ADRIAN BARNES

ÁLMATLANOK

„Kiváló.”

The Guardian

„A világvége még soha nem volt ennyire átélhetô.”

Strange Horizons

Adrian Barnes: Nod

Copyright © Adrian Barnes 2012

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2014

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Adrian Barnes: Nod

Bluemoose Books, England, 2012

Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978-615-5468-76-6 (epub)

ISBN: 978-615-5468-77-3 (mobi)

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje

A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund

Szerkesztô: Csurgó Csaba

Korrektor: Boncz Éva

Mûfaj: science fiction

És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.

A Teremtés Könyve

Ádám és népe egy halandó elme álmai, mert Káin elköltözött Nód földjére, az álmok és illúziók birodalmába.

Mary Baker Eddy, Science and Health

Ethannek és Liamnek

18. nap: Szavak

A szavak célja a gondolatok elrejtése

Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól. A megmaradt Felébredettek legnagyobb része kiterülve fekszik a Vesszőfutás utca aszfaltján, hat emelettel az erkélyem alatt. Minden, ami odalent van, eltúlzott gesztus: oldalra nyakló fejek, kilógó nyelvek, dugóhúzó által vájt lyuknak tűnő szájak. Akik még mozgásképesek, azok merev pályákon tántorognak körbe-körbe, és a levegőt karmolásszák. Mások olyan mozdulatlanul ülnek a törmelékek között, mintha próbababák lennének, és égő tekintettel merednek fel rám.

Tegnap éjjel megint feláldoztak egy Alvót, egy szerencsétlen fickót bőrszandálban, aki most ott látható véres gumikötéllel egy lámpaoszlophoz kötözve az utca túloldalán. A fejét, mint az összes többiét, neki is savanyúcukorka-sárgára festették.

És ha már a színeknél tartunk, a Kék Admirálisnak nyoma sincs ma este: a letépett ajtókból és szemétté kalapált hulladékgyűjtőkből összeeszkábált rozoga pódiuma üres. Az Admirális és az emberei egy darabig úgy kezeltek, mintha próféta lennék, de mindig is tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Odalent családi kiszerelésben teremnek a próféták: amiben hiányt szenvedünk, azok a hívek. Az egész arra emlékeztet, ami a költőkkel történt ez előtt – arra, amikor az olvasótáborhoz képest nagyjából tízszeres túlkínálatban voltak azon érzékeny lelkek, akik irodalmi folyóiratok rendelkezésére bocsátották műveiket. Mindenki hallatni akarta a hangját; a többiek meghallgatása senkit nem izgatott túlzottan.

Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Lehet, hogy igazából semmi nem változott.

Mit látok még? Fejüket mélyen lesunyó kutyák falkáit, amelyek az események peremén garázdálkodnak. Őszinte sajnálattal kell közölnöm, hogy a hosszú ideje fennálló kutya-ember szövetség végzetes törést szenvedett – erről az Elveszett Lagúna partjain szerteszórt megrágott csontok és összetapadt hajcsomók tanúskodnak. Persze ez szomorú, ugyanakkor ezekről a jól táplált skót juhászkutyákról és német juhászokról nem éppen a nosztalgikus vágyakozás sugárzik a csont alakú, növényi eredetű jutalomfalatkák vagy a szembefordítható hüvelykujjú főemlősök által biztosított hasvakargatások iránt, miközben pofájukat nyalogatva bóklásznak a környéken. Egyébként sem ők tehetnek az egészről. Mi rúgtuk fel az együttműködési megállapodást.

A Felébredettek kiszúrnak, és a tömeg rovarzümmögése felerősödik. Olyan vagyok, mint egy rocksztár! Kezek a magasba, pusztán a régi szép idők kedvéért, és az utca elnémul. Pár másodpercig ebben a pózban maradok, majd hagyom lehullani a karom – és a kísértetházi üvöltözés mintegy végszóra ismét megindul.

Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nagyon szörnyűnek tűnik, kedves képzeletbeli olvasóm, de – és erről valószínűleg meglepetéssel értesülsz – én azon a véleményen vagyok, hogy bár most elég rosszul állnak a dolgok, régebben sem álltak jobban. A Nód csak annyiban változtatott rajtuk, hogy a fájdalom olvadt bolygómagja, amelynek fortyogását korábban békés mosolyunk rejtette, most felszínre tört. Ó, mennyire fetisizáltuk és differenciáltuk régebben az érzelmeinket. Harag! Gyűlölet! Éhség! Büszkeség! Irigység! Becsvágy! Bujaság! Mindenre volt valami szavunk.

De az érzelmeknek az a tarka kavalkádja átverés volt. Mindig is a fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a büszkeség fájdalom, a bujaság fájdalom. Most csak annyi változott, hogy míg régebben a fájdalom megengedhette magának azt a luxust, hogy allűröket tápláljon és jelmezbálosat játszhasson, most ott áll a Vesszőfutás utca sarkán reszketve és pőrén.

És mi a helyzet a Szerelemmel – az alfánkkal és ómegánkkal, a pornográfiánkkal és a legnemesebb érzelmünkkel? A múltban valamiféle különleges és támadhatatlan dologként emeltük piedesztálra a szerelmet, magánéletünk azon elemeként, amelyről úgy hittük, hogy egy szempillantás alatt megtisztít minket az összes pitiáner kis vétkünktől. Mindent tromfoló aduászként kezeltük, általános amnesztiaként vagy valami ilyesmiként. De, mint kiderült, a szerelem nem ment minket fel semmi alól – a szerelem ott áll börtönünk ablaka alatt, és véget nem érő gyertyás virrasztást tart értünk. Szóval, a szerelem? Igen, a szerelem is fájdalom volt. Legfőképpen a szerelem volt az.

Úgyhogy a gondolatmenetet követve felmerülhet bennünk a kérdés: mi nem fájdalom? Ott állok az erkélyemen, miközben ez a kérdés a magasba emelkedik, és felgomolyog Vancouver égboltjára, ahol mozdulatlanul lebegni kezd, miközben egyetlen leheletnyi szellő sem támad, amely elfújhatná. A narancssárga nap, amit elmosódottá és hatalmassá változtatott a korábban Seattle-nek nevezett több millió négyzetkilométernyi porfelhő, lassan ereszkedik lefelé az English Bay öblébe. Szinte hallom a saját sziszegésemet, miközben a nap, talán az utolsó napunk, kioltja magát. Közvetlenül az utca túloldalán, a Démonparkban egy csapat hatalmas kék kócsag hintázik néhány túlterhelt cédruságon. Az, ahogyan a madarakra gondolunk, sokatmondó: a szemkivájó holló, bölömbika, halálmadár. Ezektől biztosan féltek az őseink. A madarak lecsipegetik a csontokat, és felisszák a szemfenékvizet. Lehet, hogy arra emlékeztették elődeinket, hogy ők maguk is nemsokára csontokká válnak. A járdán totyogó galambok látványa kísértetiesnek tűnik; nekem soha nem sikerült túltennem magam a kezeknek ezen a hiányán.

Mögöttem a lépcsőház fulladozik az ötvenlakásnyi bútortól: a konyhai mosogatókon kívül minden odakerült. Az épület megemelkedett gyomorsavszintjének előállítása többnapnyi kemény munkámba került, de ez biztosított nekem és Zoënak még egy kis időt. Viszont tegnap reggel óta recsegéseket és csattanásokat hallok a lejjebb található emeletekről. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a blemmük felfelé fúrják magukat. Fehér vakondok, akik lebontják a mennyezetet, és újabb szinteket fedeznek fel. Tiszta Escher. Most három emelettel lehetnek alattam? Kettővel?

És ha már Escherről van szó, érdemes megemlíteni ezt az érdekességet: a képzőművészeknek igaza volt, szó szerint végig igazuk volt. A mögött, amit régebben „valóság”-nak neveztünk, mindig ott bujkált egy escheri, egy boschi, egy munchi tény – a szörnyűségek nyüzsgő, absztrakt zűrzavara, amely csak arra várt, hogy végre felforduljon a civilizáció köve, és előbukkanhasson alóla. Ki gondolta volna, hogy a fantázia legmeredekebb kötéltánca maga a régi világ volt, a bevásárlóközpontoknak és a médiának az a látszólag unalmas egyvelege, amely nem egészen egy hónappal ezelőtt omlott össze? Ki gondolta volna, hogy a legvadabb képzelőerővel a Starbuck’s pultosai, az általános iskolai tanárok és a pizzafutárok rendelkeznek? Hacsak egyszer is megálltunk volna elgondolkozni ezen, akkor nyilvánvaló lett volna. Ha egy futó pillantást vetünk Afrikára a Szaharától délre, akkor ráébredtünk volna, hogy a mi kivételezett világunk elég ingatag egy képződmény, és a pereme folyamatosan parázslik.

De senki nem állt meg elgondolkozni ezen.

Jézusom, millióféleképpen belefáradtam már ebbe. Immár hetek óta bámuljuk egymás szeme fehérjét a Felébredettekkel – és nem jutunk semmire. De nincs ezzel semmi baj. Tényleg nem bánom. Amúgy is eljutottam már nagyjából arra a pontra, hogy kész legyek feladni az egészet.

De mi legyen a szegény néma Zoëval, aki már el is aludt a vendégszobában a Tanyától kapott játék grizzlymackót szorongatva? Lehet, hogy nekem elegem van ebből az egész szánalmas emberi komédiából, de még így is szeretném, ha ő életben maradhatna. Szeretném, ha valami, amit Tanya szeretett, tovább élne. De próbáljuk csak ezt elmagyarázni azoknak a nyúzott arcoknak odalent, akik frissen érkeztek az éjszakai műszakba, zsebük legmélyén az álmatlanság combjukat perzselő napjával.

Mi lesz Zoëval? Mi lesz a gyermekkel?

1. nap: Xerxész könnyei

Amikor Xerxész, Perzsia királya végignézett dicsőséges és hatalmas seregén, mielőtt megindult volna Görögország ellen, sírva fakadt az előttük álló mészárlás gondolatától.

Azon az első reggelen én éppen egy másik gyermekről olvastam egy újságcikket – egy fiúról, aki csak futott és futott. „Egy elképesztően eltökélt kölyök kiugrása!” – üvöltötte a főcím. A lélegzetelállító történet arról szólt, hogyan szökött meg pénztelen anyjától egy San Franciscó-i utcagyerek, hogyan lopott el egy autót, hogyan lépett meg a rendőrök elől, hogyan sikerült elérnie a repülőtérre, odacsapódnia egy ismeretlen családhoz, felszállnia egy repülőre, majd lebuknia a járat másik végén, Los Angelesben, miközben egy repülőtéri telefonkönyvben keresgélte rég nem látott apja nyomát. És a slusszpoén? A fiú alig tízéves volt.

Ez könnyeket csalt a szemembe, bár azt nem tudnám megmondani, hogy miért. Amikor tényleg meghat minket valami, soha nem tudjuk, hogy mi az oka, mármint a tényleges oka. De arra emlékszem, mennyire tetszett az az „elképesztő” – csodálatosnak tartottam, hogy a főcím megfogalmazójának lelkesedése valahogy kidugta nedves orrát az áporodott újságpapírból, és beleszagolt az én levegőmbe. „Kölyök”, nem pedig „gyermek”. És vegyük észre azt a felkiáltójelet! Már maga a főcím is egy remekmű volt. Elképzeltem, amint egy késő éjjelig dolgozó szerkesztő hátradől az üres szerkesztőségben, és száraz mosollyal gyönyörködik a munkájában.

A cikknek nem volt valódi lezárása. Egyszerűen csak abbamaradt, ahogyan az újságcikkek szoktak, ha az akciótartályból kifogy az üzemanyag. Az volt a cikk mögött és a felvillanó érdeklődésem mögött húzódó igazság, hogy az a fiú még mindig létezett valahol, valamilyen „gondviselői” közegbe ágyazva, Végleges Megoldásra ítélve.

Tanya jelent meg a konyhaajtóban, és rángatott ki az álmodozásból.

– Jó reggelt.

– Hahó.

Felálltam, és odamentem hozzá. Az első gondolatom az volt, hogy pokolian néz ki, de rossz irányból közelítettem meg a dolgot. Tanya maga a mennyország volt; csak korábban ezt nem értékeltem eléggé. De ez a rám jellemző vakság egyáltalán nem szokatlan jelenség – igazából szinte a tökéletes munkadefiníciója annak, hogy mit jelent embernek lenni. Tudtam, hogy Tanya nem aludt, mert a fél éjszakát ébren töltöttem a sóhajtozása és a takaróráncigálása miatt. Most, a hajnalba burkolózva, az elcsúszott hajrétegeivel és a monokliszerű feketeséggel a szeme alatt egyszerre tűnt ártatlannak és romlottnak – egy tudással túltöltött néma gyermeknek. Az ajtófélfának támaszkodott a hálóingében, és engem nézett. A lábai nem pontosan a felsőteste alatt helyezkedtek el.

Tanya odajött hozzám, és fogmosás előtti óvatossággal megcsókoltuk egymást, egyformán finoman véve a levegőt. A haja az arcomat cirógatta. Az a haj – egyik puha réteg a másik után. A vörösesbarna fürtjei soha nem maradtak nyugton. Amikor feltűzte őket, lehullottak, ha egyenesre fésülte őket, begöndörödtek és hullámokba álltak. Ezért szoktam Tanyát Medúzának becézni.

– Szemhunyásnyit sem aludtam – ásított.

– Nem mondod. Nekem úgy tűnt, mintha fél éjszaka ébren forgolódtál volna.

– Egy féléjszakányi alvás csodálatos lenne. Annyira kibaszottul furcsa volt az egész. Még csak el sem álmosodtam.

És ez tényleg furcsa volt. Tanya mindig úgy aludt, mint egy kidőlt fa az erdőben, láthatatlanul a takarók Oregonja alatt. Pár havonta egyetlen gyors kis szellentés – ennél többet nem lehetett tőle hallani tizenegy és hét között.

– A túl sok kávé?

Tanya felnevetett. – Nem emlékszel? Egészen konkrétan még egy kis meleg tejet is ittam, miközben a Reklámőrülteket néztük. Hát, az már biztos, hogy ma én leszek az ügyeletes házisárkány a munkahelyemen.

– Nekem is rossz éjszakám volt.

– Szegény kicsikém.

Ez valahonnan a szórakozottságának a mélyéről érkezett. Egy éjjeliőr vagy egy ügyeletes szerviz valahol a szétesett agyában még mindig aggódott értem. És ezt nevezik szerelemnek.

Én rosszul aludtam, és furcsát álmodtam egy aranyszínű fényről, amelyet valami mással láttam, nem a szememmel. Azon a reggelen még mindig ott volt velem. Nem árnyékos emlékként, hanem elevenként, amitől az éber világ fakónak kezdett tűnni.

– Muszáj lezuhanyoznom.

Tanya megfordult, és kiment a szobából. Én egy szerencsejátékos éberségével figyeltem, ahogy távozik. Az arcának és a testének minden egyes felidézhető részlete kincs volt, és az is maradt számomra: a csípőjének íve, vékony felső ajka, és a teltebb alsó. Még a szinte nem létező fülcimpája is. Tanya néha azt állította magáról, hogy a földönkívüliek kéme, és emberálcájának egyetlen árulkodó hibája a hiányzó fülcimpa. Amikor ezt bevallotta nekem, mindig kacsintott egyet utána.

Tanya felfrissülve és egészen emberinek kinézve tért vissza a fürdőszobából. Megrágta a kiflicsücskömet, és felhajtotta magára hagyott kávémat, amíg én az Elképesztően Eltökélt Kölyökről monologizáltam.

– Ez annyira szomorú – csóválta meg a fejét Tanya azzal a fajta minden bonyodalomtól mentes sajnálattal a fiú iránt, amelyet csak irigyelni tudtam tőle.

