát persze! Titokzatos bérgyilkosok, akik különleges és szinte felderíthetetlen mérgekre specializálódtak... ki más rendelkezne olyan anyaggal, amely még egy hutt számára is végzetes. A fajtám kifejezetten ellenálló a mérgekkel szemben.

– Tudok róla, őkegyelmessége – mondta Myk Bidlor. – Ez az anyag – olyan ritka, hogy még a nevét sem tudjuk – a toxinok fejedelme. Jobb híján X-1-nek neveztük el.

– Ez az X-1 sehol sem fordul elő a természetben a Nal Huttán? – kérdezett rá a biztonság kedvéért Durga. – Nem lehet szó véletlen balesetről?

– Nem, őkegyelmessége. Az X-1-et valaki szándékosan adagolta Aruk nagyúrnak.

– Adagolta? Hogyan?

– Biztosat nem állíthatunk, de valószínűleg szájon át került be.

– Valaki megetetett az ősömmel egy halálos adag mérget – mondta Durga halk, ám annál baljóslatúbb hangon. – Valaki fizetni fog ezért... fizetni fog...

– Nos, őkegyelmessége... nem teljesen így volt – nyalta meg idegesen az ajkát Bidlor. – A módszer nem ennyire... nyilvánvaló... Valójában... kifejezetten zseniális... volt.

Ha zseniális, akkor csakis egy huttműve lehetett, gondolta Durga. Ránézett a tudósra.

– Éspedig?

– A szer nagy dózisban halálos, Durga nagyúr. Kis adagokban viszont nem öl. Ehelyett felhalmozódik az agyszövetben, és az agyi működések folyamatos romlását okozza. Ráadásul az anyag nagymértékben addiktív. Miután az áldozat rendszeresen kapja megfelelően nagy dózisokban, a hirtelen megvonás okozza az ön által is leírt tüneteket – kínzó fájdalom, görcsök, majd halál. – Vett egy nagy lélegzetet. – Emiatt halt meg Aruk nagyúr. Nem a szervezetében lévő X-1-től, hanem... annak hirtelen megvonásától.

– Mennyi idő kellett ahhoz – préselte ki magából a szavakat Durga –, hogy a szülőm hozzászokjon?

– A véleményem szerint néhány hónap, Durga nagyúr, de nem jelenthetem ki biztosan. Minimum egypár hét. Egy ideig eltart, amíg a szer koncentrálódik annyira, hogy a megvonása azonnali halált okozzon. – Bidlor megtorpant egy pillanatra. – A vizsgálataink kiderítették továbbá, hogy az X-1 igen drága anyag. Egy olyan növény porzószálából lehet kinyerni, amely csupán egyetlen bolygón terem az egész galaxisban. Ennek a bolygónak a helyét természetesen hétpecsétes titokként őrzik a malkiták. Vagyis csak egy meglehetősen tehetős személy képes elegendő mennyiséget vásárolni belőle.

– Értem – felelte Durga egy pillanatnyi hallgatás után. – Végezzenek el minden olyan vizsgálatot, amely további tényekkel szolgálhat a gyilkossággal kapcsolatban! És küldje át nekem az összes adatot! Rá akarok jönni, honnan is származik ez az X-1.

Bidlor kényszeredetten meghajtotta a fejét.

– Igenis, őkegyelmessége. De... uram... ez a vizsgálódás... eléggé költséges.

– A pénz nem számít – dörögte Durga. – Kerül, amibe kerül, csak derítse ki az igazságot! Megtalálom az X-1 forrását, és kinyomozom, hogy ki etette meg Arukkal. A Besadii összes forrása a rendelkezésemre áll. Értette, Bidlor?

A tudós ismét bólintott, ezúttal kicsit mélyebben.

– Igen, őkegyelmessége, folytatjuk a vizsgálatokat.

– Rendben.

Durga megszakította a kapcsolatot, aztán egy percig magában füstölögve körbe-körbe csúszott a szobában. Arukot meggyilkolták! Mindig is tudtam! Meglehetősen tehetős személy. Csak a Desilijic lehetett – Jiliac... talán Jabba. Megtalálom a felelőst, és saját kezemmel ölöm meg! Halott ősömre esküszöm... a halála nem marad bosszú nélkül...

A következő tíz nap során Durga a palota összes szolgáját kikérdezte, pontosabban kivallatta – főként a szakácsokat. Noha nem egy belehalt a kérdezősködésbe, mégsem talált semmilyen bizonyítékot arra nézve, hogy bármelyiküknek is köze lett volna Aruk megmérgezéséhez.

A fiatal hutt lord ezen vallatási időszakok alatt minden más teendőjét elhanyagolta. A riválisa, Zier az egyik látogatása során a kínzókamrában talált rá Durgára, miközben néhány droid éppen egy t'landa til nőstény élettelen tetemét vonszolta kifelé, aki a klán egyik jelentéktelen hivatalnoka volt.

Az idősebb hutt megvetően nézett a hatalmas, négylábú testre.

– Hányadiknál tartasz? – kérdezte alig leplezett gúnnyal a hangjában.

Durga rápillantott Zierre. Legszívesebben a másik besadiit tette volna felelőssé Aruk haláláért, de Zier néhány hónappal ezelőttig, a haláleset miatti visszarendeléséig a Nar Hekkán képviselte a besadii érdekeket. Amikor először felbukkant, Durga azonnal lenyomoztatta, de még a legcsekélyebb összefüggést sem sikerült találnia közte és Aruk meggyilkolása között.

Egyrészt Zier, habár jómódú volt, olyan tőkeháttérrel nem rendelkezett, hogy nagyobb mennyiségben lett volna képes X-1-et vásárolni. Másrészt a számláiról sem vett fel szokatlanul nagy összegeket.

– Négynél – csattant fel a fiatal hutt. – Bennük nincs meg a mi erőnk. Nem csoda, hogy az alacsonyabb rendű fajok fejet hajtanak előttünk... testileg és szellemileg is messze alattunk maradnak.

– Azért hadd mondjam meg, hogy hiányozni fog az a twi'lek főszakács! – sóhajtott fel hangosan Zier. – Ő készítette a legjobb mulblattlárvafilét fregonvérmártásban.

Durga lebiggyesztette az ajkát.

– A szakácsok bármikor pótolhatók – jelentette ki.

– Az nem fordult még meg a fejedben, kedves unokaöcsém, hogy az az orvos szakértő tévedett a véleménye felállításakor?

– Ő és a csapata a lehető legjobbak – felelte Durga. – Kitűnő referenciákkal rendelkeznek. A Birodalom legfelsőbb köreinek dolgoztak... még Tarkin kormányzónak is.

– Jó ajánlás – bólintott Zier – Ahogy hallom, nincs hosszú életük azoknak, akikben egyszer csalódott a kormányzó.

– Ezt mondják.

– És mégis... mivel azt vártad el ezektől az emberektől, hogy találjanak bizonyítékot a gyilkosságra, hát kerestek egyet. Még ha igazából nincs is.

Durga ezen elgondolkozott egy pillanatra.

– Nem hiszem, hogy így lenne – jelentette ki végül. – A bizonyíték itt van nálam. Láttam a vizsgálati eredményeket.

– Az eredmények hamisak is lehetnek. Ráadásul... buzgalmadban egy kisebb vagyont ráköltöttél ezekre a tudósokra. Lehet, hogy egyszerűen nem szeretnék, ha a besadii kreditek áramlása elapadna.

Durga ránézett a másik huttra.

– Biztos vagyok benne, hogy Bidlorék a valóságnak megfelelő tényeket közölték. Ami pedig az árat illeti... Aruk volt a Besadii vezetője. Nem helyénvaló-e hát, ha megpróbáljuk kideríteni a halálának körülményeit? A végén még a többiek azt hinnék, hogy a Besadii büntetlenül hagyja a gyilkosait.

Zier hegyes nyelvével elgondolkodva megnyalta az ajkát.

– Talán igazad van, Durga. Mindazonáltal... ha nem akarod, hogy felelőtlen tékozlónak tartsanak, azt javaslom, hogy a Besadii forgótőkéje helyett mostantól a saját személyes vagyonodból fizesd a szakértőket. Ha ebbe belemész, nem kerül többé szóba. Ha nem... nos, közeledik a klángyűlés. Mint lelkiismeretes klánvezetőnek, az én tisztem beszámolni az anyagi helyzetünkről.

Durga rámeredt az unokabátyjára.

– És, kedves öcsém – Zier állta a tekintetét –, ha velem bármi lorténne, azzal nem nyersz semmit. A pénzügyi jelentés néhány példányát eljuttattam biztos helyekre, ahol úgysem találsz rájuk. Intézkedtem, hogy ha esetleg meghalnék – tűnjön az a legtermészetesebb halálnak is –, lássanak napvilágot.

A fiatalabb hutt nagy nehezen leküzdötte a késztetést, hogy az őrökkel lövesse le Ziert. A huttokat nem lehetett egykönnyen megölni, másrészt egy újabb haláleset csak alkalmat adna a klánbeli ellenlábasainak, hogy fellázadjanak ellene.

Vett egy nagy lélegzetet.

– Talán igazad van – mondta végül. – Ettől a naptól kezdve magam finanszírozom a nyomozást.

– Remek – válaszolta Zier. – És... Durga. Aruk hiányában kötelességemnek érzem, hogy megosszam veled a tapasztalataimat.

Ha Durgának lettek volna fogai, most biztos csikorgatta volna dühében.

– Parancsolj – mondta ehelyett.

– A Fekete Nap, Durga. Nyílt titok, hogy az ő közreműködésükkel szilárdítottad meg a hatalmadat. Óva intelek attól, hogy még egyszer megtedd ezt. A Fekete Nap segítsége sosem marad következmények nélkül. A szolgálataiknak... kamatostul megkérik az árát.

– Megfelelő ellenszolgáltatást kaptak – vágta rá Durga. – Nem vagyok annyira bolond, mint hiszed, Zier.

– Jó – felelte nyugodtan a másik. – Ennek örülök. Már aggódtam érted, kedves öcsém. Ha egy hutt csak úgy szeszélyből megöl egy ilyen szakácsot, az mindenképpen gyanús.

Durga tajtékozva faképnél hagyta, és személyzetének egy másik tagját vonta kérdőre.

A két hutt, Jabba és Jiliac a Nal Hutta-i palota fogadószobájában tartózkodtak, és Jiliac csecsemőjét nézték, amint az körbearaszol a szobában. A hutt bébi már elég idős volt ahhoz, hogy egy órát is Jiliac erszényén kívül töltsön. Életének ebben a szakaszában a kis teremtés inkább emlékeztetett egy hatalmas, dundi féreglárvára, mint egy huttra. A karjai egyelőre csökevényes dudorok voltak csupán, és addig nem is fognak megnőni, vagy az ujjak kifejlődni rajtuk, amíg a bébi végleg el nem hagyja az anyai erszényt. Az egyetlen dolog, amiben a csöppség fajának felnőtt tagjaira hasonlított, az a dülledt, hasított pupillájú szeme volt.

A hutt csecsemők szinte tudat nélkül születtek, és nagyjából egy évszázad kellett ahhoz, hogy szellemi képességeik teljesen kifejlődjenek. Addig nem sokkal tekintették őket többnek gondozásra és etetésre szoruló báboknál.

Miközben a szoba fényezett kőpadlóján tekergő kisdedet figyelte, Jabba azt kívánta, bárcsak a Nar Shaddaan lennének, ahol minden annyival egyszerűbb. Innen, a Nal Huttáról sokkal nehezebben lehetett irányítani a desilijic csempészbirodalmat. Jabba sokszor javasolta már, hogy ő és a nagynénje térjenek vissza a Nar Shaddaara, de Jiliac kitartóan ellenezte, mondván, hogy a Nar Shaddaa szennyezett légköre nem tenne jót a kicsinek.

Jabba így arra lett kárhoztatva, hogy rendszeresen ingázzon a Nal Hutta és a Nar Shaddaa között. A tatuini érdekeltségei megszenvedték a távollétét. Ephant Mon, a chevin képességei szerint helyettesítette ugyan Jabbát, de az mégsem volt ugyanaz, mintha a hutt lenne ott személyesen.

Jabba sok közös kalandban vett részt a múltban Monnal, és a Vinsothról származó meglehetősen ronda lény volt az egyetlen teremtés a galaxisban, akiben Jabba igazából megbízott. Valamilyen okból kifolyólag – még Jabba sem tudta miért – Ephant Mon mindig is abszolút hűséges maradt a hutthoz. Jabba tudta, hogy a chevin számos, mesés gazdagsággal kecsegtető, és az ő meggyilkolására vonatkozó ajánlatot utasított már vissza a múltban. És mégis... Ephant Mon sosem adta be a derekát, bármennyit is ajánlottak neki.

Jabba értékelte a barátja hűségét, és azzal hálálta meg, hogy a szokásosnál jóval kevésbé követte nyomon Ephant Mon akcióit. Nem hitte, hogy Mon elárulná, főleg ennyi év után... de azért jobb mindenre felkészülni.

– Nénikém – szólalt meg Jabba –, olvastam a besadii könyvelési hivatalban lévő forrásunk legújabb jelentését, és az eredményeik lenyűgözők. Még a Durga hatalomátvételekor keletkezett zavargás sem vetette vissza őket. Az Ylesia hónapról hónapra egyre több feldolgozott fűszert állít elő. Szinte minden héten érkeznek zsúfolt zarándokhajók. Elkeserítő.

Jiliac az unokaöccse felé fordította busa fejét.

– Durga többre képes, mint ahogy azt gondoltam volna. Nem hittem, hogy meg tudja őrizni a pozícióját. A tervek szerint mostanra a Besadiinak már szinte könyörögnie kéne, hogy vegyük át a hatalmat. Noha a felszín alatt folyik a pusmogás Durga személye ellen, a leghangosabb ellenzői egytől egyig halottak, és eddig még senki nem emelkedett ki a klánból, hogy helyettesítse őket.

Jabba a remény éledező szikrájával a szemében ránézett a nagynénjére. Ez a pár mondat már majdnem a régi, terhesség előtti Jiliacra vallott.

– Tudod, miért haltak meg?

– Azért, mert Durga elég ostoba volt ahhoz, hogy a Fekete Nappal szövetkezzen – felelte Jiliac. – Az ellenfeleinek halála túl feltűnő volt. Csak a Fekete Nap rendelkezik ekkora erőforrásokkal. Csak Xizor herceg elég merész ahhoz, hogy néhány nap leforgása alatt gyilkolja meg valamennyit.

Jabba izgalomba jött. Vajon múlóban van a terhességi tompasága, tűnődött magában.

– Xizor herceget valóban nem lehet semmibe venni – mondta. – Ezért is tettem neki időről időre szívességeket. Szeretnék a kegyeiben maradni... hátha egyszer nekem lesz szükségem valami szívességre. Egyszer volt is ilyen, a Tatuinon. Akkor segített nekem, és semmit nem kért érte, mert a múltban én is kisegítettem néha.

Jiliac lassan ingatta a fejét, a szokást az emberektől tanulta.

– Jabba, tudod, mi erről a véleményem. Számtalanszor mondtam már. Xizor herceggel nem jó packázni. Maradj olyan távol tőle és a Fekete Naptól, amilyen távol csak lehet! Nyisd ki résnyire nekik az ajtót, és legközelebb már a székedben ülnek!

– Gondolhatod, nénikém, hogy óvatos voltam. Sosem tennék olyat, mint Durga.

– Jó. Durga hamarosan rá fog jönni, hogy olyan ajtót nyitott ki, amit nem fog tudni egykönnyen bezárni. Ha pedig belép rajta... soha többé nem lesz a maga ura.

– Reménykedjünk hát, hogy megteszi?

Jiliac szeme résnyire szűkült.

– Badarság lenne. Xizor herceget nem szívesen látnám az ellenségeim sorában. Szemmel láthatóan a Besadiira vetette ki a hálóját, de ha alkalma nyílna rá, a Desilijic prédáját sem utasítaná vissza, ebben biztos vagyok.

Jabba magában kénytelen volt egyetérteni. Xizor szívesen megvetné a lábát a Nal Hutta egészén is, ha úgy hozná a sors.

– Ha már a Besadiiról beszélünk – mondta –, mi van ezzel az ylesiai nyereségükkel? Mit tehetnénk, hogy megállítsuk a Besadiit? Már kilenc kolóniát tartanak fenn az Ylesián, egy újabbat pedig most készülnek beindítani a Nyrvonán, a rendszer másik lakható bolygóján.

Jiliac eltöprengett egy pillanatra.

– Talán ideje lenne ismét szólni Teroenzának – mondta. – Úgy látszik, Durga nem is sejti, hogy ő volt a felelős Aruk haláláért.

– Mire gondolsz?

– Nem is tudom... talán fel kellene biztatni, hogy nyilvánosan szakadjon el Durgától. Amíg ők harcolnak, a Besadii nyeresége elenyészik. Aztán... pedig, bekaszálhatjuk a maradékot.

– Nagyszerű, nénikém! – Jabba majd kibújt a bőréből, hogy az ördöngös Jiliac ismét a régi. – Akkor ismertetném végre ezt a jelentést, és kérném a beleegyezésedet, hogy csökkentsük a...

– Óóóóhhhh!

Jabba nem folytatta, mert félbeszakította Jiliac afelett kitörő anyai öröme, hogy a kis hutt karbimbóit széttárva dülledt szemmel élénken az ő arcát figyelte. A bébi kinyitotta a száját, és kérdően csipogott valamit.

– Oda nézz! – kiáltotta Jiliac lágy, olvadozó hangon. – Az én kicsim megismeri a mamát, igen. Hát nem édes?

Jabba a háttérben addig forgatta a szemeit, hogy majd kicsavarodtak a helyükről. És nézzem végig az évezred egyik legnagyobb bűnöző lángelméjének a szellemi hanyatlását, gondolta nyomorultul.

Aztán Jiliac felkapta a csöppséget, és óvatosan visszatette az erszényébe. Jabba ránézett a hutt bébire. A szemeiből szinte leplezetlen gyűlölet áradt...

Han azzal töltötte az elkövetkező pár napot, hogy a vuki ellenállás tagjaival megállapodjon az üzlet részleteiről. Elérkezett az idő, hogy felnyissa a Falcon titkos rekeszeit, és Jarik segítségével kipakolja a robbanó nyílvesszőket. Katarra, Kichiir és Motamba a dobozok köré gyűlt, és izgatottan szemlélték az új játékszereket.

Közben a mozgalom más tagjai ingajáratban hordták a hajóra a rohamosztagos-páncélokat. Han végül negyven komplett páncélt és még tíz sisakot tudott bezsúfolni a Falconba. Ha jó áron tudja eladni őket a piacon, kétszáz százalékos nyereséggel zárja ezt az utat. Kezdésnek nem is rossz!

Mire elpakolta annyira a páncélokat, hogy egyáltalán mozdulni tudjon, leszállt az éj. Úgy döntött, hogy megvárja a hajnalt a hangárból való trükkös kiállás és a fák közötti függőleges emelkedés miatt. Han meg Jarik búcsút vettek a házigazdáiktól, és a hátrahajtott pilótaülésen elaludtak.

Még napfelkelte előtt hangos – és ismerős! – vuki bömbölésre ébredt. A koréliai kinyitotta a szemét, és az alvó Jarikot majd felborítva felugrott. Kinyitotta a zsilipet, és lerohant a rámpán.

– Csubi!

Han annyira megörült a kedvenc szőrgombóca látványának, hogy még akkor sem tiltakozott, amikor a vuki megragadta a karját, megfordította, és addig borzolta a haját, amíg egyetlen egyenes szál sem maradt benne. Mindeközben Csubi panaszosan vonyított. Mégis mit gondolt Han, hogy csak úgy itt hagyja? Hogy jutott egyáltalán az eszébe? Ennyit ér az emberek szava?

Amikor a vuki végre elengedte, Han zavarodottan nézett fel Csubira.

– He? Aztán mégis, hogy érted, hogy itt akartalak hagyni? Visszamegyek a Nar Shaddaara, és ha nem vetted volna észre, édesapa, családos ember lettél. A te helyed itt van a Kashyyykon Malla mellett.

Csubi megrázta a fejét, miközben nem győzött tiltakozni és morogni.

– Az életeddel tartozol nekem? Haver, tudom, hogy megfogadtad, de legyünk reálisak! Most már a feleségedhez tartozol, itt a saját bolygódon! Elég, ha nekem kell birodalmi cirkálókkal fogócskáznom.

A vuki már éppen rákezdett volna ismét, amikor egy Han háta mögül jövő mérges ordítás belefojtotta a szót. Mielőtt Han kettőt pislanthatott volna, egy hatalmas szőrös mancs ragadta meg a vállát, és úgy körbependerítette, mintha csak egy papírfecni lenne. Mallatobuck állt előtte. Csubi felesége tajtékzott, fogait kivicsorította, kék szeme parázslott. Han az égre emelte mindkét kezét, és nekihátrált a barátja szőrös mellkasának.

– Helló, Malla! Csak nyugi, rendben?

Mallatobuck ismét elbődült, aztán válogatott szitoközönben tört ki. Emberek! Hogyan vehetik ennyire semmibe a vukik szokásait és becsületszavát? Hogyan merte Han egyáltalán feltételezni, hogy Csubakka megszegi az adott szavát? Ennél nagyobb sértés nem érhet egy vukit! Bahh. Ő bátor harcos, tapasztalt vadász, ha a szavát adja valamire, akkor meg is tartja! Különösen ha az életét ajánlotta fel!

Malla dühével szembesülve Han feltartott kézzel megfordult, és megvonta a vállát, mert úgysem jutott szóhoz. Kérdően nézett a barátjára. Csubi megszánhatta a koréliai cimboráját, mert közbeavatkozott. Odalépett Han és Malla közé, és hadarni kezdte, hogy Han természetesen nem akarta megsérteni. Tudatlanságból mondta, amit mondott, nem rosszindulatból.

Végül Malla megenyhült egy kicsit, és a bömbölése zsémbelődő morgássá szelídült. Han bűnbánóan rámosolygott.

– Hé, Malla, nincs harag. Jobban ismerem Csubit, mint bárki más. Tudom, hogy remek fickó, bátor, eszes meg minden. Csak nem tudtam, hogy egy vukinak mindennél fontosabb az adott szó.

Visszafordult a barátjához.

– Na jó. Szóval velünk jössz, pajtás, és a galaxis a lábunk előtt fog heverni. Most búcsúzz el a párodtól!

Csubakka és Mallatobuck kéz a kézben besétált az erdőbe, miközben Han és Jarik elvégezte a felszállás előtt szükséges ellenőrzéseket. Pár perccel később Han hallotta, ahogy a Falcon leszállórámpája hangos döndüléssel becsapódik, nem sokkal rá pedig Csubakka is belehuppant a másodpilóta székébe.

– Ne aggódj, haver! – nézett rá Han. – Esküszöm, hogy vissza foguk még ide jönni... hamarosan. Egész jó boltot csináltam Katarrával meg a többiekkel. A népednek még egy rakás lőszerre szüksége lesz, mielőtt egyáltalán arról álmodhatna, hogy kiűzi a birodalmiakat a bolygódról. Én meg majd segítek nekik összeszedni.

Jarik hangja csendült fel az interkomon keresztül a jobb oldali ütegállásból.

– Ja, a busás haszon reményében, mi?

– Hát... persze – nevetett fel Han. – Csubi! Állj készen! Nyomás!

A Millennium Falcon méltóságteljesen felemelkedett antigravitációs talpairól, és lassan kisiklott a fatörzs "üregéből". Aztán Han egyszer csak gázt adott – úgy emberesen, hogy a gyorsulás mindenkit belenyomott a székébe –, és a hajó észvesztő sebességgel emelkedni kezdett a fák lombjai által alkotott alagútban. Ahogy kiröppentek a szabadba, elöntötte őket a pirkadó nap rőt fényárja. Ahogy a Falcon egyre magasabbra emelkedett, a napfelkelte aranyzuhatagként látszott szétterülni a bolygó felszínén.

Quarrr-tellerrra, gondolta Han. A naphajú harcos, a nő, akit Briaként ismert... Mit csinálhat most? Merengett. Vajon gondol még néha rám?

Néhány pillanat múlva, ahogy elnyelte őket az űr csillagpettyes feketesége, a Kashyyyk egyre távolodó, apró zöld golyó volt már csupán...

Boba Fett egy lepusztult, bérelt lakásban ült a Külső Peremvilágok egyik bolygóján, a Tethen, és Bria Tharen szavait hallgatta, amint éppen megbeszélést tart a tethi Lázadók vezetőivel. A galaxis leghíresebb fejvadászának rengeteg forrása volt, többek között egy olyan kémhálózata, amelyet nem egy uralkodó megirigyelt volna. Ráadásul mióta időnként birodalmi megbízásokat is elfogadott, sok olyan hivatalos közlemény és egyéb információ is átfutott a keze között, amelyért a Lázadók ölni tudtak volna.

Noha Bria Lázadó tiszt volt, a vérdíjat nem a Birodalom tűzte ki a fejére. Nem, sokkal nagyobb fejpénzről volt szó, ötvenezer kreditről, ha élve, sértetlenül szállítja. Eredetileg még Aruk, a hutt Besadii klán öreg vezére tűzte a nő fejére a vérdíjat, de a halála után az utódja, Durga is tartotta, sőt megtetézte azzal, hogy további jutalmat ígért neki, ha három hónapon belül elkapja.

Boba Fett immár több mint egy éve kereste égre-földre Bria Tharent. A nő azonban rendszeresen "helyszíni" megbízásokat kapott a legkülönfélébb bolygókra, ami nagyban megnehezítette a nyomon követését. Megszakított minden kapcsolatot a családjával, valószínűleg azért, hogy megóvja őket a veszélytől, ha netán a birodalmiak kezére jutna. Amikor a szülőbolygóján, a Korélián tartózkodott, mindig a titkos, fejlett biztonsági berendezésekkel és őrséggel ellátott Lázadó támaszpontokon lakott.

A fokozott biztonság érthető volt... végül is a Lázadók állandóan a birodalmi rohamosztagosok meglepetésszerű támadásának az árnyékában éltek, így a bázisaik helyét féltve őrizték, és állandóan változtatták. Egy fejvadásznak – legyen az bármilyen tapasztalt és ügyes – nagyon kevés esélye volt, hogy egyáltalán csak a közelébe jut az élve elfogandó célpontjának.

Ha a Besadii megelégedett volna azzal, hogy Bria holttestét kapja meg, Fett bizonyosan tudta, hogy már régen megölte volna a nőt, még a Lázadók bázisainak védelmében is. Azonban élve, sértetlenül elkapni sokkal, de sokkal nehezebb volt...

Ennek ellenére néhány napja Boba Fett a kémhálózatán keresztül tudomást szerzett egy tervezett Lázadó összejövetelről a Teth bolygón. Miután számba vette, hogy mekkora az esélye annak, hogy Bria is ott lesz, két nappal ezelőtt a Slave I fedélzetén a Tethre repült. Megérte kockáztatni: a nő feltűnt a tegnap esti megbeszélésen.

Két napja, mikor a Tethre érkezett, az első dolga volt felderíteni a Lázadók búvóhelyét, amit jelenleg a kikötőváros alatti ősöreg csatornarendszerben rendeztek be. Az ősi lefolyócsatornákon és szellőzőjáratokon keresztül behatolt a bázis külső területeire, és igyekezett kifürkészni annak ellátórendszerét. Aztán miniatűr hangrögzítőket helyezett el néhány padlótakarító droidon, amelyek apró szkennereik segítségével a legapróbb porszemeket is beszippantották.

Azóta a hangrögzítők által közvetített anyagot figyelte, és ma végre siker koronázta az erőfeszítéseit. Bria Tharen éppen a tethi ellenállás két vezéralakjával tartott megbeszélést. Az apró padlótisztító, a beléprogramozott utasításoknak megfelelően rögtön igyekezett kitérni az útjukból, ahogy beléptek az ajtón, és most egy félreeső sarokban várakozott.

Boba Fettet ez az egész felkelősdi hidegen hagyta, sőt egyenesen bűncselekménynek tekintett a fennálló rendszer elleni bármiféle lázadást. A Birodalom fenntartotta a rendet, márpedig Boba Fett számára a rend igenis fontos volt. A tethi ellenállás sem volt kivétel... egy csapat megtévedt idealista, aki a totális anarchia közepette érezné jól magát...

Miközben fülelt, Boba Fett megvető grimaszt vágott a sisak takarásában. A tethi vezetők, Winfrid Dagore parancsnok és a segédje, Palob Godalhi hadnagy voltak. Jelenleg éppen Tharen beszélt arról, hogy miért is lenne érdemes a különálló földalatti csoportoknak egy nagy Szövetségbe tömörülniük. Vannak jelek arra nézve, mondta nekik, hogy egy ilyen Szövetség a legfelsőbb helyekről is fokozott támogatást élvezne.

A nagy tiszteletben álló birodalmi szenátot; a chandrilai Mon Mothma nemrégiben találkozott a legnagyobb titokban a koréliai földalatti mozgalmak vezetőivel. A szenátor egyetértett abban, hogy a Birodalom cselekedetei, a Ghorman, a Devaron, a Rampa 1 és 2 bolygók elpusztítása azt mutatja, hogy a Császár vagy vészesen őrült, vagy velejéig gonosz, és minden jó szándékú élőlény érdeke, hogy megdöntsék a hatalmát.

Tharen félreértelmezett szenvedéllyel beszélt, a tisztán csengő alt hangja meg-megremegett. Nyilvánvalónak tűnt, hogy tényleg a szívén viseli a Lázadás sorsát.

Amikor mondandója végére ért, Winfrid Dagore köszörülte meg a torkát. A hangját a kor és a kimerültség rekedtessé tette.

– Tharen parancsnok, mi szimpatizálunk a koréliai, az alderaani és a többi testvérünkkel. Azonban itt, a Külső Peremvilágokon, mindentől távol aligha lehetnénk a Felkelők Szövetségének segítségére, még ha csatlakoznánk is. A Császár kevés figyelmet szentel nekünk. Fosztogatjuk a birodalmi szállítmányokat, számos módon szembeszegülünk a Birodalommal – de sokra tartjuk a függetlenségünket. Nem szívesen csatlakoznánk egy nagyobb csoporthoz.

– Dagore parancsnok, ez az elkülönülési politika egyenes út a pusztuláshoz – mondta Bria zordan. – Kérem, emlékezzenek erre! Ne gondolják, hogy a Császár az idők végezetéig szemet fog hunyni a csoportjuk felett!

– Talán igen... talán nem. Nem hiszem, hogy a jelenleginél sokkal többet tehetnénk, Tharen parancsnok.

Boba Fett először egy székcsikordulást, majd ruhasuhogást hallott. Valaki megmozdult.

– Dagore parancsnok, önnek vannak hajói. Vannak csapatai. Vannak fegyverei. Maguk az egyik legközelebbi világ a Corporate szektorhoz, persze a távolságokkal mi is tisztában vagyunk. Mégis tudnának segíteni azzal, ha fegyvereket vásárolnának a Corporate szektorban, és eljuttatnák ide, hogy aztán továbbszállíthassuk más csoportoknak. Ne gondolják, hogy a kintebb eső bolygók, mint az önöké is, nem lehetnének a segítségünkre.

– Tharen parancsnok, a fegyvereket nem adják ingyen – szólalt meg Godalhi hadnagy. – Honnan lesz rá pénz?

– Nos, örömmel fogadnánk, ha maguk, tethiek ki tudnának segíteni egypár millióval – mondta Bria szárazon. A szobában kényszeredett kuncogás hallatszott. – Mindenesetre dolgozunk rajta. Az ellenállás finanszírozása nagyon nehéz feladat. Szerencsére elég sok olyan megnyomorított sorsú polgár van, akinek ugyan nincs meg a kellő bátorsága vagy képessége, hogy közvetlenül csatlakozzon a sorainkhoz, mégis eljuttatja hozzánk a kreditjeit. Még a hutt lordok némelyike is jónak látta adakozni... titokban persze.

Érdekes... tűnődött el Fett. Ez még neki is új volt, bár, ha jobban belegondolt, annyira nem is meglepő. A huttok híresek voltak arról, hogy mindkét féllel szerettek jóban lenni – a saját érdekeiken felül – egy esetleges konfliktusban. Ha ezzel saját tőkéjüket vagy befolyásukat gyarapíthatták, a huttok ritkán haboztak...

– Nem vagyunk messze a hutt felségterülettől – mondta elgondolkozva Dagore. – Talán fel kéne vennünk a kapcsolatot a hutt lordokkal... hátha hajlandóak lennének segíteni.

– Segíteni? – horkant fel Bria Tharen. – A huttok? Legfeljebb befektetnének – és némelyikük már meg is tette –, de csak a saját céljaik érdekében. Higgyék el, ezek a célok igen távol állnak a Felkeléstől! A huttok ördögi teremtmények... néha azonban az ő érdekeik és a sajátunk egybeesnek. Ekkor juttatnak el némi kreditet hozzánk. Az esetek felében még csak nem is sejtjük, hogy milyen indítékok motiválják őket eközben.

– Jobb, ha nem is akarjuk kitalálni – szólt közbe Godalhi hadnagy – És mégis lehet valami előnye a fokozottabb elkötelezettségünknek. Az új birodalmi moff sokkal kevésbé... éber, mint Sarn S liild volt. Újabban sokkal többet engedhetünk meg magunknak, mint tehettük azt Shild uralkodása alatt.

– Ez egy másik dolog – felelte Bria Tharen. – Tanulmányoztuk ezt az új moffot, Yref Orgegét. A legtöbb rendelkezés, amit itt, a Külső Peremvilágokon bevezetett, annyira értelmetlen, hogy komolyan elgondolkoztunk, nem gamorrai vér folyik-e az ereiben?

Nevetés hullámzott végig a szobán.

– Orgege egyszerre ostoba és arrogáns – folytatta Bria. – Elhatározta, hogy nem követi el Shild hibáit, és személyes ellenőrzése alá vonja a katonai erőket. Ez a politika jelentősen csökkentette a Külső Peremvilágokra nehezedő birodalmi nyomást. A birodalmi tiszteknek még a legkisebb dolgokat is egyeztetniük kell Orgegével. Lassan sikerül neki teljes tétlenségre kárhoztatnia őket, Dagore parancsnok.

– Tisztában vagyunk ezzel – felelte Dagore. – Ön szerint hogyan kellene ezt jobban kihasználnunk?

– Növeljék a támadások számát a birodalmi szállítóhajók és fegyverlerakatok ellen! Szükségünk van azokra a fegyverekre, parancsnok. És az idő alatt, amíg ők Orgegét értesítik és várják a parancsot, maguk időben eltűnhetnek.

Dagore elgondolkozott egy pillanatra.

– Azt hiszem, ennyit megígérhetünk, Tharen parancsnok. Ami a többit illeti... megfontolás tárgyává tesszük.

– Beszéljen az embereivel még ma! – kérte Bria. – Holnap távozom.

Boba Fett a füleit hegyezve imádkozott, hogy a nő még többet is áruljon el a terveiről. A székek recsegésén kívül azonban semmi mást nem hallott, ahogy a Lázadók felálltak, és elhagyták a szobát.

Fett másnap szoros megfigyelés alatt tartotta az összes közeli űrkikötőt, de színét sem látta Bria Tharennek. Lehet, hogy feltűnés nélkül felszállt a Lázadók egyik hajójára.

A fejvadászt letörte ugyan a sikertelensége, de egy percre sem felejtette el, hogy egy vadász – márpedig Boba Fett vérbeli vadásznak tartotta magát – legfontosabb erénye a türelem. Addig is elhatározta, hogy valamilyen úton-módon eljuttatja a birodalmiakhoz Mon Mothma árulásának hírét és a Lázadók terveit anélkül, hogy megtudnák, ki is volt az informátoruk. Számos birodalmi tiszt megvetette a fejvadászokat, a legfinomabb elnevezés, amit használtak rájuk az a "söpredék" volt. Fett azt kívánta, bárcsak pontosabb információkkal tudna szolgálni. Bárcsak a Lázadók elkotyogták volna a soron következő akciójuk tervét.

Közben azért tett arról, hogy a tethi útja ne menjen teljesen veszendőbe. Ellátogatott a helyi Céhhez, és megtudta, hogy éppen van is egy szabad vérdíj kitűzve egy gazdag, visszahúzódó üzletember fejére, aki valahol a tethi hegyek rejtekében élt biztonságos, jól védett otthonában.

"Biztonságos", ami az átlagos fejvadászokat illeti, Boba Fett azonban klasszisokkal az átlag felett állt. Az üzletember mindennapos tevékenységei annyira kiszámíthatóak voltak, hogy szinte nevetségesen könnyű volt felállítani a csapdát. Ez az ember a szokásai rabja volt. Boba Fettnek még csak a testőreivel sem kellett törődnie, hiszen a vérdíj a holttestre szólt. Ölni pedig sokkal könnyebb...

Már korábban kiszemelte magának az ideális helyet egy laakwalfán, ahonnan észrevétlenül lelőheti az áldozatát, és még azelőtt eltűnhet, hogy a testőrök egyáltalán felocsúdnának. Egyetlen lövésre lesz csupán szüksége...

5. fejezet

Halálos vetélkedő

Az elkövetkező öt hónap során Han Solo és a vuki első tisztje felküzdötte magát a csempészek képzeletbeli ranglétrájának a tetejére. Csodával határos módon Hannak még valamennyi pénzt is sikerült félretennie, ami elég volt arra, hogy elvégezze a Millennium Falconon megálmodott módosításokat.

A félhumanoid hajótechnikus és szerelő zseni, Shug Ninx megengedte, hogy aFalcon az ő Űristállójában legyen elhelyezve. Shug szerelőmű helye, az Űristálló legendaszámba ment a Nar Shaddaa koréliai szektorában. Barlangszerű csarnokaiban kereskedők, kalózok és csempészek bütykölték a hajóikat, és addig pofozgatták azokat, amíg az utolsó cseppnyi teljesítményt vagy tűzerőt is kisajtolták belőlük. Végtére is egy csempész minél gyorsabban elszállítja az árut, annál hamarább szállhat fel a következő rakománnyal. Az idő kőkeményen pénz volt a csempészek számára.

Han, Jarik és Csubakka a munka oroszlánrészét maguk végezték, esetleg csak Salla segítségét vették igénybe néha, aki képzett technikusnak számított, no meg persze Shugét, akinek a szaktudását senki sem vitatta.

Amint a helyére került a hajó páncélzata – ezentúl holmi szerencsés birodalmi lövés nem fogja megsemmisíteni a Falcont, mint tette még annak idején Han korábbi hajójával, a Bríával –, Han nekiállt a hajtómű és a fegyverek átvizsgálásának. Az orr alá felszerelt egy könnyű lézerágyút, a fő fegyverzetet, a két négyes lézerüteget pedig a Falcon aljára és tetejére helyezte át egy-egy lőállásba. Salla segítségével mindennek tetejébe még egy dupla rakétavetőt is elhelyezett a hajó "állkapcsai" közé.

Mindeközben persze Han, Shug és Csubi a hajó hajtóműrendszerét és belső berendezéseit sem hanyagolta el. A Falcon már így is katonai szintű hiperhajtóművel rendelkezett, de Shuggal együtt addig piszkálták mind a hiperűr-, mind a valóstér-meghajtórendszert, amíg minden korábbinál erősebb nem lett. A próbarepülések alkalmával Han egyre nagyobb és nagyobb sebességeket ért el.

Új szenzorokat és zavaróberendezéseket szereltek fel. Igaz, a zavaró első tesztbevetése elég felemásra sikeredett. Amikor Han aktiválta, olyan erős impulzust bocsátott ki magából, hogy a Falcon saját belső kommunikációs berendezéseit is blokkolta, elnémítva ezzel a pilótafülke és a vezérlőszervek között áramló jeleket. A baleset a lehető legrosszabbkor történt – amikor a Falcon éppen egy atmoszferikus gravitációs örvénybe hatolt be abban a reményben, hogy le tudja rázni az őket üldöző birodalmi fregattot. Ahogy a hajó pörögve, irányíthatatlanul zuhant a bolygó felszíne felé, Han és Csubi kétségbeesetten meredtek a műszerekre. Egyedül az mentette meg őket a felső atmoszférában való elolvadástól, hogy a zavaróberendezés olyan erős volt, hogy rövidzárlatot okozva szinte azonnal kiégette önmagát.

Eljött a nap, amikor Han elégedetten nézett fel a Falconra, és átkarolta Shug Ninx vállát.

– Shug, öreg cimbora, nem is tudom, hogy köszönjem meg. Nálad jobban senki nem ért a hiperhajtóművekhez az egész galaxisban. Úgy dorombol a kislány, mint egy togoriai macskaalom, és még két százalékot tudtunk húzni a sebességén.

A félhumanoid szerelőmester rávigyorgott a barátjára, és megrázta a fejét.

– Köszönöm, Han, de azért nálam is vannak jobbak. Hallottam egy srácról a Corporate szektorban, valami "Doki" nevűről, aki becsukott szemmel, hátrakötözött kézzel, fejen állva megcsinálná ugyanezt. Ha azt akarod, hogy az öreglány még gyorsabb legyen, őt kell nyakon csípned.

Han csodálkozott ugyan, de alaposan elraktározta az információt, hátha később még hasznát veszi. Mindig is szeretett volna ellátogatni a Corporate szektorba, most legalább az indoka is megvan hozzá.

– Köszönöm, Shug – mondta. – Ha arra járok, azt hiszem, megkeresem ezt a fickót.

– Amit hallottam a Dokiról, nem te keresed meg őt. Ő keres meg téged, ha jónak látja. Kérdezd meg Arly Bront. Ő elég sok időt eltöltött a Corporate szektorban, és biztosan tudja, hogyan vedd fel a kapcsolatot a Dokival.

– Kösz a tanácsot – felelte Han. Ismerte Arly Bront, akárcsak a Nar Shaddaa-i koréliai szektor szinte összes csempészét. Bron – a Double Echo nevű ütött-kopott teherszállító kapitánya – köpcös, korosodó csempész volt gyorsan forgó aggyal és csípős nyelvvel. Szeretett az ostobábbakon élcelődni, de még elég gyors keze volt ahhoz, hogy ennek ellenére az élők sorában maradjon, ami pedig sok mindent elárult róla.

Most, hogy a Falcon gyors és – viszonylag – megbízható lett, Han a legnehezebb munkákat is elvállalhatta. Még mindig túlnyomórészt Jabbának dolgozott, aki ezekben a napokban a Desilijic kajidic ügyeit irányította, de más munkaadók ajánlatait sem utasította vissza. A koréliai és vuki páros szinte legendává vált a Nar Shaddaan, amikor rekordidő alatt járták meg a Kesselt oda-vissza. Egy birodalmi őrhajót gyakorlatilag bármikor körberepültek.

Han még sosem érezte ilyen jól magát a bőrében. Volt egy gyors hajója, olyan barátai, mint Csubi, Jarik vagy Lando, egy bájos, tüzes barátnője Salla személyében, és elég kredit a zsebében. Igaz ugyan, hogy a keresett pénz előszeretettel úszott el viharos gyorsasággal a kezei közül, de Hant ez izgatta a legkevésbé. És akkor mi van, ha szeretek élni, szórakozni, kártyázni? Ha kell, még többet kereshetek!

Azonban akármilyen rózsásan is alakult Han magánélete, a láthatáron sötét fellegek kezdtek gyülekezni. A Császár egyre növelte a befolyását, már a Külső Peremvilágok behódoltatására készült. Az Atrivis szektorbeli Mantuinon nagy vérengzés volt; a Lázadókat, akiknek sikerült elfoglalniuk egy birodalmi bázist, gyakorlatilag az utolsó emberig kiirtották.

A belsőbb világokon is voltak demonstráció jellegű birodalmi erőfitogtatások. A csempészeknek igencsak óvatosnak és gyorsnak kellett lenniük, ha le akarták szállítani az árujukat. Amikor Han először tette meg a kesseli utat, még az is eseményszámba ment, ha egyáltalán a szenzorokon felbukkant egy-egy birodalmi hajó. Mostanában az volt szokatlan, ha egyet sem láttak. Hogy fedezni tudja a flották és a katonák költségét, Palpatine császár felemelte az adókat, így a Birodalom polgárai szenvedték meg elsősorban a hadikiadásokat. Lassan az vált a polgárok legfőbb gondjává, hogy egyáltalán rendes ételt tudjanak az asztalra tenni.

Han és a barátai természetesen nem fizettek adót. A Csempészek Holdjára egyetlen adószedő sem merészkedett – a Nar Shaddaa kétes hírű lakosaitól adót beszedni olyannyira sikertelen – és életveszélyes – vállalkozás volt, hogy a holdat a végén már egyszerűen "kifelejtették" az adófizetők sorából.

A múltban Han vajmi kevés figyelmet szentelt a birodalmiak és a földalatti lázadócsoportok küzdelmeiről szóló videohíradásoknak. Most azonban, tekintettel arra, hogy Bria is érdekelt lehet egy-egy ilyen akcióban, azon kapta magát, hogy önfeledten követi a beszámolókat. Palpatine biztos, hogy őrült, gondolkozott el nemegyszer szinte akaratán kívül. Ezzel a taktikával csak még jobban felszítja a Felkelés lángját... mészárlások, gyilkosságok, a házaikból az éjszaka kellős közepén kitelepített lakók... Ha még sokáig visszaélsz az emberek türelmével, főmufti, hamarosan olyan polgárháború közepén találod magad, hogy csak ihaj...

A Birodalmi Szenátusban is egyre nőtt a feszültség. Az egyik legjelentősebb szenátornak, Mon Mothmának nem olyan régen menekülnie kellett, mert hazaárulás vádjával elfogatóparancsot adtak ki ellene. Mon Mothma mindig is megbecsült tagja volt a Szenátusnak, a Császár egyszemélyes akciója felzúdulást váltott ki a Chandrilán, a szülőbolygóján – felzúdulást, amelyet egy újabb könyörtelen birodalmi mészárlás követett.

Annak, hogy a Császár a sárba tiporta a polgárok anyagi és személyi biztonságát, volt még egy Han számára különösen nyugtalanító hatása. Egyre több és több lecsúszott, otthontalan ember döntött úgy, hogy régi életét feladva elhajózik az Ylesiára zarándoknak. Vagyis rabszolgának állnak, gondolta keserűen Han.

Az újdonsült zarándokok közül sokan jöttek olyan világokról, mint a Sullust, a Bothuwui és a Korélia, amelyeken nemrégiben verték le a lakossági forrongásokat vagy az adók elleni tüntetéseket. Han egyik nap arra érkezett haza egy csempészútjáról, hogy a t'landa tilek most először a Nar Shaddaan is toborzást tartottak. Ennék eredményeként a Nar Shaddaa-i koréliai szektor számos lakója szedte a sátorfáját, és máris – többek között – az Ylesiára tartó hajók mellett várakozott.

Amikor tudomást szerzett erről, egy siklóval elvitette magát a gyülekezési pontig, és lélekszakadva odarohant a beesett szemű, megviselt koréliaiak hosszú sorához.

– Mégis, mit csináltok? – kiáltotta. – Az Ylesia egy nagy csapda! Hát nem hallottátok a történeteket? Odacsalnak, aztán pedig rabszolgaságra kényszerítenek! A kesseli fűszerbányákban fogtok megdögleni! Ne menjetek oda!

Egy idősebb nő gyanakodva pillantott rá.

– Csend legyen, fiatalember! – mondta. – Egy jobb helyre megyünk. Az ylesiai papok azt mondták, gondunkat fogják viselni, hogy jobb életünk lesz... szent élet. Elegem van az itteni nyomorúságból. Az az átkozott Birodalom az utolsó penészes morzsát is kiveszi a szánkból.

Ahogy a sorok között lépdelt, és a leendő zarándokokkal vitatkozott, Han mindenfelől hasonló megnyilvánulásokat hallott. Végül megtorpant, és legszívesebben üvöltözni kezdett volna tehetetlen dühében. Ebben mindig is Csubakka volt a példaképe.

– Csubi, azonkívül, hogy bénításra állítom a pisztolyomat, és mindegyiket lelövöm, más módon nem lehet őket itt marasztalni – állapította meg a koréliai keserűen.

– Hrrrrrrmmmmm – értett egyet szomorúan a vuki.

Végső elkeseredésében Han megpróbált legalább a fiatalabbakra hatni, sőt odáig is elment, hogy néhányuknak még munkát is ajánlott. Senki nem hallgatott rá. Végül feladta. Már korábban is megtörtént egy ilyen eset vele, az Aefaón, egy eldugott bolygón a galaxis túlsó oldalán. Az ylesiaiak ott is tartottak egy toborzó körutat, és Han ott is megpróbálta figyelmeztetni a hajók felé tartó szerencsétleneket. Egyszerűen nem tudott versenyre kelni a Megvilágosulás friss, lenyűgöző élményével. Csupán egy maroknyi apró, narancssárga bőrű, emberforma aefai hallgatott rá. Több mint száz birka módra besorjázott az ylesiai hittérítő hajóra...

Han nézte, ahogy a koréliaiak sora bearaszol a várakozó szállítóba, majd megrázta a fejét.

– Csubi, ezek túl ostobák ahhoz, hogy éljenek – sóhajtott fel.

Vagy túl elkeseredettek, gondolta a vuki.

– Ja, erről jut eszembe, nekem is mindig azt mondogatták, hogy a csökönyösség halálos betegség. íme, tessék – mondta megvetően Han, aztán elfordult a halálra ítélt koréliaiaktól, és hazafelé indult.

– Ha esetleg egyszer én is elkapnám, azt akarom, hogy csak úgy szeretetből ölelgess már meg egy kicsit, amíg elmúlik. Tudod úgy, hogy két hétig ne tudjak hajolni. Az elmúlt pár év során volt alkalmam megtapasztalni...

Csubi menet közben vigyorogva megígérte.

Annak ellenére, hogy Durga igyekezett teljes erőbedobással irányítani a Besadii ügyeit, még most sem hagyott fel az ősének meggyilkolásával kapcsolatos nyomozásával. Háztartásának eddig hat tagja halt bele a vallatásba, mégsem tudta egyiküket sem kapcsolatba hozni az üggyel.

Ha a személyzet ártatlan, akkor miként mérgezték meg Arukot? Durga közben még egyszer beszélt Bidlorral, aki megerősítette, hogy ezúttal Aruk emésztőrendszerében is megtalálták az X-1 nyomait. A halálos anyag kétségkívül a száján át került be a szervezetébe.

Durga megszakította az átvitelt, és elgondolkozva hosszú, kígyózó "sétára" indult a palotája folyosóin. Az ábrázata elég kevés melegséget áraszthatott magából, mivel a személyzet – amely már amúgy is meglehetősen és teljes joggal ideges volt – úgy tért ki az útjából, mintha egy idetévedt gonosz árny lenne.

A fiatal hutt lord magában felidézte Aruk életének minden mozzanatát, minden egyes cselekedetét. Bármi, amit Aruk evett, a saját konyhájukból származott, és a saját szakácsaik készítették el – beleértve azt az egyet is, aki már nem lehet köztük. Ne felejtsek el két új szakácsot felvenni helyette...

Durga X-1 után kutatva érzékelőkkel végigpásztázta a konyhát és az egész személyzeti körletet. Semmi. Az egyetlen hely, ahol rátaláltak az anyag nyomaira, az Aruk irodájának a padlóján volt, nem messze antigravitációs lebegőjének szokásos parkolóhelyétől. Ez volt az egyetlen kézzelfogható nyom.

Durga elkomorult, anyajegyes ábrázata leginkább egy elmerengő halotti maszkra emlékeztetett. Valami nem hagyta nyugodni. Egy kusza emlék. Ott mocorgott a tudata peremén. Mocorgó... Apró...

Apró... mocorgó! A nalafabékák!

Hirtelen összeállt a kép. Aruk, amint éppen böffent, és egy újabb élő nalafabékáért nyúl. Eddig meg sem fordult a fejében a lehetőség, hogy a mérget egy élőlény segítségével juttassák be a huttba – végül is logikus volt, hogy a lénnyel még jóval azelőtt végzett volna a méreg, mielőtt elfogyasztották volna.

De mi van, ha a nalafabékák immúnisak az X-1 hatásaival szemben? Mi van, ha a szöveteikben egyre nagyobb mennyiségben halmozódott fel a szer anélkül, hogy megölte volna őket?

Aruk életében imádta a nalafabékákat. Naponta evett belőlük, volt, hogy egy nap egy tucatot is.

– Osman! – süvöltött fel Durga. – Szedd elő az érzékelőt! Vidd egyenesen Aruk irodájába!

A chevin hamarosan megjelent, nyugtázta a parancsot, aztán ismét eltűnt. A loholó lábainak zaja lassan elhalt a távolban. Durga amilyen gyorsan csak tudott, kúszni kezdett a néhai elődje belső szentélyéhez.

Másodpercekkel előbb ért csak oda, mint a lihegő szolgája, aki a kezében hozta a szkennert. Durga kikapta a kezéből, és berontott az irodába. Hol is van?, töprengett, miközben körbenézett.

Igen, ott! A sarokban. A sarokban ott árválkodott Aruk elfeledett csemegéstálja. Ebben tartotta még annak idején a táplálékul szolgáló apró élőlényeket, vagyis az elmúlt időkben leginkább a nalafabékákat!

Az érzékelő szondáját bedugta az edény belsejébe, majd aktiválta a berendezést. Másodperceken belül megkapta a választ. A tál üvegfalán lévő ásványi lerakódások jelentős mennyiségben tartalmaztak X-1-et!

Durga falrengető hangon felordított, aztán farkának egyetlen erőteljes csapásával darabokra törte a csemegéstálat, majd pedig eszét vesztve módszeresen kezdte szétrombolni az útjába eső bútorokat és berendezési tárgyakat. Végül érdesen lihegve körbetekintette Aruk irodájának romjain.

Teroenza! Teroenza küldte a békákat!

Durga első gondolata az volt, hogy elrepül az Ylesiára, és személyesen veri véres péppé a t'landa tilt, de egy pillanatnyi habozás után rájött, hogy nem lenne méltó hozzá, hogy egy alacsonyabbrendű lénnyel beszennyezze a kezét és a farkát. Másrészt amúgy sem végezhetne a főpappal. Teroenza jó főpap volt, nehéz lenne mást találni a helyére. Nyomasztotta továbbá az a gondolat is, hogy ha végezne Teroenzával, az ylesiai t'landa tilek esetleg megtagadnák, hogy továbbra is eljátsszák a papok szerepét a "Megvilágosulások" alkalmával. Teroenza népszerű volt az alattvalói körében. Ráadásul meglepő vezetői tehetsége révén egyre növekvő nyereséget termelt a Besadiinak a fűszergyárakból.

Mielőtt fellépnék ellene, ki kell képeznem valakit a helyettesítésére, gondolta Durga.

Megfordult a fejében, hogy mi van, ha Teroenza mégis ártatlan. Ennek ugyan csekély az esélye, de az ellene szóló bizonyíték egyelőre nagyon közvetett. Durga nyomon követte Teroenza pénzügyeit, ezért tudta, hogy nem vett fel komolyabb összeget a számlájáról. Legfeljebb valami nagyon körmönfont módon vásárolhatott volna elég mérget... de akkor sem volt elég pénze ahhoz, hogy a szükséges mennyiséget beszerezze...

Hacsak nem adta el azt az átkozott gyűjteményét... gondolta, de tudta, hogy ez sem igaz. Minden Ylesiát elhagyó vagy oda tartó hajó rakományáról pontos információi voltak, és ez alapján Teroenza inkább gyarapította a ritkaságai számát az elmúlt kilenc hónapban.

A Besadii vezetője elhatározta, hogy még a héten elkezdi egy másik t'landa til kiképzését. Addig is folytatja a nyomozást, és mikor az új főpap készen áll, felfogad egy fejvadászt, hogy elhozza neki Teroenza szarvát. Elképzelte, ahogy kifüggeszti a szarvat a falára, közvetlenül Aruk holoképe mellé.

Azonban nemcsak Teroenza lehet az egyetlen, aki halált érdemel az Ylesián. Valakinek be kellett fogdosnia a nalafabékákat, konténerekbe zárni, és berakodni a hajókra. Durga megfogadta, hogy minden oldalról igyekszik megvizsgálni a helyzetet, mielőtt kitűzné a vérdíjat.

Természetesen a tényleges gyilkos az a személy aki megvette az X-1-et, és aki kiagyalta az egész hadműveletet. Jiliac volt az első számú jelöltje erre a posztra. Neki van elég pénze és indítéka is hozzá.

Durga már korábban elkezdte felderíteni az esetleges kapcsolatot Jiliac és a malkita méregkeverők között. Most nekiállhat felderíteni a Desilijic vezér és Teroenza kapcsolatát is...

Biztos fog találni valamit... valami kézzelfoghatót. Fuvarlevelek, számlakivonatok, különös pénzfelvétel vagy betét... kell, hogy legyen valami bizonyíték, ami összeköti Jiliacot és Teroenzát Aruk halálával. Ő, Durga pedig meg fogja találni.

Tudta, hogy a kutatás sok időt és pénzt fog felemészteni. Sajnos, a saját pénzét. Nem merte kockáztatni kétségtelenül ingatag pozícióját a Besadii klán élén azzal, hogy a személyes bosszújának nevezhető vállalkozás céljaira nagyobb összegeket vonjon el a kajidic tőkéjéből.

Zier és a többi ellenlábasa már így is árgus szemekkel figyelték a ténykedését, és készen álltak lecsapni minden elkótyavetyélt kreditre.

Nem, ezt magának kell fizetnie... ami pedig jócskán le fogja lohasztani a számláját.

Durga eszébe jutott a Fekete Nap. Csak egy szavába kerülne, és Xizor herceg minden erőforrása a rendelkezésére állna. Ezzel azonban megnyitná az ajtót a Fekete Napnak, hogy átvegyék a Besadii, és talán az egész Nal Hutta fölött a hatalmat.

Durga megrázta a fejét. Nem kockáztathatja meg. Nem szeretné Xizor egyik vazallusaként végezni. Ő egy szabad és független hutt, és még egy falleen herceg sem fogja csak úgy ugráltatni.

Elhagyta Aruk romba döntött irodáját. A saját szobája magányában még hosszas munka várt rá a digitáblája mellett. Nem hagyhatta azt sem, hogy a klán ügyeinek intézése lássa kárát a nyomozásának, amit így kénytelen volt éjszaka folytatni, amikor a legtöbb hutt már aludt.

Durga komoran a digitábla felé nyúlt, és lekérdezte a szükséges adatokat.

Abban biztos volt, hogy megtalálta a szülője gyilkosát. Tudta a mikéntet és a miértet is. Most már csak annyi van hátra, hogy elég bizonyítékot gyűjt Jiliac ellen, aztán a rivális hutt elé tárva azokat személyesen követel vérbosszút a klánját ért veszteségért.

Durga apró ujjai táncba kezdtek a digitábla billentyűin. Nagy igyekezetében még arról is megfeledkezett, hogy a zöldes, hegyes nyelve kilóg a szája sarkán...

Teroenza lassan lépkedett az ylesiai Gazdasági Központ folyosóján, hogy Kibbickkel találkozzon. Hutt "felettese" már vagy húsz perccel ezelőtt jelezte, hogy találkozni kíván vele, de Teroenza éppen nem ért rá. Régebben véletlenül sem mert volna megvárakoztatni egy hutt nagyurat, a dolgok azonban lassan, de biztosan változtak errefelé.

Teroenza egyre inkább a hatalomra tört. Az az idióta Kibbick még ahhoz is túl ostoba volt, hogy ezt észrevegye.

Minden nappal tovább csiszolta a terveit, növelte a Durga által is jóváhagyott őrök számát, és megerősítette a bolygó védelmét. Ahelyett, hogy gamorrai őröket bérelt volna fel, akik bivalyerősek, de még Kibbicknél is ostobábbak voltak – ami azért jelentett valamit –, inkább harcedzett zsoldosokat választott. Többe kerültek ugyan, de egy csatában behozzák az árukat.

És Teroenza biztosan tudta, hogy a csatára sor fog kerülni... Eljön a nap, amikor nyíltan kihirdetik a függetlenségüket a Nal Huttától. A Besadii nem nézne ölbe tett kézzel egy ilyen lépést, de Teroenza úgy tervezte, hogy addigra készen fog állni. Személyesen fogja irányítani a csapatait, és kiharcolják a győzelmet!

A főpap máris megtette az előkészületeket, hogy az itteni t'landa til papok párjait szállítsák az Ylesiára. A saját társa, Tilenna az elsők között fog megérkezni. Kibbick, amilyen marha, egy jó darabig nem valószínű, hogy észrevenné. A hím és a nőstény t'landa tilek közti különbségek egy t'landa tilnek szembeötlők voltak, más fajok azonban legfeljebb a szarv meglétéből vagy hiányából következtethettek volna a nemükre.

Tervezte továbbá, hogy jelentősen megerősíti védelmüket, még annak árán is, hogy el kell adni egyes darabokat a gyűjteményéből. Utánakérdezett egy földi telepítésű turbólézer árának, és majd hanyatt vágódott az összeg hallatán. Talán Jiliac ki tudná segíteni a szükséges összeggel. Végtére is ő, Teroenza volt az egyetlen, aki tudott a hutt szerepéről Aruk meggyilkolásában. Nem állna érdekében magára haragítani Teroenzát.

Amikor a főpap elérte Kibbick fogadótermét, egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt, és magában kétszázig elszámolva alázatos arckifejezést öltött fel. Nem akarta, hogy Kibbick rájöjjön, mennyire lenézi. Egyelőre nem.

Hamarosan azonban...

Hamarosan, gondolta magában Teroenza. Addig csak játszd a szerepedet! Hagyd, hadd mondja a magáét! Érts vele mindenben egyet! Hízelegj neki! Nem kell már sokáig csinálnod. Egypár hónap, és nem kell tovább hallgatnod az ostobaságait. Hamarosan...

Han Solo egyik legelső dolga, miután megszerezte a Millennium Falcont az volt, hogy kihívja egy versenyre a barátnőjét, Salla Zendet. A kisebb, megbízhatatlanabb Bria pilótaülésében sosem lett volna a leghalványabb esélye sem a lány fürge Rimrunnerével szemben, most azonban...

Amikor úgy jött ki, hogy mind a kettőjüknek éppen a Kessel felé volt dolguk, akkor a két csempész vérre menő versenyt futott a nem éppen veszélytelen övezetben. Gyakran szállítottak fűszert vagy egyéb illegális rakományt a Stenness rendszerbe, oda pedig a leggyorsabban a jól bevált kesseli folyosón lehetett eljutni.

Egyszer Han győzött, máskor Salla. A két hajó majdnem egyforma gyors volt. Egyik csempész sem szeretett veszteni, ezért az amúgy barátságos küzdelmük néha elfajult. Kezdtek egyre kockázatosabb dolgokba belemenni... különösen Salla. Tapasztalt pilótaként egyedül repült, és büszke volt arra a képességére, hogy a hajója teljesítményének az utolsó morzsáit is ki tudja sajtolni.

Egyik reggel Han és Salla együtt hagyták el a lány lakását, búcsúcsókot váltottak, és megállapodtak abban, hogy találkoznak a Kamsulon, a Stenness rendszer hetedik lakott bolygóján. Han rávigyorgott Sallára.

– A vesztes fizeti a vacsorát.

– A legdrágább ételt fogom rendelni az étlapról, csak hogy megkopasszalak – mosolygott vissza a lány.

Han felkacagott, intett egyet, és ki-ki a saját hajója felé vette az irányt.

Az út a Kesselre eseménytelen volt. Hannak majdnem kerek tizenöt percet sikerült rávernie Sallára, de az egyik teherszállító droid meghibásodott, ami jócskán lelassította a rakodást. Még javában pakoltak, amikor Salla Rimrunnere kecses, ám vakmerő landolást hajtott végre mellette, és mire fel tudott szállni, már csak öt perc előnye volt a lánnyal szemben.

A másodpilóta székében Csubi ült, míg Jarik a felső ütegállást foglalta el. A kesseli régióban újabban egyre gyakoribbá váltak a birodalmi őrjáratok.

Miközben a betáplált koordináták felé robogtak teljes sebességgel, Han beleszólt az interkomba.

– Jól nyisd ki a szemed, öcskös! – szólt fel Jariknak. – Nem szeretném, ha egy birodalmi hajó csak úgy meglepne minket.

– Oké, Han. Te csak figyeld azokat a felpiszkált szenzorjaidat, én meg szarrá lövök mindenkit, mielőtt kettőt pisloghatnának!

A Kessel elhagyása után az első komolyabb akadály amivel szembe kellett nézniük, a Torok volt – egy veszélyes, nagyjából gömb alakú terület az űrben, amely számos fekete lyukat, neutroncsillagot és elszórt csillaghalmazt tartalmazott. Távolról nézve a Torok egy hatalmas üstököshöz hasonlított; kerek, sokszínű ragyogása élesen elütött a kesseli csillagképektől. Ahogy azonban a hajó közelebb ért, a gömbszerű alakzat tisztább képet öltött. A Torok a benne lévő csillagok fénye miatt ragyogott, a pompás színorgiát a kavargó ionizált gáz- és porfelhők adták. És mintha csak őket nézték volna, előttük voltak a fekete lyukak tömörülési korongjai.

Ezek a korongok fehér, figyelő szemekre emlékeztették Hant, és jól elkülönültek a Torok sötétebb részeitől. Attól függően, hogy milyen szögben álltak a Falconhoz képest, a "szemek" lehettek zártak, résnyire vagy éppen tágra nyíltak. Minden szem közepén fekete, tűszúrásnyi "pupilla" helyezkedett el, ami megfelelt a spirál alakban mindent magukba szívó fekete lyukaknak.

Pont, mint egy éjszaka azylesiai dzsungelben, gondolta Han. A sötétben villanó ragadozószemek lesnek...

A Torok kerületén navigálni még normális fény alatti sebességeknél is veszélyes vállalkozás volt, teljes gázzal megkerülni pedig kész öngyilkosság. Han rápillantott a kijelzőkre, és látta, hogy Salla kezdi behozni a lemaradását. Addig növelte a sebességét, míg a végén már gyorsabban ment, mint itt valaha is.

– Most nem kap el – szólt oda Csubinak. – Megtartom a vezetést, üiníg be nem érünk a Verembe, akkor pedig eléggé előtte leszünk ;ihhoz, hogy legalább húszperces előnnyel ugorjunk át a hiperűrbe a Rimrunnerrel szemben.

A Verem egy közeli csillagköd egyik kacskaringós gázkarja által közrefogott veszedelmes aszteroidamező volt. Ezek ketten együtt, a Verem és a Torok tették olyan kockázatos vállalkozássá a kesseli csempészutakat. Han fogadkozását hallva Csubi panaszosan felnyögött, és tett egy javaslatot.

– Hogy érted azt, hogy hagyjam elmenni? – kérdezte sértetten Han. Kesztyűs ujjai vad táncot jártak a vezérlőpult felett, miközben elsüvítettek az első csoport fekete lyuk mellett. A közeli csillagok kék-fehér por- és gázpamacsai hosszú, elnyújtott ívben egyesültek a tömörülési korongokban.

– Megőrültél? Nem akarom én fizetni a vacsorát! Inkább meghívatom magam egy nerfbélszínre roston sült ladnekfarokkal, úgy ahogy a győztesnek dukál!

Csubi idegesen pillantott a Falcon sebességjelzőjére, aztán megint felvetett valamit.

– Te hívsz meg mindenkit, ha lelassítok? – nézett hitetlenkedvea másodpilótájára a koréliai. – Hé, haver, egy kis házasélet, és máris ronggyá puhulsz? Nyugi, nem lesz semmi baj. A Falcon képes erre. Ez a futam a miénk lesz!

Miközben beszélt, a műszerek különös jelsorozatot vettek az egyre pimaszabbul közeledő Rimrunner felől. Han tágra nyílt szemekkel meredt a képernyőre.

– Salla ne... – suttogta. – Megőrültél? Ne csináld!

Pillanatokkal később a Rimrunner mynock formájú teste megnyúlt, aztán eltűnt a szemük elől. Csubi felmordult.

– Salla! – kiáltotta Han hiábavalóan. – Ez tisztára begolyózott! A Torokhoz közel mikrougrással próbálkozni kész katasztrófa!

A vuki elszörnyedve nézte, hogy Han még nagyobb sebességet állít be, és a szenzorokat figyelve igyekszik rátalálni aRimrunnerre.

– Hol lehet? Kergült liba! Hol lehet?

Tíz perc is eltelt, aztán tizenöt, a Falcon pedig rendületlenül száguldott a Torok pereme mentén. Han eltöprengett, nem kéne-e neki is ugrania egy kicsit, de nem tudhatta, hogy Salla melyik irányba ment. Egyedül abban volt biztos, hogy a lány nem próbált meg egyenesen átugrani a Torok egyik oldaláról a másikra. A fekete lyukak és a neutroncsillagok erős gravitációs mezeje azonnal kirántotta volna őt a hiperűrből – valószínűleg egyenesen bele egy fekete lyuk örvényébe, ahonnan már nincs visszatérés.

Nem, valahol itt a környéken kell lennie, talán egyenesen a Verem felé ugrott...

Csubi felvonyított, és szőrös ujjával rábökött az egyik kijelzőre.

– Ez ő! – mondta Han, miközben a Rimrunner közvetítette jelet tanulmányozta. – Salla még mozgásban van, de nem a Verem felé tartott. Hanem...

– Csak nem... – suttogta Han egyre növekvő rémülettel. – Csubi, valami rosszul sült el. Nem a jó irányba halad... – Még egyszer ellenőrizte az adatokat. – Annak a neutroncsillagnak a mágneses mezejében lépett ki a hiperűrből, ott előttünk!

A Rimrunner még mozgott, de immár nem egyenes pályán. Salla hajója ezer kilométeren belülre került a neutroncsillagtól, és orbitális pályán sodródott. A műszereken Han látta, hogy a neutroncsillag helyét jelző ellapult tömörülési gyűrű mindkét oldalából halálos plazmacsóvák nyúlnak ki.

– A gravitációs vagy a mágneses mező megrongálhatta a navigációs komputerét, és rossz helyen lépett ki a mikrougrásból... – Han érezte, hogy az ereiben meghűl a vér. – Csubi... neki bekongattak...

Salla hajója perceken belül el fogja érni az apasztront, vagyis a haldokló csillag körüli pályájának legmagasabb és leglassabb pontját. Ahogy az ellipszis alakú pálya visszahajlik, a Rimrunner nem sokkal később át fog haladni az egyik ilyen gáznyúlvány csücskén. A halálos sugárzás pillanatokon belül szénné égeti a lányt.

Két lélegzetvétel között Han elméjében feltolultak a lánnyal töltött hónapok emlékei. Salla, amint rámosolyog reggel... Salla, egy elbűvölő köpenyben, amikor elvitte Hant szórakozni a kaszinókba... Salla, maszatos arccal, amint éppen a hiperhajtóművet javítja játszi könnyedséggel, mintha csak reggelit készítene... illetve még könnyebben, mivel Salla sosem tanult meg főzni...

– Csubi... – suttogta rekedten –, meg kell próbálnunk megmenteni.

Csubakka rápillantott, aztán szőrös ujjával a szenzorok kijelzője felé bökött.

– Tudom, tudom, a Rimrunner átkozottul közel van ahhoz a plazmanyúlványhoz – mondta Han. – Ha pedig túlságosan megközelítjük, lehet, hogy a mi hajónk is kipurcan, és csatlakozik a Rimrunnerhöz. De, Csubi... mégis meg kell próbálnunk.

A vuki tengerkék szemei résnyire szűkültek, aztán egyetértőn felbömbölt. Salla barát volt, nem hagyhatták magára.

Han beállított egy frekvenciát a Falcon kommunikátorán, miközben a navigációs komputerrel eszeveszett tempóban számoltatta a szükséges pályaadatokat.

– Salla? Salla? Han vagyok. Drágám, hol vagy? Megpróbálunk kiszedni onnan... de ahhoz az kell, hogy tedd, amit mondok. Salla? Hallod? Vége!

Még kétszer próbálkozott, mire a komputer elkezdte kirajzolni a lehetséges irányvektorokat. Tudta, hogy a mágneses mezők, az ionizált gáz- és plazmafelhők megzavarhatják a kommunikációs rendszereit, de reménykedett abban, hogy a Falcon nagy energiájú szenzorai és átviteli berendezései el fogják tudni nyomni.

– Csubi, mondd meg Jariknak, hogy öltözzön be űrruhába, és a mágnescsáklyával meg a csörlővel álljon készen a zsilipnél. Megmondom Sallának, hogy katapultáljon, aztán igazodunk a röppályájához, és felszedjük.

A vuki vágott egy szkeptikus grimaszt.

– Ne nézz rám így! – horkant fel Han. – Tudom, hogy nem lesz könnyű! A navigációs komputer már dolgozik egy pályavektoron, amely elkerüli a csóva mágneses mezejét. Ne csak állj ott, mint egy szőrös vészmadár! Mozgás!

Csubakka sietve elhagyta a vezérlőfülkét.

Han ismét megpróbálkozott a kommunikátorral.

– Salla... Salla, itt a Falcon. Válaszolj! – Elmerengett, lehet, hogy a hirtelen visszalépés a valós térbe nekidobta Sallát a vezérlőpultnak. Lehet, hogy ott fekszik a padlón, eszméletlenül... vagy holtan.

– Hé, kislány válaszolj! Salla, itt a Falcon...

Egyfolytában próbálkozott, miközben az apasztron koordinátái felé száguldottak. A neutroncsillag mágneses mezője olyan erős volt, hogy valószínűleg abban a pillanatban tönkretett minden fedélzeti berendezést a Rimrunneren, ahogy Salla kilépett a hiperűrből. Beleértve a hajó egyetlen mentőkapszuláját, mivel az is a hajó fő energiahálózatára volt kötve – készen, hogy bármelyik pillanatban aktiválni lehessen.

Salla hajója még mindig mozgott – pontosan a hiperűrugrás előtti sebességgel, csak éppen se fékezni, se irányítani nem lehetett. Legfőképpen pedig nem maradt energiája ahhoz, hogy kiszabaduljon a gravitációs csapdából. Egyre szűkebb és szűkebb pályán fog keringeni a tömörülési koronghoz, amikor pedig eléri... bumm.

Amikorra ez bekövetkezik, Salla már legalább öt perce halott lesz, mert áthaladt a sugárzó plazmacsóván...

Akkor nem, ha tudok neki segíteni, gondolta elszántan Han.

– Salla? Salla? Hallasz engem? Salla, válaszolj!

Aztán egyszer csak statikus zörejt, majd egy halk női hangot hallott.

– ...Han... a Rimrunner... a hajtóműveknek annyi. Nincs energia... a telepek kimentek... nem tudok... nekem végem, drágám... maradj távol...

Han hangosan elkáromkodta magát.

– Nem! – kiáltotta a mikrofonba. – Salla, figyelj ide, és tedd azt, amit mondok! A Rimrunnernek vége, rendben. De neked nem, Salla! El kell hagynod a hajót, és csak egypár perced van rá! A mentőkapszula áram alatt volt, amikor lerohadtak a rendszerek?

– ...igen, Han... a kapszulának annyi... nem tudok katapultálni...

Úgy volt, ahogy gondolta. A mentőkapszula az elektromos rendszerek nélkül használhatatlanná vált.

Megnyalta az ajkait.

– De igen, tudsz katapultálni! Érted megyünk, Salla! Vonszold le a seggedet a hátsó zsiliphez, és gyömöszöld bele magad a szkafanderbe! A ruhára tedd fel mind a két rakétaegységet, hallod? Amikor az egyik kimerül, kapcsold be a másodikat. Teljes gáz! Megpróbálom eltalálni a röppályádat, de azt akarom, hogy minél távolabb kerülj a Rimrunnertől és attól a plazmanyúlványtól!

– Nem fog menni... ugrasz?

– Igen, a ragya verje ki, ugrok! – Han végrehajtott egy apró pályakorrekciót. – Nyolc percen belül ott tudok lenni. Azt akarom, hogy teljes gázzal próbálj meg minél jobban eltávolodni a hajótól a következő koordináták felé... – Rápillantott a navigációs komputerre, és elkezdett diktálni Sallának egy számsorozatot. – Vetted?

– De a Rimrunner... – jött a tétova válasz.

– A francba a Rimrunnerrel – kiáltotta Han. – Az csak egy hajó, szerezhetsz másikat! Salla, nyomás! Elég nehéz lesz ez anélkül is, hogy folyton ellenkezel! Három perced van bemászni a ruhába! Indulj!

Az interkomba beütötte Jarik űrruhájának a frekvenciáját.

– Jarik, készen áll a mágnescsáklya és a csörlő?

– Igen, Han – felelte Jarik. – Csak szólj, hogy mikor ér látótávolságba. Elég nehezen látok ki a sisakból.

– Majd szólok, kölyök – mondta Han. – Itt mennek a koordináták a csáklyának. Rendben? Az időzítés kulcsfontosságú lesz, úgyhogy ne tökölj! Ha csúszunk, elkapjuk a mágneses mező szélét, és ugyanott kötünk ki, mint a Rimrunner. Gyakorlatilag egyetlen lehetőségünk van, hogy épségben ki is jöjjünk onnan. Érted?

– Értettem, Han – felelte idegesen Jarik.

Miközben a találkozási pont felé haladtak, Han végig azon aggodalmaskodott, hogy Salla rakétahátizsákja vajon képes lesz-e elég messzire elrepíteni őt a kárhozatra ítélt hajótól. Nem szeretett volna beleütközni a Rimrunnerbe. A Falcon teherhajó volt, nem Ilyen szűk, precíz manőverek végrehajtására tervezték. Igaz ugyan, hogy Han akár egy zsebkendőre is le tudott szállni vele, de egy apró, űrruhás alakot felvenni úgy, hogy a plazmacsóva mágneses mezejét is elkerüljék, elég rizikós volt. Pláne, ha fennállt a veszélye, hogy még a Rimrunner is beléjük csapódik.

Han többször is gondosan ellenőrizte a pályájukat. Elsőre kell simán mennie mindennek. El kell kapni a lányt, mielőtt belesodródna a végzetes plazmanyalábba. Az elméjében felötlött a kép, amint egy sugárzástól összefonnyadt holttestet emelnek a Falcon fedélzetére, de aztán összeszedte magát, és a repülésre koncentrált. Ez lesz életének egyik legrázósabb manővere...

Percekkel később Han izzadságban úszva megkezdte a végső pályakorrekciókat. Lassított... aztán még kicsit... és még egy kicsit. Teljesen nem merte levenni a sebességet, attól félve, hogy akkor nem tudnának ellenállni a mágneses mező vonzásának...

A szemét a szenzorokra tapasztotta. A Rimrunner már csak ötven kilométerre volt tőlük, a képe egyre nőtt a monitorokon.

– Jarik, látótávolságba értünk a Rimrunnerrel. Állj készen!

– Értettem, Han. Készen állok.

Vajon Salla még időben ki tudta lőni magát? Han megpróbált kapcsolatba lépni vele. Nem kapott választ, de valószínű volt, hogy a ruhába épített kommunikátor nem elég erős ahhoz, hogy legyőzze az interferenciát.

A halálra ítélt teherhajó képe egyre nagyobb lett a monitorokon, és már szabad szemmel is jól látta. Han még jobban lelassított, és szinte levegőt se mert venni. Hol lehet? Vajon volt elég mersze kiugrani?

Persze, a lelke mélyén tudta, hogy Salla nem az a félős típus. Azonban kilépni az űrbe egy szál törékeny szkafanderben, az megint más dolog volt. Összeharapta az ajkát, és elképzelte Sallát, amint elhagyva a vészzsilipet aktiválja az első rakétapatront. Noha maga is elég időt töltött már a szkafanderben az űrben, mégsem sikerült megkedvelnie. Egyszerűen nem tudott hozzászokni a látványhoz, hogy a talpa alatt fényéveken át nincs semmi. Ráadásul még sosem kellett kilométereket megtennie egy aprócska kézi vezérlésű rakétahátizsákra hagyatkozva. A koréliai egyáltalán nem volt biztos abban, hogy neki lenne mersze megtenni azt, amit Sallától követelt...

Mielőtt a lány csempésznek állt volna, jó pár hónapon át egy vállalati teherhajón volt technikus. Remélte, hogy emlékszik még az ott szerzett űrruhás tapasztalataira.

Vetett egy pillantást a navigációs képernyő sematikus ábrájára. Rajta volt a neutroncsillag, illetve a Rimrunner előrevetített, spirálban lefelé ívelő pályája. Salla hajója elérte az apasztront. A Falcont jelképező fénypötty gyorsan közeledett. Harminc kilométer...

És persze zöld folttal jelezve ott volt a halálos plazmacsóva, körülötte pedig lilával a mágneses mezeje.

Han nagyot nyelt. Közel, nagyon közel...

Lassan elérték a húsz kilométert. Felnézett, és a pilótafülke ablakán keresztül ki tudta venni a Rimrunner mynock alakját.

Hol lehet?, gondolkozott Han, és újra szemügyre vette a sematikus diagramot. Hol...

– Megvan! – kiáltott fel hirtelen. – Jarik, fogom a jelét. Még nincs látótávolságban, de most már készülj!

Végzett néhány apróbb módosítást az irányukon, hogy az pontosan egybeessen Salla röppályájával. A lány jó tempóban haladt, elég gyorsan ahhoz, hogy a gravitációt le tudja győzni, de nem túl gyorsan ahhoz, hogy elvesztve az irányítást, megpördüljön. Han lenyűgözve figyelte a lány szakértelmét.

– Kész vagyok, Han – szólalt meg a fiú, majd motyogott valamit az orra alatt... talán egy imát? Han nem ért rá megkérdezni.

Odafordult az interkom mikrofonjához.

– Csubi, nálad van az elsősegélykészlet?

– Hrnnnnngggggghhhh!

Han kitartóan fürkészte az üvegen keresztül az űrt, aztán egyszer csak...

– Megvan! Jarik, látom... ha szólok, lődd ki a mágnescsáklyát...

Magában a másodperceket számolta. Három... kettő... egy...

– Most!

Egy pillanatnyi csönd...

– Elkaptam! Megy a csörlő!

– Csubi, hallod a hangját?

Csubakka elbődült, hogy nem, nem hallja, de azonnal szól Hannak, ha történik valami.

– Jarik? Jarik, rendben van?

– Integet! – Egy másodperc múlva megszólalt a fiú. – Oké, Han, beért! Csukom a zsilipet!

Egy pillanat múlva Csubakka üvöltése töltötte be az interkomot.

– Rendben! – felelte Han. – Pucolunk innen!

Megváltoztatta az irányukat, és felgyorsított. Kijutottak a neutroncsillag gravitációs csapdájából. A kijelzőre pillantva látta, hogy a Rimrunner egyre gyorsulva éppen akkor halad át a plazmanyúlványon. Hű, ez közel volt!

– Hogy van Salla? – kérdezte a mikrofonon keresztül. – Mondjatok már valamit, srácok!

Egy szívdobbanásnyi idő elteltével a lány hangja hallatszott az interkomban, gyengén, de érthetően.

– Semmi bajom, Han. Csak egy kis vágás a fejemen. Csubi majd elrendezi.

– Jarik, gyere már le, és vedd át a vezetést! – mondta Han. – Látni akarom Sallát. Csubi, ne felejtsd el megnézni a sugárzásszinteket...

– Arrrnnnnmmmghhhh!

– Remek!

– Han – szólalt meg Jarik. – Inkább ő megy előre. Maradj, ahol vagy.

Egy perccel később azok hárman csatlakoztak Hanhoz a pilótafülkében. A koréliai felállt, mire Csubi és Jarik foglalta el a pilóta és a másodpilóta székét. Salla komoran az utasülésbe huppant le. A homlokán, a csapzott fekete hajtincseitől félig takarva kötés éktelenkedett.

– Hé... drágám... – hajolt oda hozzá Han kissé aggodalmas arccal.

A lány elhúzódott, Han egy pillanatra azt hitte, hogy Salla nekiugrik. A lány szemmel láthatóan az egész univerzumra haragudott. Nem firtatva a dolgot Han hátrébb lépett.

– Han... az a pötty – mutatott a képernyőre. – Az a Rimrunner?

Han megfordult, ránézett a sematikus ábrára, aztán ki az ablakon. A Rimrunner még mindig a narancsszínű ragyogásáról megismerhető plazmacsóvában volt.

– Igen – válaszolta. – Egyre gyorsul...

Csend telepedett a pilótafülkére, miközben mind a négyen a Salla büszkeségét és örömét jelző pöttyöt figyelték, amint lassan kiérve a plazmából a neutroncsillag tömegvonzása miatt egyre szűkebb és szűkebb ellipsziseket leírva gyorsul a tömörülési korong felé.

Percekkel később a korong szélén apró lángrózsa lobbant fel.

– Nos, uraim, ha megbocsátanak, kimennék a mosdóba – tápászkodott fel Salla.

Han félreállt a lány útjából, ahogy Salla hátrament a Falcon belsejébe. Elgondolkozott, ő vajon mit érezne, ha az ő frissen szerzett hajójáról lenne szó, és meg tudta érteni a lány felgyülemlett, alig-alig leplezett mérgét.

Néhány perc múlva fojtott sírást és szipogásokat hallott a hajó főátjárója felől.

– Megyek, megnézem – pillantott a barátaira.

Amikor hátraért az előtérbe, Sallát a holografikus játékasztalnak dőlve találta, amint éppen a Falcon egyik falát csépelte, és megállás nélkül káromkodott.

– Salla... – szólalt meg.

A lány megpördült, borostyánszínű szemei villogtak.

– Han, miért nem hagytál egyszerűen meghalni?

Han arra számítva, hogy a lány megüti, már éppen félrehúzódni készült, de aztán szemmel látható erőfeszítések árán Salla mégis uralkodott magán.

– Miért?

– Salla, tudod, hogy nem tehettem meg – válaszolt Han, és feltartotta a kezét.

A lány kitörni készülő nóvaként járkált körbe-körbe.

– Nem tudom elhinni, hogy megpróbálkoztam azzal a mikrougrással! Nem tudom elhinni, hogy a Rimrunner nincs többé! Hogy lehettem ennyire ostoba?

– Már sokszor versenyeztünk, Salla – próbálta csitítani a koréliai. – Ezúttal... nem volt szerencséd.

Salla ököllel belecsapott a falba, elkáromkodta magát, aztán nekiállt letörölgetni a vért a bütykeiről.

– Az a hajó volt az életem! A megélhetésem! És most... kész, vége! – csettintett az épen maradt ujjaival.

– Tudom – mondta Han. – Tudom.

– Mihez kezdek ezután? Mivel keresek pénzt? A fél életem annak a hajónak a megszerzésébe öltem bele!

– Repülhetnél velem és Csubival – mondta a koréliai. – Egy plusz ember mindig jól jön. Belevaló pilóta vagy. Találsz majd munkát. A jó pilótákból sosincs elég.

– Repüljek veled? – húzta el a száját Salla. – Nincs szükségem az alamizsnádra. Máséra sem.

– Hé – horkant fel Han sértetten. – Salla, te is tudod, hogy nem vagyok az a kimondott jótét lélek. Egyszerűen... a francba is... szükségem van a segítségedre.

Salla hitetlenkedve rámeredt.

– Szükséged van... rám?

– Hát... persze – vonta meg a vállát Han. – Rossz nélküled. Sejtheted, hogy akárkiért nem kockáztattam volna magamat... vagy a hajómat.

– Ez igaz – motyogta Salla. Han kíváncsi lett volna, hogy mi jár most a lány fejében, de úgy döntött, hogy nem most lenne a legalkalmasabb rákérdezni. Lassan odalépett Sallához, és csak reménykedni tudott, hogy nem fogja eltolni magától. Nem tette.

Átölelte a lány vállát, magához húzta, és megcsókolta az arcát.

– Tudom, most mit érezhetsz, Salla. Emlékszel, nem is olyan régen én is elvesztettem egy hajót.

– Emlékszem – suttogta Salla. – Hé, Han... elfelejtettem megköszönni neked.

– Mit?

– Hát mit, hogy megmentetted az életemet.

– Salla, ne felejtsd el – kuncogott fel Han –, hogy te is jó párszor kihúztál már a csávából! Emlékszel, amikor a nessik át akartak rázni bennünket? Ha te nem szúrod ki azokat a hamis adatkártyákat, egy vagyont buktam volna.

Salla remegni kezdett, a fogai csak úgy csattogtak.

– N-nnne a-aaak-kakaij ked-ddvesske-kedn-nni, Ha-haann – nyögte ki vacogva. – M-mmi e-eezzz?

A koréliai megsimogatta a fejét.

– Elmúlt az adrenalin hatása, Salla. Csaták után mindig ez van. Jön a remegés, és ostobának érzed magad, mert amikor ez történik, már biztonságban vagy.

– O-ollyan bo-bolonnd v-wagyok – bólintott Salla.

– De élő bolond vagy – vigyorodott el Han. – És ez a legjobbfajta.

Salla vacogva felkacagott.

6. fejezet

Búcsú a Nar Shaddaatól

Salla Zend az elkövetkező hét során nagyon csendes volt – olyannyira, hogy Han már aggódni kezdett miatta. Még sosem látta ilyennek a lányt. Többször is visszautasította Han ajánlatát, hogy kísérje el őket egy-egy csempészútra, pedig a koréliai még nem is hazudott, amikor azt állította, hogy elkelne a segítsége. Jarik talált magának egy barátnőt a Nar Shaddaa-i koréliai szektorban, és az ideje java részét vele töltötte. A srácot ráadásul még Shug is felfogadta, mivel az Űristálló jelentős megrendelést kapott a Desilijicektől. Jó néhány csempészhajó hiperhajtóművét kellett korszerűsíteni, ami szép pénzzel kecsegtetett, viszont rengeteg munkáskézre volt szükség hozzá.

Salla is rendszeresen ott lógott Shugnál, még a hajtóművek feltuningolásába is besegített. Amikor azonban Han esténként hazaért, mindig az üdvözlésére sietett, egy mosollyal, egy szenvedélyes csókkal. A viselkedése a férfival... megváltozott. Úgy nézett Hanra, mintha csak... méregetné magában, ami egy kicsit nyugtalanította a koréliait.

A legzavaróbb dolog azonban az volt, amikor Salla megkérte, hogy tanítsa meg főzni. Dewlanna nevelt fiaként Han egészen tűrhető szakács volt, még ha saját magára a legritkábban főzött is. Amióta azonban majd minden éjszakát Sallával töltött, rákapott arra, hogy ő készíti el a vacsorájukat.

Most meg, mint derült égből a villámcsapás, Salla meg akar tanulni főzni. Valami miatt gyanús volt ez az egész Hannak. Nem tudta volna megmondani, hogy mi zavarja benne – végtére is nem olyan nagy ügy az egész de csak nem hagyta nyugodni.

Először könnyű dolgokkal kezdtek... reggelik, levesek, pörkölt, aztán továbbléptek a komplikáltabb ételek felé, mint a gumóstraladonsült, szeletelt imushgyökér csípős mártásban és a vuki aprósütemény erdei méz bevonattal.

Salla a legapróbb részletekre is odafigyelt, és egyáltalán olyan komolysággal vetette magát a konyhaművészetbe, mintha legalábbis egy hibás mátrixgenerátort kellene újraépítenie. A töretlen lelkesedése a végén már egyre jobban nyugtalanította Hant.

Gyakran fontolgatta, hogy megkérdezi az okát, de nem akart tolakodni. Salla nemrég vesztette el a hajóját, ez elég indok arra, hogy megkergüljön egy kicsit, mondogatta magában.

Egyik éjszaka, miután Salla feltálalta az első egyedül elkészített vacsoráját, Han éppen végzett egy enyhén odaégetett ladnekfaroksült és egy némileg rágós mocsárigyökér-szuflé utolsó morzsáival, majd rámosolygott a lányra.

– Pompás volt, Salla. Ha így folytatod, mesterszakács lesz belőled!

– Tényleg? – nézett rá Salla elégedetten.

– Persze – hazudta a koréliai. Igazság szerint Salla ettől még nagyon távol állt.

– Han... valami, amiről már régen szerettem volna veled beszélni – mondta. – Valami fontos.

Aha, mostjön a java, gondolta Han rosszat sejtve.

– Mi lenne az? – kérdezte.

– Nos, végeztem néhány előzetes számítást. Közel sem fog annyiba kerülni, mint gondoltam, különösen a terem. Van egy kis spórolt pénzem, és az, ami még megmaradt a nagy szabakknyereményből, bőven elég lenne. Már beszéltem egy rendezvényszervezővel, és...

– Salla, miről beszélsz? – szakította félbe Han zavarodottan.

– Az esküvőnkről – felelte a lány – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy szükséged van rám? Igazad van, szükségünk van egymásra. Ideje továbblépni, és igazából összekötni az életünket. Mint Roa és Lwyll. Emlékszel, milyen gyönyörű esküvőjük volt? A miénk is lehetne legalább olyan szép. Azt hiszem, ennyivel tartozunk magunknak. Minden barátunk eljönne.

Han rámeredt, és egy szó sem jött ki a torkán. Első gondolata az volt, megtudakolja Sallától, hogy teljesen megőrült-e, de aztán mégis inkább tízig számolt magában.

– Izé, Salla, nem hiszem, hogy ez most aktuális lenne... – bökte ki végül.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, Han – kuncogott fel a lány – Férfiak! Sosem akarják bevallani az érzelmeiket. Nem emlékszel, még te mondtad nekem, hogy irigyled Roát meg Csubit, amiért rendes családjuk van.

Han emlékei szerint tényleg mondott valami ilyesmit, de ennyire komolyan véletlenül sem gondolta.

– Salla kedves, beszéljük ezt meg! – ráncolta össze a homlokát. – Szóltál erről valakinek? Tettél már konkrét lépéseket?

– Nos... csak egypár embernek – felelte Salla. – Shugnak, Makónak, Landónak és Jariknak. Ja, és lefoglalóztam a termet.

Mako!, nyögött fel magában Han. Régi haverja az Akadémiáról valószínűleg éppen most is élvezettel terjeszti Nar Shaddaa-szerte a hírt. Jarik miért nem figyelmeztetett, töprengett, de aztán rájött, hogy a srác annyira bele van zúgva abba a bájos szösszenetbe, hogy valószínűleg nem is igazán figyelt Sallára.

– Salla, régen nem ilyen voltál. Nem tettünk ígéreteket, nem köteleztük el egymást. Úgy értem, egy nap majd igen... de...

Salla ismét rámosolygott – és ezt látva Han úgy érezte magát, mint bantha a vágóhídon. Ez a mosoly amolyan mindent tudó, mondhatsz-amit-akarsz mosoly volt. Han érezte, hogy mondania kéne valamit, de az igazsággal nem akarta megbántani a lányt, ezért inkább átnyúlt az asztal felett, és lágyan megfogta Salla kezét.

– Salla drágám... eddig még csak ki sem ejtettük azt a szót a szánkon, hogy "szeretlek". Azt akarod mondani, hogy szeretsz annyira, hogy velem töltsd le az életed hátralevő részét?

Salla borostyánszínű szeme egy pillanatra megrebbent, aztán bólintott.

– Tudom, mit akarok, Han. Téged és engem együtt. És hogy többet ne kelljen az életünket kockáztatni azzal, hogy fűszerrel bumlizunk. Roához és Lwyllhez hasonlóan fogjuk magunkat, és valahol másutt új életet kezdünk. Rendes életet. Talán egyszer még srácaink is lesznek.

– Szeretsz engem? – kérdezte Han mélyen a lány szemébe nézve.

– Persze – felelte Salla. – Természetesen. Szeretlek. Te is tudod.

Nem, nem hiszem, gondolta cinikusan a koréliai. A figyelmét nem kerülte el az a szemrebbenés. Tudta, hogy Salla kedveli, fontos a számára és kívánja. De hogy szereti-e?

– Úgyis rá fogsz jönni, Han, hogy ez a helyes döntés. Boldogok leszünk együtt, és ez lesz a valaha látott legszebb esküvő. Aztán pedig egy nagy partit rendezünk.

Han azon is eltűnődött, hogy Salla tőle meg sem kérdezte, hogy szereti-e. Nem akarja hallani a választ, döntötte el magában.

Egy pillanatig a nyelve hegyén volt, hogy "Salla, én nem szeretlek, és nem akarlak elvenni". Aztán valahogy csak nem volt szíve kimondani. Nem akart szakítani a lánnyal, márpedig egy ilyen mondat kétségkívül ehhez vezetett volna.

Magában megfogadta, hogy ha Salla már úgyis kifecsegte, akkor beszél Csubival és talán Landóval is erről a dologról. Valamelyiküknek hátha lesz egy jó ötlete arra, hogy hogyan tudna úgy nemet mondani a házasságra, hogy Sallát se veszítse el.

Han nem akarta elveszíteni Sallát, de az biztos, hogy a házassághoz még kevésbé fűlött a foga. Főleg most, hogy a frissen szerzett Falconnal már sikerült nevet szereznie a csempészek között! Rendelései voltak, rázós útjai, szépen gyarapodott a számlája, és még örömét is lelte a csempészkedésben – örömét, amit egy házasság tönkretett volna. Han szemében a házasság körülbelül egy "érdekfeszítő" birodalmi irodai állással volt egyenértékű. Ennél még talán azt is jobban tűrte volna, ha a kesseli fűszerbányákba száműzik.

Másnap a lakásukban megkörnyékezte Csubakkát, és elmondta neki a történetet, miközben Zizi éppen azzal volt elfoglalva, hogy fel-alá gurulva tárgyakat emelt fel és tett vissza pontosan a helyükre. A barátja felvonyított, majd a fejét rázva morgott valamit.

– Hogy érted azt, szőrös testvérem, hogy Salla akciója nagyban emlékeztet Wynnire? – kérdezte Han. – Wynni legszívesebben le sem venné a mancsát a micsodádról. Akármikor találkozunk, mindig megpróbál elcsábítani. Salla nem ilyen. Ő csak egyszerűen férjhez akar menni.

Csubakka némileg megtoldva elismételte az előbbi kijelentését. Salla azért emlékezteti őt Wynnire, mert nem kérdezte meg, hogy Han akarja-e őt, hanem egyszerűen feltételezi, hogy igen, és megy a feje után. A házasság, mutatott rá a vuki, egy olyan dolog, ahol mindkét félnek egyenlő szava van. Van, amikor az egyik félnek engednie kell ugyan a másik kérésének, de senki sem jelentheti ki a párja helyett, hogy annak mi a jó, és nem dönthet a kettőjük sorsáról.

– Értem már, hogy mit mondasz – komorodott el Han. – Salla nem kérdezi, hanem biztosra veszi, hogy összeházasodunk. – Szomorúan megrázta a fejét. – Ma elment venni magának egy új ruhát. Azt mondja, hogy amiért koréliai vagyok, tradicionális koréliai esküvőt akar. Ez zöld ruhát jelent.

Csubi elbődült, és fajtól függetlenül ékesszólóan szidni kezdte a nőstényeket, akik csupán győzelmi trófeaként kezelik a hímeket. Figyelmeztette Hant, hogy a nővére, Kallabow nagyon hasonló módon Mahraccor tudomására szerette volna hozni, hogy hozzá akar menni. Kallabow azonban, folytatta Csubi, sokkal okosabb volt Sallánál. Egyszerűen alkalmakat teremtett Mahraccornak, hogy az saját maga jöhessen rá, hogy mennyire szereti is a nőstényt, míg egy nap megkérte Kallabow kezét. Azóta is boldogan élnek, fejezte be Csubakka.

– Nos, ez velem nem fog megtörténni, cimbora – jegyezte meg Han tényszerűen. – Tudod, Csubi, kezdek beleőrülni ebbe. Nem érdekli, hogy én mit akarok... még csak nem is tudja, hogy mit akarok. Így kevés esély van arra, hogy az ember beléd essen, és elvegyen feleségül.

Csubakka bömbölve egyetértett.

A következő éjjel Han találkozott Landóval az egyik felkapott Nar Shaddaa-i kaszinó füstös bárjában. A kártyás abban a pillanatban megrázta a fejét, hogy Han felhozta a témát.

– Han... Han... tudod, hogy halálkomolyan gondolja. Amikor nekem is megemlítette, röhögni kezdtem, mert ismerlek, mint a rossz pénzt. Salla erre majd kiherélt.

– Tudom, hogy komolyan gondolja – bólintott Han komoran. – A francba, Lando, nem akarom elvenni őt... senkit sem akarok elvenni! Talán majd egyszer. Jól érzem magam egyedül. Azt tehetem, amit akarok, akkor, amikor akarom, és azzal, akivel akarom!

– Nyugi, haver – szólt rá Lando, mire Han rájött, hogy a végén már úgy elragadtatta magát, hogy a műintézmény többi vendége kezdett idegesen feléjük pillantgatni. Gyorsan belekortyolt alderaani sörébe.

– Megpróbáltál már beszélni vele az érzéseidről? – kérdezte Lando.

– Ja, néhányszor. Egyszerűen nem vesz komolyan. Mondom neki: "Salla, ez nem a legjobb ötlet. Időre van szükségem, hogy meggondoljam" vagy "Salla, én most nem nagyon akarnék megnősülni", de nem sokra mentem vele.

– Mit szólt ezekhez a kijelentésekhez?

– Rám hagyta. Olyasmiket mondott, hogy: "Ne aggódj, Han, a férfiak mindig így éreznek. Az esküvő előtt mindenki bepánikol."

Lando olyan hangosat sóhajtott, hogy még a bajusza is beleremegett.

– Nehéz ügy pajtás – mondta. – Úgy hangzik, mintha eldöntötte volna, hogy azzal hozhatja rendbe az életét, ha hozzád megy. Elvesztette a hajóját, de legalább nyer egy férjet magának.

– Azt akarja, hogy szálljak ki az üzletből, és hagyjam itt a Nar Shaddaat. Azt mondja, hogy olyanok lehetnénk, mint Roa és Lwyll, és valahol máshol kezdenénk új életet. Nincs több csempészet.

– Becsületes munka – vonta meg a vállát Lando. – Szörnyű lehet! – A kártyás csak részben viccelt.

Han felhajtotta a sör maradékát, majd kézfejével megtörölte a száját.

– Lando, mit tegyek? Egy biztos, elvenni nem fogom. Arra meg nem vagyok képes, hogy úgy mondjam meg neki, hogy végre oda is figyeljen.

– Kemény dió, Han – ráncolta össze a homlokát Lando. – Ráadásul nekem úgy tűnik, hogy Salla nem nagyon akar tökölni. Neked sincs hát sok időd. Azt mondta, hogy az esküvőt a jövő hétre tervezi.

Han ereiben meghűlt a vér.

– A jövő hétre? Na ne... Lando, ez nem lehet igaz!

– Meg kell mondanod neki, Han – bólintott Lando.

– Nem fog komolyan venni.

– Mi mást tehetnél?

Han merev arccal bámult maga elé.

– Elmehetek, azt. Úgy is mindig meg akartam nézni magamnak a Corporate szektort. Egy Doki nevű tagot keresek, azt mondják, nála jobban senki nem ért a hajtóművekhez. Most legalább megvan az indokom az útra.

– A Corporate szektor igencsak messze van innen.

– Ja. És Sallának nincs hajója, tehát remélhetőleg követni sem tud. Mellesleg, ha most eltűnök, akkor minden szónál érthetőbben tudathatom vele a tényállást. Lando, indulok, amilyen hamar csak lehet. Holnap.

– Ilyen hamar? – lepődött meg Lando. – Miért sietsz ennyire?

– Mire várjak? – kérdezte Han. – Holnap reggel megkeresem Jabbát, és megmondom neki, hogy egy időre eltűnök, és nem is tudom, mikor jövök vissza. Az is igaz... – sóhajtott fel –, hogy azért Salla fontos nekem. Nem akarom, hogy egy olyan esküvőre költse a kreditjeit, amely sosem fog megtörténni. Minél hamarabb elmegyek, annál kevesebbet veszít.

– Ki fog készülni – jegyezte meg Lando.

– Tudom – felelte gondolataiba mélyedve Han. – Bárcsak ne így történt volna. Bárcsak figyelembe vett volna egy kicsit is. Ha lenne bármilyen más mód a helyzet rendezésére, megragadnám, de egyszerűen nincs. Bármit teszek vagy mondok, biztosan megbántanám Sallát.

– Pedig beadhatnád a derekad, és elvehetnéd – vigyorodott el Lando.

– Előbb csókolnám meg Jabba valagát – horkant fel Han.

Lando majd leesett a bárszékről a feltörő nevetéstől.

– Nem óhajtom elveszteni a szabadságom – jelentette ki zordan Han. – Salla majdcsak túlteszi magát ezen. Igen, a plafonon lesz. Igen, talán sose áll velem szóba többé. Sajnálom őt, de annyira azért nem, hogy igába hajtsam a fejem. Inkább kísérelnék meg egy mikrougrást a Torokban.

Lando fejcsóválva a kezét nyújtotta.

– Hiányozni fogsz, haver.

– Gyere velem! – ajánlotta fel Han, miközben belecsapott a barátja tenyerébe. – Csubi és én szívesen látnánk egy dolgos kezet.

– Mi van Jarikkal?

– A kölyök nem hiszem, hogy jön – legyintett Han. – Ez majdnem biztos. Shug többet fizet neki, mint amennyit én tudok, meg amúgy is annyira bele van habarodva abba a lányba, hogy egy méterrel a föld felett lebeg. Tüti, hogy nem jönne el egy ilyen hosszú útra.

– Igaz – mondta Lando. – Első szerelem... hát nem bájos?

Han színpadiasan felsóhajtott, aztán mindketten elnevették magukat.

– Szóval... jössz? – próbálkozott Han.

– Én ugyan nem – válaszolta Lando. – Törődnöm kell a hajóparkommal. Mióta Roa elment, szinte lasszóval keresek valakit, aki gondozná őket. Akit végül találtam, az meg nem át akart verni?

– Hát ez van – csóválta meg a fejét Han. – Mindenesetre hiányozni fogsz, Lando. Akkor hát, vigyázz magadra, haver!

– Te is.

Han az utolsó éjszakát Sallánál töltötte, de a lány figyelmét túlságosan lekötötte a tervezgetés, így nem vette észre a férfi szótlan komorságát.

Mielőtt befordultak volna aludni, Han megszólalt:

– Salla... bárcsak megkérdeztél volna, mielőtt ebbe az egészbe belekezdtél. Én nem vagyok az a nősülős típus.

– Minden férfi egyforma, Han! – nevetett fel Salla. – Amíg meg nem házasodnak. Emlékszel Roára? Végig azt hajtogatta, hogy ő aztán meg nem nősül, egyszer mégis megtette, s azóta se látsz nála boldogabb embert. A férfiak már csak ilyenek.

– Ez az egy itt nem – felelte Han, de Salla csak nevetett.

Másnap reggel Han elment a lakására, és Zizivel bepakoltatta a ruháit egy kopott hátizsákba, ami persze nem tartott túl sokáig, lévén, hogy nem volt egy nagy ruhatára. Aztán Csubival együtt felment a Millennium Falcon leszállóplatformjához az egyik magas Nar Shaddaa-i épület tetejére.

Jarik már várt rájuk, hogy elbúcsúzzon. Han csak neki és Landónak szólt a távozásáról. A fiú kinyújtotta a karját, és amikor Han átölelte, megszólalt:

– Most már én is legszívesebben mennék! Gyere vissza gazdagon, Han! Hé, Csubi, aztán vigyázz erre a széltolóra, oké?

Han csak úgy szeretetből alaposan megnyomorgatta a fiú bordáit, aztán pedig Csubi következett egy alapos – könnyfakasztó – vuki hajborzolással.

– Vigyázz magadra, Jarik! És ne hagyd, hogy Zizi megőrjítsen! És... fogadd meg a tanácsom, kölyök! Érezd jól magad, de ne feledd, ha én túl fiatal vagyok a házassághoz, akkor te meg kétszeresen is az vagy!

– Nem fogom elfelejteni, Han! – nevetett fel Jarik.

– Viszlát, kölyök. Aztán csak óvatosan.

Percekkel később, amikor maguk mögött hagyták a Nar Shaddaat, Han holoüzenetet kezdeményezett a kommunikátoron. Gyorsan bepötyögte Salla nevét és kódjait, aztán utasította az Üzenetközpontot, hogy várakoztassa az üzenetet két óráig. Addigra ő már messze fog járni.

Amikor a "rögzítés" felirat kezdett villogni, öntudatlanul is megköszörülte a torkát.

– Helló, Salla – kezdte. – Sajnálom, hogy így kellett történnie, de amikor ezt megkapod, Csubi és én már elmentünk. Sokszor próbáltam beszélni veled, de egyszer sem hallgattál meg.

Egy pillanatnyi habozás után vett egy nagy lélegzetet.

– Salla, te nagyszerű lány vagy, de én még egyszerűen nem állok készen egy házasságra – senkivel. Tehát ne vedd ezt személyes ügynek, kérlek! Talán jobb is, ha most egy kicsit nem látjuk egymást. Egy nap még visszajövök. Salla, csak azt teszem, amit tennem kell. Próbáld meg túltenni magad rajta, rendben? Vigyázz magadra, és add át az üdvözletemet Shugnak és Makónak!

Csubakka kitartóan morgott valamit, mire Han hozzátette:

– Ó, igen, és Csubakka is üdvözöl. Legyél jó, Salla, és élj boldogan!

Előredőlt, és megnyomta a "Küldés" gombot, aztán nagyot fújtatva hátravetette magát a székében.

– Phűűű! Ez rosszabb volt, mint egy nap a Kesselen.

Csubakka egyetértett abban, hogy az ilyen dolgok sosem könnyűek.

– Rendben, cimbora – bólintott Han. – Ha pedig már a házasságról beszélünk, azt hiszem, te és Mallatobuck megérdemeltek egy kis pótmézeshetet, mielőtt elhúzzuk a csíkot a Corporate szektor felé. Úgyhogy irány a Kashyyyk.

Csubakka felragyogó szemmel pillantott Hanra.

– No persze – vigyorodott el Han –, egyhajónyit azért bepakoltam azokból a robbanó nyílvesszőkből, amiket Katarra annyira szeret. Gondolom, cserébe egy rakomány thikkiai brandy szép summát érne a Corporate szektorban. Tényleg, amúgy benne vagy a Corporate szektorban?

Csubakka szó szerint fülsiketítő bömböléssel helyeselt.

Néhány perc múlva a Falcon nem volt több egy hiperűrben utazó elmosódott csíknál. Egy nagyon hosszú utazás első állomása felé tartott.

7. fejezet

A Vörös Kéz

– Nénikém – mondta Jabba, miközben a digitáblája kijelzőjére meredt –, ebben az ütemben a Desilijic negyvennégy éven belül csődbe fog menni.

Jabba és Jiliac az idősebb hutt irodájában voltak az egyik Nal Hutta-i szigeten épült palotában. A Desilijic klán feje éppen színes askajiai selyemszalagokat lengetett a csecsemője előtt, hogy felkeltse a figyelmét, és továbbmásszon. Természetesen a hutt bébi nem érhette el az élénk színű szalagokat – még mindig nem voltak kaijai, fioha a végtagbimbói sokat fejlődtek az elmúlt három hónap során. Most már két-három órát is eltölthetett a szabadban – Jabba legnagyobb bosszúságára. Az egyetlen alkalom, amikor Jiliac a teljes figyelmét neki szentelte az volt, amikor a kicsi az erszényében aludt.

Jabba kijelentését hallva a Desilijic vezető meglepve kapta fel a tekintetét az édesen játszadozó csemetéjéről.

– Tényleg? – kérdezte hatalmas homlokát ráncolva. – Ilyen hamar? Nem hittem volna. De hát... negyvennégy év alatt még bőven van időnk megfordítani a folyamatot, Jabba. Milyen kimutatást olvastál?

– Az összest, nénikém. Az elmúlt héten szinte csak azzal foglalkoztam, hogy átfogó elemzést készítsek a Desilijic pénzügyeiről.

– És hová folynak el a kreditek?

– Többek között megkaptam Shug Ninx számláját – felelte Jabba, és egy billentyűt lenyomva a digitáblán előhozta a dokumentumot. – Az összes hajónk hiper- és valóstér-hajtóművének korszerűsítése miatt ötvenötezer kredittel lettünk szegényebbek.

– Ez elég soknak tűnik – jegyezte meg Jiliac. – Tényleg szükséges volt az összes hajót felújítani?

Jabba akkorát sóhajtott, hogy a szája széléről apró zöld nyáldarabkák repültek szanaszét a padlóra.

– Shug Ninx ritka kivétel a Nar Shaddaa lakói között. Az árai reálisak. Ha visszaemlékszel, csak az elmúlt hat hónapban három csempészhajót vesztettünk el a birodalmi őrjáratok miatt, plusz egyet a kalózok kaptak el. A hajóink valóstér-hajtóművei régiek, elavultak voltak, a birodalmi vámszedő hajók vagy a kalózok simán utolérték őket. A hiperhajtóműveik pedig olyan lassúak voltak, hogy már a vásárlóink is panaszkodtak a késedelmes szállítmányok miatt. Igen, a korszerűsítés a további veszteségek elkerülése érdekében abszolút szükséges volt.

– Hát persze, most már emlékszem – mondta oda sem figyelve Jiliac. – Hát ha szükséges, akkor szükséges. Megbízom a véleményedben.

A véleményem az, hogy ideje lenne, hogyne csak a valóságban, hanem névleg is én irányítsam itt a dolgokat, gondolta morózusan Jabba. Hangosan ennyit mondott:

– Legalább hamar kész lett. Egy kis szerencsével a hajók mostantól több fűszert szállíthatnak és gyorsabban, így elkezdhetjük visszanyerni a befektetés egy részét. Bárcsak a Besadii tartaná a feldolgozott fűszer árát! Három hónapon belül már háromszor emeltek.

Jiliac hangos, dörgő hangon nevetni kezdett, ami hangos robajjal visszhangzott a hatalmas, majdnem teljesen kihalt teremben. Mióta megszületett a kicsinye, Jiliac a legtöbb egykori talpnyalóját és a körülötte legyeskedő egyéb haszonlesőt elküldte magától attól való félelmében, hogy valamelyiküknek még eszébe jutna elrabolni a bébit, és túszként váltságdíjat követelni érte. Mostanság szinte csak néhány belső bizalmasa lézengett a hatalmas trónemelvény körül ahhoz képest, ami akkor volt itt, amikor Jiliac még hím, gyermektelen hutt volt. Jabba természetesen – a Nal Hutta-i vagy a tatuini palotájában – továbbra is igényelte a nagy társaságot, a zenét, a táncoslányokat maga körül.

Amikor Jiliac végre abbahagyta a nevetést, megszólalt:

– Öcsém, a Besadii természetesen nem fogja tartani az árait! Az utóbbi időkben az a stratégiájuk, hogy egyre kevesebb fűszert juttatnak a feketepiacra, mert így felverhetik az árakat. Régi, de jól bevált taktika ez.

– Tudom – bólintott lassan Jabba. – Azonban nekik is óvatosan kell duhajkodniuk. Ha túl sokat kérnek, lassan elérik a birodalmi fűszerpiac árszintjét. Ez pedig nemkívánatos érdeklődést válthatna ki a Császárból.

Birodalmi álláspont szerint minden fűszer, különösen a hiperértékes sensostim a Birodalom tulajdonát képezte. A legális, birodalmi csatornákon keresztül értékesített fűszer árát azonban olyan lehetetlenül magasra srófolták, hogy csupán a legesleggazdagabbak engedhették meg maguknak. És itt jöttek a képbe a csempészek, kétes üzleteikkel a Kesselen és más fűszertermelő bolygókon.

– Nem volt más választásunk, fejleszteni kellett a hajóinkat – tette hozzá Jabba. – Az átvevőink már fenyegetőzni kezdtek, hogy ezentúl közvetlenül a Besadiitól szerzik be az árut.

– A Besadii hajóflottája nem tudja felvenni velünk a versenyt – mutatott rá az igazságra Jiliac.

– Pillanatnyilag nem – mondta Jabba. – De a forrásaim jelentése szerint Durga máris vásárolt egypár hajót, és még több is folyamatban van. Kifejezte a szándékát, hogy túl akarja szárnyalni a flottánkat. Véleményem szerint a fűszerkereskedelem egésze felett át akarja venni az irányítást. Ezt pedig nem engedhetjük meg!

– Egyetértek, öcsém – közölte Jiliac egy akvamarin kendőt lobogtatva. – Mihez kezdjünk?

– Szerintem még több pilótát kellene toboroznunk, akik szállítanák a fűszert – felelte Jabba. – Nem hiszem, nénikém, hogy ne lenne még jó pár, Han Solóhoz fogható pilóta a galaxisban.

– Elment? – kérdezte elmélázva Jiliac, és megcirógatta a hutt bébi fejét.

Jabba a dülledt szemét forgatva belenyúlt egy jókora tálba, és kivett egy sivalkodó, izgő-mozgó carnoviai angolnakölyköt, majd lazán a szájába pottyantotta. A hutt bébi zöldes-barnás nyálat köpködve ránézett, mire Jabba gyorsan elkapta a tekintetét, és csámcsogva rágcsálni kezdte a fél fogára elég ínyencséget.

– Solo már jó néhány hónapja eltűnt, nénikém. A jelentések szerint a Corporate szektorba ment. Megérezzük a hiányát – mutatott rá a digitáblájára. – Solo volt a legjobb. Gyakran kapom magam azon, hogy hiányzik a fickó.

Jiliac meglepetten nézett a másik huttra.

– Jabba, egy emberről beszélsz. Ráadásul egy emberi hímről. Megváltozott talán az ízlésed? Azt hittem, hogy még mindig azok után az unalmas, alulöltözött táncosok után epekedsz. Nehéz elképzelnem Solót, amint lenge öltözetben azzal a szőrös behemót vukival lejt egyet a trónod előtt.

– Haha – kuncogott fel Jabba, mikor maga elé képzelte a jelenetet. – De nem, nénikém, pusztán azért vonzódom Solóhoz, mert hozza nekünk a pénzt, mégpedig nem is keveset. Ő sosem engedné meg, hogy megszállják a hajóját, az árut meg elkobozzák csempészés vádjával. Solo meglehetősen okos és találékony... egy emberhez képest.

– A Birodalom egyre jobban és jobban érezteti a jelenlétét itt a Peremvilágokon – mondta Jiliac. – Ott volt az a mészárlás azon a humanoid lakta bolygón...

– A Mantuinon az Atrivis szektorban – segítette ki Jabba. – Azóta volt még egy. Két hete a Tyshapahl lakói békés demonstrációt szerveztek a Birodalom és a növekvő adók ellen. A szektor moffja hajókat küldött a közeli támaszpontról, amelyek antigravitációs hajtóműveiken ott lebegtek az emberek felett, amíg a parancsnok utasította a tömeget, hogy oszoljanak szét. Amikor nem tették, jelzett a hajóknak, hogy indítsák be a hajtóműveiket. Az emberek java része egy szempillantás alatt szénné égett.

Jiliac megrázta busa fejét.

– Palpatine erői vehetnének a népünktől néhány leckét az úri modorból. Micsoda pocsékolás! Mennyivel jobban jártak volna, ha leszállnak, beterelik a népet a hajókba, és mind eladják rabszolgának. Így a Birodalom megszabadult volna a lázongóktól, és még némi anyagi haszna is lett volna belőle.

– Vigyázz, nénikém, mert a Császár a végén még elvisz a Birodalmi Központba tanácsadójának! – jegyezte meg Jabba. Csak félig szánta viccnek. Mennyivel többre haladnának, ha minden áldott nap nem kellene Jiliackal vesződnie. A bébi hutt odavonszolta magát elé, és rámeredt. Az eszetlen kis teremtés gügyögött valamit, böfögött egy nagyot, és elhányta magát.

Vérlázító!, gondolta Jabba, miközben igyekezett arrébb csúszni a bűzös trutymó elől.

Jiliac hívott egy takarítódroidot, és megtörölte a csecsemő arcát.

– Ezzel még csak ne is viccelj, Jabba! – mondta Jiliac elszörnyedve. – Tüdőd, hogy Palpatine mennyire megvet minden fajt az embereken kívül. Annyira viszolyog tőlük, hogy még a huttokat sem ismeri el magasabbrendű fajként!

– Igaz – felelte Jabba. – Elég szűk látókörű. De sajnos, ő van hatalmon, így hozzá kell igazodnunk. Eddig szerencsére sikerült védelmet vásárolni a túl alapos birodalmi vizsgálódások elől. Nem olcsó mulatság, de megéri.

– Egyetértek – felelte Jiliac. – Az egyetlen ok, amiért a Nar Shaddaa-i csata után békén hagyott minket az volt, hogy a Nagytanács önként megszavazta a Birodalomnak fizetendő adó megduplázását. Nal Hutta gazdagsága ötvenszerese is megvan egyes bolygókénak, és ez bizonyos fokú védelmet biztosít a számunkra. Nem is beszélve az új moffnak meg néhány birodalmi szenátornak és magas rangú tisztnek fizetett kenőpénzekről.

A takarítódroid befejezte a ténykedését, a padló ismét ragyogott. A huttok a padlójukat mindig makulátlanul tisztán tartották, és ha nem volt rajta szőnyeg, tükörfényesre súrolták. így ugyanis sokkal könnyebben tudtak csúszni rajta hatalmas testükkel.

– Azt mondják, a renegát szenátor, Mon Mothma meggyőzött három nagy Lázadó csoportot, hogy szövetkezzenek. Aláírtak egy dokumentumot, Koréliai Paktumnak nevezték el – mondta Jabba. – Lehetséges, hogy a Felkelés elérkezettnek látja az időt egy széles körű offenzívára. És nénikém – lengette meg a digitáblát –, a háború mögött nagy haszon rejtőzik. Könnyedén behozhatnánk a veszteségeinket.

– Ezeknek az úgynevezett Lázadóknak nem sok esélyük van a Birodalom erejével szemben – gúnyolódott Jiliac. – Ostobaság lenne a részünkről, ha az ő oldalukra állnánk.

– Ó, nem is ezt mondtam, nénikém – jelentette ki gyorsan Jabba, mintha még a feltételezés is sértő lenne a számára. – Azonban vannak helyzetek, amikor a legnagyobb hasznot úgy húzhatjuk, hogy átmenetileg segítjük az egyik felet a másikkal szemben. Persze, semmi tartós szövetség vagy ilyesmi.

– Jabba, jegyezd meg, amit mondok! Jobb kimaradni a galaktikus politikából – szögezte le Jiliac, és óvatosan a tenyerébe véve a kicsinyét, himbálni kezdte. Így legalább biztosan megint elokádja magát, gondolta cinikusan Jabba.

Az apróság pedig engedelmesen szót fogadva pontosan ezt tette. Szerencsére a takarítódroid még a közelben volt.

– Nénikém... – kezdte Jabba, de aztán megtorpant. – Mivel a helyzet ennyire bonyolulttá vált... talán meg kellene fontolnod, hogy... elküldöd a bébit a közösségi bölcsődébe. Akkor sokkal könnyebben tudnánk a napi feladatokra koncentrálni. Ez a gyerek már hosszú órákat el tud tölteni az erszényeden kívül. Ha meg kell, a gondozó anyáknak is ott vannak az erszényei.

Jiliac nagyot csapva a farkával felágaskodott. Az arckifejezése maga volt a megtestesült sértődöttség.

– Öcsém! Megdöbbent, hogy ilyesmire egyáltalán még csak gondolni is tudsz! Egy év múlva esetleg megfontolom, de most a kicsinek állandóan szüksége van rám.

– Csak egy ötlet volt – felelte Jabba a lehető legalázatosabb hangján. – Ahhoz, hogy a Desilijic pénzügyi helyzetét feltornásszuk arra a szintre, ahol a Nar Shaddaat ért pusztító támadás előtt állt, rengeteg időt és energiát kell ráfordítanunk. Én ezekben a napokban is az időm legjavát ezzel töltöm.

– Ah-ha! – kuncogott fel Jiliac. – Akkor tegnap ki töltötte a fél délutánt azzal, hogy annak az új rabszolgalánynak a vonaglását bámulta, miközben valami kutyaütő jizzbandát hallgatott?

– Hogy a fenébe... – kezdte megdöbbenve Jabba, aztán gyorsan elhallgatott. És akkor mi van, ha egypár órára kikapcsolódott? Tegnap hajnal óta fenn volt, és a titkárdroidokkal és írnokokkal együtt a Desilijic pénzügyi jelentéseit nézték át, hogy átfogó beszámolót készíthessen az újabb besadii áremelés következményeiről.

– Megvannak az eszközeim – felelte Jiliac. – De természetesen nem szólok bele a szabadidőd eltöltésébe. A túl sok munka és a kevés kikapcsolódás még a legerősebb huttot is kikészíti. Azonban elvárom, hogy tartsd tiszteletben a gyermekem iránti igényemet.

– Igenis, nénikém. Így lesz. Természetesen így lesz – felelte Jabba. Mielőtt teljesen ráereszkedett volna a lila köd, gyorsan témát váltott. – Azt hiszem, a Besadiit fel lehetne szólítani, hogy adjon magyarázatot a fűszer árának folyamatos emelkedéséről. Elképzelhető, hogy fel tudnánk lázítani ellenük a többi klánt is.

– Mi célból?

– Központi díjszabást érhetnénk el, őket pedig megbírságolnák. Elég pusmogást hallottam, ami arra utal, hogy a Desilijichez hasonlóan a többi klán is megszenvedi az áremeléseket. Érdemes lenne megpróbálni. Nénikém, nem folyamodhatnál a Hutt Nagytanácshoz, hogy hívjanak össze gyűlést a kajidic-vezetőknek?

Jiliac szemmel láthatóan nem akart haragot tartani, mert kedélyesen bólintott.

– Remek, Jabba. Még a hét vége előtt kérvényezni fogok egy ilyen gyűlést.

Jiliac tartotta magát a szavához, mivel három nap múlva Jabba testőrei kíséretében bevonszolta magát a Hutt Nagytanács hatalmas fogadótermébe. Belépés előtt az összes hutt bűnszövetkezet, vagy ahogy hívták, a kajidic vezetője vagy képviselője többszörös biztonsági ellenőrzésen esett át, akárcsak a testőrök. A terembe semmiféle fegyvernek használható tárgyat nem engedtek be. A huttok nem nagyon bíztak meg egymásban...

Jabba elfoglalta a helyét a desilijic tagoknak kijelölt területen, és szólt a többi képviselőnek, hogy hagyják őt beszélni. Mint Jiliac közvetlen szárnysegédje joga volt ehhez, így a többiek nem is nagyon tiltakoztak. Jabba észrevette, hogy még Zorba, a szülője is küldött egy képviselőt. A kapcsolat ugyan nem volt szoros köztük, de a tudat megnyugtatta, hogy a Desilijic számos taggal képviseltette magát, és hogy a klánbeli családok mind komolyan vették Jiliac hívását.

Amikor az összes kajidic küldötte megérkezett, a Nagytanács főtitkára, a nemrég kinevezett Grejic megnyitotta az ülést.

– Fajtársaim, bajtársaim, azért hívtalak ma egybe benneteket, hogy megvitassuk azokat a panaszokat, amelyeket a Desilijic klán emelt. Szólítom hát Jabbát, a Desilijic képviselőjét, hogy adja elő a mondandóját!

Jabba kikúszott Grejic pulpitusa elé, és karjával csöndre intette az egybegyűlteket. Látván, hogy a többi hutt csak nem hagyja abba a sugdolózást és pusmogást, felemelte a farkát, és mennydörgésszerű robaj kíséretében lecsapott vele a kőpadlóra.

Néma csend telepedett a teremre.

– Hutt testvéreim, azért jöttem ma el ide, mert súlyos vádakkal vagyok kénytelen illetni a Besadii kajidicet. Az elmúlt év során a cselekedeteik egyre inkább kifogásolhatóvá váltak. Az egész a Nar Shaddaa-i csatával kezdődött. Mindannyiunk megszenvedte a támadást – kivéve a Besadiit. Rengeteg hajót, pilótát, árut vesztettünk, és a hold pajzsrendszerének egy része is tönkrement. Aztán következett a csata utóhatása. A Nar Shaddaa-i pajzs egy részének elvesztése miatt számos lakóépület semmisült meg, amikor a Peacekeeper lezuhant. Az eltakarítási és helyreállítási munkálatok még mindig folynak. És ki fizetett mindezért? A klánok súlyos veszteségeket szenvedtek ingatlanban és pénzben egyaránt – kivéve a Besadiit. Ők egyedül – ők, akik semmit nem vesztettek, tehát a legjobban megengedhették volna ők semmit nem fizettek! Mindannyian rengeteget vesztettünk – kivéve a Besadiit!

Amikor Jabba szünetet tartott, egyből megindult a huttok között a mormogás. Jabba odapillantott a Besadiinak fenntartott teremrész felé, és látta, hogy Durga méltóságán alulinak érezte a megjelenést. Ehelyett Ziert és néhány alacsonyabb rangú klántagot küldött el, hogy a kajidicet képviseljék.

– És mit tett a Besadii, miközben a Nal Hutta veszélyben forgott? Rabszolgákat adott el annak a Birodalomnak, amelyik a saját szülőbolygójukat ostromolta! Minden klán adott valamennyit a Greelanx admirálisnak fizetett horribilis kenőpénzbe, ami végül is megmentette a világunkat egy végzetes hatású embargótól. Minden klán... kivéve a Besadiit.

A többi hutt helyeslően mormogott. Jabba büszke volt a beszédére. Már-már az ékesszólás határát súrolta, és talán még Jiliac, aki pedig elismert szónok volt, sem csinálta volna jobban. Tulajdonképpen még örült is, hogy Jiliacot túlságosan lefoglalta a kicsinye ahhoz, hogy ma eljöjjön. Boldog anyaként már közel sem volt benne annyira a dolgokban – már közel sem érdekelték annyira a dolgok mint régebben...

– A csatát követő hónapokban pedig, hutt társaim, mit csinált a Besadii? Segített nekünk az újjáépítésben? Ellentételezést ajánlott fel azoknak a klánoknak, akik rengeteg kreditet áldoztak a birodalmiak lefizetésére? Küldött akár egyetlen hajónyi rabszolgát is az építkezésekhez? – Jabba hagyta, hogy a hangja már szinte hisztérikus magasságokba csapjon. – Nem! Annyit tettek csupán, hogy olyan mértékben felemelték a fűszer árát, hogy a többi kajidicnek már a minimális haszna is veszélybe került... a lehető legrosszabb időpontban! Lehetne azt mondani, hogy mindez ügyes üzleti fogás, puszta haszonszerzés, de nem! A Besadii megpróbálja átvenni a hatalmat! Megpróbál kiszorítani minket a piacról! A Besadii azt szeretné, ha nem létezne egyetlen hutt klán sem a Nal Huttán... kivéve a Besadiit!

Jabba dörgő hangja visszhangot verve betöltötte a termet. A hatás kedvéért még a farkával is dobbantott egy hatalmasat.

– Követelem, hogy a Besadiit ítéljük el hivatalosan is a cselekedeteiért! Követelem, hogy a Nagytanács még ma döntsön erről szavazással, továbbá szabjon ki pénzbüntetést a Besadiira, amit egyenlő részben osztanánk szét a károsultak között! Követelem mindezt az összes élő hutt nevében!

A teremben kitört a hangorkán. Izgatott kiáltások harsantak, tucatnyi farok csapódott egyszerre a földre. Néhány hutt fenyegető pillantásokat vagy szitokáradatot küldött a Besadii kontingens felé.

Zier kétségbeesetten körülpillantott, de nem sok együttérzést látott a szemekben. Felemelte a karját, és kiáltva megszólalt, de a hangját elnyomta a jelenlévő többi hutt orkánszerű haragja.

Végül csak kezdett lecsendesedni a tombolás. Grejic néhányszor a padlóra csapott a farkával, míg végre elérte a kívánt zajszintet.

– A szokás alapján most Ziernek, a Besadii rangidős képviselőjének van joga válaszolni az őket ért vádakra. Mit tudsz erre mondani, Zier?

Zier megköszörülte gigászi torkát, és nyelt egyet.

– Hutt testvéreim, miért ítélitek el a Besadiit? A haszonszerzést a népünk erénynek tekinti, nem bűntettnek! Jabba és Jiliac veszített a legtöbbet a Nar Shaddaat ért támadás során, és most megpróbálnak benneteket az ő pártjukra állítani. A valóságban a Besadii nem tett semmi rosszat! Nem tettünk semmit, amivel...

– Hát ez az, nem tettetek semmit! – kiáltotta közbe a Trinivii vezetője. – A Desilijic érdeme volt az a stratégia, amely megmentett minket. A Besadii a mi kárunkon élősködött!

– Amit tettünk... – rázta meg a fejét Zier.

– Huttok vagyunk! – harsant egy másik hang. – Más népektől elvesszük, amit tudunk! A legfőbb gondolatunk a haszonszerzés! De a saját fajtánkat nem pusztítjuk! Versengünk, igen... de nem háborúzunk!

Ismét kitört a hangzavar. Mindent elsöprő, fülsiketítő farokcsapkodás, kiáltozás, szitkozódás, bömbölés és acsarkodás töltötte be a termet.

Grejicnek csak nagy nehézségek árán sikerült rendet teremtenie.

– Azt hiszem, ideje szavaznunk – jelentette be. – A kajidicek képviselői szavazzanak a Besadii klán központi megrovása és megbírságolása ügyében – szavazzatok most, igen vagy nem! Tessék!

Minden kajidic-vezető hüvelykujját ráhelyezte az előtte lévő szavazatszámlálóra.

Másodpercek múlva Grejic felemelte a kezét.

– A szavazatokat összegeztük. Negyvenhét egy arányban a Nagytanács úgy határozott, hogy központilag elítéli a Besadii klánt.

Elégedett morajlás tört fel.

– Besadii Zi...

– Egy pillanat! – harsant fel egy új hang. Jabba egyből felismerte, és megfordulva Jiliac dagadt testét látta közeledni a sorok között. – Én még nem szavaztam!

– Jabba szavazott a kajidic nevében, Jiliac úrnő. Miért szakítod félbe az ülést? Azt akarod, hogy újra szavazzunk? – Grejic hangja tisztelettudó, ám határozott maradt.

– Újraszavazni? – Jabba ránézett a nagynénjére, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Aztán Jiliac megrázta a fejét. – Az unokaöcsém a kinevezett helyettesem, Grejic nagyúr. Kérem, folytassátok!

Jabba hangosan kiengedte a levegőt. Már-már azt hitte, hogy Jiliac mindenki színe előtt meg fogja kérdőjelezni a döntését és a fennhatóságát. A huttok közül már így is jó páran kíváncsi pillantásokat vetettek felé, hogy vajon miért Jabba szavazott, ha Jiliac nem osztja fenntartás nélkül az álláspontját.

Jiliac odacsúszott az unokaöccse melletti szabad helyre, és leheveredett, Jabba viszont azt kívánta, hogy bárcsak maradt volna távol a gyűléstől. Megalázó volt a számára, hogy a saját népe előtt megkérdőjelezték a döntését. Ismét eszébe jutott, hogy milyen más lenne, ha egyedül, beleszólások nélkül vezethetné a Desilijic klánt – mármint fölösleges beleszólások nélkül.

– Besadii Zier – folytatta Grejic, ahol a kis intermezzo előtt abbahagyta –, a Tanács akarata az, hogy száműzzünk a sorainkból mindaddig, amíg a klánod egymillió kreditet nem fizet a károk enyhítésére, amit egyenlően osztunk szét a kajidicek között. Javasolnám továbbá, hogy a jövőben ne úgy tekints a saját fajodra, ahogy más népekre tekintenél – kifosztandó áldozatokra.

A főtitkár odaintett az ajtóban várakozó testőröknek és a rangidős tisztnek.

– Őrparancsnok, kísérd ki a Besadii delegátust a teremből!

Miközben Zier és az alattvalói a kijárat felé sorjáztak, Jabba látta, hogy mindannyian megpróbálnak magabiztosnak és sértődöttnek látszani – és hogy ez egyiküknek sem sikerül a legcsekélyebb mértékben sem. A többi hutt mindeddig elfojtott pusmogása egyszeriben kitörő nevetéssé, torokhangon elbömbölt sértésekké, fenyegetésekké és ízetlen tréfákká fajult.

Jabba magában elmosolyodott. Nem is rossz egy délutánra, gondolta elégedetten. Nem is rossz...

Bria Tharen komoran rótta a parancsnoki könnyűcirkáló, a Retribution folyosóit. Éppen a katonáit készült ellenőrizni a Helot's Shackle nevű rabszolgaszállító ellen tervezett támadás előtt. Belül Bria csupa tűz és izgatottság volt, kívülről azonban vajmi keveset engedett ebből látni, kékeszöld szeméből ugyanolyan hideg, jeges nyugalom áradt, mint máskor.

A fejében ismételten átgondolta a csatában alkalmazandó taktikát, számba vette a gyenge pontokat, és minden lehetséges helyzetre igyekezett egy tartalék tervet is kidolgozni. Úgy számította, hogy a hadművelet simán fog menni, de hát a Helot's Shackle egy erősen felfegyverzett koréliai korvett. Egy ilyen hajót sosem szabad alábecsülni.

A Retribution méretben megközelítette a Shackle-t, és nagyjából egyforma tűzerőt képviseltek. Bria hajója egy Marauder osztályú korvett volt a Sienar Systemstől. A karcsú, áramvonalas hajó mind mélyűri, mind légköri harcra alkalmas volt. A Marauderek képezték a Corporate szektorban őrjáratozó hajóflotta gerincét. Ezt a Maraudert a koréliai ellenállás vásárolta használtan a Szindikátustól, és Bria zászlóshajójának nevezte ki.

A koréliai parancsnoknak volt egy beépített embere az Ylesia körül keringő űrbázison, aki néhány napja azt a fülest juttatta el Briához, hogy az ylesiai papok hamarosan kétszáz, alultáplált és a Megvilágosulás rabságába került rabszolgát terveznek kihajózni a kesseli bányák felé.

Bria azt kívánta, bárcsak engedhetne az ösztöneinek, és az embereivel tarthatna az első támadóhullámban. Annak a három űrkompnak a fedélzetén tartózkodó katonák fogják a csata legjavát megízlelni, ők kerülnek először szembe az ellenséggel. Briának volt egy személyes jellegű indítéka is ennek a rabszolgahajónak a lerohanására. Nagyjából tíz évvel ezelőtt, az Ylesiáról való menekülésük során a Helot's Shackle-nek majdnem sikerült elfognia Briát, Hant és a két togoriai barátjukat, Muuurghot és Mrrovot.

Bria felsóhajtott. Tudta, hogy az ő helye itt van a parancsnoki hajó fedélzetén, innen koordinálja a támadást, innen irányítja a második hullámban érkező csapatokat a nagyobb védelmi gócok felé.

A Retributionnek ez volt az ötödik küldetése a koréliai ellenállás számára, Bria pedig örült, hogy ismét igazi akcióban vehet részt. A koréliai mozgalomnál eltöltött nyolc év során minden feladatot elvégzett – méghozzá nem is akárhogy –, amit rábíztak. A földalatti kémmegbízásokat azonban kifejezetten utálta... és az "ellenség behálózása" típusú küldetésekért sem rajongott. Most, hogy mindezeket maga mögött hagyhatta, és igazi csatát irányíthatott, sokkal jobban érezte magát.

Mon Mothma volt az, aki lehetővé tette számára a visszatérést. A renegát birodalmi szenátornak megvolt a szükséges befolyása és ékesszólása, hogy meggyőzze a különálló Lázadó csoportokat egy szövetség szükségességéről. A szenátornő sokkal sikeresebb volt ebben Briánál, és az egész idejét azzal töltötte, hogy világról világra utazva sorra felkereste a földalatti felkelő mozgalmakat. Egy hónappal ezelőtt Bria és a koréliai ellenállás többi tagja megünnepelhette a Koréliai Paktum aláírását.

Hivatalosan Mon Mothma volt a Paktum szülőatyja, és kétségtelenül sokat segített a tető alá hozásában, de Bria hallott olyan pletykákat, hogy titokban Korélia szenátora, maga Garm bel Iblis volt az egyik fő mozgatórugója az egyezménynek. Korélián kívül még Alderaan és Chandrila – Mon Mothma szülőbolygója – írta alá a Paktumot.

Rendszerről rendszerre, világról világra utazva Mon Mothma számos titkos földalatti mozgalommal vette fel a kapcsolatot, ahol pedig még nem volt, ott maga szervezte meg az ellenállást. A néhai szenátor hírneve egyszerre volt áldás és átok. Egyrészt ennek kapcsán könnyebben jutott fontos nemesek és vezető iparmágnások közelébe, másrészt viszont, főleg kezdetben, számos helyen elutasították a közeledését attól való félelmükben, hogy a Birodalommal való szakítása biztos csak álca, és tulajdonképpen Palpatine császár küldte kitapogatni a hűségüket.

A renegát szenátor számtalanszor nézett farkasszemet a halállal, mind a birodalmi csapatok, mind a bizalmatlan ellenállási vezetők részéről. Bria közvetlenül azután találkozott és beszélt Mon Mothmával, hogy a nő hazaárulás vádja miatt menekülni kényszerült.

Akkor nagy hatást tett rá – szinte lenyűgözte – Mon Mothma csendes büszkesége, tántoríthatatlan elkötelezettsége és a bámulatos intelligenciája.

Bria életének egyik csúcspontja volt, amikor Mon Mothma kezet fogott vele, és elmondta, hogy ő, Bria Tharen egyike volt azon embereknek, akik hatással voltak Bail Organára, hogy végül szakítson a tradicionális alderaani pacifizmussal. Az alkirály immár a Birodalom elleni nyílt, fegyveres lázadás pártjára állt. Mindazonáltal saját kormányán belül is komoly ellenállásba ütközött, és az Alderaanon folyó roppant titkos fegyverkezési program azóta is nagyon szerényen haladt.

A Koréliai Paktum aláírásával létrejött az az összefogás, amelyért Bria és a többi koréliai már régen dolgozott. Az egyes különálló csoportok megtartották az önállóságukat, de a Szövetség felsőbb stratégiai irányítása elméletileg legalábbis Mon Mothma kezében összpontosult. Mindeddig a szárnyait bontogató Szövetség igazi csatában még nem bizonyíthatta létjogosultságát, de Bria remélte, hogy ez a helyzet hamarosan megváltozik.

Befordult a Retribution egyik folyosóján, ahol csatlakozott hozzá az egészségügyi tisztje. Daino Hyx feladata az volt, hogy kiszabadításuk után egyből vegye gondozásába a rabszolgákat. Hyx alacsony szakállas ember volt a legtisztább kék szemmel, amit Bria valaha is látott, félszeg mosolyával pedig sokakat levett a lábukról. Hyx az egyik jó nevű alderaani egyetemnek volt korábban a hallgatója. Orvostant és pszichológiát tanult, és a különböző függőségek kezelésére szakosodott. Mióta hat hónappal ezelőtt csatlakozott az alderaani ellenállási mozgalmakhoz, szinte állandóan az ylesiai rabszolgák problémája kapcsán kamatoztathatta figyelemre méltó tudását.

Bria meg volt győződve arról, hogy az ylesiai zarándokok alultáplált, agyondolgoztatott sorai között szép számmal akadnak elnyomott lángelmék. A két évvel ezelőtti első ylesiai rajtaütése óta tizenhat megmentett rabszolgáról derült ki, hogy első osztályú harcos vagy titkos ügynök. Másik tíz kitüntetésben részesült a bátorságáért – a halála után.

Bria már számtalanszor felhívta a koréliai parancsnokok figyelmét arra, hogy az Ylesia megannyi rabszolgájával a Lázadó toborzók kincsesbányájának bizonyulhat – ha meg tudják találni a módját, hogy megtörjék a Megvilágosulás mindent elnyomó addiktív hatását. Bria maga is legyőzte a Megvilágosulás őrjítő rákfenéjét, és lett a koréliai ellenállás értékes tagja. Azonban mindez közel háromévnyi kemény erőfeszítésébe került. Mindent megpróbált, kezdve a gyógyszerektől a meditációig – és csak az a tudat adta meg neki a kellő erőt és elszántságot, hogy ha sikerül kigyógyulnia, akkor az egész életét a rabszolgaság felszámolásának és az azt támogató Birodalom megbuktatásának szentelheti.

Három évet azonban nem szánhattak a zarándokok meggyógyítására, ezért találniuk kellett valamilyen gyógymódot, amely hetek vagy esetleg hónapok alatt megszüntetheti a függőséget.

És itt jött a képbe Daino Hyx. A Megvilágosulás fizikai, szellemi és lelki hatásainak alapos tanulmányozása után – egyszer még arra is vette a fáradságot, hogy a Nal Huttára elutazva találkozzon egy csapat t'landa til hímmel, és megfigyelje a párzási szokásaikat – arra a következtetésre jutott, hogy megtalálta a sikerrel kecsegtető gyógymódot. Hyx módszere egyesítette a szellemi, lelki és fizikai kezelések előnyeit, kezdve az antiaddiktív szerektől egészen az interaktív és csoportterápiáig.

Ma, ha minden jól megy, Hyxnek alkalma lesz élesben is kipróbálni az új kezelési eljárását.

A férfi rápillantott Briára.

– Ideges vagy parancsnok?

– Meglátszik? – mosolyodott el halványan a koréliai.

– Nem. A legtöbb ember semmit nem venne észre, ebben biztos vagyok. Én azonban nem a legtöbb ember vagyok. Mióta először nekiláttunk a terápia kidolgozásának, egészen jól kiismertelek. No meg ne felejtsd el, hogy a humanoidok szellemi és lelki állapotának a felmérése az egyik fő feladatom!

– Ez igaz – ismerte el Bria. – Igen, egy kicsit ideges vagyok. Ez most nem olyan egyszerű feladat, mint elkapni egy vámszedő járőrhajót vagy kifosztani egy magányos birodalmi támaszpontot. Ezúttal olyan emberekkel szállunk szembe, akiknek régebben a tulajdona voltam – testileg, lelkileg. Egy kicsit mindig tartok attól, ha ismét szembesülök a zarándokok nyomorúságos függőségével, visszatér a korábbi énem.

– Most dupla teher nyugszik a válladon, nemcsak katonai, de emocionális kihívás előtt állsz – bólintott Hyx. – Tökéletesen érthető, ha aggódsz egy kicsit.

– Ez nem fog hátráltatni a munkámban – pillantott a férfira Bria.

– Tudom – felelte Hyx. – Ahogy hallom, a Vörös Kéz Század nagyon hatékony. Nekem úgy tűnik, hogy az embereid egy rankor barlangjába is követnének téged.

Bria csengő hangon felkacagott.

– Nem tudok erről. Ha elég bolond is lennék ahhoz, hogy rankorokkal szórakozzam, remélem, legalább bennük maradna annyi józan ész, hogy kimaradjanak a buliból. Azt azonban tudom, hogy az embereim követnének Palpatine birodalmi palotájába.

– Nem élnétek túl sokáig – jegyezte meg a férfi szárazon.

Bria elmosolyodott, de a szemében a melegségnek szikrája sem csillant.

– De legalább egy darabig jól szórakoznánk. Szívesen feláldoznám az életem, ha csak egyszer is rálőhetnék Palpatine-re.

– Mikor indul az első hullám?

A nő rápillantott az apró kronokarkötőjére.

– Az űrbázison lévő emberem jelzésére várunk. Akkor végrehajtunk egy mikrougrást a célpontig. Ő értesít arról, hogy a Helot's Shackle mikor szakad el az ylesiai állomásról. Még azelőtt akarjuk elkapni a szemeteket, hogy elhagynák a rendszert.

– Logikus.

Bria jobbra fordult, és belépett a turbóliftbe.

– Lemegyek, és még egyszer utoljára ránézek a katonákra. Mostanában szállnak be az űrkompokba. Akarsz jönni?

– Persze.

A lifttel lementek az űrkompok dokkjához. Amikor kiléptek, a dokk az utolsó ellenőrzéseket végző technikusok nyüzsgésétől volt hangos. Hajók, fegyverek, felszerelés – minden rendben. Az egyik katona meglátta Briát, és a szájába dugott két ujjával fülsiketítőt füttyentett.

– Parancsnok a fedélzeten!

Bria odalépett a hadnagyához, Jace Paolhoz, aki a csata előkészületeit felügyelte.

– Szakaszok, sorakozó!

Egyetlen parancs elég volt, hogy a katonák elfoglalják helyüket. Minden komp fedélzetén egy szakasz, vagyis nagyjából tíz ember utazott. Az első és második hullámot három-három komp alkotta. Az első hullám feladata volt megszállni a Helot's Shackle-t és semlegesíteni az ellenállást. A második hullámot Bria erősítésnek szánta, de a "takarításban" is segítenek majd.

A parancsnok lassan végigsétált a katonák sorai között, végigmérte őket, ellenőrizte az egyenruhákat, a fegyvereket, az elszántságukat. Hirtelen megtorpant egy fiatal katona előtt, akinek a homloka nem csak az izgalmaktól volt verítékes. Látva a kipirult arcot, a vörös orrot, elkomorodott.