Majd felvett egy szürke szoknyát és egy fehér blúzt, és életében utoljára elindult dolgozni. Most visszatekintve csodálom azokat az embereket, akik fehéret mertek hordani. Azt hitték vajon, hogy a világ nem mer hozzájuk érni?

Tanya elment, én pedig maradtam.

Azokban az időkben, amikor mindenki elment otthonról, és egész nap a világ kezét rázta, addig, amíg el nem zsibbadt a saját keze, amíg őszbe nem csavarodott a haja, és köhögni és zihálni nem kezdett a szíve, én otthon maradtam, és könyveket írtam. Az etimológiáról, már ha képesek ezt elhinni. Tudom, tudom! Csodálatos egy szó ez az etimológia. Felért egy tűzijátékkal, amikor társasági összejöveteleken vagy a buszon idegenek kezdtek vájkálni az életemben: az etimológiáról írok könyveket. Né, hogy megtántorodnak, lám, hogy szétrebbennek – még ha kilencven százalékuk abban a hitben is volt, hogy bogarakat tanulmányozok, nem a szavak titkos eredetét.

Az ügynököm, aki hétévnyi szerződéses kötelék után még mindig nem volt egészen biztos bennem, folyamatosan arról győzködött, hogy úgy próbáljak meg letuszkolni egy definíciónál fogva száraz és unalmas dolgot a közönség torkán, hogy meghintem egy kis porcukorral. Azt a könyvet soha nem szállítottam le neki. Megjegyezném, soha nem is mondtam rá egyenesen nemet – egyszerűen csak másfajta könyveket írtam, amelyeket kevésbé becsvágyó kiadók ki is adtak, és amelyekből éppen elég példányt vettek meg az otthonülő, bolyhos pulóveres szőrszálhasogatók ahhoz, hogy újabb nem jó szívvel adott előlegeket kapjak, újabb nyögvenyelős előadásokat tartsak, és hogy folytatódjon a jogdíjak csörgedezése a bankszámlámra.

A mi lakásunk esztelenül apró volt; a harminc centi széles balkonra nyíló franciaablak a nappalink teljes külső falát elfoglalta – ez az erkélynek csúfolt valami néha mintha egy nevetséges ugrásra ösztökélt volna kifelé. Belülről az otthonunk fehér volt, és nagyon világos. A nappali mögött egy teakonyha rejtőzködött, a mögött pedig egy teahálószoba és egy teafürdőszoba, telepakolva rengeteg apró szappannal és samponnal, amelyeket különböző szállodákból nyúltunk le.

Aznap a legújabb projektemen dolgoztam – a társadalom peremére szorult szavakról, az elárvult és eltorzult szavakról szóló könyvön. Egy etimológiai szörnybemutatón. Azon gondolkoztam, hogy Nódnak fogom elnevezni.

A Nód. A Bibliában így hívják azt a kopár pusztaságot, ahova Káint küldték, miután száműzték Ádám birodalmából, ugyanakkor ez az a meseország is, amely felé a szülők szokták álmos gyermeküket ösztökélni meleg emlőskezük gyengéd nyomásával a hátukon.

Ó, az alvás.

Alvás közben mindnyájan meghalunk, egytől egyig, minden egyes nap. Erről miért nem beszélnek többet? Amikor este elszunyókálunk, soha nem garantálja semmi, hogy másnap reggel felébredünk. Minden egyes kis délutáni elbóbiskolás potenciális végjáték. Akkor hát miért féljünk a haláltól, ha életünk minden egyes estéjén boldogan és lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a bizalmi aktusba? Nód.

Mindenesetre, írtam a tézisemben, amikor elfelejtünk szavakat, akkor sorsukra hagyjuk őket. De azok a valóságok, amelyeknek ezek a száműzött szavak adtak hangot, nem tűnnek el: régi, lakatlan valóságok ólálkodnak az örökkévalóságig a sötét erdőkben, a gyermekversekben, a rendőrségi jelentésekben és a riadt emlékekben. Mint a Grimm testvérek farkasai.

Még mindig létezik az összes régi, elsuttogott szó – az olyan fantasztikus szavak és kifejezések, mint a „fába szorult féreg”, a „verbunkos” és a „káptalan”. Több ezren vannak. És amikor ezeket a szavakat halljuk, még a huszonegyedik század antiszeptikus fényében is végigfut rajtunk egy kis borzongás, megérezzük valaminek az ijesztő jelenlétét, amit nem tudunk teljesen hova tenni.

Aznap, emlékszem, a „kesztyűbe dudálni” kifejezéssel birkóztam. Megtanítani valakit kesztyűbe dudálni. „Attól tartok, kénytelen leszek megtanítani önt kesztyűbe dudálni.” Felső osztálybeli brit akcentus, vihar előtti higgadt önbizalom – fizikai és érzelmi. Mindnyájan meglátjuk ezt a szeretteink szemében előbb vagy utóbb: a leszakadni készülő fátylat.

Emberek feledésbe merült milliói tanultak már meg kesztyűbe dudálni. Több évszázadnyi nő és gyermek, és nem kevés férfi tanult meg ezen a sajátos hangszeren játszani. Én a Nóddal megpróbáltam visszaterelni a kesztyűbe dudálást a nyelv karámjába, megpróbáltam előrehajtani az időben. Vesszőfutások, elfenekelések. Seggek kiporolása. Ving Rhames karaktere, amint olyan higgadtan mondja a Ponyvaregényben, hogy: „Szétvágom a segged.” Segg, segg, segg. Erről eszembe jutott a Guántanamói-öböl és Dick Cheney dévaj mosolya; eltűnődtem azokon az edzőtermekben szálkásított hírességeken, akikre lesújtott a média ostora. És a kukkolók tömegein, az emberek millióin, akik egyszerűen csak végignézik az egészet. A párizsi guillotine-okat. Gázát. Damaszkuszt.

Nevetni fognak, de én titkon úgy éreztem, hogy a Nódban tényleg van némi kereskedelmi potenciál, hogy valóban előfordulhat, hogy az emberek szeretnék, hogy megvilágítsam számukra ezeket az összefüggéseket.

Mindegy, szóval nekem nagyon is megfelelt, hogy otthon dolgozom, egyedül, és úgy tűnt, én is megfelelek erre. Nem volt túl sok időm az emberekre; úgy is fogalmazhatunk, hogy voltak fenntartásaim a saját fajommal kapcsolatban. Lehet, hogy túl sok időt töltöttem a ki nem mondott szavak erdejében ahhoz, hogy közülük kiemelkedve bármiféle bizalmat tudjak táplálni felebarátaimmal szemben. Tanya, akinek nem volt ideje olyan szavakkal vagdalózni, mint a „mizantróp”, arra jutott, hogy én egyszerűen csak szégyenlős vagyok. Időről időre embereket hozott fel a lakásba, fülig érő szájú barátjelölteket, hogy én mérlegre tehessem őket, szilárdan bízva abban, hogy felfedezem az értékeiket, és úgy döntök, megtartom őket. Ez nem fordul elő túl gyakran, de most örülök, hogy tévedett velem kapcsolatban.

És egyébként is, őt szerettem. Ez csak számít valamennyit.

Így tartottunk fent egyfajta mérleghinta-egyensúlyt, miközben a háttérben felhorgadt és lenyugodott a világ. Amíg a szememet az övén tartottam, soha nem hatalmasodott el rajtam túlzottan a tengeribetegség. Ez volt a titka.

Úgyhogy én otthon maradtam, és egész nap dolgoztam, soha nem kószálva el túl messzire a zsibongástól, karanténba tett telefonnal és internettel, hogy összpontosítani tudjak, és állhatatosan haladhassak előre. Egy-két óránként megálltam egy pillanatra, kinéztem az ablakon, és mindig ott volt a nap, pár csomóval előrébb járva az útján, bűntudatosan az égboltra dermedve.

Tanya öt óra körül ért haza, pont, amikor a nap elkezdte lógatni az orrát a városra. Kinyújtott karral rontott be az ajtón, majd egyenesen hozzám masírozott, megállt, és csípőre tette a kezét.

– Te is hallottad?

– Mit hallottam? – kérdeztem, miközben arcom nagy részét kiemeltem a laptopból. Tanya akkoriban tett pár megjegyzést a félarcokra és a harmadarcokra, úgyhogy igyekeztem legalább háromnegyed részben ott lenni számára.

– A tegnap éjszakát?

Az a felvitt hangsúly, az a kurta, akadozó fejrázás, amellyel a mások végtelen tudatlansága felett érzett hitetlenséget szokták jelezni. Én ezt „jajmár”-nak nevezem. Tanya lejajmározott.

– Mi történt tegnap éjjel?

Tanya felháborodottan masírozni kezdett körbe-körbe. Én nem sokkal korábban válogattam szét a számlákat és a blokkokat a dohányzóasztalon, és amikor elhaladt mellettük, a vékony kis hőpapírfecnik megremegtek a nyomában. Egy friss kávéfoltot vettem észre fehér blúzán. Konkrétan éreztem ezeknek a testmelegétől felhevült kapcsolatmolekuláknak az illatát, miközben Tanya elsétált a székem mellett, hallottam a műszál erotikus suhogását, ahogy a lábai egymáshoz súrlódtak.

– Senki nem aludt, Paul! Senki, akivel beszéltem, nem aludt egy szemhunyásnyit sem tegnap éjjel. Nem csak te és én. Ki sem tetted ma a lábad? Még a kibaszott híreket sem nézted meg?

– Én…

– Minden ezzel volt tele! – Egy pillanatra azt hittem, Tanya konkrétan toporzékolni kezd dühében. Ami a híreit illeti, azokat még nem tudtam megemészteni – még túl nedvesek és elevenek voltak ahhoz, hogy lenyeljem őket.

– Senki nem aludt tegnap éjjel, Paul. Az. Egész. Kibaszott. Világon. Senki! Vagyis mégis. Sarah azt mondta, hallotta a rádióban, hogy néhányan azt állítják, aludtak. Kábé ezerből egy ember. A rádió azt mondta, hogy Kaliforniában négyórás áramszünet volt, mert mindenki égve hagyta a lámpáját és a tévéjét egész éjjel. Mindenki teljesen ki van borulva ettől az egésztől. Tényleg nem hallottál semmit? Úgy érzem, mintha megőrültem volna, hogy nekem kell elmesélnem neked az egészet!

Ezzel Tanya levetette magát a mellettem lévő kanapéra, és fél kezével sms-ezni kezdett, miközben a másik karját a vállamra tette, nem különösebben érzelmes gesztusként, hanem inkább a pillanatnyi elterülése részeként.

– Annyira kibaszottul furcsa. Annyira kibaszottul hátborzongató.

Én megpróbáltam felfogni, amit mondott, miközben Tanya ujjai a pólómat csipkedték, a telefonja pedig rezgett egyet. Majd Tanya oldalra billentette a fejét, és most először nézett egyenesen a szemembe, mióta hazaért; halványan vörös karikás pillantása az enyémbe fúródott.

– Paul… Te aludtál tegnap éjjel?

Eljött az ideje, hogy elmeséljem az álmomat.

Az álmomban a British Columbia Egyetem Nyugati sugárútján sétálok, nem messze a Nagykönyvtár előtt álló toronyórától. Magán a sugárúton két hosszú, elkeskenyedő tükörüveg lapokból készült háromméteres kúp meredezik. Amikor elhaladok a déli kúp mellett, megpillantom a nap visszatükröződő fényét, amint egyik tükörről a másikra ugrál. Majd a kúp egy ásítással felrobban – mintha vége lenne a világnak, nem egy pukkanással, vagy nyüszítve, hanem mintha korán ágyba zavarták volna.

Az üveglapok nem törnek el, csak szétesnek, és felúsznak a lángolóan kék égbe. Ekkor lassan a könyvtár felé fordulok. Minden lebeg: a fák, az emberek, a padok, az ablakok, a falak. A lábam alatt enged a járda, és én felbukfencezem az űrbe. A toronyóra is követ, masszív, fekete mutatói más-más irányba cigánykerekeznek el.

Majd minden elhalványul, amíg nem marad más, csak az ég és én. Ezután a testem oldódik fel, és az ég a mindent magába olvasztó aranyfény gömbjévé változik. Utána, egy kicsivel később, eltűnök, és már csak a fény marad, a fény tudata. Én is látom, de nem a szememmel, vagyis úgy, mintha a szemem már csak pupillából állna, már ha ennek van bármi értelme. És ekkor az idő is eltűnik, a szavak megszűnnek létezni, és a fény örökké tart. Én megtapasztalom az öröklétet, de valahogy mégis felébredek reggel, merevedéssel és korgó gyomorral.

Ugyanennek az álomnak a különböző változatait álmodom azóta az első alkalom óta, hogy Tanya ott forgolódott mellettem, és ez a legboldogabb élmény, amit valaha átéltem [itt a ceruzámmal a kezemben öt egész percig abbahagyom az írást, mielőtt folytatnám]… mindennek ellenére.

Lehet, hogy a rossz hírek kompenzálásképpen felhatalmazást adnak nekünk arra, hogy túlegyük magunkat. A fenébe a péntek esti szusival, döntöttük el Tanyával. Ehelyett visszatértünk a napégette külvárosi gyermekkorunkba – más szóval a McDonald’sba –, és szereztünk magunknak két forró zsírral és sóval teletömött abrakos tarisznyát. A helyiség tele volt: mocskos padló, emberi kipárolgásokkal terhes levegő. A hosszú sorban senki nem volt különösebben éhes; csak enni szerettünk volna valamit, arcunkat egyformán meresztettük a táplálkozás okozta kielégülés félönkívülete felé. A sürgősségi osztályokon tapasztalható erőltetett bátorság és komor tagadás dominált; az emberek összehúzott szemöldökkel, az ajkukat rágva meredtek a kifüggesztett menüre.

– Mit kérsz, bébi? – Egy minden iróniától mentes, edzőruhát viselő kövér férfi kérdezte ezt előttünk társától, egy hasonló öltözéket viselő nőtől, aki szigorú lófarokba fogta össze a haját.

– Egy kettes menüt. Light kólával.

Ne már, rendeld meg nyugodtan a cukrosat, szerettem volna mondani neki. Észrevettem, hogy Tanya engem figyel. Rám kacsintott, és bűntudatos kuncogásban törtünk ki.

– Mi olyan vicces? – fordult felénk felhorkantva a nő, azt gyanítva, megalapozottan, hogy ő az.

– Semmi – válaszolta Tanya pókerarccal. – Egyértelműen nincs itt semmi vicces.

A sorban állók pillantásával ölni lehetett volna.

A McDonald’s után vettünk pár Ben and Jerry’st a zsúfolt Safewayben, majd hazamentünk, és megnéztük a híradót, az ölünkből falva a hamburgert és a sült krumplit, miközben egy párhuzamos vágányon információt ittunk magunkba.

A kutatók és a szakértők partra vetett halakként vergődtek irizáló öltönyben, elméletek után kapkodva arról, hogy miért is történik ez az egész, a tények hiányától ösztökélve. De mit tudhat egy csapkodó pisztráng a miértekről? Az ötletek eszelős kavalkádja ömlött kifelé a szájukon: egy napkitörés tartott minket ébren egész éjjel; a ravasz terroristák által kibocsátott rejtélyes, mágikus hullámokat kell hibáztatni! A mikrohullámú túlterhelést!

Tanya égő szemekkel és beesett vállakkal figyelt, időnként bólintva egyet. Én a vállára tettem a karom, és masszírozni kezdtem a nyakát. Ahányszor csak megpróbáltam megszólalni, lepisszegett.