– Burrid közlegény...

– Igenis, parancsnok! – húzta ki magát a fiatalember.

Bria a katona arcához, majd a homlokához érintette a kezét.

– Kilépni, Burrid. Legalább első fokú lázad van.

– Tisztelettel, parancsnok – szalutált Sk'kot Burrid –, remekül érzem magam!

– Hát persze – felelte Bria. – Én meg a Császár vuki társalkodónője vagyok. Hyx?

Az egészségügyi tiszt egy apró termoszondát húzott elő az övéből, és odaérintette a fiatalember arcához.

– Másodfokú láza van, parancsnok. Az emelkedett fehérvérsejtszám fertőzést valószínűsít. Lehet, hogy ragályos.

– Jelentkezz az egészségügyi droidnál, Burrid! – utasította Bria.

A fiatal srác szemmel láthatóan összetörten már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, aztán mégis meggondolta magát, és engedelmeskedett. A tartalék osztagból egy ember szó nélkül elfoglalta a helyét.

Amikor Bria végzett a szemlével, megállt, majd megszólította a katonáit.

– Rendben van, emberek. Most már csak a jelre várunk, hogy végrehajtsuk a mikrougrást. Az Y-szárnyúak mennek először, és igyekeznek gyorsan kilőni a pajzsokat. Aztán jöttök ti. Rádokkoltok a zsilipjeikre, és behatoltok. Ahol nem lennének zsilipek, ott majd mi csinálunk. Két űrkompon speciális technikuscsapatok fognak tartózkodni, és a hajtómű környékén meglékelik a hajó törzsét.

Egy pillanatra szünetet tartott.

– Ne feledjétek, mindenfelé rabszolgák lesznek! Zavarodott, riadt rabszolgák, akik valószínűleg már kezdik megérezni a Megvilágosulás hiányát. Elképzelhető, hogy megtámadnak. Önmagatokat ne veszélyeztessétek, de igyekezzetek a lehető legkevesebb kárt tenni bennük! Használjatok bénítósugarakat a rabszolgákon! Világos?

Egyetértő mormogás hallatszott.

– Van valakinek kérdése?

Nem volt. A század- és szakaszparancsnokok már korábban eligazították a katonákat, és szimulátorokon alaposan begyakoroltak mindent.

– Ez a Vörös Kéz eddigi legnagyobb vállalkozása, emberek – bólintott Bria. – Ha sikerrel végrehajtjuk, akkor kivívhatjuk a Szektorparancsnokság elismerését, és máshová is minket küldenek. Ugye mind ezt akarjátok?

Egyöntetű igen harsant fel.

Miközben Bria összehívta a szakaszvezetőket, a kommunikátora hirtelen felcsipogott.

– Igen?

– Parancsnok, megérkezett a jelzés. A Helot's Shackle épp most válik le az ylesiai állomásról.

Bria bólintott, és odafordult az egyik szakaszvezetőhöz.

– Első hullám, foglaljátok el a helyeteket a kompban! Második hullám... álljatok készenlétben!

A fedélzet csak úgy visszhangzott a rohanó lábak dobogásától, ahogy a harminc ember beszállt a megfelelő kompba.

Bria beütötte a személyes frekvenciáját.

– Figyelem, Crimson Fury, itt a Vörös Kéz!

– Folytasd, Vörös Kéz!

– Álljatok készen a mikrougrásra három perc múlva! A Retribution szorosan követni fog.

– Értettem, Vörös Kéz Vezér. Felkészülünk az ugrásra.

Bria és Daino Hyx sietve elhagyták a kompfedélzet hangárját, és turbólifttel felmentek a hídra. A hajó kapitánya felnézett, ahogy beléptek. Bria belehuppant a taktikai komputer monitora melletti székbe, ahonnan a külső kamerák képét is jól láthatta.

– Bjalin kapitány – szólalt meg. – Tíz másodperccel az utolsó Y-számyú után ugrunk mi is.

– Igenis, parancsnok – felelte Bjalin. Tedris Bjalin magas fiatalember volt, a kora ellenére igencsak megritkult hajjal. Nemrég csatlakozott a koréliai ellenálláshoz, miután a Birodalom az egész családját kiirtotta a tyshapahli vérengzés során. Azelőtt a Birodalom századosa volt. A szigorú birodalmi kiképzés gyorsan kamatoztatta magát, mert az egyik előléptetése a másikat követte. Tapasztalt tiszt volt és becsületes ember. Egyszer elmondta Briának, hogy már azelőtt fontolgatta, hogy dezertál a birodalmi flottától, hogy a családját kivégezték volna. Az csak az utolsó csepp volt a pohárban.

Bria feszülten figyelte a kronométer másodperckijelzőjét. Aztán az Y-szárnyúak kettesével elkezdtek átugrani a hiperűrbe. Hamarosan az ő szeme előtt is elmosódtak a csillagok, és a Retribution is ugrott.

Abban a pillanatban, hogy visszatértek a valós térbe, a Retribution kinyitotta a kompfedélzet hangárajtóit, és az első hullám kizúgott az űrbe. A teljes sebességgel haladó Y-szárnyúak mögött kicsit lemaradva közelítették meg a Helot's Shacklet.

Bria szívét elégedettség töltötte el, ahogy az első pár vadászgép elsuhant a koréliai korvett felé, és protontorpedóikkal tűz alá vették a hajó törzsét és tatrészét. A céljuk nem az volt, hogy lyukat üssenek a Helot's Shackle törzsén, hanem hogy viszonylag kis károkozással tönkretegyék a pajzsrendszerét. Bria szerette volna épségben elfoglalni a Shackle-t, hogy aztán hozzátehesse a Lázadók flottájához. A második hullám egyik kompja pótlegénységet is szállít majd, amelyhez komputermérnökök, szerelők, egy pilóta és javítócsapatok tartoztak.

Bria titokban reménykedett, hogy hátha készületlenül tud lecsapni a Helot's Shackle-re, de nem érte váratlanul, amikor látta, hogy a korvett komoly pajzsrendszer védelme alatt utazik. Ahogy az Y-szárnyúak a közelébe értek, a hatalmas hajó tüzet nyitott, a fürge vadászgépek azonban könnyedén kitértek a lézersugarak útjából. A Retribution elővigyázatosan lőtávolon kívül maradt.

Bria figyelő szemei előtt négy protontorpedó vált el az Y-szárnyúak törzsétől, és fényes csíkot húzva maga után belecsapódott a pajzsokba. A pajzs kékes-fehéres színben felizzott, és a rabszolgahajó törzsét kisülések járták át, a védelmi rendszeren azonban nem sikerült áttörniük. Az első pár Y-szárnyú felhúzott, hogy jókora kört leírva szükség esetén felzárkózzon a következő páros mögé.

A Helot's Shackle megint leadott egy sortüzet, és ezúttal az egyik sugár súrolta az egyik Y-szárnyút – apró találat volt, de a gépet ki kellett vonni a támadásból.

Bria számításai szerint még négy protontorpedó kell ahhoz, hogy áttörjék a Shackle pajzsait. A második pár Y-szárnyú zúgva közeledett, és kilőtték a torpedóikat.

A kékes-fehéres izzás most az egész hajón szétterjedt, és az utolsó torpedó fojtott robbanás kíséretében nekicsapódott a Shackle törzsének. A hajó páncélján megfeketedett csík jelezte a vég kezdetét.

– Ez az! – kiáltott fel Bria, és a kommunikátorába beütötte az Y-szárnyúak parancsnokának kódját.

– Crimson Fury, szép munka volt! A pajzsok elszálltak! Most az ionágyúitokon a sor! A hajókat figyelmeztetni kell, hogy legyenek óvatosak! Nem akarok több sérülést!

– Vettem, Vörös Kéz Vezér. A szenzorkonzolokra és a napcellákra célzunk. Megkezdjük a rárepülést.

Az Y-szárnyú párok ionágyúikkal lőni kezdték a Helot's Shackle előzetesen beállított célterületeit. A találataikkal nem a törzset akarták szétszakítani, hanem a hajó elektromos rendszerét – beleértve a hajtóműveket, a célzókomputereket és a kommunikációs eszközöket – megbénítani. Ahhoz, hogy valaki ismét működőképessé akarja tenni a Shackle-t, újra kell inicializálnia az összes fedélzeti elektromos rendszert.

A Helot's Shackle újra és újra össztüzet zúdított a támadói felé, az Y-szárnyúak azonban túl gyorsak és mozgékonyak voltak ahhoz, hogy a nagy hajó célzórendszerei hatékonyan működjenek.

Néhány röpke percen belül a Shackle elektromos rendszerek híján kiszolgáltatottan sodródott az űrben. Bria ránézett a kronométerére, miközben az első átszállóhullám útnak indult. Remek. Pont időben. Az első űrkomp a jókora elülső zsiliphez csatlakozott, amelyen keresztül a rabszolgákat szokták bezsúfolni a hajó rakterébe. A maradék két komp hozzátapadt a Shackle törzsének két ellentétes oldalához, és elkezdte átvágni magát a vastag fémpáncélon.

Bria hallgatta a századparancsnokok hadaró jelentéseit.

– Vörös Kéz Vezér, az Egyes Század bejutott a teherzsilipen, de a Négyes Szint híd felőli rakterénél komoly ellenállásba ütköztünk. A legénység éppen kifelé terelte a rabszolgákat, de egypáran bent ragadtak. A zarándokok, hozzánk hasonlóan, a teherkonténerek mögött kerestek fedezéket. Heves tűzharc bontakozott ki. Megpróbáljuk hátraszorítani őket, és elérni a turbólézer liftaknáját...

– Vörös Kéz Vezér, a Kettes Század jelentkezik. Meglékeltük a törzset a Négyes Szinten a hajtóművek előtt, és felállítottuk az ideiglenes zsilipet. Az embereim befelé tartanak...

– Vörös Kéz Vezér, a hajó jobb oldalán a páncélzat egy kis gondot jelent... egy kis türelmet kérek... Vörös Kéz Vezér, bejutottunk! – hangzott fel majd egy perc múlva.

Bria figyelemmel kísérte a csapatok mozgását a törzsön belül, és magában mérlegelte, hogy mikor kellene indítani a második hullámot. A két század, amelyik a törzs átvágásával jutott be, minimális ellenállásba ütközött. A mellső zsilipen keresztül támadó első csapat azonban kemény csatát vívott a legénységgel a turbólifteknél. Érthető volt, hogy a rabszolga-kereskedők az utolsó leheletükig küzdöttek. A Vörös Kéz kezdett hírnevet szerezni magának, a Shackle legénysége pedig nyilván felismerte a támadó hajók törzsére festett szimbólumot – egy vértől csöpögő vörös kezet.

Bria felállt, és odalépett a hajó kapitányához.

– Tedris, te veszed át a parancsnokságot a fedélzeten, amíg vissza nem térek a második hullámmal! Ha szólok, küldj azonnal erősítést, de addig ne! Az Y-szárnyúak elfoglalták az őrhelyeiket?

– Igen, parancsnok. Legalább tizenöt percünk van, ha valaki úgy döntene, hogy beszáll a küzdelembe... Feltéve persze, hogy a rabszolga-kereskedőknek sikerült leadniuk a segélyhívást, mielőtt blokkoltuk a frekvenciáikat.

– Remek munka, Tedris.

Bjalin bólintott, de nem tisztelgett. A Lázadó erőknél a légkör sokkal kötetlenebb volt, mint a Birodalom hajóin. Briának két hetébe telt, amíg leszoktatta a férfit arról, hogy minden egyes "Uram"-hoz szalutáljon.

– Sok szerencsét, parancsnok – mondta Bjalin.

– Köszönöm, szükségem lesz rá. Az embereim kiűzték őket az külső raktérből, de volt elég idejük, hogy máshol újraszervezzék a védelmüket. Lefogadom, hogy a hídon és a közlekedőfolyosókon barikádozták el magukat, és éppen az elektromos rendszereken dolgoznak. Egy kicsit... találékonynak kell majd lennem.

– Abban maga nagyon jó, parancsnok.

Tíz perccel később Bria átszállókompja bedokkolt a felállított ideiglenes zsilipbe. A tartalék osztaggal a háta mögött futólépésben, kibiztosított sugárvetővel nekiindult a Hármas Szint folyosóinak.

A vészvilágítás sejtelmesen vörös félhomályában a megbénított Shackle teljesen elhagyatottnak látszott, de Bria tudta, hogy ez a látszat veszedelmesen csalóka. Ha fülelt, ki tudta venni a rabszolgák kiáltozását. Talán betuszkolták őket a Négyes Szint egyik zárható biztonsági cellájába. A parancsnok buzgón reménykedett, hogy a rabszolga-kereskedőknek nem jutott eszükbe a Lázadók fegyvercsövei elé terelni a foglyaikat abban a reményben, hogy az így nyert szusszanásnyi idő alatt elszökhetnek. Ez megtörtént már egyszer, és Briának még most is végigfutott a hátán a hideg, ha csak rágondolt... a fegyvertelen rabszolgák sápadt, riadt arca, a sikolyok, a gellert kapott lézersugarak, az összeroskadt testek, az égett hús émelyítően édes szaga...

Bria továbbvezette az embereit a tat irányába a kapitányi kabin felé. Az pontosan a híd alatt helyezkedett el, és ez volt Bria tervének kulcseleme.

Benyomta a kommunikátor hívógombját.

– Kárfelmérő csapat, hogy haladtok?

– Parancsnok, a törzs sérülése minimálisnak tűnik. Az Y-szárnyúak jól céloztak. Az embereim már dolgoznak a javításokon.

– Mi van az elektromos rendszerekkel és a komputerekkel?

– Az már keményebb dió. Addig nem indíthatjuk újra a rendszereket, amíg a híd nem a miénk. Nem kellene hagynunk, hogy esetleg beindítsanak valamit.

– Talán maguk is az újraindítással próbálkoznak odafent. Nem tudod blokkolni őket?

– Megpróbálom, parancsnok.

– Jó. Koncentrálj a legfontosabb rendszerek és a hajtómű ellenőrzésére! Az újraindítással várj a jelzésemig!

– Vettem, parancsnok.

Bria és csapata csupán egy védelmi gócponttal találkozott a kapitányi kabinhoz vezető folyosókon. Tíz rabszolga-kereskedő és egy szerencsétlen rabszolga, akinek fegyvert nyomtak a kezébe és beállították maguk közé, bevette magát egy hevenyészett barikád mögé az egyik elágazásban.

Bria intett az embereinek, hogy húzódjanak vissza a folyosón egy sarok mögé, aztán suttogva elmondta a tervét.

– Figyeljetek! Zárótűz alá vesszük őket, amíg Larens – odabólintott egy alacsony vékony és nagyon mozgékony katona felé – elkúszik a sugarak alatt odáig, ahonnan egy kábítógránátot tud dobni a viperafészek közepébe. Világos?

– Világos, parancsnok – bólintott Larens, majd egy gránátot a fogai közé szorítva hasra vágta magát, és kúszni kezdett.

– Háromra kezdünk... egy... kettő... három!

Bria és a többiek kiugrottak a sarok mögül, és eszeveszetten tüzelni kezdtek, arra azért vigyázva, hogy elég magasra célozzanak ahhoz, hogy meg ne pörköljék Larens gyorsan távolodó hátsóját.

A szűk térben csak úgy cikáztak a lézersugarak. Bria megpillantott egy kilógó felkart egy kést formázó tetoválással, rálőtt, és nézte, ahogy a kar – a feltehetően rabszolga-kereskedő tulajdonosával együtt – hátrazuhan a barikád mögé. Eszébe jutott az első alkalom, amikor meghúzta egy sugárvető ravaszát, ami pedig rögtön eszébe juttatta Han elfeledni szándékozott emlékét. Nincs idő nosztalgiázni... koncentrálj az előtted álló feladatra...

Néhány pillanat múlva hangos puffanást hallott, és a legénység tüze szinte azonnal abbamaradt. Bria intett az embereinek, hogy kövessék.

– Ne feledjétek, a zarándok barna köpenyt fog viselni!

Odarohant a rabszolga-kereskedők szanaszét heverő testeihez. Három már halott volt, egyikkel a karját leszakító találat végzett. A zarándok élt ugyan, de a gránát kábító hatásától alig mocorgott.

Bria végignézett a lába előtt fekvő testeken, és érezte, hogy elönti a düh. Hat rabszolga-kereskedő még életben volt... az ujjai rászorultak a kezében tartott karabély ravaszára.

– Parancsnok, állítsunk őrt az életben maradtak mellé? – nézett rá Larens kérdő tekintettel. Új volt még a Vörös Kéz Században, a többi veterán jót derült a kérdésen.

– Ezek kígyók, Larens – válaszolta Bria. – Mi csak biztosítjuk, hogy a jövőben ne jelentsenek veszélyt ránk nézve. Te, Mecht és Seaan felzárkóztok hozzánk, amint itt végeztetek. Húzzátok be a zarándokot egy szobába, hogy ne egy mészárszék közepén térjen magához.

Mecht bólintott. A középkorú férfi egykor maga is rabszolga volt, noha nem az Ylesia, hanem a Birodalom rabszolgája.

– Nem maradunk sokáig.

Larens mondani készült valamit, de aztán mégis meggondolta magát. Bria intett a többieknek, és továbbindultak.

Öt perccel később a csapat a kapitány szobájában volt. Bria igyekezett nem észrevenni a széthagyott "játékszereket", amelyeket a fickó szemmel láthatóan a saját szórakozására próbált ki a rabszolgákon. Odalépett a kabin közepére, és a mennyezetre mutatott.

– Emberek, a híd pont a fejünk fölött van. – Ránézett a szakaszvezetőjére. – Egyes Szakasz, elterelő támadást akarok a Kettes Szinten lévő hídhoz vezető folyosók irányába.

A szakaszvezető bólintott.

– A megfelelő időben jelezni fogok – mondta Bria.

– Igenis, parancsnok. – A szakaszvezető az emberei kíséretében elrohant.

– Négyes és Ötös Szakasz – szólt Bria a maradék katonákhoz. – Mi megtámadjuk a hidat.

Néhány újonnan toborzott katona értetlenül egymásra nézett. Innen lentről hogyan támadnak meg akármilyen hidat is?

– Hol van Joaa'n? – kérdezte Bria.

Egy köpcös katonanő lépett elő. Az arcából szinte semmi sem látszott ki a sisak mögül.

– Itt vagyok, parancsnok.

– Joaa'n – bökött felfelé Bria –, húzz elő valamit a petárdáid közül, amivel bejuttatsz oda minket.

– Igenis, parancsnok. – A nő felmászott egy összecsukható emelvényre, és előhúzta a lézervágóját. Az újoncok felkuncogtak, amikor megértették, hogy mire is készül a parancsnokuk.

Három perccel később a robbantásszakértő lenézett Briára, és elvigyorodott.

– Parancsnok, egy kis erejű töltetet ragasztottam a mennyezetre, ami egy szép kerek nyílást fog nekünk vágni a fedélzeten keresztül.

– Jó – felelte Bria, majd beleszólt a kommunikátorába. – Kettes Század... indítsátok meg a támadást a híd ellen!

A Lázadók életre kelő sugárvetők hangját hallották.

– Renna – intett Bria egy másik zömök, izmos nő felé. – Neked jó karod van. Legyen nálad egypár kábítógránát. Amikor tudod, dobd be őket a lyukon, hadd fektessék meg a férgeket! – Ránézett a többi katonára. – Emberek, ahogy Renna behajította a gránátokat, és azok elsültek, felmegyünk. Jusson eszetekbe, hogy a híd van ott fent. Figyeljetek, hogy hová céloztok. Ha túl sok kárt okozunk, a javítóbrigád egy hónapig nem fog szóba állni velünk. Rendben?

A katonák várakozásteljesen bólintottak.

– Oké, indul a visszaszámlálás – mondta Joaa'n. – Húzódjatok fedezékbe, és takarjátok el a szemeteket, pajtások! Harminc másodperc.

Bria emberei sietve hátrahúzódtak a kabin sarkaiba. Néhányan lehúzták a sisak árnyékolóját, mások egyszerűen a padlót nézték. Bria, Joaa'n és Renna egy hatalmas faragott asztal mögé guggoltak le.

Néhány pillanat múlva sercegő hangot hallottak, aztán egy fojtott pukkanást. Valami nehéz tárgy zuhant a mennyezetről az állványra. A robbanás füstje kegyetlenül csípte Bria orrát.

– Szép munka volt – biccentett Joaa'n felé.

A robbantásszakértő és Renna máris előreugrottak, és felkapaszkodtak az állványra. Renna három kábítógránátot hajított keresztül a lyukon különböző irányokba. A gránátok sziszegése és a felhangzó kiáltások és szitkozódások egyértelművé tették a parancsnok számára, hogy bevált a terve.

Renna Joaa'n segítségével felhúzódzkodott, és eltűnt a nyílásban. Szinte rögtön ezután meghallották a sugárvetője gyilkos köpködését.

Bria is felmászott az állványra, és másodikként követte Rennát. Valaki alulról megfogta a fenekét, és a legkevésbé sem tisztelettudóan, ám nagyon hatékonyan segített neki felkapaszkodni.

A legénység java része eszméletlenül hevert a padlón, de néhányan a rabszolga-kereskedők közül az ajtó felé iszkoltak. Bria egy hatalmas rodiait pillantott meg, és egy célzott lövést megeresztve a teremtés két lapockája közé, leszedte a zöld bőrű lényt. Egy bothai megpördült, hogy felvegye vele a harcot, de a pisztolyán villogni kezdett egy piros fény, jelezve, hogy nincs benne elég energia. Bria oldalt gurult, és az övéből előhúzva a pisztolyát arcon lőtte. Mivel a féreg a navigációs komputer előtt állt, nem merte megkockáztatni, hogy a nagyobb erejű lézerpuskával öli meg.

Pillanatokon belül mindennek vége volt. A hirtelen jött csendet csak a sebesültek nyöszörgése törte meg. Bria gyors ellenőrzést tartott... az emberei közül hatan sebesültek meg, az egyikük állapota kritikus volt.

Hadarva odarendelt egy mentőosztagot, hogy szállítsák vissza a sebesülteket a Retributionre.

Percekkel később a technikusbrigád jelentette, hogy készen állnak az újraindításra. Bria feszülten figyelt, de aztán zümmögve életre keltek körülötte a berendezések, és a híd ismét díszkivilágításban pompázott. A taktikai képernyők felvillantak, és a navigációs komputer is halkan ciripelni kezdett.

Bria otthagyta az embereit, hogy "foglalkozzanak" a férgekkel, és elsétált a turbólifthez. A szájához emelte a kommunikátorát.

– Hyx... hallasz?

– Igen, parancsnok. Itt vagyok a Retribution fedélzetén – felelte az egészségügyi tiszt. – Átszállították a sebesülteket, és egész jó a helyzet. Leszámítva Caronilt... ő nem úszta meg élve. Sajnálom. Mindent megtettünk, de...

– Tudom – nyelt egy nagyot Bria. – Szükség van még rád ott, Hyx?

– Nem igazán. Az egészségügyi droidok most már ellesznek maguk is. Fogok egy kompot, és átmegyek a Shackle-re.

– Jó. Hamarosan szükség lesz itt rád. Gyere egyenesen a biztonsági cellákhoz, ahová bezárták a rabszolgákat. Ott találkozunk.

Bria a turbólifttel lement két szintet, és elindult a tat felé. Már majdnem odaért a zárt tárolóhelyiséghez, amikor léptek zajára lett figyelmes. A pisztolyát előrántva megpördült. Mögötte sugárvetőt szorongatva egy rabszolga-kereskedő állt, akinek valahogy sikerült megszöknie.

A nő pupillái kitágultak, a szeme furcsán csillogott, a haja zsíros koncként csüngött a vállára.

– Állj, vagy lövök! – lihegte, és két remegő kezével felemelte a fegyvert.

Félelmében remeg? Talán... lehet, hogy mástól is...

– Dobd el a fegyvert! – A rabszolga-kereskedő megpróbált határozottnak látszani. – Különben megöllek!

– Nem hiszem – felelte nyugodtan Bria, és lassan leengedte a pisztolyát. – Ha meghalok, nem veheted hasznomat túszként.

A nő összeráncolta a homlokát, és szemmel láthatóan Bria szavait próbálta értelmezni. Végül úgy döntött, hogy legjobb, ha nem vesz róluk tudomást.

– Egy űrkompot akarok! – kiáltotta. – Egy kompot és néhány rabszolgát! A többi a tiéd lehet! Én csak tisztes részesedést akarok!

– Szó sem lehet róla – felelte Bria halk, ám annál acélosabb hangon. – Én nem vagyok rabszolga-kereskedő. Azért jöttem, hogy kiszabadítsam ezeket a szerencsétleneket.

A nő ezen láthatóan megütközött, mert egyből visszakérdezett.

– Nem akarod eladni őket? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem – mondta Bria. – Ki akarom szabadítani őket.

– Kiszabadítani? – Bria akár huttul is beszélhetett volna, a rabszolga-kereskedő abból sem értett volna többet. – Darabonként megérnek egypár ezer kreditet, némelyik többet is.

– Nem érdekel.

– Miért nem? – húzta össze a szemöldökét a nő.

– A rabszolgaság szégyenletes dolog – válaszolta Bria. – Csak az idődet vesztegeted, féreg. Ölj meg vagy engedj utamra – tőlem semmit sem kapsz!

A nőt készületlenül érhette Bria válasza, mert egy szót sem szólt. Briának nyilvánvaló volt, hogy a rabszolga-kereskedő erős stimulánsok hatása alatt áll. Talán carsunum. A nő egész testében remegett, a fegyver csöve szabályos nyolcasokat írt le a levegőben. Bria összeszűkült szemmel figyelte, ahogy a sugárvető csöve imbolyog, imbolyog... aztán egy árnyalatnyit lejjebb ereszkedik, ahogy a nő megpróbálta felfogni, hogy valakit abszolút nem érdekel a személyes haszonszerzés.

Bria mozgását alig lehetett szemmel követni, ahogy felemelte a pisztolyát, és egyazon mozdulattal a padlóra vetette magát. A rabszolga-kereskedő meghúzta a ravaszt, de a tétova lézersugár messze elkerülte a koréliait. A Lázadó parancsnok lövése a mellkasa alatt érte a nőt, aki egy elfúló sikoly kíséretében a földre zuhant.

Bria odalépett fölé, és kirúgta a sugárvetőt a kinyújtott kar ernyedt ujjai közül, és végigmérte a rabszolga-kereskedőt. A hasán egytenyérnyi füstölgő lyuk éktelenkedett. A nő levegő után kapkodva ránézett. Bria a nő homlokához emelte a pisztolyát.

– Akarod?

A nő görcsösen megrázta a fejét, és nehézkesen beszélni kezdett.

– N-nem... – mondta szinte suttogva. – É-élni akar... akarok...

– Részemről rendben – vonta meg a vállát Bria. – Van még úgy öt perced.

Pisztollyal a kézben átlépett a rabszolga-kereskedő teste felett, és továbbindult a rabszolgák irányába.

A zárat csak a fegyvere segítségével tudta kinyitni. Belülről ijedt kiáltásokat hallott, aztán kitárta az ajtót.

A koréliai orrát abban a pillanatban megcsapta a bűz, ahogy belépett a helyiségbe. Szinte vágni lehetett az emberi és idegen testek szúrós kipárolgását.

Végignézett a nyomorultul jajgató, nyöszörgő zarándokok sokaságán, akik bár riadtan hátrahúzódtak, még most is könyörögve nyújtogatták felé a csontsovány, inas kezüket.

– Hívj ide egy papot! Szükségünk van egy papra! Vigyél haza bennünket!

A parancsnok érezte, hogy elönti a keserű epe, aztán nagy nehezen uralkodott magán. Akár én is lehettem... majdnem tíz évvel ezelőtt... most én is így néznék ki... ha nincs Han.

Valaki a háta mögé lépett, mire Bria a fegyveréhez kapva megpördült. Szerencsére csak Daino Hyx volt az.

– Ideges vagy egy kicsit, parancsnok – vonta fel a szemöldökét a férfi.

– Csak elgondolkoztam – mosolyodott el félszegen Bria.

– Van ennek valami köze a folyosón heverő halott asszonyhoz?

– Nem igazán – tette vissza a tokjába a pisztolyt Bria. Kénytelen volt rádöbbenni, hogy most meg az ő keze remeg. – Inkább ezekhez van köze. – Fejével a szánalmas zarándokok felé bökött. – Most rajtad a sor, Hyx. Úgy tűnik, megtaláltad a neked való feladatot.

A férfi bólintott, és az orvosok szenvtelen tárgyilagosságával szemügyre vette a zarándokokat.

– Mennyi idő múlva találkozik a Shackle a szállítóhajóval?

– Harmincöt percet számoltam a hajó elfoglalására és az újraindításra – pillantott Bria a kronométerére. – Most harminckilencnél tartunk. Lassan meg kell kapnom a...

A kommunikátora pityegni kezdett, mire Bria mosolyogva beleszólt:

– Itt Vörös Kéz Vezér.

– Parancsnok, itt Jace Paol. Befejeztük a hajó átvizsgálását, a technikusok szerint hiperűrképes. Haladjunk tovább a találkozási pont koordinátái felé?

– Vettem, Jace. Tájékoztatni fogom a Retributiont. Szólj Hethar hadnagynak! A Deliverance fogja átvenni ezeket a zarándokokat.

– Értettem, parancsnok.

Bria beütött egy frekvenciát a kommunikátorába.

– Bjalin kapitány, a Helot's Shackle a rakományával együtt a miénk. A Retribution álljon készen a találkozóra a Deliverance-szel a megadott koordinátákon.

– Vettem, Vörös Kéz Vezér. Ott találkozunk. És... parancsnok?

– Igen, Tedris?

– Gratulálok az akció irányításához.

– Köszönöm, Tedris.

Egy hónappal később, azon ritka alkalmak egyikén, amikor Bria Tharen meglátogatta a szülőbolygóját, a Koréliát, a nő sietve belépett a helyi hadtestparancsnok irodájába. Pianat Torbul, egy alacsony fekete hajú férfi élénk tekintettel nézett fel a vendégére.

– Üdvözlöm idehaza – mondta. – Késett. Két nappal ezelőttre vártam.

– Sajnálom, uram – felelte Bria. – Az utolsó percben kaptam egy hívást a Pride of the Rim fedélzetéről. Egypár birodalmi naszádot kellett elintézni. A Retribution eközben találatot kapott, és megsérült a valóstér-hajtómű. Egy napot várakoznunk kellett.

– Tudom – felelte a férfi, és kivillantotta kedves, ellenállhatatlan mosolyát. – Megkaptam a Pride of the Rim jelentését. Ne legyen olyan szégyenlős, Tharen!

A nő visszamosolygott, aztán a férfi intésére nehézkesen belehuppant egy fotelbe.

– Az én jelentésemet is megkapta, uram?

– Megkaptam – mondta Torbul. – Úgy látszik, a barátja, Hyx szép eredményeket kezd elérni azoknak a rabszolgáknak a normális életbe való visszavezetésében, akiket a Helot's Shackle-ről mentettek meg. Gratulálok. Ez az új kezelés, úgy tűnik, be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket.

– Sokat jelent nekem – bólintott Bria felragyogó tekintettel –, hogy visszaadhatom ezeknek az embereknek az életüket. A családjuk nyilván örömmel fogja viszontlátni őket... újra teljes, kényelmes életet élhetnek...

– Igen, feltéve, hogy nem döntenek úgy, hogy csatlakoznak hozzánk – mondta Torbul. – Amit pedig néhányuk már említett, csak nyerjék vissza előbb az egészségüket. Ez még pár hónapig eltart. Ahogy látom, az Ylesián elszenvedett agymosásban nagyban szerepet játszott az alultápláltság.

– Emlékszem, hogy nekem is állandóan vérzett az ínyem – bólintott Bria. – Két hónapig kellett élnem rendes koszton, amíg úgy-ahogy rendbe jöttem.

A férfi rápillantott a digitáblájára.

– Már majdnem befejezték a Helot's Shackle felfegyverzését. Hasznos tagja lesz a flottánknak, köszönet érte magának. Ennek a tudatában... nem akar maga nevet választani neki?

– Hívjuk Emancipatornak – mondta Bria rövid töprengés után.

– Igen, ez jó – felelte Torbul. – Emancipator lesz a neve.

Torbul lecsukta a digitábláját, és székét maga alá húzva előredőlt az asztal felett.

– Bria... – kezdte. – Most, hogy a hivatalos részen túl vagyunk, meg kell mondanom, hogy bizonyos aggályok merültek fel a jelentésével kapcsolatban.

– De uram!...

– Kérem, ne értsen félre, Tharen! Maga remek harcos és talpraesett vezető. Ezt senki sem vonja kétségbe. De nézze meg a nevet, amelyet a rabszolga-kereskedők aggattak magára, és amelyet a százada örömmel felvett. Vörös Kéz – ami nem kegyelmez. Nézzük a Helot's Shackle elfoglalását. Nem ejtettek foglyokat. Egyedenegyet sem.

– Uram, azok rabszolga-kereskedők – horkant fel Bria. – Tudják, hogy vélekedik róluk a civilizált világ. Keményen védekeztek, és egyikük sem akarta megadni magát. Az utolsó emberig harcoltak.

– Értem... – mondta Torbul. Egymás szemébe néztek. A hadtestparancsnok kapta el előbb a tekintetét.

Kényszeredett csend telepedett a szobára, míg a tiszt meg nem köszörülte a torkát.

– Kezdenek elfajulni a dolgok a Külső Peremvilágokon – szólalt meg végül a férfi. – A Lázadó csoportok emberhiánnyal küszködnek arrafelé. Azt szeretném, ha a Vörös Kéz egy ideig ott állomásozna, és besegítene az ottaniaknak.

– Igen, uram – felelte Bria. – Uram...

– Igen?

– Azt hiszem, tudom a módját, hogyan toborozhatnánk még több önkéntest.

– Mi lenne az?

– Nos, a legjobb arány, amit eddig az ylesiai zarándokok meggyógyításában elértünk, az olyan ötven százalék körüli. Emlékszik?

A férfi bólintott.

–Most azonban, Daino új technikájával a Grenna bázisra vitt rabszolgák esetében a sikeres gyógyulások aránya elérheti a kilencven százalékot.

– Nagyon biztató eredmények születtek. De mi köze ennek az önkéntesekhez?

Bria tekintetével elkapta a felettese fekete szemét, és előredőlt a székében.

– Uram... az Ylesián több mint nyolcezer zarándok van.

– Mire gondol, Tharen? – ráncolta össze a homlokát Torbul.

– Csak egy kis segítséget kérek... egy öreg csapatszállítót az embereknek, egypár cirkálót, katonákat. El tudnám foglalni azt a bolygót. Örökre véget vethetnék az ylesiai borzalmaknak. Elfoglalnánk az összes kolóniát, kiszabadítanánk az összes rabszolgát. Ha azt nézzük, hogy a mostaniak közül hányan akarnak beállni hozzánk, az ylesiaiak esetében ez több száz önkéntest jelenthetne.

– Jelenthete – nyomta meg Torbul a hangsúlyt.

– Tudom, uram. De szerintem megérné a kockázatot.

– Nincs elég katonánk, Tharen. Az egész koréliai ellenállás nem lenne elég egy teljes bolygó elfoglalásához!

– Mindennap érkeznek csapatok az Alderaanról – ellenkezett az igazsághoz híven Tharen. – Az Ylesián pedig rengeteg bothai és sullusti zarándok van, talán ezek a bolygók is küldenének nekünk csapatokat és néhány hajót. Érdemes lenne megkérdezni. Es mi van a Chandrilával? Ók is tagjai a Lázadók Szövetségének... megesküdtek, hogy segítenek!

– Rengeteg újonc... hát igen, ez ösztönzően hatna.

– Uram, működne a dolog – bólintott hevesen Bria. – Ki tudnánk szabadítani azokat a rabszolgákat. És arról sem szabad megfeledkeznie, hogy a lefoglalt fűszerkészletet pedig eladhatnánk a szabadpiacon. Gondoljon arra, hány turbólézert és protontorpedót vásárolhatnánk annyi fűszer árából! Miután kiürítettük őket, a raktárakat és a gyárépületeket felrobbantanánk. Az ylesiai rabszolga-kereskedelem múlt időbe kerülne.

Bria észrevette, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát, de nem különösebben érdekelte. A keze remegett, ezért megragadta Torbul hivatali asztalának a szélét, hogy ne látszódjon.

– Nem hiszem, hogy a Lázadók Szövetsége szívesen kereskedne fűszerrel, hogy finanszírozza a működését – jelentette ki Torbul.

– Uram, a legmélyebb tisztelettel, akkor ne árulja el nekik, hogy honnan származik a pénz! – Bria csibészes mosolyra húzta a száját. – Ajándék traladonnak ők sem nézik a fogát. Fognák a krediteket, és felhasználnák. Szükségünk van fegyverekre, gyógyszerre, egyenruhákra, lőszerre... maga is tudja!

– Igaz – mondta a férfi. – Egy ilyen mozgalom csak úgy zabálja a pénzt.

– Gondolkozzon el rajta! – unszolta Bria. – Tudom, hogy a Vörös Kéz képes lenne végrehajtani. És ha az Ylesia nem szipkázná el az orrunk elől a koréliaiak legjavát, dúskálhatnánk az önkéntesekben. Ugye tudja, ki áll manapság zarándoknak az Ylesiára? Fiatalok, akik elégedetlenek az életükkel, akik képtelenek kifizetni a horribilis adókat, akik valami többre, jobbra vágynak. Pontosan az a fajta, akikre nekünk is szükségünk van.

– Igaz – sóhajtott fel Torbul. – De mi van az Ylesia légkörével? Két és fél évvel ezelőtt megtámadta a Hármas Kolóniát, és kiszabadított száz rabszolgát – de elvesztettünk egy hajót abban az átkozott atmoszférában. Ez a veszélyes légkör az Ylesia egyik legjobb védelmi rendszere.

Bria arca megrándult, ahogy előtörtek a fájdalmas emlékei.

– Uram, én figyelmeztettem őket, de... az a széllökés elkapta a hajót, és...

– Tharen... nem a maga hibája volt. Azonban végig kell gondolnunk ezt az egészet. A parancsnokságnak is tudnia kell róla.

– Én is dolgozni fogok rajta – bólintott Bria. – Kell, hogy legyen valami mód a légkör legyőzésére. Jobb pilóták például. Az embereink lelkesek, de be kell vallani, hogy a legtöbbjüknek nincs valami nagy tapasztalata. Fokozni kellene a kiképzés ütemét...

– Egyetértek. Mi is keressük a módját, hogy a szimulátorokat tökéletesebbé tegyük, a katonákat pedig alaposabban felkészítsük, mielőtt bevetésre kerülnének.

Bria felállt, és közelebb hajolt a parancsnokhoz.

– Uram, kérem, ígérje meg, hogy gondolkozni fog ezen! Meg tudnám csinálni. Még arra is van néhány ötletem, hogy honnan lehetne pénzt szerezni a támadáshoz. Csak gondolkozzon el rajta, rendben?

Torbul egy fél percig szótlanul, rezzenéstelen tekintettel nézte a nőt.

– Rendben, Tharen. Megígérem, hogy elgondolkozom rajta.

– Köszönöm, uram.

Közjáték: A Corporate szektor

Mezítláb, egy szál nadrágban Han Solo kilépett Jessa aprócska lakásának fürdőszobájából. A lány lakása az apjának, Dokinak a titkos szerelőbázisán helyezkedett el. Noha a bázis maga puritán és zord volt, Jessa és Doki személyes részlegét meglepően kényelmesen és barátságosan rendezték be.

Han kéjesen nyújtózott, és megborzolta amúgy is szénaboglyahaját, majd ledobta magát egy elegáns kanapéra, és bekapcsolta a nagyképernyős videomonitort.

A Corporate szektor Szindikátusának hivatalos híradója jöttbe, amit Han cinikus félmosollyal fogadott. A Szindikátus napról napra zsarnokibb lett. Hamarosan elérik a Birodalom szintjét, ami pedig nem semmi...

Legalább a Falcon jobb formában van, mint eddig bármikor. Mielőtt elfogták és a Csillagvége börtönbe zárták volna, Doki feljavította az öreglány hiperhajtóművét, így az most már 0,5 egységet tudottá fénysebesség fölött. Ezzel nem sok olyan birodalmi jármű maradt, amelyet ne tudnék könnyedén lehagyni, gondolta Han elégedetten. És ugyanez igaz a Szindikátusra is.

Aztán, hogy rávegye Hant, keresse meg és szabadítsa ki az apját a Világvégéből, Jessa felszerelte a Falcont egy vadonatúj szenzorkészlettel és radartányérral. A régiek még egy korábbi összecsapásban sérültek meg a Szindikátus egyik szállítóhajójával.

Később, Doki kiszabadítása után Jessa hálából tovább folytatta a Falcon feltuningolását, és beépített egy új követőrendszert, továbbákijavította az YT-1300 törzsének évek során felgyülemlett sérüléseit. Han még azon is elgondolkozott, hogy nem kéne-e egy új festékréteget is felvinni a páncélzatra, de aztán elvetette az ötletet. A Millennium Falcon viharvert kinézete igen sok áldozatát megtévesztette már.

Egy öreg ócska teherhajóból senki nem nézte volna ki, hogy katonai szintű hiperhajtóműve van, és hogy a galaxis legjobb technikusa fejlett szenzorrendszerrel, ultramodem zavaróberendezésekkel és még sok egyéb nyalánksággal látta el Han szíve csücskét.

Jessa még a szobájában aludt. Han hátradőlt, és feltette a lábát az asztalra. Jessára gondolt. A lány volt eddig messze a legjobb dolog, amiért érdemes volt a Corporate szektorba jönni. Ők ketten sok kellemes percet szereztek már egymásnak...

Valamelyik nap kicsípték magukat, és a Falconnal elrepültek egy közeli szektor legfelkapottabb kaszinójába, hogy egy görbe estét csapjanak. Jessa szőke fürtjeit új, vadító frizurába rendezte, és élénkvörös csíkokkal tette még egzotikusabbá. Mindehhez egy lenyűgöző vörös ruhát vett fel, amely pont a megfelelő helyeken simulta testéhez. Han már arra is büszke volt, hogy egy ilyen lány oldalán jelenhetett meg, és rögvest biztosította Jessát arról, hogy nála gyönyörűbb nő még nem járt ezen a helyen.

A videohíradó a Corporate szektorról szóló jelentések helyett egy rövid birodalmi híradással folytatódott. Palpatine csapatai még egy felkelést elfojtottak még egy bolygón. Han elfíntorodott. Mindig ugyanaz, napról napra... Azon kapta magát, hogy Sallára gondol. Vajon túltette azóta magát a meghiúsult esküvőn? Valószínűleg nem. Még szerencse, hogy nem látja most itt őt együtt Jessával. Salla mindig is féltékeny típus volt. Nem volt könnyű eset, igaz, Jessa sem az. Han magában már számtalanszor hálát adott, amiért ezek ketten valószínűleg sosem fognak találkozni.

Aztán a gondolatai Salláról természetszerűleg továbbsodródtak Landóra, Jarikra, Shugra és Makóra. Vajon mi lehet velük? Még Jabbára is némi nosztalgikusjó érzéssel gondolt vissza. Lefogadta volna, hogy a hutt vezér nehezen talált megfelelő embert a pótlására. Ha valaha is úgy döntene, hogy visszatér a birodalmi területekre, Jabba biztosan tárt karokkal fogadná... no persze csak átvitt értelemben.

Egy újabb bevágás következett a birodalmi híradóból. Arról tudósított, hogy a Felkelést a Külső Perem világokon mostanra sikerült teljesen elfojtani. Ja persze, gondolta Han. Ez azt jelenti, hogy egyre több borsot törhetnek a Birodalom orra alá...

Elmerengett, vajon Briának van-e valami köze a birodalmi erők zaklatásához... vagy manapság megint inkább kémkedéssel foglakozik?

Felsóhajtott. Kénytelen volt beismerni magának, hogy már nagyon hiányzik neki a Nar Shaddaa. A Corporate szektor érdekes hely volt, számos kalanddal és jelentős haszonnal kecsegtetett, de csaknem az otthona.

Lehet, hogy hagynia kellene a pénzt, és visszamenni a hutt felségterületekre. De ha ezt nem is, mindenképpen ideje lenne itt is valami lehetőség (azaz profít) után néznie. Igaz, megígérte Jessá- nak és Dokinak, hogy segíti a harcukat a Szindikátus ellen. Ez azonban rázós ügy lehet, őpedig végtére is nem tartozik Jessának semmivel. Épp ellenkezőleg, nem őmentette meg az apját? A saját bőrét vitte a vásárra. Agyának egyik eldugott szeglete emlékeztette ugyan, hogy azt a mentőakciót legfőképpen Csubakka kedvéért vállalta. Nem nézhette tétlenül, hogy barátja egy szindikátusbeli börtönben sínylődik...

És mégis... pillanatnyilag nem érezte magát rosszul errefelé, mégha tudta is, hogy ez múló állapot csupán. Jelenleg nagyon jól alakultak a dolgok Jessával, megédesítették egymás életét. Talán el kéne halasztania az indulást egy hónappal... vagy kettővel... vagy hárommal...

- Han? – jött az álmos mormolás a hálószoba felől.

- Itt vagyok, drágám. Csak a híreket nézem – felelte Han. Lekattintotta a videót, és átment a csöppnyi konyhába. Gondolta, bevisz Jessának egy csésze forró, importált stimteát, a lány annyira szerette...

8. fejezet

A Queen of Empire

Boba Fett sorban állt, hogy felszállhasson a Velga Prime felé tartó luxus-utasszállítóra, a Queen of Empire-re. Az utasszállító testvérhajója volt a Nel Hajózási Társaság által üzemeltetett Star of Empire-nek, a hatalmas, hasas hajók rokonságát le sem lehetett volna tagadni.

Boba Fett egy keringő űrdokk charterfedélzetén állva várakozott a beszállásra, de mivel legalább ezer másik élőlény is egy időben próbálkozott ugyanezzel, több, pár száz méter hosszúságú sor alakult ki. A fejvadász átkozta a sorok lassú haladását, és úgy számolt, még legalább tíz percig kell itt rostokolnia, mielőtt a jókora utazóbőröndjével lehuppanhat a kabinja priccsére.

A sor mozdult előre valamicskét, mire a fejvadász a lábával tolva előre a nehéz bőröndöt, felzárkózott. Egy pillanatra kéjesen elképzelte, hogy mi történne, ha levetné a jelenleg viselt anomid álcáját, és igazi valójában, a mandalori páncélos Boba Fettként jelenne meg.

Már régen rájött, hogy időnként el kell rejteni a személyazonosságát, az anomidok pedig tökéletes alanyul szolgáltak az átváltozáshoz. Ezeknek a Yablari rendszerből származó magányos humanoidoknak a testéből szinte semmi sem látszott ki a túlméretezett lebernyegük alól, amely tetőtől a hatujjú lábukig teljesen betakarta őket. Ráadásul kesztyűt és hangképző maszkot viseltek, így áttetsző, fehéres bőrük is rejtve maradt. Az anomidoknak vékony, szürke hajuk volt, levél formájú fülük és hatalmas ezüstöskékes szemük.

Boba Fett természetesen speciális méretre készült arcmaszkot viselt a hangképző maszkja alatt, de olyannyira jól sikerült, hogy az szinte tökéletesen idomult az arcmozgásaihoz. A maszkba még ezüstös-kékes "szemeket" is építettek, amelyekkel a bonyolult mechanikának köszönhetően majdnem olyan jól látott, mint a sajátjaival.

Mégis, szinte meztelennek érezte magát a páncélja és az abból kölcsönzött pluszképességei nélkül. A páncél számos vizuális módot, fokozott hallást és még sok egyéb segítséget kínált a számára, a sisak kijelzőiről pedig egy sor külső szenzor adatait olvashatta le. Így az anomid köpenyben, csuklyában, maszkban és kesztyűben is pőrének és védtelennek érezte magát – túl védtelennek.

Azonban nem volt más választása. Ha Boba Fett saját énjeként próbált volna jegyet váltani a Queen of Empire fedélzetére, kitört volna a pánik. Az összes utas és a személyzet fele azt hitte volna, hogy ő a fejvadász kiszemelt áldozata.

A polgároknak, és erre Fett már nagyon régen rájött, egytől egyig bűnös volt a lelkiismeretük. Gyakorlatilag a galaxis összes lénye csinált valamit a múltban, amit könnyedén összekapcsolhatott egy fejvadász megjelenésével. Boba Fett, a galaxis leghírhed- tebb fejvadásza – a lény, aki valaha Jaster Mereel, az Utazók Védelmezője volt – már évek óta tanulmányozta az emberek reakcióit maga körül.

Látta, ahogy a csecsemőjét tartó anya megváltozik a közeledtére, és úgy szorítja a mellére a kicsinyét, mintha ő, Boba Fett ki akarná ragadni a gyermeket a karjai közül, és mindkettőjüket el akarná rabolni. Az emberek gyakran már akkor kétségbeestek, ha csak feltűnt a színen, és a földre vetve magukat – általában képzelt – vétkeiket megbánva könyörületért esdekeltek... aztán látva, hogy nem ők voltak Fett kiszemeltjei, feltápászkodtak, részint hatalmas megkönnyebbüléssel, részint marcangoló szégyenérzettel, amiért így megalázták magukat, és amiért ok nélkül kifecsegték titkaikat...

A sor ismét haladt előre egy kicsit. Boba Fett ösztönösen is körbepillantott a tömegen, de igazából nem számított rá, hogy kiszúrja az áldozatát. Bria Tharen a Queen előző megállóhelyén, még a Korélián szállt fel a luxusjáratra, így a legkevésbé sem volt valószínű, hogy ennek a röpke gyndine-i utasfelvételnek az idejére elhagyta volna a hajót.

A fejvadász egy hajszállal ugyan, de elszalasztotta Tharent az előző állomáshelyen, mivel a nő álnéven és közvetlenül azelőtt szállt fel a Queenre, hogy az levált volna a dokkról. A Nel Hajózási Társaság látszólag a Birodalom szolgálatában állt, azonban nyílt titok volt, hogy a Lázadók Szövetségének is gyakran tesz szívességeket, persze, csak hajónak látja. Tharen utolsó percbeli helyfoglalása nyilvánvalóan felsőbb kérésre vált lehetővé.

Ráadásul Bria Tharen ezúttal nem a korábban használt alteregói- nak egyikét vette. Ezúttal Bria Lawal néven egy jelentéktelen, de karrieréhes kabaréénekes személyiséget öltött fel, aki éppen egy meghallgatásra igyekszik a Nar Shaddaa-i Elvarázsolt Kastély nevű ultramodern kaszinóba.

Boba Fett hatalmas adatmennyiségekhez fért hozzá a galaxis szinte összes részéből. Mióta időnként a Birodalomnak is dolgozott, hozzáférést kapott jó néhány közepes biztonsági szintű katonai adatbázishoz, és persze ott voltak a különféle alvilági és céhbeli információs csatornái is.

Fett még korábban utasította a keresőrendszereit, hogy bizonyos "gyanús" nevek és külső leírások esetében jelezzenek neki. Aztán az egyik reggeli összesítésben egy Bria Lawal nevű személy tűnt fel a Queen utaslistáján. A menetrendszerinti járat aznap reggel készült elhagyni a Koréliát. A fejvadász gyorsan ellenőrizte a nő személyazonosságát és fizikai megjelenését, és arra a következtetésre jutott, hogy több mint 70 százalék a valószínűsége annak, hogy tulajdonképpen Bria Tharenről, a koréliai ellenállás egyik parancsnokáról van szó.

Teljesen biztosra azonban csak akkor mehetett, ha a saját szemével is látta a nőt. Ezért volt hát itt... ezért állt most sorba a hatalmas luxushajó utasbejárója előtt.

A két teljes kilométer hosszúságú Queen ötezer személy szállítására volt képes. Felszerelték az összes kényelmi berendezéssel, amit csak el lehetett képzelni... fedélzeti hideg és meleg vizű medencék, kaszinók, antigravitációs sportpályák, edzőtermek, no és persze az exkluzív boltok sora, amelyekben a tehetős utasok korlátlan mennyiségű kreditet költhettek el egy szempillantás alatt.

Fett ismét tehetett egy lépést előre, maga előtt tolva a bőröndjét. A bőrönd titkos rekeszeiben elrejtette a mandalori páncélját és néhány kedvenc fegyverét. Az oldalait dúriniummal erősítette meg, amely ellenállt az átvilágító szenzoroknak is, a bőrönd sarkaiba pedig mikrominiatűr adóberendezéseket épített, amelyek hamis jeleket generáltak a poggyász tartalmát illetően a biztonsági érzékelők számára.

Fett végül csak elért a sor elejére, előhalászta a személyazonosító chipjét, a jegyét és a foglalási vouchert. A tiszt, miután ellenőrizte az iratokat, felajánlotta Fettnek, hogy hív egy hordárdroidot, a fejvadász azonban udvariasan elutasította. A hangképző maszkból harsány rekedt hang szűrődött ki.

Az anomidok egymás között nem kimondott szavakkal, hanem egy nagyon bonyolult, de annál kecsesebb jelbeszéd segítségével értekeztek. Mivel meglehetősen "szószátyár" lényeknek számítottak, Fett buzgón remélte, hogy egyetlen "fajtársával" sem fog találkozni a fedélzeten. Ha mégis így lenne, eltervezte, hogy betegségre fog hivatkozni, és bezárkózik a kabinjába, hiszen az anomid jelbeszédből egy kukkot sem értett volna.

Az utaslista azonban egyik utasnál sem a Yablarit tüntette fel szülőbolygóként.

Amikor elérte a kabinját, az első dolga az volt, hogy elrakta a bőröndjét, persze csak azután, hogy aktiválta a lopásgátló szerkezeteket. Bárki, aki megpróbálta volna kivinni a bőröndöt Fett kabinjából, vagy akár csak ki akarta volna nyitni, néhány ujj elvesztésére minimum számíthatott – a legjobb esetben is.

A Queen tervezett útvonala számos kikötőt érintett, és áthaladt a birodalmi terület néhány kifejezetten veszélyes részén is – beleértve például egy rövid kitérőt a hutt territóriumhoz tartozó Nar Hekkára is. Ez a bolygó közel sem számított a galaxis legelőkelőbb helyei közé, a Nal Huttánál vagy a Nar Shaddaanál azonban nagyságrendekkel jobb volt. Fett gyanította, hogy Bria Tharen azért választotta ezt a járatot, mert ez volt az egyik legnagyobb hajó, vagyis talán az egyik legbiztonságosabb. A kalózok aktivitása az utóbbi időkben ugrásszerűen megnőtt.

Az elkövetkező három nap során Fett az anomid álcájában bejárta a hajót. Még az első napon szerzett egy holoképet Briáról, ami alapján nekiállt megkeresni a nő kabinját. Nem sokkal később rá is bukkant. Bria egy lakosztályt vett ki, és három férfival osztotta meg. Kettő közülük idősebb volt, és Fett számítása szerint ők is a koréliai ellenállás tisztjei voltak. A harmadik, harmincas éveit taposó férfit a járása alapján a fejvadász tapasztalt katonának vélte, aki a koréliai Lázadók biztonságáért felelt.

A két tiszt és a testőr Briához hasonlóan civil ruhákban járt. Tharen ritkán mutatkozott egyedül a lakosztályán kívül. Annál gyakrabban lehetett férfi hódolói körében látni, noha Fett megfigyelte, hogy közülük senkit nem hívott meg a szobájába, és általában nagyon visszafogottan viselkedett. Szabakkot elég gyakran játszott, arra azonban ügyelt, hogy se ne veszítsen, se ne nyeljen nagyobb összegeket. A boltokban is megfordult időnként, de semmi különöset nem vásárolt.

Fett igyekezett észrevétlenül a nyomában maradni, és magában szövögette a terveit...

Lando Calrissian imádott luxus-utasszállítókon utazni, és mióta Han Solo elnyerte tőle a Millennium Falcont, gyakran alkalmat is talált rá. Most, hogy Han és Vuffi Raa az átlagosnál jobb pilótát faragott belőle, tekintélyes használthajó-flottájának bármelyik tagját megtehette volna a saját hajójának, Landót azonban egyik sem érdekelte. Arra várt, hogy rátaláljon az álomhajójára.

Az ideális hajó fényűzőbb lenne, mint a kissé puritán Falcon – de legalább annyira fürge és ütőképes. Lando régóta keresett már egy ilyen, de elfogadható árú jachtot, azonban eddig nem akadt megfelelő ajánlat nyomára.

No és persze a magánhajókon nem volt kaszinó. Lando szeretett kaszinókba járni, az elmúlt évben az idejének legjavát ilyenekben töltötte. Elvégre egy kis pénz sosem árt a háznál. A fiatal szerencsevadász a bespini szabakkbajnokságon kiesett ugyan, de azóta a Han ezerötszáz kredites kölcsönét többszörösen visszanyerte már. Még jó pár hónappal azelőtt ki tudta fizetni a barátját, hogy az eltűnt volna a Corporate szektor irányába.

A Queen of Empire és a testvérhajója, a Star of Empire volt a két kedvence, ha útja támadt a galaxisban. Nem voltak olyan gyorsak, mint a legújabb hajók, a Nel Hajózási Társaság azonban igazán kitett magáért, ha fényűzésről volt szó. Ráadásul a Queen és a Star nagy hajók voltak, ami manapság, a kalózkodás fellendülésével nem volt egy megvetendő szempont.

Ezúttal a Queent választotta a hazaútra. A Nar Hekkáról már könnyen talál egy hajót vissza a Nar Shaddaara. Ezen az estén Lando a legújabb divat szerint öltözött fel – vörös és fekete hímzett inget vett fel, szűk fekete nadrágot, és ezek fölé szintén vörösfekete kombinációjú, kackiásan rövid palástot terített a vállára.

Fekete haját és bajuszát még korábban gondosan megkurtíttatta a hajó borbélyával. Az összképet igazi numatra kígyó bőréből készült diszkréten fénylő, vajpuha csizma egészítette ki. Calrissian jól nézett ki, a figyelmét nem is kerülte el a klub némely hölgyvendégének elismerő pillantása.

Lando a Queen legelegánsabb éjszakai klubjában, a Csillagfény bárban ücsörgött egy nagyon sikeres szabakkjátszma-sorozat után. A kreditchiptárcája megnyugtatóan tömötten nyomta a mellét a belső zsebében. Csak ma négyszeresen behozta az amúgy méregdrágajegy árát. Nem is rossz haszonkulcs egy kis utazgatás során.

Miközben játszott – pontosabban a saját megfogalmazása szerint dolgozott – Lando sosem ivott. Most azonban pihent, ezért nagy élvezettel éppen egy tarkeni Ambróziát szopogatott, és marokszám majszolta hozzá a szárított, sós jer-weevilt. A Csillagfény zenekara egész tűrhető volt, vegyesen játszott régebbi slágereket és most divatos jizzdallamokat is. Nem egy vendég táncra perdült. Lando az egyedülálló hölgyeket figyelte, és azon töprengett, vajon felkeltette-e valamelyikük az érdeklődését eléggé ahhoz, hogy felkérje táncolni.

A tekintete vissza-visszatévedt egy nőre, aki nem egy hanem két férfikísérővel üldögélt az asztalánál. Ember, igen, és gyönyörű. Hosszú vörös haját ékkövekkel díszített zafírfésűkkel tűzte fel, az arca és az alakja pedig lenyűgöző volt. Lando nem tudta eldönteni, hogy a nő milyen viszonyban van a két férfival. Szorosan kettőjük közt ült, mosolygott, és hol az egyiknek, hol a másiknak súgott valamit a fülébe. Minél többet nézte azonban őket Lando, annál jobban meg volt győződve, hogy egyikük sem a lovagja. A nő mosolya sokkal inkább volt... bajtársi... semmint érzéki. Ha egy- egy pillanatra össze is ért néha a válluk, semmi jele nem volt a közelebbi összetartozásuknak.

Lando felhajtotta az italát, és éppen felállni készült, hogy felkérje táncolni az elbűvölő idegent, amikor a kitűnő rughja szalonzenekar, az Umjing Baab Swinging Trió befejezte az éppen játszott dalt. A banda három tagból állt csupán, de mivel minden rughjának tizenöt hajlékony végtagja van, és egyenként legalább tíz hangszeren játszottak egyszerre, távolról egy igazi nagyzenekarral lehetett őket összetéveszteni. Ezt a hatást csak fokozta, hogy ha valaki ránézett Umjing Baabra és két társára, akkor legfeljebb különböző hangszerekben végződő végtagok forgatagát láthatta, meg esetenként egy-egy rovarszerű szempárt kivillanni közülük.

A zenekar változatos dalokat játszott, kezdve a swing-boptól egészen a modern jizzslágerekig. Amikor a könnyed "Szeszélyes kedélyek" utolsó taktusai is elhaltak, Lando udvariasan megtapsolta őket, aztán visszaült a helyére. Umjing Baab közben letette a kloo-kürtöt, kibontakozott a nalargonból, és odavonszolta magát a mikrofonhoz. A rughja hangjának volt egy furcsa mechanikus színezete... ami nem is meglepő, hiszen mesterségesen generált hangról volt szó. A rughják természetes kommunikációja az emberi fül számára hallhatatlan volt. Ahogy Umjing Baab "beszélni" kezdett, a reflektorok fénye megcsillant a fényes, mályvaszínű végtagjain.

– Jó estét, hölgyeim és uraim. Ma éjszaka különleges vendéget üdvözölhetünk a sorainkban, egy hírességet, akit, remélem, rá tudunk venni, és megajándékoz bennünket egy dallal! Kérem, tapsolják meg Bria Lawal művésznőt!

Lando udvariasságból tapsolni kezdett, amikor azonban látta, hogy a zenekar vezetője pontosan az ő kiválasztottjáról beszél, egyszeriben a lelkesedése is megjött hozzá. A nő elpirult, de azért mosolyogva felemelkedett a székéből, és meghajolt. A tömeg unszolására aztán felkapta a hosszú, acélkék tógája szegélyét – a szín nagyszerűen passzolt a hajához és felszaladt a pódiumra.

Miután röviden tárgyalt valamit Umjing Baabbal, odalépett a mikrofonhoz. Tűsarkú cipőjével koppintva megadta az ütemet, mire a banda belekezdett egy tavalyi sláger, a "Ködös álmok" némileg lassított változatába.

Bria Lawal énekelni kezdett. Lando rengeteg énekest hallott már életében, és ez a nő távol állt a legjobbaktól. A légzési technikája nem volt kiforrott, és emiatt néhol levágta a magas hangokat, az altja azonban erős volt, tiszta és kellemesen fátyolos. Fenséges alakja, az arca, a mosolya láttán Lando képes volt megfeledkezni a technikai hiányosságairól. Másodperceken belül a teremben lévő humanoid hímek a lába előtt hevertek.

A szerelemről énekelt mély átérzéssel, a búcsú fájdalmáról, a múlt ködébe vesző emlékekről...

Landót teljesen magával ragadta az élmény. Amikor Bria befejezte, a teremben zúgó tapsvihar tört ki. A nő kedvesen elmosolyodott – fülig pirult –, és hagyta, hogy Umjing Baab az asztalához vezesse. Ott a rughja mélyen meghajolt, aztán visszafordult a zenekarához.

Ahogy a Swinging Trió belekezdett egy fülbemászó nótába, Lando habozás nélkül felállt, és elindult a nő kissé elszeparált asztala felé, közben majdnem fellökött egy tehetős alderaani bankárt, akit mellesleg aznap délután kopasztott meg kártyán.

Amikor odaért Bria Lawal asztalához, Lando a legsármosabb, legellenállhatatlanabb mosolyát felvillantva meghajolt.

– Szabad? – kérdezte már nyújtva is a kezét.

Bria egy pillanatra tétovázott, és gyorsan rápillantott a mellette ülő férfiakra.

– Persze – mondta végül. Lando udvariasan odavezette a táncparketthez. Bria körbenézett, és a homlokát ráncolva megszólalt. – Attól tartok, ezt a táncot nem ismerem.

A férfi meghökkent. A margengai-fleur már legalább öt éve ismert tánc volt.

– Nem nehéz – mosolyodott el, miközben átkarolta a nő derekát, és ujjaiba zárta kecses, apró kezét. – Szívesen megtanítom.

Bria jó pár lépést elvétett, és egyszer Lando nagylábujjára is rátaposott – szerencsére nem az elegáns cipője tűsarkával –, de a szerencsejátékos szakavatott vezetésével pár perc alatt kezdett belejönni. A ritmusérzéke kiváló volt, akárcsak a reflexei. Amint megjegyezte a tánc bonyolult koreográfiáját, Lando látta, hogy Bria kezdi elemében érezni magát. A nő majdnem olyan magas volt, mint ő, és ahogy egyre változatosabb figurákkal tarkították a mozdulataikat, kezdték elnyerni a táncparkett körüli asztaloknál ülők elismerő pillantásait.

– Remek, megérezted – mondta Lando. – Őstehetség vagy.

– Évek óta nem táncoltam – ismerte be Bria, mikor két szám szünetében szusszanhatott egyet. Egy gyors chandrilai foxtrott következett. Bria tagjai berozsdásodtak az évek során, de ezt a régebbi táncot láthatóan sokkal jobban ismerte.

– Csodálatos vagy – jegyezte meg Lando. – Én vagyok a legszerencsésebb ember a hajón, hogy ilyen partnerem lehet, mint te.

Bria sugárzó mosollyal ajándékozta meg.

– Ez azért erős túlzás – jelentette ki Bria a mozgástól – és a bóktól – kipirult arccal.

– Túlzás? – vágott színlelten sértődött képet Lando. – Még csak meg sem közelíti a valóságot, Bria... Bria... gyönyörű név. Ugye koréliai vagy?

– Igen – felelte Bria, de egy árnyalatnyit megmerevedett, és riadtan tekintett Landóra. – Miért kérdezed?

– Csak arra gondoltam, hogy eddig egyszer hallottam csupán ezt a nevet. A szülőbolygódon gyakori név?

– Nem – mondta a nő. – Az édesapám találta ki a nagymamám neveinek kezdőbetűiből. Brusela and Iaphagena. Nem akarta egyiket sem rám erőltetni, de szerette volna, ha valamilyen formában mégis megmaradnak.

– Okos – válaszolta Lando. – Hmm, tapintatos és taktikus egyszerre.

Bria felnevetett, de a felelőtlen jókedvébe némi szomorú felhang is vegyült.

– Igen, ilyen ember volt az apám – egyezett bele. – Lando, csodálkozom, hogy találkoztál egy másik Briával. Eddig azt hittem, hogy engem egyedül hívnak így.

– Lehet, hogy így is van – mosolyodott el Lando. – A másik Bria egy hajó volt. Egy barátom, Han nevezte így el a tőlem kölcsönzött SoroSuub Starmite-ját.

A nő csúnyán elvétett egy lépést, de gyorsan összeszedte magát.

– Han? – kérdezte. – Valaha ismertem egy Han nevű koréliait. A barátod koréliai?

Lando bólintott, és egy mozdulattal kipörgette a partnerét. Amikor ismét a karjai közt tartotta Briát, megszólalt:

– Han Solo és én ezer éve barátok vagyunk. Csak nem te is ismered őt?

– De igen – nevetett fel Bria. – Biztos ugyanarról a valakiről beszélünk. Barna haja van, barna szeme egy árnyalatnyi zölddel benne, hajszálnyival magasabb, mint te, és elbűvölően féloldalas a mosolya.

– Na ne! – húzta fel a szemöldökét Lando. – Te tényleg ismered őt. Ez a fickó aztán nagy spíler!

Bria még jobban elvörösödött Lando sokatmondó pillantásától, és elkapva a tekintetét inkább a bonyolult lépéssorozatra összpontosított. Amikor egy pillanat múlva ismét felnézett, a tekintete hűvös és egy kicsit derűs volt.

– Apró része csupán a múltamnak – mondta. – Mint még jó pár srác. Gondolom, neked is megvan a magad fehérnemű-gyűjteménye.

Lando érezte, hogy fájdalmas területre tévedt, ezért örült, hogy témát válthattak.

– Hát, elképzelhető – felelte elgondolkozva.

A következő néhány táncot is egymás társaságában töltötték, és Lando rendkívül jól érezte magát. Odapillantott Bria asztala felé, és látta, hogy a nő kísérői elhagyták a bárt.

– Ki volt az a két férfi az asztalodnál?

– Üzlettársak – vonta meg a vállát Bria. – Feldron az ügynököm, Renkov a promóciós menedzserem.

– Értem – mondta Lando, de nagy kő gördült le a szívéről. Brián látszott, hogy komolyan gondolja, hogy egyikükhöz sem fűzik romantikus szálak.

– Nem innál meg velem egy italt... valahol kettesben?

Bria egy pillanatig csak nézett rá, aztán bólintott, és tett egy lépést hátrafelé.

– Igen, az jó lenne. Szívesen elbeszélgetnék... a közös ismerősökről.

Lando megfogta a nő kezét, és az ajkához emelte.

– A közös ismerősökről – mondta.

– A kabinomban, a száma 112. Mondjuk harminc perc múlva.

– Harminc perc – felelte Lando. – Minden perc egy egész órának fog tűnni.

Bria rámosolygott. A pillantása komor derűről ugyanúgy árulkodott, mint örömről; aztán megfordult, és otthagyta Landót a táncparkett szélén állva. A férfi nagy élvezettel nézte, ahogy kecsesen elsétál. Bria odaért a bár előteréhez, ott véletlenül beleütközött egy ott ácsorgó, a táncolókat szemlélő anomidba, aztán eltűnt a szeme elől.

Lando elmosolyodott. Ideje elkezdeni megkeresni a legjobb bort a hajón, meg egy csokor virágot, gondolta, és ő is kifelé indult a bárból. Indul a visszaszámlálás. Huszonkilenc...

Miközben a lakosztálya felé sietett, Bria egyre azt mondogatta magának, hogy higgadjon le, de csak nem volt képes betelni a tudattal, hogy végre híreket kaphat Han felől! Lando Calrissian szemmel láthatólag közelebb állt a koréliaihoz, mint a legtöbb barátja. Bria olyan izgatott volt, hogy a végén már szinte futva számolta az ajtószámokat a 112-esig. Végre! Valaki, aki elég jól ismeri őt, aki tud mesélni róla, hogy mit csinál... hogy hol van...

Ahogy elérte a megfelelő ajtót, Briának eszébe ötlött, hogy Han talán a Nar Shaddaan tartózkodik éppen, ahová ő is tartott. Lehetséges lenne, hogy negyvennyolc órán belül esetleg tényleg láthatja? A gondolat izgalommal töltötte el... és némi nyugtalansággal. Most, kilenc év után milyen érzés lesz vajon a közelében lenni?

Miközben az ajtó zárjával bajlódott, észrevette, hogy remegnek a kezei. Annyira belemerült Han emlékeibe, hogy minden veszélyérzékét elvesztette. Az egyik pillanatban még nyitotta az ajtót, a következőben valaki erőteljesen megtaszította hátulról, és a lakosztály előszobájában találta magát. Az egész olyan hirtelen történt, hogy még sikítani sem volt ideje.

Magas sarkú cipője megcsúszott a fényesre súrolt padlón, és megbotlott. Miközben sikertelenül próbált megkapaszkodni, a földre zuhant, és érezte, hogy valami hegyes tárgy fúródik a tarkójába.

Egyetlen másodperce volt felismerni, hogy valamilyen kábítólövedékkel találták el. Zuhantában volt még annyi ereje, hogy oldalt forduljon. Egy furcsa anomidot látott az ajtónyílásban állni. Halk, elfúló hangon felkiáltva szerette volna a barátait figyelmeztetni, de ekkor már forogni kezdett vele a világ, aztán minden egyre homályosabb lett...

Homályosabb...

Végül beborította a sötétség.

Boba Fett nézte, ahogy Tharen a szoba padlójára rogy és ott is marad mozdulatlanul. Gyorsan becsukta maga mögött a folyosóra vezető ajtót, és előreindult – pont amikor Tharen két idősebb útitársa kirontott a jobbra fekvő hálókabinból.

Boba Fett kinyújtotta a karját, és egy követhetetlenül gyors csuklómozdulattal egy halálos tűt – eltérően a nő esetében használt altatólövedéktől – indított útjára az ellenállás korosodó tisztje felé; a tű pontosan a férfi torkába állt bele. Az embernek egy elfúló horkantásra volt csupán ideje, mert még azelőtt meghalt, hogy a teste a földre zuhant volna.

A másik férfi nem tétovázott, hanem egyenesen Boba Fettre vetette magát. A fejvadász félrelökte az anomid köpenyt, és hangtalan kiáltással támadásba lendült.

A Lázadás tisztje valószínűleg remek stratéga és képzett hadműveleti tiszt lehetett, a kétkezes harcban azonban kevés tapasztalata volt. Fett az alkarjával könnyedén hárította a csapását, aztán egy kemény végzetes ütést mért a koréliai gégéjére.

A fejvadász szenvtelenül nézte, ahogy a tiszt hörögve az utolsókat rúgja. Egy percnél nem tartott tovább a haláltusája.

A halott ember fölé hajolt, és azt tervezgette, hogy behúzza őt és a társát a szoba sarkába, és beborítja takarókkal – sokkal inkább a hamarosan oszlásnak induló tetemek árulkodó szaga, semmint a legcsekélyebb tisztelet miatt.

Boba Fett perifériás látását nagyban zavarta a maszk, amit viselt. A speciális szenzorokkal felszerelt mandalori sisakja nélkül a fejvadász csak a legutolsó pillanatban érezte meg a rá leselkedő veszélyt. Még épp időben tudott félregurulni, mielőtt a Lázadó testőr lecsapott volna a nyakára; hangtalanul, és azzal a szakértelemmel, amiben a két idősebb tiszt nagy hiányt szenvedett.

A fejvadász máris talpra szökkent, ugyanazzal a mozdulattal lerántotta magáról az anomidköpenyt, és a fiatal testőr arcába vágta. Az ellenfele fürgén, késlekedés nélkül kiszabadította magát, és ismét támadott. Úgy a harmincas éveinek közepén járhatott, és most egyetlen alsónadrágot viselt csupán. Nyilván aludt, miközben a két társa a másik szobában megpróbálkozott azzal a támadásutánzattal.