A televízió koffeintartalmú univerzuma egyre szélesebbre tárult előttünk. A műsorvezetők és műsorvezetőnők bőrrel borított koponyája csak kerepelt, tréfagyári fogsoruk csattogott. És a szemük! Ezeket a rángatózó szemeket érdemes lesz majd óvatosan kezelni, ha valaha is forró kis kezünk tenyerén találnánk őket: le kell majd küzdenünk a késztetést, hogy addig szorongassuk őket, amíg a zselé ki nem csurog belőlük az ujjaink között. A tévés férfiak és nők bronzfejek voltak. Az ír hagyományok szerint a bronzfejek mindentudóak, és azok, akik beszélgetnek velük, akár a múltat, akár a jelent, akár a jövőt akarják tudni: „Állítsák a bronzfejet középre, ügyelve a belőle sugárzó lángok tüzére.” Hát nem pontosan erről szól a televízió? Hogy ott van mindennek a közepén, és lángol?

– Pánikolnak – suttogta Tanya.

– Igen, így van.

– Ők sem tudnak többet, mint mi.

– Nem.

Tanya arcán vörös foltok izzottak. – Akkor miért nem kussolnak inkább?

A Bronzfejek egész éjjel csak ismételgették papagáj módra a lehetséges magyarázatokat, amelyekről egyszerűen tudni lehetett, hogy pár pillanattal korábban találta ki őket néhány ugyanennyire pánikoló emlős, akik a kameráktól távolabb masíroznak fel-alá. Csak egy pontot illetően alakult ki konszenzus: hogy nyolcmilliárd ember álmatlansága egyszerre nem lehet véletlen egybeesés. Ennek az esélye csilliárd és csilliárd az egyhez. Akár még arról is szó lehet, hogy, ahogyan a televíziós hittérítők és zavaros farvizük állítja, a Mindenható Isten haragja csapott le, bár ez az elmélet engem jobban feldühített, mint a többi. Ha létezik egy Isten, akkor az Ő Kezének jelenléte miért nem igazolódik mindennel kapcsolatban? Miért csak akkor rángatjuk elő Istent, ha valami menő dolog történik (és tévedés ne essék, aznap este az volt a ki nem mondott konszenzus, hogy az egész felbolydulás sci-fi szintű menőségfaktorral bír)? Akkor miért nem kerül említésre Isten, amikor a McDonald’s elad egy újabb sajtburgert? Én asszem, ez Isten műve, ez a ragacsos húsdarab! Te, te ragyás ifjú abban a papírcsákóban, pusztán az ő eszköze vagy! Bár némelyek így gondolják. Vannak, akik végignézik, ahogy a nagyi meghal, és úgy gondolják, hogy ez rendben is van így, ez egy nagyobb terv része. Ezek mindig olyannak tűnnek számomra, mint az abúzustúlélők. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az Istennel kapcsolatos aggályaim ugyanarról a tőről fakadnak, mint a madaraktól való irtózásom: Isten kezetlenségéből. Feltételezem, hogy bármelyik elmélet igaz lehetett, de már azon az első estén megéreztem, hogy nem fog magyarázat érkezni. Ami történt, az egy egyszerű tény volt, semmi több. És mi nem az a faj vagyunk, amelyiket érdeklik a puszta tények. Mi jobban szeretjük kikerülni vagy megcsavarni az ilyesmit.

Mindenesetre az egész sztori a Ma Estében fog kulminálódni – ebben az összes Fej biztosnak tűnt. Mi történik majd ma este, amikor álomra hajtjuk a fejünket, és vagy elmondunk egy imát, vagy nem?

Tanya és én, miután kiürítettük és kidobtuk az áttetsző zacskókat, fagylalttal nyugtattuk meg sótól felmart nyelvünket.

Miközben ettem, elképzeltem, ahogy az olvadó trutyi leszivárog a pépesített hamburgerek és krumpli között, kitölti a réseket, és lecsitítja nyögdécselő gyomromat.

Miután teletömtük a hasunkat, és a tévé és az internet forrón és súlyosan zümmögte tele a szobát, a nappali kezdett egy kicsit zsúfoltnak tűnni.

– Lehet, hogy ki kellene mennünk a konyhába, és magára kellene hagynunk a laptopot és a plazmát – vetettem fel.

– Én öt perce majdnem bekapcsoltam a rádiót. Annyira ostoba vagyok. – Tanya felnevetett, de csak egy pillanatra, utána én szólaltam meg a beállt csendben.

– Furcsa, hogy képesek vagyunk erre.

– Mire?

– Nevetni magunkon.

– Ezt hogy érted?

Én kikapcsoltam a tévét, és a szoba azonnal túl csendes lett.

– Olyan, mintha mindannyian két ember lennénk, akik közül az egyik a másikat figyeli.

Tanya elgondolkozott egy pillanatra. – Azt hiszem, ezt értem. A mi világunk – lendítette a karját a fekete képernyő felé, amely kiköpött mása volt a Monolitnak a 2001: Űrodüsszeiából, csak az oldalára döntve – éppen elbaszódik, de mi ugyanakkor végignézzük, ahogy elbaszódik.

Bólintottam. – Szóval itt vagyunk mi elbaszódva, de itt vagyunk mi is, amint végignézzük, ahogy elbaszódunk.

– Jézusom, nem csoda, hogy nem bírok aludni. De vajon az a részem is éppen elbaszódik, amelyik figyeli, ahogy elbaszódom, Paul?

Most úgy gondolom, hogy ez jó kérdés volt. Talán túlságosan is jó.

Miközben a tudatosság elburjánzott a globális éntudatban, mint egy daganat, Tanya Csingilingi-szerű telefonja csak csicsergett és riszálta magát az összes visszaeső elkövető ösztökélésétől: a szüleinktől Torontóban, Tanya barátaitól és kollégáitól. Anyám egész idő alatt sírt, miközben beszéltünk, apám pedig olyan nemtörődöm közömbösséget tanúsított az egész dolog iránt, amilyet egyértelműen nem érezhetett. Nem nagyon különböztek a megszokott önmaguktól, de nem is voltak teljesen ugyanolyanok. Úgy tűnt, mintha a szokásos személyiségük hangerejét annyira feltekerték volna, hogy sziszegni és recsegni kezdtek tőle, mint egy olcsó rádió, ha teljesen felhangosítják. Ami azt illeti, mindenki, akivel aznap este beszéltünk, idegesen viccelődött, de az adott körülmények között baljósnak tűnt a humor – olyannak, mint egy józan ész hiányában a levegőt karcoló öblös nevetés.

Az összes beszélgetés végén olyan lazán búcsúztunk el, ahogyan csak tudtunk, de a szavaink körül megülő csend protokolláris volt – levegőtlen és mozdulatlan.

És mégis.

És mégis, ezzel egy időben az egész egy kicsit izgalmasnak tűnt. Ne finomkodjunk; mindnyájan tudjuk, mire gondolok. Az apró katasztrófák – az elveszett cicák, a pityergő csimoták – összetörhetik a szívünket, de a masszívabbak elkerülhetetlenül pop-corn zabáló látványosságokká válnak. Éljen, kiáltja az agyunk valamelyik része, a balvégzet. És elképzelhető, hogy legalább részben ez az oka annak, hogy a balvégzet mindig meg is talál minket.

És most jön a legrosszabb rész. Miközben végighallgattam Tanya beszélgetéseit, melyek során elmesélte a barátainak és a rokonainak, hogy én aludtam, konkrétan azt éreztem, hogy dagadni kezd egy kicsit a mellem. Milyen szánalmas ez már? Mint kiderült, senki más nem aludt az ismerőseink közül. Megcsapott a kísértés, hogy úgy érezzem, mintha valami különleges dolgot tettem volna azzal, hogy elszunyókáltam. Szégyenletes, mennyire függünk a saját sajtócímkéinktől: a tömegmészárlás túlélője, a lottónyertes, a valóságshow-szereplő, a rendkívül népszerűtlen, szavakról szóló könyvek szerzője.

Már majdnem éjfél volt, amikor odamentünk az ablakhoz, és kinéztünk rajta, hogy azt lássuk, amitől tartottunk: a vért a világ székletében. A város összes lámpája ragyogott.

Ott álltunk egymás kezét fogva, érezve egymás hegyes csontvázát a bőr és a zsír rétegei alatt, az ujjaink és a tenyerünk között létrejövő meleg kapcsolat mögött. Emlékszem, arra gondoltam, hogy mi tényleg pusztán energiából álló lények vagyunk, pont, ahogy a hippik és a fizikusok mindig is mondták – olyan tiszavirág-életű „energiából”, „hullámhosszból” és „rezgésekből” álló lények, hogy akár egy itatóspapír suhogása is semlegesítheti a töltésünket, és eltörölhet minket. Jó érzés volt ilyen átmenetinek és törékenynek érezni magunkat; értékes pillanatnak tűnt.

Tanya megszorította, majd elengedte a kezem. – Most inkább megpróbálok aludni. Ideges vagyok.

– Feküdjünk le mindketten.

Elindultunk a hálószobánk hajdan hatalmas teteje felé, mindent levettünk magunkról, és egymáshoz szorítottuk a testünket a takarók alatt, mint a kisegerek egy állatkereskedésben, akik megpróbálják kikapcsolni a tudatukat, és eltűnni a felfoghatatlan óriások szeme elől.

– Álmos vagy? – kérdeztem, miközben átmelegedett körülöttünk az ágynemű.

Tanya hangja nagyon vékony volt. – Nem. És te?

Az együttérzés – elég gyakran – egyenlő a hallgatással. Én közelebb húztam magamhoz Tanyát, egyik kezem a fülére tettem, a másikat a saját mellkasomra. Majd ásítottam egyet.

Most úgy gondolom, hogy ha mind a nyolcmilliárdan egyszerűen csak lekapcsoltuk volna a lámpákat aznap éjjel, lefekszünk, és nem izgatjuk magunkat, akkor mindnyájunknak sikerül elaludnunk, és a méregpohár eltűnt volna. De térjünk vissza a földre. Ki hajlandó bármin is nem izgatni magát? Az élet egy var a seben, és nekünk olyan a természetünk, hogy addig piszkáljuk, amíg vérezni nem kezd.

2. nap: Álommanó

Egy kolduló imposztor, egy meztelen csavargó

Amikor másnap reggel felébredtem, már hétágra sütött a nap, és az ágy másik oldala Tanya hiányának ravatala volt. Tanyát a nappaliban találtam. Míg előző reggel még olyannak tűnt, mint aki nem kívánt tudással terhes, ekkor úgy nézett ki, mint aki lebabázott, lerakta valahova a kicsit, és az egész éjszakát azzal töltötte, hogy eszelősen gondolkozott azon, hova is tehette. A hűtőbe? A szennyeskosárba? A mikróba?

A laptop ott hevert csupasz, piruló térdén; a szeme Google-szemüveg volt.

– Mióta vagy fent? – kérdeztem. Majd hozzátettem: – Bocs.

– Nem. Jó, hogy legalább egyikünk tudott aludni.

– Semmi? – Semmi. – Figyelj, te egyszerűen csak kiborultál. Majd alszol, ha eléggé elfáradsz. Mindenkivel ez lesz. Ez csak egy…

Tanya remegő térdekkel bámult lefelé a laptopjára. Megpróbálta a tenyerével lefogni a lábát, de a keze is remegni kezdett.

– Tudod, mennyi időm van hátra, Paul? Ha nem alszom?

– Én nem akarok ebbe az irányba elmenni…

– Harminckét napom. Vagy kevesebb. Ezt mondják. Még öt nap, amíg be nem áll egy „alvásmegvonásos pszichózis”-nak nevezett valami. Amíg meg nem őrülök, Paul.

– Ez nevetséges. Rengetegen szenvednek inszomniában, és mégsem őrülnek meg.

– Nem. Azt mondják, hogy az inszomniások is el szoktak szunyókálni egy kicsit, de ez más. Az elmúlt két éjszaka végig teljesen ébren voltam. Még csak nem is érzem álmosnak magam. Úgyhogy hat nap az őrületig, majd legfeljebb harminckét nap a teljes testi leépülésig és a halálig. Csak figyelj. Ez a pasi kábé ötpercenként műsorba kerül.

Ezzel a Monolitra fogta a távirányítót, és felerősítette a hangerőt. Valami laboratóriumi patkány, fehér köpennyel ékesítve. Dülledt szemek, vastag szemöldök és vastag ajkak. Ki nem állhattam az önelégültséget a szemében.

– Azt mondja, hogy csináltak néhány kísérletet, hogy megállapítsák, meddig lehet egy embert ébren tartani, de senki nem volt képes hat napnál tovább ellenni teljesen ébren anélkül, hogy az agya kikapcsolt volna. Ő úgy gondolja, hogy…

– Kapcsold ki.

– De én nem…

Elkaptam a távirányítót, ezzel mind Tanyába, mind a laboratóriumi patkányba belefojtva a szót.

– Menjünk el valahova reggelizni.

Tanya egy szót sem szólt, miközben felöltöztünk. Én felkaptam a Nód legújabb változatának a kinyomtatott példányát, és elindultunk a névtelen lebuj felé, ahol havonta nagyjából egyszer szoktunk reggelizni. Tojás, hagymás krumpli, pirítós és korlátlan mennyiségű kávé, fejenként alig öt dollárért. Ketreces tojás, fehér kenyér, viaszos sajt: az a hely rasszista erőszak volt mind a természet, mind az egészséges táplálkozás ellen. Ráadásul rettenetes íze is volt az ételnek – Tanya megfogalmazásában „csak a szó legtágabb technikai értelmében véve étel”-nek –, de a kifőzdei árak miatt újra és újra visszatértünk, hogy kiegyenlítsük a péntek esti szusilakomáink költségét.

Kettőnk belső vicce volt, hogy soha nem jutott eszünkbe, hogy is hívják azt a helyet. Ami azt illeti, szokásunkká vált lesütni a szemünket, amikor az étterem kifakult, zöld ponyvatetejének közelébe értünk; nem akartuk elrontani a játékunkat. A Szombati Reggelik arra is lehetőséget adtak, hogy kikérjem Tanya véleményét a legújabb oldalaimról. És bár ez egyértelműen nem tartozott a megszokott szombat reggeleink közé, szükségét éreztem, hogy úgy tegyek, mintha az lenne.

Az utcák csendesek voltak. Nem olyan értelemben, hogy üresek lettek volna, hanem úgy csendesek, mint amikor rengeteg ember egyszerre nem szól semmit. Tehát fényesek és zsúfoltak voltak, miközben végigvonultunk a Denman Street emberi lényei között, és senki nem tévesztett meg senkit a normalitás gyenge alakításával. A gyarmatosítás első napjai alatt a bennszülöttek, akik az éhezés határán álltak az európai vallási megszállottak nevetséges túlerejével szemben, néha vallásos megtérés jeleit mutatták, hogy élelmet szerezzenek maguk és gyermekeik számára. A mi őseink cserébe kigúnyolták a kétségbeesésüket, és rizskeresztényeknek nevezték őket. Hát, aznap reggel Vancouverben mindnyájan rizskeresztények voltunk, akik lábujjhegyen járnak, nehogy felbőszítsék Istent. Ezt jól is tettük, mivel körülöttünk csupa üveg volt a város.

Minden szellőjárta látképet zöldüveg-felhőkarcolók kereteznek, az összes üzleten hatalmas üvegkirakatok – a West End olyan hely, ahol mindenki látni és látszódni akart: egy felvonulási tér, a visszatükröződések és átlátszóság otthona. Az a sok üveg egyfajta csatakiáltássá állt össze: ilyen hatalmasak vagyunk, ilyen merészek: üvegvárost építettünk az óceán peremén, Isten, rombold csak le, ha mered. Nem tartunk sem forradalomtól, sem az időjárástól, hirdetik a tornyok gigászi törékenységükben. A szél puszta szórakoztató elem, egy játék szél, amelyik úgy tekereg a felhőkarcolók között, ahogy egy csokor léggömböt tartó bohóc őgyeleg egy születésnapi bulin. És ennek a rengeteg mosolygó üvegnek a háttere előtt az összes elhaladó ember sérthetetlennek tűnt, olyan sűrűnek és összeszedettnek, mint egy fekete lyuk. Egészen eddig a délelőttig. Most a város valahogy megbillent, és mindnyájan szép lassan az English Bay felé kezdtünk csúszni.

Az összes megszokott látványt a furcsaság bevonata borította; minden ugyanolyannak tűnt, mint korábban, de egyszerűen semmire sem lehetett ránézni anélkül, hogy észre ne vette volna az ember, hogy valami nagyon megváltozott. Aznap reggel az üveges tekintetek városa voltunk.

– Azok a srácok – suttogta Tanya egy meleg párra és az egyforma fekete labradorjaikra mutatva. – Ezek nem kutyát sétáltatnak. A kutyáik sétáltatják őket.

És én láttam, szó szerint láttam, ahogy Tanya metaforája valósággá válik. A kutyák higgadtnak és magabiztosnak tűntek, míg a póráz túlsó végére erősített emberek pusztán csak utánuk húzott csomagok voltak.

És még? Körbepillantottam.

Az összes tekintet befelé fordult; mindenki bekapcsolta az introspektív üzemmódot. Miközben elhaladtunk a néma pékségek és kávézók mellett, láttuk, ahogy pénzek cserének gazdát; hallottuk a megszámolt érmék csörrenését a márványpultokon. Az emberek az asztalok fölé görnyedtek, egymás szájáról olvastak.

– Mintha ők nem pontosan ugyanarról sugdolóznának, mint mindenki más – mondta Tanya hangosan, minek következtében megfordult néhány fej – először felénk, majd gyorsan a másik irányba.

Amikor odaértünk az étteremhez, leültünk egy asztalhoz a nyitott kirakatablak mellett, és rendeltünk a pincérnőtől. Szláv származású, tankarcú nő volt, aki úgy nézett ki, mintha egész gyermekkorában szteroidokkal etették volna valami régi szovjet blokkbéli pincérnőtermelő gyárban. Utána némaság telepedett közénk, az evőeszközeinket bámultuk. Néha előfordult, hogy rászáradt tojássárga maradt a villánk hegye között, és olyankor odahívtuk a pincérnőt. Ő mentegetőzés nélkül cserélte ki az eszközt, sőt, a megvetéssel határos valamivel, amit a burzsuj tempónk felett érzett, a kulákos finnyogásunk miatt.

A nap felé fordítottam a késemet, és amikor megvillant, eszembe jutott az álmom. Két éjszaka egymás után. Éppen el akartam mesélni Tanyának, amikor megláttam, hogy Charles tart egyenesen felénk.

Hogyan mutassam be Charlest ebben a narratívában?

Míg a lelkesedésem hiánya az emberiség nagy részét biztos távolságban tartotta tőlem, az olyan embereket, mint Charles, mintha szinte vonzotta volna. Lehet, hogy arról van szó, hogy mi, mizantrópok nem diszkriminálunk – az embergyűlölő egyformán gyűlöl mindenkit. Lehet, hogy ettől a szánalmas miniegalitarizmustól a világ Charlesai, akik ahhoz szoktak, hogy első blikkre kiselejtezik őket a többi közül, úgy érzik, hogy a társasági kívánatosság eddig ismeretlen magaslataiba emelkednek, amikor epés ragyogásában fürdenek.

Charles büdös volt. Mit tehetnék még ehhez hozzá, de tényleg? Ő egy kívülálló volt, aki mindig a befelé vezető utat kereste. De senki nem akarta beengedni. Ehelyett lefokoztuk a kukabúvár „helyi személyiség” státuszára. Mintha kitalált szereplő lenne.

Én elmondhatom magamról, hogy nincs időm emberekre, amíg meg nem értem őket, akkor viszont a megvetésem átcsap szánalomba. Ez így nagyon szar élet: mindenből a legrosszabb. A megvetés rossz, de a szánalom még rosszabb. A szánalom ragacsos: megtapad azon a szerencsétlen, ostoba nyomorulton, aki elég biztonságos helynek tartja ahhoz, hogy onnan folytassa a sopánkodást.

– Ó, a francba. – Tanya is észrevette.

– Szia, Paul. – Charles hozzám beszélt, de a Tanya mellett lévő üres széket nézte közben.

– Szia, Charles.

Soha nem tudtam meg a nevét; soha nem mutattak be minket egymásnak. A keresztnevét csak azért ismertem, mert az emberek pletykálni szoktak róla a háta mögött, amikor felállt az asztaltól. Mindig Charles maradt. Semmi Chuck, semmi Charlie. Az elcsoszogás formalitása.

– Hogy halad az új könyved, Paul?

Én akaratlanul is lepillantottam a mellettem lévő széken heverő kéziratra, és imádkoztam, hogy Charles ne vegye észre. Ő tudta, hogy én írok. Kikölcsönözte a könyveimet a Joe Fortes könyvtárból, ahol ő és a többi csavargó töltötték napjaikat. Kikölcsönözte, és, furcsa módon, el is olvasta őket.

– Lassan. – Charles valószínűleg azt hitte, hogy az egész világ tarzani egy szótagokban beszél. De kurta válaszokkal nem lehetett őt elriasztani. A szűkszavúság csak még több helyet adott az ő szavainak.

– Nem baj, ha leülök? – kérdezte Charles, miközben megelőző jelleggel leereszkedett egy üres székre.

Charlesnak az a fajta vörös műanyag arca volt, mint az olyanoknak, akikkel kemény kézzel bánik a sors. Az arckifejezése barátságos volt, de belemerevedett ebbe az állapotba, mintha rajzszögekkel vagy tűzőkapcsokkal rögzítették volna. Charles magas volt, de alacsonynak tűnt, mindazzal az esetlenséggel és gyűröttséggel, ami ezzel jár. Mint azok a madzagon lógó csontvázak, amelyeket minden halloweenkor előveszünk a kartondobozból, és félszívvel a bejárati ajtóra akasztunk.

– Hogy van Miss Szovjetunió ezerkilencszázhatvankettő ma reggel?

Miközben ezt a kérdést feltette, Charles körbepillantott, hogy meggyőződjön arról, hogy a pincérnő nincs a közelben. Az intimitás háromszögét próbálta megteremteni: mi hárman róla beszélünk. Ő a kívülálló, nem pedig Charles.

– Jól van.

– Túl kedvesek vagytok hozzá. Fogadok, hogy ma reggel nem fog túl sok kávét eladni.

– Ez nem vicces, Charles – szólt rá Tanya úgy, mintha egy parkettára pisilő kiskutyához beszélne.

– A Starbucks üres lesz ma. És, idézem: „A New York Times arról számolt be, hogy az amerikai Starbucks-üzletlánc a tavalyi év folyamán ezer eladóhelyiségét kényszerült bezárni.” És ez még korábban volt. Az emberek már nem kérnek belőle… Biztos, hogy az új orosz–kínai műholdlánc sugárzik le ránk valamit. Úgy, mint egy Ian Fleming-regényben. – Úgy ejtette, hogy „flíming”. – Valamiféle fehérzajjal megszakítják az agyhullámainkat. Mi pánikolni kezdünk, és a piacok összeomlanak, pont, mint 9/11 után, ők meg pár nap múlva bemasíroznak, és mindent felvásárolnak. Annyira nyilvánvaló.

– Igen, de a kínaiak sem alszanak. Szóval, akkor most hogy is van ez?

A pincérnő lecsapta elénk a tányérunkat.

– Nem. Nem műhold. Isten.

Mindnyájan rámeredtünk, miközben a napfény brutális vakolattá változtatta a bőrét.

– És miért tenne velünk ilyet Isten? – kérdezte végül Charles helyettem is fölényesen.

– A buzik, a terroristák és a szar televízió miatt, te ostoba útszéli hajléktalan. Isten azt mondja nekünk, hogy az ördög nem alszik. Most majd kiderül, ki hallgat a szavára.

Ezzel összefonta gumós karjait a mellkasán. Az asszonyság nyelvtanába nem fért bele a feltételes mód; csupa kijelentő és felszólító mód volt.

Tanyánál ekkor betelt a pohár. Ő nem volt hajlandó az idejét bibliabiflázókra vesztegetni, miután két ilyen ember nevelte fel, és a földrész túlsó végére kellett költöznie, hogy megszabaduljon a megváltásról szóló nézeteiktől.

– Tartsa meg inkább a gyűlölködő kijelentéseit magának, különben szólok a tulajnak.

Tanya alsó ajkán egy nyálcsepp volt, amelyet minden tudatosság nélkül letörölt.

A pincérnő gúnyosan elvigyorodott.

– Kapják be – mondta, majd megfordult, és otthagyott minket.

– Maga is kapja be, ribanc! – kiabálta utána Tanya, miközben egy magányos ér kéken lüktetett a homloka közepén.

– El tudod ezt hinni? – kérdezte tőlem Charles mohón. – Mi a véleményed erről az egészről, Paul? Te elég kipihentnek tűnsz. Tudtál al…?

– És te is bekaphatod, Charles – pördült vissza Tanya.

– Én nem…

– Senki nem kért rá, hogy csatlakozz hozzánk. Soha senki nem szokott megkérni, hogy csatlakozz hozzájuk. Előfordult már, hogy befogd annyi időre, hogy elgondolkozhass azon, miért van ez?

Charles felugrott, és a háta mögé dugta a kezét, mintha rosszalkodáson kapták volna.

– Nem akartam zavarni – mondta, miközben egyre vörösebbé vált az arca.

Tanya a kétéjszakányi elveszett alvás kegyetlen kísértetétől megszállva felnevetett.

– Zavarni. Ne már. Mást sem csinálsz, csak zavarod az embereket. Ne sérts meg minket azzal, hogy úgy teszel, mintha ezt nem tudnád.

– Tanya… – kezdtem volna bele.

– Tanya – utánzott ő gúnyosan. – Tévedek? Szívesen látjuk? Te szeretted volna, hogy ideüljön? Megrendeljük neki a Séf Ajánlatát?

Charles szemét az enyémre szegezve hátrálni kezdett a helyiségben, egyik széknek a másik után ütközött neki, majd eltűnt a sikátorba vezető hátsó ajtón át. Mi némán üldögéltünk tovább, Tanya a saját alvadozó reggelijét bámulta, én az enyémet. A tojássárgák citromos habcsókok voltak, amikor pedig mandarinoknak kellett volna lenniük. Ketrecbe zárt, kéz nélküli anyák képe villant fel lelki szemeim előtt, de kivertem őket a fejemből.

– Ezt muszáj volt?

– Azt akarta kérdezni tőled, hogy te Alvó vagy-e.

És ez volt az első olyan alkalom, amikor ezt a szót az új értelmében használva hallottam – nagy kezdőbetűvel. Tanya vajon a tévéből szedte fel, vagy ő maga találta ki? Lehetséges volna, hogy pár milliárd kirojtosodott agy szimultán adott nevet ennek az új jelenségnek?

– És?

– Csak úgy gondoltam, nem igazán lenne jó ötlet megmondani neki.

– Miért?

– Nem tudom, miért, Paul. Azt hiszem, minden ok nélkül. De amúgy is menjen a picsába. Nekem nincs erre időm. Együnk.

Minden tőlünk telhetőt megtettünk a felszolgált étellel kapcsolatban, de csak a kenyérhéj és a kávé ment le. Kicsivel később valamelyikünk, már nem emlékszem, melyikünk, azt mondta: – Ez csak a kezdet, ugye?

Ekkor mindketten körbenéztünk, és az étterem üres volt, se pincérnő, se Charles, se a többi vendég. Mintha ezer éve be sem tette volna senki a lábát arra a helyre.

3. nap: Bevert szögek

Ez egy római szokás volt, amit abból a célból elevenítettek fel, hogy távol tartsa a pestist.

Másnap reggel nyolc órakor életbe lépett az úgynevezett Nemzetközi Mikrohullámú Kommunikációs Tiltás. Valaki egy irodában vett egy mély levegőt, kifújta, majd megnyomott egy kapcsolót. Abban a pillanatban az összes ISP és mobiltelefon-szolgáltató felhagyott a működéssel a világon. Újabb kapcsolókat nyomtak meg, és a vonalas készülékek is elhallgattak. Előző este teleplakátolták a várost azzal, hogy az Xbox-konzolok és a távirányítású garázsnyitók be vannak tiltva. Az az ötlet húzódott meg az egész mögött, hogy le kell rombolni a fehérzaj életünket átható falait, és meg kell nézni, hogy képesek vagyunk-e ellazítani az agyunkat, és elszunyókálni az ennek eredményeképpen megjelenő nyugalomban.

Majd, nyolc óra nulla egykor belém hasított, hogy én és Tanya magunkra maradtunk. A minket a családunkkal és barátainkkal összekötő hálót letépték. A távolság hirtelen valóságossá vált, valószínűleg életünkben először. Toronto végtelenül távolinak tűnt, és még a barátainknak az English Bay túloldalán elhelyezkedő lakásai is lehetetlenül messze voltak.

Ekkor jött volna el a gyász megkezdésének ideje? Majdnem, már majdnem.

Noha a betiltásokat az ENSZ szentesítette, és a fegyveres erők ügyeltek a betartásukra, szárnyra kelt a pletyka, hogy Oroszország és Kína nem tartják be a szabályokat, hogy ők online állapotban tartják a szolgáltatások elektronikus kitinpáncélját, hogy elkerüljék azokat a végzetes csapásokat, amelyeket a teljes lezárás a gazdasági, katonai és politikai infrastruktúrájukra mérne. Kétség sem fért hozzá, hogy ezt teszik – és kétség sem fért hozzá, hogy mi is ezt tesszük.

Délelőtt kilenckor megjelentek az egyenruhások. A rendőrség, a hadsereg, a tűzoltóság, és, amennyire tudni lehetett, még az állatvédők is – a felsőbb hatalmak mindenkit kivonultattak az utcára, aki rá tudta tenni a kezét bármiféle hivatalosnak tűnő öltözékre. Antennás furgonok haladtak el mellettünk lassan és szégyenlősen, amelyeket rágózó tartalékosokkal megrakott dzsipek követtek. Hogyan tűnhetnek a jószívű kanadai fiúk, akik a liberális marihuánatörvények és a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás édes éltető közegében nevelkedtek, egy csapásra olyan keménynek és amerikainak, amint hozzájuk vágunk egy egyenruhát, és a kezükbe nyomunk egy csomag Juicy Fruitot?

Én odakint voltam, a sűrűjében, a Safewaybe próbáltam eljutni, hogy feltöltsem a készleteinket. A bolt előtt egy körülbelül ötszáz embernyi sor állt. A várakozókat csoportokban engedte be egy csapat katona az ajtónál. „Csak készpénz”, állt egy kézzel írt táblán immár elkerülhetetlenül, most, hogy a hitelkártyák és a betéti kártyák használhatatlanná váltak. És mennyi időnek kell eltelnie, amíg az évszázados varázs megtörik, a pénz visszaváltozik papírrá, mi pedig visszatérünk a szemet szemért, fogat fogért cserealap jól bevált gyakorlatához?

– Van bármi fogalma arról, mennyit kell várni a bejutáshoz? – kérdeztem az előttem álló nőt.

Ő nem válaszolt, egyszerűen csak mereven megrázta a fejét, és előrébb csoszogott.

A válasz az volt, hogy három órát.

Amikor végre odaértem az ajtóhoz, egy himlőhelyes katona állta utamat, akinek tikkelt a szeme, és emiatt úgy tűnt számomra, mintha ironikusan kacsintana egyet, ahányszor csak megszólal.