Ez a fickó viszont, felmérte azonnal Fett a helyzetet, tapasztalt katona volt, akit megtanítottak arra, hogyan használja fegyverként a kezét... és hogyan használja fegyverként azt a vibropengét, amelyet az egyik markában szorongatott. A két maszk takarásában Fett elmosolyodott. Végre egy kis kihívás, végre valaki, aki tudja, hogy mit csinál. Lett volna még egy méreggel bekent dobótűje, de úgy döntött, nem használja fel. Egy kis testmozgás sosem árt. Régen nem tette már próbára magát kétkezi harcban, ez az egy ellenfél pedig még belefért az idejébe.

A férfi laza küzdőtartást felvéve máris megindult felé, a szeme nem is rezdült, a vibropengét halálos döfésre készen maga előtt tartotta. Boba Fett hagyta, hadd éljen a közelébe, aztán az utolsó lehetséges pillanatban félrefordult, és egy mátrix-táncost megszégyenítő kecsességgel kipördült a támadás útjából. Ezzel egy időben a keze felemelkedett, és letaglózó erejű csapást mért a férfi halántékára.

A katonának sikerült félreugrania, és az ütés, amelynek hatására eszméletlenül kellett volna összerogynia, csak súrolta a tarkóját. Megtorpant, megrázta a fejét, és előreindult.

Boba Fett örömmel folytatta a küzdelmet. Úgy köröztek egymás körül, mintha csak Bria és Lando iménti táncának a halálos paródiáját adták volna elő.

A testőr előrelendült, Boba Fett pedig ezúttal is megvárta az utolsó előtti pillanatot a kitéréssel. A koréliai felszisszent az újabb ütés hatására – Fett most a térdkalácsát vette célba. A katona lába megbicsaklott, és a fejvadász most először félelmet látott a szemében. A férfi tudta, hogy semmi esélye nincs, mégis legyűrte a fájdalmat, a gyengeséget, és újra támadott. Egy katona, aki tudja a kötelességét, és nem hátrál meg előle, gondolta Fett. Figyelemre méltó. Bátorsága megérdemli a gyors, könnyű halált...

Immár Fett vette át a kezdeményezést. A lába villámgyorsan előrelendült, és csontrepesztő erővel eltalálta a testőr csuklóját. A vibropenge pörögve kihullott a kezéből. Fett megpördült, hogy befejezze a mozdulatsort. A térdét hátulról elkaszáló lábsöprés hatására a férfi összerogyott, a lábai nem tudtak megbirkózni a rájuk törő zsibbadással. Persze nem mintha ez számított volna bármit is. Fett karja hátulról máris rákulcsolódott a katona nyakára – a szorítás irgalmatlan erejét egy dúracél cső is megirigyelhette volna. Egy gyors oldalirányú rántás, és a férfi teste élettelenül roskadt össze a karjai között.

Boba Fett elvonszolta a tetemet az egyik félreeső sarokba, és lefektette, aztán szépen melléterítette a másik két áldozatát is, majd az egyik ágyról lerántott takaróval beborította a hullákat. Amikor éppen végzett, észrevette, hogy a koréliai nő mocorogni kezd.

Bria visszanyerte az eszméletét, és röpke kapálózás után rájött, hogy valaki olyan szakértelemmel kötözte gúzsba, hogy semmi értelme a kiszabadulással próbálkoznia. Egyedül volt a nappaliban, az egyik karosszéknek támasztva ült a szoba padlóját borító bársonyos szőnyegen. A feje még mindig kóválygott egy kicsit, és iszonyú szomjúság gyötörte. Ezektől eltekintve nem esett baja.

Leszámítva a félelmet. Bria korábban is került már szorult helyzetekbe, de így még sosem ejtették foglyul. El sem tudott képzelni kiszolgáltatottabb dolgot annál, hogy most itt ül, és azon mereng, hogy ki tehette ezt vele... vagy miért?

Csak az az anomid lehetett, bár Briának még sosem volt dolga a fajukkal, így el sem tudta képzelni, hogy miért akart volna bármelyikük is ártani neki. Lehet, hogy ez az anomid egy fejvadász? Ez lenne az egyetlen épkézláb magyarázat...

Megnyalta az ajkát, és vett egy nagy lélegzetet, hogy akkorát sikítson, hogy azt még a lakosztálya zárt ajtói mögött is meghallják. Ekkor két dolgot is észrevett egyszerre: egyrészt a társai holttestét egy sarokban gondosan elrendezve és betakarva, hogy véletlenül ne lehessen rájuk bukkanni. Másrészt a hangnémítót. Az aprócska szerkezet nem messze tőle a szőnyegen hevert, és egy villogó zöld lámpácska tudatta, hogy be van kapcsolva. A szerkezet még egy rankor bömbölését is el tudná nyelni, nemhogy az ő sikítását. Bria ezért becsukta a száját és a szemét, a fejét pedig nekitámasztotta a szék lábának. Nagyszerű. Bárki legyen is ez az anomid, mindenre gondolt.

Ki lehet ez a lény? Láthatóan gond nélkül elbánt Darnowal, Feltrannal és még Treeskával is, pedig az ő harctudása majdhogynem legendás volt. A fali kronométerre pillantva megállapította, hogy alig tíz percig volt eszméletlen.

Ahogy ott ült, és kétségbeesetten törte a fejét valami megoldáson, az anomid kinyitotta a lakosztályba vezető ajtót, és egy jókora, nehéz bőröndöt cipelve belépett rajta; a bőröndöt aztán hangos dobbanással a földre ejtette. Észrevéve, hogy Bria magához tért, bement a zuhanyfülkébe, és egy pohár vízzel tért vissza. Letérdelt Bria mellé, és kisebb fokozatra állította a hangnémítót, hogy a nő hallja a szavait.

– Az altatószer fokozott szomjúságérzetet okoz. Ez tiszta víz. Nem akarlak megölni. A fejedre kitűzött díj ép és egészséges szállítás esetén érvényes csupán.

Odatartotta Bria szájához a poharat, és a koréliai már hajolt volna érte, amikor megtorpant. Nem mert inni belőle. Mi van, ha ez a fejvadász a Birodalom ügynöke? Mi van, ha igazságszérumot kevert a vízbe? Noha az egyre kibírhatatlanabb szomjúság marta a torkát, a nyelvét, megrázta a fejét.

– Köszönöm – nyögte ki –, de nem vagyok szomjas.

– Dehogynem vagy – nyújtotta ismét a poharat az anomid. – Nem érdekelnek a nyavalyás Felkelésed titkai. – Félretolta a hangképző maszkot, és nagyot kortyolt a vízből.

– Látod, iható – mondta, és ismét odakínálta Briának.

A nő ránézett, aztán hagyta, hogy a szomjúsága győzedelmeskedjen. Az anomid segítségével kiitta a poharat. A férfi a helyére illesztette a maszkot. Miközben Bria a lehetőségeihez képest előredőlt, megkockáztatott egy kijelentést.

– Nem vagy anomid. Azok képtelenek a hangképző maszkjuk nélkül beszélni. Gondolom, anomidnak álcázott fejvadász vagy. Mi a neved?

Az anomid rezzenéstelen, ezüstös-kékes szemével rápillantott.

– Jó megfigyelő vagy Bria Tharen. Még engem is meglep a nyugalmad. A hisztéria ilyen esetekben valóban haszontalan erőpocsékolás. Ami engem illet... talán a felvett nevemet jobban ismered. Boba Fett.

Boba Fett? Bria hátradőlt, és tágra nyílt szemmel megpróbálta leküzdeni a már csak a név hallatára is rátörő páni félelmet. Azon kapta magát, hogy évek óta először gyerekkorának isteneihez fohászkodik.

Egy pillanat múlva megnyalta a szája szélét.

– Boba Fett... – kezdte –, nem ismerős. Nem hiszem, hogy holmi birodalmi fejpénzekkel foglalkoznál. Gondolom, annál többet ér az időd, mint amennyit a Birodalom ajánlott fel értem.

– Igaz – bólintott a fejvadász. – A Besadii klán vérdíja százszorosa annak.

– Teroenza... – suttogta Bria. – Hát ez van. Legutóbb, amikor hallottam, még ötvenezer volt, nem száz.

– Miután elraboltad a Helot's Shackle-t, a Besadii megduplázta a díjat.

Bria elnyomott egy mosolyt.

– Mire nem jó, ha népszerű az ember- mondta. – A Helot's Shackle rabszolgahajó volt. Meg kellett állítanom, azóta se bántam meg.

– Remek – mondta a férfi. – Ez, remélem, könnyebbé teszi azt a rövid időt, amit egymás társaságában el fogunk tölteni. Kérsz még egy kis vizet?

Bria bólintott, mire Fett hozott neki még egy pohárral. Ezúttal a koréliai habozás nélkül kiitta. Közben egyfolytában azon törte a fejét, hogy mit is tanult annak idején a fogságba esésről. Messze volt még a Nal Huttától vagy az Ylesiától, ez alatt az idő alatt sok minden megtörténhet. Úgy döntött, hogy egyelőre várakozik, és megpróbálja szóval tartani Fettet. Kiképzése során azt tanították neki, hogy a foglyul ejtők minél inkább természetes emberként kezelik a foglyukat, annál könnyebb lesz a fogoly helyzete, és annál nagyobb az esélye annak, hogy valaki gondatlanná válik.

Bria tudatában volt, hogy annak az esélye, hogy Boba Fett figyelme akár egy másodpercre is lankadjon, igen csekély. Csakhogy pillanatnyilag semmi mást nem tudott tenni.

Megpróbált nem figyelni a sarokban heverő letakart holttestekre.

– Tudod – szólalt meg Bria –, sok mindent hallottam már rólad. Vajon mindaz igaz, amit rólad mesélnek?

– Például?

– Hogy megvan a magad etikai kódexe. Hogy te vagy a legjobb fejvadász, de nem vagy tahó. Kedvtelésből nem okozol fájdalmat.

– Igaz – felelte Fett. – Vannak érzelmeim.

– Mit gondolsz a Birodalomról? – kérdezte Bria, miközben igyekezett feltűnés nélkül szemügyre venni a férfi hatalmas bőröndjét. Megakadt a szeme a híres-hírhedt sisakon.

– Úgy vélem, hogy a Birodalom a morális romlottsága ellenére törvényszerető hatalom. Engedelmeskedem a törvényeinek.

– Morális romlottság? – kapta fel a fejét Bria. – Hogy érted ezt?

– Nem egy példát lehetne hozni.

– Mondj egyet!

A fejvadász ránézett, és Bria egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi el fogja hallgattatni, de aztán csak válaszolt.

– A rabszolgaság. Ez például egy kegyetlen gyakorlat, mindkét félnek megalázó.

– Tényleg! – csillant fel Bria szeme. – Akkor van bennünk valami közös. Én is mélységesen megvetem a rabszolgaságot.

– Tudom.

– Magam is rabszolga voltam – mondta a nő. – Borzalmas volt.

– Tudom.

– Sok mindent tudsz rólam, ugye?

– Igen.

– Teroenza – nyalta meg az ajkait Bria –, vagy bárki is irányítja mostanában a Besadiit, ugye hosszú, gyötrelmes halált szán nekem?

– Igen. A te bánatod az én hasznom. Mármint anyagilag.

Bria bólintott, aztán szinte esdeklő pillantást vetett a férfira.

– Mivel ilyen sokat tudsz rólam, gondolom, azt is tudod, hogy van egy apám.

– Igen.

– Akkor talán... tudom, hogy furcsán hangzik, de a körülményeket tekintve... talán nem bánnád... – Bria elhallgatott, mert hirtelen összekuszálódott benne minden. Most kezdte csak felfogni, hogy ebből a pácból nem tud kimászni, hogy élete a végéhez közeledik.

– Tessék?

Vett egy nagy lélegzetet.

– Évek óta nem láttam az édesapámat. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Az anyám és a testvérem nem jelent sokat, de az édesapám... – Bria tartott egy pillanatnyi szünetet. – Gondolhatod. Amikor csatlakoztam az ellenálláshoz, tudtam, hogy túl veszélyes lenne találkoznom vele. Mindkettőnkre nézve túl veszélyes. De megtaláltam a módját – biztonságos módját annak, hogy tudassam vele, hogy életben vagyok. Évente néhányszor meglehetősen bonyolult csatornákon keresztül üzentem neki. Általában csak annyit, hogy "Bria jól van".

– Folytasd! – mondta Fett abszolút színtelen hangon.

– Mindenesetre... Nem akarom, hogy fölöslegesen várja a legközelebbi üzenetet. Megtennéd... hogy tudatod vele, hogy meghaltam? Sokat jelent nekem. Ő jó ember, tisztességes ember. Fizeti az adót a Birodalomnak, megbecsült polgár a városban. Ha... megadom a nevét és a címét, elküldenél neki egy üzenetet? "Bria halott", csak ennyit.

A nő legnagyobb meglepetésére Boba Fett bólintott.

– Megteszem. Mi a...

Mondat közben megszólalt az ajtócsengő. Bria összerezzent, Boba Fett egyetlen kecses mozdulattal megriadt ragadozóként ugrott talpra.

A csengő ismét megszólalt. A hangnémító miatt tompán Bria Lando hangját hallotta a folyosóról.

– Bria? Én vagyok az, Lando.

– Calrissian – szólalt meg halkan Boba Fett. A fejvadász gyorsan a maximumra vette a hangnémítót, majd odalépett a bejárati ajtóhoz, és beütötte a nyitókódot, majd beugrott a nyíló ajtószárny takarásába.

– Lando, ne! – kiabálta Bria. – Menekülj! – A hangnémító felitta a kiáltásait. Ahelyett, hogy visszhangot verve betöltötte volna a termet, a hangja nem volt több halk suttogásnál.

Virágcsokorral és egy borosüveggel a kezében Lando várakozásteljesen belépett az ajtón Bria Lawal lakosztályába.

– Sajnálom, hogy késtem egypár percet – szabadkozott. – A virágos zárva volt, és el kellett...

Calrissian hirtelen elhallgatott, amikor meglátta a földön ülő, összekötözött Briát, és a takaróval beborított halmot a sarokban. Rájött, hogy nagyon nagy hibát követett el, ezért tett egy lépést hátrafelé.

A szerencsejátékos mögött becsukódott az ajtó.

– Mi folyik itt? – kérdezte Lando, de a hangjából csak valami tompa, fojtott mormogást hallott. Elkapta Bria tekintetét, aki a háta mögé nézett, ezért megpördült. Egy anomiddal találta szembe magát.

– Örülök, hogy ismét látlak, Calrissian – mondta az anomid. – Szerencséd, hogy nem keverem az üzletet a szórakozással.

– Mi a... – kezdte Lando, aztán észrevette a padlón heverő nyitott bőröndöt. Sötét szemei tágra nyíltak. – Fett... – nyögte ki.

– Igen – válaszolta a fejvadász. – Ennél jobb sírfeliratot keresve se találhatnék neked. De most nem miattad vagyok itt, Calrissian. Ha együttműködsz, élni hagylak. Még akár hasznodat is vehetem.

Lando hirtelen nem talált indokot, hogy ellenkezzen.

Engedelmesen letette a virágot és a bort. Perceken belül ott ült Briától nem messze, hátát egy kanapénak vetve, és ugyanolyan mérnöki precizitással megkötözve.

Boba Fett meredten ránézett Briára.

– Holnap, amikor talajt érünk a Nar Hekka-i platformon, te meg én szorosan egymás mellett elhagyjuk a Queent. Lesz nálam fegyver, de úgy, hogy semmilyen biztonsági ellenőrzés vagy átvilágítás nem tudja kiszúrni. Végig közvetlenül a jobb oldalamon jössz, és csöndben maradsz. Megértetted?

– Igen – bólintott Bria. – De mi lesz Landóval? – A hangjából kicsendülő önzetlen aggodalom melegséggel töltötte el a szerencsevadász szívét.

– Calrissian élete a te kezedben van, Bria Tharen. Ha a szavadat adod, hogy nem szólsz senkinek róla, akkor itt hagyom. Megkötözöm és kipeckelem a száját, de életben marad.

– Bíznál a becsületszavamban? – vonta fel a szemöldökét Bria.

– Miért ne? – kérdezte Fett egy árnyalatnyi gúnnyal a hangjában. – Többre értékeled az ártatlanok életét a sajátodénál. Ismerem a fajtádat. De azért, hogy biztosra menjünk... azt tervezem, mielőtt elmegyünk, egy távirányítós robbanótöltetet kötözök Calrissianra. Ha bármiféle problémába ütköznénk, a takarítódroidoknak kiskanállal kell majd összeszedniük a maradványait.

Lando nyelt egy nagyot.

Bria odapillantott a szerencsejátékos felé, és küldött neki egy biztatásnak szánt kedves mosolyt.

– Igazad van, már ami engem illet. Szavamat adom neked, nem okozok semmi galibát.

– Remek – felelte Fett. – Pillanatnyilag...

A fejvadász nem folytathatta, mert fülsiketítő rikoltással megszólaltak a Queen of Empire vészjelző szirénái. Lando tágra nyílt szemmel felült. Mi a kénköves...

Tizenöt másodperc múlva az egész Queenen végighullámzott valami – nem volt jobb szó rá. A hatalmas hajó úgy imbolygott, mint egy apró lélekvesztő a viharos tengeren. Lando gyomra görcsbe rándult, ahogy végigvágódott a földön. Ránézett Briára, aki még mindig ülve, gúzsba kötözve próbálta legyűrni a hányingerét.

– Mi történt? – lihegte Bria. Lando, a fejvadász tanácsát megfogadva némán megpróbálta kiegyenesíteni magát.

– Kiléptünk a hiperűrből – jelentette ki Fett. – Az automata biztonsági szenzorok nyilván hirtelen gravitációs árnyékot érzékeltek, és átvették az irányítást.

Lando magában gratulált a fejvadásznak a pontos helyzetfelmérésért, aztán csak sikerült hasra fordulnia, és felülni. Mindez hátrakötözött kézzel nem is volt olyan egyszerű feladat.

– Vajon mi okozhatta? – tűnődött Bria. – Meghibásodott volna a hajtómű?

– Lehetséges – felelte Fett. – De még valószínűbb, hogy megtámadtak. Egy birodalmi Interdictor cirkáló ki tud rántani egy hajót a hiperűrből.

– De a birodalmiak miért támadnának meg egy személyszállítót? – kérdezte Bria.

Lando is pontosan ezen morfondírozott, de semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe. Bria összeráncolt homlokkal figyelte a hajón végigfutó remegéshullámokat.

– Igazad van, megtámadtak bennünket – mondta végül. – Elkapott egy vonósugár.

A fejvadász megfogta a bőröndjét, és bevonszolta az elegáns szobát díszítő egyik faragott szekrény mögé. Lando a földre hulló köpeny susogását vélte hallani.

Elkapta Bria tekintetét, és azt tátogta neki:

– Bízzál bennem, Bria! Ha alkalom nyílik a szökésre, kövess! – Jó néhányszor meg kellett ismételnie a szinte hangtalan kérést, mire a nő megérthette, amit mondott, mert tétován bólintott.

A fejvadász néhány perc múlva ismét előbukkant, ezúttal már a mandalori páncélja védelmében. Egyik kezében sugárvetőt tartott, de Lando tapasztalatból tudta, hogy ezen kívül Fett még az álcázott fegyverek egész tárházát hordta magán. A fejvadász odalépett Briához, leoldotta a köteleket a bokájáról, aztán ugyanezt tette Landóval.

– Ti ketten velem jöttök! – mondta. – És... Calrissian... ne feledd! Te feláldozható vagy. Tharen, kedvesem... ha bármivel próbálkozol, Lando halott. Érted?

– Igen – felelte Bria.

Lando is bólintott, aztán nehézkesen, de segítség nélkül talpra kecmergett. Fett színlelt, ám jól játszott udvariasságból felsegítette Briát a földről. A nő imbolygott egy kicsit a magas sarkú cipőjében, aztán csak megállt a talpán.

Fett felkapta a hangnémítót, és miután kikapcsolta, beledugta az egyik nadrágzsebébe. Most, hogy a szerkezet nem fojtotta el a kinti hangokat, Lando fülét lövések, sikítások és rohanó lábak zaja ütötte meg. A fali hangszórók életre keltek:

– Az összes utasnak... kérem, nyugodjanak meg, és maradjanak a kabinjaikban! A hajót külső támadás érte, de a legénység már dolgozik a rend helyreállításán. Informálni fogjuk önöket a helyzet alakulásáról. Kérem, maradjanak a kabinjaikban! Az összes utasnak...

Jó vicc, gondolta Lando. Vissza fogják állítani a rendet... hát persze... A szerencsevadász ránézett Briára, és elkapta a tekintetét. A nő megvonta a vállát.

Amikor elérték az ajtót, Fett intett Landónak.

– Nyisd ki!

A folyosón káosz tombolt. Az ajtónyílásban állva meg kellett várniuk, amíg egy csapat sikoltozó, jobbára hálóingekbe és alsóneműbe öltözött utas elrohan előttük. Fett ránézett a tenyerében tartott apró szerkentyűre.

– Jobbra – utasította őket.

Bria és Lando engedelmeskedtek. A szerencsejátékosnak igencsak nehezére esett hátrakötözött kézzel gyalogolnia, nemegyszer majd orra esett.

Ahányszor csak szembetalálkoztak egy csapatnyi rémült utassal, egy beugróba vagy keresztfolyosóra behúzódva megvárták, amíg azok elrohannak mellettük. Ahogy ráfordultak a csónakfedélzetre vezető folyosóra, a lézerfegyverek zaja hallhatóan felerősödött.

Maguk mögött hagyták az utaskabinokat, és Ffett utasításai szerint tekervényes oldaljáratokon folytatták az útjukat. A hangokból ítélve a leghevesebb harcok a dokkok környékén zajlottak. A csatazaj mindenesetre lépésről lépésre hangosabb lett. Ahogy közeledtek a kompfedélzethez, meglátták az első kiterült holttesteket, a legtöbbjük az uniformisból ítélve a legénységhez tartozott egykor Találkoztak utasok tetemeivel is, birodalmi egyenruhát azonban egyet sem láttak. Bria kérdően nézett Landóra, miközben a tetemek között botladoztak. A férfit meglepte, hogy Bria mennyire fegyelmezetten viselkedik – halottakat látva a legtöbb ember legalábbis pánikba esik.

Lando erőltette a szemét, hátha meglátja a támadóikat, de eddig eggyel sem találkoztak. Megnyalta az ajkát. Tudta, hogy még így megkötözve is meg kell próbálkozniuk a meneküléssel, mielőtt Fett beterelné őket az egyik űrkompba. A kompban még annyi esélyük sem lesz, mint most. Titokban végigmérte Briát, azon morfondírozva, hogy a nő vajon képes lesz-e segíteni neki, ha megpróbálkozik valamivel.

Egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon mi dolga van Boba Fettnek ezzel a csinos, fiatal nővel, aki nem lehetett sokkal több huszonöt évesnél. Nyilván nem egyszerű bárénekes, ennek kezdte számtalan apró jelét megfigyelni. A legtöbb ember a galaxis leghírhedtebb fejvadásza láttán egy kupac remegő protoplazmává változna. Bria szemmel láthatóan sokkal több, mint egy hétköznapi ember.

Befordultak a kompfedélzetre vezető folyosóra, és rögtön szembe találták magukat egy csapat vérszomjas támadóval. Lando és Bria szinte egyszerre torpant meg, amikor egypár méterre tőlük megpillantották a tucatnyi rikító, ízléstelen – és Lando szépérzékét mélyen sértő – ruhába öltözött alakot. Az emberek szinte görnyedeztek a csiricsáré ékszerek súlya alatt.

– Kalózok! – suttogta Bria.

Hirtelen összeállt Lando fejében a kép, egyszeriben rájött, mi történt a Queennel. Már ismerte ezt a trükköt. A kalózoknak úgy sikerült kirántani a hajót a hiperűrből, hogy a várható pályájának az útjába vontattak egy méretes aszteroidát, amelynek a gravitációs "árnyéka" beindította a luxusjárat automata vészjelzőit, azok pedig visszatérítették a Queent a valós térbe. Ötletes, vakmerő terv volt – és a végrehajtásához nagyméretű hajókra volt szükség. Nagy hajókra és egy belevaló vezérre. Most először Lando előtt megcsillant a remény szikrája. Csak ő lehet az! Senki más nem merne megtámadni egy ekkora utasszállító hajót...

– Azonnal vissza! – kiáltotta Boba Fett, mire a foglyai engedelmesen sarkon fordultak. Lando és Bria megpróbált futásnak eredni, de ha sétálni nehéz volt összekötözött kézzel, akkor a futás meg egyenesen a lehetetlenség határát súrolta. Minden egyes botlásánál felötlött Lando elméjében a kép, amint a földre zuhan, és Boba Fett nemes egyszerűséggel lelövi az ügyetlenségéért.

A két fogoly Boba Fett noszogatásától kísérve esetlen kocogásba kezdett. Ahogy elérték a folyosó következő kanyarulatát, Lando valami pirosat látott megvillanni a sarok mögött. Kalózok!

– Állj! – vakkantotta Fett; a sisak hangszórói által közvetített hangja kétszeresen is nyersnek tűnt.

A fejvadász gyorsan belökte Briát egy ajtómélyedésbe, Landót pedig élő pajzsként elé tolta.

– Ne mozdulj, Calrissian! – sziszegte, és kilépett a folyosó közepére.

Emberek közeledtek rohanvást, aztán többé-kevésbé egy időben a folyosó két ellentétes vége felől egy-egy csoportnyi kalóz jelent meg. Boba Fett – miután ellenőrizte a fegyverzetét – harcra készen megmerevedett. Hány kalózzal kell szembenéznie? Huszonöttel? Harminccal? Talán többel is... nyújtogatta a nyakát Lando.

A két csoport bizonytalanul közelebb araszolt. Lando ezen nem is csodálkozott. Ő sem szeretett volna az első lenni, aki rálő Boba Fettre – még ilyen arányok esetén sem. A fejvadász valószínűleg nagyon drágán adná az életét.

–Mi folyik itt? – harsant fel egy ismerős, és meglehetősen dörgő női hang az egyik kalózcsapat háta mögül. Lando örömében majdhogynem felkiáltott.

– Boba Fett, Barab feneketlen poklaira, mit keresel te itt?

– Egy vérdíjért jöttem – felelte a fejvadász. – Veled nincs dolgom, Renthal kapitány. Fogom az emberemet, egy űrkompot, és már megyek is.

Lando vett egy nagy lélegzetet, és felkiáltott:

– Drea! Én vagyok az... Lando! Hé, örülök, hogy lát... – Az előbb vett nagy lélegzet villámsebesen ki is szökött Lando tüdejéből, amikor Fett tett egy lépést hátra, és a sugárvetőjének a tusát mélyen belenyomta a szerencsejátékos gyomorszájába. Lando hörögve kétrét görnyedt.

A kalózok sorai lassacskán szétváltak, és Drea Renthal, a kalózkapitány, Lando egykori barátnője tűnt fel közöttük. Magas, testes, ám szép arcú nő volt, úgy negyvenöt éves lehetett. A haját a mostani divatnak megfelelően arany- és ezüstszínű csíkokkal díszítette. Lando még sosem látott az övénél hidegebb, acélosabb szürke szempárt. Szokás szerint a lehető legkevésbé egymáshoz illő ruhákat viselt – vöröscsíkos harisnyát, bordó, oldalt felvágott szoknyát, rózsaszín selyemblúzt és egy védőmellényt. Rövid, szálkás haját félig eltakarta egy túlméretes rohamsisak – amelybe a változatosság kedvéért hosszú, narancssárga madártollat tűzött.

Lando a fájdalmai ellenére megpróbált felegyenesedni. Szeretett volna inteni a nőnek, de hát a keze amúgy is hátra volt kötve. Mindamellett Fett a második engedetlenséget valószínűleg egy gyors és halálos lövéssel jutalmazná.

Renthal végigmérte a triót, majd megszólalt:

– Lando, nem is mondtad, hogy vérdíjat tűztek ki a fejedre.

Tulajdonképpen Lando fején tényleg volt néhány vérdíj, de csak a Központi Rendszerekben, itt a birodalmi területen egy sem.

– Nem rólam van szó, Drea – mondta erőlködő, elfúló hangon. – Én csak... rossz helyen voltam... rossz időben.

– Fett, igaz ez? – fordult vissza a kalózvezér a fejvadászhoz. – Nem Calrissianért jöttél?

A fejvadász várt egy pillanatig, aztán bólintott.

– Igaz. Van ugyan egy régi ügyem Calrissiannal, de az... más természetű.

– Ebben az esetben – töprengett el Drea Renthal –, a legjobb lenne, ha elengednéd, Fett. Lando... hogyléte... nem közömbös a számomra. Még a végén nem tudnék aludni, ha most csak úgy hagynálak elmenni. Tudod mit... engedd szabadon, és én adok neked egy űrkompot, nem foglak megállítani!

– Rendben van – bólintott ismét Boba Fett. Aztán anélkül, hogy megfordult volna, odaszólt Landónak. – Calrissian... tűnj el! Még találkozunk... egyszer.

Lando érezte, hogy Bria hátrébb húzódik, hogy legyen helye elaraszolni Fett háta mögött. A szerencsejátékos mindennél jobban szeretett volna biztonságba kerülni – Drea és a szedett-vedett kalózai menedékébe –, ehelyett azon kapta magát, hogy megszólal:

– Nem, Drea. Nem hagyhatom itt Lawal kisasszonyt. És te sem hagyhatod, hogy Fett elvigye.

Boba Fettet ritkán lehetett készületlenül érni, Lando Calrissian szavai hallatán azonban megrebbentek a szempillái. Sosem hitte volna, hogy ez a Calrissian több egy felfuvalkodott nyápicnál. A fejvadász rápillantott a férfira, és azon tűnődött, hogy vajon most is csak blöfföl-e, ahogy a kártyaasztaloknál szokott? A szerencsejátékos acélos tekintete azonban azt súgta neki, hogy ezúttal komolyan gondolja, amit mondott – nem fogja csak úgy elengedni Briát.

Fett tekintete visszatért Drea Renthalhoz. Vajon mennyire fontos neki Lando? A férfi nyilvánvalóan egy régi szeretője lehet. Renthal azonban racionális nő. Ha nem lett volna egyszerre könyörtelen és gyakorlatias, sosem emelkedett volna az egyik legnagyobb kalóz és kereskedőflotta vezéri pozíciójába. Talán fenékbe billenti Landót az esztelen kirohanása miatt – főleg, hogy egy másik nőről van szó!

Renthal azonban mélyen belenézett Calrissian szemébe, és felsóhajtott.

– Lando kedves, te nagyon cuki vagy és remek táncos, de azért mindennek van határa. Miért adnék én akár egy darab banthatrágyát is ezért a ringyóért? A legújabb barátnőd legalább?

– Nem – felelte Calrissian. – Nincs közöttünk semmi, Drea. Bria Han Solo barátnője. Ő pedig az életét kockáztatta azért, hogy megmentse a te Y-szárnyúidat és a Renthal's Fistet attól az átkozott Peacekeepertől a Nar Shaddaa-i csatában. Szerintem te tartozol neki.

Fett ismét csak meglepődött. Bria Tharen és Han Solo? Nyilvánvalóan régi ügy lehet, mert a nő ténykedését már jó egy éve szorosan figyeli, és ezalatt semmi kapcsolata nem volt Solóval.

– Bria? – pislogott egyet Renthal. – A neve Bria? Mint a Solo hajójáé? Ez az a Bria?

– Igen. Ez az a Bria – bólintott Calrissian.

Drea Renthal egy ízes káromkodás kíséretében elfintorodott.

– Lando... te aztán szereted megkavarni az életemet. Egyszer még szíjat hasítok a hátadból. De rendben... igazad van, a tartozás az tartozás. – Azzal belenyúlt a védőmellénye alá, és kihúzott egy tömött erszényt. – Ékszerek és kreditchipek – mondta. – Jóval többet émek, mint ötvenezer. Hagyd mindkettőjüket itt, és viheted a kompot. Nem akarok harcolni... de nem is hagyom, hogy magaddal vidd őket.

Boba Fett végignézett az összecsődült kalózokon, és az esélyeit latolgatta. Harminckét kalózzal kéne szembeszállnia – nem valami szép kilátás. A páncélja védelmében ő talán még meg is menekülne, Bria Tharen azonban egy szál ujjatlan estélyi ruhában mindenképpen megsebesülne, talán meg is halna a tűzharcban. A vérdíjat pedig csak akkor kapja meg, ha élve, sértetlenül szállítja le.

Aztán a felfegyverzett kalózokra tévedt a tekintete, majd Bria Tharenre. Aztán a legnagyobb meglepetésére az elégedettség apró szikrája gyulladt ki a lelkében. Bria Tharen legalább nem annak a degenerált, gyönyörtől csöpögő ylesiai főpap fejletlen kezei között fogja lassú, gyötrelmes halálát lelni. Legalábbis nem most.

Vett egy nagy lélegzetet.

– A nő feje százezer kreditet ér – jelentette ki.

– Ohohó! – pillantott Renthal Briára. – Kedvesem, a kashyyyki holt lelkek neveire, hát ezt mivel érdemelted ki? Rendben van, Fett, te vérszívó. – Odafordult az embereihez, és kinyújtott tenyerébe fogta a nyitott erszényt. – Gyerünk, pajtások. A Queen zsákmányából rám eső rész ötven százalékát kérem, most előre! Adakozzatok szépen!

A Renthal iránt érzett félelemmel vegyes tiszteletet jól jellemezte, hogy alig hallatszott zsörtölődés. A kalózok belenyúltak a zsebükbe, az erszényeikbe, és lassan összejött a kért összeg.

Drea megfordulva odadobta a dagadó erszényt a fejvadásznak. Fett elkapta, méregette egy kicsit a súlyát, aztán beletörődött az elkerülhetetlenbe. Renthal tényleg szép kis summával váltotta meg Bria Tharen vérdíját.

– Még találkozunk, Calrissian – biccentett oda Lando felé.

A kártyás szája széles vigyorra húzódott.

– Alig várom.

Boba Fett végül Bria szemébe nézett.

– Később, kedvesem, később.

A nő kihúzta magát, mire a fejvadász önkéntelenül is elámult a lélekjelenlétén.

– Remélem, soha. Ezentúl gyakrabban nézek a hátam mögé – mondta Bria.

Boba Fett odafordult Renthalhoz, és kinyújtotta a kezét.

– A dokkfedélzet arra van?

– Igen – felelte a kalózvezér. – Uraim, biztosítsunk békés, zavartalan áthaladást Fett úrnak a kompfedélzetig. Nem akarunk balhét, ugye?

A tömeg tiszteletteljesen széthúzódott a fejvadász léptei előtt.

Boba Fett komor méltósággal végighaladt a kalózok sorfala között. A kompfedélzeten sem ütközött semmiféle ellenállásba. Miután kiválasztott egy hajót, bemászott, ellenőrizte a műszereket, és a megfelelő szignált elküldve figyelte, ahogy a dokkfedélzet zsilipajtaja lassan kitárul. Néhány pillanat múlva a galaxis leghíresebb fejvadásza kiszáguldott az űr végtelenébe.

Egyedül...

Bria alig tudta követni az események felgyorsult sodrását. Az egyik pillanatban még egy fél kreditet nem adott volna az életéért, a következőben meg biztonságban ücsörgött a kalózkapitány zászlóshajójának, a Renthal's Vigilance egyik kompjának a fedélzetén. A Vigilance hatalmas hajó volt, Bria Marauder korvettjének legalább kétszerese. Drea Renthal még a Nar Shaddaa-i csata után zsákmányolta ezt a birodalmi Carrack osztályú könnyűcirkálót. A koréliai korvettel, a Renthal's Fisttel és a néhány századnyi Y-szárnyúval kiegészítve egészen tekintélyes flottát mondhatott a magáénak.

– Abban a percben, ahogy rájöttem, hogy kalózok csáklyáztak meg bennünket, tudtam, hogy csakis Drea bandájáról lehet szó – mondta Briának Lando, amikor a kalózok űrkompokon átszállították őket a zászlóshajóra. Renthal közben nekiállt végigjárni a Queent zsákmány után kutatva. – Már korábban is láttam, hogy eljátssza ezt a trükköt az aszteroida gravitációs mezejével. Csak Dreának van meg a szükséges tűzereje, hogy egy ekkora hajót, mint a Queen megadásra kényszerítsen.

– Lando – nézett Bria a szerencsevadászra –, nagyon hálás vagyok neked... Kiálltál mellettem, pedig nem lett volna muszáj. Ez igazi bátorságra vall.

– Mi mást tehettem volna? – villantotta meg elbűvölő mosolyát a férfi. – Te túl elbűvölő vagy ahhoz, hogy csak úgy hagyhattalak volna Fett-tel elmenni.

Bria felkacagott.

– Nem Fett miatt aggódtam elsősorban. Sokkal inkább... azok miatt, akik a vérdíjat kitűzték. Díszes egy kompánia. Hozzájuk képest Boba Fett a nagylelkűség szobra lehetne.

Bria elkomorodott, és ujjával a Queen of Empire felé intett.

– Mi fog történni az utasokkal? Renthal netán... – egy pillanatra megtorpant – rabszolga-kereskedő?

– Drea? – rázta meg a fejét Lando. – Nem. Csak a pénz érdekli. A rabszolgákkal túl sok vesződsége lenne. Fogja az értékeket, végigrabolja a hajót, és talán néhány utast is magával visz váltságdíj reményében. Amikor azonban kifizették értük a pénzt, épen és egészségesen elengedi őket. Drea üzletasszony. Persze, ne érts félre, tud ő kegyetlen is lenni, ha a helyzet úgy hozza, de az biztos, hogy nem rabszolga-kereskedő!

Megfogta Bria kezét, és a szemébe nézett.

– Bízz bennem, Bria! Nem hazudnék neked.

A nő láthatólag megkönnyebbülve bólintott.

– Bízok benned, Lando Calrissian – felelte. – Hogyan is tehetnék másként, miután kiálltál mellettem Boba Fett-tel szemben? Nem hittem volna, hogy megteszed.

– Néha saját magamat is meglepem – rázta meg a fejét mosolyogva Lando.

– Drea Renthal elvisz bennünket a Nar Shaddaara?

– Ó, igen – válaszolt Lando. – Ugye az Elvarázsolt Kastélyban foglaltál szobát?

– Nos... – tétovázott Bria, és rápillantott Landóra –, tulajdonképpen nem ez izgat. A Nar Shaddaaról egy komppal áthajózom a Nal Huttára. El kell érnem egy fontos találkozót.

Lando felvonta a szemöldökét.

– Mi a búbánatot keres egy ilyen csodálatos fiatal hölgy azoknál a bűzlő, undorító hutt gengsztereknél?

– Hát... – mosolyodott el félszegen Bria.

Lando várt egy kicsit, aztán amikor a nő csak nem akarta folytatni, megszólalt:

– Bria... bennem megbízhatsz. Szeretnék a barátod lenni.

– Találkozóm van Jiliackal, a huttal – mondta el Bria egy szuszra. – Nem kevés időmbe került, amíg rávettem erre a találkozóra, de végül csak sikerült. Üzleti ajánlatom van a számára.

– Akkor mindenképpen el kell menned a Nal Huttára – ráncolta össze a homlokát Lando. – Jiliac tavaly szült egy bébit, azóta tudomásom szerint nem járt a Nar Shaddaan.

– Megyek, ahová kell, beszélek, akivel kell – bólintott Bria, majd rápillantott Landóra. – Ha jól hallottam, Han is a Nar Shaddaan él, vagy nem? – Leplezni sem tudta volna a hangjában bujkáló reménykedést.

Lando szomorúan megrázta a fejét.

– Attól tartok, elkéstél. Han vagy egy éve elhúzott a Corporate szektor felé. Azóta nem láttam. Nem is tudom, hogy visszajön-e még, vagy sem.

– Ó – harapta be az ajkait Bria. Egy pillanat múlva azonban felegyenesedett, és bólintott. – Nos, ez van. Amúgy sem vagyok abban biztos, hogy akarna-e még velem találkozni.

Lando szélesen elmosolyodott.

– Nem hiszem, hogy élne olyan férfi, aki ne akarna veled találkozni. Han meg egy nagy marha, hogy csak így elengedett.

– Biztos vagyok benne, Han nem így gondolja – kuncogott fel Bria.

Az űrkomp ekkorra elérte a Vigilance dokkját. Bria feltápászkodott, Lando pedig a karját nyújtva lesétált vele a hajórámpán.

– Ami azt illeti – kérdezte –, hogy a fenébe tudtál ekkora vérdíjat összeszedni a fejedre?

– Lando, ez egy nagyon-nagyon hosszú történet – nézett rá Bria.

– Értem... – bólintott a férfi. – Mindazonáltal Drea még órákig nem fog végezni a Queenen, időnk az rengeteg van...

– Lehet, de vannak dolgok, amiket nem szabad elárulnom... – habozott Bria.

– Ez lassan már meg sem lep – mosolyodott el a férfi. – Tudod mit... keresek egy üveg italt, és üljünk le valahol, ahol elmondasz annyit, amennyit gondolsz. Benne vagy?

– Benne vagyok – kacagott fel Bria.

Közjáték: Valahol a Corporate szektor és a Tion Hegemónia között.

Han Solo arra ébredt, hogy az ablak résein beszűrődő napsugarak pontosan az egyik – meglehetősen csipás és véreres – szemébe sütnek. Lüktető fejében gorillák járták vad törzsi táncukat, a szája olyan száraz volt, mint egy tatuini folyómeder. Nagyot nyögve hasra fordult, hogy védje a szemét a nap tolakodó ragyogása elől.

Néhány perc múlva sikeresen felült, és fejét a térdeire támasztva eltűnődött, mi a fészkes kesseli fene vette rá a múlt éjszaka arra a bulira. Pontosabban arra a legutóbbi bulira, amelyet a héten még jó pár megelőzött...

Volt némi halvány sejtése arról, hogy jól szórakozott – veszettül jól szórakozott. Kóválygó fejjel előkotorta a hátizsákját, és talált is benne valami gyógyszert a fejfájására. Aztán hanyatt dőlt, és becsukott szemmel feküdt néhány percig, amíg a szer hatni kezdett, és hasogató fejfájása enyhült valamelyest.

Végül csak kinyitotta a szemét, és körbepillantott a félhomályos szobán. A szétdobált ételek, üres üvegek és az általános felfordulás mind azt mutatta, hogy tényleg féktelen egy parti lehetett. Mi is volt a lány neve? Nem jutott az eszébe.

Mindenesetre szemmel láthatóan nem unatkoztak.

Han már hetek óta nagykanállal habzsolta az életet, mindezt abból a pénzből, amit a Szindikátus egyik hajójának pénztárosától szerzett. Igaz ugyan, hogy a kreditkupac az utóbbi pár hét során, amióta búcsút vett Fiollától, látványosan megcsappant.

Eszébe jutott a lány és azt kívánta, bárcsak még mindig vele volna. Amikor azonban elhagyni készült a Corporate szektort, Fiolla inkább hazautazott, mondván, vissza kell térnie a munkájához – az előléptetéshez, amelyet biztosan kiérdemelt annak a rabszolga-kereskedelmi láncolatnak a felgöngyölítésekor.

Azóta Han és Csubi már legalább az ötödik bolygón szállt meg ideiglenesen. A koréliai kábán tanulmányozta a hotelszoba függönye alatt beszűrődő napsugarak rajzolatait. Apró narancsszín hullámok a fehér sötétítő előtt. Egyáltalán, most hol vagyok?

Akárhogy törte a fejét, csak nem akart beugrani.

Nagy nehezen feltápászkodva kibotorkálta mosdóba. A fejfájása tűrhető szintre csökkent, viszont kezdett éhes lenni. Belépett a zuhany alá, és hátát a csempézett falnak vetve élvezte a bőrén végigfolyó forró permetet. Ahhhhh...

Azon kapta magát, hogy az otthonára gondol, arra, vajon a többiek, hogy lehetnek. Talán ideje lenne hazaindulni a Nar Shaddaara, amíg még van egy kis pénze.

Felvillantak előtte a barátok arcai. Jarik, Mako... és persze Lando. Mit csinálhat manapság Lando? Talált azóta magának hajót a Falcon helyett?

És mi van Briával?

Han felsóhajtott. Ha egyszer visszakeveredik a birodalmi területekre, talán megpróbál Bria nyomára akadni.

Ja persze, gondolta. Pofonegyszerű lenne. Csak megkeresem a koréliai felkelők titkos főhadiszállását, és besétálok, mondván, hogy a régi barátnőmet keresem... két lépés után lelőnének, Solo...

Mikor eléggé felfrissült, elzárta a zuhanyt, és kiment felöltözni. Elhatározta, hogy szerez valami kaját magának, aztán visszamegy Csubihoz és a Falconhoz. Ideje elhagyni ezt az átkozott világot... akármi is a neve...

9. fejezet

Szerelmi szövevény

Jabba a nagynénje Nal Hutta-i palotájának fogadótermében Jiliac mellett elterülve figyelte, ahogy Bria Tharen előadja a kérelmét a Desilijicnek. A nő jól beszélt, ezt el kell ismerni... egy emberhez képest.

– Nagybecsű Jiliac úrnő – tárta szét a karját Bria maga előtt –, csak gondoljon arra, mekkora lehetőség ez a klán számára. Ha a Desilijic ellátná a csoportunkat üzemanyaggal és lőszerrel, a koréliai ellenállás gondoskodni tudna arról, hogy az ylesiai tüske ne szúija többet őkegyelmessége oldalát. Hát nem érne meg ennyit egy megrendítő csapás a Besadii pénzügyeire? Ráadásul ilyen csekély befektetés árán? Mi adjuk a katonákat, a fegyvereket, a hajókat...

– De megtartjátok magatoknak a raktárakban talált fűszert – mondta Jiliac huttul, amit egy K8LR típusú protokolldroid készségesen lefordított Basic nyelvre. Jiliac antigravitációs lebegője enyhén megbillent, ahogy a hutt vezér előredőlt, hogy jobban szemügyre vegye a Lázadók parancsnokát.

– A nyereségünk ezzel az akcióval negatív számokban lenne mérhető. Hol itt az üzlet?

– Ha mi vállaljuk a kockázatot – rázta meg a fejét Bria –, akkor miénk a fűszer is, őkegyelmessége. A Felkelés finanszírozása igen nehéz terheket ró ránk. Az nekünk lenne rossz bolt, ha eltörölnénk az ellenségeit, és még csak hasznunk sem származna belőle.

Jabba magában kénytelen volt egyetérteni a nővel. Csak Jiliac ne lenne ennyire csökönyös!

Jabba hangosan is megszólalt, ráadásul Basic nyelven, amit beszélt ugyan, de ritkán használt.

– Parancsnok, szeretném tisztázni, hogy akkor a Lázadás mit is kérne tőlünk és mit ajánlana cserébe.

– Természetesen, őkegyelmessége – fordult oda Bria a másik hutthoz, és egyúttal meg is hajolt felé.

– Először is – kezdett számolni az ujjaival Jabba –, a Desilijic biztosítja a szükséges pénzösszeget, hogy lőszert és üzemanyagot vásároljatok az Ylesia elleni támadáshoz. Másodszor a Desilijic a támadás előtt megszervezi az ylesiai t'landa til papok eliminálását... így van?

– Igen, őkegyelmessége – felelte Bria.

– Es mi szükség van ehhez ránk? – dörrent a nőre Jiliac. – Ha a csoportotok tényleg ekkora katonai erővel bír, néhány nyamvadt t'landa til kiirtása biztosan nem jelentene problémát.

– Azért, mert sokkal jobbak lennének az esélyeink a zarándokok megmentésére, ha a rajtaütéskor a papok már halottak lennének – válaszolta Bria Tharen. – Egy ilyen forrásokkal rendelkező kajidic nyilván könnyedén meg tudná ezt szervezni. Végtére is, ha pontosak az információink, az egész bolygón jó, ha harminc pap él. Általában kolóniánként három. És még valami... nem szeretnénk, ha a katonáinknak még a t'landa tilek empatikus hullámaival is meg kellene küzdeniük – elég, ha a harcra koncentrálnak.

– Értem – felelte Jabba. – Három... cserébe az anyagi támogatásunkért és az ígéretért, hogy kiiktatjuk a papokat, a te embereid leszállnak, és elpusztítják a Besadii érdekeltségeket az Ylesián. Felrobbantjátok a gyárakat, és gondoskodtok arról, hogy a Besadii-nak semmi hasznosítható ne maradjon hátra.

– Így van, őkegyelmessége – mondta a Lázadó parancsnok. – A kockázat a miénk. Természetesen magunkkal visszük a zarándokokat és a raktárakban talált fűszerkészletet.

– Értem – jelentette ki Jabba. – Az ajánlatod megfontolásra méltó, parancsnok. Mi...

– Nem! – horkant fel Jiliac ingerülten, és a kezével intett Briá- nak, hogy mehet. – Eleget hallottunk, kedvesem. Köszönjük, de...

– Nénikém! – tiltakozott hangosan Jabba, aztán észbe kapott, és immár halkabban, huttul folytatta. – Nem beszélhetnénk négyszemközt?

Jiliac csodálkozva ránézett, aztán bólintott.

– Dehogynem.

Miután Tharent K8LR kivezette a teremből, és megkérte, hogy várjon a döntésig, Jabba megszólalt:

– Nénikém, ez az ajánlat túl jó ahhoz, hogy visszautasítsuk. Ha zsoldosokat bérelnénk fel, hogy pusztítsák el az ylesiai fűszertelepeket, a többszörösét kéne kifizetnünk annak, mint amit a Lázadók kérnek. Egész pontosan... – egy pillanatra elhallgatott, amíg a fejében elvégzett néhány számítást –, az ötszörösébe kerülne. Szerintem el kéne fogadnunk.

– Jabba, hát erre tanítottalak én téged? – vetett megrovó pillantást az unokaöccsére Jiliac. – Hányszor mondtam, hogy a Desilijicnek sosem szabad egyik pártot sem támogatnia a háborúban. Csatlakozni akarsz talán a Felkeléshez? Ez egyenes út lenne a pusztuláshoz!

Jabba vett egy nagy lélegzetet, és magában elsorolta a hutt ábécé összes betűjét, mielőtt válaszolt volna.

– Nénikém, véletlenül sem azt javasoltam, hogy szövetkezzünk ezekkel a Lázadókkal. Azonban a saját céljaink elérése érdekében felhasználhatnánk – sőt fel kéne használnunk őket! Ez a nő és a Felkelése a sors ajándékaként pottyant az ölünkbe. Bria Tharen a megfelelő parancsnok egy ilyen rajtaütéshez.

– Miért? – kérdezte Jiliac, és pislogott néhányat dülledt szemével.

Jabba legszívesebben elbődült volna, ehelyett csak kifújta a levegőt a tüdejéből.

– Gondolkozz, nénikém! Ki volt az a két ember, aki néháy éve elmenekült az Ylesiáról, miután megölték Zawalt? Emlékszel, még én vizsgáltam ki az ügyet, mikor Han Solo nálunk keresett munkát.

– Nem tudom – ráncolta össze a homlokát Jiliac.

– Nos, én tudom. Han Solo volt az, aki ellopott egy hajót – benne Teroenza kincseinek nagy részével –, és a főpap kedvenc rabszolgájával együtt elszökött a bolygóról. Az pedig Bria Tharen volt. Ugyanez a nő! Személyes bosszú fűti az Ylesia ellen! Mindent el fog követni, hogy véget vessen az ottani rabszolgatartásnak.

Jiliacot szemmel láthatóan még ez sem győzte meg.

– És mi van, ha személyes bosszú vezérli? Hogyan válhatna ez a hasznunkra?

– A Desilijicnek semmi sem válhatna jobban a hasznára, mint az, ha valaki elpusztítaná végre azokat az átkozott fűszergyárakat! Gondolj bele! A Besadii megalázottan, üres zsebbel! Mindenképpen megérné a befektetést!

Jiliac előre-hátra himbálózott a hasát alkotó hájtömegen, és közben a semmibe révedve megpróbálta számba venni a vállalkozás előnyeit.

– Nem – jelentette ki végül. – Ez nem jó terv.

– Ez igenis jó terv, nénikém – ellenkezett Jabba. – Es egy kis finomítással még működne is. – Aztán pillanatnyi hallgatás után hozzátette: – Jiliac, a legnagyobb tisztelettel, nem hiszem, hogy alaposan végiggondoltad volna az ajánlatot.

– Tessék? – Jabba szinte eltörpült a hirtelen felágaskodó nagynénje mellett. – Öcsém, az ítéleted elfogult. Az évek során kínosan ügyeltem arra, hogy ne vonjak párhuzamot közted és a felelőtlen ősöd között, aki majdnem csődbe juttatta a Desilijicet a nagyravágyó terveivel, és aki végül elég ostoba volt ahhoz, hogy azon a koszos börtönbolygón, a Kipen kössön ki. Mindazonáltal...

Jabba nem szerette, ha Zorbára és annak felelőtlen cselekedeteire emlékeztették.

– Jiliac, te is tudod, hogy a legkevésbé sem hasonlítok a szülőmre! Tisztelettel megjegyezném, hogy elpuhultál, az ítélőképességed meggyengült. Ha nem akarjuk, hogy alulmaradjunk, akkor hamarosan le kell számolnunk a Besadiival. Amúgy mik a konkrét kifogásaid?

Jiliac felmordult, mire egy jó adag zöldes nyál csordult ki a petyhüdt ajkai közül.

– Túl rizikós, túl sok benne a bizonytalan elem. Az emberek nem elég intelligensek ahhoz, hogy pontosan megjósolhassuk a viselkedésüket. Nyugodtan elképzelhető, hogy fogják a pénzünket, aztán elárulnak a Besadiinak.

– Ezek a Lázadók túlzottan elkötelezett hívei az ügyüknek – mondta Jabba. – Igazad van, nem érted meg az embereket. Tharen parancsnok csoportja eléggé lelkes és ostoba ahhoz, hogy a saját bőrüket vigyék vásárra néhány koszos rabszolga miatt. Az emberek már csak ilyenek. Ez az ember pedig különösen.

– Felteszem, te alapos ismerője vagy az emberi viselkedésnek, nemde? – húzta el a száját Jiliac. – És mégis, Jabba, honnan származnak ezek a bölcs meglátásaid? Talán a félmeztelen táncosnőcskéid tanulmányozásából?

Jabba most már igazán mérges lett.

– Én igenis megértem őket! És tudom, hogy az jobb ajánlat annál, hogy csak úgy félrelökjük!

– Tehát azt akarod, hogy szervezzük meg harminc t'landa til meggyilkolását a koréliai ellenállás számára – mondta Jiliac. – Mi van, ha kitudódik itt, a Nal Huttán? A t'landa tilek irdatlan felzúdulást csapnának! Ők a rokonaink, öcsém. Az emberek pedig nem.

Jabba erre nem gondolt. Nem szólt hát semmit, csak valami ellenvetésen töprengett.

– Én mégis azt gondolom, hogy meg lehetne oldani – szólalt meg végül. – Nem ez lenne az első eset, hogy többszörös gyilkosságokat készítettünk elő.

– Másrészt – folytatta Jiliac –, igazából nem is akarom elpusztítani a Besadii ylesiai beruházásait. Sokkal inkább át akarom venni őket. Mi hasznunk származna abból, ha a fűszergyárak megsemmisülnek?

– Építhetnénk új gyárakat – válaszolta Jabba. – Minden jobb annál, ha hagyjuk, hogy a Besadii hatalmas fűszerkészletet halmozzon fel, aztán pedig az egekig verje az árakat!

Jiliac megrázta a gigászi fejét.

– Én vagyok a Desilijic klán vezetője, és a döntésem: nem. Nem akarok több szót hallani erről.

Jabba még tiltakozni próbált volna, de Jiliac csendre intette, és velőtrázó bömböléssel behívta a K8LR-t és a Lázadó parancsnokot. A droid hamarosan be is terelte a fiatal nőt a helyiségbe, miközben egyre annak bátorságáról áradozott.

Jiliac sokatmondó pillantást küldött a másik hutt felé, aztán megköszörülte a torkát.

– Kedvesem, ahogy azt mondtam is, mielőtt félbeszakítottak volna – azzal ismét jelentőségteljesen ránézett Jabbára –, értékeljük az ajánlatodat, de a válaszunk: nem. A Desilijic nem kockáztathatja meg, hogy a Felkelés pártjára áll ebben az ügyben.

Jabba észrevette, hogy a nő nem tudja leplezni a csalódottságát. Bria hangosat sóhajtott, a válla megereszkedett.

– Értem, őkegyelmessége – azzal belenyúlt a katonai egyenruhájának a zsebébe, és kivett valamit. – Ha bármikor megváltozna a klán álláspontja, itt elérhető vagyok...

Jiliac csak legyintett a felkínált személyi adatkártya láttán, azonban az unokaöccse érte nyúlt. Jabba, kezében a kártyával, rápillantott Briára.

– Meg fogom őrizni – mondta. – Isten veled, parancsnok.

– Köszönöm a lehetőséget, őkegyelmességei – mondta, és mélyen meghajolt.

Jabba nézte, ahogy a nő távozik, és azon gondolkozott, hogy milyen jól nézne ki a táncosnők lenge öltözetében. Vállig érő vörös hajzuhatag, izmosan kecses vállak. Látszott, hogy ez az ember ad a kondíciójára, méghozzá nem is akárhogy, és a magassága is pont megfelelő volt. Micsoda táncos válna belőle, sóhajtott fel.

– Öcsém – szólalt meg Jiliac nem tetszett, ahogy az imént megkérdőjelezted a döntésemet. Sose felejtsd el, hogy a Desilijicnek egységes szemléletet kell képviselnie, amikor alacsonyabb rendű fajokkal kerülünk kapcsolatba!

Jabba jobbnak látta, ha nem szólal meg. Még mindig kimondhatatlanul dühös volt, amiért a nagynénje egyszerűen nem fogta fel a Bria Tharen ajánlatában rejtőző lehetőségeket.

Ha én lennék a Desilijic vezetője, gondolta, nem kéne a paranoid kisstílűségével foglalkoznom. Néha vállalni kell a kockázatot a nagyobb haszon reményében. Az anyaság gyengévé, ostobává tette...

Most először jutott eszébe, hogyha Jiliac eltűnne a képből, akkor ő, Jabba Desilijic Tiure lenne a Desilijic klán soron következő vezetője. És senki előtt nem kellene meghunyászkodnia.

Jabba gondolataiba mélyedve csapkodott a farkával, és néha egy lapos pillantást vetett a nagynénje felé. Jiliac hasa hirtelen hullámzani kezdett, aztán egyszer csak az erszényéből kicsusszant a bébije.

– Mama gyönyörűsége! – kiáltott fel Jiliac. – Jabba, nézd! Napról napra nagyobb lesz! – azzal gügyögött valamit az aprócska huttnak.

Jabba elfintorodott, böffentett egyet, majd sietősen kilebegett a teremből. Egyiküket sem bírta volna akár csak egy perccel is tovább nézni.

Bria Tharen lassan belekortyolt az előtte lévő borospohárba, és elismerően rámosolygott a kísérőjére.

– Csodálatos. Köszönöm neked, Lando. Nem is tudod, milyen régen nem volt már részem olyan estében, amikor végre elengedhettem magam.

Lando Calrissian bólintott. Bria ma érkezett vissza a Nal Huttáról egy komppal, miután elmondása szerint "sikertelen" tárgyalást folytatott a Desilijic vezetővel. Hogy felvidítsa, a szerencsejátékos megígérte Briának, hogy este elviszi egy nerfbélszínvacsorára a legjobb Nar Shaddaa-i kaszinóétterembe, az Elvarázsolt Kastélyba. Bria leheletfinom anyagból készült, türkizkék ruhát viselt, amely remekül illett a szeme színéhez, míg Lando a "régi szép napok" kedvéért a vörös-fekete öltözetét vette fel.

– Milyen régen? – kérdezte Lando, miközben a saját borospoharát forgatta az ujjaival. – Nos... gondolom, egy Lázadó akciócsoport vezetőjének lenni időt rabló elfoglaltság. Majdnem annyira, mint egy szektormoff szeretőjéé.

Bria szeme kitágult meglepetésében.

– Hát erre meg hogy jöttél rá? Sosem említettem...

– A Nar Shaddaa a galaxis alvilági központja – kezdte Lando. – Egy információkereskedő tartozott nekem egy szívességgel, én meg behajtottam. Bria Tharen parancsnok, ha jól sejtem?

Bria összeszorított ajkakkal bólintott.

– Hé – mondta Lando, és lágyan Bria kezére tette a sajátját. – Nem mondtam még, hogy bennem megbízhatsz? Pedig így van. Nem szívlelem a Birodalmat. Ha nem lennék ilyen megrögzött gyáva alak, már rég csatlakoztam volna a Felkeléshez. Rengeteg titkot ismerek, de meg is tudom őrizni őket.

– Bárki vagy is, Lando – mosolyodott el halványan Bria –, gyávának nem neveznélek. Aki így szembeszállt Boba Fett-tel, az nem lehet gyáva. Csak gondold meg azt a csatlakozást a Felkeléshez. Jó pilóta vagy, elég agyafúrt, minden helyzetben feltalálod magad. Egy szempillantás alatt tiszt lenne belőled... Ami pedig Sharn Shild moffot illeti – tette hozzá félszeg mosollyal egy pillanatnyi habozás után –, csak annyit mondhatok, hogy a látszat néha csal. Küldetést teljesítettem az ellenállás részére, és amúgy sem voltam több személyi titkárnál, még ha minden áron az ellenkezőjét akarta is elhitetni az emberekkel.

– De kémkedtél utána.

– Az "információgyűjtés" szebb kifejezés.

– Holnap hová mész – kérdezte témát váltva Lando –, miután elhagytad a Nar Shaddaat?

– Visszatérek a századomhoz, vár a következő megbízatás... bármi legyen is az. A két rangidős tisztem... meg egy nagyszerű katonám azonban hiányozni fog – mondta elkomorodva. – Fett annyi részvétet sem érzett irántuk, mintha egy bogarat taposott volna el.

– Ezért ő a legfélelmetesebb fejvadász a galaxisban.

– Igen... – kortyolt ismét bele a borba Bria. – Olyan ő, mint egy egyszemélyes hadsereg. Kár, hogy a Birodalomhoz hű. A csatákban mindenképpen hasznát venném.

– Ez jelenti számodra az életet? – nézett rá Lando. – A Birodalom eltörlése?

Bria lassan bólintott.

– Igen – felelte egyszerűen. – Mindenemet odaadnám – akár az életemet is –, hogy beteljesítsem ezt az álmot.

Lando felvett egy darab kétszersültet, belemártotta a kashyyyki mézzel teli tálba, és beleharapott.

– Már így is éveket áldoztál erre. Bria Tharen mikor szakít egy kis időt arra, hogy a saját életét élje? Mikor mondod azt, hogy "elég"? Nem szeretnél otthont magadnak, családot, gyerekeket?

– A legutolsó férfi, aki ezt kérdezte tőlem, Han volt.

– Tényleg? Amikor még az Ylesián voltatok? Jó régen lehetett.

– Igen – felelte a nő. – Nagyon örülök, hogy beszélgethettem veled, Lando, és megtudhattam, mit is csinál most Han. Tudod, néhány hónap múlva lesz éppen tíz éve, hogy megismertem. El sem hiszem... hová tűnt ez a rengeteg idő?

– Ahová az idő általában eltűnik – válaszolta Lando, és öntött még egy kis bort a nőnek. – A galaxis közepén van egy hatalmas fekete lyuk, az szippantja be.

Bria megvonta a vállát, és elmosolyodott.

– Nem is rossz magyarázat. Majd felírom magamnak.

– Nem feleltél a kérdésemre. Briának mikor lesz saját élete?

Lando látta, hogy a koréliai parancsnok elbűvölő, zöldeskék szeme elfátyolosodik.

– Amikor a Birodalom megsemmisült, és Palpatine császár halott, akkor azt hiszem, letelepedek valahol. Én is szeretnék gyerekeket szülni... egyszer – Bria szomorúan elmosolyodott. – Valamire még emlékszem abból, hogy kell főzni. Az édesanyám mindent megtett, hogy "tisztes" háziasszonyt faragjon belőlem, persze be kell vallani, a házimunkákban igazán sosem jeleskedtem.

– Gondolom, a mostani lázadó kislányával nem lenne teljesen megelégedve – vigyorodott el Lando. – Gyakorlóruha, a bőr alatt is fegyver...

Bria a szemét forgatva elnevette magát.

– Szegény mama! Még szerencse, hogy nem láthat engem. Két évig hozzám sem szólna szégyenében!

Egy pincér lépett az asztalukhoz, és feltálalta a sültet, amelynek mindketten nagy élvezettel láttak neki.

– Lando, ez nagyszerű – jelentette ki Bria. – Hatszor kenterbe veri a katonai kajákat.

– Már csak ezért sem csatlakozhatom a Felkeléshez – mosolyodott el a férfi. – Elválaszthatatlan szenvedély fűz az ínyenc konyhához. Nem hiszem, hogy a hadsereg fejadagjain egy napnál tovább húznám.

– El sem hiszed, hogy mi mindenhez hozzá lehet szokni... egy kis gyakorlással – mondta Bria.

– Nem is akarom kitalálni – vágta rá Lando. – Hogy is adhatnám fel mindezt? – mutatott körbe az elegáns éttermen. Az ujja végül a kaszinórész színpompás, csábító kártyaasztalainál állapodott meg.

– El kell ismerni, elég nehezen tudnálak elképzelni a Felkelés hivatalos egyenruhájában – élcelődött Bria.

– Hát igen, ahhoz nagyon alaposan át kéne tervezni – adta vissza a labdát Lando, és mindketten nevetésben törtek ki.

– Vettél már részt igazi küzdelemben? – kérdezte komolyabbra váltva a szót Bria.

– Hát persze – felelte Lando. – Lehet, hogy nem látszik, de mostanra tűrhető lövésszé és az átlagnál jobb pilótává kupálódtam. Megéltem már egy-két rázósabb helyzetet. No meg, ott volt a nagy csata a Nar Shaddaanál. Han, Salla meg én a legsűrűjében voltunk.

– Mesélj még erről! – kérte a nő. – Mindig is érdekelt, hogy a csempészek – vagyis forrófejű és magányos emberek díszes kompániája – hogyan tudtak ilyen rendezett egységbe összeállni, és ellátni a birodalmi flotta baját?

Mivel érdeklődő hallgatóság előtt mindig szívesen beszélt magáról és a kalandjairól, Lando most is részletekbe menően kezdte ecsetelni, ahogy a csempészek egyesítették erőiket Drea Renthal flottájával, aminek révén sikerült számos birodalmi vadászt és nagy csatahajót megsemmisíteniük. Bria feszülten figyelt, és néha bele-belekérdezett egy stratégiai vagy taktikai részletbe, csak hogy továbblendítse a szerencsejátékost a mesélésben.

Amikor Lando végül elért a végkifejlethez – és a desszertet is megrendelték –, Bria hátradőlt a székében.

– Micsoda történet! – jegyezte meg, miközben egy felszolgálódroid összeszedte a tányérjaikat. – Lenyűgöz a csempészek bátorsága és rátermettsége. Biztos egytől egyig kiváló pilóták, ugye?

– Hát jónak is kell lenned, ha nem akarod egy birodalmi őrhajó strigulájaként végezni – felelte Lando. – A csempészek a legkülönfélébb dolgokkal találkoznak; aszteroidamezőkön repülnek keresztül, ionviharokkal és plazmafelhőkkel fogócskáznak, no és persze egy zsebkendőre is le kell tudniuk szállni. Egy jó csempész semmitől sem eshet kétségbe. Láttam már olyat, hogy valaki egy a hajójánál alig nagyobb aszteroidán szállt le egy fekete lyuk szomszédságában, miközben üldözték a birodalmiak. Gravitációs csapda, légköri turbulencia, homokvihar, hóförgeteg, tornádó... lehet szó bármiről, egy csempésznek tudnia kell kezelnie.

Bria a férfi szemébe nézett.

– Természetesen. Elhiszem, hogy a csempészek a legtapasztaltabb pilóták közé tartoznak... de remek harcosok is...

– Hát igen – tárta szét a kezét Lando. – Annak kell lenniük. A birodalmiaknak rossz szokásuk, hogy bármelyik percben feltűnhetnek, és tüzet nyithatnak rád. Persze a Nar Shaddaa-i csata során az otthonukat, a saját vagyonukat védték, különben a legtöbbjük fizetséget követelt volna a szolgálataiért.

Bria felkapta a fejét, mintha csak valami hirtelen az eszébe jutott volna.

– Úgy érted... szerinted a csempészeket fel lehetne bérelni egy katonai akcióra?

– Miért ne? – vonta meg a vállát Lando. – A legtöbb csempész olyan, mint a zsoldosok. Ha jól megfizetik őket, szinte bármibe belemennek.

Bria gondolataiba mélyedve dobolt az asztalon a frissen manikűrözött körmeivel. Lando egyszer csak döbbenten ránézett a kezére.

– Hé – hőkölt hátra, aztán közelebb hajolva az asztal fölött óvatosan megfogta a nő csuklóját –, mi történt a kezeddel?

A koréliai nő vett egy mély lélegzetet.

– A régi hegekre gondolsz? Az ylesiai fűszergyárakban való munka maradandó emlékei. Általában igyekszem őket kozmetikumokkal elfedni, de most mindenem ottmaradt a Queen fedélzetén.

– Drea megígérte nekem, hogy visszaszerzi a holmidat – mondta Lando. – Megmondtam neki a kabinszámodat. – Elfintorodott. – Sajnálom, hogy szóba hoztam. Tudod... szóval fontos vagy nekem. Nem akartam eszedbe juttatni mindazt a szenvedést, amit azon a bolygón átéltél.

Bria megszorította a férfi kezét.

– Tudom. Nagyra értékelem a figyelmességedet, Lando. Azonban igazából nem velem kéne törődnöd. Az Ylesián nap mint nap emberek halnak meg. Emberek, akik jobb sorsot érdemelnek a végtelen robotolásnál, az éhezésnél, a kegyetlen színjátéknál.

– Han egyszer beszélt nekem erről – bólintott a férfi. – Ő is ugyanígy érez... de hát nem sok mindent tehetünk értük, vagy igen?

– De igen, Lando – vágta rá gondolkodás nélkül Bria. – És amíg egy szemernyi élet is van a tagjaimban, nem hagyom cserben azokat az embereket. Egyszer végérvényesen eltörlöm azt a nyomorúságos rabszolgatelepet. – Hirtelen pajkosan elmosolyodott, amiről Landónak egyből a távollevő barátja jutott eszébe. – Ahogy Han mondaná: "bízd ide".

– Pont azon gondolkoztam, hogy bizonyos dolgokban mennyire rá emlékeztetsz – bólintott Lando.

– Han mondhatni a példaképem volt – mondta Bria. – Rengeteget tanultam tőle. Hogy hogyan legyek erős, bátor, független, ilyesmiket. Nem is hinnéd, hogy azelőtt milyen egy nyámnyila bőgőmasina voltam.

– Tényleg nem hiszem el – rázta meg a fejét Lando.

Bria ránézett a csuklóját és a kezét elcsúfító, a napbarnított bőrön kusza pókhálóként húzódó keskeny fehér hegekre.

– Eleinte Hant is zavarta, ha rájuk nézett... – motyogta.

– Még mindig csak rá gondolsz, ugye? – nézett a nő szemébe Lando. – Még mindig szereted.

Bria sóhajtott egy nagyot, aztán szomorkás tekintettel ránézett a szerencsevadászra.

– Még mindig csak rá gondolok – mondta halkan.

– Úgy érted... – hitetlenkedett Lando hogy senki másra? Azóta soha?

– Hát, volt néhány ajánlatom – ismerte el Bria. – De tudod, az életem a Felkelésé. No meg... – vonta meg a vállát –, igazából... Han után a többi férfi olyan... unalmasnak tűnt.

Lando elfojtott egy keserű mosolyt, amikor rájött, hogy minden erőfeszítése és vágyálma ellenére Bria szívét még mindig Han tartja fogva – és ezen nem is igen tud változtatni.

– Hát legalább amikor visszajön a Corporate szektorból, nem kell, hogy jól orrba vágjon, amiért elszerettelek előle – mondta némileg fanyarul. – Persze, gondolom, a jó oldalát kéne néznem a dolgoknak.

Bria rámosolygott, és felemelte a borospoharát.

– Igyunk Han Solóra! – mondta. – A férfira, akit szeretek.

– Hanra – emelte tósztra a poharát Lando is. – A galaxis legszerencsésebb pasasára...

Közjáték: A Kashyyykon, útban visszafelé a Corporate szektorból...

Han Solo Mallatobuck nappalijának közepén állt a kashyyyki lakásban, és meghatódva nézte, ahogy a legjobb barátja az újszülött fiát ringatja.

Nagyjából egy órája értek "földet" Csubi szülőbolygóján, miközben éppen hazafelé tartottak a Corporate szektorból. A Falcont biztonságosan elrejtették a titkos"wroshyrág"-dokk mélyén. Ezúttal, Han legnagyobb megkönnyebbülésére a vukik liánlétrákkal kedveskedtek a koréliainak, hogy ne kelljen még egyszer bébihordóban elszenvednie a városba felvezető utat. Most már amúgy is tudta, mi az a kulár, ezért hat banthával sem lehetett volna bevontatni egy ilyen zsákszerű alkalmatosságba.

Abban a pillanatban, hogy leszálltak, Han valami furcsát vett észre. Az összes szembejövő vuki irigykedő pillantásokat vetett Csubakka felé, és össze-összesúgtak a háta mögött. Csubakka szemmel láthatóan egy kukkot sem értett az egészből, pusztán a bájos feleségét szerette volna mihamarabb látni. Végül is a vuki már egy éve nem látta Mallát...

Aztán, amikor beléptek Malla házába, a vuki nőstény egy apró, takaróba csavart csomaggal fogadta őket az előszobában. Csubakkába mintha villám csapott volna, csak állt az ajtónyílásban, a szemébe földöntúli büszkeség költözött.

Han már-már vukikat megszégyenítő erővel csapta kedélyesen hátba a barátját.

- Hé, Csubi, gratulálok! Apa lettél!

A vuki bébivel való néhány percnyi ismerkedés után – aki még Han kritikus véleménye szerint is kimondhatatlanul aranyos volt – a koréliai kisomfordált Malla konyhájába, hogy a boldogpár végre kettesben maradhasson. Belefúrta magát a hűtőegységbe, és az ismeretlen vukieledelek között keresett magának valami harapnivalót. Még szerencse, hogy Malla megengedte, hogy otthon érezze magát.

A szomszéd szobából nemsokára áthallatszottak Csubi és Malla különböző javaslatai a fiuk elnevezését illetően. Ahogy ott ült, a gondolatai visszatértek a Corporate szektorba és a Tion Hegemóniába, és eszébe jutottak az ott átélt kalandjai. Hát az biztos, hogy nem fog gazdagon hazatérni... de azért nincs oka panaszra, nyugtatta meg végül a lelkiismeretét.

Ráadásul egy sor figyelemre méltó emberrel hozta össze a sors – jó és rossz emberekkel egyaránt. És persze ott voltak a nők... Jessa, Fiolla... és Hasti...

Han elmosolyodott az emlékek hatására.

Aztán ott voltak a rosszfiúk. Azok, akik megpróbálták kiforgatni a kreditjeiből, vagy éppen el akarták taposni, mint egy csikket. Belőlük aztán volt elég... "Egyet fizet, kettő kap" Ploovo, Zlarb, Magg, Spray... és Gallandro. Ez a Gallandro kemény fickó. Érdekes lenne őt összeereszteni Boba Fett-tel egy párviadalra, no persze egyenlő fegyverarzenállal. Gallandro valószínűleg jobb lövőnek bizonyulna... a fejvadász páncélja azonban sokkal komolyabb védelmet jelent...

Han nem tudta eldönteni, melyikük kerülne ki győztesen a küzdelemből. Amúgy sem volt sok értelme a latolgatásnak, mivel Gallandro még régebben egy kupac füstölgő csontdarabkává változott a Dellalton, Xim "kincseskamrájában".

Mókás volt összefutni Roával és Badure-ral. Csak el ne felejtse megemlíteni Makónak, hogy Badure az üdvözletét küldi...

Meglepve tapasztalta, hogy még Bollux és Kék Max is hiányzik neki. Korábban nem is hitte volna, hogy droidoknak ilyen határozott egyéniségük lehet. Remélte, hogy Skynx megfelelően gondjukat viseli...

A koréliai megsimogatta egy késszúrás frissen gyógyult nyomát az arcán. Akkor nem volt ideje rendesen ellátni a sebet, így jól látható heg maradt hátra utána. Talán egyszer majd eltávolíttatja...

Nem Lando volt az, aki váltig állította, hogy a nők a gazemberekre buknak? A kártyás éppen ezért növesztett bajuszt magának, mondván, hogy ettől olyan mokány, kalózos kinézete lesz. Han pedig ezért döntött úgy hogy mégis megtartja a heget. Hátha még egyszer hasznát veheti... Elképzelte, amint éppen az egyik kedvenc Nar Shaddaa-i kricsmijében üldögélve egy bájos, az izgatottságtól tágra nyílt szemű hölgyeménynek ecseteli a kalandjait...

A következő megálló a Nar Shaddaa lesz, gondolta Han. Vajon Jabba mennyire hiányolt?

10. fejezet

Balsorsok

– Ki veled! – kiáltotta ingerülten Durga Besadii Tai, és intett az apró ubese fuvolásnak, hogy hagyja el a tróntermet. – Elég volt! – A magas, vibráló hangok kellemesek voltak ugyan a hutt fülének, de szemernyi lelkierőt sem öntöttek bele, amire pedig nagy szüksége lett volna az elkövetkező percekben.

Egyik eredménytelen hónap a másik után, egyik elvesztegetett óra a másik óra után... akármivel is próbálkozott, csak nem jutott közelebb a válaszhoz, hogy ki a felelős szeretett ősének, Aruknak a haláláért. Éppolyan áthatolhatatlan falba ütközött, mint amilyet azok a mennyezetről leereszkedő fém válaszfalak alkottak, melyek az esetleges hallgatózókat voltak hivatottak kirekeszteni. Durga ezután a kommunikátorán is beütötte a megfelelő kódot, ezzel a titkos, lehallgatásbiztos személyi csatornáját aktiválta. Nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról, amit tenni készül. Zier, Osman, az udvarmestere... senki.

Minden igyekezete, a kiterjedt nyomozás ellenére a legcsekélyebb összefüggést sem találta Aruk halála és akár Teroenza, akár a Desilijic között. Ráadásul arra sem utalt semmi jel, hogy ezek ketten összejátszottak volna.

Eljött az idő. A gyomra egyre jobban összeszorult, a farka megmegrándult. Idegességét az is jelezte, hogy nyugtalanul fészkelődött a helyén – lévén, hogy a huttok képtelenek voltak fel-alá járkálni a szobában. Ha elég óvatos leszek, akkor kézben tudom tartani a helyzetet, mondogatta magában. Az ár még így is nagyon-nagyon magas lesz. A bizonytalanságnál azonban minden jobb...

A privát csatorna készen állt, a biztonsági fal szilárdan körülölelte a trónszékét. Durga elvégzett egy utolsó ellenőrzést, ami nem mutatott semmiféle rendellenességet. Senki nem hallgatja le vagy tartja megfigyelés alatt. A kommunikátort aktiválva a legtitkosabb csatornán elküldte a hívójelet. Xizor talán nem is lesz ott... gondolta szinte reménykedve.

A kapcsolat nem jött könnyen létre. A huttot az egyik – bár kétségkívül nagyon alázatos – beosztottól a másikig kapcsolták, és csak amikor már kezdte azt hinni, hogy szándékosan a bolondját járatják vele, tűnt fel a falleen herceg áttetsző alakja. Xizor borongós, zöldes színű arca láthatóan felderült, ahogy felismerte a hívóját, és nyájasan elmosolyodott. Vajon nem önelégültség vegyült a mosolyba? Ne légy paranoid, mondta magának Durga.

Most, hogy már amúgy sem volt visszaút, a hutt lord igyekezett összeszedni a gondolatait. Meghajtotta a fejét a Fekete Nap vezetője előtt, és megszólalt:

– Xizor herceg... üdvözletem...

Xizor elmosolyodott, és szemügyre vette a huttot. A holoképén átszűrődő fénysugarak még vészjóslóbbá tették a sötéten csillanó szemeit.

– Á, Durga, kedves barátom... Milyen rég hallottam felőled, hónapok... nem is, több mint egy standardév telt el. Jól vagy? Már épp kezdtem aggódni miattad. Minek köszönhetem az érdeklődésedet?

Durga megacélozta magát.

– Remekül vagyok, őfelsége. Azonban még mindig nincs kézzelfogható bizonyítékom az apám gyilkosát illetően. Gondolkoztam őfelsége ajánlatán, miszerint segítséget nyújtana a gyilkos kilétének kiderítésében, és most úgy döntöttem, hogy elfogadom. Nagyon lekötelezne, ha a hírszerző hálózata és az ügynökei révén megpróbálná megerősíteni vagy elvetni a gyanakvásomat.

– Értem... – felelte Xizor. – Nem számítottam a kérésedre, Lord Durga. Úgy hittem, hogy a családi hagyomány megköveteli, hogy egyedül kutasd fel klánod fejének gyilkosát.

– Megpróbáltam – ismerte el kényszeredetten Durga. Most szórakozik velem? – Őfelsége... korábban felajánlotta a Fekete Nap segítségét. Most szeretném igénybe venni... ha az ár nem túl magas – tette hozzá Durga.

– Lord Durga... – bólintott Xizor, és felvillantotta legmegnyerőbb mosolyát. – Ne félj, a szolgálatodra állok!

– Tudnom kell, ki ölte meg Arukot. Megfizetem az árát... ésszerű keretek között.

Xizor mosolya semmivé vált miközben alig észrevehetően kihúzta magát.

– Lord Durga, félreismersz engem. Nem kívánok pénzt a szolgálataimért, csupán a barátságodat.

A hutt rámeredt a képre, és kétségbeesetten törte a fejét, milyen hátsó szándék rejtőzhet a falleen szavai mögött.

– Bocsásson meg, őfelsége, de gondolom, ennél azért többet akar.

– Barátom, ugye semmi sem olyan egyszerű, ahogy azt szeretnénk – sóhajtott fel Xizor. – Igen, van valami, amit várok tőled cserébe. Egy apróságot a barátságod jeleként. Mint a Besadii klán vezére te nyilván ismered a Nal Hutta bolygószintű védelmi rendszerét. Komplett összefoglalást kérnék a fegyverrendszerekről, a pajzsokról, a védelmi gócokról, természetesen pontos helymegjelöléssel.

A herceg ismét elmosolyodott, de ezúttal már közel sem olyan megnyerően.

Durga megpróbálta leküzdeni a rátörő félelmet és döbbenetet. A Nal Hutta védelmi terveit? Mi szüksége lehet rá? Csaknem egy globális támadást fontolgatnak?

Lehet, hogy Xizor csak próbára akarja tenni. Nem tűnt logikusnak, hogy a falleen herceg valami ilyesmivel próbálkozzon... de végül is minden elképzelhető. Durga elképzelte a nyílt, folyó vájta síkságot a palotája körül, amint a távoli égbolton megcsillan a Nar Shaddaa ezüstös korongja. Ha bekövetkezne a legrosszabb, a Besadii még akkor is boldogulna a Nal Hutta nélkül; a klánnak nem volt égető szüksége többé az oly régóta a huttok lakhelyéül szolgáló "csillogó ékszerre". Végtére is ott van nekik az ylesiai rendszer...

Ami pedig a többi klánt illeti, a Nal Hutta nem Besadii lakosságát... nos, ők lassacskán amúgy is mind az ellenségeikké lettek... Mind helyeselték, hogy a Nagytanács rója meg a Besadiit, nem is beszélve arról az egymillió kredites büntetésről...

Durga rápillantott Aruk emelvényen álló, méltóságteljes mellszobrára az egyik félreeső falifülkében, majd a tekintete visszasiklott Xizor holoképére.

– Fenség, megkapja az információt – mondta –, nekem azonban bizonyítékra van szükségem.

– Amint a kezünkben lesz, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a segítségedre lehessünk, Lord Durga. Most pedig... viszontlátásra.

Durga ismét meghajtotta a fejét, amennyire csak tudta, és megszakította a kapcsolatot. Nagyot sóhajtott. Rossz előérzetei voltak az egyezséggel kapcsolatban...

Xizor elfordult a kommunikációs konzoltól, és ránézett Gurira. A szépen ívelt szája szegletében ezúttal tényleg őszinte mosoly bújt meg.

– Ez könnyebben ment, mint gondoltam. A cövek jó mélyre be van verve, Durga és a Besadii hamarosan elszigetelődik a többi huttól. Kíváncsi lennék, hogy mi készteti Durga nyálkás szívét arra, hogy a bosszú kedvéért az egész népét elárulja.

Guri mint mindig, most is derűs mosollyal fogadta a híreket.

– Hercegem, türelmed a huttok iránt kezdi meghozni a gyümölcsét. Nekünk ráadásul kapóra jött, hogy a többi kajidic ilyen súlyos szankciókat hozott a Besadii ellen.

– Igen – felelte a falleen, miközben összekulcsolta hosszú körmökkel ékesített ujjait. – Durga meggyűlölte a hutt fajtársait, már ha egyáltalán valaha szerette is őket. A lelki kiegyensúlyozatlansága és a gyásza kezünkbe fogja adni a hutt felségterületek kulcsát. Ez és a Desilijic vonzódása az egyszerű megoldásokra komplex problémák esetén. Guri, ugye megszerezted a bizonyítékot, amire Durga olyannyira vágyik?

– Természetesen, hercegem – felelte az EHD rezzenéstelen arccal. – Green polgártárs segített megszerezni őket, és egyúttal vakvágányra terelni az Igazságügyi Intézet kórboncnokait. Egy egészen tehetséges ember.

Xizor bólintott, és lerázta a válláról a rálógó lófarkát.

– Várj kétszáz szabványórát, hogy úgy látszódjon, mintha tényleg nyomozásba kezdtünk volna, aztán személyesen elviszed Durgának az anyagot – mondta a férfi. – Amikor Durga meglátja, azonnal hadjáratot akar majd indítani a Desilijic ellen. Menj vele, Guri, és legyél a segítségére, ha szükséges, hogy bosszút álljon Jiliacon! Jabbát azonban nem érheti kár. Ő többször hasznomra volt a múltban, és remélem, ez a jövőben is így marad. Ugyanígy Teroenzának is szerepet szánok még a terveinkben, tehát őrá is vigyázz! Megértetted?

– Megértettem – felelte Guri. – Úgy lesz, ahogy óhajtod, Hercegem – tette hozzá, majd táncosokat megszégyenítően kecses lépésekkel elhagyta a termet.

Xizor nézte, ahogy távozik, és elgyönyörködött a látványban. A droid kilencmillió kreditjébe került, de az utolsó vasig megérte. Gurival az oldalán Xizor készen állt szembeszállni a huttokkal...

Egy nap pedig magával a Császárral is szembe fog majd szállni...

Amikor Han hazaérkezett a Corporate szektorból, minden barátja és cimborája összesereglett a fogadására – kivéve Landót és Salla Zendet. Lando, mint megtudta, éppen egy meghitt kiruccanásra tűnt el Drea Renthallal, és még napokig nem is volt várható.

Ami Sallát illeti... Han nem remélte, hogy felújíthatják a korábbi kapcsolatukat, de azt sem hitte, hogy a lány ennyire nem akar majd tudomást venni róla. Egyszer-kétszer látta őt távolról Shug hajójavítójában, de ahogy a lány is megpillantotta a koréliait vagy akár csak Csubakkát, sarkon fordult, és eltűnt a színről.

Amikor Salláról kérdezett, a barátai egyhangúlag biztosították róla, hogy a lány remekül érezte magát a távolléte alatt, olyannyira, hogy még néhány férfival is látták, bár aztán egyik kapcsolatból sem lett semmi "komoly". Salla egy darabig Landónak is dolgozott, de ahogy Han kivette, ők ketten szigorúan csak üzleti partnerek maradtak.

Jarik még korábban szakított a barátnőjével, és régi énjébe visszatérve örömmel fogadta a barátait. Még Zizi is felvillanyozódott, hogy újra a lakás jogos tulajdonosai körül sürgölődhet.

Amikor aztán Lando is visszaérkezett, Han egyből a barátja lakására sietett. Pár percnyi kézrázogatás, hátcsapkodás és vigyorgás után Lando végigmérte a koréliait.

– Jól nézel ki – állapította meg végül. – Bár rád férne már egy hajvágás.

– Rám állandóan rám férne egy hajvágás – jegyezte meg Han szárazon. – Tudod, ez a vukik közelsége miatt van. Ők szeretik ezt a "kashyyyki dzsungelfrizurát".

– Han, vén csirkefogó – kacagott fel Lando. – Gyere, ugorjunk le az Aranykorongba! Én fizetek!

Néhány perccel később egy bokszban üldögéltek, néhány hasas kancsóval maguk előtt.

– Szóval... – kezdte Lando –, hol voltál, mit csináltál? Ja, és hogy szerezted ezt a heget, öreg pajtás?

Han belefogott vázlatosan elmesélni a Corporate szektorban átélt kalandjait. Mire befejezte, már a harmadik körnél tartottak.

– Hűha – vonta össze a szemöldökét Lando. – Ahogy hallom, veled is ugyanaz történt, mint velem a Központi Régióban. Egyik rosszfiú a másik után. Vagyonokat nyertem és vesztettem el. No és... gondját viselted a hajómnak?

Han kortyolt egyet az alderaani sörből, majd az ingujja szélével letörölte a habot a szájáról.

– A te hajód? – nevetett fel színlelt sértődöttséggel. – A Falcon még sosem volt ilyen jó formában, mint most. Barátom, az öreglány nulla egész öt egységre képes a fénysebesség felett!

– Ne szórakozz! – füttyentette el magát Lando.

– >Pedig így van – válaszolta Han. – egy öreg szivar a Corporate szektorban, aki talán még hálni is hiperhajtóművekkel hál, úgy ismeri őket. Ő spécizte fel. Ez a Doki igazi profi.

– El kell vinned egy körre! – mondta Lando bólogatva.

– És veled mi történt? – kérdezte Han.

Lando megacélozta magát egy hosszú korttyal, aztán megszólalt:

– Han, valamit el kell mondanom. Pár hete összefutottam Briával.

– Briával? – Hannak majd torkán akadt a sör döbbenetében. – Bria Tharennel? Hogyan? Hol?

– Hosszú történet – felelte Lando, és gonoszul elmosolyodott.

– Akkor ne tetvészkedj, hanem kezdj bele! – vágta rá Han némileg sötétebb ábrázattal.

– Ember, azon a lányon aztán van mit fogni! – sóhajtott fel színpadiasan a szerencsejátékos.

Han egyetlen mozdulattal ugrott talpra és ragadta meg Lando díszesen hímzett ingének gallérját.

– Nyugi! – lihegte Lando. – Nem történt semmi! Csak táncoltunk, ennyi az egész!

– Táncoltatok? – Han láthatóan megengesztelődve elengedte a barátját, és visszahuppant a székre. – Ó.

– Hé, Han, csak nyugi! – mondta Lando. – Nem is tudod, hány éve nem láttad már Briát.

– Sajnálom, haver, egy kicsit elragadtattam magam – tárta szét a karját Han. – Tudod, hogyan éreztem iránta.

Lando elmosolyodott, de ezúttal már jóval kevésbé kajánul.

– Ő még mindig szeret téged. Nagyon.

– Lando... hogy történt? – kérdezte Han. – Mondd el!

– Rendben – felelte Lando, és nekiállt elmesélni a Queen of Empire megtámadását, a foglyul ejtésüket és a szerencsés megmenekülést. Mire a kompfedélzeti huzakodáshoz értek, Han még az italáról is megfeledkezett, úgy csüngött minden szaván.

Amikor a kártyás a történet végére ért, Han hátradőlt, és fejét rázva belekortyolt a sörébe.

– Nem semmi sztori – mondta. – Lando, már másodjára akasztottad össze a bajuszodat Fett-tel. Neked aztán van vér a pucádban.

Lando megvonta a vállát, és tőle szokatlan komolysággal nézett vissza a koréliaira.

– Nem szeretem a fejvadászokat – mondta. – Sosem szerettem. A legádázabb ellenségemet sem adnám fel nekik. A szememben egy szinten vannak a rabszolga-kereskedőkkel.

– Még szerencse, hogy meg tudtad lágyítani Drea szívét – vigyorodott el Han.

– A döntő érv az volt, amikor megemlítettem, hogy jön neked egy szívességgel – jegyezte meg Lando.

– Hát, tudatnom kell vele, hogy most meg énjövök neki eggyel – mondta Han. – Remélem, elszórakoztattad a kis kéjutazásotokon.

– Természetesen – mondta Lando. – Az egyetlen dolog, amihez igazán értek, hogy elszórakoztassam a társaságomban lévő hölgyet.

– Ja... Bria mikor mondta neked, hogy még mindig szeret engem? Amíg Fett-tel voltatok, végig kussban kellett maradnod? – kérdezte Han visszagondolva a szerencsevadász történetére.

– Ó, itt, a Nar Shaddaan is találkoztam a kedveseddel – felelte Lando.

– Hogy mondod? – kérdezte Han vészjósló hangon.

– Hát találkoztunk – felelte Lando. – Lennél szíves a helyeden maradni, öreg cimbora? Vacsorázni vittem, semmi más. Nem sokkal azelőtt tárgyalt Jabbával és Jiliackal egy esetleges ylesiai rajtaütésről. Azt szerette volna, ha ők finanszírozzák, de elhajtották. Egyszerűen fel akartam vidítani – sóhajtott fel Lando. – Egész idő alatt rólad beszélt. Nagyon lehangoló volt.

Han szélesen, önelégülten elvigyorodott.

– Tényleg? – kérdezte tettetett közönyös hangon. – Rólam?

– Igen, rólad – felelte Lando gunyorosan. – Xendor tudja, miért, de folyton rólad beszélt.

– Gondoltam, megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot – mondta Han –, de miután megláttam Sarn Shild mellett... Jó, most már tudom, hogy az ellenállás megbízásából volt ott. Gondolom, egy jó ügynök mindent megtesz, hogy megszerezze a kívánt információt...

– Én is rákérdeztem – nyugtatta meg Lando. – Elmondta, hogy csak Shild szerette volna mindenkivel elhitetni, hogy a szeretője, tulajdonképpen nem volt semmi köztük. Amúgy is, amit arról a tagról hallottam... hát... furcsa egy ízlése van a partnerei terén.

– Előfordul... – mondta Han a hallottakon rágódva. – Azt mondod, rólam beszélt? Még mindig szeret?

– Szeret – felelte Lando. – Ha hallottad volna, miket mondott, még a mostaninál is nagyobb lett volna a fejed – kacagott fel a férfi, aztán felhörpintette a maradék italát. – Mondtam, hogy nagyon lehangoló volt, haver.

– Hát... köszönöm – mosolyodott el Han. – Neked is jövök eggyel, Lando, amiért megmentetted őt.

– Én a helyedben megkeresném, pontosabban megpróbálnám – mondta Lando.

– Meggondolom – felelte Han, aztán elkomorult. – Lando, attól tartok, tegnap nagyon rossz hírt kaptam.

– Mit?

– Mako Spince-ről. Úgy tűnik, az Ottega rendszerben valamiféle összetűzésbe keveredett néhány naQoit banditával. Később rátaláltak, és visszahozták ide, de alig élt. Most egy koréliai rehabilitációs központban van. Shug azt mondta, hogy megnyomorodott. Nem fog tudni járni többet.

Lando elszörnyedve a tenyerébe fektette az állát.

– Úristen... ez borzasztó! Inkább halnék meg, semhogy nyomorék legyek.

– Én is – bólintott gyászosan Han. – Azon gondolkoztam... nem akarod holnap meglátogatni? Én szeretném. Tudod, Mako és én régi cimborák voltunk. Csak hát... nem szívesen mennék egyedül, tudod. Köztünk legyen szólva, felvidíthatnánk egy kicsit.

– A körülményeket tekintve, elég reménytelen vállalkozás lenne – vonta meg a vállát Lando. – De szívesen elmegyek veled. Ennyit mindenképpen megtehetünk. Mako közénk tartozik.

– Köszönöm.

Másnap a két barát elrepült a rehabilitációs központba. Han még nem sok ilyet látott, és igencsak kényelmetlenül érezte magát. A recepciónál álló egészségügyi droidtól megtudakolták Mako szobájának a számát. Amikor odaértek az ajtóhoz, megtorpantak.

– Lando... nem biztos, hogy képes vagyok erre – ismerte be suttogva Han. – Inkább szállnék szembe egy század birodalmi vadásszal...

– Én is így érzek – bólintott Lando. – De gondolom, ha úgy mennénk haza, hogy nem is láttuk, még cefetebbül éreznénk magunkat.

– Ez igaz – sóhajtott fel Han, azzal benyitott a szobába.

Mako Spince egy speciális kezelőágyon feküdt. A levegőt betöltötte a bakta illata, és a férfi arcán éktelenkedő hegek már jórészt begyógyultak. A mostani állapotukból ítélve, Han elképzelte, milyen látványt nyújthatott Mako néhány nappal ezelőtt. A naQoit banditák nem éppen a jóságos természetükről voltak híresek...

Spince vállig érő haja szétterült a fehér párnán. Amikor Han legutóbb találkozott vele, még fekete volt, legfeljebb itt-ott vegyült bele egy ősz hajszál. Most az egész vasszínű volt, fakó és tartás nélküli. Mako tompa, világoskék szeme csukva volt, de Han tudta, hogy ébren van.

A koréliai tétovázott egy pillanatig, aztán közelebb lépett.

– Helló, Mako! – kiáltott fel kedélyesen. – Én vagyok az, Han! Visszajöttem a Corporate szektorból. Lando is eljött.

Mako szeme kinyílt, és kifejezéstelen arccal meredt a barátaira. Nem szólalt meg, pedig Han tudta, hogy képes lenne rá. A jobb keze megsérült, és a lábát nem tudta többé használni, a tudatával vagy a hangjával azonban nem történt semmi.

– Hé, Mako – mondta Lando. – Örülök, hogy életben látlak. Sajnálattal hallottam, hogy balul sültek el a dolgok az Ottega rendszerben... izé...

Amikor Lando kifogyott a szavakból, Han vette át a helyét. A nyomasztó némaságnál minden jobb volt.

– Ja, azok a naQoitok nagy szemetek. Nos... tudom, milyen nehéz most neked. De... szóval, ne hagyd el magad! Én és a többiek gyűjtésbe kezdtünk. Elég adomány összejött egy antigrav' székre. Azzal aztán majd rohangálhatsz, majd meglátod... semmi perc alatt rendbe fogsz jönni, azt mondják.

Végül Han sem bírta folytatni, ezért kérdően rápillantott Landóra. Mako még mindig nem mozdult és nem szólt egy szót sem.

– Ja, igen – vette át hősiesen a szót Lando. – Figyelj, Mako, szükséged van valamire? Csak szólj, és elhozzuk! Ugye, Han?

– Persze – felelte a koréliai. Megpróbált valami épkézláb mondatot kitalálni, de cserbenhagyták a szavak. – Izé... Mako – nyögte ki. – Hé, haver...

Mako kifejezéstelen arca szemernyit sem változott. Ehelyett lassan elfordította a fejét a barátaitól. A kimondatlan üzenetet nem lehetett félreérteni. Menjetek el.

Han felsóhajtott, megvonta a vállát, és ránézett Landóra.

Csendben kimentek az ajtón, és magára hagyták Mako Spince-t a némaságával.

Han Jabbától sokkal szívélyesebb üdvözlésben részesült. A kajidic a Nar Shaddaa-i főhadiszálláson találkozott a Desilijic vezetővel. Jiliac udvarmestere, egy Dielo nevű nő kedvesen rámosolygott a koréliaira, amikor az belépett a kapun.

– Solo kapitány! Nagyon örülök, hogy látlak. Jabba utasított, hogy azonnal engedjelek be hozzá.

Mivel Hannak eddig mindig hosszasan kellett várakoznia, ha a huttal akart találkozni, nem tudta mire vélni a szívélyességet.

Amikor besétált a hatalmas, kopár fogadóterembe, Jabbát egyedül találta. A hutt lord előrébb csúszott egy kicsit, és széttárta a tömzsi karjait.

– Han barátom! Boldog vagyok, hogy visszatértél! Már nagyon hiányoltunk!

Egy röpke pillanatig Han arra gondolt, hogy Jabba még meg is akarja ölelni. Tett egy lépést hátrafelé, és minden igyekezetével azon volt, hogy ne fintorodjon el. Újra hozzá kell szoknom a huttok szagához, gondolta magában.

– Jabba őkegyelmessége – fogadta az üdvözlést. – Örülök, hogy hiányoztam valakinek.

– Hagyjuk most ezt az "őkegyelmességét", Han! – dörögte Jabba a szokásához híven huttul, mivel tudta, hogy Han tökéletesen érti. – Régi barátok vagyunk, nincs szükség formalitásokra!

A hutt lord szinte csöpögött a kedvességtől. Han lélekben elvigyorodott. A jelek szerint nem megy jól az üzlet, gondolta. Máskülönben miért kellenék ennyire?

– Így igaz, Jabba – felelte hangosan. – Hogy megy az üzlet?

– Az üzlet... az üzlet kicsit lelassult mostanában – válaszolta a hutt. – A Besadii, átok a fejükre, saját flottát próbál felépíteni, hogy átvegye a szállítást a Desilijictől. Ráadásul a birodalmiak is sajnálatos módon felélénkültek az utóbbi időkben. A fűszerkereskedelem megsínyli a birodalmi őrhajók és a kalózok szorítását.

– A Besadii mindig is szeretett beleköpni a mások csemegéstáljába.

Jabba felkuncogott a szellemes megjegyzés kapcsán, de Han kihallotta az erőlködést a dörgő jókedv mögött.

– Han, a Besadiival le kell számolni. Csak még azt nem tudom, hogyan.

– Úgy hallottam, a koréliai Felkelés rá szerette volna venni a Desilijic klánt, hogy támogasson egy rajtaütést az Ylesián – pillantott Han a hutt lordra.

Jabbát nem lepte meg, hogy a koréliainak megvannak a maga információforrásai.

– Igen, találkoztunk az ismerősöddel... Bria Tharennel – bólintott a hatalmas fejével.

– Tíz éve nem láttam őt – jegyezte meg Han. – Ha jól tudom, most a Lázadás egyik parancsnoka.

– Így van – erősítette meg Jabba. – És én érdeklődve hallgattam a javaslatát. Mivel azonban a nénikém elutasította a koréliai Felkelés kérését, most alternatív lehetőségeket kell keresnem, hogyan is tudnám térdre kényszeríteni a Besadiit. Valamit tennünk kell. Felhalmozzák a legjobb minőségű fűszert, és visszatartják, hogy felverhessék az árakat. A forrásaink jelentései szerint a raktáraik dugig vannak, de máris újabbakat építenek, hogy győzzék az iramot.

– Ez nem jó – rázta meg a fejét Han. – És Jiliac? Hogy érzi magát? A bébi?

Jabba elfintorodott.

– A nénikém jól van. A bébi is egészséges.

– Miért ez a fancsali arc? – kérdezte Han.

– Próbálom megérteni, milyen terheket ró rá az anyaság – felelte Jabba –, azonban ez rengeteg pluszmunkát jelent a számomra. A tatuini üzleti érdekeltségeimet el kell hanyagolnom, és nagyon nehéz egyedül kézben tartani a klán problémáit. – A hutt lord felsóhajtott. – Han, manapság már egyre nehezebben tudok időt szakítani, hogy mindent én intézzek.

– Igen, tudom, milyen lehet az – mondta Han. A jobb lába elzsibbadt, ezért áthelyezte a súlyát a másik talpára.

Jabba, aki ma nagyon figyelmes hangulatában volt, észrevette a koréliai kényelmetlenségét.

– Mi az, Han?

– Semmiség – vonta meg a vállát a koréliai. – Csak néha azt kívánom, bárcsak lenne ebben a fogadóteremben egy szék az emberek számára. Nehéz így végigállni egy hosszabb társalgást. – Egy pillanatra megtorpant. – Nem bánnád, ha letenném a fenekemet a padlóra, amíg beszélgetünk?

– Haha – kuncogott fel Jabba. – Mindig sejtettem, hogy nem lehet könnyű dolog azokon a lábakon támaszkodva élni, Han fiam. Azonban jobbat tudok a padlónál. – Azzal meglepő mozgékonyságról téve tanúbizonyságot megfordult, és maga elé kanyarította a farkát. – Ülj ide, barátom.

Han rájött, hogy a hutt hatalmas kegyben részesíti, ezért magában csöndre intette a hevesen tiltakozó orrát. Odasétált, és letelepedett a hutt farkára, mintha csak egy fatörzsre ülne rá.

– A lábaim nagyon hálásak neked, Jabba – mosolyodott el.

A hutt nevetése ilyen közelségből épp hogy csak be nem szakította Han dobhártyáját.

– Hahaha! Han, rajtad majdnem olyan jól szórakozom, mint a táncosnőimen.

– Köszönöm – nyögte ki Han, és azon morfondírozott, hogy vajon meddig kell majd itt senyvednie. Jabba a farka segítségével még közelebb húzta magához, így most már gyakorlatilag karnyújtásnyira volt a hutt arcától.

– Szóval – kérdezte –, mit gondolsz Tharen parancsnokról?

– Egy emberhez képest meglepően intelligens és hozzáértő – felelte Jabba. – Jiliac elutasította a javaslatát, én azonban érdeklődve hallgattam végig.

– Ahogy mondtam, már évek óta nem találkoztam vele – mondta Han. – Hogy nézett ki?

Jabba kuncogva megnyalta az ajkát.

– Akármelyik pillanatban felfogadnám táncosnak, édes fiam.

Han elfintorodott, de ügyelt arra, hogy Jabba ne vegye észre.

– Értem... lehet, hogy ehhez neki is lenne egy-két szava. Nem hiszem, hogy valakiből csak a bájai alapján parancsnok lesz.

– Érdekesnek találtam. A javaslatában van fantázia.

– Pontosan miről volt szó? – kérdezte Han.

Jabba nagy vonalakban felvázolta a koréliai Felkelés tervét.

– Jó pilótákra lesz szükségük, hogy keresztül tudjanak vágni azon az átkozott légkörön – mondta Han. – Vajon Bria hogy akarja ezt megoldani?

– Nem tudom – mondta Jabba. – Mondd csak, Han, nagyjából hány őr tartózkodott egy-egy kolónián, amikor ott voltál?

– Olyan száz és néhány száz között volt a számuk kolóniánként, leginkább azon múlt, hogy hány rabszolgát dolgoztattak a gyárakban – válaszolt Han. – A legtöbb gamorrai. Tudom, hogy ti, huttok kedvelitek őket, mert erősek és szófogadóak, de te is tudod, hogy a modern katonai erők mellett nevetségesnek hatnak. A hímek legtöbbje azzal van elfoglalva, hogy egymáson gyakoroljanak az ősöreg fegyvereikkel. A klánháborúik elvonják a figyelmüket a feladatukról. A sowok sokkal jobbak lennének – gyorsabbak, eszesebbek –, csakhogy ők nem nagyon szoktak zsoldosnak állni.

– Úgy gondolod tehát, hogy a Lázadók katonái gond nélkül el tudnák foglalni a kolóniákat?

– Nem jelenthet problémát nekik – rázta meg a fejét Han.

A hutt lord pislogott néhányat dülledt szemével.

– Hmm, Han fiam, jó szolgálatomra voltál, mint mindig. Van egy rakomány elszállításra váró fűszerem. A hajóddal együtt készen állsz visszaállni a munkába?

Han rájött, hogy a meghallgatásnak vége, ezért felállt. Jabba bőrének olajos váladéka jókora foltot hagyott a nadrágján. Remek. Gondolom, ezt a nadrágot leírhatom, füstölgött magában. Sosem jönne ki belőle a bűz...

– Természetesen – vigyorodott el. – Csubi és én készen állunk. A Falcon pedig gyorsabb, mint valaha.

– Nagyszerű, édes fiam – jelentette ki Jabba. – Este valaki meg fog keresni a részletekkel kapcsolatban. Han... örülök, hogy visszajöttél.

– Jabba, örülök, hogy újra itt vagyok – búcsúzott el Han.

Kibbick, a hutt döbbenten nézett az unokatestvére holoképére.

– Hogy érted azt, hogy a t'land tilek idehozták a párjaikat? – kérdezte. – Nekem senki nem szólt róla.

– Kibbick – meredt rá Durga, a Besadii klán vezetője –, te még azt sem vennéd észre, ha azok a nőstények a te farkadon gubbasztanának! Nyilvánvalóan jól álcázták a dolgot, egy hét is eltelt, mire felfedeztem az eltűnésüket! Felfogod, hogy ez mit jelent?

– Azt jelenti – próbált gondolkozni Kibbick –, hogy a t'landa til papok boldogabbak lesznek, elégedettebbek? – kérdezte meg végül.

Durga hangosan felnyögött, és ökölbe szorította apró tenyerét.

– Hát persze, hogy boldogabbak lesznek – kiáltotta. – De mi közünk nekünk ehhez? A Besadiinak? Gondolkodj, Kibbick, legalább most először életedben!

– Akkor azt jelenti, hogy több élelmet kell szállítanunk nekik? – próbálkozott ismét Kibbick.

– NEM, te idióta! – Durga olyannyira felidegesedett, hogy a szája széléről apró zöld nyálcsöppek kezdtek záporozni – többek között a holofelvevő felé, amely szépen kipöttyözte a sugárzott háromdimenziós képét.

– Azt jelenti, hogy elvesztettük a legfontosabb ütőkártyánkat a t'landa tilekkel szemben, ó, csekély értelmi képességű unokatestvérem! Most, hogy a nőstények nincsenek itt a Nal Huttán, Teroenza és a papjai minden kapcsolatot megszakíthatnak a Besadiival és a Nal Huttával. Hát ezt jelenti!

Kibbick sértődötten kihúzta magát.

– Aruk nagybácsi sosem beszélt így velem – mondta. – Ő mindig udvarias volt. És sokkal jobb vezető, mint te.

Durgának csak komoly erőfeszítések árán sikerült lenyugodnia.

– Bocsáss meg a durva szavaimért! – mondta. – Nagyon sok a munkám mostanában. Fontos híreket várok kedves szülőm haláláról.

– Ó! – Kibbick arra gondolt, hogy tovább feszegeti a dolgot, de végül is Durga abbahagyta a kiabálást, aminek annyira megörült, hogy meg is feledkezett róla. – Most már értem, miért rossz ez nekünk. De mit tehetünk ellene?

– Azonnal az Egyes Kolóniára kell gyűjtened az összes t'landa til nőstényt, és egy hajóval hazaküldeni a Nal Huttára! – felelte Durga. – Személyesen foglalkozz az üggyel, Kibbick! Ha legközelebb beszélünk, azt akarom hallani, hogy a saját szemeddel láttad őket felszállni a hajóra, és elrepülni. Azt akarom, hogy a legjobb, a legmegbízhatóbb pilótádat használd! Küldj elegendő számú őrt is, nehogy a nőstények galibát okozzanak az út során!

Kibbick elgondolkozott a hallottakon.

– De... Teroenza nem fog örülni – ellenkezett. – És a többiek sem.

– Tudom – válaszolta Durga. – De a t'landa tilek dolgoznak nekünk, Kibbick. Mi vagyunk az urak.

–Ez igaz – ismerte be Kibbick. Amióta csak elérte a hutt nagykorúság határát, abban a szellemben nevelkedett, hogy a huttok a legmagasabb rendű faj a galaxisban. Azt azonban mégis nehezen tudta elképzelni, hogy ő osztogat utasításokat Teroenzának. A főpap agyafúrt volt és határozott. Az őröknek is ő adta ki az utasításokat. Ha Kibbick akart valamit, csak annyit kellett tennie, hogy szól Teroenzának, és a főpap mindig elintézte – időben és pontosan.

De mi van, ha ezúttal mégsem engedelmeskedik? Végtére is könnyen elképzelhető, hogy a saját párját nem akarja visszaküldeni a Nal Huttára. Mit fog akkor ő, Kibbick tenni?

– Mégis mi van... ha nemet mond? – kérdezte Kibbick félénken.

– Akkor hívod az őröket, és elviteted. Amíg pedig én nem érek rá személyesen felelősségre vonni, zárasd be valami biztonságos helyre! – utasította Durga. – Az őrök engedelmeskedni fognak neked, Kibbick... vagy nem?

– Természetesen fognak – felelte sértődötten Kibbick, és magában elmerengett, hogy vajon hány őr engedelmeskedne neki tulajdonképpen.

– Remek. Ez már valami – mondta Durga. – Sose feledd... hutt vagy. Az univerzum született uralkodója. Igaz?

– Igaz – vágta rá Kibbick. A hangja ezúttal kicsit magabiztosabban csengett, sőt egy árnyalatnyit ki is húzta magát. – Én is olyan hutt vagyok, mint te.

– Bátorság, Kibbick. Eljött az ideje, hogy átvedd a hatalmat. Ha késlekedsz, a helyzet csak romlani fog. Elképzelhető, hogy Teroenza máris a Besadii elleni lázadás terveit szövögeti. Ez még nem jutott eddig az eszedbe?

Nem jutott, pislogott egyet Kibbick.

– Lázadás? Úgy érted... egy igazi? Katonákkal és lövöldözéssel?

– Pontosan így értem – felelte Durga. – És egy lázadás során ki az első számú célpont?

– A vezető – felelte Kibbick elborzadva.

– Igen. Nagyon jó. Érted most már, hogy miért kell még azelőtt átvenned az irányítást, hogy Teroenza felkészülhetne? Amíg nálad van a kezdeményezés lehetősége?

Kibbick kezdte ismét kényelmetlenül érezni magát, azonban azt is tudta, hogy csak akkor van esélye, ha követi Durga tanácsait, és visszaveszi Teroenzától az irányítást.

– Megteszem – mondta határozottan. – Megmondom neki, hogy mit tegyen, és gondoskodom róla, hogy engedelmeskedjen. Ha ellenem szegülne, az őrség segítségével elfogom.

– Na, ez már valami! – helyeselt élénken Durga. – Remek! Most már egy igazi Besadiihoz méltóan viselkedsz! Értesíts azonnal, ha a t'landa til nőstények elindultak hazafelé!

– Úgy lesz – biztosította Kibbick, és megszakította a kapcsolatot.

Kibbick magában eldöntötte, hogy most azonnal helyére teszi a dolgokat. Mielőtt elveszne belőle a belepumpált hutt felsőbbrendűség érzése. Még az antigravitációs lebegőjével sem vesződött, egyenesen elkúszott Teroenza irodájáig, ami a Gazdasági Központban volt az Egyes Kolónián. Anélkül, hogy kopogott volna, berontott a szobába.

Teroenza éppen a furcsa, nyeregszerű ülőalkalmatosságában elhelyezkedve egy digitáblát nyomogatott. A hutt váratlan érkezésére meglepve kapta fel a fejét.

– Kibbick! – kiáltott fel. – Mi folyik itt?

– Neked Kibbick Őkegyelmessége, főpap! -jelentette ki a hutt. – Beszélnünk kell! Épp most tanácskoztam Durgával, és elmondta, hogy titokban idehozattad az összes t'landa til nőstényt! Durga nagyon dühös.

– A t'landa til nőstényeket? – pislogott Teroenza, mintha halvány fogalma sem lenne arról, amiről Kibbick beszél. – Honnan vette az ötletet Durga, őkegyelmességed?

– Ne szórakozz velem! – mondta Kibbick. – Itt vannak, és ezt Durga is tudja. Rajtam keresztül utasít téged, hogy a következő hajóval küldd vissza őket a Nal Huttára. Szólj az őröknek, hogy tereljék össze a nőstényeket ide, az Egyes Kolóniára! Most azonnal!

Teroenza hátradőlt a "nyeregben", és elgondolkozva dörzsölgette az állát. Ezenkívül azonban meg sem mozdult.

– Hallottad, amit mondtam, főpap? – kérdezte Kibbick az új keletű hatalmától megmámorosodva. – Engedelmeskedj, vagy hívom az őröket! – húzta ki magát.

Teroenza lassan lekászálódott a földre. Kibbick felsóhajtott megkönnyebbülésében. A t'landa til azonban nem indult el az interkom felé.

– Siess! – dühöngött Kibbick. – Különben hívom az őröket, hogy vigyenek el, és magam foglalkozom a nőstényekkel!

– Nem – mondta Teroenza nyugodt, színtelen hangon.

– Nem... mit nem? – tátotta el a száját Kibbick. Életében még soha senki nem utasította vissza egy hutt nagyúr parancsát.

– Nem. Nem teszem meg – folytatta Teroenza. – Elegem van abból, hogy egy idióta parancsolgasson nekem. Viszlát, Kibbick.

– Hogy merészeled? Kivégeztetlek! Viszlát? – Kibbicknek most jutott csak el a tudatáig, hogy ezt nem érti. – Elmész? Hová?

– Nem, én nem megyek el – felelte Teroenza halkan. – De te igen. – Vaskos hátsó lábán megfeszültek az izmok, vékony, ostorszerű farkát felcsapta a levegőbe, aztán hirtelen leszegte a fejét, és minden dühét beleadva Kibbickre rontott.

A hutt lordot annyira váratlanul érte a támadás, hogy védekezni sem volt ideje. Teroenza szarva belefúródott a mellébe. A szarv nem volt különösebben hegyes, de a főpap lendülete elég volt ahhoz, hogy teljes hosszában, majd egy méter mélyen beleálljon a hutt testébe.

Kibbicket elöntötte a fájdalom. Fájdalmában és félelmében felordított, és apró kezeivel csapkodni kezdte a t'landa tilt. Megpróbálta hátrahúzni a farkát, hogy egy halálos csapást mérjen a támadójára, de nem volt elég hely a szobában.

Kibbick érezte, hogy a t'landa til keze nekifeszült a mellkasának, aztán Teroenza – a hutt vérétől és testnedveitől csöpögő – szarva egyszer csak kiszabadult.

Teroenza eltökélt arccal hátrálni kezdett.

A lihegő, fuldokló Kibbick maga is megpróbált elhátrálni, de a háta nekiütközött a falnak. Megfordult, és menekülni próbált.

Teroenza ismét beledöfött a mellkasába.

És ismét...

Kibbick immár számtalan sebből vérzett, noha magában egyik sérülés sem lett volna végzetes. A huttok életfontosságú szervei túlságosan mélyre voltak ágyazva gigászi testükben ahhoz, hogy egykönnyen megsértsék őket... talán ez is volt az oka annak, hogy a huttokról kialakult az a legenda, miszerint immúnisak a lézersugarakra. Természetesen nem voltak azok... csak éppen az a lézersugár, amely a legtöbb élőlényt azonnal szénné égette, a huttokban jó eséllyel nem érintette egyik fontos szervet sem, második lövésre egy hutt ellenfelének pedig ritkán nyílt alkalma.

Kibbick megpróbált segítségért kiáltani, de csak erőtlen hörgés jött ki a torkán, az egyik döfés nyilván megsértett egy léghólyagot. Ekkor az interkom felé próbálta vonszolni magát, hogy azzal hívjon valakit.

Teroenza ismét rárontott. Ezúttal a t'landa til lendülete – és Kibbick sebei – ledöntötte a lábáról a hutt lordot, aki tehetetlenül az oldalára dőlt.

Kibbick látása elhomályosult, de azt még ki tudta venni, ahogy Teroenza odalép az íróasztalához, és előhúz belőle valamit. Egy pisztolyt.

A hutt lord még egyszer megpróbált felemelkedni, hogy segítséget hívjon, hogy küzdjön, de túlságosan gyenge volt hozzá, a fájdalom túlságosan kínzó. Lassan elsötétült előtte a világ. Kibbick megpróbált ellenállni, de a feketeség rátelepedett a szemére, az elméjére, a testére...

Teroenza hideg precizitással célba vette a haldokló Kibbick sebeit, és a lövésekkel kiszélesítette, eltakarta a szúrásnyomokat. Addig tüzelt, amíg a hatalmas test egybefolyó megpörkölődött masszává nem vált, és az utolsó görcsös rángások is abba nem maradtak.

Végül leeresztette a fegyvert, és nagyot sóhajtott.

– Idióta... – morogta a saját nyelvén, és elindult lemosni a szarvát.

Amikor végzett a tisztálkodással, a t'land til számba vette a lehetséges kiutakat. Hát persze, terroristatámadás. Azt fogja mondani, hogy az a Tharen volt a katonáival. Senki nem kételkedne a szavaiban. Az őrségben lévő gamorraiakat ki fogja végeztetni, mondván, hogy az emberek lefizették őket, és tudomásuk volt a merényletről...

Éppen a napokban egyezett meg a szállítóval egy turbólézervásárlásról. Most majd jó ürügye lesz, hogy felállítsa a Központ mellett...

Tudta, hogy több őrre lesz szüksége és több fegyverre. Lehet, hogy szólni kéne Jiliacnak?

Nem! Teroenza megrázta a fejét, mire csak úgy záporoztak a vízcseppek a szarváról. Elegem van a huttokból – nem szövetkezem velük még egyszer. Most én, Teroenza leszek az Ylesia ura. És hamarosan... hamarosan... mindenki megtudja ezt. Csak egypár hét kell még, hogy megszilárdítsam a hatalmamat. Ha nem kell többet a huttoknak fizetnem, a felszabaduló kreditekből fegyvereket vásárolhatok.

Miután mindent eltervezett, Teroenza, az Ylesia főpapja elhagyta az irodáját, benne a halott huttból maradt füstölgő, hatalmas kupaccal. Ideje volt megkeresni a kivégzésre szánt őröket...

11. fejezet

Az Ősi Törvény

Durga, a hutt rámeredt a digitábla kijelzőjére, és örömében nagyot dobbant a szíve. Végre! A Fekete Nap – pontosabban a küldötte, Guri, Xizor személyi titkára – elhozta neki a várva várt bizonyítékot Aruk halálával kapcsolatban. Ezek szerint Jiliac – valószínűleg az unokaöccse, Jabba segítségével – tervezte el a néhai klánvezér halálát, és Teroenza hajtotta végre.

A Fekete Nap legfőképpen vásárlási bizonylatok és fizetési megbízások révén tudta összekapcsolni Jiliacot a malkita méregkeverőkkel. A Desilijic vezér annyi X-1-et vásárolt, ami egy közepes kolóniát is csődbe juttatott volna. És az összes szert egyenesen Teroenzának küldték. Volt még pár feljegyzés tárgyakról, nagyon értékes tárgyakról, amelyeket szintén Jiliac vásárolt, és amelyek azóta már a t'landa til főpap gyűjteményét gazdagították.

Hogyne tűnjön úgy mintha pénzt fogadott volna el, gondolta Durga. Teroenza azt hitte, hogy a gyűjteménye gazdagítása kapcsán elrejtheti a fizetségét. A hutt észrevette, hogy ezen tárgyak legtöbbje nemcsak kifejezetten értékes volt, de ritkaság is. Ha Teroenza valamikor el akarná őket adni, a feketepiacon bármikor találna vevőt a műkincsekre.

Durga érdeklődéssel tanulmányozta a jelentéseket, amelyek arról szóltak, hogy Teroenza az utóbbi időben pontosan ezt tette, és néhány tárgy eladásának az árából egy használt turbólézert vett. Nyilvánvalóan megpróbálja megszervezni az Ylesia védelmét, morfondírozott a hutt vezető. Bármelyik percben kinyilváníthatja a függetlenségét...

Durga első gondolata az volt, hogy béklyóba verve a Nal Huttára hozatja a főpapot, de aztán erőt véve magán igyekezett számba venni egy ilyen akció lehetséges következményeit. A sacredotok, vagyis a kisebb rangú papok kiállnának a vezetőjük mellett a Besadiival szemben. Teroenza népszerű volt köztük... főleg most, hogy sikerült megszerveznie a nőstényeik becsempészését az Ylesiára.

Ha Durga erővel elvonszolja Teroenzát, a sacredotok nem lesznek hajlandóak elvégezni a Megvilágosulás szertartását a zarándokokon. Ha pedig azok nem kapják meg a napi gyönyöradagjukat, nem fognak dolgozni – esetleg nyíltan fel is lázadnak! Akárhogy is, a papok elvesztése katasztrofális hatással lenne a fűszertermelésre.

Durga kénytelen volt beletörődni, hogy mielőtt beteljesíthetné a bosszúját Teroenzán, bizonyos előkészületeket kell tennie. Keresnie kell egy új hutt nagyurat az Ylesiára, és egy népszerű, karizmatikus t'landa tilt, aki átvehetné a főpap szerepét. Az új főpap pedig jutalmat ígérne azoknak, akik hűségesek lesznek hozzá. Jobban belegondolva, mégis érdemesebb az Ylesián hagyni a t'landa tilek nőstényeit... legalábbis még egy darabig.

Mindezt nagyjából egy hét alatt el lehet intézni. És amíg az új főpapot szállító hajó le nem szállt az Ylesián, Teroenza nem tudhatja meg, hogy Durga a leváltására készül. Nem kockáztathatja meg, hogy kirobbant egy felkelést, amíg a csapatai nem foglalták el a helyüket.

Fő az óvatosság... Teroenzát az utolsó percig hitegetnie kell. Ha pedig Kibbick mégis elfogatta volna Teroenzát, akkor indokot kell találni az eltűnésére. Talán egy hirtelen jött "betegség" döntötte le a lábáról a főpapot...

Vajon Teroenza párját, Tilennát meg lehetne győzni, hogy működjön közre a hitvese félreállításában? Talán az életéért cserébe? Esetleg egy nagyvonalú ajánlat?

Durga végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg igen. Végtére is a t'landa til racionális faj...

Esetleg az is elképzelhető, hogy Teroenzát mégis rávehetik az együttműködésre... persze, nagyon valószínűtlen, hogy Kibbicknek lenne elég sütnivalója ehhez. Durgának mindent egyedül kell majd intéznie. Esetleg elküldheti Ziert maga helyett...

Durga elmerengett, vajon hogy sikerült Kibbick beszélgetése tegnap Teroenzával? Az unokaöccse ugyan nem hívta vissza, ahogy megígérte, de ez még nem jelent semmit. Kibbick memóriája nem volt éppen tökéletes, ezért rendszeresen elfelejtette az ígéreteit.

Hirtelen egy lámpácska kezdett villogni a kommunikátorán, és Durga látta, hogy új üzenete érkezett. A hutt vezér fogadta a hívást, mire Teroenza háromdimenziós, áttetsző alakja kezdett kibontakozni a levegőben – mintha csak a főpap megérezte volna, hogy épp az imént gondoltak rá.

Teroenza meghajolt a hutt lord felé, Durga azonban mást is észrevett a t'landa til arckifejezésén, mint alázatot – mintha egy pillanatra káröröm csillant volna azokban a kidülledő szemekben.

– Őkegyelmessége – kezdte Teroenza –, attól tartok, nagyon rossz hírekkel kell szolgálnom. Készüljön fel a legrosszabbra!

– Igen? – húzta fel a szemöldökét Durga.

– Kora reggel, szinte még a hajnali órákban terroristatámadás ért bennünket – mondta Teroenza, és sajnálkozva széttárta csökevényes karjait. – Az a koréliai Lázadó volt, Bria Tharen, meg az emberei. A Vörös Kéz Század, ahogy magukat hívják. Lerohanták a Gazdasági Központot. Sajnálattal kell közölnöm, hogy Lord Kibbick is belekeveredett a heves tűzharcba, és életét vesztette.

– Kibbick meghalt? – hőkölt hátra Durga. Nem igazán számított arra, hogy az unokatestvére képes lesz átvenni a tényleges irányítást Teroenzától, de azt azért nem hitte volna, hogy meghal.

Pontosabban, hogy meggyilkolják.

Durga tudta, hogy Teroenza meséje Bria Tharenről szemenszedett hazugság. A forrásai jelentették neki, hogy a Vörös Kéz ebben a percben is a Külső Peremvilágok túlsó oldalán állomásozik, és épp tegnap ütöttek rajta egy ottani birodalmi helyőrségen. Nincs olyan hajó a galaxisban, amelyik hajnalra odaért volna az Ylesiára.

Tehát Teroenza hazudik. A főpapnak azonban nem szabad megtudnia, hogy ő tudja, hogy hazudik. Durga eltöprengett, hogyan fordíthatná a leginkább a maga hasznára az információt. Addig is a szemét lecsukva gyászolta Kibbicket – a látszat kedvéért. Az unokaöccse javíthatadan idióta volt, a galaxis nem sokat vesztett a halálával.

Teroenza azonban aláírta a saját halálos ítéletét, gondolta Durga. Ahogy megérkezem az Ylesiára az új főpappal, ő halott...

Aztán fojtott hangon utasításokat adott Teroenzának a holttest hazaszállítását illetően.

– Világos továbbá – folytatta Durga –, hogy több őrre van szükség ott az Ylesián. Nem engedhetjük, hogy a Lázadók büntetlenül gyilkolják a mieinket.

Teroenza ismét meghajolt.

– Egyetértek, őkegyelmessége. Nagy örömömre szolgál, hogy hasonlóképp vélekedik.

– A körülményeket figyelembe véve ez a legkevesebb, amit tehetek – mondta Durga színlelt őszinteséggel. – Egypár napig megleszel hutt vezetőség nélkül?

– Természetesen – felelte Teroenza. – Mindent meg fogok tenni, hogy az üzlet a lehető legnagyobb rendben folytatódjon.

– Köszönöm, Teroenza – válaszolta Durga, és megszakította a kapcsolatot.

A következő néhány percet azzal töltötte, hogy elmagyarázza Ziernek, milyen új főpapot szánt Teroenza pótlására. Szerencsére a talpraesett Zier képes volt hűen követni az utasításokat.

Aztán, és csak aztán fordult oda az alakhoz, aki türelmesen álldogálva megvárta, amíg a dolgok végére ér.

– Elnézést kérek, Guri úrnő – hajtotta meg a fejét a bájos ifjú nő felé. – Majdnem elfelejtettem, hogy itt vagy. A legtöbb ember képtelen ilyen türelmesen várakozni. Állandóan fészkelődnek.

– Speciális kiképzést kaptam, őkegyelmessége – hajolt meg röviden Guri. – Xizor herceg nem szereti, ha az alattvalói fészkelődnek.

– Helyes – felelte Durga. – Ahogy látod, átnéztem a kapott információkat, amelyek alátámasztották a sejtésemet. Nyilván te is észrevetted, a bosszúmat Teroenza ellen el kell halasztanom egy... alkalmasabb időpontra. Azonban Jiliackal most rögtön szembe akarok nézni. Az Ősi Törvény jogán párviadalra fogom kihívni.

– Az Ősi Törvény jogán?

– Manapság már ritkán élünk vele, de nagyon régi hutt szokás, hogy megfelelően komoly indok esetén az egyik klán vezetője kihívhat egy másikat egy az egy elleni küzdelemre, mindenféle jogi következmény nélkül. Úgy vesszük, hogy a győztesnek van igaza.

– Értem, őkegyelmessége. Xizor herceg tájékoztatott róla, hogy valószínűleg ez lesz a reakciója, ahogy az egy tiszteletre méltó hutthoz illik is. Utasított, hogy maradjak őkegyelmessége mellett, és legyek minden tőlem telhető módon a segítségére.

Durga rámeredt a nőre, és azon töprengett, vajon egy ilyen törékeny ember mennyi segítséget jelenthet akár a huttok, akár a Desilijic őrök serege ellen.

– A testőröm akarsz lenni? De hát...

– Én vagyok Xizor herceg első számú testőre – mosolyodott el Guri. – Őkegyelmessége, biztosíthatom, hogy meg tudom védeni Jiliac őreitől.

Durga még akart mondani valamit, de volt valami Guri viselkedésében, ami elgondolkoztatta. Azt már rég tudta, hogy a nő Xizor személyi titkára, logikus volt tehát, a biztonságáért is ő a felelős. Nyilvánvalóan számtalan olyan képessége van, amelyek nem szúrnak azonnal szemet. A viselkedése sokkal inkább magabiztosnak tűnt, mint elbizakodottnak.

– Rendben van – bólintott végül. – Menjünk!

Felszálltak Durga légköri siklójára, és nem egészen egy óra múlva már el is érték a Desilijic felségterületét.

Azon a szigeten értek földet, amelyen Jiliac Téli Palotája állt, ami jelenleg a Desilijic klán főhadiszállását is magába foglalta. Durga, a jókora dobozt cipelő Gurival az oldalán, odacsúszott a bejárathoz.

– Durga Besadii Tai látni kívánja Jiliac Desilijic Tiront. Ajándékot hoztam a számára, és személyes audienciát kérek.

Az őrök letapogatták a két látogatót, hogy meggyőződjenek arról, mindketten fegyvertelenek, majd egy gyors interkomhívás után már be is tessékelték őket a palotába. A főudvarmester, egy Dorzo nevű rodiai csatlakozott hozzájuk a hatalmas, kongóan üres fogadóterem ajtajánál, majd belépve meghajolt.

– Lord Durga a Besadii klánból – jelentette be őket.

Az ajtónyílásból Durga észrevette, hogy Jiliac éppen egy digitáblán dolgozik. Az ellensége láttán a fiatal hutt éktelen haragra gerjedt, alig bírta visszafogni magát.

Jiliac szándékosan legalább tíz percig várakoztatta őket. Durga igyekezett utánozni Guri mozdulatlanságát. A nő kétségkívül nagyon különös egy ember, döntötte el magában.

Végül Jiliac intett Dorzónak, mire a rodiai meghajolt a látogatók felé, és megszólalt:

– Őkegyelmessége, Jiliac, a Desilijic klán teljhatalmú vezetője, a Rend védelmezője fogad benneteket.

Durga előreindult, Guri egy lépéssel lemaradva követte. Amikor elérték Jiliacot, a hatalmas hutt nőstény meg sem szólalt. Mivel a hagyomány szerint Durga – vagyis a vendég sem szólhatott mindaddig, amíg nem szólították meg, megint csak várakoztak.

Végül Jiliac megmozdította busa fejét.

– Üdvözletem, Besadii – mondta. – Ajándékot hoztál, ami helyénvaló. Átnyújthatod.

Durga intett Gurinak, mire az ember odalépett az antigravitációs lebegőn pöffeszkedő Desilijic vezérhez, és letette elé a dobozt.

A fiatalabb hutt rámutatott a dobozra.

– Ajándék a Desilijic nagyméltóságú, bölcs vezetőjének. A Besadii klán tiszteletének jele, és egyúttal jókívánsága is, ó, Jiliac.

– Meglátjuk... – morogta Jiliac. Feltépte a csomagolást, és egy jókora, nagyon értékes műtárgyat húzott elő a dobozból. A távoli Langoona bolygó szigeteiről származó halotti maszk volt. Az ottani bennszülöttek faragták ezeket a maszkokat, és díszítették fel féldrágakövekkel, arany-, ezüst- és platinaberakásokkal, és a meleg tengerekből származó csillogó kagylóhéjakkal.

Jiliac szórakozottan forgatta a maszkot apró kezeiben, és Durga egy pillanatig azt hitte, hogy nem ismeri fel a tényleges jelentését. A Besadii vezér rápillantott Gurira, és ahogy megegyeztek, a nő megfordult, és a kijárat felé indult. Ott fog rá várni, és gondoskodik arról, hogy senki ne zavarja meg őket. Durga tekintete visszasiklott Jiliacra, és már nyitotta volna a száját, hogy elmagyarázza a másik huttnak, miért is pont ezt az ajándékot választotta, amikor látta, hogy a hatalmas nőstény teste minden ízében megremeg.

– Egy langoonai halotti maszk! – bömbölte Jiliac. – Ezt hívod te jókívánságnak?

Azzal Jiliac feldobta a maszkot a levegőbe, és a farkát ütőként használva egy erős csapással átrepítette azt a fogadótermen. A maszk nekivágódott a szemközti falnak, és apró darabra törve a földre hullott.

– Nem, ahogy te magad is mondtad, Jiliac, helyénvalónak hívom – mondta szemrebbenés nélkül Durga, aztán belekezdett az Ősi Törvény hagyományos szavaiba. – Én, Durga Besadii Tai a mai napon felfedeztem, hogy te, Jiliac Desilijic Tiron megölted az ősömet, Arukot. Az Ősi Törvény jogán párviadalra hívlak. Készülj a halálra!

Jiliac dühében felordított, és leugrott a lebegőről.

– Te fogsz meghalni, senkiházi! – dörögte, és hatalmas, köríves ütésre lendítette a farkát.

Durga arrébb lépett, de nem elég gyorsan. A nőstény farka a hátának csapódott, és alaposan felsértette azt. A levegő kiszaladt a tüdejéből. Minden erejét összeszedve Durga rávetette magát Jiliacra, és a mellkasát vette célba.

Jiliac majd kétszer akkora volt, mint Durga. Mivel már középkorú huttnak számított, elérte a testi fejlődésének a csúcsát. Durgának egy előnye maradt vele szemben: fiatalsága révén sokkal fürgébb volt. Azt azonban világosan tudta, hogy ha a nőstény egyszer is maga alá gyűri a teljes súlyával, akkor számára véget ér a küzdelem.

Bömbölve, mint két legendabeli leviatán, a két hutt nekifeszült egymásnak. Apró karjaikkal tiszta erőből csépelni kezdték egymást – hol találtak, hol nem. Mind a kettő igyekezett fogást keresni a másikon, a farkaikkal szó szerint letarolták körülöttük a szoba berendezését.

Dorzo már régen sarkon fordult, és biztonságos távolból figyelte az eseményeket.

Ölj... ölj... ÖLJÖLJÖLJÖLJ! Sikította Durga elméje. Csak a bosszúra tudott gondolni. Jiliacnak sikerült bevinni egy megrendítő erejű találatot a farkával, aztán fülsiketítő hördülés kíséretében rávetette magát a fiatal huttra. Durga alig tudott időben félrecsusszanni ahhoz, hogy a nőstény lecsapódó, gigantikus hasa alatt ne váljon azonnal hutt péppé.

A fiatal hutt egy erőteljes ütéssel válaszolt Jiliac tarkójára, ami egy pillanatra el is kábította a Besadii vezért. Jiliac azonban megrázta magát, és elemi erejű farokcsapást indított Durga felé, ami épp hogy csak, de célt tévesztett – az egész szoba beleremegett a padlót ért találatba.

Jiliac a küzdelem elején még folyamatosan káromkodott és fenyegetőzött, pár perc alatt azonban kezdett kifogyni a szuszból, és inkább tartogatta az erejét. A Desilijic elkényelmesedett életmódja egyre inkább megbosszulta magát...

Ha tovább tudnék kitartani, mintő... gondolta Durga, de azonnal rá is jött, hogy ez a "ha" nagyon kétséges dolog...

Han Solo éppen a kesseli bányák forgalmi jelentéseit nézte át Jabbával, amikor ők hárman – Csubakka is ott ácsorgott mellettük – hangos puffanásra lettek figyelmesek, amit egy ordítás, majd még további puffanások és darabokra törő tárgyak tompa zaja követett. Solo, a vuki és a hutt döbbenten nézett egymásra.

– Mi volt ez? – kérdezte Han.

– Biztosan a nénikém felkapta a vizet valamin, és törni-zúzni kezdett – felelte Jabba.

Majdnem egy évtizeddel ezelőtt Han is szemtanúja volt, amikor Jiliacra rájött a bolondóra, így nem volt oka kételkedni. Visszafordúltak a munkához, de nemsokára két újabb bömbölés ütötte meg a fülüket. Gyors egymásutánban két különböző hangot hallottak.

– Gyerünk! – egyenesedett ki hirtelen Jabba.

Han és Csubi egymás mellett kocogtak, miközben Jabba a hangok forrása felé vezette őket. A koréliai megdöbbenve tapasztalta, hogy szükség esetén a huttok milyen sebességgel voltak képesek haladni.

Amikor elérték Jiliac fogadótermét, egy gyönyörű, fiatal szőke nőt találtak az ajtóban. A nő válla fölött átnézve Han látta, amint Jiliac halálos küzdelmet vív egy nála sokkal kisebb huttal. Az idegen hutt arcát és szemöldökét születési anyajegy csúfította el. A két teremtmény hatalmas testét egymásnak feszítve, bömbölve és hangosan lihegve viaskodott egymással.

Ahogy Han, Csubi és Jabba odaért az ajtóhoz, a nő megrázta a fejét, és eléjük lépve kinyújtotta a kezét.

– Ne! – mondta. – Ne avatkozzatok bele! Durga az Ősi Törvény jogán kihívta a klánvezért.

Han legnagyobb meglepetésére Jabba nem söpörte félre a nőt az útból, és nem sietett a nagynénje segítségére. Ehelyett már-már tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

– Te, gondolom, Guri vagy – mondta.

– Igen, őkegyelmessége – felelte a nő.

Rögtön ezután egy csoport őr érkezett trappolva, kibiztosított vibrobárdokkal a kezükben. Jabba megfordult, és elállta az útjukat. A gamorraiak értetlenül pislogtak.

– A nénikémre rájött a tombolhatnék – jelentette ki Jabba. – Nincs szükség rátok.

Az őrség vezetője hitetlenkedve nézett a huttra, de Jabba nem mozdult, ő pedig az óriási testtől nem láthatta, hogy mi folyik a teremben. Tétovázott, a malacszerű orra harcra készen járt fel-alá.

– Azt mondtam, lelépni! – üvöltötte Jabba, és a folyosó felé intett a karjával. Az őrök sarkon fordultak, és értetlenül röfögve eltűntek a folyosó kanyarulatában.

Han közelebb lépett a fogadóterem ajtajához, és látta, amint Jiliac iszonyatos erővel lecsap a farkával. A kisebbik huttnak a legutolsó pillanatban sikerült félregördülnie az útból. A koréliai ránézett Jabbára.

– Nem akarsz közbeavatkozni?

Csubakka a maga nyelvén visszhangozta a kérdést.

Jabba pislogott egyet püffedt szemével, és gúnyosan megszólalt:

– Durga a Besadii klán vezetője – mondta. – Akármelyikük győz is, a nyertes én leszek.

– De... – hebegte Han – én... én azt hittem, jó viszonyban vagy Jiliackal.

Jabba úgy nézett rá, mint egy retardált gamorrai csecsemőre.

– Abban is vagyok, Han – mondta nyájasan. – Ez azonban üzlet.

– Értem. Üzlet – bólintott Han, és rápillantott Csubira. A vuki megvonta a vállát.

– És van még valami.

– Igen, Jabba?

A hutt vezér közelebb intette magához a koréliait.

– Fiam, itt most embereknek nincs keresnivalójuk. Válj meg a palotámban! Hamarosan én is ott leszek.

Embereknek nincs keresnivalójuk? És vele mi a helyzet? Ránézett a közelükben álló gyönyörű nőre, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Han szótlanul állta a pillantását, az agyában azonban végig ott motoszkált a gondolat, hogy valami nincs rendjén ezzel a nővel. Jabba Gurinak nevezte. Tökéletes, szó se róla, az ösztönei mégis azt súgták Hannak, hogy nagy ívben kerülje el. Valószínűleg egy rankor is megértőbben fogadná a közeledését, mint ez a femme fatale.

– Igen, értem – mondta. – Majd találkozunk, Jabba. Gyere, Csubi!

Azzal megfordult, és a vukival az oldalán sietősen magukra hagyta az élethalálharcot vívó huttokat.

Durga kezdett aggódni. Hiába próbálta kifárasztani Jiliacot, az idősebb hutt még mindig vad céltudatossággal küzdött. A nőstény hutt sokkal erősebb és súlyosabb volt nála. Durga tudta, hogy ha csak egy, egyetlenegy találata is telibe kapja, nem maradna sokkal több belőle, mint egy zsíros paca a kőpadlón.

A sokadik alkalommal is egymásnak ugrottak, a két test akkora erővel csapott össze, hogy Durga felkiáltott fájdalmában. Bőrének minden centiméterét zúzódások borították – úgy érezte magát, mint a lepénytészta, amelyet éppen most dagasztanak meg és gyúrnak laposra.

A küzdelem a fogadóterem egyik részét sem kímélte, erről az összetört berendezési tárgyak és a hatalmas lyukak árulkodtak a falakon. Durga észrevette, hogy lassan elérik Jiliac lebegőjét. Szemmel láthatóan a nőstény hutt is rájöhetett erre, mert hirtelen kibontakozott Durga szorításából, és megfordulva – hatalmas szuszogások és fújtatások közepette – az antigravitációs alkalmatosság felé iramodott.

Durga szorosan a nyomában loholt – már amennyire a huttok esetében loholásról lehet beszélni –, és megpróbálta a földre szorítani. Nyilvánvaló volt, hogy Jiliac fel akar ugrani a lebegőre, amit faltörő kosként használhatna Durga ellen. Ha ez sikerül neki, a küzdelem eldőlt – és nem a Besadii javára!

Utolérte Jiliacot, aki már nyúlt volna a lebegő vezérlőpultja felé. Ez csak álca volt. Durga az utolsó másodpercben vette észre a Desilijic vezér halálos, az arca felé irányuló farokcsapását a lebegő alatt.

Gondolkodás nélkül cselekedett. Villámgyorsan hasra vetette magát, a kinyújtott kezével megtámaszkodott a földön, és a farkát derékszögben hátrahajtva a feje fölé emelte. Aztán a farka elkeskenyedő végével gondosan célozva lesújtott a "Kikapcsolás" feliratú gombra.

A lebegő malomkőként hullott alá, egyenesen Jiliac hátrahúzódó farkára.

Jiliac felsikoltott, és kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a szorosan a földhöz szegezett végtagját. Miközben felegyenesedett, Durga gyorsan felmérte, hogy ez nem fog sikerülni a hutt nősténynek. Hátrább csúszott egy kicsit, megfeszítette az izmait, aztán minden erejét beleadva, farkával lecsapott Jiliac fejére.

A Desilijic klán vezére élesen felsikított.

Durga még egyszer rácsapott a fejére, aztán még egyszer...

Öt elemi erejű ütésre volt szükség ahhoz, hogy Jiliac elveszítse az eszméletét. Dögölj meg!, sikította egy hang az elméjében.

– Dögölj meg! – bömbölte, miközben kíméletlenül ütötte a vértől csatakos testet. – DÖGÖLJ MEG!

Pontosan nem is tudta, Jiliac mikor halt meg. Egyszer csak azon kapta magát, hogy esztelenül csépel egy alaktalan, véres hús- és agytömeget. Jiliac szemei helyén tátongó üregek éktelenkedtek, a nyelve élettelenül lógott az ajkai között.

Durga komoly erőfeszítések árán lecsillapította magát, és körülnézett. A terem bejáratánál Guri álldogált Jabba oldalán. Xizor bérgyilkosának valahogyan sikerült megakadályozni az őröket – és Jabbát – abban, hogy közbeavatkozzanak. Akárki legyen is ez a fiatal nő, jóval több annál, mint amennyit magából mutat, töprengett Durga a kimerültségtől kábán.

Megmozdult – nagyjából egy kilencszáz éves, csúzos hutt fürgeségével –, és nagy nehezen felkapaszkodott Jiliac antigravitációs lebegőjére, majd működésbe hozta. Túl fáradt volt ahhoz, hogy kivonszolja magát a teremből, még a lebegő irányítása is hatalmas testi és szellemi erőfeszítésébe került.

Jiliac kiterült holttestét maga mögött hagyva odasiklott a fogadócsarnok bejáratához.

Az ajtónyílásban megállt, és kihívóan Jabba elé kormányozta a járművet. A besadii úgy saccolta, hogy ha jobb formában lenne, nagyjából egyenlő eséllyel szállhatna szembe Jabbával. Jelen állapotában semmi esélye nem volt...

Guri előrelépett, és tisztelettudóan meghajolt.

– Őkegyelmessége, gratulálok a párviadal sikeres kimeneteléhez!

– Guri – fordult oda a nőhöz –, te ugye Xizor bérgyilkosa vagy?

– Szerény képességeimhez mérten minden módon igyekszem szolgálni a herceget – felelte a nő szemrebbenés nélkül.

– Meg tudnál ölni egy huttot? – kérdezte Durga.

– Minden bizonnyal.

– Akkor... öld meg Jabbát! – utasította Durga a nőt.

– Nem, őkegyelmessége – hajtotta oldalra a fejét Guri. – Az utasításom úgy szólt, hogy segítsem véghezvinni őkegyelmessége bosszúját Jiliac ellen. Ez teljesült. Most elmegyünk.

Durga tétován Jabba felé indult, de Xizor személyi titkára gyorsan a két hutt közé lépett. A szemében félreérthetetlen üzenet tükröződött.

– Most elmegyünk – ismételte meg a mondatot.

Jabba félreállt az útból, hogy elengedje őket, miközben Guri kecsesen felugrott a mozgó lebegőre. Durga futó lábak dobogására lett figyelmes, aztán meglátta a folyosó vége felől gyorsan közeledő őröket, Jabba azonban felemelt kézzel megtorpanásra késztette az embereit.