– Kezeket fel.

– Persze.

A katona végigtapogatott, kihúzta a telefonomat a kabátzsebemből, és hátradobta a mögötte felhalmozott elektronikus eszközök kupacára. Félmillió dollárnyi csúcstechnológia, egy halom régi, elromlott Transzformer-játék státuszára lealacsonyítva.

– Miért veszik el ezeket? Amúgy sem működnek.

– Készpénz van magánál?

– Igen.

– Mennyi?

– Ötven-hatvan dollár.

A katona felhorkantott. – Abból akár egy csomag felvágottat is tud venni. Kellemes vásárlást.

Félreállt, én pedig beléptem.

Hamar leesett, hogy mire gondolt. Az összes szépen kinyomtatott címkét letépték, és az árakat közvetlenül az árura írták rá piros filctollal. Nagyjából megháromszorozódtak az elmúlt két nap során. De legalább a kapitalizmus még mindig élt, és definíció szerint működött. A gondolat, hogy az a láthatatlan kéz még mindig szorgosan üti a szegényeket és a kétségbeesetteket, szinte megnyugtatónak tűnt. Végtére is, ahhoz, hogy az emberben feltámadjon a profitszerzési vágy, szüksége van arra, hogy képes legyen maga elé képzelni egy olyan jövőt, amelyben majd elköltheti ebül szerzett javait.

A polcok sebesen ürültek. Ellenőriztem a pénztárcámat, és gondolkozni kezdtem. A három húszasommal nem fogok sokra jutni, úgyhogy proteinben kell gondolkoznom. Sőt, népszerűtlen proteinben. A mogyoróvaj-szekcióban pólószaggató közelharc tört ki két nagydarab férfi között. Egy összetört üvegtartály hevert köztük a padlón, miközben a csúszós, szilánkos mocsokban birkóztak.

A világkonyhasoron szerencsém lett, és kiszúrtam fél tucat üveg tahinit a felső polc hátuljában. Természetes kiválasztódás testmagasság alapján. Lekaptam négyet – ennyit tudtam megengedni magamnak. Majd a mellkasomhoz szorítva az üvegeket tülekedni kezdtem a kasszák felé.

Amikor kiléptem a boltból, láttam, hogy a sor immár több ezer főnyi bepánikolt embernyivé duzzadt, akik előre kezdtek nyomakodni a katonák sorával szemben. Itt nagyon csúnya dolgok fognak történni nemsokára. Biztos, hogy gyökeret kezdett verni egy gondolat abban a hatalmas tömegben: miért is fizessenek, amikor minden egyes ember, aki élelemmel teli karokkal jön ki az üzletből, egyfajta két lábon járó Élelmiszerbank?

Mivel nem tetszettek az esélyeim arra, hogy biztonságban átkelhessek a parkolón szánalmas szerzeményeimmel, élesen jobbra fordultam, és elindultam az épület oldala mellett, miközben a tahinis üvegeket a kabátomba dugtam, és szorosan behúztam a cipzárt.

Az épület mögötti rakodóterület üres volt, egy rasztahajú fiatal nőt és óvodáskorú gyermekét leszámítva, akik a járdaszegélyen ücsörögtek. Az anya olyasfajta saját márkás hippinek tűnt, aki csak azért hord hosszú szoknyát és sok gondoskodást igénylő frizurát, hogy megkülönböztesse magát a többi jellegzetes, segélyből élő anyukától. Nyíltan zokogott, miközben a lánya szenvtelenül meredt rám.

– Mi a baj? – kérdeztem meg, megpecsételve a sorsom.

– Három férfi. Elvették tőlünk az élelmiszereinket, és elrohantak arra. – A nő a parkoló felé mutatott, felüvöltött, hogy „kibaszott szemétládák!”, majd eltakarta az arcát, és folytatta a zokogást. Vajon igazat mondott? Számít ez?

– Tessék. – Kicipzároztam a dzsekimet, és kivettem belőle az egyik üveget, majd odaadtam a kislánynak. A szánalom, az a vén gazember. – Messze laktok innen?

– Kétsaroknyira – válaszolta a nő óvatosan, láthatóan attól tartva, hogy mindjárt az önjelölt védelmezőjükké és tartós vendégükké nyilvánítom magam.

– Akkor induljatok el, és zárjátok be magatok mögött az ajtót, miután hazaértek.

A nő még mindig gyanakvónak tűnt. – Oké. Kösz.

Majd felállt, hogy elinduljon, de én megállítottam őket, kivettem még egy üveget, és átnyújtottam a kislánynak. Ő felmosolygott rám, de nem mondott semmit.

– A lánya jól van? – kérdeztem.

– Két napja egy szót sem szól. De még mindig…

Ezen a ponton viszont a nő úgy döntött, nem fogja megosztani velem azt az egyértelmű tényt, hogy a gyermeke még mindig alszik, hanem elkapta a lánya kezét, megfordultak, és futásnak eredtek.

Hazasétálni olyan volt, mint egy sebesen leépülő beteget meglátogatni az intenzív osztályon. A kereskedelem az utolsókat rúgta; az üzlethálózatoknál már megkezdődött a végső visszaszámlálás, de néhány családi vállalkozás még nyitva volt, és gyanakodva, résnyire szűkült kirakatokkal méregette az utcát, noha nem nagyon tudtak mást kínálni, csak magazinokat és autós légfrissítőt.

A fenyegetettség ott lebegett a levegőben. Nem láttam semmi olyat, ami megért volna egy YouTube-posztot, de az a meghatározhatatlan, furcsa hangulat, amit akkor vettem észre, amikor Tanyával előző nap elmentünk reggelizni, az éjszaka során veszített egy kicsit a meghatározhatatlanságából. Az emberek arca egyértelműen jelezte, merre haladnak a dolgok. Rettenetesen néztek ki. A férfiak nem borotválkoztak, a nők nem csinálták meg a frizurájukat. Minden és mindenki kezdett egy kicsit maszatosnak tűnni. Kicsit olyannak, mint akinek elgurult a gyógyszere, kicsit olyannak, mint aki a hintaszéke peremén egyensúlyoz. És a zsaruk. Mindenütt zsaruk és katonák voltak. A fegyverüket szorongatták, és többedmagukkal álldogáltak a sarkokon várakozva, kéken és zölden. A járdákon összetört telefonok, mintha eltaposott cukorkák lettek volna.

Aznap éjjel kezdett nekem Tanya könyörögni a szexért.

Remélem, hogy ez egyáltalán nem tűnik erotikusnak, mert szó szerint értettem a könyörgést. Tanya a megszállottjává vált annak a gondolatnak, hogy ha képes lennék őt az öntudatlanságig dugni, akkor áttörhetné a torpor falát maga körül, és el tudna aludni. És ezt a meggyőződését mások is támogatták: a huszonegyedik században mindig is rengeteg támogatás jutott az embernek bármiféle jó öreg dologgal kapcsolatban, amiben hinni akart. Tanya előző nap még a tévé képernyőjére tapadva nézte megbabonázva, ahogy emberek betelefonálnak különböző beszélgetős műsorokba, és határozott hangon azt állítják, hogy változatos módszerekkel sikerült elaltatniuk magukat. A szexmaratonok a lista negyedik helyén álltak, közvetlenül az ivás, az imádkozás és a drogok mögött. Mi lehetett az ötödik? Nem is emlékszem. Talán a vásárlás. Az állítólagos alvók, mondanom sem kell, mind eszelősek voltak, de ez nem számított: az eszelősség kezdett divatba jönni. Elképzeltem, milyen lenne a Cosmopolitan következő száma, ha valaha is megjelenne: Ötven szexi tipp ahhoz, hogyan keféld magad Álomországba!

– Paul. Dugj meg.

Tanya anélkül, hogy megvárta volna a választ, bemasírozott a hálószobába, és levetkőzött. Én haboztam egy kicsit az ajtóban, miközben ő a kezét maga előtt összekulcsolva, homlokát az öklén nyugtatva letérdelt a matracra, felkínálva sápadt fenekét. Úgy nézett ki, mint egy pantomimló: a hátulja félig-meddig készen áll a közösülésre, az eleje látszólag imádkozik. Én, a kócos nemi szervével és a szigorúan összeráncolt segglyukával szembesülve, az alsó ajkamba haraptam, és elkaptam a pillantásom. Senki nem akarja, hogy a szex meztelen legyen. Teljesen meztelen. Az egy rettenetes pillanat volt, majdnem elég rettenetes ahhoz, hogy kitörölje az összes többi szebb emlékét a szeretkezéseinknek.

– Csináld már!

Még mindig hallom azt a megvetést a hangjában. Időnként mindenki elgondolkozik azon, hogy vajon milyen mélyen van eltemetve a megvetés a barátai és szerelmei mosolyának felszíne alatt; a legtöbben azt gyanítjuk – szerintem jogosan –, hogy sekély sírhant borítja csak, hogy ott kapkod levegő után a jó modor és az önuralom nyirkos mulcsa alatt. Létezett vajon valaha is olyasmi, mint a feltétel nélküli szeretet? Ezt nem könnyű megmondani, tekintve, hogy úgy tűnik, mindig a hozzánk legközelebb állók akarják vagy igénylik a legtöbbet tőlünk. A legtisztább szeretetet valószínűleg mindig idegenek vagy kitalált emberek iránt tápláltuk: Teréz anya iránt, a Mikulás iránt. Vagy a kisbabák iránt, még mielőtt a személyiség rájuk nyomná bélyegét vagy tetoválását, vagy az idős emberek iránt, miután az övéket ivartalanítja a demencia vagy a fogyó libidó.

Nekem van egy elméletem. Mostanra ez már biztosan nem lepi meg az olvasót. Az az elméletem, hogy azért volt szükségünk a szeretetre, mert annyira nehéz kedvelni minket. Egyszerű, mi? Annyira nem érdemlünk meg semmit, annyira ingatagok vagyunk, olyan átmenetiek. Minden szeretet fájdalom volt abban az értelemben, hogy a nyomorult lelkünk iránt táplált szánalomban gyökeredzett. Ugyanakkor semmi mástól nem remélhettük, hogy összetart minket, csak a szeretettől. És ha nincs szeretet?

– Csináld már.

A megvetés sűrűsödik. Mélyül. Ez nem ő, mondtam magamnak. Ez csak az, ami vele történik. Velünk.

– Tanya, én nem vagyok képes egyszerűen csak…

– Emlékszel arra a délutánra a Pan Pacificben tavaly nyáron? – kérdezte Tanya hátrafordulva, hogy egyik szeplős válla felett morcosan rám meredjen.

A Pan Pacific a gazdag ázsiai turisták és a testes, öreg „megdolgoztunk érte, úgyhogy most költsük is el” kanadaiak imádott luxusszállodája azok számára, akik a pénzüket szórni jöttek a városba. Csak ötsaroknyira volt a mi lakásunktól, de egyszer-egyszer megjutalmaztuk magunkat egy ott töltött éjszakával, arra való tekintettel, hogy az idegen ágy erotikus alaphangja bőven megéri a költségeket. Azokat az elegáns szobákat biztosan több évtizednyi és többliternyi ondó és verejték fröcskölte össze láthatatlanul, kétségtelenül, továbbá hányás, szar és könnyek. De ebből semmit nem lehetett látni, és a szoba mindig újnak tűnt számunkra, amikor az ágyon térdeltünk egymással szemben.

Az akkori mostban Tanya a hátára hengeredett, és keresztbe tette a bokáit.

– Emlékszel, amikor úgy tettem, mintha egy elszánt színésznőjelölt lennék, aki azt hiszi, hogy egy reklámfilm meghallgatásán vesz részt, te pedig a sunyi pornós voltál, aki a meghallgatásokat tartja? – Tanya ekkor már a csábító hangját használta, amitől a hideg futkározott a hátamon. – Én is megtettem azt érted, Paul, noha az elég közel állt a gusztustalanhoz. Úgyhogy most te is tedd meg ezt értem.

Úgyhogy megpróbáltam.

Alig tudtam összehozni egy erekciót, csak percekig tartó, eszelős pumpálás segítségével sikerült, Tanya kifehéredett ízületű jobb keze jóvoltából. Utána visszaállt négykézlábra, és körülbelül öt perc alatt elment egy feszes félorgazmussal, amely messze nem volt elég a célra, még csak reményeket sem ébresztett benne.

– Ne hagyd abba.

Nem tettem. Kizártnak tartottam, hogy én magam is el tudjak menni, ami szerencse volt. Folytattam, amíg csak folytatni bírtam, talán olyan negyven percig, amíg a térdem égni nem kezdett, az erekcióm pedig el nem tűnt, először egy félig töltött vizes lufivá változva, utána nagyjából semmivé. Végül kidőltem, és a térdemet dörgölve elfeküdtem Tanya mellett. Ő a mennyezetet bámulta, miközben én az ő profilját. A háromnapos mérföldkőnél Tanya még jobban is nézett ki, mint két nap után, úgy, ahogyan régen, csak kicsit élesebb fókusszal.

Visszapislogtam a könnyeimet. Mi együtt fogunk megöregedni, akár pár évtized, akár pár hét alatt, és talán a két időintervallum között nincs is annyi különbség, mint negyvennyolc órával korábban gondoltam. És ha Tanyának már csak négy hete van hátra, akkor ugyanazokat a leckéket kell megtanulnunk, ugyanazt a büszkeséget kell visszanyelnünk, mintha az inkontinenciát és a demenciát kellene várnunk.

De valószínűleg nem kell.

Miközben ismét megindult a vérkeringés a vádlimban, Tanya bordái csak emelkedtek és süllyedtek.

– A kommunikációs tilalom…

– Az semmit nem fog megváltoztatni.

– Ezt nem tudhatod.

Tanya felém fordította a fejét.

– Te sem tudhatod.

– Hát, ezt viszont te nem tudhatod.

– És így tovább.

Tanya felém hajolt, és az állam alá hajtotta az arcát. Rémes, de éreztem, ahogy ismét életre kel a péniszem. A kezdődő erekció ostobának és csigaszerűnek tűnt a combomon. Kicsit odébb húzódtam, abban a reményben, hogy elrejthetem Tanya elől.

– Azt hiszem, ideje elkezdenünk megtervezni, ami ezután jön.

– Miért nem megyünk egyszerűen aludni?

– Azt hiszem, ideje terveket szőnünk arra, ami most következik.

– Miért nem megyünk egyszerűen aludni?

– Én nem fogok aludni, Paul.

Hallottam, hogy nyafogóssá válik a hangom.

– Ezt nem tudhatod. Ilyesmi csak a filmekben fordul elő. A filmekben a halálraítélteknek mindig van egy ilyen szomorú előérzetük azzal kapcsolatban, ami rájuk leselkedik. De az csak hülye hollywoodi melodráma. Te nem tudhatod, hogy nem fogsz aludni.

Tanya nagyon erőlködött, hogy kordában tartsa az indulatait, miközben megfogalmazta válaszát az én ostoba optimizmusomra.

– El kell kezdenünk terveket szőni az eljövendőkre. Még ha igazad is van, és ez nem tart örökké, akkor is kell egy terv. Ha tévednék, akkor pár nap múlva nevetni fogunk az egészen.

Nyeltem egyet, miközben két különböző érzés szorongatta a nyelőcsövemet. A szenvedélyes vágy, hogy megmentsem a nőt, akit szeretek. És valami más is – egy balkézről való gondolat, amit nem tudtam elnyomni: ha meg fog történni, akkor meg fog történni. Ez éppen olyan megkerülhetetlen, mint a matematika.