– Már mondtam, nincs rátok szükség! – kiáltotta. – Lelépni!

Az őrök készségesen engedelmeskedtek.

– Nem akarom elveszteni őket – pillantott Gurira Jabba. – A legtöbb behatoló ellen nagyon eredményesen használhatók.

Guri bólintott, Durga viszont vészjósló pillantásokat lövellt Jabba felé. Aztán erejének utolsó morzsája is elfogyott, és tehetetlenül összeroskadt a lebegőn. Még ahhoz is gyenge volt, hogy a győzelmének örülni tudjon...

Jabba lassan közelítette meg nagynénjének hatalmas holttestét. Még most sem tudta igazából elhinni, hogy a nőstény hutt halott, abban azonban biztos volt, hogy hiányozni fog neki. De ahogy azt Han Solónak is mondta, ez most üzlet. Akár a Desilijic, akár a saját hasznát nézi...

Az összetört, alaktalan fej látványa felkavarta a gyomrát. Tudta, hogy most jó ideig nem lesz gond az étvágyára.

Egy pillanatra eltöprengett, mihez is kezdjen most, hogy ő lett a Desilijic klán teljhatalmú vezetője. A Hutt Nagytanács valószínűleg a színe elé fogja majd idézni, de amikor meghallják, hogy az Ősi Törvény jogán vívott párviadal kapcsán nyerte el a tisztséget, nem tudnak majd mit kifogásolni benne...

Ha pedig megkérdezik, elmondja, hogy tényleg Jiliac állt Aruk megmérgezésének hátterében...

Mintha csak meghallotta volna, Jiliac megmozdult.

Jabba ijedtségében hátraugrott. Visszatér az életbe! Haragudni fog! Na ne! A szívei nagyot dobbantak. Hogy lehetséges ez? A nagynénje minden kétséget kizáróan halott volt...

Aztán megint megmozdult a gigászi test, és Jiliac bébije csúszott elő a has egyik hajlatában megbúvó erszényből. Jabba megkönnyebbült. Gondolhattam volna, sóhajtott fel. Már bánta, hogy hagyta magán eluralkodni a babonás félelmet.

Az apró, féregszerű teremtmény csökevényes karjaival szélesen hadonászva előrekúszott, és érthetetlenül gagyogott valamit.

Jabba vészjóslóan rápillantott. Tudta, hogy bármi történjen is, ő lesz a Desilijic vezetője, de minek hagyjon elvarratlan szálakat?

Lassan, jelentőségteljesen megindult a nagynénje védtelen, mit sem sejtő utódja felé...

A Jiliac elpusztítását követő napon a Besadii vezér mozdulni is alig tudott a fájdalomtól és az izomláztól. Mindazonáltal, amikor Teroenza felhívta, hogy beszámoljon neki Kibbick holttestének hazaszállításáról, Durga igyekezett leplezni a szenvedését.

– Őkegyelmessége – kezdte a főpap. – Több őrre van szükségem, ezért vettem a bátorságot, hogy a saját költségemen máris felbéreljek néhányat. Persze reménykedem, hogy a Besadii kárpótolni fog, de mindenképpen szükségem van a fokozott védelemre. Véget kell vetni a felkelők támadásainak.

– Értem – felelte Durga. – Megpróbálok majd több őrt szerezni.

– Köszönöm, őkegyelmessége.

Miután megszakította a kapcsolatot, Durga odafordult az éppen távozófélben lévő Gurihoz.

– Lassan befejezi az előkészületeit – mondta. – Most már bármikor megpróbálhat elszakadni a Besadiitól.

– Úgy vélem, így van, Lord Durga – bólintott Guri.

– Mivel az ylesiai csapatok valószínűleg Teroenzának engedelmeskednek – folytatta Durga –, módot kell találnom arra, hogy szemmel tarthassam, amíg pótolni nem tudom. Ezért kéréssel fordulok az uradhoz, Xizor herceghez.

– Igen, Lord Durga?

– Arra kérlek, hogy közvetítsd neki, hogy katonai segítséget kérnék tőle! Ha volna olyan szíves csapatokat küldeni az Ylesiára, az nagyban megkönnyítené a váltást: lehetővé tenné, hogy úgy szabaduljak meg Teroenzától, hogy a sacredotokat és a zarándokokat se haragítsam magamra. Tudom, hogy a hercegnek kiterjedt hálózata van, és számos zsoldoscsapat áll a szolgálatában. Egy megfelelő méretű, hatékony jól felszerelt hadsereg jelenlétében Teroenza katonái nem mernének fegyveres ellenállással próbálkozni. – A zúzódásai ellenére Durga belenézett a nő szemébe. – Megkérdezed tőle a nevemben, Guri? Elmagyarázod neki a helyzetet?

– Igen – felelte Guri. – Mindazonáltal őfelsége ritkán vesz igénybe katonai erőket, hacsak nem a saját érdekei védelméről van szó.

– Tudom – felelte Durga komoran. Előre félt attól, amit mondani készült, de úgy gondolta, hogy annál, hogy mindenét elveszítse, még ez is jobb. – Mondd meg a hercegnek, hogy a támogatásáért cserébe százalékot kínálok neki az Ylesia ez évi bevételeiből!

– Továbbítani fogom az ajánlatodat, Lord Durga – bólintott Guri. – Őfelsége majd megkeres a válasszal. – Lassan meghajolt a hutt felé. – Most pedig... ha megengedi őkegyelmessége, távoznék.

Durga fájdalmas, merev nyakához mérten bólintott.

– Viszlát, Guri.

– Viszlát, Lord Durga.

Bria Tharen éppen az irodájában dolgozott a Marauder osztályú korvett, a Retribution fedélzetén, amikor Jace Paol képe jelent meg a holokom kijelzőjén.

– Parancsnok, bejövő üzenetünk van a maga számára, a privát kóddal, egy nagyon biztonságos csatornán.

– A főparancsnokság?

– Nem, parancsnok. Civil hívó.

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Bria. Nem sok kívülálló ismerte a személyes kódját. Néhány Lázadó ügynök – Barid Mesoriaam és pár hasonszőrű ember –, ők azonban aligha keresnék ilyen közvetlen módon. – Nos... kapcsold be ide, kérlek!

Pillanatokkal később egy apró alak kezdett kirajzolódni a kommunikátor tetején.

Bria hitetlenkedve bámult rá. Egy hutt? Az egyetlen hutt, aki ismerheti a kódját, az Jabba. Biztos ő az... bár a huttok mind egyformák voltak a számára, főleg egy ilyen szemcsés holoképen. Megszólította az alakot.

– Jabba? Maga az, őkegyelmessége?

– Én vagyok, parancsnok – felelte a hutt.

– Nos, minek köszönhetem a megtiszteltetést, őkegyelmessége?

– Tharen parancsnok, arra kérlek, azonnal gyere a Nal Huttára! – hajtotta meg a fejét a hutt vezér – A nénikém, Jiliac sajnálatos elhalálozása óta én vagyok a Desilijic klán vezetője. Beszélnünk kell!

Briának elakadt a lélegzete. Alig egy hónappal ezelőtt tárgyalt a Desilijickel. Jiliac máris halott?

Úgy döntött, hogy nem érdekli. Tisztelettel meghajolva megszólalt:

– Amint tudok, megyek, őkegyelmessége. Ha nem tévedek, fel óhajtja újítani az ylesiai vállalkozásomat érintő tárgyalásokat?

– Igen – jelentette ki Jabba. – Már neki is láttam elhelyezni az ügynökeimet, akik majd kiiktatják a t'landa tileket. Ki kell dolgozni az ylesiai rajtaütés tervét. Legfőbb ideje, hogy véget vessünk a Besadii gazdasági önkényuralmának.

– Két napon belül ott vagyok – ígérte Bria.

12. fejezet

Jég...

Öt nappal Jiliac halála után Han Solo és Csubakka ellátogatott Han kedvenc kocsmájába a Nar Shaddaa-i koréliai szektorban. A Holdfényben ételeket nem, csak italokat lehetett kapni, és nem is volt sokkal több egy apró, falba vájt lyuknál, Han mégis kedvelte a helyet. A falakat a Korélia nevezetes helyeit ábrázoló holoposzterek díszítették, és Han kedvenc alderaani söréből mindig volt a házban.

A csapos, Mich Flenn, egy őszülő koréliai egykor maga is csempész volt, amíg elég pénzt nem gyűjtött ahhoz, hogy belefogjon a saját vállalkozásába. Han szívesen hallgatta, amikor a régi időkről mesélt, noha tudta, hogy mindent, amit a vén csirkefogó mond, legalább kettővel kell elosztani. Végtére is, ki hallott már olyan ősi erőkről, amelyek révén az ember tíz méter magasba tud felugrani, miközben kettőt szaltózik, és kék villámok csapnak ki az ujjaiból?

Han és Csubi szinte minden este beugrottak egy kicsit. Aznap este is ott ácsorogtak a pultnál italaikat szürcsölgetve, és Mich egyik újabb történetét hallgatták. A koréliai tudat alatt rögzítette, hogy a mese közepénél valaki belép a helyiségbe, és megáll mellette, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget az újonnan érkezőnek.

Mich meséje a tudattal bíró fáról, amely valaha egy hatalmas varázsló volt, minden eddiginél terebélyesebbé vált, és még ezután fogott bele annak a különös fajnak a történetébe, melynek tagjai harci droidokba ültették a személyiségüket, hogy minél tökéletesebb katonákká váljanak.

Végül Mich csak kifogyott a szóból, mire Han megrázta a fejét.

– Mich, ez tényleg csöpögős volt. Le kéne írnod a sztorijaidat, és eladni a holovidproducereknek. Azok kapva kapnak az ilyen esztelen történeteken a műsoraikhoz.

Csubi hangos mordulással adott hangot egyetértésének.

Mich rávigyorgott Hanra, aztán nekiállt makulátlan tisztaságúra törölni egy üres poharat, és megszólította a Han mellett álló idegent.

– És magának mit hozhatok, szép hölgyem?

A csapos szavai hallatán Han önkéntelenül is oldalt pillantott – és kihagyott egy ütemet a szíve.

Bria!

Először arra gondolt, hogy hallucinál, hogy csupán ördögi hasonlatosságról van szó, aztán meghallotta az általa is ismert, halk, enyhén fátyolos hangot.

– Csak egy kis vishayvizet kérek, Mich.

Ez Bria. Ez tényleg ő.

Lassan a nő is elfordította a fejét, és találkozott a tekintetük. Hannak elszorult a torka, noha kívülről az arcizma sem rándult. Úgy látszik, az a rengeteg szabakkjátszma jótékony hatással volt rám.

– Helló, Han – mondta a nő némi tétovázás után.

– Helló, Bria – nyögte ki a koréliai. Egy darabig csak meredt a nőre, aztán a vuki fészkelődése eszébe juttatta a társát. – Ő Csubakka, a társam.

– Üdvözöllek, Csubakka – mondta lassú, de tűrhető vukisággal Bria – nyilván Ralrracheen volt a tanára. – Örülök, hogy megismerhettelek.

A vuki szemmel láthatóan nem értette, hogy mi folyik itt, mert zavarában csak kurtán bólintott.

– Szóval... – mondta Han – jó régen nem láttalak.

A nő a suta kijelentést hallva felvonta a szemöldökét.

– Hozzád jöttem – válaszolta. – Nem ülhetnénk le beszélgetni valahol egypár percre?

Han érzései enyhén szólva is vadul kavarogtak. Egyik része legszívesebben a karjai közé vette volna a nőt, és szenvedélyes csókokkal borította volna el, a másik része válogatott szitkok és káromkodások közepette a szuszt is kirázta volna Briából. Egy harmadik része pedig felállt volna, és egyetlen szó nélkül faképnél hagyta volna a nőt, jelezve, hogy semmit, de semmit nem jelent neki.

Aztán azon kapta magát, hogy bólint.

– Persze.

Miközben a korsójáért nyúlt, Csubi a kezére tette a mancsát, és halkan dörmögött valamit.

Han felnézett a barátjára, és hálás volt Csubakka tapintatosságáért. Tényleg jobb szeretett volna kettesben beszélgetni Briával.

– Rendben, haver. Otthon majd találkozunk, oké?

Csubi odabiccentett a nőnek, aztán kiment a Holdfényből. Han felkapta a sörét, és hátravezette Briát a félhomályos, majdnem teljesen üres bár egyik eldugott sarokbokszához.

Ahogy Bria letelepedett vele szemben, Han végre alaposabban szemügyre vehette a nőt. Barna katonai gyakorlóruhát viselt, azonban rangjelzést vagy jelvényt egyet sem látott. A haját elegánsan hátrasimítva hordta, Han nem is nagyon látta, hogy rövidre van nyírva, vagy csak szorosan összefogta hátul.

Ékszert nem viselt, azonban a jobb combjára szíjazott tokban – mélyen lelógva, pont, ahogy Han is szerette hordani – egy láthatóan sokat használt BlasTech DL-18-as virított. Han elismerően nézett végig a fegyveren, még akkor is, ha ő a saját részéről inkább a valamivel erősebb BlasTech DL-44-est preferálta. Bria öve energiacellákkal volt teletűzdelve, és egy tokban egy vibrokést is ráakasztott. A csizmája szárán lévő dudor arról tanúskodott, hogy valamilyen tartalék fegyvert ott is hordott.

Ahogy ott ültek egymással szemben, Han egyfolytában a szavakat keresgélte, de egyszerűen nem tudott kinyögni semmit. Szótlanul bámulta a nőt, még mindig nem tudta elhinni, hogy tényleg Bria ül tőle alig egy méterre. Biztosan álmodom – csak aztán nehogy rémálom legyen belőle.

Bria szintén szótlanul tanulmányozta a férfit. Egyszer szólni próbált, de elakadt, és inkább nagyot sóhajtott.

– Sajnálom – szánta rá végül magát a bocsánatkérésre –, hogy megriasztottalak. Mondanom kellett volna valamit, de egyszerűen nem jöttek szavak a számra. Nem hiszem, hogy bármi értelmeset mondhatnék.

– Beszélni akarsz velem – emlékeztette Han.

– Igen. Amikor a múlt hónapban találkoztam a barátoddal, Landóval, megemlítette, hogy ez az egyik törzshelyed. Gondoltam... gondoltam, ma este szerencsét próbálok.

– Üzleti ügyben vagy itt a Nar Shaddaan?

– Igen. A Csempészodú felett vettem ki egy szobát. Még annál is lepukkantabb, mint amiben azt az éjszakát töltöttük a Coruscanton.

Han döbbenete lassan oszlani kezdett, a dühe egyre hevesebben parázslott. Eszébe jutott az az olcsó kis szálloda a Coruscanton. Az utolsó éjszakájukat töltötték együtt. Emlékezett, ahogy egymás mellett aludtak el... és egymagában, elhagyatottan ébredt.

Hirtelen kinyúlt, és megragadta Bria csuklóját. A ruhán keresztül is érezte, hogy a nő összerezzen. A csontjai olyan vékonyak voltak... mintha bármelyik pillanatban kettéroppanthatná őket a kezével. Es amennyire haragudott, nem sok kellett volna hozzá, hogy meg is próbálja.

– Miért? – kérdezte. – Bria, miért? Azt hiszed, csak úgy idesétálhatsz egy évtized múltán? Neked aztán van bőr a képeden!

Bria összeszűkülő szemmel állta a tekintetét.

– Han, hagyj!

– Nem – sziszegte a férfi. – Most nem hagylak elmenni egyetlen szó nélkül.

Aztán Bria tett egy mozdulatot, amit Han követni sem tudott – valamiféle harci fogás lehetett: egy hirtelen rántás, egy rövid ütés az egyik idegszálára; mindenesetre a nő keze azonnal kiszabadult, a sajátja pedig elzsibbadt. Han ránézett a kezére, aztán vissza Briára.

– Megváltoztál – mondta. – Tényleg megváltoztál. – Nem is tudta, hogy dicséretnek vagy feddésnek szánja.

– Változnom kellett, különben meghalok – vágta rá Bria. – És ne aggódj, ezúttal nem tűnök csak úgy el! Beszélnem kell veled, és ezt is fogom tenni. Ha meghallgatsz, persze.

– Rendben, hallgatlak – bólintott durcásan Han.

– Először is hadd mondjam el, hogy nagyon sajnálom, amiért olyan csúnya módon hagytalak ott. Nagyon sok dolgot megbántam az életemben, de ez fáj talán a legjobban – mondta Bria. – Azonban meg kellett tennem. Különben sosem jutottál volna el az Akadémiára.

– Baromi sokra mentem vele – jegyezte meg keserűen Han. – Alig egy évvel a felvételi után máris kirúgtak. Kirúgtak és feketelistára tettek.

– Amiért megmentettél egy vuki rabszolgát – mondta Bria, és rámosolygott a koréliaira, amitől annak menten hevesebben kezdett dobogni a szíve. – Annyira büszke voltam rád, Han, amikor meghallottam.

Han a lelke mélyén legszívesebben visszamosolygott volna, de még mindig a dühe irányította, ezért csak annyit mondott:

– Nem akarom, hogy büszke legyél rám! Nem tartozom neked semmivel. Saját magamért tettem mindent.

Érezte, hogy a szavai megbántják Briát. Az arca elvörösödött, a szeme megvillant, és egy pillanatig úgy tűnt, a sírással küszködik. Aztán a nő összeszedte magát, és metsző hangon megszólalt:

– Tudom – mondta halkan. – De azért büszke voltam rád.

– Úgy hallom, közelebbről is megismerkedtél a vukikkal – jegyezte meg Han pengeéles hangon. – Legalábbis Katarra és Ralera ezt mondta.

– Te is voltál ott? A Kashyyykon? – kérdezte Bria elmosolyodva. – Segítettem megszervezni az ottani földalatti mozgalmakat.

– Ja, mondják is, hogy valami tisztféle lettél a Lázadók között – felelte Han.

– Parancsnok vagyok – pontosította Bria.

– Na, ez már döfi – húzta el a száját a férfi. – Főleg egy rémült kislánytól, aki azelőtt még csak pisztolyt sem fogott a kezében. Hosszú utat tettél meg, Bria.

– Tettem, amit tennem kellett – válaszolta a nő. – A Felkelésben nem nehéz előrehaladni. Te is meggondolhatnád, hogy nem akarsz-e csatlakozni hozzánk, Han.

Bria könnyed hangon beszélt, valami mégis azt súgta Hannak, hogy a legkomolyabban gondolja a dolgot.

– Nem, köszönöm – felelte. – Egész közeli, személyes tapasztalataim vannak a birodalmi erőkről. Nem hiszem, hogy a Felkeléseteknek szemernyi esélye is lenne velük szemben.

– Meg kell próbálnunk – vonta meg a vállát a nő. – Különben a Császár mindannyiunkat bekebelez. Ő a velejéig gonosz, Han. Az egész Nar Shaddaa-i csatát csak azért tervelte ki, hogy megszabadulhasson Sarn Shildtől.

– Ó, igen – mondta Han. – A jó öreg Sarn Shild. "Shild kedves", nem így hívtad? Olyan szép pár voltatok ti ketten.

– Ahogy azt Landónak is elmagyaráztam – komorodott el Bria –, a látszat ellenére semmi sem volt köztünk.

– A látszat mindenesetre nagyon szíven ütött – mondta Han. – Kevés rosszabb napom volt annál, tudtad? Ahogy láttalak ahhoz a féreghez odadörgölőzni...

– Megbízást teljesítettem – húzta el a száját a nő. – Lehet, hogy nem úgy tűnt, de Shild sosem nézett "olyan" szemmel rám. Szerencsém volt. Így is elég sok olyan dolgot kellett megcsinálnom a Felkelés számára, amihez nagyon nem fűlött a fogam... és kell majd még a jövőben is. Az ügyünk érdekében nem lehetek válogatós.

Han eltöprengett a nő szavain.

– Tényleg úgy gondolod, hogy ezt az egész inváziót a hutt felségterületek ellen a Császár tervelte ki? De hát Shild volt az irányítója! Hogy lenne lehetséges?

– Vele voltam, Han, és hidd el, furcsa dolgok történtek! – mondta Bria. – Shild megváltozott. Nagyon ijesztő volt. Egyik hónapról a másikra egy teljesen különböző emberré vált. Egyszerre csak elkezdte tervezgetni, hogyan fogja átvenni az irányítást a hutt territórium felett, és arról is áradozott, hogy egy nap magát a Császárt is letaszítja a trónjáról.

– Ez őrültség – rázta meg a fejét Han.

– Lehet. Én sem tudom az okát, egyedül talán... – Egy pillanatra megtorpant, aztán folytatta. – Ha elmondom neked, azt fogod hinni, hogy meghibbantam.

– Mit? Ki vele.

Bria vett egy nagy lélegzetet.

– Azt mondják, a Császár különös... hatalommal bír. Befolyásolni tudja az emberek gondolatait. Új gondolatokat ültet az elméjükbe.

– Olyan ez, mint a gondolatolvasás.

– Nem tudom... – mondta Bria. – Talán. Tudom, hogy eszement dolognak hangzik, de ez az egyetlen magyarázat, ami szóba jöhet. Shild népszerű ember volt, ambiciózus és korrupt. Komoly veszélyt jelentett a Birodalom hatalmának megszilárdítására. Ezért aztán a Császár addig... táplálta Shild ambícióit, amíg az el nem pusztította saját magát a Nal Hutta elleni támadásban.

– És mi van Greelanxszel? – kérdezte összeráncolt homlokkal Han. – Ő hogy illik a képbe? És ki ölte meg? Végig azt hittem, hogy az én nyakamba akarják majd varrni, de aztán mindenki elsiklott felette. Még a hírekben sem hallottam semmit. – Még most is beleborzongott, ha eszébe jutott, ahogy abban a bezárt szobában állt Greelanx irodája mellett, és hallgatta azt a gépies, hörgő szuszogást, a közeledő léptek félelmetes koppanását...

Bria előrehajolt, mire Han önkéntelenül is követte a példáját. A nő lehalkította a hangját, alig volt több a szél susogásánál.

– Azt mondják... Vader volt.

– Vader? – kérdezett vissza Han suttogva. – Úgy érted Darth Vader?

– Darth Vader – bólintott Bria. – Ő a Császár... – megtorpant, mert nem találta a megfelelő szót – ...ökle.

Han hátradőlt a székben. Hallott már a fickóról, de élőben még sosem találkozott vele.

– Huhh – mondta. – Még szerencse, hogy nem szálltak rátok komolyabban.

Bria bólintott.

– A hírszerzőink később kiderítették, hogy Greelanx admirális birodalmi utasításoknak megfelelően úgy alakította a támadást, hogy eleve vesztésre legyen ítélve. Az, hogy a huttok is megvesztegették, csupán véletlen egybeesés volt. Véleményem szerint már a kezdetektől fogva a Birodalom mozgatta a szálakat, hogy lejárassák és megsemmisítsék Shildot. És hogy betartsanak egy kicsit a Desilijicnek meg a csempészeknek. Figyeld meg, a Besadii klán, amelyik rabszolgákkal látja el a Birodalmat, a legkisebb kárt sem szenvedte!

Han végiggondolta a hallottakat.

– Elég eszelősnek hangzik, de te jobban benne vagy ezekben a dolgokban. Rázós ügyek. Én ugyan gyerekmeséknek tartottam ezeket a rémhíreket, de... – Idegesen felnevetett, és húzott egy nagyot a söréből. – De ha csak a fele igaz a történeteknek, már az is elég ijesztő.

– Valószínűleg sosem fogjuk megtudni – vonta meg a vállát Bria. – A régmúltba vesző történetek ezek, de most nem is erről akartam beszélni, Han. Arról van szó...

Bria elharapta a mondatot, amikor egy csapat hangoskodó csempész telepedett le a mellettük lévő asztalhoz. Han körbenézett.

– Kezd megtelni a hely – mondta. – Ne menjünk át máshová?

Bria bólintott. Hannal a nyomában kilépett az utcára, és komoran, szótlanul sétáltak egy darabig. Befordultak egy csendesebb, foghíjas kövezetű mellékutcára, ahol jóval kevesebb élőlény járt.

– Arról van szó... – fordult a nő felé Han.

– Han, a segítségedet kérem – nézett a szemébe Bria.

Hannak eszébe jutott a beszélgetése Jabbával.

– Az Ylesia elleni rajtaütéshez?

– Gyorsan vág az eszed, mint mindig – bólintott Bria elmosolyodva. – Igen. Jabba a támogatásáról biztosított. El fogjuk foglalni az egész bolygót.

Han megvonta a vállát.

– Nem az én gondom. Én is megváltoztam. Kiléptem a jótékonysági egyletből. Ma már csak profitért dolgozom. És mások kedvéért nem viszem vásárra a bőrömet.

– Én is így hallottam – bólintott Bria. – De én is pontosan erről beszélek. Profitról. Annyi kreditről, amennyit száz csempészút alkalmával sem tudnál megkeresni.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Han. Érezte, hogy egyre jobban fortyog benne a düh, de a pontos okát nem tudta volna megmondani. Talán még annak is jobban örült volna, ha Bria a régi idők kedvéért kéri a segítségét, vagy bármi másért. Összezavarodott.

– Han, a Lázadók Szövetsége még nagyon fiatal – folytatta a nő. – Az embereink bátrak és lelkesek, de a legtöbbjük újonc katona. Még az én Vörös Kéz Századomnak sincs elég tapasztalata ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozásba egyedül belekezdjen.

Han csodálkozva – és önkéntelen tisztelettel – meredt Briára.

– Vörös Kéz Század? Te vezeted a Vörös Kéz Századot?

– Nem rossz banda – bólintott a nő. – Átéltünk már egyet s mást.

– Azt elhiszem – hümmögött Han. – Úgy hallottam, a rabszolga-kereskedők nem sok könyörületre számíthatnak nálatok.

Bria felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt.

– Mindenesetre a Felkelésnek segítségre van szüksége, hogy sikerrel megbirkózzunk az ylesiai légkörrel. Tapasztalt pilótákra, akik a hajóinkat vezetnék. Esetleg a csatába is beszállnának, de hát te is láttad az Ylesia védelmi szisztémáját. Egy csapat gamorrai, meg még néhány szerencsétlen. Elalszanak az őrségben. Nem a felszíni összecsapástól tartok, hanem attól az átkozott atmoszférától. A koréliai Felkelés már korábban is elvesztett ott egy hajót.

Han bólintott. Belülről forrongott, de uralta az indulatait. Meg akarta hallgatni az egész történetet, mielőtt elküldi a nőt a fenébe.

– A légkör húzós, az biztos. De egy átlagos csempész ennél rázósabb dolgokkal is megbirkózott már. Tehát pilótákra van szükségetek, akik biztonságban levisznek a bolygó felszínére, és szükség esetén fegyveres segítséget nyújtanak. Mit ajánlasz cserébe?

– Fűszert, Han. Te is tudod, hogy a Besadii hatalmas készleteket halmozott fel. Amdris, ryll, carsunum és persze sensostim, választhatsz. Megpróbálták mesterségesen felverni az árakat, ezért dugig vannak a raktáraik. A zsákmányt megosztanánk a csempészekkel.

– Folytasd... – mondta Han.

– Neked és nekem pedig... – nézett a szemébe Bria – ott lesz Teroenza magángyűjteménye. Képzeld csak el, az elmúlt tíz év során mi mindennel gazdagodhatott a gyűjteménye! Százezreket érő régiségek. Talán egymillió kreditnyi cucc van ott bent... talán kettő. Gondolj bele!

– Hány katonára számítasz?

– Még nem tudom biztosan. Még nem futott be minden jelentés a parancsnoki hajóra. Számos földalatti csoport segítségét kértük, és jó néhányan ígértek csapatokat, főleg a bothaiak és a sullustiak. Az Ylesián rengeteg bothait és sullustit dolgoztatnak. Az ő közreműködésükre nagyban számítunk.

– És kiszabadítjátok a rabszolgákat?

– Magunkkal visszük őket a zsákmány ránk eső részével együtt. Mielőtt azonban elhagynánk a bolygót, a gyárakat és minden más épületet a földdel teszünk egyenlővé. Mindörökre véget vetünk az ott folyó kizsákmányolásnak.

– És mi lesz a papokkal? – töprengett el Han. – A Megvilágosulás komoly fegyvertény. Láttam, hogy igencsak főbe tudja kólintani a gyanútlanokat.

– Jabba majd gondoskodik róluk – bólintott Bria. – Még azelőtt meggyilkolják mindet, mielőtt leszállnánk a bolygón.

Han ránézett, és felforrt a vére. Hogy merészeli? Csak úgy idejön, és megkér, hogy vegyek részt a kicsinyes bosszújában.

– Nem mondhatni, hogy kis fába vágtad a fejszédet.

– Igen – felelte a nő. – Ez lesz a Felkelés eddigi legnagyobb katonai hadművelete. A fűszerből származó hasznon kívül újoncokat is remélünk tőle. Egy lázadáshoz rengeteg ember és még több kredit kell.

– Vakmerő – jegyezte meg Han szárazon. – Ha már mindenképpen öngyilkosok akartok lenni, miért nem támadjátok meg egyszerűen a Coruscantot?

– Pedig nem lehetetlen – ellenkezett Bria. – Az ylesiai védelem egyáltalán nem olyan erős. Han, te is voltál ott. Nem emlékszel? Persze, biztosan fogunk némi ellenállásba ütközni, de az embereim megbirkóznak vele. A barátaid kimaradhatnak a lövöldözésből, amíg megtisztítjuk a terepet. A harctéri gyakorlat kifejezetten jót fog tenni az embereimnek. Ha pedig sikerrel járunk, a többi bolygó is szívesebben fog csatlakozni a Felkeléshez. Az egyetlen esélyünk, hogy elpusztítsuk a Birodalmat az, ha egyesülünk.

– Ezért kerestél meg – nézett rá Han. – Hogy rajtam keresztül kapcsolatba lépjél a csempészekkel, és felbéreld őket a ti kis akciótokhoz.

– Lando elmondta nekem, hogy te és Mako Spince vagytok azok, akikre hallgatnak. Téged ismerlek. Spince-t nem.

Han hagyta, hogy a nyugalom álarca semmivé váljon.

– Azt akarod mondani tehát, hogy tíz évvel ezelőtt dobbantasz, egész idő alatt fütyülsz rám, most meg idejössz, és azt képzeled, hogy a két szép szemedért veszélybe fogom sodorni a barátaimat? Nem bízom benned, Bria. Igen, hallottam már a Vörös Kézről. Csakhogy te nem az a lány vagy, akit valaha megismertem.

– Megváltoztam – kapta el a tekintetét Bria. – Beismerem. De te is.

– Lando azt mondta, hogy még mindig szeretsz – folytatta hidegen Han. – Szerintem csak hazudtál neki, hogy könnyebben felhasználhass. Fikarcnyit sem törődsz velem... vagy azzal, ami kettőnk között volt. Csak a lázadásoddal törődsz, és nem érdekel, hogy kin kell átgázolnod a céljaid eléréséhez. – Felhorkant. – És az a sok maszlag Sam Shildról... hogyne. Persze. Azt hiszed, hogy tényleg beveszem, hogy egy olyan férfi csak úgy maga mellett tartana, ha nem lennél egy... egy... – Han egy rodiai kifejezéssel fejezte be a mondatot, amit a legolcsóbb örömlányokra szoktak használni.

Bria eltátotta a száját, a keze ösztönösen rákulcsolódott a pisztolya markolatára. Han teste megfeszült, készen arra, hogy előhúzza a sajátját, aztán könnyeket vett észre Bria szemében... tudta, hogy nem fog lőni.

– Hogy merészelsz?

– Sok mindent merészelek mostanság – vigyorodott el Han. – És kimondom, amit gondolok. És most azt gondolom, hogy marhára nem kellett volna így idejönnöd. És nem kell a képembe mosolyognod. Igen, megváltoztam. Észhez tértem... eléggé észhez, hogy átlássak rajtad.

– Nagyszerű – felelte Bria a könnyeivel küszködve. – Fordíts csak hátat nekem és a szerencsédnek! Én nem nevezném ezt észhez térésnek, Han. Inkább meghülyülésnek hívnám. Egy drogfutár pedig ne papoljon nekem az erkölcsökről! Nevetséges vagy, tudod?

– Csempész vagyok – kiáltotta Han. – A saját szabályaim szerint dolgozom!

– Ja, kábítószert csempészel a huttoknak! – kiabált most már Bria is. – Te és Jabba! A zsák megtalálta a foltját!

Azzal, hogy Bria a huttokkal említette egy lapon, betelt a pohár. Han sarkon fordult, és nekivágott a sötét utcának.

– Nagyszerű! – kiáltotta utána a nő. – Megyek, megkeresem Mako Spince-t. Nálad csak tökösebb lehet!

Az önkéntelen szóvicc hallatán Han felkacagott.

– Remek – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. – Menj csak, hátha te szóra tudod bírni! Jó éjszakát, Bria.

Han hosszú, magabiztos léptekkel haladt, a csizmája hangosan kopogott a töredezett permatonburkolaton. Jó érzéssel töltötte el, hogy képes volt faképnél hagyni Briát.

Nagyon jó érzéssel töltötte el...

Durga szembenézett Xizor herceg arcképével a kommunikátoron.

– Guri beszámolt kényes helyzetedről – mondta a falleen herceg. – Két zsoldoscsapatot küldök az Ylesiára Willum Kamaran vezetése alatt. Kamaran parancsnok az egyik legjobb emberem, az általa vezetett Csillaggárda szemmel tartja majd Teroenzát, amíg nem végzünk vele. Amit viszont hamarosan meg kell tenned, barátom.

– Köszönöm, őfelsége – mondta Durga. – Ahogy azt Guri nyilván említette is, részesedést kínálok az Ylesia ez évi bevételeiből a segítsége fejében. Tizenöt százalékot.

A herceg elkomorodott, és szomorúan megcsóválta a fejét.

– Durga, Durga... azt hittem, ennél többre tartasz. Harminc százalék két éven át.

A hutt dülledt szemei megrebbentek. Rosszabb, mint hittem! Azért csak igyekezett kihúzni magát.

– Őfelsége, ha ezt megteszem, a Besadii klán fel fog lázadni ellenem.

– Ha viszont a csapataim nem foglalják el záros határidőn belül a helyüket, az egész Ylesiát elveszíted – mutatott rá a keserű igazságra a herceg.

– Húsz százalék és egy évig – próbálkozott Durga. Érezte, hogy vesztett helyzetben van. – Végtére is, nem kell sokáig ott állomásozniuk.

– Harminc százalék, két év – felelte a Fekete Nap vezetője. – Nem alkuszom.

Durga vett egy nagy lélegzetet. Minden egyes seb és zúzódás önálló – és roppant fájdalmas – életre kelt a bőrén.

– Rendben van – egyezett bele rezignáltan.

– Remek – mosolyodott el kedélyesen Xizor. – A katonák a lehető legrövidebb időn belül elindulnak az Ylesia felé. Öröm veled üzletet kötni, barátom.

Durgának minden akaraterejére szüksége volt, hogy válaszolni tudjon.

– Én is örülök, felség. Köszönöm.

Megszakította a kapcsolatot, és magába roskadt. Lelki szemei előtt Aruk képe jelent meg, szinte hallotta a dörgedelmeit. Csapdában vagyok, gondolta. Csapdában. Az egyetlen, amit tehetek, hogy megpróbálok a lehető legkevesebb veszteséggel kimászni a csávából...

Han nem aludt jól aznap éjszaka. A gondolatai úgy kavarogtak Bria és a javaslata körül, mint az ylesiai légörvénybe került tollpihe. Nem bízhatok meg benne... vagy mégis? Nem akarom látni... vagy igen?

Elszunnyadt, és sensostimhegyekről álmodott, amelyek egyszer csak kreditkupacokká változtak át. Belevetette magát a kupacokba, úszott a pénzben, a szeme csillogott a gyönyörtől. Váratlanul Bria jelent meg mellette, a karjaiban tartotta, hemperegtek, aztán megcsókolta a kredithalmok közepén... a kredithalmok pedig egyre csak magasodtak és magasodtak... annyi pénz volt ott, amennyit el sem tudott képzelni...

Lihegve riadt fel, aztán csak feküdt nyitott szemmel, karját a feje alá hajtva, és bámulta a sötétséget.

Talán mégis bele kéne vágnom gondolta. Lehet, hogy tényleg ez az egyetlen esélyem, hogy valami igazán nagyot szakítsak. Kiszállhatnék. .. megszedném magam, és visszavonulnék. Keresnék egy csendes helyet valahol a Corporate szektorban, és hagynám, a Birodalom hadd terjeszkedjen csak a kedvére...

Nem bírt nyugton maradni, aztán hasra fordult, és tehetetlen dühében a párnáját kezdte ütni. Végül nem bírta tovább. Kikecmergett az ágyból, kiment a mosdóba, és tiszta ruhát keresett magának. Még a haját is megfésülte, bár elborzadva vette tudomásul, hogy a frizurája túljutott a "fodrászhoz kéne menni" állapoton, és most valahol a "csak nem Csubi rokona vagy?" régióban leledzett.

Aztán csizmáját a kezében tartva lábujjhegyen kisettenkedett a csendes, koromsötét lakásból. Nem akarta felébreszteni a vukit vagy a heverőn alvó Jarikot. Már majdnem az ajtónál járt, amikor a nagyujjával belerúgott valami kemény fémes tárgyba a földön.

Zizi! Han elejtette a csizmáját, hangosan elkáromkodta magát, és ráförmedt az antik droidra, aki roskatag géphangján bocsánatkéréseket hebegett.

– Pofa be! – szakította félbe nyersen a droidot, majd bevágta maga mögött az ajtót. Egy másodperc múlva ismét megjelent, felkapta a csizmáját, és másodjára is kilépett a lakásból.

A Csempészodú a koréliai szektor szélén helyezkedett el. Amikor odaért, még nem nyitották ki a hotelt, de Han kíméletlenül felcsengette az éjszakás portást. Csak ekkor jutott eszébe, hogy azt sem tudja, Bria milyen néven jelentkezett be, de ahogy leírta a nőt, a karikás szemű portás egyből ráismert.

– Á, őt keresi – nyalta meg az ajkait. – Várja magát?

– Maradjunk annyiban, pajtás, hogy örülni fog nekem – felelte Han, és egy kreditchipet nyomott a férfi markába.

– Rendben. 7 A szoba.

Han egy ősöreg turbólifttel felment a hetedik emeletre, és a félhomályos, bűzös folyosón megkereste a megfelelő ajtót. Ahogy bekopogott, egyből meghallotta Bria teljesen ébernek tűnő hangját.

– Ki az?

– Bria, én vagyok. Han.

Hosszú szünet következett, aztán végre kattantak a zárak, és feltárult az ajtó.

– Feltartott kézzel gyere be! – szólt ki a koréliai parancsnok.

Han az utasításnak megfelelően besétált. A szobában koromsötét volt, és csak amikor a háta mögött bezárult az ajtó, gyulladtak fel a fények. Amikor megfordult, Briát látta a falnál állni, a pisztolyát egyenesen a mellének szegezte. A hálóruhája legalább két számmal rövidebb volt a kelleténél.

– Mit akarsz? – kérdezte cseppet sem barátságos hangon.

Han kénytelen-kelletlen elkapta tekintetét a hosszú, formás combokról.

– Izé... beszélni akartam veled. Én... én... meggondoltam magam.

– Tényleg? – Bria hangja egy árnyalatnyival sem lett melegebb, de legalább a fegyvert leengedte. – Jó. Egy percet kérek.

Felkapta a ruhát, és eltűnt a mosdóban. Majdnem pontosan egy perc múlva felöltözve, csizmában bukkant fel ismét.

Han Bria jobb lábára mutatott.

– Mi van a csizmában? – kérdezte.

– Tartalék pisztoly – felelte ádáz mosollyal a nő. – Kifejezetten nők számára tervezett darab.

– Értem – bólintott Han, és leült az ágy szélére. Az összegubancolódott takaró még mindig meleg volt. Bria a szoba egyetlen székébe telepedett le. – Megkerested Makot, miután... elváltunk?

– Érdeklődtem néhány embernél – felelte Bria, és megrándult a szája széle. – Rájöttem, mit találtál olyan viccesnek.

– Ja – mondta Han. – Szegény Mako. Nem tudom, mihez fog most kezdeni. – Megköszörülte a torkát. – De nem Mako miatt jöttem. Gondolkoztam az ajánlatodon. Talán az este kicsit elhamarkodottan döntöttem. Vagyis hát, ismerjük be... szarul esett a módszer, ahogy lapátra tettél. Elég nehezen tudtam feldolgozni.

Han elnézte Bria kibomlott, rakoncátlan hajtincseit, és örömmel állapította meg, hogy a nő mégsem vágatta le a haját. Az este biztos apró, szoros kontyba fogta össze hátul. Bria intett neki.

– Folytasd!

– Szóval... igen. Talán egy kicsit elragadtattam magam – szabadkozott Han. – Nem ez lenne az első alkalom.

– Na ne! – kerekedett el Bria szeme. – Ezt nem mondhatod komolyan!

Han kénytelen volt némán tűrni a gúnyolódást.

– Mindenesetre... nem fog még egyszer megtörténni. Szóval... benne vagyok. Közvetítem a barátaimnak az ajánlatodat, és segítek kiképezni a pilótákat, hogy meg tudjanak birkózni az ylesiai atmoszférával. Lefogadom, hogy jó pár kalóz is be akar majd szállni a buliba. Beszélni fogok velük, ha tartod, amit ígértél. Ötven százalék Teroenza kincseiből vagy hetvenötezer kredit értékű fűszer. Amelyik több.

– És kulturáltan fogsz viselkedni – töprengett el Bria.

– Igen – válaszolta Han. – Az üzleti partnereimmel mindig kulturált vagyok. Márpedig azok leszünk. Semmi... más.

– Megegyeztünk – bólintott Bria, és előredőlve kezet nyújtott. – Semmi más.

Han megrázta Bria kezét, és magában megjegyezte, hogy a nő szorítását bizony sok férfi megirigyelhette volna.

– Rendben.

13. fejezet

...és tűz

Durga aktiválta a kommunikátorát, és beütötte azt a kódot, amelyet az őse még évekkel ezelőtt adott meg neki. Nem volt benne biztos, hogy még mindig működik. Pedig fontos hívásról volt szó...

Jó néhány percbe telt, amíg létrejött a kapcsolat, és az átvitel nem is volt tökéletes. A hívott fél nagyon messze kellett, hogy tartózkodjon a Külső Peremvilágoktól...

Végül csak összeállt valamennyire a kép. A galaxis leghíresebb fejvadászának a holografikus alakja sejlett fel bizonytalan, vibráló körvonalakkal... Durga azonban tisztán ki tudta venni Fett mechanikusan szűrt hangját.

– Boba Fett, én vagyok az, Durga, a Besadii klán vezetője – mondta a hutt. – Üdvözöllek.

– Lord Durga – a hangja színtelen volt... se érdeklődés, se meglepetés, se riadalom nem érződött rajta. – Messze vagyok a Külső Peremtől. Miről van szó?

– Egy nagy prioritású megbízásom lenne a számodra – mondta Durga. – A helyzet nagyon kényes, sőt robbanékony. Ezért van rád szükségem. Tudom, hogy te pontosan az utasításoknak megfelelően cselekszel, és most nem lehet hibázni. A legjobbra van szükségem.

Boba Fett oldalra hajtotta a fejét.

– A sürgősség bizonyos felárat jelent. Hajlandó ezt megfizetni? Azt, hogy elvonjam a figyelmem a többi feladatomtól, és csak erre az egy megbízásra koncentráljak, megfelelően kompenzálni kell.

– Igen, tudom – mondta Durga. – A vérdíj Teroenza, az Ylesia főpapjának a fejére szól. Kétszázezer kreditet vagyok hajlandó fizetni.

– Nem elég. Háromszázezer – válaszolta Boba Fett. – És máris indulok a Külső Peremvilágok felé.

Durga pillanatnyi habozás után bólintott.

– Rendben. Az időzítés kulcsfontosságú. Azt akarom, hogy hozd el nekem Teroenza szarvát a halála jeleként! Azonban addig nem ölheted meg, amíg el nem hagytam a Nal Huttát, és ötórányi közelségbe nem kerülök az Ylesiához. Továbbá úgy kell végrehajtanod a gyilkosságot, hogy a többi t'landa til néhány óráig ne fedezhesse fel a halálát. Máskülönben a papok még rájönnének, hogy a vezetőjüket meggyilkolták, és fellázadhatnának. Megértetted?

– Igen. Mielőtt lecsapnék, kapcsolatba lépek önnel, és egyeztetjük az időpontot. Úgy intézem, hogy a többi t'landa til ne vehesse észre egy darabig, hogy halott.

– Pontosan – bólintott Durga, aztán megadta a hajójának a hívóazonosítóját, amit Fett rögtön nyugtázott is.

– Ami pedig a vérdíj feltételeit illeti – folytatta Fett –, a sürgősségre tekintettel a lehető leghamarabb elindulok a megadott célszemély tartózkodási helyére, és addig nem vállalok el más megbízatást, amíg le nem szállítottam önnek a főpap szarvát. A Teroenzára kitűzött nagy prioritású vérdíj háromszázezer kredit.

– Pontosan – erősítette meg Durga.

– Vége.

A páncélba öltözött alak képe vibrálni kezdett, majd eltűnt.

Durga a helyi frekvenciára kapcsolta a kommunikátort, hogy kapcsolatba léphessen Zierrel. A hadnagya biztosította afelől, hogy sikerült három t'landa tilt találnia, akik szóba jöhetnének Teroenza utódjaként. Durga személyesen szándékozott elbeszélgetni velük, és kiválasztani az Ylesia új főpapját.

Aztán kéjesen elképzelte, hogy milyen is lesz, amikor a kezében tartja majd a főpap vértől csöpögő szarvát. Talán még a falra is kifüggeszti Aruk szobra mellé...

Az elkövetkező két nap során Bria Tharen és Han Solo bejárta az egész Nar Shaddaat, csempészeket és kalózokat toboroztak a pilóták képzésére – a kalózok esetében pedig esedeges fegyveres támogatás gyanánt. Nem felejtették el kihangsúlyozni a könnyű haszonszerzés lehetőségét, és az ylesiai raktárakban felhalmozott besadii fűszerkészletek piaci értékét. Mindketten kínosan ügyeltek arra, hogy a kapcsolatuk szigorúan üzleti legyen, de Bria érezte a Hanban növekvő feszültséget, és tudta, hogy az hűen tükrözi saját érzéseit.

A férfi elmondta, hogy mi történt vele az elmúlt tíz év során, ő pedig mesélt egy kicsit a koréliai ellenállással átélt kalandjairól.

– Miután magadra hagytalak a Coruscanton, világról világra vándoroltam, és megpróbáltam leküzdeni a Megvilágosulás utáni kínzó vágyat. Kétszer már kezemben volt a jegy az Ylesiára, és be is álltam a hajóhoz vezető sorba – mondta. – Amikor azonban odaértem, egyik alkalommal sem tudtam megtenni. Kiléptem a sorból, és összeestem.

Végül talált egy csoportot a Korélián, amelyik segített neki szembenézni a függőségével, segített neki megérteni, hogy miért olyan üres, kiégett.

– Hónapokig vájkáltam a saját lelkemben – folytatta. – Hónapokba telt, amíg rájöttem, hogy miért akarok ártani magamnak. Aztán végül eljutott a tudatomig, hogy csak azért, mert az anyám gyűlölt és megvetett, amiért nem az lettem, amit szeretett volna, nekem még nem kell gyűlölnöm saját magamat. Rájöttem, mekkora ostobaság elpusztítani magam csak azért, hogy neki örömet szerezzek.

Hannak eszébe jutott Bria édesanyja, és együtt érző pillantást küldött felé.

– Engem nagyon bántott a tudat, hogy nem ismerhetem meg az igazi szüleimet – szólalt meg Han. – Pontosabban csak addig, amíg nem találkoztam a kedves mamáddal, Bria. Akkor rájöttem, hogy rosszabb dolgok is vannak az életben, mint árvának lenni.

– Igazad van – nevetett fel szárazon Bria.

Számos csempész és kalóz érdeklődését felkeltette a nő ajánlata, és nem eggyel nyomban alá is írták a szerződést. Ehhez persze az is kellett, hogy Jabba támogatta a vállalkozást, és mindazokat, akik neki dolgoztak, noszogatta, hogy menjenek. A tapasztaltabb pilótái mind jelentkeztek a feladatra.

Mindeközben a Lázadók Szövetsége a hajók összegyűjtésével volt elfoglalva, hogy a kapitányok és a földi parancsnokok időben kidolgozhassák a hadműveleti terveket. Miután Bria és Han elég csempészt toborzott össze ahhoz, hogy a Lázadó hajók mindegyik csoportjára jusson legalább egy, a Millennium Falconnal elindultak a Lázadók találkozási helye felé. A koordináták tanúsága szerint a hely jócskán kívül esett a szokásos hajózó útvonalakon, azonban az Ylesiát egyetlen hiperűrugrással el lehetett onnan érni.

Briát lenyűgözte a Falcon sebessége és fegyverzete. Han büszkén fitogtatta a hajója tudását, és megmutogatta az összes utólag elvégzett módosítást. Miközben a földi támadás előkészületein munkálkodott, végre eljutott odáig, hogy rávegye Shugot és Csubit, hogy segítsenek neki felszerelni a has alatti ütegállást, amelyre már olyan régóta vágyott. Mivel földfelszíni rajtaütésről lesz szó, most valószínűleg tényleg hasznát tudja majd venni.

Amikor a Falcon ráállt a Retribution pályavektorára, és a dokkoláshoz készülődött, Bria rámosolygott Hanra.

– Te megmutattad a tiedet... hadd mutassam meg én is az enyémet – mondta.

Han felnevetett, ez volt a legfesztelenebb pillanat, amióta csak újra találkoztak.

– Gyönyörű hajó – nézett végig a Marauder osztályú korvett letisztult, áramvonalas alakján.

Amikor kiléptek a Falconból, Tedris Bjalin, a Retribution kapitánya sietett az üdvözlésükre. Hannak tágra nyílt a szeme.

– Tedris! – kiáltott fel, miközben hitetlenkedve bámulta a magas, kopaszodó, a Lázadók egyenruháját viselő férfit. – Hát te meg hogy a fenébe kerültél ide?

– Ismeritek egymást? – nézett egyikről a másikra Bria.

– Hogyne – vigyorodott el Han, miközben összeölelkeztek, és a szuszt is kiszorongatták egymásból. – Tedris és én ugyanabba az osztályba jártunk az Akadémián.

– Hosszú történet – mondta Bjalin. – Azok után, amiket meséltél nekem a Destiny fedélzetén, folyton az járt a fejemben, hogy ez az egész szolgálat pont olyan korrupt, mint a Birodalom maga. Meg hát... – Az arcán megrándult egy izom. – Han, emlékszel, hogy a Tyshapahlról származom?

Han erre már nem emlékezett, de eljutott a tudatáig a mondat jelentése.

– Ó... Tedris... sajnálom. A családod? – A koréliai még a tanulmányai közben találkozott egyszer Tedris családjával.

– Meghaltak a mészárlás során – bólintott lassan Tedris. – Azután egy perccel sem tudtam tovább maradni. Megfogadtam, hogy mindent megteszek a Birodalom elpusztításáért.

Han együtt érzően hümmögött.

Bria körbevezette a férfit a hajón. Han ismét egy új oldaláról ismerhette meg a nőt, és mint egykori katona, tisztelettel adózott a Bria emberei körében uralkodó fegyelem és készültség láttán. A Vörös Kéz Század tagjai szemmel láthatóan nagy becsben tartották a parancsnokukat. Han megfigyelte, hogy sokan közülük valaha rabszolgák voltak – ezek az emberek most szívesen áldozták fel akár a saját életüket is azért, hogy segítsenek eltörölni ezt a borzalmas intézményt.

Han megismerkedett a többi Lázadó parancsnokkal, és részt vett a támadás megtervezésére összehívott tanácskozásokon is. A bothaiak biztonsági erőket, a sullustiak tíz hajót és majdnem kétszáz katonát küldtek. Az évek során, mióta Han és Bria elhagyta az Ylesiát, a Sullust rengeteg polgárát vesztette el a hittérítőknek nevezett rabszolga-kereskedők karmai között.

A koréliai lázadócsoport által küldött számos hajón túl kaptak még csapatokat a Chandriláról és az Alderaanról – habár ezek túlnyomórészt nem fegyveres erők, hanem egészségügyi, technikai és szállítószemélyzet voltak.

– Nem volt könnyű meggyőzni a Szövetséget, hogy ez az akció igenis végrehajtható – mondta Bria Hannak. – Az azonban a napnál is világosabb, hogy a katonáinknak gyakorlatra van szükségük. Sikerült megértetni a főparancsnoksággal, hogy ez a rajtaütés remek alkalmat jelentene az embereknek, és az így szerzett hadszíntéri tapasztalatok birtokában nagyobb eséllyel szállhatnánk szembe a birodalmi erőkkel.

A Lázadó hajók mindegyikének kiosztották a maga részfeladatát. Miután Han megszemlélte az egybegyűlt flottát, arra a következtetésre jutott, hogy akár még esélyük is lehet. Számos eligazítást tartott a Lázadó leszállóegységeket vezető pilótáknak, és igyekezett felkészíteni őket az ylesiai atmoszféra veszélyeire.

Az egyik legelső ilyen eligazítás során Han még egy régi cimborájába botlott bele.

– Jalus! – kiáltott rá egy alacsony ráncos bőrű sullustira a Retribution taktikai szobájában. – Hát téged meg mi szél sodort erre?

Jalus Nebl rámutatott a viseltes egyenruhájára.

– Miért, minek néz ki? – kérdezett vissza sipító hangon. – Az Ylesian Dream – immár Dream of Freedom néven – jó pár éve szolgálja hűséggel a Felkelést.

Han bemutatta Briának a sullustit, a nő pedig örömmel rázott kezet azzal a bátor pilótával, aki annak idején kimenekítette őket a Helot's Shackle karmai közül. Aztán elidőztek egy kicsit a múlt felelevenítésével, elmesélték Jalusnak a vakmerő szökésük részleteit a rabszolgabolygóról. Nebl és Han érdeklődve hallgatta végig Bria történetét az azóta Retribution névre átkeresztelt Helot's Shackle elfoglalásáról.

Az átalakított Retribution erre a küldetésre is el fogja kísérni a Lázadókat, egy másik parancsnok vezetése alatt a csapatszállítókat és a tartaléknak szánt katonákat fogja szállítani.

Bria figyelte, ahogy Han együttműködik a Lázadó tisztekkel és a támadás megtervezéséért felelős többi emberrel, és rájött, még sosem érezte ennél boldogabbnak magát. Han láthatóan élvezte, hogy visszatérhet a jó öreg katonai életstílushoz, jókat evett a kantinban, előszeretettel ült le a katonákkal egy kötetlen, baráti beszélgetésre. Azok pedig tisztelték a tudásáért és a Birodalomnál eltöltött katonai múltjáért – különösen, miután Tedris Bjalin elterjesztett egy-két rázósabb sztorit "Slick" akadémiai napjairól.

Bria magában reménykedett, hogy Han rá fog jönni, hogy igazából a Felkelés az, ahová tartozik – a Felkeléshez és őhozzá. Minden együtt töltött pillanat olyan volt a számára, mintha hazaérne – még akkor is, ha nagyon vigyázott, hogy "semmi mást" ne éreztessen Hannal.

És gyakran töprengett el azon, Han vajon mit gondolhat róla...

Mikor már második napja várakoztak az egyre szaporodó Lázadó flotta gyülekezési helyén a mélyűrben, Bria üzenetet kapott, miszerint azonnal találkoznia kell az Ord Mantell-i ellenállás néhány tagjával, akik potenciális szövetségeseiknek számítottak. Han rögvest felajánlotta, hogy elviszi a Falconnal, gondolván, hogy így legalább alkalma lesz villogni a hajó képességeivel. Legnagyobb bosszúságára azonban amikor át akartak ugrani a hiperűrbe, a Falcon megmakacsolta magát, és nem engedelmeskedett. A hibát két törött elosztótengely okozta; az alaposan felsült Hannak jó néhány átkáromkodott, kínkeserves percébe telt, amíg egy hidrokulccsal végül működésre tudta bírni a hajóját.

Amikor aztán a hiperűrben voltak, Bria letelepedett a másodpilóta székébe, és csodálattal figyelte azt a magabiztosságot, amivel a férfi irányította a Falcont.

– Nagyszerű hajód van, Han – jegyezte meg. – És azt is láttam, amikor megnyerted.

– Tessék? – fordult felé Han tágra nyílt szemmel. – Ott voltál?

Bria beszámolt a bespini útjáról a nagy szabakkbajnokság idején.

– Szurkoltam neked – mondta. – Amikor nyertél, legszívesebben... – Elharapta a mondatot, és elvörösödött.

– Legszívesebben mit? – csapott le azonnal Han.

– Hát... azt kívántam, hogy bárcsak feladhatnám az álcámat, és gratulálhatnék neked – felelte Bria. – Jut eszembe, mit műveltél azzal a barabel nősténnyel, hogy így felmérgesítetted?

Han ránézett, önkéntelenül is megrándult az ajka, aztán felkacagott.

– Találkoztál Shallamarral?

– Csak közvetve – felelte Bria zord mosoly kíséretében. – Véletlenül mellette álltam az egyik játszma alatt, miután kiesett. Hát nem mondom, hogy nagyon szalonképesen nyilatkozott rólad.

Han felkuncogott, aztán elmesélte, hogy öt évvel ezelőtt milyen összetűzése volt Shallamarral a Devaronon.

– Megfenyegetett, hogy leharapja a fejemet – mondta Han. – És meg is tette volna, ha nincs ott Csubi.

– A Devaronon? Ó, igen. Emlékszem – suttogta Bria, aztán Han pillantását látva ismét elhallgatott.

A férfi különös, metsző tekintettel egyenesen a szemébe nézett.

– Hát mégis téged láttalak azon az ylesiai vallási szertartáson – mondta Han. – Már azt hittem, hallucinálok. Még aznap este meg is fogadtam, hogy legalább egy hónapig nem iszom egy kortyot sem.

– Igen – bólintott Bria. – Én voltam az, Han. De nem hagyhattam, hogy leleplezz. Egy küldetést kellett teljesítenem.

– Milyen küldetést?

Bria keményen ránézett a férfira.

– Megbíztak, hogy öljem meg Veratilt, a t'landa til papot. Sajnálatos módon, mindent elrontottál. Amennyire tudom, Veratil még mindig életben van, habár már nem sokáig.

Han egy másodpercig nem szólt semmit.

– Hát te aztán tényleg mindenre kapható vagy a Felkelés érdekében!

– Ne nézz így rám, Han! – fintorodott el Bria. – Ezek gonoszok! Megérdemlik a halált! – kiáltotta.

– Igen, azt hiszem, így van – bólintott lassan a férfi. – De... ez akkor is olyan... ijesztő, tudod?

– Néha én is megrémülök saját magamtól – mosolyodott el keserűen Bria.

Amikor elérték az Ord Mantellt, Bria találkozott a földalatti csoport vezetőivel, és elmagyarázta nekik a tervezett küldetés fontosságát. A találkozó után sugárzó arccal újságolta Hannak, hogy a mantelliek megígérték, hogy késlekedés nélkül három hajót és száz katonát bocsátanak a rendelkezésére, plusz szükség szerint egészségügyi és ellátóegységeket.

Már javában készülődtek a visszaútra a gyülekezési helyre, amikor az egyik fiatalabb altiszt egy digitáblát nyújtott át Briának. A nő gyorsan átfutotta, majd felnézett Hanra, és halványan elmosolyodott.

– A főhadiszállás üzenetet kapott a Togoriáról. Egy kisebb különítmény szeretne csatlakozni hozzánk. Arra kértek, hogy visszafelé vegyük már fel őket.

– Muuurgh és Mrrov? – találgatott széles vigyorral Han.

– Nem írták. De én is lefogadom, hogy benne vannak a csapatban – felelte Bria. – Felvesszük őket?

– Persze – válaszolta Han, de kerülte a nő pillantását. – Togoria pompás egy bolygó. Nem is bánom, hogy újra láthatom.

Bria sem tudott Han szemébe nézni. Egy togoriai tengerparton kerültek először közel egymáshoz. A togoriaiak gyönyörű bolygója számos emléket ébresztett mindkettőjükben...

Az út során alig szóltak egymáshoz. Bria túl ideges volt ahhoz, hogy beszélgetni legyen kedve. Azon töprengett, Han vajon mit érezhet...

Han leheletfinoman tette le a Falcont Caross, a Togoria legnagyobb városának egyik leszállóplatformjára. Miután ellenőrizte a fedélzeti rendszerek leállítását, és megtette a szükséges bejegyzést a hajónaplóba, ő és Bria a zsilip felé indult. Egy csoport togoriai már várt rájuk. Han mintha felismerni vélt volna egy hatalmas fekete hímet fehér mellkassal és bajusszal. Mellette egy alacsonyabb, narancs és fehér bundájú nőstény állt.

– Muuurgh és Mrrov! – kiáltotta izgatottan Bria.

A két ember lekocogott a rámpán, és odasietett a várakozó csoporthoz. Mielőtt kettőt pisloghattak volna, a szeretetteljes ölelésektől és hátbaveregetésektől a lélegzetük is elakadt.

– Muuurgh! – kiáltotta Han. Annyira boldog volt, hogy viszontláthatja a régi barátját, hogy miközben a lába a levegőben kalimpált, ököllel csépelte a hatalmas, szőrös mellkast. – Hogy vagy, haver?

– Han... – Muuurgh a könnyeivel küszködött. A togoriai érzékeny faj volt, különösen a hímek. – Han Solo... Muuurgh örül látja Han Solo megint. Túl hosszan volt!

Hát, nem gyakorolta túl sokat a közös nyelvet, gondolta Han profán módon. Muuurgh beszéde mindig is döcögős volt, és az eltelt évek alatt még tovább romlott.

– Hé, Muuurgh! Mrrov! Jó újra látni benneteket!

Miután a kölcsönös üdvözlések végére értek, Mrrov elmagyarázta, hogy az évek során a togoriaiak közül jó néhányan összetűzésbe keveredtek az Ylesiával, és ezek most csatlakozni szeretnének a támadáshoz.

– A népemből legalább hat jutott rabszolgasorsa vagy dolgozott túlságosan közel a rabszolgákhoz – mondta Mrrov. – A saját szemünkkel szeretnénk látni, ahogy végérvényesen elpusztul az a borzalmas hely.

– Bármelyik percben indulhatunk, ha gondolod – bólintott Han.

Muuurgh megrázta a fejét.

– Holnapig maradni kell, Han. Sarrah mosgothját megtámadta levegőben nagy liphon. Szárnya eltört. Sarrah bérelt mosgothot, küldött üzenetet, holnap itt lesz. Ma éjszaka Han és Bria kedves vendégünk.

– Hát persze. – Han rápillantott Briára, és megvonta a vállát.

– Remek... – motyogta a nő a földet bámulva.

A délutánt azzal töltötték, hogy behozták a tízéves lemaradásukat a barátaik élettörténetében. Muuurgh és Mrrov nagyon boldog párnak tűnt – még akkor is, ha a togoriai hagyományoknak megfelelően minden évben csak egy hónapot töltöttek együtt. Két kölykük született, két nőstény, akiket azonnal be is mutattak Briának és Hannak. Az egyik még szinte tejfelesszájú kiscica volt, viszont hihetetlenül aranyos. Bria és Han hosszú órákon át játszottak velük a gyönyörű kertekben.

Este a legfinomabb togoriai ételeket és italokat szolgálták fel a két embernek. Helyi mesemondók szórakoztatták őket a saját, tíz évvel ezelőtti kalandjaikkal, amikor megszöktek az Ylesiáról. Han alig ismert magára – az évek során nyilvánvalóan mindenki hozzátett egy kicsit a történethez, míg a végén már egyenesen olyan rettenthetetlen hőst faragtak belőle, hogy nevetnie kellett.

Óvatosan kóstolgatta a togoriai pálinkát, és észrevette, hogy Bria csak vizet iszik.

– Nem ihatok – mondta a nő, amikor Han megkérdezte tőle. – Félek, hogy túlságosan rákapnék. Óvatosnak kell lennem... ha erre rászokom, lehet, hogy legközelebb más dolgoknak sem tudok ellenállni.

Han biztosította róla, hogy értékeli az önuralmát.

Miután a lakoma véget ért, Muuurgh és Mrrov elvezette a vendégeiket a legjobb vendégházukhoz, és elbúcsúzott tőlük.

Han és Bria megállt a nappali két átellenes oldalán, és egy kényelmetlenül hosszú másodpercig csak nézték egymást. Han rápillantott a hálószoba felé vezető ajtóra.

– Hát... gondolom, Muuurgh és Mrrov még mindig azt hiszik, hogy egy cég vagyunk.

– Szerintem is – felelte Bria, szándékosan kerülve a férfi tekintetét.

– Akkor én megyek, és keresek itt kint egy matracot – szólalt meg Han végül.

– Azt már nem – tiltakozott Bria. – Katona vagyok. Aludtam én már sárgödörben is takaró nélkül. Nem szükséges hölgyként kezelned, Han. – Elmosolyodott, és a zsebéből előhúzott egy érmét. – Tudod mit... döntsük el sorsolással!

– Részemről rendben, szépségem – bólintott Han a legsármosabb mosolyát elővillantva.

– Ó, Han... – nézett rá Bria, és végre találkozott a tekintetük. A hangja olyan volt, mintha legalább öt kilométert futott volna.

– Ó, Han, micsoda? – kérdezett vissza Han, és tett egy lépést előre. Most valahogy nem érezte magát olyan magabiztosnak.

– A fiatal nők többé nincsenek biztonságban a galaxisban – mosolyodott el bizonytalanul Bria. – Látom, rájöttél, mennyi mindent elérhetsz azzal a féloldalas mosolyoddal.

Hannak ténylegesen volt némi fogalma... és jó néhány lány is tudott volna ezt-azt mesélni róla. Tett még két lépést Bria felé, és zavartan felkuncogott.

– Hát... – mondta – előfordul, hogy többet ér egy sugárvetőnél.

Bria annyira feszült volt, hogy azt hitte, menten világgá szalad, de ehelyett tétlenül nézte, ahogy a férfi egyre közeledik. Han látta, hogy Bria keze remegett.

– Akkor feldobod azt az izét? – kérdezte lágyan.

Bria bólintott, és vett egy nagy lélegzetet, hogy egy kissé lecsillapítsa a kezét.

– Persze. Válassz!

– Biztos, hogy nem cinkelt az érme? – kérdezte Han, miközben tett még egy lépést előre.

– Hé! – tiltakozott Bria. – Minek nézel! Valódi! – Azzal sértett képpel megpörgette a korongot, és felmutatta Hannak, hogy lássa, nincs semmi trükk a dologban. Az érme színe a Császár arcképét, a hátoldala a Birodalom szimbólumát ábrázolta.

Han előrelépett, ha akarta volna, most már megérinthette volna Bria vállát.

– Rendben... enyém a fej – mondta halkan.

Bria nyelt egy nagyot, és feldobta az érmét a levegőbe. Elkapni azonban nem tudta, annyira bizonytalan volt a keze. Han ezzel szemben nem hibázott. Anélkül, hogy odanézett volna, a levegőben a markába zárta az érmét.

– Ha fej, megosztozunk az ágyon – mondta lágyan. – Ha írás... a padlón osztozunk meg.

– De hát... megegyeztünk... – lihegte Bria immár egész testében remegve. – Üzlet... semmi más...

Han elhajította az érmét, és előrelépve a karjába vonta Briát. Az elmúlt napok, az összes elvesztegetett év minden szenvedélyével csókolta meg. Finom csókokkal borította el a száját, a homlokát, a haját, a fülét... aztán visszatért a szájához.

– Azt mondom... a pokolba az egyezséggel... rendben? – lehelte, amikor végül felemelte a fejét.

– Rendben... – suttogta Bria, és most rajta volt a sor, hogy megcsókolja a férfit. A nyaka köré fonta a karját, és szorosan átölelte.

A padlót borító szőttesen a magára hagyott érme megcsillant a hold halovány fényében...

Másnap reggel Han mosolyogva ébredt. Felkelt az ágyból és kilépett a gyönyörű togoriai kertekre néző apró erkélyre. Nagyot szippantott a friss levegőből, és hallgatta az aprócska repülő gyíkocskák neszezését. Eszébe jutott, ahogy tíz évvel ezelőtt pont egy ilyen telepedett rá Bria ujjára azon a bizonyos togoriai tengerparton.

Bárcsak visszaugorhatna az időben ahhoz a mámorító pillanathoz..

Hé, gondolta, ha ennek azylesiai bulinak vége, a világ minden ideje a miénk lesz... és annyi pénz, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. Akkor visszajöhetünk ide. Aztán pedig talán nekiindulunk a Corporate szektornak, és keresünk valami nyugis munkát. A Falconnal bárhová eljutunk, bármit megtehetünk...

Elmerengett, hogy Bria vajon el fogja-e hagyni a Felkelést a kedvéért. Az együtt töltött varázslatos éjszaka után nem látta okát, hogy miért ne tenne így. Ketten együtt jók voltak, olyan jók, hogy mostantól semmi nem választhatja el őket egymástól...

Lépteket hallott a háta mögött, de nem fordult meg, csak nézte az alattuk elterülő togoriai kerteket, beszívta a megannyi színben pompázó virágok fűszeres illatát. Karok kulcsolódtak a dereka köré, és megérezte Bria hajának bársonyos érintését a vállán, ahogy a nő hozzásimult.

– Helló... – mondta halkan Bria. – Jó reggelt.

– Hát nem rossz, az biztos – felelte Han. – Hosszú idő óta a legjobb. Tíz éve, azt hiszem.

– A múlt éjszaka nem mondtam neked, hogy szeretlek? – lehelt egy finom csókot a nyakára Bria. – És hogy ideje lenne hajat vágatnod?

– Jó néhányszor – válaszolta Han. – De mondhatod még, ha gondolod.

– Szeretlek...

– Jól hangzik – mosolyodott el Han. – De azért még szükséged van egy kis gyakorlásra. Próbáld csak meg újra...

– Kezded elbízni magad – kacagott fel Bria.

Han kuncogva megfordult.

– Tudod, hogy a Falcon annyira tömve lesz nagydarab togoriaiakkal a visszaút során, hogy neked már csak az ölemben marad hely?

– Nem fogok belehalni – felelte Bria.

Mint kiderült, Sarrah nagyon alacsony volt egy togoriaihoz képest, a magassága alig érte el a két métert. Azonban remek kondícióban volt, az izmai vaskos kötegekben hullámzottak a fényes fekete bundája alatt.

Miközben visszafelé haladtak a Lázadók gyülekezési helye felé, Han tett egy röpke kitérőt a Nar Shaddaara, hogy felvegye Jarikot és Csubakkát. Egy kicsit aggódott, hogy Muuurgh és Csubi hogy fognak kijönni egymással, amikor azonban bemutatta egymásnak a vukit és a hatalmas togoriait, az egyetlen rendkívüli dolog az volt, hogy végre egyszer a szőrös barátjának kell felnéznie valakire. Muuurgh elismerően mérte végig a vukit.

– Üdvözletem Han Solo barátjának. Mondta nekem, hogy te vagy a falkatársa.

Csubi lágyan elbődült, mire Han sietve fordította.

– Csubakka szintén üdvözletét küldi neked – mondta. – Megtisztelve érzi magát, hogy megismerhet egy falkatársat a múltból, Muuurghot, a vadászt.

A két teremtmény egy darabig némán vizsgálgatta egymást, aztán odafordultak Hanhoz. A koréliai felnézett rájuk, és a két szempárból rögtön kiolvasta, hogy megkedvelték egymást.

– Hé, srácok – kiáltotta –, bennetek aztán sok a közös vonás.

– Persze – mondta Csubi. – Itt van mindjárt Han.

– Han Solo barátja Muuurgh barátja is – jelentette ki a togoriai.

Ekkor az ajtócsengő jelzésére lettek figyelmesek. Han kinyitotta az ajtót, és Landóval találta szemben magát. A szokásos piperkőc öltözete helyett a szerencsevadász életében talán először durva, katonai stílusú zubbonyt és vastag csizmát viselt. Egy pisztolyt és egy lézerkarabélyt is hozott magával.

– Helló! – mondta Han. – Hát veled mi van? Csatába indulsz?

– Hallottam, hogy átugrotok az Ylesiára – válaszolta Lando. – Érdekel a buli. Nincs egy szabad helyetek a Falconon?

Han hitetlenkedve mérte végig a barátját.

– Haver, ez nem neked való dolog – mondta. – Nem számítunk túl komoly ellenállásra a gamorrai őrök részéről, de azért biztosan lesz némi lövöldözés.

– Én pedig jól tudok lőni – bólintott Lando. – Han, már majdnem összejött a pénzem egy új hajóra, egy gyönyörű, karcsú jachtra. Már régóta szemezek vele. Még tízezer kredit, és az enyém lehet a kicsike. Gondolom, az ylesiai raktárakban lévő fűszerből elég szép részesedés esne rám ahhoz, hogy vásárra vigyem érte a bőröm...

– Tőlem rendben – vonta meg a vállát Han. – Légy üdvözölve a köreinkben.

Így hát egy nagyon szűkös – ám szerencsére rövid – útban volt részük vissza a Lázadók gyülekezési pontjáig.

A felkelők flottája mostanra már majdnem teljesen összeállt, és kiegészült egy sor kalózhajóval is. Bria és a többi parancsnok a végső eligazításokat tartották, hogy minden csempész és minden Lázadó alakulat pontosan tudja a szerepét a támadás során. A csapatszállítókat csoportokba osztották, és minden csoporthoz legalább három-négy csempészhajót rendeltek, hogy keresztülvezessék a Lázadókat az ylesiai atmoszférán. A bolygón már kilenc kolónia volt, ennek megfelelően kilenc támadó rajt alakítottak ki, és mindegyik élére egy-egy Briához hasonló parancsnokot rendeltek.

A nő magának kérte a legnagyobb falatot – az Egyes Kolóniát. A legnagyobb raktárak, a legtöbb zarándok, a legkomolyabb védelmi rendszer mind az Egyes Kolónián voltak. Bria azonban biztos volt abban, hogy a Vörös Kéz Század meg fog birkózni a feladattal.