Előbb-utóbb mindenki meghal. Szóval, ha a következő négy hétben nyolcmilliárdan meghalunk, számít az különösebben? Ez az egész álmatlanságkór pusztán annyit csinál, hogy azt a nyolcmilliárd elkerülhetetlen halált egy valamivel keskenyebb idősávba tereli – ami inkább hatékonyság, mint tragédia. Ha az elmúlt egymillió éjszaka bármelyike során egy hatalmas aszteroida sóderrá darálta volna a földet, miközben mindnyájan aludtunk, az vajon számított volna? Mivel senki nem marad, aki meggyászolja a romokat, senki nem is állíthatta volna, hogy ez rossz módja a dolgok befejezésének: ha más nem is, legalább egalitárius. Még az a jelenet is eszembe jutott a Csillagok háborújából, amelyben Leia hercegnő megkapja a hírt, miszerint a szülőbolygóját elpusztította Darth Vader Halálcsillaga. Ettől hisztérikus rohamot kap, de két jelenettel később már megint Han Solóval flörtöl.

Lecsaptam magamban ezeket a gondolatokat, és utáltam magam miattuk.

– Ide figyelj, Tanya! Kizárt, hogy ez sokáig tarthatna. Az lesz az első, hogy kimenekítünk téged a városból. Elindulunk észak felé, keresünk egy…

Kopogás a lakás ajtaján. Nekem közben teljesen kiment a fejemből a külvilág létezése, úgyhogy összerezzentem, majd felkeltem, és magamra kaptam a régi, szürke hálóköntösömet.

– Először nézz ki, Paul. Ne nyisd ki rögtön az ajtót. Bárki lehet odakint.

Odasétáltam, és kinéztem a kukucskálón, azon töprengve, hogy vajon egy felbőszült csőcselék vár-e odakint, hogy vajon egy felbőszült csőcselék elférne-e egyáltalán a keskeny folyosónkon. De nem láttam mást, csak a szomszédban lakó idős nőt, Mrs. Simmonst. Az özvegyet, aki ugyanakkor még mindig annak a tetemnek a felesége, aki az élete nagy részét elvitte a zsarnokoskodásával. Mint azt az öregasszony nemegyszer megvallotta Tanyának a lift gyóntatófülkéjében, a vén Simmons egy hamisítatlan szemétláda volt – akinek a világgal való kapcsolata az egymással hektikusan váltakozó pofonok és hallgatások bináris kódjából állt.

Mrs. Simmons fakó arca a kukucskáló gömbakváriumában balra, majd jobbra rebbent. A szomszédunk vézna kis teremtés volt, de olyan arcszerkezettel, amely a bábszínházi bábok madzagon lógó állára emlékeztetett; amikor megszólalt, mintha valaki más rángatta volna a zsinórokat.

Kinyitottam az ajtót, mire ő hátraugrott, és a szemben lévő falhoz simult, összehúzva magát rózsaszín szabadidőruhájában. A háromnapnyi álmatlanság olyan szárazra szívta az öregasszonyt, mint egy üres gyümölcsleves dobozt.

– Jól van, Mrs. Simmons?

Az asszony agresszívnak tűnt a csontos álla miatt. – Az a zaj. Az a zaj a maguk lakásából jön?

– Milyen zaj? – Egy pillanatra azt hittem, hogy a szerencsétlen öregasszony meghallotta a szexuális erőlködésünket, de utána eszembe jutott, hogy a hálószobánk rossz oldalán van a lakásnak ahhoz, hogy erről legyen szó. Meg az is, hogy mennyire csendesen dugtunk.

Mrs. Simmons lehámozta magát a falról, és összehúzott szemekkel felém csoszogott.

– Azt ne mondja, hogy maga nem hallotta!

Mindig rosszat jelent, ha az alapvetően jámbor emberek hirtelen asszertívvé válnak: egy parancs, egy kérdés, egy fenyegetés és egy könyörgés egybeolvasztva. Mind a Biblia, mind Bono azt állítják, hogy a Mennyországban az összes szín egybefolyik; azóta már azt is tudom, hogy a Pokolban az érzések teszik ugyanezt. Mocsárvíz, így neveztük a különböző jégkásaszíneket, amelyeket gyerekkorunkban összeöntöttünk egy pohárba, egyiket a másikra. Neonrózsaszín, libazöld, kólabarna. Egy újabb űr a nyelvben, egy újabb szó, amelyet feltalálhatok. Az öregasszony hangja mocsárvizes lett az érzelmektől.

– Ha ezt nem mondhatom, Mrs. Simmons, akkor fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék.

– Maga – zörögtek a szavai a torkában. – Maga. Maga hallja. Ne hazudjon nekem. A falakból jön, vagy talán odakintről.

Majd megpróbálkozott a kislányos hanggal. – Legyen szíves, ne hazudjon. Az udvariatlan dolog.

Hirtelen ott termett mögöttem Tanya.

– Mi nem hallottunk semmit, Mrs. Simmons. Esküszöm. Valószínűleg csak az idegeiről van szó. Mindenki nagyon…

Az öregasszony nyelve megvillant szája kiszáradt sarkában. – Ne magyarázzon nekem az idegeimről. Mindent tudok az idegeimről. Negyven éve ismerem az idegeimet. Már azelőtt mindent tudtam az idegekről, hogy feltalálták volna az idegeket. Valaki odakint lassan és halkan dúdol. Csendesen csinálja, de ha figyel egy kicsit, meghallhatja.

– Én semmit nem hallok, esküszöm.

Mrs. Simmons arckifejezése darabokra tört. – Ne hazudjon! Ó, istenem, semmi oka nincs rá! Ha elkezdünk egymásnak hazudozni, akkor senki nem marad, akihez fordulhatnánk. És ha senkihez nem fordulhatunk, akkor…

– De mi nem hallunk…

Mrs. Simmons felcsapta a fejét, és ránk meresztette gyűlölködő pillantását, egy csapásra valaki mássá változva.

– Azt mondtam, semmi hazugság! – Majd ismét megváltozott, és a hangjába visszalopakodott a korábbi gyerekes hanglejtés. – Rettenetes dolog ilyet tenni egy öregasszonnyal! Kérem, gondolkozzon el azon, amit csinál, Paul.

Olyan volt, mintha ide-oda csapódna az időben, a könyörgő, értetlen gyermektől a keserű, tagadó felnőttig. Suttogássá halkította a hangját. – Attól, hogy úgy tesznek, mintha nem létezne, még nem fog eltűnni. Nem vehetik semmibe.

Tanyára néztem, és egy pillanatra átfutott a fejemen a kérdés, hogy ő vajon hallott-e bármi olyasmit, amiről Mrs. Simmons beszél. Tanya elkapta a pillantásomat, összehúzta a szemét, és élesen megrázta a fejét, láthatóan feldühödve azon, amit az arcomon látott.

Majd elment az áram, és a vészlámpák tompa fényében egymásra néztünk. Egyikünk sem bízott abban, hogy valaha is visszatér.

4. nap: Komplementer színek

Azok, amelyek a szemünk állapotától függenek, nem pedig azok, amelyeket az adott tárgy valóban a magáénak vallhat, mint például amikor bemegyünk a napról egy sötét szobába.

A vörös komplementer színe például a kékeszöld, a feketéé a fehér.

– Elnézést!

Az egyre hosszabbodó fények keretében álló, narancssárga biohazard-mellényes férfi a semmibe meredt. Én szólaltam meg, de ő nem válaszolt – csak állt ott, úgy, mintha a mozdulatlanság lenne az emberiség természetes állapota, mintha mi a húsvét-szigeteki szobrok fajához tartoznánk. Egy Stoptáblás Pasas volt: jobb kezében hatalmas vörös nyalókát szorongatott, és azok közé a városi munkások közé tartozott, akik egy villanyoszlopot próbáltak megjavítani, amelyik aznap reggel dőlt le a lakásunk mögötti kis utcában. Egy elszabadult Brinks teherautó volt a tettes, amelyet azóta már lefüleltek és elvontattak.

Döbbenetes volt látni, hogy dolgoznak. Miért állítanának helyre egy villanyoszlopot, amikor már nincs áram? Azt hiszem, a válasz túl nyilvánvaló volt, túl alapvető ahhoz, hogy észrevegyem, még akkor is. De becsületemre legyen mondva, kezdtem megérteni, hogy a hitetlenkedés kezd idejétmúlt reakcióvá válni a legújabb fejleményekkel kapcsolatban.

Tanya összeráncolta a homlokát, és hadonászni kezdett a kezével a férfi üveges tekintete előtt. – Hahó! Van ott bent valaki?

Miközben a csapat többi tagja ott csoportosult a darujuk mellett, intenzív beszélgetésbe merülve, a Stoptáblás Pasas feje egy kicsit hátrabillent, ahogy felbámult a piruló égbolton át a fenti messzeségben már majdnem látható csillagok felé eltátott szájjal. Az „agape” görögül egyaránt jelent szerelmet és tátott szájjal bámulást, olyan értelemben, ahogy leesik az állunk a Szépség láttán. Ez egy ógörög szó, amelyet a jelenkorban Martin Luther King használt annak leírására, amit „érdekmentes szeretet”-ként aposztrofált – a jézusi szeretetre, a buddhai szeretetre.

A Stoptáblás Pasas leesett állú szoborrá változott. Vajon a szobrok, merengtem el, szeretettel vannak tele? Vajon elvarázsolt, leesett állú férfiak és nők lennének, akik sóbálvánnyá fagytak a szépségtől? Vajon valami olyasmit láttak, amitől megállt körülöttük a világ? Olyan teremtmények lennének, amelyek valamilyen értelemben túlmutatnak rajtunk, kívül esnek a mi mohó, fogcsattogtató világunkon, és a végtelenbe merevedtek? Az agapéba, éppen úgy, ahogyan én – az álmomban?

A munkás egy csontos kis fickó volt, nikotinfoltos ujjakkal. Fiatal, de olyan, aki leszámolt már a fiatalsággal. Megfigyeltem, hogy azok az emberek, akiknek a karrierje a napi nyolc órán keresztül tartó stoptáblamarkolás felé tendál, általában vagy nagyon vékonyak, vagy nagyon kövérek. És mindegyik dohányzik.

Már ott tartottunk, hogy megfordulunk, és elsétálunk, amikor a Stoptáblás Pasas hirtelen visszatért onnan, ahol járt. A szája becsukódott, a fickó nyelt egyet, és felvette velünk a szemkontaktust.

Elmosolyodott. – Elnézést. Hogy is mondták?

Laza, mintha semmi furcsa nem történt volna. A televízióban figyelmeztettek minket arra, hogy ez fog történni: átmeneti kihagyások azzal az érzéssel kombinálva, mintha két kéz összeszorítaná az ember koponyáját, körülbelül a negyedik-ötödik nap magasságában. A Stoptáblás Pasas tehetetlenül elmosolyodott; az a fajta fickó volt, aki megkérdőjelezhető zenei ízléssel és kifejezetten nyugtalanító filmes ízléssel rendelkezik, de aki azonnal átjön, ha valami nehéz tárgyat kell elmozdítani. És őszintén hálás a sörért, amelyet fizetség gyanánt kap.

– A kocsink ott parkol a darujuk mögött. Csak arra lennénk kíváncsiak, meddig fog ez tartani.

Tanya és én kigondoltunk egy tervet: autóval elhagyjuk a várost, még mielőtt tényleg eldurvulnak a dolgok, ami nagy valószínűséggel hamarosan bekövetkezik. Úgy gondoltuk, valamelyik iparmágnás üres udvarháza a Whistleren pont megfelelő lesz számunkra. Ártani nem árthat, ha legalább egy szép helyet találunk a kis hölgynek, ahol elveszítheti az eszét, én pedig széttárt karokkal várhatom az apokalipszist. De talán egyszerűbb dolog volt ez egy tervnél: talán csak rendkívül erőssé vált bennünk a késztetés a menekülésre.

Az előző éjszaka hangos volt, még hangosabb, mint az eggyel korábbi nap. Amikor kinéztünk az ablakon, láthattuk, hogy bár a rothadás nem jelent meg észrevehetően a dolgok felszínén, még mélyebbre ásta magát, és megvetette a gyökereit a város vérkeringésében. Az emberek úgy rohangáltak, mintha pókok lennének, ki-be ugráltak az árnyékokba a telihold alatt, megfejthetetlen szándékokkal. Képzeljünk el egy öreg almát, amelyiknek a héja még nem esett be – de az alatt a héj alatt olyan puha a húsa, mintha puding lenne. Az ember érzi, még az orrával is, hogy megromlott, de nem tudja biztosan, amíg meg nem érinti, és ki nem derül, hogy a gyümölcs a hüvelykujja legenyhébb nyomása alatt is enged.

Hallottunk egy-két puskalövést, de ehhez könnyen hozzászoktunk: sőt, tekintetbe véve a televíziós hírműsorok és a zsaruműsorok tanításait, furcsának tűnt, hogy az itt-ott felbukkanó lövöldözés nem volt mindig is az életünk megszokott része.

A Stoptáblás Pasas ismét máshol járt. A munkavédelmi sisakját levéve a tarkóját masszírozta, mintha ott állt volna görcsbe az emlékezőképessége. Egy maréknyi izomköteg, amelyek a testéből kígyóznak fel az agyába. Húzd meg őket, merült fel bennem a gondolat elnyomhatatlanul, és össze fog rándulni.

– Hé! Seggfej! Mi a fene bajod van?!

Egy overallos fickó, akinek dühösen feszültek az izmai a szuperhősszerű pólója alatt, szakadt le a daru mellett álló csoportról, és indult meg felénk masírozva. Az edzőtermek teremtménye, csupa duzzadt végtag és mellkas. Ahogy közelebb ért, a blemmük jutottak eszembe, azok a fej nélküli mitikus teremtmények, a mellkasukban elhelyezkedő szemükkel, orrukkal és szájukkal.

– Semmi komoly, Al. – A Stoptáblás Pasas visszatért, és felszólalt az érdekemben.

A blemmü ügyet sem vetett kollégájára, összeszorított fogakkal rám vicsorgott. – Azt kérdeztem, hogy mi a fene bajod van, seggfej.

Egy kérdés húzódott a kérdései mögött, és az az árnyékban rejtőző kérdés az volt, hogy „szabad egy táncra?”.

A blemmü felém lépett, én pedig hátraléptem: a mambónk nyitólépése.

– Csak azt kérdeztem, hogy mikor végeztek. Az autónk…

Egy pillanat alatt a földre kerültem, a pasas pedig ott térdelt rajtam, és újra és újra az oldalamba vágta dobfeszes öklét. A tarkóm nyirkosnak és melegnek tűnt; vagy egy tócsa meleg levesbe estem, vagy véreztem. A kezem a magasba lendült, hogy megvédje az arcom, de amikor ráébredtem, hogy mindjárt eltörik a bordám, lejjebb kényszerítettem, és vigyázzállásban feküdtem, miközben a fickó a bicepszemet és a könyökömet csépelte. Majd ráébredtem, hogy nem is bánom a dolgot túlzottan.

Éreztem a fájdalmat, vagyis inkább láttam a fájdalom tűzijátékát felrobbanni a szemem előtt. A fizikai fájdalom hirtelen csak egyszerű idegimpulzussá vált, egy sor apró, elektromos töltéssé, amelyek még egy kisegér iPodjának működtetéséhez sem lennének elegendőek. Furcsán leválasztva éreztem magam.

Úgyhogy ahelyett, hogy segítségért üvöltöttem volna vagy kegyelemért könyörögtem volna, egyszerűen csak feküdtem ott, és a blemmü arcát néztem, miközben az újra és újra lesújtott rám, immár lihegve az erőfeszítéstől. Egy sikoltó lidérc. Vagy egy hisztiző kisbaba. Egy profi birkózó, esetleg orgazmus közben. És mi árad a szeméből? Düh? Félelem? Döbbenet? Szomorúság? Az összes egyszerre? A látóteremet lassan furcsa celofánszínek kezdték impregnálni. Láttam a Stoptáblás Pasas és a többi munkás arcát a blemmü terjedelmes válla felett, miközben az szorgosan tette a dolgát. Vicsorgó foguk állatias jelét adta a saját mocsárvizes érzelmeiknek: ugyanaz az agresszív tánc volt, amit Mrs. Simmons adott elő nekünk előző nap.

Az idő ekkor szabadságra ment, a blemmü ütései néma felkiáltójeleknek tűntek, amíg félbe nem szakította őket egy éles kiáltás, amely csak Tanyától származhatott – egy távoli, magasan szálló sikoly, amely elborzadt, amikor egyszer csak pucéran találta magát a levegőben.

– Meg fogja ölni!

A verés ezek után nem tartott sokáig. Az erőszaknak meghatározott szavatossági ideje van; nem lehet addig csapkodni egy embert, amíg csupán egy földbe szivárgó vörös tócsa marad belőle; a hamburgerállagúnál nem igazán lehet messzebbre jutni senkivel, még akkor sem, ha az ember egy sorozatgyilkos vagy egy guantánamói vallatótiszt. Hamarosan kezek jelentek meg a blemmü felsőtestén, és lerángatták rólam. Három jellegtelen zsarué, akik a semmiből bukkantak elő.

– Nem lett volna szabad meglöknöd – üvöltötte a blemmü, miközben a karok polipja ellen küzdött. A pasasból, amennyire meg tudtam állapítani, minden emberi jelleg eltűnt. Volt egyáltalán feje? Úgy láttam, nincs. Még mindig nem vagyok biztos benne.

– Meglöknöm? Én nem is…

– Ray, nem lökött meg – szólalt meg a Stoptáblás Pasas, miközben a szeme ide-oda villant a teremtmény között és köztem. – Miért mondasz ilyeneket, haver?

A blemmü felüvöltött, és még erősebben kezdett küszködni.

– Ha képes járni, jobban tenné, ha elhúzna innen, ember – mondta nekem az egyik zsaru. Majd a Stoptáblás Pasas felé rántotta az állát. – És maga is, haver.

– Miért haragszol rám? – sírt fel a Stoptáblás Pasas, miközben hátrálni kezdett a sikátorban. – Mi rosszat tettem? Ez nem igazságos.

A Stoptáblás Pasas hangja hallatán nekem is kedvem támadt felkelni, és elkezdeni ütlegelni. Nem igazságos. Az olyan szavak, mint az „igazságos” vagy a „logikus”, mintha az olyan idejétmúlt fogalmakkal kerültek volna egy kategóriába, mint a „kipárolgások”, az „ambrózia” vagy az „éteri”. És ugyanígy a „miért” is a kérdések legnevetségesebbikének tűnt. Miért üt engem, jóuram? A kesztyűbeduda-tanfolyamokon ez az utolsó kérdés, amit érdemes feltenni; ezeken az oktatásokon kifejezetten szánalmas kérdésnek számít, a gyengeség és a kudarc beismerésének. Hogy egy avíttabb kifejezést használjunk az új, trendibb terminológia helyett, ez egy tré kérdés.

Mintha csak az elméletemet szeretné bizonyítani, a blemmü ekkor a Stoptáblás Pasas felé fordult, és pattanásig feszült inakkal, fogcsikorgatva a távozó alak felé kezdett erőlködni.

Tanya segített nekem feltápászkodni, én pedig nekitámaszkodtam egy kukásautónak, amely hányástól és rothadástól bűzlött.

A zsaruk ekkorra már elővették a pisztolyukat, egyet-egyet nyomtak két oldalról a blemmü halántékához. Olyan volt, mintha a Dilis trió Tarantino-változatát látnám: ha mindketten elsütnék a fegyvert, egymást is megölnék, nem csak a támadómat.

– Fogd be, seggfej! Fogd már be, a picsába!

– Paul – suttogta Tanya. – Tudsz járni?

Bólintottam.

– Húzódj hátrébb, hadd célozzam meg! – kiáltott fel az egyik zsaru.

A másik zsaru elhátrált, miközben a partnere felállt, és lefelé célzott a pisztolyával, a blemmü szívére, miközben halkan beszélt. – Te ostoba seggfej. Te szánalmas, kibaszott kis szarcsimbók.

A blemmü úgy vergődött a hátán, mint egy bogár, keze-lába kalimpált, miközben megpróbált a rámeredő fegyver elől eltűnni.

Mi végigsántikáltunk a sikátoron, majd kimentünk a Denman Streetre. Senki nem követett minket. Pár másodperccel később egy lövést és egy hangos ujjongást hallottunk, de folytattuk az utunkat.

Rengeteg üvegcserép a járdán: elég elbotlani, és csúnyán megvágja magát az ember. Előző nap még nagy szilánkok voltak, de aznapra apró törmelékké taposták az üveget. Lehet, hogy még egy nap, és kristályporrá válik: Vancouver a maga felszívható velejévé változtatva.

A lépteink, miközben továbbhaladtunk, olyan hangot adtak, mint amikor bakancsok taposnak a fagyott havon. Mindenütt emberek voltak, ajtóknak támaszkodva, padokon ülve és bámulva, mind körül többholdnyi űrrel, és mind olyan benyomást keltett, mint a hűtő hátuljába tolt maradékok.

Két rendőrautó haladt végig lassan az utcán, miközben mi ráfordultunk a Davie-re, és kelet felé indultunk. Az összes többi jármű, amelyek közül nem egynek be volt törve a szélvédője, és be volt horpasztva a teteje, ott állt leparkolva vagy sorsára hagyva az út közepén.

– Fáj?

– Aha.

– Azok a kibaszott elmebetegek. – Tanya az utolsó szót üvöltve mondta, a válla felett hátrafelé, majd visszafordult hozzám. – Figyelj, el kell vinnünk téged a St. Paulba. Az legalább tizenöt utcányira van innen. Szerinted képes leszel odáig elsétálni gyalog? Szerintem nem tudunk… Egy taxit sem látok.

A hangja visszahúzott onnan, ahol éppen jártam.

– Megpróbálom.

Alkonyat, a Vakember Munkaszünete. Amikor túl sötét van ahhoz, hogy az ember a nap fényénél dolgozzon, de még túl korán ahhoz, hogy gyertyát gyújtson. Egy csipás szemű korcs állt a járda közepén, és minket bámult. Nem mozdult, úgyhogy kikerültük. A kutyák éjszaka másképp viselkednek, mint nappal. Nem csak most: ez mindig is így volt. Éjszaka azok, amelyeknek van valami elintézni való ügye az emberiséggel, egy kicsit közelebbről morognak az emberre, mint tűző napfénynél tennék, míg az ijedősebb, rejtőzködőbb példányok egy kicsit mélyebben az árnyékba húzódnak. Most ugyanez kezdett el történni az emberekkel is.

Ahogy egyre mélyebbé vált a sötétség, némelyik homályos alak, akivel szembetalálkoztunk, elkapta a tekintetét, amikor ránéztem, míg mások rezzenéstelen, fekete és éles pupillával bámultak vissza rám. Egy hete még úgy gondoltam volna, hogy csak megjátsszák az eszüket, de most már tudom, hogy ez ennél többről szólt. Tárgyiasítani akartak minket, kényszeríteni arra, hogy lesüssük a szemünket, és levetkőzzük minden emberszerűségünket. Kapd el a tekinteted, és veszíts, vagy bámulj vissza, és készülj fel a harcra? A jó öreg városi dilemma baljós, sürgető új élt kapott; ilyen döntéseket pár nappal ezelőttig csak drogosok sikátoraiban vagy motorosbárokban kellett hozni, most viszont úgy ütötték fel a fejüket körülöttünk mindenfelé, mint a békalencse.

Tanya megállt. Én nem voltam erre felkészülve, és megbotlottam benne. Tanya megfordult, és fürkészni kezdte a tekintetem.

– Mi van veled, Paul?

– Hogy érted?

– Úgy értem, hogy nem mutatsz semmilyen érzelmet. Az a kibaszott edzőtermi majom ott hátul meg akart ölni. Tisztában vagy te ezzel?

– Tisztában vagyok.

– És te nem vagy olyan bátor. Neked most reszketned kellene, mint a nyárfalevél.

Tanya kóstolgatott, abban a reményben, hogy sikerül kiváltania belőlem valamiféle felháborodást, de nem tudtam ebben a kedvére tenni.

– Ezt én is tudom.

– Akkor meg?

– A verés nem fájt. És nem ijesztett meg. Nem tudom, miért.

Tanya az ujja hegyeivel a halántékát kezdte dörzsölni, majd csikorgó fogakkal megszólalt. – Ez így egyáltalán nem logikus. Neked kellene gondoskodnod rólam! Miért én babusgatlak téged?

Persze igaza volt. És ez fájt, még ha a verés nem is. Tanya szeme alatt fekete karikák húzódtak, és figyelmetlenül sminkelt, minek következtében valahogy elmosódottá vált az arca, és emiatt nehéz volt ránéznem. Ideje volt összeszednem magam, és eljátszanom az erős, hallgatag férfit. Így már semmiképpen nem említhettem meg neki a blemmüket. Belegondoltam a helyzetünk abszurditásába, és elnevettem magam, éppen annyira a lehetőségeink tragikumától, mint bármi egyéb miatt.

– Mi olyan kibaszottul mulatságos, Paul? – Tanya eltolt magától, és undorodva hátrahőkölt. – Ez egyáltalán nem vicces!

Én megtántorodtam, és megfeszítettem a hasizmomat, hogy állva maradjak.

– Semmi. Semmi vicces nincs itt. Ugyanúgy, ahogy a McDonald’sban sem volt a múltkor. Egyszerűen menjünk csak tovább.

Egy mellékutcából egy csapat fiatal férfi sétált felénk, és huhogtak, de amennyire láttam, nem nekünk. Még nem.

Hirtelen ráébredtem, mennyire vonzó nő Tanya – ettől és a sántikálástól könnyű prédának tűnhetek.

Elkezdtem mindent beleadni, hogy normálisnak látsszon a járásom. A következő sarkon magas férfi támaszkodott egy bank téglafalának a pénzkiadó automata mellett mocskos gyapjúkabátban, hosszú, tincsekbe ragadt hajjal, és minket nézett. Hajléktalan is lehetett, pozőr is; már évek óta egyre nehezebb megállapítani a különbséget. Miután elhaladtunk mellette, követni kezdett minket; megállt, amikor mi is, elindult, amikor mi is.

– Mi baja van? – kiabált rá Tanya egy ponton.

A férfi nem válaszolt, csak állt ott, minket bámult, és az egész testével vette a levegőket.

Kicsivel később már ügyet sem vetettünk rá. Oroszlánok és gazellák a Serengetiben. Az olvasótól kérdezem: mi mást tehettünk volna?

Mire egysaroknyira jutottunk a Burrard Streettől és a kórháztól, már besötétedett. Elhaladtunk egy lelakatolt Shopper’s gyógyszertár mellett, amelynek a bedeszkázott ablakai és ajtajai csikorgó fogsorra emlékeztettek. Tanyára pillantottam.

Egy vörös pötty ugrált a homlokán.

– Valami fény süt az arcodra – suttogtam. – Szerintem puskalézer.

Tanya összeráncolta a szemöldökét. – Te miről… ?

– Ide nézz! – Nyögdécselve magam felé húztam, és a levegőbe nyújtottam a szabad kezem, hogy elkapjam a szentjánosbogarat.

Tanya pár pillanatig a tenyeremben vergődő vörös foltot nézte, és még mindig nem értette a dolgot. Majd egyszerre néztünk fel a vak felhőkarcolók erdejére magunk körül.

– Honnan jön? – suttogta Tanya.

– Nem tudom. – Egy fél szívdobbanással azelőtt engedtem le a kezem, hogy felrobbant mögöttünk az aszfalt. A vörös fényfolt őrült táncba kezdett a földön. Egy újabb lövés. Majd még egy.

Tanya megragadta a kezem, és a kórház mögött lévő rakodóterület felé kezdett vonszolni. Egy negyedik lövés ezúttal közvetlenül előttünk. A felrepülő aszfalttörmeléktől vakon megálltunk, és megfordultunk, mint a kisfiúk keze által eltérített hangyák. Úgy tettünk, mintha a gyógyszertár felé indulnánk, de a vörös fény megrázta a fejét, miközben a lábunk hol erre, hol arra mozdult a cipőnkben, amely mintha a földhöz lett volna ragasztva.

Majd a fény eltűnt, és nevetést hallottunk.

Először azt hittem, hogy a láthatatlan lövöldöző nevet, de nem ő volt az – hanem a ballonkabátos alak, aki minket követett. A parkoló közepén álldogált, körülbelül tíz méterre tőlünk, és a fénysugárral együtt táncolt. A vörös pötty fel-le mászkált csiklandós utakon a felsőtestén, majd keresztülvándorolt az arcán. Amikor a férfi lépett egyet, a fény követte. Ő nevetett, odabiccentett nekünk, és már nem is tűnt annyira fenyegetőnek; olyannak nézett ki, mint aki azt szeretné, ha együtt mulatnánk vele a viccen.

Majd a fénysugár megállapodott a mellkasán. Egy ötödik lövés, és a férfi elesett, rángatózva a fekete vérben.

Nem próbáltunk meg segíteni neki. Bármit is árul el ez rólunk, fel sem merült bennünk a gondolat. Ehelyett a kórház menedéke felé rohantunk. Tanya előttem volt, még mindig fogta a kezem, és én láttam, hogy a vörös pötty végighasít a hátán. De nem dördült több lövés, és eljutottunk a rakodórámpa fedezékéig. Lehet, hogy a céllövőt megbabonázta a játék, és nem akaródzott neki újratölteni, mert ez azt jelentette volna, hogy pár másodpercre le kell kapcsolnia a piros pöttyöt. Valószínűleg ez mentett meg bennünket. Ez, és a gyávaságunk.

A mentőbejárat a kórház előcsarnokába nyílt, amit a katonák komor kordonja állt el előlünk, egyforma karabélyokkal és arcokkal, névtelenekkel és szürkékkel. Volt némi fény – a kórházaknak, ugye, van saját generátoruk –, de nem sok. Minden harmadik lámpa működött csak. Úgy jelentünk meg a baleseti osztályon, mint a szöveg nélküli statiszták egy film díszletében. Ez stílszerű hasonlat, mert a Baleseti egy horrorfilm volt.

Persze ebben semmi új nincs. Ahányszor csak baleseti osztályon jártam, mindig átéltem ezt a horrorfilmes borzadást, azt az érzést, hogy bármelyik pillanatban valami rettenetes fog felbukkanni a szárnyait csapkodva a sarok mögül, és hogy minden elképzelhető, számunkra nyitott lehetőség csak rossz véget érhet, és egyenesen a Pokol kapujához vezet majd minket.

Miért jöttünk egyáltalán ide? – töprengtem magamban. Mi a fenét tudnak egyáltalán kezdeni az orvosok a bordatöréssel? A filmekben mindig bepólyált mellkassal mászkálnak az emberek, de mi egyebet csinálhat egy szoros kötés azonkívül, hogy még mélyebbre nyomja a széthasadt bordákat a belsőségeink forró, ruganyos mélyébe?

Elhaladtunk egy rumtól bűzlő középkorú férfi mellett. A linóleumon feküdt, és úgy facsargatta a testét, mint valami vizes mosogatórongyot; kockás ingét nyálkás, áttetsző hányás borította, amely a feje körül gyűlt össze. Bedagadt ajkaival folyamatosan cuppogott, tágra nyitotta a szemét, majd lassított felvételben elfintorodott.