Különösen, ha Han mellett repülhet. Mostanra Han összebarátkozott Jace Paollal, Daino Hyxszel és még pár tiszttel. A férfi gyakran eltöprengett, vajon a katonák tudják-e, hogy a parancsnokuk és ő milyen kapcsolatban állnak egymással.

A gyilkosságok bármelyik percben elkezdődhetnek az Ylesián, az átfogó támadást pedig holnap reggelre időzítették (mármint a hajók standard belső ideje szerint, aminek nem sok köze volt az ylesiai napszakokhoz), amikor a zarándokok már eléggé kiéheztek a következő Megvilágosulásra, és bárkinek engedelmeskednének, aki beígéri nekik...

Aznap éjszaka Bria és Han éppen együtt vacsoráztak a Retribution kantinjában, Han egyszer csak rámeredt az űrben veszteglő hajókat mutató külső kamera monitorára. Egy ismerős forma úszott be a képbe – egy gyerekkori emlék.

Abbahagyta az evést, és rámutatott a képernyőre.

– Bria! Ott, az a nagy Liberatorosztályú szállító! Hogy került ide?

– Csak nem valami régi ismerős? – vigyorodott el Bria.

– Pusztuljak el, ha az nem a Trader's Luck! Ezen a hajón nőttem fel!

– Pedig az – bólintott Bria. – Meglepetésnek szántam. A koréliai ellenállás vásárolta egypár éve fél áron, aztán csapatszállítóvá alakítottuk. Azóta Liberatornak hívják.

Han hallott róla, hogy az ősöreg hajót Garris Shrike halála után teljesen magára hagyták. Végignézett az öreg hajótesten, és érezte, hogy elszorul a torka. Örült, hogy a Liberator új életre lelt.

– Ezt fogjátok használni, hogy a zarándokokat biztonságos helyre szállítsátok, ugye?

– A legtöbbjüket – felelte Bria. – A régi otthonod remélhetőleg új életet fog nekik kínálni.

Han bólintott, és befejezte a vacsoráját. A tekintete gyakran vándorolt a hatalmas, antik hajóra. Elöntötték az emlékek... leggyakrabban Dewlanna emléke...

Mivel a Falconon csak néhány kényelmetlen priccs volt, Han úgy döntött, hogy inkább Bria kabinjában tölti az éjszakát. Szorosan összebújtak, és mindkettőjüknek az járt a fejében, hogy másnap csatába indulnak.

Egy csatában pedig... emberek halnak meg.

– Ha ezzel végzünk – suttogta Han a sötétben –, mindörökre együtt maradunk. Ígérd meg.

– Megígérem – mondta Bria. – Ketten együtt.

Han megnyugodva felsóhajtott.

– Rendben – mondta. – És Bria, még valami.

– Igen?

– Vigyázz magadra holnap, kedves!

Han a vaksötétben is érezte, hogy a nő elmosolyodik.

– Úgy lesz. De te is, rendben?

– Persze.

Órákkal később Bria a kabin interkomjának hangjára riadt fel nyugtalan álmából. Azonnal magára kapott egy köntöst, és átsietett a szomszéd szobában lévő irodájá ba. A szolgálatos hírközlő tiszt tájékoztatta, hogy üzenete érkezett.

– Küldjétek át ide az irodámba! – mondta, és félresöpört egy hajtincset a szeme elől.

Pillanatokkal később a hadtestparancsnok, Pianat Torbul arca jelent meg a képernyőn.

– Uram? – merevedett meg.

– Bria... csak szerencsét akartam kívánni a holnapi ütközethez – mondta. – Továbbá el kell mondanom...

– Igen? Elmondani, mit? – kérdezte Bria.

– Pontos részleteket egyelőre nem közölhetek. A hírszerzőink jelentései azonban arra utalnak, hogy a Birodalom valami nagy dologra készül. Valami nagyon nagyra. Valamire, ami egy, esetleg két összecsapás alatt elsöpörhetné a Lázadók Szövetségét.

Bria megdöbbenve meredt a képernyőre.

– Valami titkos hadiflotta? – kérdezte.

– Nem mondhatom meg – emlékeztette a férfi. – De annál nagyobb.

Bria elképzelni sem tudta, miről lehet szó, de rég hozzászokott már ahhoz, hogy a felettesei csak annyit közölnek vele, amennyit feltétlenül tudnia kell.

– Rendben, de mi köze ennek a holnapi támadáshoz?

– Mindenünket, amink van, minden eszközt, minden összekapart kreditet ebbe a hadműveletbe fektettünk – mondta Torbul. – A küldetésed eddig csak fontos volt a Felkelés számára... mostantól életfontosságú. Szerezz meg mindent, amit tudsz, Bria! Fegyvereket, fűszert... mindent.

– Uram... ez is volt a célkitűzés – válaszolta Bria. A szíve egyre hevesebben vert.

– Tudom. Csak gondoltam... elmondom neked. Elindítottunk néhány felderítőosztagot a Ralltiirra, hátha többet is sikerül megtudniuk. Pénzre lesz szükségük, felszerelésre, kenőpénznek... te is tudod, hogy megy ez.

– Természetesen – mondta. – Uram, nem fog csalódni bennem.

– Ezt is tudom – válaszolta Torbul. – Lehet, hogy nem is kellett volna megkeresselek, amúgy is elég teher van a válladon. De gondoltam, jó, ha tudod.

– Köszönöm, uram. Nagyra értékelem a figyelmességét.

Torbul szalutált, és megszakította a kapcsolatot. Bria egy ideig csak ült a szobájában, és azon töprengett, hogy menjen-e vissza az ágyba, vagy kezdje inkább korán a napot.

A szomszédos szoba felől meghallotta Han álomízű hangját.

– Bria? Minden rendben van?

– Igen, kedves – kiáltott át Bria. – Egy perc, és ott vagyok.

Felállt, és körbe-körbe sétált az irodában. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki Han korábban. Együtt maradnak... mindörökre. Igen, így lesz, gondolta. Együtt maradunk, és vigyázunk egymás bőrére. Együtt fogunk harcolni, és térdre kényszerítjük a Birodalmat. Ha pedig áldozatokat kell hoznunk, hogy elérjük ezt... akkor meghozzuk.

Tudta, hogy Han egyet fog érteni vele a kincseket és a fűszert illetően. Fennen hirdeti ugyan, hogy csak a pénz érdekli, de a szíve mélyén nem ilyen, ebben Bria biztos volt.

Megnyugodva, eltökélten, a koréliai parancsnok visszaindult az ágyába...

Naplemente az Ötös Kolónián. Az alacsonyan ülő nap erőtlen, vöröses sugarai a vastag felhőtakaró milliónyi résén átszűrődve borították egyre mélyülő pasztellszínekbe a tájat. A Reménység tengerének fehér tajtékos hullámai előtt csuklyába öltözött zarándokok gyülekeztek a homokos tengerparton.

Pohtarza, a kolónia legfőbb sacredotja felemelte ocsmány t'landa til fejét, és végigtekintett a tömegen, miközben a szarvát lassan fel-alá ingatta. Dülledt, vörös szeme éles kontrasztot alkotott a szürke, ráncos bőrével. Egy pillanat múlva felemelte apró karját, és kezdetét vette az Áhítat.

– A Minden az Egy – zengte a t'landa tilek mély, dörgő hangján.

Ötszáz torok visszhangozta... A Minden az Egy.

Ugyanebben a percben a Négyes Kolónián a bolygó túlsó oldalán az éj legközepén jártak. Sötét felhők sodródtak a éjjeli égbolton, megfosztva a kolóniát még a csillagok pislákoló fényétől is. A Papi Negyed falán halk, kitines kaparászás hallatszott. Ylesiai rovarok rebbentek szét rémülten a szélrózsa minden irányába.

Noy Waglla, az aprócska nőstény – rovarszerű maga is – fürgén felmászott a sima, permatonfalon az egyik ablakig, és gyorsan keresztülrágta magát az ablak előtt húzódó rácson. Aztán az ablakpárkányon lekuporodott, és mozdulatlanná dermedt.

Alatta a sötétben alvó papok szuszogását hallotta – papokét, akiknek a megölésére jött. Jabba busásan meg fogja fizetni, a pénzből pedig egy nap majd visszatérhet a saját fajához. A hatalmas, alvókengyelekben pihenő teremtmények betöltötték a kicsiny pézsmaillattól terhes szobát. A hyallp odamászott a legközelebbi, durva anyagból készült alvóalkalmatossághoz, és megállt a hatalmas fej alatt. A t'landa til felhorkant álmában, de aztán egy pillanat múlva ismét egyenletesen szuszogni kezdett. Waglla közelebb merészkedett.

Nem lesz nehéz... tiszteletet parancsoló állkapcsával megragadta a hátára szíjazott hatalmas üvegcsét, és egyik tapogatójával kirántotta belőle a dugót. Jabba maga ellenőrizte az anyagot. A srejptan-nak nevezett méreg egyetlen cseppje – a sacredot alsó ajkára helyezve – elég volt ahhoz, hogy akár a leghatalmasabb t'landa tilt is másodperceken belül, csendben, könnyedén megölje. Behúzott néhányat a lábai közül, és mászni kezdett a pap szája felé.

– A Minden az Egy – kiáltotta Pohtarza.

A Minden az Egy.

Aiaks Fwa, a whiphid bérgyilkos és fejvadász a föld alatti iszapfürdőkhöz vezető folyosón várakozott a Hetes Kolónián. Az elmúlt néhány hét különösen keserves volt a számára – zarándokként kellett élnie, beilleszkednie a többiek közé, amikor minden porcikája azt kívánta, hogy vessen véget a színészkedésnek, vadássza le a ronda muphridákat, és tűnjön el. Őhájassága azonban a mai napot jelölte meg, Fwa pedig nem kockáztatta a vérdíj összegét azzal, hogy eltér a tervtől.

A t'landa tilek hangja visszhangot verve érkezett a lenti félhomályból, aztán meghallotta a lépteik jellegzetes, csoszogó zaját. Ellenőrizte a két apró sugárvetőjét, amelyeket sikerült becsempésznie a kolóniára. Természetesen teljesen feltöltve várakoztak.

Az izmai megfeszültek, amikor a rá váró tetemes pénzösszegre gondolt, ami nem is annyira a sikeres vadászat elismerése volt, hanem sokkal inkább ajándék. A biztonság itt, a Hetes Kolónián minden várakozását alulmúlta.

Fwa meglátta a közeledő papokat, mire gyorsan behúzódott az egyenetlen fal egyik mélyedésébe. Ahogy arra számított is, a célpontjai érkeztek – a három sacredot. Érezte a szagukat, érzékeny szaglószervét szinte már bántotta a hímekre jellemző kipárolgás.

Egyre közelebb értek, közelebb, még közelebb...

Fwa vérfagyasztó ordítás kíséretében előugrott rejtekhelyéről, és felemelte a fegyvereit. Célozz a szemükre, gondolta, miközben leadta az első sorozatot.

– A Mind kegyelméből az Egy szolgái Megvilágosulnak.

...az Egy szolgái Megvilágosulnak.

Tuga SalPivo, a szebb napokat is megélt koréliai kalandor és szélhámos egy pillanatra megtorpant az ylesiai dzsungel pereménél, és hátranézett. A Nyolcas Kolónia szürke tömegként rajzolódott ki a kelő nap legelső sugaraiban. A teljes napfelkeltéig még egy óra volt hátra. SalPivo elvigyorodott, és széles mozdulattal letörölte az izzadságot a homlokáról. Az orrát megcsapta a kezéhez tapadt vomm-por jellegzetes, szúrós szaga. Már alig várja a robbanást...

Minden csendes volt, szellő sem rebbent. Még a dzsungel élővilágának sejtelmes neszezését sem hallotta.

SalPivo erőt vett magán, és igyekezett mozdulatlanul várakozni. Amikor a ragyogó, narancsszínű láng felcsapott a t'landa tilek hálóépületéből, egy másodpercbe is beletelt, amíg a hanghullámok elértek hozzá. Ennyi lenne az egész?, gondolta.

Aztán végigsöpört rajta a detonáció okozta fülsiketítő mennydörgés, és alig tudott a talpán maradni. Hallotta az életben maradottak sikoltozását és jajveszékelését. Feladat teljesítve, mondta magának önelégülten. Mielőtt a tüzeket eloltanák, én már a Poyttán leszek...

– Áldozatot hozunk a Minden oltárán. Az Egyet szolgáljuk.

...az Egyet szolgáljuk.

A Sniquux nevű rodiai zöldeskék orrával beleszagolt a levegőbe. A széles udvarban egyre hosszabbra nyúltak az árnyékok a késő délutáni nap fényében. A levegőben szinte vágni lehetett a port. Végtelen gondossággal kifeszítette az utolsó monomolekuláris szálat is a gyárépülethez vezető átjáróba. A Kilences Kolóniát még nem fejezték be teljesen, a főbb épületek és a zarándokok szállásai azonban eléggé elkészültek már ahhoz, hogy megkezdhessék a működést. Majdnem háromszáz zarándok lakott most itt, a legtöbbjüket az építkezésen foglalkoztatták. Sniquux az utolsó transzporttal érkezett, a polgári foglalkozása – szakképzett permatonöntő – azonban hamarosan kapóra jött a helyieknek.

Itt jönnek! A rodiai hátrahúzódott, és vigyázva, hogy még véletlenül se érjen hozzá a halálos dróthoz, átbújt alatta. Ahogy beért a folyosóra, felrohant az első emeleti erkélyre, amely pont az udvarra nézett. A hat t'landa til, három hím, három nőstény, a délutáni sziesztájukat követő sétából tértek haza, és az étkezde felé tartottak egy kései ebédre. Egy csapat gamorrai őr vette őket körül, a vibrobárdjaik meg-megcsillantak a nap sugaraiban. Sniquux előhúzta a hanggenerátor távvezérlőjét a köntöse titkos zsebéből, és játszadozni kezdett az apró, sima felszínű szerkentyűvel.

Még csak a közelükbe se kell mennem, gondolta elégedetten. Imádom ezt a megbízatást. Nem kell vásárra vinnem azt a finom kis bőrömet. A fülei izgatottan megremegtek, ahogy maximumra tekerte a hangerőt, és megnyomta az aktiváló gombot.

A kert túlsó oldala felől hirtelen különös, hihetetlenül magas hangú vonyító üvöltés harsant fel. Az ősrégi felvétel a vadászó thota üvöltése volt, a t'landa tilek halálos ellenségéé a rég elhagyott szülőbolygójukon.

A t'landa tilek egy másodpercre megdermedtek, dülledt szemükkel ijedten tekingettek minden irányba, ahogy a hang forrását próbálták kideríteni. A vezetőjük, Tarrz felágaskodott a hátsó lábain, aztán megfordulva a társainak kezdett kiáltozni. Hiábavalóan. A hatalmas teremtmények lélekszakadva spricceltek szét, azzal sem törődve, hogy letapossák a gamorraiak felét. Ész nélkül rohantak a kertből kivezető folyosók felé – amelyeket Sniquux előzőleg láthatatlan csapdákkal látott el. Végül Tarrz is elvesztette a fejét, és a legközelebbi kijárat felé lódult.

A vér látványától megmámorosodott rodiai beharapta az ajkait, ahogy a papokat kettévágták a bármelyik pengénél élesebb, egyetlen molekuláris szálból álló drótok. Tarrz félútig jutott az átjáróban, amikor törzsének felső része levált a testéről. A csonka torzó tátongó üregében láthatóvá váltak az egymás mellé rendezett belső szervek, bíborvörös vérsugár szökellt a levegőbe, aztán a sacredot teste élettelenül előredőlt. Egyetlen szempillantás alatt mindannyian halottak voltak. A néhány döbbent gamorrai értetlenül bámult az egykori uraik félbevágott tetemei körül terjengő vérfoltokra.

Remélem, előléptetést is kapok, mondta magának Sniquux. Jabba amúgy is kedvel engem... egyszerűen annyit kell tennem, hogy a pártjára állok...

– Készítsétek fel a lelketeket a Megvilágosulás szentségére! – lépett előre Pohtarza, és a szeme sarkából látta, hogy a többi pap is hasonlóan cselekszik. A zarándokok helyüket otthagyva, lökdösődve igyekeztek minél előrébb nyomulni. Várakozásteljes sóhajok törtek fel megannyi torokból. Miközben az egybegyűltek arcát tanulmányozta, Pohtarza nekilátott levegővel teleszívni a nyaktasakját. Aztán valamin megakadt a szeme. A sorok között egy emberszabású zarándok tört előre, ebben nem volt semmi különös. A zarándokok szokásos fejfedője helyett azonban ennek fekete csuklya takarta a fejét.

Pohtarza hitetlenkedve bámult a jövevényre. Meg mert volna esküdni, hogy a csuklya üres volt. A lény egyre közelebb ért. Ekkor a lény – a fej nélküli lény – hátravetette a csuklyáját, és egy fegyvert húzott elő a köpenye alól. A t'landa tilbe belemart a rémület, tett egypár lépést hátra, de beleütközött az egyik paptársába. A köpeny a földre hullt, és a sacredot egyenesen egy sugárvető csövével nézett farkasszemet. A fegyver pedig lebegni látszott a levegőben. A gondolatai rémülten, kábán kavarogtak, aztán mégis belehasított a felismerés. Egy aar'aa. Csakis egy aar'aa lehet...

Aztán elszabadult a vörös pokol...

Az Egyes Kolónián, az ylesiai települések legrégebbikén és legnagyobbikán néhány másodperccel múlt dél. Teroenza úgy ült a sekély, zavaros iszapban, mint egy partra vetett whaladon. A szemét lehunyta, és mozdulatlanul gondolkozott. A tegnapi nap fejleményei egyenesen lesújtóak voltak.

Durga, átok a fejére, beváltotta az ígéretét. Teroenza kinyitotta a szemét, és beitta a lehangoló látványt: Veratil és Tilenna, meg a többi iszapfürdőző t'landa til mögött a Csillaggárda karcsú hajói lepték el a leszállóállásokat. A hajók körül csak úgy nyüzsögtek az állig felfegyverzett, a zsoldoscsapat egyenruháját viselő élőlények.

Vajon honnan szerezhetett tudomást Durga a tervéről? Talán alábecsülte a fiatal huttot. Most, hogy eltöprengett a következményeken, már bánta, hogy olyan nyíltan megölte Kibbicket.

A legrosszabb azonban az volt, hogy Teroenza még most sem tudta biztosan, hogy Durga mit tud a terveiről. Lehetséges, hogy a Csillaggárda tényleg csak azért érkezett ide, mert Teroenza még korábban kérvényezte az ylesiai védelmi rendszer megerősítését. Elképzelhető – de nem nagyon valószínű –, hogy Durga mégis bevette a Kibbick véletlen haláláról kitalált meséjét.

Teroenzának tetszett a gondolat. Ha így lenne, a t'landa tileknek nem lenne más dolguk, mint várni és reménykedni, hogy ez az állapot csak átmeneti, s a Besadii egyszer csak megunja fedezni a Csillaggárda itt állomásoztatásának tetemes költségeit. Várok. Egy kicsit még igazán várhatok. Mást amúgy se nagyon tehetnék...

A Csillaggárda parancsnoka, egy Willum Kamaran nevezetű zömök, kemény férfi éppen feléjük közeledett. Óvatosan kerülgette az iszapgödröket, vigyázva, hogy egy csepp se kenődjön frissen tisztított fekete csizmájára. Amikor odaért, megvetően végignézett Teroenzán, és intett a t'landa tilnek, hogy másszon ki a gödörből. A főpap úgy döntött, hogy – legalábbis egyelőre – a legjobb lesz, ha együttműködést színlel. Talpra kecmergett, és elindult a férfi irányába.

Figyelmeztetés nélkül egy lézersugár vágódott sisteregve az iszapba az orra előtt. Teroenza döbbenten megtorpant. Mi a fene?

A főpap megfordult, és a dzsungel irányából három alakot látott rohanni feléjük álcázóöltözékben, a kezükben tartott sugárvetőkből vadul tüzeltek. A gamorrai őrök mostanra mind halottak voltak.

A levegőt betöltötte a lézersugarak sistergése.

Minden irányból lövések zaja hallatszott. Teroenza megpróbált elfutni, irányt változtatni, de a lába megcsúszott az iszapon, és térdre zuhant.

Vajon a Csillaggárda műve? Vajon Durga utasította őket, hogy azonnal végezzenek ki minket?, gondolta Teroenza. Kezdett eluralkodni rajta a pánik. A szeme sarkából látta, hogy Kamaran is csatlakozott a tűzharchoz. De nem rá lőtt, hanem a behatolókra. Több Csillaggárdista is felsorakozott mögé, és együtt próbálták visszaverni a támadókat. Varlra, megpróbálnak megvédelmezni bennünket!

Nincs hová menekülni, döbbent rá Teroenza. Észrevette, hogy Veratil mozdulatlanul fekszik, a szeme helyén pedig jókora füstölgő lyuk éktelenkedett. Tilenna mélyebbre fúrta magát az iszapban, de képtelen volt teljesen alámerülni, és a félelemtől eszét vesztve vergődött. Teroenza tudta, hogy már nincs sok ideje hátra. Vett egy nagy lélegzetet, hogy lecsillapítsa a szívét marcangoló rémületet, aztán szándékosan összeesett, és halottnak tettetve magát mozdulatlanná dermedt.

A lövések hirtelen abbamaradtak, mire a főpap kinyitotta a szemét. Bevált! A támadók holtan feküdtek. Teroenza vette a bátorságot, hogy felemelkedjen, és körülnézzen a csatamezőn.

Tilenna!

A nőstény félig eltemetve feküdt a híg iszapban, a feje a víz alá merült. Nem tud lélegezni. Mielőtt odaért volna a testhez, már tudta az igazságot. Erőtlen karjába vette a nőstény busa fejét, és reménykedve nézte, hátha mégis felcsillan benne az élet apró szikrája. A párja azonban halott volt.

Kamaran karját találat érte, a barna egyenruháját alvadt vér borította. Aztán Ganar Tost, az udvarmesterét látta közeledni a rohangáló katonák között. Az iszapgödör pereménél egy pillanatra megtorpant, aztán csak beleugrott.

– Teroenza uraság! – kiáltotta. Az idős férfi hangja alig volt több rekedt krákogásnál. – Szörnyűség történt. Az egész bolygón bérgyilkosok öldösik a papjainkat! Jelentéseket kaptunk a Kettes, Hármas, Ötös és a Kilences Kolóniákról. A csillagközi kommunikációt elvágták. Ó, uram! Veratil uraság... Tilenna úrnő. Uram, mit tehetünk? – Kétségbeesetten széttárta a karját. – Ez a vég. Nem lesz több Megvilágosulás! Mihez kezdjünk most?

Teroenza felhorkant, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Durga műve lenne mindez? Nem, az nem lehet, a Besadii klán túlságosan függött a t'landa tilektől. Akkor ki állhat a gyilkosságok hátterében? És mihez kezdjen most?

14. fejezet

A győzelem ára

Jalus Nebl nagy körültekintéssel lépett be az ylesiai atmoszférába, figyelte a vihargócokat, és igyekezett állandó kapcsolatban maradni az őt követő Lázadó leszállóegységekkel. Ő volt a vezérhajó, és tudatában volt az ezzel járó felelősségnek.

– Hármas Leszállóegység – szólt bele az interkomba enyhén tört Basic nyelven vigyázz! Túlságosan balra sodródtál. A 311-es vihargóc pontosan feléd tart. A zivatarfelhők okozta ionizáció tönkrevághatja a műszereidet. Növeld a sebességet, és zárkózz fel!

– Itt a Hármas Leszállóegység, vettük, Dream of Freedom.

Vastag felhőrétegeken repültek éppen keresztül, és erős széllökések dobálták a Dreamet. Majdnem teljes volt a sötétség. A nap irányába haladtak, de még napfelkelte előtt földet kellett érniük.

A sullusti ellenőrizte a műszereket.

– Húzzátok szorosabbra az alakzatokat! – adta ki az utasítást. – Minden hajónak, álljatok szorosabb alakzatba!

Egy pillanatra feltűntek jobb oldali kísérőjének futófényei, de aztán azt is eltakarták a felhők. folyamatosan küzdeniük kellett a légáramlatokkal, és amúgy is olyan sűrű felhőrétegben repültek, hogy Jalus ki sem nézett a pilótafülke ablakán. Műszeres vakrepülés. A közelben zivatar és elektromos vihar tombolt, a sötét felhőket néha cikázó villámok ragyogták be. Nebl a taktikai képernyőn követte nyomon a csoport haladását.

Tíz év is eltelt, hogy Nebl utoljára hasított keresztül az ylesiai légkörön, és magát is meglepte, hogy mennyi mindenre emlékezett. Az Egyes Kolónia felé tartó hajók felét ő vezette, a másik felét Han Solóra bízták a Millennium Falcon fedélzetén. Han valamelyik nap körbevezette a sullustit a hajóján, amely szemmel láthatóan lenyűgözte Neblet, és a két pilóta pár kellemes órát eltöltött a régi emlékek felidézésével.

Nebl észrevett egy másik vihargócot, felhívta rá a csapat figyelmét, aztán lenyomta a hajója orrát, és nem feledkezett meg a leszállóvektor ellenőrzéséről sem. A kijelölt leszállóhely pontosan az Egyes Kolónia közepén volt. A fedélzeten lévő századnyi katona feladata volt ellenőrzés alá vonni az amdrisgyárat.

Miközben repültek, az interkomból felhangzott a támadást koordináló tiszt jelentése a flotta helyzetéről. A Lázadó erők elfoglalták az Ylesia körül keringő űrállomást, noha keményebb ellenállásba ütköztek, mint amire számítottak.

Nebl szoros formációban vezette egyre lejjebb az őt követő hajókat. Felkutatta a vihargócokat, hogy a tapasztalatlanabb pilótáknak azzal se kelljen bajlódniuk. Elméletben elég volt Neblet követniük, így gyakorlatilag nem is kellett a navigációs műszerekre hagyatkozniuk.

Már majdnem a legalsó vastag felhőréteg alatt voltak. Az Egyes Kolónia még mindig teljes sötétségbe burkolódzott, pedig már csak egy óra volt hátra napkeltéig. Nebl észrevette, hogy a jobb szélső hajó kezd lemaradni, ezért gyorsan felvette vele a kapcsolatot.

– Hatos Leszállóegység, egy kicsit lemaradtál. Mi történt?

– Gond van a stabilizátorral – válaszolta nyúzott hangon a fiatal pilóta. – A másodpilóta már dolgozik rajta.

– Alakzat, csökkentjük a sebességet! Nem akarom elveszíteni a Hatost – adta ki az utasítást Nebl.

A hajók engedelmesen igazodtak a leglassabb társukhoz. Ezután Han Solo jelentkezett be.

– Hé, Nebl, mi van veletek? Lelassultatok?

A sullusti elmagyarázta a problémát.

– Nem akarok nagyon előreszaladni, mi is lassulunk – mondta Han. A Falcon és az őt követő hajók csökkentve a sebességüket, a támadási tervnek megfelelően beálltak Nebl raja mögé.

Mindkét csoport épségben tört át a legalsó felhőpamacsokon is, és látta meg az Egyes Kolónia éjszakai fényeit. Nebl haladt legelöl, de a Hatos Leszállóegységet maga mellé rendelte, hogy szükség esetén segíthessen a fiatal, tapasztalatlan pilótán. A többi egység félhajónyi térközöket tartva sorakozott fel a Dream és a Hatos mögé, miközben a kijelölt koordináták felé süvítettek.

Aztán elszabadult a pokol. Az egyik pillanatban még nyugodtan közelített a leszállókoordináták felé, a következőben a pilótafülkét betöltötte a vészjelző szenzorok sivítása. A műszerekre pillantva Jalus Nebl látta, hogy befogták őket – egy nehéz turbólézer!

Hogy a pokolba?, villant át az agyán. Honnan...

A robbanás olyan hatalmas, mindent elnyelő volt, hogy Neblnek még arra sem jutott ideje, hogy kinézzen az ablakon.

Han Solo döbbenten figyelte, ahogy a Dream of Freedom és a Hatos Leszállóegység egyszerűen megsemmisül egy földi telepítésű turbólézer két pontos találatától. A lézerüteg ismét tüzelt, mire a két következő hajó kétségbeesett kitérő manőverekbe kezdett, aminek eredményeként egyenesen belerepültek egy kiszámíthatatlan légörvénybe. Ormótlan szárnyaik összeakadtak, és lángolva zuhanni kezdtek a dzsungel felé. A fák között narancsvörös tűzgömbök jelezték a zuhanás helyszínét.

Han egy másodpercig csak ült döbbenten. Egy turbólézer! Honnan szerezhették? Ellenőrizte a Falcon és a hajóraj pozícióját, aztán oldalra fordította a Falcont. Ezzel egy időben belekiabált az interkom mikrofonjába.

– Egyes és Kettes alakzat kitérni! Bria, irányítsd a hajóidat a tartalék leszállóhelyek felé! Kitérni! Egy turbólézerüteget állítottak fel odalent! Neblet elkapták!

Anélkül, hogy megvárta volna a választ, hirtelen felrántotta a Falcon orrát, és oldalra döntötte – a legutolsó pillanatban. Egy vakító zöld lézersugár suhant keresztül azon a ponton, ahol az imént még a hajója volt. A lövés csak súrolta a Falcon alját, de így is sikerült tönkretennie a has alá épített új lézerágyú emelő-süllyesztő mechanizmusát, továbbá úgy tűnt, hogy a terepkövető szenzorokat is megsütötte. Csubival szinte egy időben káromkodták el magukat. Han hallotta Jarik kiabálását, aki az alsó ágyúállásban közeli – és rémült – szemtanúja lehetett a majdnem végzetes lézersugárnak.

Túlságosan közel vannak!

Megfordította a Falcont, és felgyorsítva igyekezett eltűnni a turbólézer lőtávolából. Szerencsére a többi hajót nem érte találat.

A tartalék leszállóhelyek a parton voltak kijelölve, nagyjából két kilométerre az Egyes Kolónia központjától. Han óvatosan, finoman leereszkedett a kemény homokágyra, nem messze a morajló hullámoktól. Egy másodpercig nem mozdult, hallgatta a saját zihálását és figyelte az őket körülölelő ylesiai sötétséget. A leszállófényeket égve hagyta, nehogy valamelyik túlbuzgó pilóta a Falcon tetején próbáljon meg földet érni.

Han kinézett jobbra a pilótafülkéből; homokdűnéket látott, mögöttük terültek el az iszapföldek és az Egyes Kolónia. Tőle balra volt a Zoma Gawonga, ami huttul annyit jelentett, hogy "Nyugati Óceán". Előtte és mögötte a tengerpart húzódott, amelyet lassan kezdtek ellepni a lázadó hajók.

Csubira bízva a landolás utáni ellenőrzések befejezését, odafordult a kommunikátorhoz.

– Egyes Leszállóegység, itt a Falcon. Bria, Han vagyok. Válaszolj, Egyes Leszállóegység!

Némi statikus recsegés után a nő végre beleszólt a mikrofonba. Han nagyot sóhajtott örömében. A hajóraj még korábban felbomlott, és bár sejtette, hogy az Egyes hajót nem érte találat, mindeddig nem volt teljesen biztos benne.

– Vettem, Han. Épp most érünk földet az alternatív leszállóhelyen. Az embereim készen állnak a földi offenzíva megkezdésére. Átvágunk a homokdűnéken, aztán a dzsungelen keresztül közelítjük meg az épületegyüttest.

– Veletek megyek – mondta Han. – Ne induljatok el addig!

– Értettem, Falcon. – Bria tétovázott egy kicsit. – Han, ellenőrzés alá kell vonnunk a Gazdasági Központot. Útjára tudod bocsátani a togoriai különítményt?

Han tudta, hogy Bria Teroenza műkincstermére gondol. A terv mindig is az volt, hogy Muuurgh, aki jól ismerte a dzsungelt és az épületek elrendezését, fogja odáig vezetni a togoriai csapatot. Most azonban sokkal hosszabb utat kell megtenniük...

– Persze – felelte. – Megteszem.

Han hátrament az előtérbe, ahol a togoriaiak éppen feltápászkodtak az üléseikből, és a fegyvereik töltöttségét ellenőrizve egymás között beszélgettek. Tüdni szerették volna, hogy mi volt ez a gyomorkavaró műrepülés, így Hannak el kellett magyaráznia nekik a történteket. Aztán felvázolta Muuurghnak, Mrrovnak, Sarrahnak és a többi togoriainak, hogy jóval odébb értek földet a tervezett pontnál.

– Nehezebb lesz, mint hittük – mondta. – Körülbelül két kilométert kell megtennetek a dzsungelen keresztül.

Muuurgh felállt, ügyelve arra, hogy ne verje be a fejét a Falcon túlságosan alacsony plafonjába.

– Ne aggódj, Han! – mondta. – Muuurgh tudja az utat a dzsungelen keresztül a Gazdasági Központig. Muuurgh mindenütt vadászott az Egyes Kolónián, Muuurgh jól ismeri a területet.

Han felvette az infravörös szemüvegét és egy könnyű sisakot, aztán a fegyvereit megmarkolva Csubakkával az oldalán követte a togoriaiakat le a rámpán. Figyelte, ahogy a fényes sárga színben látszódó alakok végigrohannak a parton. Feltolta a szemüveget a homlokára, és rögtön koromsötétben találta magát. A togoriaiak árnyékként olvadtak bele a környezetükbe. A koréliai nagyot szippantott a késő éjszakai levegőből, és az ylesiai óceán illata emlékek özönével árasztotta el.

– Csubi – szólt oda a barátjának –, maradj éber! Ez a világ számos meglepetést tartogat. Még szerencse, hogy legalább nem esik. – Megütögette a szemüvegét. – Kérsz egyet te is, haver?

Csubi megrázta a fejét, jelezve, hogy a vukik – ellentétben az emberekkel – éjszaka is remekül látnak, és semmi szükségük holmi szemüvegekre.

Éppen visszamenni készült a Falconra, amikor Lando és Jarik lépett ki a zsilipajtón. Hanhoz hasonlóan ők is nehéz lézerkarabélyt és infraszemüveges sisakot viseltek. Megálltak a rámpa aljánál, és együtt figyelték, ahogy a lázadó katonák előrajzanak a csapatszállítókból. Mostanra a legtöbb hajó földet ért.

– Nos... mihez kezdtek most, srácok? – kérdezte Han.

– Keresünk valahol egy kis akciót – válaszolta Jarik. – Nem akarok kimaradni semmiből! – A fiú megmarkolta a sugárvetőjét, és szemmel láthatóan izgatottan, hogy részt vehet élete első földi bevetésében, fészkelődni kezdett.

Han eredetileg úgy tervezte, hogy Jarikot a hajón hagyja. Biztonságosabb lenne úgy.

– Várj egy percet! – mondta neki. – A togoriaiak elindultak bevenni a Gazdasági Központot. Én és Csubakka Briával tartunk. Ha ti ketten eltűntök, akkor ki fog vigyázni a Falconra?

– Zárd le, és aktiváld a biztonsági rendszereket! – felelte Jarik. – Az engedélyed nélkül senki sem fog bejutni.

Lando a tengerpart felé mutatott. Lassan a legutolsó hajók is landoláshoz készülődtek.

– Bria talán nem hagyott hátra őröket a hajók védelmére?

Han rámeredt a barátjára. Lando tudta, hogy kicsit nyers volt, ezért nem is szólt semmit.

Csempészek özönlöttek ki a hajóikból, a legtöbb kapitány azonban meglehetősen komor tekintettel kászálódott elő. Han lélekben megacélozta magát, amikor látta, hogy Kaj Nedmak és Arly Bron csörtet felé morózus képpel, mögöttük pedig még számos ismeretlen csempész és kalóz gyülekezett.

– Solo, mit képzelsz, hogy így egyenesen rávezetsz egy turbólézerre? – vonta felelősségre Bron. – Majdnem elvesztettem a hajtóművemet!

Han békítőleg széttárta a karját.

– Hé, nem az én hibám volt! Nem tudtam róla! Én magam is majdnem megpörkölődtem!

Ekkor Bria tűnt fel, Jace Paollal, a szárnysegédjével az oldalán.

– Tényleg nem Han hibája – mondta a morgolódó tömegnek. – Lesz egy-két szavam a bothaiakhoz. Ők voltak a felelősek az akciót megelőző felderítésért. Hacsak nem frissen állították fel azt a turbólézert, már rég ki kellett volna szúrniuk.

A kapitányokat szemmel láthatóan nem nyugtatta meg a válasz. Bria feltartotta a kezét.

– Ne aggódjatok, mindenki megkapja, amiért idejött! – mondta magabiztos tekintettel, eltökélt hangon. – Csak maradjatok itt, és várjátok meg, amíg biztosítjuk az épületeket. Vagy... bárkit, akinek kedve támadt egy kis csetepatéhoz, szívesen látunk a soraink között.

A csempészek és a kalózkapitányok legtöbbje megrázta a fejét, és elsétált, néhányan azonban úgy döntöttek, hogy a Lázadókkal tartanak – valószínűleg azért, hogy ha arra kerül a sor, maguknak foglalják le a legjobb minőségű fűszert a raktárakból.

– Csubi és én veletek megyünk – pillantott Briára Han.

– Parancsnok – szólalt meg Jace Paol –, engedélyt kérek, hogy az osztagommal kiiktathassuk a turbólézert! Később még több hajónak kell majd leszállnia, ami csak akkor lehetséges, ha ez az üteg nem szedi le őket sorra az égről.

– Az engedélyt megadom – bólintott Bria. – És vigyetek magatokkal egy robbantócsapatot is! Foglaljátok el a lézert, és ha nem lehet hasznosítani, semmisítsétek meg!

– Igenis, parancsnok.

– Jarik Solo vagyok. Szeretnék én is menni – nyújtotta fel a kezét a fiú. – Az a lézer majdnem a szőrt is leégette a seggemről. Ha lehetséges, szeretnék részt venni az elpusztításában.

– Üdvözöllek a csapatban – bólintott mosolyogva Paol.

Han elkapta Lando tekintetét, és fejével Jarik felé bökött. Lando felsóhajtott, és előrelépett.

– Rám is számíthattok. Lando Calrissian a nevem.

– Üdvözöllek a csapatban, Calrissian.

Han odabiccentett a barátainak, ahogy azok elindultak a tengerpart mentén Jace Paol vezetésével. Aztán vetett egy pillantást Briára, aki éppen a hajók őrzésére hátrahagyott csapatoknak adta ki a végső utasításokat.

Nem sokkal később Csubival együtt nekiindult Bria és a katonái társaságában. A nő kommunikátora felcsipogott, mire a füléhez szorította, hogy jobban hallja. Han hegyezni kezdte a fülét, és Blevon tábornok, a támadást a Liberator fedélzetéről irányító tiszt hangját hallotta.

– Szivárvány Egy minden egységnek. Fokozott ellenállásról kaptunk jelentéseket. Legyenek nagyon óvatosak!

Bria rápillantott Hanra, aztán a kronométerére.

– Minden egység leszállt. Kezdünk kifutni az időből. – Elnémította a kommunikátort, amiből így alig hallhatóan szűrődtek ki a különböző parancsnokok jelentései. Aztán intett Hannak és a katonáinak, és könnyű kocogásba lendültek.

Az infraszemüvegek használata némi megszokást igényelt. Han egyszer majdnem orra esett egy vízmosta gödörben, máskor meg belegabalyodott egy tüskés homokfűkötegbe, és alaposan összeszurkálta magát. Csubi mindenestül felemelte a földről, és kiszabadította. Sajgó tagokkal Han legalább a többieket figyelmeztette.

Rég volt már, merengett el, miközben Bria nyomában éppen egy homokdűnére kapaszkodott fel egy súlyos A280-as karabéllyal a kezében. A lába puha homokba süppedt, a járás ingatag, veszélyes volt. Eszébe jutott, amikor legutoljára ilyet tett. Nem volt egy kellemes emlék...

Bria ért fel először a tetőre. Hasra vágta magát, és egy kézjellel óvatosságra intette a többieket. Han itt még nemigen számított ellenállásra – végül is még látótávolságon kívül voltak az épületkomplexumtól –, azonban az óvatosság sosem árt egy csatában.

Ő is lehasalt a földre, és Csubi társaságában odakúszott a nő mellé. A nyitott inggallérján bejutó homok veszettül csípte a bőrét. Arra azonban nem vitte rá a lélek, hogy nekiálljon vakarózni.

Han, Bria és a vuki együtt tették meg az utolsó fél métert, és kidugták a fejüket a homokdűne teteje felett...

... amit rögtön majdnem le is vitt egy lézersugár. Csak úgy záporoztak körülöttük a lövések, üveggé olvasztva a homokot, és megszórva őket miniatűr, égetően forró részecskékkel.

Csubakka felbődült, és gyorsan lejjebb másztak. A dűne menedékében megvárták, amíg alábbhagy a tűz. A Lázadó parancsnok előhúzott egy bioszkennert, leolvasta, aztán ránézett Hanra. Az infravörös szemüvegben az arca sárgás folt volt fehér ajkakkal a háttér zöldje előtt. A férfi látta, hogy Bria elfintorodik a szemüveg takarásában.

– Han... legalább húsz energiagóc van a túloldalon, és mind ránk vár. Akárkik is legyenek, az biztos, hogy nem egy csoport gamorrai.

– Igen, és a turbólézer... – nézett vissza Han.

Bria adásra állította a kommunikátort.

– Szivárvány Egyes, itt a Vörös Egyes. Ereszkedés közben egy turbólézer vett tűz alá bennünket, ezért az alternatív leszállóhelyet választottuk. Mérsékelt veszteségekkel értünk földet. Négy hajót vesztettünk – három leszállóegységet és egy barátot. – Han tudta, hogy a "barát" szó megegyezés alapján a csempészeket és kalózokat jelentette. – Heves ellenállásba ütköztünk, de folytatjuk az előrenyomulást.

– Vörös Egyes, vettem – hallották a tábornok hangját. – Szükség van a Fehér Egyesre?

Blevon azt kérdezte Briától, hogy küldjön-e erősítést a Liberatorról.

– Negatív, Szivárvány Egyes – válaszolta Bria. – A tartalékok sem tudnak landolni, amíg az a turbólézer működik. Már dolgozunk rajta. Vörös Egyes vége.

– Szivárvány Egyes – nyugtázta Blevon, és kilépett.

Bria átváltott az osztagok egymás között használt frekvenciájára.

– Jace, itt Bria. Kidugtad a fejed a dűnék fölött?

– Ja – felelte zordan Paol. – Kikm ezek az emberek?

– Nem tudom – mondta Bria. – De szemmel láthatóan profik. Te megkerülöd a dzsungelt, és északról az iszapföldeken keresztül közelíted meg őket. Én átvágok a dzsungelen, és dél felől megyek. Kereszttűz alá vesszük őket.

– Értettem – válaszolta Paol. – Szinte sejtettem, hogy nekem kell majd a sárban dagonyáznom.

Bria szárazon felnevetett, és megszakította a kapcsolatot.

Hannak és Bria csapatának majdnem tíz percébe telt, amíg a tengerpart mentén haladva elég messze jutottak, hogy biztonságosan behúzódhassanak a dzsungelbe. Csubakka állt az élre, miközben a rothadó, bűzös növényzet között törtettek előre. A vuki orra elfacsarodott, hiszen az emberekénél sokkalta érzékenyebb szaglása volt. Ahogy a csúszós aljnövényzeten bukdácsolt, Han ezerszer elátkozta, amiért nem recésebb talpú csizmában jött.

Végül csak elértek a szabad terület szélére. Bria szenzorjainak tanúsága szerint a fegyveresek pontosan előttük voltak. A dzsungel takarásában várakoztak, amikor halkan felcsipogott a kommunikátora. Gyorsan hangosabbra állította.

– ...jelentéseket komoly ellenállási gócokról. Zöld Egyes megerősítette, hogy sikerült foglyul ejteniük a magát Csillaggárdának nevező zsoldos különítmény néhány tagját. Szivárvány Egyes vége.

– Csillaggárda? – húzta fel a szemöldökét Han. – Nagyszerű. Ők meg honnan kerültek ide?

Bria némán megvonta a vállát.

– És én még azt mondtam a csempész haveroknak, hogy vasárnapi kirándulás lesz az egész!

Han figyelte, ahogy Bria Jace Paollal egyeztetett. Mindenki a helyén van...

Hannak a torkában dobogott a szíve. Nyelt egyet, de a nyála furcsa, fémes ízű volt.

– Készen állsz, cimbora? – súgta oda Csubinak, aki éppen a nyílvetőjét ellenőrizte.

– Hrrrrmrmmnnnn!

Han is rápillantott a fegyvere töltésjelzőjére, bár tudta, hogy tele van.

Végül Bria intett, és az osztag előkúszott a dzsungelből. Térdig, könyékig süppedtek a lehullott gyümölcsökkel kevert sárban. Nemrégiben esett... az Ylesián voltak. Han ujja permatonburkolatot tapintott. Leszállópálya vagy út... tíz éve még nem volt itt.

Bria Raollal összhangban visszaszámolt, aztán elkiáltotta magát:

– Tűz!

Han fél térdre emelkedett, és észrevette egy ismeretlen sisakot viselő ember sárgás infraragyogását. Tüzelt.

Az éjszaka egyre fogyó sötétjét izzó lézersugarak szabdalták fel, kiáltások és félbevágott halálsikolyok harsantak. Miközben folyamatosan tüzeltek, Han és Csubi a katonákkal együtt előrenyomult. A tőle jobbra eső Lázadó a földre rogyott. Han rápillantott, és az arca helyén véres szélű, fekete lyukat látott. Továbbrohant.

Pillanatokkal később, ahogy az ellenséges tűz szaggatottá vált, majd abbamaradt, Bria intett az embereinek, hogy ők is hagyják abba a tüzelést. Han és Csubi szétszórt tetemeket láttak maguk előtt. Bria éppen a hátára fordított egy hullát a lábával, amikor Jace Paol lépett oda hozzá, tetőtől talpig sárosan, akár egy t'landa til.

– Nézd meg a jelvényüket! – mondta neki Bria. – Egy felrobbanó csillag. És nézd meg a páncéljukat meg a fegyvereiket! Kétségtelenül profi zsoldosok. – Gyorsan megszámolta a holttesteket. – Húsz. Gondolom, a turbólézernél még többen vannak.

Elnézett az épületek felé. A lassan kelő nap első sugarainak fényében ki tudták venni a toronyépületet és rajta a turbólézerüteget.

– Még szerencse, hogy az a nyavalyás csak légi célpontok ellen hatásos – jegyezte meg Han. – Különben alaposan alánk tudna pörkölni.

Jarik és Lando is megérkezett melléjük, és a négy barát félreállva az útból figyelte, ahogy Bria parancsára néhány katona elkezdi felnyalábolni a sebesülteket, hogy visszavigyék a hajókhoz, míg a többiek a Csillaggárda szétszórt, még használható fegyvereit gyűjtik össze.

– Ne feledjétek – mondta Bria –, mindent elviszünk. Szedjétek össze, ami még használhatónak tűnik!

A katonák bólintottak.

Han ránézett Landóra és Jarikra – mindkettőjüket vastagon borította az iszap és megcsóválta a fejét.

– Lando, bárcsak most látna Drea Renthal...

Csubi felröhögött.

– Pofa be, Han! És neked is, Csubakka – morogta a szerencsevadász, miközben finnyásán törölgette a siralmas állapotban leledző ruházatát. Szerencsére volt annyi esze, hogy strapabíró katonai öltözetet választott. – Nem is akarom hallani! Azóta nem voltam ilyen koszos, amikor... nos, ez egy hosszú történet.

Han felkuncogott, és végigmérte Jarikot.

– Hogy érzed magad, kölyök?

– Remekül – válaszolta a fiú. – Legalább kettőt leszedtem.

– Nagyszerű. A végén még harcost faragunk belőled – veregette meg a vállát Han.

Jarik szélesen elvigyorodott. A fogai csak úgy ragyogtak a sárlepte arcából.

Amint az egészségügyiek végeztek a sebesültek elszállításával, Bria beleszólt a kommunikátorába, és utasította a várakozó csapatait, hogy futólépésben nyomuljanak előre.

– El kell foglalni az épületet! Haladjatok csapatokban! Robbantóbrigád, álljatok készen!

Felhangosította a szerkentyűt, így a többiek is hallották a többi egység jelentéseit.

– ...Szivárvány Egyes, itt a Zöld Kettes. Átvettem itt az irányítást. Zöld Egyest lelőtték.

– Nyugtáztam, Zöld Kettes. Mi a helyzetük?

– Már majdnem végeztünk. Csak még tisztogatunk egy kicsit. Öt percen belül biztosítjuk a célpontot.

Bria elfintorodott.

– Kifutunk az időből – mondta, majd megnyomta az "Adás" gombot. – Szivárvány Egyes, itt a Vörös Egyes. A frontvonalbeli ellenállást leküzdöttük. Bevetem a tartalékokat, és haladok az épületegyüttes felé.

– Vörös Egyes, mi a helyzet a turbólézerrel?

– Két osztagom is éppen a kiiktatásán dolgozik. Vörös Egyes, vége.

– Szivárvány Egyes, vettem.

Han és Csubi figyelte, ahogy Paol csapata beleveszik a dzsungelbe, hogy keletről intézzenek támadást a turbólézer kezelőszemélyzete ellen. Sokáig azonban nem tétlenkedhettek, mert Bria is indulást vezényelt az osztagának az épület felé. Szórványos ellenállásba ütköztek csupán, többnyire a helyi gamorrai őrök részéről, amit különösebb nehézségek nélkül leküzdöttek... ahogy arra számítottak is. Az éjszaka nem volt többé csendes, pedig most az ágyúk is hallgattak. A sebesültek fájdalmas nyöszörgése, a segélykiáltásaik, az idegen nyelven elharsogott szavak...

Ahogy haladtak, Bria osztagai egyre-másra jelentkeztek be.

– Vörös Kéz Vezér, Hármas Osztag jelentkezik. Az amdrisgyár elfoglalva. A robbantócsapat úton van.

– Vörös Kéz Vezér, Hatos Osztag jelentkezik. A fogadóépület elfoglalva. Már szóltunk a robbantócsapatnak.

– Vörös Kéz Vezér, itt a Hetes Osztag. Haladunk a hálóépület felé. Zsoldosok őrzik... de csak hatan vannak. Nem számítunk komoly harcra...

– Vörös Kéz Vezér, Kettes Osztag jelentkezik. Úton vagyunk a turbólézer felé. Számításaim szerint... öt percen belül megkezdjük a rajtaütést.

Han és Csubi szorosan Bria oldala mellett maradtak, és kölcsönösen fedezték egymás hátát. Az épületegyüttes felől heves tűzharc zajai hallatszottak, keverve sikolyokkal, gamorrai röffenésekkel, morgásokkal és idegen kiáltásokkal.

Han úgy saccolta, hogy mindent összevetve egyszakasznyi zsoldos lehet ott – harminc vagy negyven katona. A Csillaggárdisták vérbeli profik voltak. Bátran és jól harcoltak, de ha nyilvánvalóvá vált, hogy nincs esélyük, megadták magukat. Pénzért vitték vásárra a bőrüket, nem a saját ügyükért, ezért inkább vállalták a fogságba esést, semhogy meghaljanak.

Egyszer csak egy eszét vesztett zarándok ugrott ki az árnyékból, és a kezében szorongatott, zsákmányolt lézerpisztollyal majdnem eltalálta Briát. Han agyonlőtte a bothai nőstényt; olyan gyorsan történt minden, hogy nem is volt ideje a pontos célzással törődni. Bria elszörnyedve nézett le a zarándok holttestére, és egy pillanatra mintha könnyek csillantak volna a szemében.

– Kedvesem... – mondta Han. – Nem tehettem semmi mást.

– Tudom – bólintott sóhajtva a nő. – Csak nehéz elviselni, amikor rád támadnak, pedig rajtuk jöttél segíteni.

Han együtt érzően megveregette Bria vállát. A parancsnok kommunikátora éppen ekkor jelezte csipogva, hogy a "Szivárvány Egyes", Blevon tábornok van a vonalban.

Eltelt egy perc. Bria jelzett az embereinek, hogy álljanak meg. Aztán az adó-vevő ismét megreccsent, és egy erőltetetten nyugodt, ám érezhetően feszült hang szólalt meg:

– Szivárvány Egyes, itt a Kék Egyes. Segítségre van szükségem!

– Kék Egyes, mi a helyzet? – kérdezte színtelen hangon Blevon.

– Harmincszázalékos veszteségünk van, és az ellenség gyorstüzelő fegyverekkel sakkban tart minket. Legalább ketten vannak. Az egyik a raktárnál, a másik a hálóépületben. Jól jönne a Fehér Egyes.

– Kék Egyes, itt a Fehér Egyes. Három percen belül le tudok dobni két szakaszt. Hova kéritek őket?

– Elfoglalhatnátok a raktárépületet. Tedd le az egyik szakaszt északra, pontosan a Három-Egy jelű hegy déli oldalához! A másik meg szálljon le a dzsungelben keletre, és oldalról támadja meg őket! Mi vállaljuk a lakótömböt.

– Jól hangzik, Kék Egyes. Fehér Egyes, vége.

– Kék Egyes, vége.

Bria ránézett a turbólézer sziluettjére. Az égbolt alja lassan kezdett vörösödni a kelő nap első sugaraiban.

– Jace bármelyik percben odaérhet...

Mintha csak összebeszéltek volna, a lézerüteg körül megelevenedett a táj. Lézersugarak cikáztak, és kiáltások, sikolyok hangját sodorta feléjük a szél. Két gránát robbanása töltötte be a levegőt.

Bria feszülten várt néhány másodpercet, aztán aktiválta a kommunikátort.

– Kettes Osztag jelentkezzetek! Hallotok engem? Elfoglaltátok a célpontot?

Semmi válasz. Han és Csubi a sensostimgyár oldalának fedezékében idegesen egymásra pillantottak. Bria egyik embere az épület háta felől érkezett csörtetve.

– Minden rendben, parancsnok. Már szóltam a robbantóknak.

– Szép munka, Sk'kot – bólintott oda sem figyelve Bria. – Kettes Osztag, itt a Vörös Kéz Vezér. Jelentkezzetek. Mi történik?

Tíz végtelennek tűnő szívdobbanás múlva életre kelt az adóvevő.

– Vörös Kéz Vezér, itt a Kettes Osztag. – Jace Paol hangja volt az. A katonák Han és Csubi körül megkönnyebbülten elvigyorodtak. – Elfoglaltuk, de néhány emberem megsebesült. Küldjétek az egészségügyieket! Vége.

Bria sietve segítséget hívott a Kettes Osztagnak, aztán értesítette a kórházhajót, hogy most már biztonságosan le lehet szállni az épületegyüttes környékén.

– Nyolcas Osztag, hogy boldogultok? – szólt bele a kommunikátorába. A Nyolcas a togoriaiak osztaga volt.

A hangszóróból tört, de érthető Basic nyelven Mrrov hangja harsant.

– Bria, az épület már majdnem teljesen a miénk. A dzsungelt azonban még át kell kutatnunk orvlövészek után. Néhány őrnek sikerült elmenekülnie. Van itt néhány hajó a földön, leginkább kis légköri kompok, de van egy nagy is. A hajókat őrizzük. Az őrök némelyike valószínűleg meg fogja próbálni megszerezni őket.

– Nagyszerű, Mrrov – válaszolta Bria. – Gondolom, azok a gamorraiak nem nagyon izzasztottak meg benneteket.

Mrrov gúnyosan felkacagott.

Bria átváltott egy másik csatornára, éppen időben, hogy hallja:

– Vörös Egyes, itt a Szivárvány Egyes. Jelentést kérek!

Bria már nyitotta volna a száját, amikor az épületek közül valaki vadul lőni kezdett rájuk. Bria, Han, Csubi és az osztag többi katonája hasra vágódott, és igyekezett a fal takarásában maradni. Han kiköpött egy jókora adag sarat a szájából, és azt kívánta, bárcsak kiöblíthetné a száját az övére fűzött kulacsból. Azt, hogy megmozdul, nem merte megkockáztatni.

– Fedezzetek, emberek! – kiáltotta hátra Bria a válla fölött, azzal elkezdett kúszni előre. Han és Csubi nem sokkal lemaradva követték. A lézersugarak a fejük felett sisteregtek.

A nő hátrafordult, és meglátta Hant.

– Maradjatok! – sziszegte. – Egyedül is elbánok vele.

– Ebben nem kételkedem – kiáltotta vissza Han. – Csak szeretném nézni!

Életében először káromkodni hallotta a nőt. Aztán Bria célzásra emelte a fegyverét, és amikor az ellenséges katona kibukkant egy jármű mögül, megeresztett egy sorozatot.

Az őr a földre rogyott, és ott is maradt fekve.

– Szép lövés! – kezdett tapsolni Han.

Gyorsan visszafutottak a raktár árnyékába a katonákhoz. Bria meglátta a földön az elejtett kommunikátorát, és felemelte.

– Vörös Egyes, itt a Szivárvány Egyes. Jelentést kérek! – ismételte Blevon nyugodt hangon.

Bria is nyugodt volt, csak egy kicsit lihegett a futástól.

– Vörös Egyes jelentkezem. A turbólézert likvidáltuk, és a legtöbb gyár is az ellenőrzésünk alatt áll. Jelenleg a raktárt és a hálóépületet támadjuk. Tíz percen belül megvagyunk.

– Értem, Vörös Egyes. Küldjem oda a Fehér Egyest?

– Nem szükséges, Szivárvány Egyes. Boldogulunk.

– Vettem, Vörös Egyes.

Rövid, ám feszült várakozás után ismét megreccsent a kommunikátor.

– Szivárvány Egyes, itt az Arany Egyes. A feladat teljesítve.

– Itt a Szivárvány Egyes... vettem.

Egy perccel később újabb hangot hallottak.

– Szivárvány Egyes, itt a Narancs Egyes, célpont elfoglalva.

– Vettem, Narancs Egyes.

Egyenként a többi parancsnok is bejelentkezett az Egyes Kolóniáról, kivéve a Hármast. Ekkorra Bria már az összes osztagától megkapta a visszajelzést, hogy teljesítették a feladatukat.

– Szivárvány Egyes – mondta –, itt a Vörös Egyes. A célpontot elfoglaltuk.

– Vettem, Vörös Egyes.

– Még mindig nem hallottunk a Hármas Kolóniáról – jegyezte meg aggodalmasan. – Ők voltak azok, akiknek segítségre volt szükségük. Remélem, minden rendben van...

Mintha csak válaszolni akarna a nőnek, újabb hang szólalt meg:

– Szivárvány Egyes, itt a Fehér Egyes, a Hármas Kolóniáról jelentkezem. A célpont elfoglalva.

– Értem, Fehér Egyes – mondta Blevon. – Hol van a Kék Egyes?

– Halott. – A katona hangja üresen kongott.

Bria ránézett az embereire.

– Ennyi volt. Az Ylesia a miénk, uraim. Már csak a tisztogatás van hátra. Ideje hívni azokat a hajókat.

Han odafordult Csubakkához, és félrevonta.

– Csubi, szeretném, ha megtennél valamit. Most rögtön – mondta.

–\ Arhnnn?

– Ezt a területet elfoglaltuk, de úgy tűnik, hogy Mrrovnak és Muuurghnak elkelne egy kis segítség a Gazdasági Központban. Ahol a kincstár van. Azt akarom, hogy nézd meg őket, és ha szükséges, segíts nekik megtisztítani a terepet! Az éjszakai látásod majdnem olyan jó, mint egy togoriainak. Ha esetleg az őrökkel fogócskáznának a dzsungelben, akkor nagy segítséget jelentenél nekik, ezt te is tudod.

– Hrrrrrrhhhh! – Csubakka – mint általában – most sem rajongott, hogy el kell válnia a partnerétől.

– Ne kéresd magad! – mondta Han. – Félek, hogy valamelyik őrnek sikerül betörnie, és megdézsmálja Teroenza gyűjteményét! Ne feledd, az a miénk!

Csubakka felmordult, de kezdett gyengülni az ellenállása.

– Figyelj, szőrmók! – ráncolta össze a szemöldökét Han. – Nincs időm vitatkozni. Muuurghban és Mrrovban megbízom, a többi togoriait azonban nem ismerem. És elég lenne egy túlbuzgó őr, aki bejut a kincsek közé. Úgyhogy segíts Muuurghnak és Mrrovnak elfoglalni az épületet, és győződj meg arról, hogy a kincstár jól be legyen zárva! Aztán gyere egyenesen vissza! Fél óránál nem tarthat tovább. Emlékszel Teroenza lakrészének a helyére az alaprajzon, amit felvázoltam?

– Hrrrrrnnnnnnn...

– Jó. Akkor mozgasd azt a szőrös hátsódat!

Csubakka még mindig nem örült, de további ellenvetések nélkül nekiindult.

Mostanra szinte záporesőként érkeztek az újabb és újabb hajók az egyre világosodó égből.

Han éppen egy korty vizet ivott a kulacsából, amikor egy sötét alakot látott maga felé szaladni. Feltolta az infraszemüvegét a homlokára, és a félhomályban már szabad szemmel is ki tudta venni, hogy Lando az. Mielőtt még látta volna a férfi arcát, tudta, hogy valami baj történt. A barátja elé sietett.

– Han... Jarikról van szó. A kölyök kapott egy találatot... Nem fogja túlélni. Téged szólongat.

– A francba!

Egymás mellett rohanni kezdtek. Lando elvezette Hant az ideiglenesen felállított tábori kórházhoz, és rámutatott egy hordágyra. Han odalépett, lenézett, és ráismert Jarik kócos hajára – de ez volt minden. A fiú arca helyén egy véres, összeégett hústömeget látott. Han első pillantásra azt gondolta, hogy már nem is él, de aztán észrevette, hogy még lélegzik. Reménykedve ránézett a legközelebbi orvosra. Az alderaani komoran megrázta a fejét, és azt suttogta:

– Sajnálom.

– Hé... Jarik... hallasz engem? – Han megfogta a vérmocskos kezet, és enyhén megszorította. – Kölyök... én vagyok az, Han...

Jariknak szinte nem voltak szemhéjai, és Han tudta, hogy minden bizonnyal megvakult. A fejét azonban oldalra fordította, és nehézkesen megszólalt:

– Han...

– Ne akarj beszélni... minden rendben lesz! Beletesznek egy baktatartályba, és holnap már a csajokat meg a birodalmi hajókat kergeted megint.

Jarik hörögve kifújta a levegőt, és Han rájött, hogy ez nevetés lenne.

– Hazudsz... Han... el... kell... mondanom...

A koréliai nyelt egyet.

– Igen? Hallgatlak.

– A nevem... a nevem... nem... is... Solo... Hazudtam.

Han megköszörülte a torkát.

– Igen, tudom, kölyök. Semmi baj. Ami engem illet, úgy vélem, már régen kiérdemelted.

– Te... tudtad?

– Persze. A kezdetektől fogva tudtam, Jarik.

Az erőtlen ujjak utoljára megszorították Han kezét, aztán végleg elernyedtek. A koréliai a fiú fölé hajolt, megtapintotta a pulzusát, és aztán gyengéden lefejtve az ujjakat magáról, felegyenesedett. A szemébe könnyek szöktek, egy ideig csak állt ott, mint akit fejbe vertek. Az orvos közelebb lépett, mire Han megragadta a köpenye ujját.

– Vége. Hol az azonosítója?

A nő átadott neki egy elektronikus adatlapot. Han elvette, és az "Elhunyt neve" rovatba azt írta: Jarik Solo.

Az orvos odahívott két hullaszállító droidot, és Han figyelte, ahogy gondosan belecsavarják a fiú testét a lepedőbe, majd elcipelve odakint lefektetik a takaros sorokba rendezett hullák mellé.

Mielőtt elfordulhatott volna, máris egy újabb sebesült lázadót fektettek a hordágyra.

– Vizet... – nyögte a nő. Han elővette a kulacsát.

– Nem lesz semmi baj! – mondta, és megitatta a sebesültet. – Ne aggódj!

A nő mohón ivott.

– Köszönöm... – mondta, és visszahanyatlott a hordágyra.

– Semmi baj – mosolyodott el Han. – Mi a neved?

– Lyndelah Jenwald... – motyogta a katona, és összeszorította a szemét. – A karom nagyon fáj...

– Szerzünk segítséget – ígérte Han, és elindult keresni egy orvost.

Mikor meggyőződött arról, hogy Jenwald meg fogja kapni a szükséges ellátást, kilépett a tábori kórházból, és csatlakozott Landóhoz, aki szomorúan rápillantott.

– Han, sajnálom. Igyekeztem vigyázni rá, de kilőttek egy gránátot, és a földre kellett vágnom magam. A következő pillanatban... – a férfi a fejét rázva elhallgatott.

– Tudom, hogy van ez – bólintott Han. – Semmit nem tehettél, Lando. Ne rágódj rajta! – Vett egy nagy lélegzetet. – Jó gyerek volt.

– Igen... – kezdte Lando, de aztán egy ismerős bömbölést hallottak. Han gyorsan intett a barátjának, és futva Csubakka elé sietett.

A vuki, mikor látta, hogy Han még mindig ép és sértetlen, megragadta a társa vállát, és üdvözlésképpen alaposan beleborzolt a hajába.

– Csubi, figyelj! – mondta sóhajtva Han. – Jarik nincs többé. Sajnálom.

A vuki egy pillanatig csak meredt rá, aztán hátravetette a fejét, és a fájdalmas vonításba minden dühét és bánatát beleadta. Han, ha csöndben is, de ugyanígy érzett.

Aztán a vuki félrevonta Hant az útból, és – aggodalmas morgásokkal tarkítva – hevesen gesztikulálni kezdett.

– Mrrov? – kérdezte Han. – Megsebesült? Túléli?

Csubi nem volt biztos benne, de azért reménykedett.

– Meg kell találnom Muuurghot – mondta Han. – Tudod mit, Csubi? Menj el a Falconért, és repülj át vele arra a betoncsíkra a Gazdasági Központ mellett! Ott könnyebben telepakolhatjuk.

Csubi bólintott, és elügetett. Másodpercek múlva a hatalmas test beleveszett a hasas teherszállítók és egyéb várakozó hajók körül sürgölődő katonák forgatagába.

Han visszafordult volna Landóhoz, de a barátja már eltűnt. Így hát visszament az elsősegélynyújtó állomásra, és megtudakolta, hogy a togoriaiakat merre ápolják. A megkérdezett orvos nem tudta, és Hannak végül a harmadik próbálkozásra sikerült csak megszereznie a kívánt információt.

Egy másik ellátóhelyre irányították, ahol a nem humanoid sebesülteket ápolták. Han meglátta Muuurgh hatalmas, fekete alakját, amint egy hordágy fölé hajol, és odasietett hozzá.

– Helló, Muuurgh!

A togoriai a hang hallatán megfordult, aztán felugrott, és vadul megölelte Hant.

– Muuurgh örül, hogy látja Han Solót. Hamarosan elvisznek minket, és Muuurgh nem akart szó nélkül elmenni.

Han ránézett Mrrovra. A fél arcát kötés takarta.

– Mi történt?

– Muuurgh és Mrrov a leszállóhelyen őrködtek, amikor három gamorrai ránk rontott. Kétszer is eltalálták vibrobárddal, mire Muuurghnak sikerült kitépni a támadó torkát.

– Sajnálom, barátom... nagyon sajnálom... – mondta Han. – Rendbejön, ugye?

– Elvesztette a szemét – válaszolta Muuurgh. – És az orvos azt mondja, talán a kezét is le kell vágni. Még nem lehet tudni. De életben marad. És büszkeséggel fogja eltölteni a tudat, hogy a rabszolgák szabadok, és a papok mind halottak.

Han bólintott, mivel amúgy sem tudott volna semmi értelmeset hozzátenni. Néhány orvos közeledett egy antigravitációs kocsival, és ráfektették a sebesült togoriai nőstényt. Aztán elkísérte őket a sebesültszállító hajóig, végignézte, ahogy Mrrovot berakják, majd búcsúzásképpen szótlanul megölelte Muuurghot.

Miután a hajó felszállt, Han megfordult, és a hatalmas, fűszerrel teli raktárépületet vette szemügyre. Úgy sejtette, hogy Briát arrafelé találja. Észrevette a közelgő Jace Paolt, és megkérdezte tőle a parancsnok hollétét. Paol ujjával a zarándokok szállása felé bökött. Han kocogva arrafelé indult, aztán félúton a raktár és a hálóépület között megtorpant.

Lázadó katonák terelték kifelé a zarándokokat a szállásukról. A rémült, kába rabszolgák szemmel láthatóan az összeomlás határán álltak. Bria ott állt előttük egy mikrofonnal a kezében, és hozzájuk beszélt.

– Figyeljetek rám! – mondta. – A papok halottak! Mostantól szabadok vagytok. Mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk nektek!

– Megölték a papokat! – kiáltott fel egy öregember, és zokogni kezdett. A levegőt hamarosan jajgatás és sikoltozás töltötte be.

– Szálljatok fel gyorsan ezekre a hajókra! – folytatta Bria. – Orvosok várnak, és segítenek majd, hogy jobban érezzétek magatokat. Meggyógyítunk mindenkit!

A tömeg kezdett egyre nyugtalanabb lenni. Még egy pillanat, és kitör a lázadás, gondolta Han kényelmetlenül. Nyilvánvaló volt, hogy sokan egyáltalán nem hallgatnak Briára.

– Megvilágosulást akarunk! – kiáltott fel valaki, és a következő másodpercben már mind ezt skandálták az öklüket a levegőbe emelve. – Megvilágosulást akarunk!

Bria a szállítóhajók felé intett.

– Szálljatok fel a hajókra! Segítünk nektek.

– Megvilágosulást akarunk!

A tömeg előrébb nyomult, mire Bria nagyot sóhajtva jelzett a katonáknak. Azok bénításra állított fegyverekkel tüzet nyitottak, a zarándokok pedig egymás után rogytak a földre.

Mivel Han is átélt néhányszor már ilyet, ezért tiszta szívből tudta sajnálni a zarándokokat. Egy kicsit meg is ütközött azon, hogy Bria milyen hidegvérrel utasította a katonáit, hogy lőjenek a rabszolgákra.

Azonban úgy döntött, hogy nem sok értelme lett volna szóvá tenni. Miközben ott állt tépelődve, és figyelte, ahogy a szállítódroidok bepakolják az ernyedt zarándokokat a hajókba, Bria meglátta őt, és megfordult.

Han integetett, és a nő szaladni kezdett felé. Han elkapta, és tüzesen megölelte, annyira örült, hogy életben találja.

– Jarik? – kérdezte Bria.

– Nem – rázta meg a fejét Han. – Nem élte túl.

– Ó, Han... annyira sajnálom!

Han átkarolta Bria derekát, és magához húzta, megcsókolta, a nő pedig viszonozta a csókot. A totális felfordulás közepette csak álltak ott összeölelkezve.

Végül Bria elhúzódott, és megszólalt:

– Ideje meglátogatni a Gazdasági Központot. Már vár Teroenza összes kincse.

– Csubi mostanra már ott van a Falconnal, és készen áll a berakodásra – bólintott Han, miközben körbenézett. A nap már teljesen felkelt, és mindenfelé Lázadó katonák próbáltak rendet teremteni a zűrzavarban. Bria megrántotta az inge ujját, de Han nem mozdult.

– Hol van Lando? – kérdezte. – Egypár perce még itt volt. Elment volna összeszedni a rá eső fűszeradagot?

– Gyere már! – nógatta Bria.

Han elnézett a raktár felé, gondolva, hogy Lando valószínűleg ott lesz, és várja a jutalmát. Ki is szúrta rögtön, és már indult volna az épület felé, de Bria visszatartotta.

– Ne! Gyere, indulnunk kell!

– Valami nem stimmel ott – jegyezte meg összeszűkült szemmel Han. A raktár nyitott bejárata mellett Landót, Arly Bront és Kaj Nedmakot, meg még vagy hat kalózkapitányt látott ácsorogni. Csak... álltak ott. Meg sem mozdultak. Han ránézett Landóra, a barátja visszanézett, de nem mozdult.

– Gyere!

Han a raktár felé indult, aztán a döbbenettől megtorpant. Most már ki tudta venni, hogy mi állja útjukat a csempészeknek. Egy állványon nehéz sugárvető állt, mögötte pedig egy Lázadó katona. Szabályos térközökben még három Lázadó őrt látott – és mindannyian a csempészekre szegezték a fegyverüket.

– Mi a fészkes fene folyik itt? – hördült fel Han, és megfordulva Bria szemébe nézett. – Mit művelsz?

A nő beharapta az ajkát.

– Reméltem, hogy nem jössz rá – mondta. – Könnyebb lett volna. Han, tegnap éjszaka utasításokat kaptam. A Birodalom valami nagy dologra készül, ezért az összes kreditre szükségünk van, amit össze tudunk kaparni. Mindenkinek áldozatot kell hoznia. A csempészkapitányokat egy időre túszul ejtettük. A legénységük szabadon összeszedheti a fel nem dolgozott fűszert... a legértékesebb árut azonban meg kell, hogy tartsuk magunknak. Szükségünk van rá, Han. Sajnálom, nem volt más választásom.

Han elképedve hallgatta, aztán ismét ránézett a csempészekre. Látta, hogy azok meg őt nézik. A francba, gondolta. Most biztos azt hiszik, hogy a kezdetektől tudtam erről a dologról!

Mihez kezdjen most? Lehet, hogy meg kéne osztania a saját zsákmányát, a kincseket a csempészekkel? Abban viszont biztos volt, hogy a legtöbbjük fikarcnyit sem törődne vele fordított helyzetben. Meg hát... a legtöbbjüket nem is ismerte igazából.

Kivéve Landót.

Han megrázta a fejét, és ránézett Briára.

– Drágám, legalább nekem miért nem mondtad el, hogy mire készülsz?

– Mert sosem egyeztél volna bele – válaszolta a nő.

– Lando a barátom – vonta meg a vállát Han. – A többieket viszont nem is ismerem. De Lando...

– Gyere! – mondta Bria. – A kincsekből rád eső rész a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Ha gondolod, később megoszthatod Landóval.

Han töprengett, és nagyot sóhajtott. Majd te eldöntőd, Lando, gondolta Han. A koréliai kissé megvonta a vállát, és a csempészeket magukra hagyva Briával együtt nekiindult. Nem tetszik ez az egész... de mi mást tehetnék?

Eszébe jutott, milyen szerencse, hogy nincs itt Csubi. A vuki néha túlreagálta az ilyen lelkiismereti kérdéseket...

Mikorra Han és Bria elérte a Gazdasági Központot, Csubi és a Falcon már várt rájuk az épület mellett. Csubinak rögtön feltűnt, hogy Lando miért nincs velük.

– Ő...Ő visszament Arlyval – felelte egy másodpercnyi tétovázás után.

Szerencsére a vuki gondolatai már a kincstár körül jártak, így nem vette észre Han pillanatnyi zavarát.

Han felkapott egy apró hődetonátort a Lázadók készletéből, amivel néhány pillanatba tellett csupán kirobbantani az ajtót.

Han belépett, és meg is torpant rögtön. A polcok legtöbbje üresen kongott.

– Mi a fe...

– Teroenza nyilván elkezdte összepakolni! – jelentette ki Bria. – Nézd, már be is van csomagolva nekünk.

A terem hátsó, nagy teherajtaja tárva-nyitva állt, mintha valaki nemrég használta volna – Han azonban nem látott egyetlen hajót sem odakint. Aztán megnyugodott, gondolván, hogy Teroenza biztosan iderendelte a hajót, csak időközben áldozatul esett a tegnapi gyilkosságoknak.

– Nagyszerű! – kiáltotta, és megpörgette Briát a levegőben. – Köszönöm neked, Teroenza!

Adott egy rövid, de szenvedélyes csókot a kedvesének, aztán a kincseket tartalmazó ládák felé fordult.

– Csubi, szükségünk lesz egy antigravitációs targoncára – mondta. – Van egy a Falconon. Ha el...

– Ne mozdulj, Solo! – kiáltotta egy hang a múltból. Han dermedten figyelte, ahogy Teroenza előbújik a rejtekhelyéről, egy fehér jade szökőkút mögül. A főpap egy lézerpisztolyt tartott a kezében, és a szemében olyan eszelős elszántság csillant, hogy Han egyből tudta, ebből a helyzetből nem fogja kidumálni magát.

– Kezeket a magasba! – utasította a pap. Han, Csubi és Bria engedelmesen feltartották a kezüket. Han rápillantott a többiekre, és közben kétségbeesetten törte a fejét, hogy hogyan mászhatnának ki a pácból. Kár, hogy valószínűleg igen előkelő helyet foglalhatnak el Teroenza feketelistáján.

– Régóta vártam már erre a percre, Bria Tharen és Han Solo – mondta a főpap. – Már hívtam is egy pilótát a Négyes Kolóniáról, aki majd elvisz. Megszabadulok ettől az átkozott világtól... és a kincseimet is megtarthatom. A párom hiányozni fog ugyan, de összességében nem rossz üzlet. Talán a Desilijicnél kamatoztathatom a képességeimet...

– Hé... – mondta Han. – Jabba a barátom. Nem fogja értékelni, ha megölsz.

– A huttoknak nincsenek barátaik – nevetett fel Teroenza. – Ég veled, Solo.

Azzal Hanra emelte a pisztolyát, és az apró, tömpe ujjai egyre összébb szorultak a ravasz körül.

Han behunyta a szemét. Egy lézersugár szisszenését hallotta...

...de semmit nem érzett. Se fájdalmat, se perzselő hőséget.

Egy végtelennek tűnő pillanat után Han hallotta, ahogy egy test hangos puffanás kíséretében elterül a földön.

Briát lőtte le helyettem, gondolta, és kinyitotta a szemét.

A földön fekvő test azonban Teroenzához tartozott. A főpap egykor dülledt szeme helyén jókora, perzselt szélű lyuk éktelenkedett.

Han nem akart hinni a szemének. Biztosan megőrültem, és hallucinálok, gondolta. Mi folyik itt?

Bria feljajdult mellette.

A szoba egyik homályos sarkából Boba Fett lépett elő, a lézerkarabélyát a karjára fektetve tartotta.

Nagyszerű gondolta Han. Most aztán Fett fog megölni mindannyiunkat.

A fejvadász egy pillanatra sem tévesztette őket szem elől, miközben odalépett Teroenza hatalmas holttestéhez, és letérdelt mellé. Egyik kezével rájuk emelte a fegyverét, a másikkal előhúzott egy vibrofűrészt. Az aprócska szerkezet felbúgott, és könnyedén hatolt át a t'landa til húsán, csontján, miközben Fett gondosan lemetszette Teroenza szarvát.

Han a lélegzetét visszafojtva figyelt.

Végül a fejvadász felemelkedett, és trófeáját a hóna alá csapva hátrálni kezdett.

Nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze:

– Elmész?

– Így van – felelte Fett. – A pap fejére nagy prioritású vérdíj van kitűzve. Most nem értetek jöttem.

Vajon Boba Fett gépies hangjában tényleg bujkált egy árnyalatnyi derültség? Han nem volt biztos abban, hogy nem csak képzelődött.

Aztán, mikor odaért az ajtóhoz, Boba Fett kilépett az épületből, és amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt.

Hannak tátva maradt a szája, de meg is könnyebbült egyszerre.

– Bria! – kiáltott fel, és ismét a karjába kapta a nőt.

Ott álltak hárman, az üres kincstárban, és egy másodpercig csak szívták magukba a győzelem illatát.

Aztán Han elindult a Falcon felé, hogy elhozza az antigravitációs targoncát. Amikor visszatért, néhány percet azzal töltöttek, hogy elrendezték a dobozokat a könnyebb rakodás érdekében.

Hirtelen egy Lázadó csapatszállító hajó ereszkedett le a permatonburkolatra a Falcon mellett. Han meglepve látta, hogy Jace Paol és egy századnyi katona ugrik ki belőle.

– Bria... – kezdte –, mi folyik itt? Az a mi kincsünk. Berakodjuk, és a Falconnal elhúzzuk a csíkot, ugye? Ketten... együtt.

Ránézett a nőre. Bria beharapta az ajkát, és nem válaszolt. Han érezte, hogy kezd elszorulni a torka.

– Bria... drágám... megígérted, emlékszel? Együtt maradunk. Örökké. – Nyelt egyet. – Bria...

Csubi dühében felüvöltött. Aztán Bria előhúzta a pisztolyát, és célba vette őket.

– Han – szólalt meg halkan. – Beszélnünk kell!

15. fejezet

Utolsó út a Kesselre

Han megkövülten meredt a rá szegeződő fegyverre.

– Drágám, mi a fenét csinálsz?

– Szükségem van az összesre, Han – válaszolta Bria. – Nem magamnak, hanem az ellenállásnak. – Intett az imént érkezett embereinek, akik megfogták Han antigravitációs targoncáját, és elkezdték felpakolni rá a ládákat.

Han döbbenten bámulta, ahogy az első kincsrakomány eltűnik az ajtó mögött.

– Bria... – mondta nyersen –, nem teheted ezt. Ez nem lehet igaz. Ugye... ugye csak viccelsz?

– Sajnálom, Han – mondta a nő. – Mindet el kell, hogy vigyem. Mindent, amit az embereim hasznosítani tudnak erről a nyomorult bolygóról. A feldolgozott fűszert, a fegyvereket. Tudom, hogy nem szép dolog, de nincs más választásom.

– A többi Lázadó parancsnok is hasonlóképpen cselekszik? – kérdezte Han.

– Tudomásom szerint nem – felelte Bria. – De én voltam az, Han, akit megkerestek tegnap éjszaka. A kémeink felderítették, hogy a Birodalom valami nagy vállalkozásba kezdett. Valami nagyon nagyba. Akkorába, hogy egész világok sorsa múlhat rajta. Ki kell derítenünk, hogy miben mesterkednek, ez pedig sok pénzbe fog kerülni... rengetegbe. Kenőpénzek, felszerelés, csapatok... te is tudod. Még az sem biztos, hogy amit itt az Ylesián összeszedünk, elég lesz.

Han megnedvesítette az ajkait.

– Azt hittem, hogy szeretsz. Ezt mondtad nekem.

Egy másik targoncányi zsákmány is kilebegett az ajtón. Han ránézett, és legszívesebben felnyögött volna. Csubi nem fogta vissza magát, panaszosan elbődült.

Bria felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Igen, szeretlek – mondta lágyan. – Azt akarom, hogy mindig együtt maradjunk. Gyere velem, Han! Most már úgysem mehetsz vissza a Nar Shaddaara. Gyere velem, és együtt fogunk harcolni a Birodalom ellen! Te, én és Csubi. Remek csapatot alkotnánk. Mindannyiunknak áldozatot kell hoznunk, hát mi most feláldozzuk a kincseket. Remélem, nem gondolod, hogy bármit is megtartok belőle magamnak, ugye?

Han megrázta a fejét, és keserű hangon megszólalt:

– Nem, nem gondolom. Egy pillanatig sem. – Vett egy nagy lélegzetet. – Bria... én tényleg szerettelek téged.

A múlt idő hallatán a nő arca fájdalmasan megrándult.

– Han, én is szeretlek téged. Most, mindig! De nem hagyhatom, hogy az érzelmeim veszélybe sodorják a Lázadók Szövetségét! Ez a rajtaütés próba volt, és kiálltuk. A többi Lázadó csoport látni fogja, hogy mi komolyan beszélünk! Han... egy egész bolygót elfoglaltunk. Ez a támadás mérföldkő lesz a Lázadás történetében, ezt te is tudod!

– Igen, és úgy fog szerepelni, mint az a támadás, amelyben Bria Tharen alaposan átverte mindazokat az embereket, akik megbíztak benne. Beleértve azt a srácot is, akit, úgymond, szeretett.

Könnyek gyűltek Bria szemébe, aztán megállíthatatlanul patakzani kezdtek. Ellépett az útból, hogy az emberei ki tudjanak kísérni még egy targoncányi kincset az ajtón.

– Han, kérlek... kérlek... gyere velem! Született vezér vagy. Miért akarsz úgy élni, mint egy bűnöző? A Szövetségben tiszt lehetnél, megfizetnek bennünket! Nem sok, de elég ahhoz, hogy boldogan élhessünk! Kérlek, Han!

A férfi hidegen rámeredt. Bria most már olyan keservesen zokogott, hogy Jace Paol odalépett hozzá, és kivette a kezéből a pisztolyt.

– Parancsnok, az utolsó ládákat rakodjuk.

Bria bólintott, és a ruhaujjával felitatva a könnyeit igyekezett összeszedni magát.

– Kérlek, Han! Ha most túlságosan dühös vagy, megértem. Csak... csak üzenj. Jabba tudja, hogyan lehet elérni engem. Kérlek.

– Küldök egy üzenetet – mondta Han. – Emlékszel, mit mondtam neked azon az estén a Holdfény bárban? Nos, az mind igaz volt, de én vagyok a bolond, amiért valaha is megbíztam benned. – Beletúrt a zsebébe, és kihúzott egy apró erszényt. Egy papírdarabka volt benne. – Felismered?

Bria ránézett, közelebb lépett, aztán bólintva elhátrált. Egyszeriben kifutott a szín az arcából.

– Igen...

– Hát tiszta bolond vagyok, hogy ezt mindig magamnál tartottam az évek során – dühöngött Han. – De mától kezdve egyetlen nő sem fogja a bolondját járatni velem. Egyetlen nőben sem fogok még egyszer megbízni. Soha.

Lassú, kimért mozdulatokkal széttépte a lapot, aztán hagyta, hogy az apró papírdarabok az ujjai között a padlóra szállingózzanak.

– Jobb, ha beszállsz a hajódba, Bria, és elmész, amíg jótállok magamért. De ne feledd, ha még egyszer találkozok veled az életben, ott helyben agyonlőlek.

Bria dermedten bámult maga elé, amíg Jace Paol meg nem fogta a karját.

– Parancsnok... végeztünk a rakodással – mondta.

– Értem – felelte a nő halk, remegő hangon. – Han... nagyon sajnálom. Mindig szeretni foglak. Mindig. Nem volt soha más az életemben, de nem is lesz. Sajnálom...

Paol átölelte a vállát, aztán odaszólt Hannak.

– Solo, hagytam neked egy dobozt a targoncádon. És ha megfogadod a tanácsomat, nem sokat tökölsz errefelé. A robbanótölteteket harmincperces késleltetésre állítottuk.

Aztán lassan kihátrált az ajtón, a fegyverét végig Hanra és Csubira szegezve. A Lázadó hajó mellett álló katonák fedezték.

Han némán, mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a csapatszállító lassan felszáll.

Amikor eltűnt, vett egy mély lélegzetet. Pokolian fájt. Vett még egyet, de az is égette a tüdejét. A torka kapart, de összeharapta az ajkát, hogy a fájdalom elvonja a figyelmét a nyomorúságáról.

– Csubi – mondta a barátjának –, hát nem remek egy napunk volt!

Csubi szomorkásán, együtt érzően felvonyított.

– Nos, akkor talán indulhatunk is – folytatta Han. – De tudod mit, nézd az időt, és rohanj végig az épületen! Hátha elejtettek egy üveg sensostimet vagy valamit. Én meg átnézem Teroenza lakosztályát. Gondolom, ott is tartott értékes tárgyakat. Találkozzunk itt, mondjuk tizenhét perc múlva.

– Hrrrrnnnnngggggghhhhh!

A vuki nekilódult.

Han átfésülte a kincstárat és a főpapi lakosztályt, de egypár apróságon és egy zokogó Ganar Toson kívül semmit nem talált. Hidegen ránézett az öreg teremtményre.

– Szerencsés vagy hogy nem vetted el ezt a nőt – mondta. – Pucolj el innen! Az egész kóceráj tizenöt perc múlva fel fog robbanni.

A vén zisiai úgy osont ki, akár egy hangya. Han undorodva nézett utána, aztán folytatta a komplexum átkutatását.

Amikor egy zsákban visszavitte a Falconhoz a talált – jobbára értéktelen – műtárgyakat, körülnézett Csubi után. Siess már, szőrmók, gondolta.

Bement a hajóba, hogy előmelegítse a hajtóműveket, aztán meghallotta Csubi bömbölését, miszerint Han azonnal jöjjön ki, és nézze meg, hogy mit talált!

Han szíve nagyot dobbant. Egyládányi sensostimos üvegcse!

Kirohant a hajóból, hogy aztán értetlenül torpanjon meg rögtön. Csubakka ugyanis egy csapatnyi koszos, beesett arcú és a rémülettől tágra nyílt szemű gyerekkel ácsorgott odakint. A legkisebb lurkót a karjában tartotta. A többi nyolc olyan négy és tizenkét év közötti lehetett.

– Mi a fene? – nyögte ki Han. – Ezek meg honnan kerültek elő?

Csubakka elmagyarázta, hogy éppen az elhagyott épületek között bóklászott, amikor sírást hallott a zarándokok szállásának aljában lévő pince felől. A gyerekeket nyilvánvalóan a zarándokok szülték, csak aztán a Megvilágosulás után epekedő szüleik megfeledkeztek róluk a csata sűrűjében.

Az összes gyerek ember volt, és Han szerint koréliaiak. Hangosan felnyögött.

– Csubi! Azt reméltem, valami értékeset hozol nekem!

A vuki sértődötten rámutatott, hogy ezek a gyerekek igenis értékesek.

– Legfeljebb, ha eladjuk őket rabszolgának – morogta Han.

Csubi kivillantotta a fogait, és ő is felmordult.

– Jól van, jól van – tartotta fel a kezét Han. – Csak vicceltem! Tudod, hogy sosem foglalkoznék rabszolgákkal! De mihez kezdjünk velük?

Csubakka megjegyezte, hogy mivel az épületek kevesebb mint öt perc múlva a levegőbe repülnek, erre a kérdésre máskor kéne visszatérni.

– Rendben van, srácok – vonta meg a vállát Han. – Felszállás. Gyerünk, gyerünk! Majd csak találok valami vésztartalék kaját odabenn...

Két perccel később a Falcon felemelkedett, és Han tett egy kört a Kolónia felett. Alatta az épületek egyenként hatalmas tűzlabdákká változtak. Néhány óra múlva nem marad más a helyükön, csak megszenesedett, felismerhetetlen roncsok, amelyeket aztán szép lassan visszahódít majd a dzsungel...

Durga, a Besadii klán vezére hitetlenkedve nézett le az ylesiai égboltra jachtjának ablakán keresztül. Az űrből is jól láthatóan, szerte a bolygón tomboló tüzek pusztítottak. Az egykori kolóniák helyét fékezhetetlen erdőtüzek jelezték, amelyeket az állandóan fújó szél csak tovább táplált.

Durga tudta, hogy voltak túlélők. A Csillaggárda katonái, akik megadták magukat... az öreg Ganar Tos. Megmenekített adó-vevőiken kapcsolatba léptek Durgával a hajóján. Abban a pillanatban, hogy a jachtja orbitális pályára állt, megjelentek és könyörögtek, hogy menekítse ki őket. A gyárakból és a raktárakból azonban parázsló fémdarabokon kívül semmi nem maradt.

Vége... Durga nem akarta elhinni. Egyik napról a másikra – jóformán órák alatt...

Elpusztult. Minden elpusztult.

Vett egy mély lélegzetet, és arra a hívásra gondolt, amelyet percekkel ezelőtt Xizor hercegtől kapott. Egy barátságos, együtt érző hívás, emlékeztetve Durgát arra, hogy még mindig tartozik a Fekete Napnak a pénzzel, de biztosítva őt arról is, hogy a veszteség ismeretében Xizor hajlandó a fizetési feltételekről tárgyalni. A Fekete Nap vezetője utalt továbbá arra, hogy örömmel segítene a Besadiinak újraépíteni az ylesiai beruházást.

Nem, gondolta Durga. Még egyszer nem...

Főleg, hogy a Lázadók zarándokok ezreit vitték magukkal, és Xizor értesülései szerint megtalálták a gyógymódot a Megvilágosulás okozta függőség leküzdésére. Ha ennyi ember kezdi el szétkürtölni az igazságot az Ylesiáról, nehéz lenne újabb zarándokokat toborozni.

Ráadásul az új t'landa til főpap, akit Zier talált, vetett egy szörnyülködő pillantást a bolygóra, és kereken visszautasította, hogy akár csak a lábát is betegye oda.

Nem, gondolta Durga. Legközelebb valami mással kell próbálkoznom.

Természetesen lesz legközelebb. Meg fogja találni a módját, hogy a Besadiit gazdagabbá tegye, mint valaha. Ha pedig neki, Durgának Xizor herceget kell szolgálnia, nos, akkor felküzdi magát a Fekete Nap élére.

Most a legfontosabb teendője, hogy Vigo legyen. Aztán pedig... talán Xizort is legyőzheti. Vagy magát a Császárt. Durga tudta magáról, hogy értelmes, és úgy vélte, hogy van olyan alkalmas a birodalmi területek irányítására, mint akárki más...

Lenézett a katasztrofális eredménnyel záruló nap egyetlen kellemes emlékére. Egy hosszú, vérmocskos szarvra. Legalább Aruk halála nem maradt bosszú nélkül, gondolta. Nyugodjék békében...

Aktiválta a hajó interkomját, mire a pilóta azonnal válaszolt.

– Gondoskodj azoknak a zsoldoscsapatoknak a kimentéséről! – utasította Durga. – És irány a Nal Hutta! Itt végeztem. Mehetünk haza.

– Igenis, őkegyelmessége – felelte a pilóta.

Durga hátradőlt, és felsóhajtott. A kezébe vette Teroenza szarvát, és elgondolkozva simogatni kezdte. Gondolatban már a jövőt tervezgette...

Amikor hat órával később kiléptek a hiperűrből, Han Solo és Csubakka még mindig arról vitatkoztak, mit is kéne kezdeniük a koréliai gyerekekkel.

Csubi ragaszkodott ahhoz, hogy vigyék el a gyerekeket a Koréliára, ahol könnyen találnak majd családot maguknak. Han tiltakozott az elvesztegetett idő és üzemanyag miatt.

– Rakjuk ki a kölyköket az első civilizált világ kikötőjében, és valaki majdcsak gondjaiba veszi őket – mondta.

Csubakka, mint büszke apa, kijelentette, hogy szóba sem jöhet más, mint hogy elmennek velük a Koréliára.

A vitát a kommunikátor bejövő üzenetet jelző csipogása zavarta meg. Han ránézett a vukira, miközben fogadta a hívást. Jabba képe öltött alakot a vezérlőpanel tetején.

– Han, édes fiam!

– Helló, Jabba – felelte Han. – Mi újság?

Jabba arca egy pillanatra elsötétült a tisztelettudónak nem nevezhető üdvözlés hallatán, de aztán a hutt lord úgy döntött, hogy nem feszegeti az ügyet.

– Han, gratulálnom kell neked! A támadás totális siker volt! Nagyon elégedett vagyok!

– Nagyszerű – mondta Han komoran. – Ezért volt szükség csillagközi hívásra?

– Természetesen nem – kuncogott fel Jabba. – Ván egy rakomány fűszerem, amit szeretném, ha felvennél Moruth Doole-tól a Kesselen. Amilyen gyorsan csak lehet, hozd el a Tatuinra, érted? Már van vevőm, kifizette az árut.

– Rendben, Jabba – válaszolta a koréliai. – A szokásos jutalék?

– Igen, igen – dörögte a hutt. – És talán egy kis bónusz, ha elég gyors leszel.

– Már megyek is, Jabba.

– Rendben van, Han fiam. – Jabba komor képpel rámeredt a koréliaira. – És Han, ha ezzel megvagy, pihenj egy kicsit! Nyúzottnak tűnsz, már ha szabad ilyet mondanom.

– Úgy lesz, Jabba – felelte Han. – Úgy lesz.

Megszakította a kapcsolatot, és elfintorodott.

– Hát ez remek. Itt van egy rakás nyivákoló kölyök a nyakamon, és most vihetem őket fűszert csempészni. A végén még elgondolkozom, Csubakka, hogy nem kéne-e kiszállni ebből az egész buliból.

A vuki csak annyit válaszolt, hogy amíg a Kesselen lesznek, ne felejtsenek el traladontejet szerezni, és kenyeret a szendvicseknek.

Han magában csúnyát káromkodott...

Tizenkét órával később, mikor a fűszerrakomány már biztonságban volt a padló alatti titkos tárolórekeszekben, Han lassan felemelte a Falcont a kesseli leszállóhelyről. Csubira ráhagyta, hogy ossza szét az ételt a gyerekek között, ő pedig a vezérlőfülkében a Torok felé vette az irányt. Hirtelen egy lámpa kezdett villogni az egyik kontrollpanelen, ami azt jelezte, hogy egy birodalmi vámhajó kiszúrta őket!

– Csubi! Gyere fel ide! – kiáltotta, és közben növelte a sebességet.

Néhány másodperc múlva a vuki már a pilótafülkében volt.

– Csatold be azokat az átkozott kölyköket! – mondta a koréliai. – Aztán gyere vissza! Két birodalmi hajó van a nyomunkban, és rázós útra számíthatunk!

– Hrrrrrnnnnn!

Han rákapcsolt, a Falcon már gyorsabban száguldott, mint aznap, amikor Sallával versenyeztek. Miután Csubi becsúszott a másodpilóta székébe, fojtott sikkantást hallott a háta mögül. Megfordulva látta, hogy egy tágra nyílt szemű gyerek bámul a Torok felé.

– Hát te meg mit csinálsz itt fent? – dörrent rá. Ez hiányzott még! Egy remegő kissrác!

– Figyelek – válaszolta a fiú.

– Nem félsz? – morogta Han, miközben élére állította a Falcont, hogy kikerülje az egyik fekete lyuk környékéről sodródó ionizált gázpamacsot. A birodalmi hajó megeresztett egy lövést feléjük, de szerencsére messze elkerülte őket a lövedék.

Egyre jobb! Már lőnek is ránk, hogy itt vannak ezek a tejfelesszájúak!

– Nem, uram! – csicseregte a fiúcska. – Ez izgis! Nem tudna gyorsabban menni?

– Örülök, hogy tetszik – mondta Han. – Megpróbálhatom...

Tovább fokozta a sebességet, miközben elzúgtak az első fekete lyuk-csoport mellett. Ennél a tempónál minden elmosódott körülöttük, mintha csak a hiperűrben lennének. Han még sosem repült ilyen gyorsan a Falconnal.

– Hoppssszz! – kiáltott fel, mikor hajszál híján sikerült elkerülniük, hogy egy fekete lyuk gravitációs mezeje be ne szippantsa őket.

– Hoppssszz! – visszhangozta a kölyök a háta mögött.

Han őrült módjára nevetni kezdett.

– Tetszik, kölyök? Tetszik, ahogy lehagyom ezeket a birodalmi férgeket?

– Előre! – kiáltotta a fiú. – Gyorsabban, Solo kapitány!

– Mi a neved, kölyök? – szólt hátra Han, mikor az utolsó ívet írták le a Torok veszedelmes gravitációs csapdái között – igaz olyan közel haladtak el az egyikhez, hogy a hajtóművek beleremegtek az erőfeszítésbe.

– Kryss P'teska, uram.

– És szeretsz gyorsan menni, mi?

– Igen!

– Rendben...

Most a Verem következett. Han süvítve cikázott az aszteroidák között, némelyik szinte a feneküket súrolta. Észrevette, hogy kezdi lehagyni a birodalmit. A vámhajó már alig látszott a hátuk mögött...

Ha még egy kis előnyre tudnék szert tenni...

Izzadság csorgott végig a homlokán, veszettül csípte a szemét, de a koréliai egy percre sem lassított. A birodalmi hajó most már messze lemaradt. Han szorgalmasan kerülgette az aszteroidákat, és úgy számította, hogy közelednek a Torok széléhez.

– Remek – morogta. – Már csak ki kell jutnunk innen, aztán jöhet a hiperűrugrás...

Csubakka hirtelen felmordult, és dühöngve mutogatni kezdett az egyik kijelző felé. Han ránézett a műszerekre, és hangosan feljajdult.

– A francba! Három birodalmi hajó ül a Torok pereménél! Mi mást csinálhatnának, mint hogy ránk várnak! És az egyikük egy nagy vonóhajó!

Han agya sebesen járt.

– Csubi, azokat a birodalmiakat nem fogjuk tudni lehagyni – mondta. – És tűzerőben is simán vernek. Az üldözőnket viszont leráztuk, legalábbis pillanatnyilag. Azt hiszem, ha még nagyobb előnyre tudnánk szert tenni, akkor kidobhatnánk a rakományt a Verem belsejébe – ahogy annak idején Quirt ezredessel csináltad, azon a másik úton. Miután kedvük szerint átkutatták a Falcont, visszajövünk, és felvesszük az árut. Mit szólsz hozzá?

Csubi teljes szívből egyetértett.

– Rendben, vedd át! Nagyon gyorsnak kell lennünk – mondta Han. – Itt vannak a koordináták.

– Hrrnnnnhhhh!

Miután rábízta a vukira, hogy haladjon a megadott koordináták felé, Han – Kryss-szel a nyomában – hátrarohant a titkos tárolókat rejtő folyosóhoz.

– Gyerekek, segítsetek! – mondta, és néhány kötéltekercset szedett elő. A gyerekek közül páran felsorakoztak előtte. – Mi a nevetek? – kérdezte.

– Cathea, uram – felelte egy fiatal, talán tizenkét vagy tizenhárom éves, hosszú copfos lányka. – Szívesen segítek.

– Én Tym vagyok – mondta egy apró fiú.

– Én meg Aeron – jelentkezett egy fekete hajú gyerek. – Én is segítek!

– Jó – nyögött fel Han, miközben a padlólemezekkel küszködött. – Segítsetek elvinni ezeket a hordókat a bal oldali zsiliphez, aztán meg összekötözzük őket.

Két percen belül a fűszer készen állt a katapultálásra. Han kiterelte a gyerekeket a zsilipből, és gondosan bezárta mögöttük az ajtót. A szokásos légtelenítési procedúrát figyelmen kívül hagyva kézi vezérléssel kinyitotta a külső ajtószárnyakat – a vákuum pedig azonnal kiszippantotta a fűszerrakományt a semmibe.

– Csubi! – kiáltotta. – Kidobva! Rögzítsd a koordinátákat!

Egy kis szerencsével később vissza tudják követni a fűszer pályáját, és némi keresgélés után megtalálhatják. Magukat a hordókat olyan fémötvözetből készítették, amely jelet ad a szenzorokon, ha elég közel mennek hozzá.

Jelen helyzetben ez volt a legjobb, amit tehetett.

Han visszarohant a pilótafülkébe, és úgy állította be a pályájukat, hogy nagyjából ott bukkanjanak ki a Veremből, ahol várnak rájuk. Néhány másodperccel később a birodalmi őrhajók le is csaptak rájuk a hátuk mögül.

– Ez szoros volt – nézett Han Csubira.

A hajó kommunikátora csipogni kezdett.

– Azonosítatlan hajó, készüljön fel az átszállásra – mondta egy dühös hang szinte egy időben azzal, hogy vonósugárra fogták a Falcont. – Ez az Assessor birodalmi cirkáló. Ha nem tanúsít ellenállást, nem esik bántódása.

Han a pilótafülkében ülve – a köré sereglett gyerekek gyűrűjében – figyelte, ahogy a nagy birodalmi hajó magához húzza őket.

– Srácok, majd én beszélek, jó? – mondta.

Pillanatokkal a dokkolás után a birodalmiak már a zsilipben voltak, és követelték, hogy engedje be őket. Han sóhajtva feltápászkodott, és a gyereksereggel a nyomában a fogadásukra indult.

Maga a birodalmi hajó kapitánya is része volt az állig felfegyverzett kommandónak.

– Tybert Capucot kapitány – mondta fensőbbségesen a kopaszodó ember, és úgy nézett Hanra, mint valami nagyon gusztustalan, alacsonyabb rendű létformára. – Solo kapitány erős a gyanúnk, hogy maga fűszert csempészik a Kesselről. Felhatalmazásom van, hogy átkutassam a hajóját.

– Kutassanak csak nyugodtan – invitálta beljebb az embereket Han. – Nincs semmi rejtegetnivalóm.

Capucot felhorkant, és sikerült úgy leereszkedően néznie Hanra, hogy valójában jó néhány centivel alacsonyabb volt a koréliainál.

A kapitány intett egy szkennerekkel felszerelt csapatnak.

– Vizsgáljatok át minden millimétert – adta ki az utasítást. – Tudom, hogy fűszer van a hajón.

Han vállat vont, és elállt az útból.

A birodalmiak kerestek... és kerestek... és tovább kerestek. Han és Csubi összerezzentek, amikor az előtér és a hátsó raktér irányából hangos csörömpölést hallottak.

– Hé! – tiltakozott Han. – Becsületes kereskedő vagyok, a Birodalom állampolgára. Nem törhetik össze a hajómat csak úgy!

– Becsületes kereskedő – húzta el a száját Capucot. – Ha nem fűszert csempészel, akkor mit kerestél itt?

– Én csak... nos... – gondolkozott kétségbeesetten Han –, szóval visszaviszem ezeket a gyerekeket a Koréliára – mondta végül. – Tudja, volt egy nagy mentőakció egy rabszolgabolygón, és... izé... ezek a gyerekek valahogy ott maradtak. Ezért magammal hoztam őket.

A kapitány rámeredt Hanra.

– Korélia arra van – jegyezte meg fagyos hangon, és a hajó tatja felé mutatott.

– Tettem egy kitérőt, hogy élelmet vásároljak – magyarázta a koréliai. – Ugye, srácok?

– Igen! – selypítette az apró Tym. – Éheszek voltunk! Szolo kapitány mentett meg!

– Solo kapitány az életét kockáztatta miattunk – mondta Cathea, és hátravetette a haját. – Ó egy igazi hős.

– Megmentett – folytatta Aeron. – Különben jól felrobbantunk volna.

Kryss is odalépett, megfogta Han kezét, és felnézett a birodalmi tisztre.

– Solo kapitány a legjobb pilóta az egész galaxisban. Simán lehagyja ezeket a birodalmi fé...

Hannak még épp időben sikerült a fiú szája elé tennie a kezét.

– Izé... – vigyorodott el kényszeredetten. – Kölykök. Mindenfélét mondanak. Magának is van családja, kapitány?

Capucotot egyáltalán nem szórakoztatta a dolog.

Végül a keresőcsapat visszatért, de meglehetősen letört ábrázattal.

– Uram, nem találtunk semmit. Alaposan átkutattunk mindent.

Tybert Capucot arca elvörösödött. Csak állt ott, kereste a szavakat, aztán elkapta Han tekintetét.

– Remek – mondta. – A mi hős Solo kapitányunk azt állítja, hogy a Koréliára tartott a gyerekekkel. Egy ilyen nemes cselekedet megérdemli a birodalmi kíséretet. Irány a Korélia, kapitány. Elkísérjük odáig.

Han már nyitotta volna a száját, de aztán meggondolta magát. Kipréselt magából egy mosolyt.

– Persze. Menjünk.

A nap java része ráment, amíg elértek a szülőbolygójára. Han dühöngött a késlekedés miatt. Tudta, hogy ha bármi történik a fűszerrel, Jabba nem lesz elnéző. Az üzlet az üzlet, és a huttok ebben nem ismertek könyörületet...

Amikor elérték a Koréliát, kiderült, hogy a birodalmiak már értesítették a helyieket az érkezésükről, mivel a kikötőben a holofotósok egész sora várt rájuk. Hant és Csubit hősöknek kijáró módon ünnepelték, és a szülőhazája kormánya csak azért nem adományozta ott helyben Hannak a Koréliai Vérszalagot, mivel már korábban kapott egyet tőlük.

Han legszívesebben azonnal indult volna vissza a Verem, és az űrben sodródó fűszerrakomány felé. Végül csak sikerült búcsút vennie a gyerekektől – akiket végül is egészen megkedvelt –, és szabad emberként elhagynia a bolygót.

A koréliai a lehető legnagyobb sebességgel igyekezett vissza a Verem felé. A következő néhány órát azzal töltötte, hogy a feljegyzett koordináták környékén átfésülte az aszteroidamező külső peremét a fűszer után.

–Itt kell lennie! – mondogatta egyre idegesebben Csubinak.

De nem volt.

További két órát töltöttek a kereséssel, Han még a raktérbe is hátrament, hogy az ott lévő kiegészítő szenzorokat is üzembe helyezze az orrban lévők támogatására. Hirtelen Csubakka bömbölése töltötte be hajót a pilótafülke irányából.

– Megyek már! – kiáltotta, és előrerohant.

Csubi az egyik kijelzőn rámutatott két pontra, amelyek gyorsan közeledtek feléjük. Han ellenőrizte a hajók adatait, aztán tenyerével a homlokára csapva elkáromkodta magát.

– Marha jó! Még néhány birodalmi! Pont ők hiányoztak most! Miért pont én?

Belehuppant a pilótaszékbe, és megfordította a Falcont, vissza a Verem belsejébe. Csubakka felmordulva megkérdezte, hogy miért kell elmenekülniük, ha nincs is fűszer a fedélzeten.

– Hát nem érted? – morogta Han, miközben addig fokozta a sebességüket, hogy az aszteroidákból már csak elmosódott csíkokat láttak. – Nyilván megtalálták a kidobott fűszert, és számítottak rá, hogy visszajövünk megkeresni! Tudod, Capucot egy percig sem hitt nekünk... ő áll e mögött. Ezek a tetvek le fognak tartóztatni csempészés vádjával, és elkobozzák a Falcont! Sosem kapjuk vissza! – Élesen balra fordult, hogy elkerüljön egy birodalmi csillagromboló nagyságú aszteroidát.

– Mindamellett... – folytatta – nem akarom, hogy még egyszer feldúlják a hajót, miközben átkutatják. Épp most takarítottuk össze a felfordulást, amit Capucot és az emberei okoztak.

Han és Csubi összehangolt mozdulatokkal irányították a Falcont a Vermen keresztül, egyenesen a Torok felé. Két birodalmi vámhajó loholt a nyomukban, és egyáltalán nem akartak lemaradni.

Han keze megszállott táncot járt a vezérlőpult felett, miközben a veszedelmes aszteroidamezőben lavíroztak. Csubakka egy-egy különösen hajmeresztő manőver során rémülten felmordult.

– Pofa be, szőrös! – kiáltott rá Han. – Koncentrálnom kell!

Csubi morgása panaszos vinnyogássá halkult... valószínűleg imádkozott. Han túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy odafigyeljen.

Közeledtek a Verem széléhez, és a Torok irányába tartottak.

– Csubi, lehet, hogy le kell majd borotválnom a haspáncélt a Falconról, de remélem, hogy a birodalmiak nem akarnak közvetlen ismeretségbe kerülni a fekete lyukakkal – mondta Han zordan. – Ezek a férgek nem adják fel!

Csubakka kétségbeesetten feljajdult.

– Nem tehetek róla! Nem teszik rá a kezüket a Falconra!

A két birodalmi hajó úgy tapadt a csempészekre, mintha csak vonósugáron vontatnák őket. Han és Csubi megpróbálták a lehető legtöbbet kihozni a Falconból, egyfolytában változtatták az irányát, a sebességét vagy a pajzselosztást...

Han olyan közel merészkedett a fekete lyukak nyúlványaihoz, ahová épeszű ember biztos nem ment volna. Egyedül a hajó szédítő sebességében bízhattak.

A Millennium Falcon szinte súrolta a fekete lyukakat, ha egy hajszálnyival is lassabban megy, biztosan beszippantotta volna az egyik, hogy aztán a végtelenségig a Torok foglyai maradjanak. A tömörülési korongok – a figyelő szemek – mintha hunyorogva éppen őket nézték volna, miközben a Falcon a végzetüket jelentő gravitációs csapdák között cikázott. A birodalmi hajók teljes sebességgel követték.

Han belement egy hajmeresztő – pontosabban őrült orsóval kombinált bukófordulóba a Torok vége felé. A műszereire pillantva látta, hogy az egyik birodalmi hajónak, a kisebbiknek a kettő közül, nem sikerült utánoznia a manőverét – a jármű apró villanás kíséretében eltűnt az egyik fekete lyuk tömörülési korongjában.

– Ez az! – mondta kárörvendően. – Nem kaptok el! Az életben nem kaptok el!

A megmaradt birodalmi hajó lassított... és a Falcon már majdnem kiért a Torokból.

– Igen, Csubi! Megcsináltuk!

– Arrrrrhhhhhnhnnn!

Han a Kessel felé fordította a Falcon orrát, aztán egyszer csak elmaradtak mögöttük a veszedelmes gravitációs mezők. Han gyorsan a navigációs komputer fölé hajolt, aztán egy pillanat múlva felkiáltott.

– Útvonal betáplálva! Lökd rá, Csubi!

Átugrottak a hiperűrbe. Han hátraroskadt a pilótaszékben.

– Ez meleg volt – motyogta rekedten.

Csubakka egyetértett.

A koréliainak megakadt a szeme az egyik műszeren.

– Hé, Csubi, ide nézz! – mondta, és rámutatott a kijelzőre. – Új rekordot állítottunk fel!

Csubi zordan megjegyezte, hogy a sebességi rekordjuk legalább húsz évet elvett az életéből.

– Ez furcsa – folytatta Han összeszűkült szemmel. – A jelek szerint lerövidítettük a távolságot is, nemcsak a menetidőt. Kevesebb mint tizenkét parszekre!

Csubi szkeptikusan felmordult, és szőrös ujjaival megütögette a kijelzőt, mondván, hogy Han vezetési stílusa nyilván rövidzárlatot okozott, és elromlott a mérő.

A koréliai vitatkozni kezdett, de Csubi ingerülten rámorrant, mire feladta.

– Jól van, jól van. Túl fáradt vagyok, hogy vitába szálljak – mondta feltartott kézzel.

De akkor is, tizenkétparszekből megcsináltam... gondolta makacsul.

Aztán távolsági és sebességrekordoknál égetőbb problémákra terelte a gondolatait. Hogy a pokolba fogom ezt megmagyarázni Jabbának?

16. fejezet

Toprawa... és Mos Eisley

Han Bidlo Kwerve-nek, Jabba koréliai udvarmesterének a viharvert, sebhelyes holoképét nézte. Kwerve mögött a hutt lord tatuini palotájának homoksárga falait látta.

– Helló, Kwerve – mondta Han. – A főnökkel szeretnék beszélni, ha lehetne.

A csúf koréliai gengszter koromfekete hajában egy fehér csík húzódott le egészen a smaragdzöld szeméig. Kwerve lapos, kegyetlen mosolyra húzta a száját.

– Nahát, Han. Jabba már keresett. Hol voltál, Solo?

– Erre-arra – felelte Han tömören. Nem szerette, ha játszadoznak vele. – Akadt egy kis problémám a birodalmiakkal.

– Ez bizony szomorú – mondta Kwerve. – Megnézem, hogy Jabba hajlandó-e beszélni veled. A múltkor még nagyon zabos volt rád, amiért késel a szállítmánnyal. Tervei vannak azzal a fűszerrel.

Han hidegen meredt a kommunikátorra.

– Csak kapcsolj oda hozzá, és igazán megkímélhetnél a tréfáidtól!

–mHaha, ki mondta, hogy tréfáltam, Solo?

A koréliai udvarmester forradásos arca rövid vibrálás után eltűnt, és csak statikus recsegés maradt utána. Han egy pillanatig azt hitte, hogy megszakította a kapcsolatot, és már nyúlt volna a kommunikátor kikapcsoló gombja felé, amikor egyszer csak Jabba hatalmas arca tűnt fel.

– Jabba! – szólalt meg Han nyugtalansággal kevert megkönnyebbülésében. – Helló. Az a helyzet... hogy van egy kis problémám.

Jabba nem tűnt boldognak. Valamiféle barna anyagot szívott, ami egy, még a halott Jiliactól örökölt, étkezőasztalkával kombinált vízipipából gomolygott elő. A hutt pupillái teljesen kitágultak a szertől.

Nagyszerű, gondolta Han. Nekem is akkor kellett hívnom, amikor belőtte magát...

– Ööö... helló, Jabba – mondta. – Én vagyok az, Han.

Jabba pislogott néhányat, és végül sikerült felismernie a férfit.

– Han! – dörögte aztán. – Hol voltál? Már a múlt hétre vártalak!

– Nos, Jabba, ezért akartam beszélni veled – felelte Han. – Figyelj... nem az én hibám...

– Han, édes fiam... – pislogott egyet álmosan a Desilijic vezére. – Miről beszélsz? Hol van a sensostimszállítmányom?

A koréliai nyelt egyet.

– Hát igen, a szállítmány. Tudod, izé... majdnem olyan volt az egész, mintha csapdát állítottak volna nekem! A birodalmiak már vártak, és...

– A birodalmiak lefoglalták a fűszeremet? – bömbölte Jabba olyan hangerővel, hogy Han ösztönösen is hátrahőkölt a holoképtől. – Hogy tehettél ilyet, Solo?

– Nem. Jabba, várj! – kiáltotta Han. – Nem vették el! Az igazat mondom, nem is tudtak rólad! De... hogy a vámosok ne találják meg, ki kellett dobnom a fűszert. Megjelöltem, de nem hagytak rögtön elmenni. Mikorra visszaértem... eltűnt.

– Eltűnt a fűszerem? – mondta veszedelmesen halk hangon Jabba, és kábán meredt Han képére.

– Nos... igen. De Jabba, ne aggódj! Megtérítem, ígérem neked. Én és Csubi ledolgozzuk, visszafizetjük az árát. Tudod, hogy elég jók vagyunk hozzá. Másrészt, Jabba, nagyon olyan érzésem van, hogy valaki csapdát állított nekem. Rajtad és Moruth Doole-on kívül hányan tudták, hogy miért megyek oda?

Jabba tudomást sem vett Han kérdéséről. Szippantott néhányat a pipából, a dülledt szemével közben szaporán pislogott. Aztán előrenyúlt, kivett egy csigát a vízzel teli tálból, és a szájába tömte az izgő-mozgó csemegét.

– Han... Han, édes fiam, tudod, hogy saját gyermekemként szeretlek – mondta lassan, jelentőségteljesen. – Az üzlet azonban üzlet, és te megszegted a legalapvetőbb szabályt. Nem tehetek kivételt veled, csak azért, mert kedvellek. A rakomány értéke húszezer-négyszáz kredit. Hozd el a fűszert vagy az árát tíz napon belül, különben vállalnod kell a következményeket.

– Tíz nap... – nyalta meg a szája szélét Han. – De Jabba...

A kapcsolat hirtelen megszakadt. Han úgy rogyott bele a pilótaszékbe, mint akit fejbe kólintottak. Most mihez kezdjek?

Az elkövetkező hat napot Han azzal töltötte, hogy az adósai megkeresésével megpróbálta előteremteni a szükséges pénzt – sikertelenül. Aztán visszament a Nar Shaddaara, és bár utálta, amit tenni készült, végül elhatározta, hogy a barátaitól kér kölcsön.

Hamar rájött, hogy annak a balul sikerült csempészútnak valamelyik érintettje – talán az egyik birodalmi tiszt vagy katona – már elterjesztette a történetet, a csempésztársai ugyanis tisztelettel vegyes sajnálkozással néztek rá.

Tisztelettel, mert új rekordot állított fel a kesseli útra, és sajnálkozással, mert kitudódott, hogy Jabba megharagudott – nagyon megharagudott – a korábbi kedvenc pilótájára.

Han kiderítette, hogy Shug elutazott valahová. Ez rossz hír volt, mert a koréliai tudta, hogy a szerelőzseni biztosan segítene neki, még akkor is, ha a saját tartalékaihoz kellene nyúlnia.

Han körbejárta az ismerőseit, és sikerült is összeszednie pár ezer kreditet néhány régi tartozás behajtásával. Azonban a csempészek között gyorsan elterjedt a híre, hogy mi történt az Ylesián, ezért jócskán voltak olyanok, akik rögtön másfelé néztek, ha Han feltűnt a színen.

Végül meglátogatta Landót. Nem fűlött hozzá a foga, de nem volt más választása.

Kopogott az ajtón, és belülről a szerencsejátékos álmos hangját hallotta.

– Ki az?

– Lando, én vagyok az, Han – felelte a koréliai.

Lépteket hallott, aztán hirtelen Lando kitárta az ajtót. Mielőtt Han egy szót is szólhatott volna, Lando ökle szemmel követhetetlen ívet leírva Han álla felé lendült, minek következtében a koréliai legalább két métert repült hátra a folyosón. Aztán nekicsapódott a szemközti falnak, és lecsusszant a földre.

Ahogy ott ült az állkapcsát tapogatva és a csillagokat számolgatva, Lando föléje tornyosult.

– Neked aztán van bőr a képeden, hogy azok után még idejössz, amit az Ylesián műveltél! – ordította. – Szerencséd, hogy nem lőttelek le, te alávaló, gerinctelen féreg.

– Lando... – nyögte ki Han. – Esküszöm, hogy nem tudtam, mit tervez Bria. Esküszöm...

– Hogyne – köpte a szót Lando. – Hát persze, hogy nem tudtad!

– Szerinted csak úgy beállítanék, ha nem lennék ártatlan? – morogta Han. Az állkapcsa minden mozdulatra megreccsent, és érezte, ahogy egyre nagyobbra dagad. – Lando... Bria engem is átvert. Én sem kaptam semmit a zsákmányból. Semmit!

– Nem hiszek neked – felelte nyersen a szerencsejátékos. – De ha hinnék, akkor is csak örülnék neki. Ti ketten megéritek a pénzeteket!

– Lando – mondta Han –, elvesztettem egy rakomány fűszert, amit Jabbának kellett volna leszállítanom. Nagy pácban vagyok, haver. Kölcsön szeretnék...

– Mi? – Lando mindkét kezével megragadta Hant a gallérjánál fogva, talpra rántotta, aztán nekicsapta a falnak. A szerencsevadász sötét tekintete néhány centire parázslott csupán Hanétól.

– Idejössz, és még kölcsönt akarsz tőlem kérni?

Han nehézkesen bólintott.

– Visszafizetem... tényleg...

– Jegyezd meg jól, amit mondok, Solo! – mondta lassan Lando. – A múltban barátok voltunk, ezért nem teszem meg, amit bőven megérdemelnél, és nem lövöm szét a fejed. De többet a közelembe ne gyere!

Még egyszer nekivágta Hant a falnak, aztán elengedte. A koréliai lecsúszott a fal tövébe, miközben Lando elviharzott, vissza a lakásába. Az ajtó döndülve becsapódott, és Han zárak kattanását hallotta.

Lassan, fájdalmasan feltápászkodott. Az álla pokolian lüktetett, és vér ízét érezte a nyelvén.

No, ez nem jött be nézett gyászosan a zárt ajtóra. Most mi lesz?

– Innen nem jutunk ki, ugye?

Bria Tharen nem vett tudomást a suttogásnál alig hangosabb kérdésről, miközben behúzódott egy törmelékkupac mögé, és kilökte az elhasznált energiacellát a sugárvetőjéből. Pontosabban megpróbálta. A cella ugyanis beragadt. Ránézett a fegyverre, és látta, hogy az elmúlt pár perc folyamatos tüzelésétől túlhevült a tápcsatlakozó, és az üres cella szó szerint beleolvadt a fegyverbe.

Elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, és odakúszott a mellette heverő holttesthez. Jace Paol megmerevedett vonásai konok elszántságról tanúskodtak. Harc közben halt meg, úgy ahogy mindig is szeretett volna. Bria megragadta a férfi karabélyát, és elkezdte kicsavarni a kezéből. Mielőtt teljesen kiszabadította volna, látta, hogy megolvadt a csöve. Ugyanolyan használhatatlan volt, mint a sajátja.

A parancsnok végigpillantott a Vörös Kéz Század szánalmas maradékán.

– Aki tud, fedezzen! Szereznem kell valamit, amivel lőhetek.

Joaa'n bólintott, és felfelé bökött a hüvelykujjával.

– Rendben, parancsnok. Most éppen nem látok senkit mozogni odakint.

– Oké – válaszolta Bria. Félrelökte a hasznavehetetlen fegyvert, és óvatosan kikukucskált a törmelékkupac teteje fölött, aztán kúszva kisurrant a fedezékből. Meg sem próbált talpra állni, a sérült lába valószínűleg nem bírta volna el a súlyát. Ehelyett négykézláb mászott előre, és igyekezett elérni a félig megsemmisült birodalmi kommunikációs központ külső falát, ahol legutoljára megvetették a lábukat.

Pár méterre tőle birodalmi rohamosztagos feküdt, a páncélja mellrészén még mindig füstölgött a tenyérnyi lyuk.

Bria gyorsan odamászott, és megfosztotta a katonát a fegyverétől és a tartalék energiacelláktól. Sajnos, a rohamosztagos minden gránátját elhasználta, mielőtt lelőtték volna. Kár... most jó hasznát venném néhány gránátnak...

Bria eltöprengett, hogy elvegye-e a katona páncélját is, de aztán úgy döntött, hogy nem sok értelme lenne.

Itt a Toprawán, ezen a titkos katonai bolygón, a birodalmi kommunikációs központ maradványa mellett jobban hallott anélkül. És könnyebben is lélegzett. A csata bűzét hűs esti szellő váltotta fel. Bria lekuporodott egy ledőlt permatonfaldarab takarásába, aztán gyorsan levette a sisakját a fejéről, és megtörölte a porlepte arcát. Amikor egy hűvösebb fuvallat megborzolta a nedves haját, felsóhajtott. Legutoljára a Togorián érzett ilyen kellemes, borzongató fuvallatot...

Hol lehetsz, Han?, merengett el, mint oly sokszor mostanában. Mit csinálhatsz most?

Vajon Han valaha is megtudja, hogy mi történt velem? Vajon érdekelné egyáltalán? Még mindig gyűlöl? Remélte, hogy nem, de hát ezt már úgysem fogja megtudni...

Arra az ylesiai napra gondolt, és azt kívánta, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. És mégis... ha újra hasonló választás elé kerülne, vajon hogy döntene?

Bria szomorúan elmosolyodott. Valószínűleg ugyanígy...

Az ott szerzett pénz nagyon jól jött, és egyenesen vezetett ehhez a küldetéshez. Torbul és a többi Lázadó vezető felderítőegységeket küldött a Ralltiirre, akik kiderítették, hogy a Birodalom az új, szupertitkos fegyveréről éppen a napokban küldött kulcsfontosságú adatokat a toprawai adatrögzítő központba.

Torbul nyíltan beszámolt Briának a küldetés természetéről, olyan szavakat használt, mint "a kimenet bizonytalan" és "feláldozható".

Bria tudta, hogy mire vállalkozik, mégis önként jelentkezett a Vörös Kéz Század nevében. Világos volt, hogy ehhez a megbízatáshoz a legjobbakra van szükség, és bízott abban, hogy az emberei megbirkóznak a feladattal.

És meg is birkóztak...

Az volt a Felkelés eddigi legnagyobb offenzívája a Birodalom ellen. A cél pedig ennek az új birodalmi csodafegyver terveinek a megszerzése és továbbítása a bolygóról. Bria nem ismerte az összes részletet, annyit tudott csupán, hogy el kell foglalnia a birodalmi kommunikációs központot a Toprawán, és megtartani addig, amíg a technikusok át nem tudják játszani az ellopott terveket egy Lázadó futárhajóra... egy koréliai korvettre, amely "tévedésből" haladt éppen akkor keresztül a szigorúan zárt rendszeren.

Amikor Torbul elmondta Briának, hogy a Felkelők Szövetségének önkéntesekre van szüksége, hogy elkísérjék a felderítőcsapatot a Toprawára, és feltartsák a birodalmiakat, amíg a híradósok nem végeznek a munkával, Bria egy percig sem habozott.

– A Vörös Kéz Század vállalja, uram – mondta akkor – Alkalmasak vagyunk a feladatra.

Visszatért a jelenbe, és végignézett a téren, a kegyetlen, véres harc jelei tompán csillantak az utcai lámpák fényében. Holttestek, felborult terepjárók, légrobogók roncsai... teljes volt a káosz.

Briának eszébe jutott az Ylesia, az ottani még nagyobb felfordulás... és büszkeséggel töltötte el, hogy volt némi szerepe a dologban. Felpillantott az égre, és a Retributionre gondolt. Elvesztették vele a kapcsolatot, és Bria egyből a legrosszabbra gondolt.

Ideje visszatérni a munkához, gondolta, és visszakúszott a néhai kommunikációs központhoz.

A háta mögül nehéz antigravitációs egységek mély dübörgését hallotta, ezért gyorsan lekuporodott a fal mögé, és kilesett. A romos tér permatonburkolata felett egy jókora, négyszögletes lebegő tárgy páncélzatának csillanását látta. A birodalmi nehézpáncélos, egy "Lebegő Erőd" osztályú egység, lassan leereszkedett egy biztonságos területen az egyik kommunikációs műszertorony maradványa mögött, és szemmel láthatóan arra készült, hogy egy újabb rajtaütést indítson a Vörös Kéz Század ellen... pontosabban az ellen, ami a századból megmaradt.

Bria sebesen kúszva megindult hátrafelé, hogy megvigye a hírt a maradék katonáinak.

– Figyelem, emberek! – mondta a túlélőknek, akik a barikád mögött gyülekeztek. A nő elkezdte szétosztani az energiacellákat, lehetőség szerint egyenlően mindenkinek. – Újra támadnak. Tartsuk nyitva a szemünket, és harcoljunk a végsőkig.

Az emberek nem szóltak semmit, csak bólintottak, aztán ki-ki tette a dolgát. Bria büszke volt rájuk. Profik. Elkötelezett profik.

Már nem tart sokáig, gondolta, és keresett egy jó helyet magának a barikád mögött.

– Emberek – szólalt meg hangosan –, mindenkinek megvan az altatója?

Igenlő mormogások. Bria ellenőrizte a sajátját. Az apró kapszulát a zubbonya gallérjába tűzte, így csak el kellett fordítani a fejét, és a nyelvével elérhette. Sosem lehet tudni, előfordulhat, hogy képtelen lesz használni a karját.

Gyertek már, gondolta. Nem szép dolog megvárakoztatni a vendéget.

A birodalmiak azonban nem tudták, hogy már elkéstek. A Vörös Kéznek sikerült a komplexum szélén feltartóztatni a birodalmi erőket, míg a Lázadó technikusok eljuttatták a terveket a futárhajóra. Szoros volt, a birodalmiak másodpercekkel azután rombolták le a kommunikációs tornyot, hogy az átvitel befejeződött, és Bria a saját szemével látta a visszajelzést a Tantive IV-röl: "Átvitel megtörtént".

Mielőtt azonban a szenzorok elnémultak, Bria mást is látott – egy birodalmi csillagrombolót közeledni a lázadó blokádtörő felé. Vajon a korvett el tudott szökni? Sosem fogja megtudni...

Egy pillanatra eltöprengett, hogy pontosan mit is tartalmazhattak azok a tervek, de ezt sem fogja már megtudni. Akárhogy is, ő és az emberei túl sokat tudtak... ezért nem kockáztathatták meg, hogy bárkit is élve elfogjanak.

Nem mintha a birodalmiak olyan nagyon az elfogásunkra törekednének gondolta keserűen.

Miközben lehajolt, hogy megigazítsa a kötést a combján, a mellette guggoló katona ismét feltette a kérdést, amire korábban Bria nem válaszolt.

– Innen nem jutunk ki... ugye?

Bria ránézett az ütött-kopott sisak alól kivillanó, tágra nyílt szemekre. Sk'kot jó katona volt, hűséges hozzá, hűséges az ügyükhöz. Csak túl fiatal még...

Mindenesetre megérdemelte, hogy őszintén válaszoljon.

– Nem, nem fogunk, Sk'kot – felelte Bria. – Te is tudod. A birodalmiak megsemmisítették a hajóinkat. Nincs visszaút. Még ha nem is kaptuk volna parancsba, hogy addig tartsuk ezt a kommunikációs központot, amíg csak tudjuk, akkor sem lenne hová mennünk a bolygón. Még ha át is törnénk a katonákon... nincsenek járműveink. – Fáradtan elmosolyodott, és rámutatott a sebesült lábára. – Igazán mókásan festenék, ha egy lábon ugrálva próbálnék menekülni, nem?

A férfi bólintott, az arca azonban megremegett.

– Sk'kot – nézett a szemébe Bria –, nem hagyhatjuk, hogy elfogjanak bennünket. Megérted ezt, ugye?

A katona ismét bólintott, aztán kivette a saját méregkapszuláját, és Briához hasonlóan a gallérjához rögzítette.

– Igen, parancsnok. Megértettem. – A hangja remegett, a keze azonban rezzenéstelenül fonódott a fegyverére.

Közelebb hajolt Briához, nem szerette volna, ha a többiek meghallják.

– Parancsnok... én... én nem akarok meghalni. – A vallomás láthatóan felemésztette az erejét, mert megremegett.

– Segítenél meghúzni a kötést, Sk'kot? – kérdezte Bria, és a lába köré tekert kötszerre mutatott. A srác megacélozta magát, és szorosabbra húzta a seb körül a kötést.

– Még egyszer! – mondta neki Bria, mire Sk'kot hátradőlve, a testsúlyát kihasználva húzott még egyet rajta. Bria lábába belehasított a fájdalom, a fájdalomcsillapítók hatását is áttörte, amelyek lehetővé tették, hogy a sebesülése ellenére a parancsnok egyáltalán mozogni tudjon.

– Rendben, így jó lesz.

A fiatal Burrid roskadt le mellette. Bria átölelte, mintha csak a szeretett bátyja lenne, és közelebb hajolt.

– Én sem akarok meghalni, Sk'kot. De még kevésbé akarom, hogy a Birodalom győzzön. Nem akarom, hogy becsületes embereket mészároljanak le, vigyenek el rabszolgának, vagy szipolyozzanak ki addig, hogy lassan már tisztességesen élni sem tudnak. Vagy hogy egy birodalmi moff büntetlenül legyilkolhasson valakit csak azért, mert bal lábbal kelt fel.

Sk'kot halványan elmosolyodott.

– Tehát nincs abban semmi rossz, ha nem jutunk ki innen élve, ugye, Sk'kot? Nincs abban semmi rossz, ha elesünk, mert a munkánkat végeztük, mint ahogy ők is a munkájukat végezték – bökött az ujjával az elesett bajtársaik felé. – Nem hagyhatjuk cserben őket, igaz?

– Igaz, parancsnok – válaszolta Sk'kot. Bria megölelte, amit félszeg, szomorú mosollyal a fiú is viszonzott. Már nem remegett.

Nem sokkal ezután Joaa'n, az őrszem hangja harsant.

– Mozgolódnak.

Bria oldalt gördült, de előtte még a helyére tolta Sk'kotot. Gyorsan kinézett két törmelékdarab között, és anélkül, hogy a szemét elvette volna a nyílásról, parancsokat kezdett osztogatni.

– Jooa'n, te kezdetben fedezékben maradsz, és felállítod a rakétakilövőt. Miután a többiek tüzelni kezdtek, kibújsz, és megpróbálod leszedni azt a Lebegő Erődöt. Érted?

– Igen, parancsnok!

– Emberek, ne feledjétek, két lövés között folyamatosan mozogni kell, különben az ismétlőfegyvereikkel kinulláznak bennünket! Mindenki készen áll?

A katonák mormogva jelezték, hogy igen. Bria felkapta a kölcsönzött lézerkarabélyt, és ellenőrizte a töltöttségét. Lenézett a fegyvercsőre, és eszébe jutott Han. Ég veled, kedvesem...

Valami megmozdult a külső fal mentén. Bria vett egy nagy lélegzetet.

– Tűz!

Micsoda porfészek ez a Tatuin, gondolta Han, miközben ő és Csubi a sötét utcákon kavarogtak. Jalus Neblnek igaza volt...

A két csempész néhány órával ezelőtt érkezett. Han úgy döntött, hogy csak úgy tud még egy kis időt kérni Jabbától az elvesztett fűszerrakomány árának megtérítésére, ha személyesen beszél vele. A dolgok azonban nem tűntek túl biztatónak. Eddig nem sikerült elérnie a huttot a kommunikátorán, hogy találkozót kérjen tőle. Ráadásul a kilencvennégyes dokkban, ahol a Falcon rostokolt, belebotlott abba az ostoba Greedóba. A marhája megpróbálta behajtani Hantól a tartozását, mondván, hogy Jabba vérdíjat tűzött ki a koréliai fejére.

Mintha csak kitalálta volna Han gondolatait, Csubakka halkan megjegyezte, hogy az utcákon az a hír játja, miszerint ez a rodiai kölyök, Greedo egy kiöregedett fejvadász, valami Warhog Goa tásaságában lófrál.

– Csubi, te is tudod – horkant fel Han –, hogy Jabba csak üzenni akar nekünk azzal, hogy felbérelte ezt a barom Greedót. Ha tényleg holtan akarna látni, egy rátermettebb fejvadászra bízná a munkát. Greedo olyan ostoba, hogy azt sem tudja, melyik végénél fogjon meg egy lézerfegyvert.

– Hrrrrrrnnnn... – Csubakka hasonlóképpen lesújtóan vélekedett a rodiairól.

Hannak maradt még néhány kreditje, ezért úgy döntött, hogy kipróbálja a helyi szerencsejátékokat. Talán össze tud eleget nyerni ahhoz, hogy egy kis előleggel átmenetileg kiengesztelje Jabbát. Később aztán majd ráér a pénz többi részéről gondolkodni...

Besétáltak a Kraytsárkány bárba, és körbenéztek. Az egyik sarokban történetesen éppen egy szabakkjátszma volt folyamatban.

Ahogy Han és Csubi közelebb lépett, a koréliai szeme megakadt az egyik játékoson, egy karcsú, vörös hajú, átlagos kinézetű férfin.

– Hé! – kiáltotta Han. – Kicsi a világegyetem! Hogy vagy, Dash?

Dash Rendar felnézett, és a koréliai láttán elővigyázatosan elmosolyodott.

– Helló, Solo! Helló, Csubakka! Régen találkoztunk. Mi van ezzel a balhéval az Ylesián?

Han hangosan felnyögött. Dash Rendar az üres székekre bökött, mire Han és Csubi letelepedtek.

– Beszállnék, uraim – mondta Han, és kihalászott egy maréknyi kreditet a zsebéből. – Csubi, akarsz játszani?

A vuki megrázta a fejét, és inkább körülnézett a bárban, hol talál valami folyékony frissítőt magának. Han ránézett Rendarra.

– Hé, Dash, hol hallottál az ylesiai támadásról? – Azok után, ahogy az emberek kezelték a Nar Shaddaan, jólesett találkozni egy ismerőssel, aki legalább szóba állt vele.

– A múlt héten összefutottam Zeen Afittal és Katya M'Buele-lel, ők mondták – felelte Rendar, és kiosztotta a kártyachipeket. – Elmesélték, hogy az ő csoportjukban lévő Lázadók korrektül viselkedtek velük, de azok, akik veled voltak, mindenkit átvertek. Igaz ez?

– Igen, igaz – bólintott Han. – Engem is átvertek, de ezt senki nem hiszi el. Pedig tényleg így van. Jabba már azon van, hogy vérdíjat tűz ki a fejemre, mert nem tudom kifizetni neki a tartozásomat.

– Az nem jó – mondta Rendar. – Én személy szerint már régen megfogadtam, hogy soha nem szövetkezem ezekkel a Lázadókkal.

– Ja, nekem is mindig ez volt az elvem – felelte Han. – Csak ez a mostani szövetség nagyon kecsegtetőnek ígérkezett...

– Igen, Katya és Zeen tényleg nagyon boldog volt, csak úgy szórták a pénzt – mondta Rendar.

Egypár perce játszottak, és Han éppen vesztésben volt, amikor érezte, hogy valaki az ingujját húzogatja. Lenézett, és egy apró chadra-fant látott maga mellett.

– He?

A lény csipogott valamit neki, mire Han elkomorult. Ebben a nyelvben nem volt éppen járatos.

– Kabe azt mondja, hogy valaki odakint találkozni akar veled – fordította le Rendar.

Jabba! Jabba megkapta végre az üzenetemet, és látni akar, gondolta Han. Valakit küldött, hogy elvigyen hozzá. Most, hogy beszélhetek vele, minden el fog rendeződni...

Han az asztalra lökve a kártyachipeket felállt, és intett Csubinak, hogy hörpintse fel az italát.

– Emberek, kiszállok, de lehet, hogy később még visszajövök.

Egyik kezét a pisztolyán tartva ő és a vuki hagyta, hogy az aprócska lény a hátsó ajtón keresztül kivezesse őket az utcára. Egy másodpercig csak álltak ott, és senkit nem láttak.

Csubi hirtelen megpördült.

– Rrrrrhhhh!

Csapda, döbbent rá ugyanekkor Han is.

A koréliai keze ráfonódott a pisztoly markolatára, de mielőtt előhúzhatta volna, egy túlságosan is ismerős hangot hallott.

– Ne mozdulj, Solo! Dobd el a fegyvert! És mondd meg a vukinak, hogy ha megmoccan, mindketten füstölgő hullák vagytok. Úgy is hiányzik még egy vuki skalp a gyűjteményemből.

– Csubi! – szólt rá élesen Han az acsarkodó vukira. – Ne mozogj!

Azzal Han lassú mozdulatokkal kivette a pisztolyát a tokjából, és hagyta, hogy az ujjai közül a poros földre essen.

– Most mindketten megfordultok! Lassan!

A koréliai és a vuki engedelmeskedtek.

Boba Fett állt előttük az utcácska egyik sötét szegletében. Han tudta, hogy halott ember. Jabba ezek szerint úgy döntött, hogy egy igazi profira bízza a fejére kitűzött vérdíj behajtását. A teste megfeszült, de Fett csak nem tüzelt. Ehelyett mesterségesen szűrt, gépi hangján megszólalt:

– Nyugi, Solo. Most nem érted jöttem.

Han nem nyugodott meg, de érdeklődéssel figyelte, ahogy a fejvadász egy érmét dob Kabe-nek. Az utcagyerek elkapta, és boldogan csicseregve eltűnt az utca homályában.

– Nem azért jöttél, hogy megölj? – kérdezte Han.

– Hhhhhuuuuhhhh? – visszhangozta Csubi hasonlóan megrökönyödve.

– Jabba elmondta Greedónak, hogy vérdíj van a fejeden – folytatta Fett. – De csak arra használja azt az idiótát, hogy jelezzen neked. Emlékeztetőül, hogy komolyan visszavárja a pénzét. Ha Jabba tényleg holtan akarna látni, szerinted kit bérelne fel?

– Sejtem – válaszolta Han. – Ebben van valami. De... – bizonytalanodott el – akkor miért vagy itt?

– Egy órája landoltam – felelte Fett. – Tettem valakinek egy ígéretet, és én mindig betartom a szavam.

– Miről beszélsz, Fett? – komorodott el Han.

– A nő halott – mondta színtelen hangon Fett. – Még korábban megígértem neki, hogy ha meghal, értesítem az apját, hogy ne kelljen kétségek között leélnie az egész életét. De az apja nevét elfelejtette megmondani. Ezért döntöttem úgy, hogy átadom neked, te könnyebben tudsz üzenni Tharennek.

– Halott? – suttogta Han elszorult torokkal. – Bria?

– Igen.

Han úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Csubi együtt érzően felvonyított, és szőrös mancsával átölelte a barátja vállát. Han egy végeérhetetlen másodpercig csak állt ott, és megpróbálta feldolgozni az érzelmeit. Leginkább a fájdalom dominált. Fájdalom és bűntudat...

– Halott – ismételte meg halkan. – Hogy jöttél rá?

– Hozzáférek a birodalmi adatbázisokhoz. Bria Tharen harminchat órával ezelőtt halt meg. A birodalmiak azonosították a holttestét. Az embereivel a hátvéd szerepét töltötte be valamilyen felderítési küldetés során.

Han nyelt egyet.

Azt ne mondd, hogy feleslegesen halt meg!

– Elérték a céljukat?

– Nem tudom – felelte a mechanikus hang. – Valakinek értesíteni kell az apját. A szavamat adtam... és én mindig betartom a szavam.

– Megteszem – bólintott kábán Han. – Ismerem Renn Tharent. – Kemény csapás lesz neki... Nyelt még egyet, bár pokolian kapart a torka. Csubi halkan felvonyított.

– Jó – mondta Fett, és tett egy lépést hátra az árnyékok felé. Egy pillanattal később Han és Csubi egyedül voltak. A koréliai lassan lenyúlt, és felvette a pisztolyát. Megrohanták Bria emlékei...

Gondoltál rám valaha is, kedves?, merengett el. Remélem, gyors volt és fájdalommentes...

Han nehézkesen tette egyik lábát a másik elé, miközben Csubakkával az oldalán megfordult, és a sikátoron végigmenve kilépett a főutcára. Elindult, hogy keres valakit, aki megengedi, hogy használja a kommunikátorát... egy nagyon fontos üzenetet kell elküldenie...

Epilógus

Másnap Han a Mos Eisley-i kikötő katlanforróságú utcáit rótta, és magában átkozódott, amiért valami szellős öltözék helyett a koszos fehér ingét és a jó öreg, viharvert fekete pilótadzsekijét vette fel. Tíz percet sem töltött az utcán, és máris három különböző lény lépett oda hozzá, és mindegyik arra figyelmeztette, hogy Greedo vadászik rá.

Han bólintott, és mindegyik informátornak megköszönte a szívességet, amit egy-egy odavetett pénzérmével is kifejezett. Sosem árt, ha az ember ápolja a kapcsolatait...

A déli napsütés kínzó volt az emberi szemnek, ezért Han egyfolytában hunyorgott. Elég sok errefelé a birodalmi rohamosztagos, gondolta, amikor már a sokadik katona trappolt el mellette. Csak tudnám, miért?

A lézerkarabélyaik látványa Fettre és az elmúlt éjszakára emlékeztette. Miután a fejvadász magára hagyta, Hannak sikerült találnia egy bártulajdonost, aki némi pénz fejében a rendelkezésére bocsátotta a kommunikátorát.

A koréliai kínkeservesen rögzített egy üzenetet Renn Tharen számára. Nehezen találta meg a megfelelő szavakat, végül a következő változatnál maradt: "Uram, Han Solo vagyok. Tudom, hogy emlékszik rám. Rossz híreim vannak az ön számára, uram. Bria halott. Mindazonáltal bátran halt meg. Büszke lehet rá, uram. Azt akarta, hogy a halála esetén valaki értesítse önt, uram, hogy ne kelljen kétségek között élnie. Sajnálom... tudom, mennyire szerette magát. Nagyon sajnálom..."

Sóhajtott egy nagyot, és magában, szótlanul búcsút vett Bria Tharentől. Nyugodj békében, Bria, gondolta. Ég veled, kedvesem...

Aztán emlékeztette magát, hogy Bria a múlt része. Nincs értelme a fájdalmas emlékeken rágódni. Most a jelenre kell koncentrálnom...

Az biztos, hogy ma beszélnie kell Jabbával. És valamilyen munkát kell találnia. Bármilyen munkát...

Tudta, hogy Csubakka valószínűleg Chalmun kantinjában tölti az időt. Chalmun valami távoli rokona volt Csubakkának, bár ez igaz volt még a fél Kashyyykra is.

A kantin felé vette az irányt. Chalmunnál még most, délidőben is telt ház szokott lenni. Han a bejárat felé közeledve már messziről meghallotta a kiszűrődő jizzdallamokat.

Odabent sötét és viszonylag hűvös volt. Han vett egy mély lélegzetet, és legalább egytucatnyi pia bűzét érezte szerte a galaxisból. Lesétált a lépcsőkön, és odabólintott Wuhernek, a komor és ronda csaposnak. Wuher a fejével jobb felé bökött, mire Han ösztönösen is odanézett. Csubakkát látta közeledni határozott léptekkel.

A vuki szemmel láthatóan nagyon izgatott és elégedett volt valami miatt. Megállt Han előtt, és halk mordulások és vonyítások formájában tárgyalni kezdett a társával.

Han oldalra fordította a fejét, és a vuki válla mellett szemügyre vette a bárban ácsorgó két férfit.

– Egy fuvar? – kérdezte. – No, ez is jobb a semminél! Szép munka volt, Csubi! Ők azok? Az öregember a jawa köntösben, meg az a farmer kinézetű kölyök?

Csubi bólintott, és megjegyezte, hogy az öregember lehet, hogy ártalmatlannak látszik, de épp az imént fékezte meg igen hatékonyan dr. Evazant és Ponda Babát – ráadásul egy módfelett furcsa fegyverrel.

Han elgondolkozva füttyentett egyet.

– Azt mondod, egy fénykardot húzott elő? Nem hittem volna, hogy még vannak ilyenek. Rendben, megbeszélem velük a részleteket. Vidd őket ahhoz az üres bokszhoz, egy percen belül én is ott vagyok!

Miközben a vuki elkísérte a potenciális ügyfeleiket a sarokasztalhoz, Han sietve váltott pár szót Chalmunnal. Remek. Nyomát sem látták Greedónak...

Aztán utat törve a kantin vendégei között elindult Csubakka, az öregember és a fiú felé...

ÍGY KEZDŐDÖTT...