A fal mentén vérző emberek ültek lehajtott fejjel, szégyenkezve, amiért szivárogni látják őket, különböző módszerekkel köpölyözve magukat, véralvasztó gondolatokat gondolva az orvosi ellátás hiányában. Előttünk egy mocskos, zöld köpenyt viselő magányos orvos állt, és üvöltözött egy Eminem-pólós, pattanásos arcú kamasszal. A kölyök feketére festett haja, tépett, bozontos frizurája és heges arca arra utalt, hogy már a jelenlegi krízis előtt is akadtak problémái. A homlokán egymásba folytak a kék és a lila véraláfutások; ahol felszakadt a bőre, vér csorgott le rajta.

– Te kibaszott idióta! – Az orvos lekevert egy pofont a fiúnak, aki megpróbált elsántikálni mellette. A férfi az útjába állt, és újból pofon vágta, ezúttal erősebben. Amikor minket észrevett, az orvos – egy klasszikus „A” típusú személyiség – utasításokat kezdett osztogatni.

– Maga! – Rám gondolt. – Fogja meg nekem ezt a szarcsimbókot. Amint magára hagyom, odamegy ahhoz a falhoz, és beleveri a fejét. – Észrevettem a foltos, repedt részt a falon, ahol tönkre lett téve a fényes, fehér festék. – Utána elesik, pár percig itt hever, majd újrakezdi. Már most… Fogja meg. Nekem az igazi betegekkel kell foglalkoznom.

Az orvos ezzel elmasírozott, én pedig lerogytam egy üres székbe.

A fiú megpróbált elsántikálni Tanya mellett, aki hagyta. Pontosan azt csinálta, amit az orvos mondott – a falba verte a fejét, majd térdre rogyott, és nyögdécselni kezdett.

Tanya odajött, és leült mellém. – Mit kellett volna tennem? Ott állnom széttárt karokkal, mint egy közlekedési rendőr, amíg…

Valami belé fojtotta a szót mondat közben.

Egy pillanatra azt hittem, hogy ugyanúgy kikapcsolt, mint a Stoptáblás Pasas, de nem erről volt szó. Követtem a tekintete útját, és megláttam a legrettenetesebb dolgot az egész borzalmas helyen. Egy indiai nő ült száriban egy műanyag széken, kifejezéstelen arccal, ölében egy kisfiúval, aki az anyja melegébe kucorodott. A nő egyik karja használhatatlanul lógott le az oldala mellett, kificamodva vagy törötten, míg a másikat szorosan a fia válla köré fonta. És a kisfiú? Úgy aludt, mint egy angyal.

Szemhéja duzzadt volt, szempillái hosszúak és feketék, az arca fesztelen és álmodó. Visszamosolygott ránk onnan, ahol járt éppen. És én tudtam, hol jár, tudtam, miről álmodik. Szinte láttam, ahogy az aranyfény átsüt a homlokán, ott, a baleseti közepén.

Miközben én megbabonázva bámultam, Tanya megmozdult. A száján egy figyelmeztetéssel az anya felé kezdett masírozni.

De elkésett. A többiek is meglátták.

Ekkor nem tudtam másra gondolni, csak a tündérmesékre, arra, hogy a világ egy farkas, amelyik éppen egészben be akar kapni egy ártatlan arcot, le akarja kényszeríteni cserzett nyelőcsövén. A tömeg szép lassan megindult anya és gyermeke felé.

A szétvert homlokú srác felnézett, és ő is észrevette az Alvó fiút. Mire Tanya megmozdult, ő már fel is tápászkodott, mutogatni és hadarni kezdett.

– Az a gyerek alszik! Az orvos adott neki valamit, hogy elaltassa!

Arrafelé fordultak a fejek, és mindenki, aki a helyiségben volt, oda kezdett gyűlni anya és fia köré.

– Mit adtak neki? – követelt magyarázatot egy csinos, szandálos vöröske, miközben hol ökölbe szorította, hol elernyesztette a kezét. – Én is akarok! Nekem is kell!

Az anya erőtlenül elmosolyodott. – Semmit. Semmit nem adtak neki, hölgyem. Mi csak a karom miatt vagyunk itt.

– Hazugság! – üvöltötte egy halványszürke öltönyös férfi, miközben elindult kettejük felé. – Árulja csak el, hogy mit adott neki az orvos. Nem akarjuk bántani a gyerekét.

A tagadás ténye önmagában is jelezte, hogy nem mond igazat, és ezt mindenki tudta, aki ott volt. Érezni lehetett a habozást, ahogy elértek egy bizonyos határvonalhoz, majd átkeltek rajta.

– Mit adott neki az orvos? Injekciót? Nézzük meg a karját!

A kisfiú ekkor már ébren volt. Felnézett az anyja arcára. Közvetlenül azelőtt, hogy a tömeg eltakarta volna a szemem elől, elfordult a feje, és egyenesen rám nézett, higgadtan mosolyogva. Mintha engem akarna megnyugtatni, miközben őt zárja magába a csőcselék.

Utána már csak az anya hangját hallottam. – Az orvos… Nem is foglalkozott még vele. Könyörgök!

Az orvos is visszaért a helyszínre, és betolakodott a vonagló tömeg sűrűjébe.

– Ez teljesen abszurd – hallottam a hangját, bár azt szinte teljesen elnyomta az ekkor kezdődő üvöltés. – Higgyék el nekem, hogy soha…

Utána nem láttunk mást, csak vonaglást.

És olyan hangok jöttek, amelyeket nem szeretnék leírni vagy utánozni: amit régen macskazenének neveztünk. Utána pedig berontottak a katonák, és tüzelni kezdtek.

Mi pedig ismét nem viselkedtünk hősként.

Majd egy kihagyás, egy lyuk ebben a kéziratban.

5. nap: Holt sebből pirosan buzgó vér

Régen hittek abban, hogy ha a gyilkos a meggyilkolt holttestének közelébe kerül, akkor abból ömleni kezd a vér

Amikor felébredtem, valahonnan tudtam, hogy reggel van. Annak ellenére, hogy semmi fény nem érkezett a szemembe az elemmel működő „Kijárat” tábla halvány derengésén kívül. Tanya körém fonta a karját, de erőtlenül. Meg sem moccant, mintha még csak pislogni sem pislogott volna az egész élethosszúságú éjszaka alatt.

Lehunytam a szemem, és úgy éreztem, mintha minden érintés, amelyet valaha kaptam, megelevenedne a bőrömön a legutóbbi álmom nyomaként.

Ezúttal a Denman Streeten sétáltam végig, abszurd módon egy tölcsér fagylalttal a kezemben, amikor a világ szétvetette magát. A felébredés nem egyszerűen csalódás volt, árulásnak tűnt. És én meg voltam sértve, hogy vissza kellett térnem.

Miközben ott feküdtem, lelki szemeimmel az előző esti anyát és fiát láttam, mögöttük pedig a Safeway mögötti anyát és lányát. Olyan kép ez, amely évszázadokat, kultúrákat, sőt, faji különbségeket átívelve szólít meg bennünket. Anya és gyermeke, amint megtanulnak a legnehezebb hangszeren játszani, kesztyűbe dudálni.

– Min gondolkozol? – kérdezte Tanya tompa hangon.

– Nem akarod tudni.

– Miért nem? – támadt fel benne a gyanakvás.

– Semmiért, Medúza. Egyszerűen… semmi.

– Ne szólíts Medúzának, Paul. Ettől úgy tűnik, mintha valami szörnyeteg lennék. Miért nem szólítasz soha kedvesemnek, édesemnek, vagy valami ilyesminek? Miért kell mindenbe beleszúrnod az ostoba, okoskodó referenciáidat?

Nem válaszoltam. Némi hallgatás után összeszedtük magunkat, és elindultunk. Miután kimásztunk a rejtekhelyünkről, az összetolt székek közül egy üres tárgyalóban, besétáltunk a romok visszhangfeszítő némaságába.

A rakodóterület felé indultunk, nagy ívben kikerülve az elülső folyosókon heverő széttaposott tényeket. Lehet, hogy mégsem törtek el a bordáim; aznap reggelre kicsit javult a sántikálásom, már majdnem tökéletesen tudtam utánozni az alvásmegvonás vonszolódását. Miközben követtem Tanyát a folyosón, észrevettem egy nagy, sötét foltot a farmerén; éjszaka bevizelt. Megszagoltam magam, és elfintorodtam. A haj és a köröm lassan nő, a bőr lassan vedlik. Szánalmas kis gyárak vagyunk, amelyek szagokat, olajokat, szart és vizeletet termelnek. Jobb dolgok mennek belénk, mint amilyenek kijönnek belőlünk.

– Egész éjjel lépteket hallottam. Emberek rohantak el mellettünk. Fegyverrel. Istenem, hányféle rettenetes zaj volt. Nem tudom elhinni, hogy te az egészet átaludtad – tette hozzá Tanya dühösen, éppen olyan haraggal ejtve az „átaludtad” szót, mint amennyire rám haragudott.

Én nem válaszoltam, nem éreztem úgy, hogy biztonságosan oda lennék horgonyozva Tanya világához. Úgy éreztem magam, mint egy lassan felfúvódó hőlégballon, amelyet tiszta szelek rángatnak. De mi lesz ennek a vége? Vajon végül Isten-méretűvé dagadok, vagy belopakodik a Halál a kezében egy gombostűvel, és kipukkasztja a léggömbömet?

Kiléptünk a jeges fénybe, beárnyékoltuk a szemünket, és megláttuk, hogy az éjszaka folyam án milyen új építmények emelkedtek Vancouver zöld üvegtornyai fölé. Hozzátenném, a régi szemünkkel nem lettünk volna képesek észrevenni ezeket az új emelvényeket: csak az új szemünkkel láttuk őket. A gondolatok éles, fehér, tűvékony spiráljai döfték át az égboltot, lyukasztottak ki mindent a földön. Az összes értékes árva Nód-szavam egyre közelebb kúszott, mindegyik a saját különbejáratú küldetésével: hüvelykszorító, káptalan. A tegnapi blemmü csak az előhírnöke volt ennek az új világnak, annak a Galactusnak az Ezüst Utazója, amelynek hatalmas tömege egyre közelebb és közelebb úszott a mi kék egünkhöz.

– Tanya, én…

De csak ennyit mondtam. Az alatt az idő alatt, amíg ez a két szó elhagyta az ajkam, elegem lett a hangomból, fizikailag rosszul lettem a szándékomtól.

Tanya, egymilliárd kilométerre a jobb oldalamtól, mintha észre sem vette volna, hogy egyáltalán megszólaltam. A napfényben olyan töredezett volt a bőre a szeme körül, mint a kiszáradt folyómeder. Összehúzta a szemöldökét, majd gyorsan elfordult. Középkorú párok képe jelent meg előttem, akiknek már semmi mondanivalójuk egymásnak, de még sok-sok évet kell leélniük szégyenkező, haragos csendben ülve egymás mellett. Éttermekben, autókban, tengerparti strandokon.

Amikor már nagyjából félúton jártunk a lakásunktól visszafelé, belefutottunk egy tömegbe, amelyik egy betonpadon álló nőt vett körbe egy olyan apró körforgalom közepén, amelyeket a város a nyolcvanas években épített újjá, hogy lelassítsa a forgalmat, és megakadályozza a kanos férfiakat abban, hogy a kurvákat nézegetve sétakocsikázzanak.

– Én tudom, hogy kell aludni! – kiabálta a nő. – Én tudom!

A negyvenes éveiben járt, és úgy nézett ki, mint aki olyasmire várva aszott össze és öregedett meg, amiről végig tudta, hogy igazából soha nem érkezik el az életébe. De még ha nem is jön semmi, akkor is várni kell: ez a szabály. És ha az ember mégis vár, akkor elkerülhetetlenül elkezd úgy tenni, mintha a virrasztása nem is lett volna hiábavaló. Hogy egy kicsit mentse a méltóságát. És egyébként is, lehet, hogy ha az ember elég sokáig megjátssza magát, akkor szerencséje lesz, és a remény kidugja a fejét a föld alól, mint hajnali gomba egy harmatos reggelen, váratlanul, egészben és egy csapásra megjelenve. Senki nem állíthatja teljes joggal, hogy ez lehetetlen, senki. Senki nem tudhatja biztosan.

Ez a nő mindenesetre már jóval azelőtt belefáradt a dologba, hogy véget ért a világ: ez látszott a jellegtelen hajszínén, azon, ahogy a farmere állt rajta, a beesett vállán.

A hallgatósága közelebb nyomakodott, letaposta a körforgalmat díszítő városi tulipánok sorait.

– Én tudom, hogyan kell!

Senki nem hitte el, hogy bármit is tudna. Túl piros és véres volt a szeme ahhoz, hogy a birtokában tudhasson bármilyen varázslatos altatóreceptet, de a tömeg egyelőre hajlandónak tűnt arra, hogy belemenjen a színjátékba. Most, hogy már nem volt tévé, a bizarr műsor végett gyűltek oda.

A nő előkapott egy kést, és a magasba emelte. Én körbenéztem, hogy vannak-e a közelben zsaruk, de egyet sem láttunk egész reggel. Csak egy levetett egyenruhát egy kupacban az egyik padon.

– Így kell! – kiáltott fel a nő, majd fogta a hosszú, vékony pengét, a tágra nyitott jobb szemére fogta az egyik kezével, majd felnyúlt, és másik kezének tenyerével rácsapott a nyelére, markolatig beledöfve a kést.

Amikor a nő összeesett, mint egy leejtett rongybaba, a tömeg szaggatott ütemben feloszlott.

Ami ott maradt fekve a körforgalom közepén, az tényleg nagyon emlékeztetett az alvásra. A nő a hátán hevert, a kés sima fanyele egyenesen felmeredt az arcából, mint a napóra árnyékvetője. Még nem volt vér, csak egy kis áttetsző folyadék csorgott le az arcán, mint egy könnycsepp. Hamarosan megjönnek a hollók, és nem bánnak majd vele kedvesen.

A tömeg egyre jobban szétterült; én megragadtam Tanya karját, és magam után húztam őt, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy a csoport gyérülő peremén kívül maradjunk.

– Nem mondom el senkinek, Paul – jelentette be Tanya hirtelen árulkodó hangon. Majd dühös lett. – Ne legyél már ilyen kibaszottul paranoid!

A hátramaradottak közül többen is felénk pillantottak, de ketten együtt elég őrültnek tűntünk ahhoz, hogy a gyanú minden fellángoló szikrája gyorsan kihunyjon.

Egysarokra a lakásunktól, kétsarokra a Stanley Parktól sokkoló látvány tárult elénk. Öt gyerek állt egy csoportban a járdán. Olyan gyerekek, mint korábban, nem olyanok, mint akiket délelőtt láttunk a sikátorokban ólálkodni, guggolva és a rémülettől szemhéjtalanul.

Ezek mosolyogtak, pontosan úgy, mint az a kisfiú a balesetin, és a kislány a Safeway mögött. Egy kicsit maszatosak voltak, máskülönben nem hagyott rajtuk látható nyomot a káosz.

Tanya és én úgy álltunk meg menet közben, mint a lemezjátszó tűje, amikor lecsap egy késő délutáni vihar, és elmegy az áram. Az ezt követő csendben a gyerekek egymást kezdték bökdösni.

– Ezek meg kicsodák? – kérdezte Tanya csodálkozva, pár pillanatra kiemelkedve belső ködéből.

– Fogalmam sincs.

A legnagyobb egy olyan tíz év körüli kislány volt, aki pólót és rózsaszín sortot viselt. A legkisebb egy kisfiú volt, hosszú szőke fürtökkel, aki nem lehetett több kétévesnél. A nagylányok kezét fogta, és szégyenlősen bámult engem. Ezek az én Alvótársaim voltak, tiszta tekintetűek, gondtalanok. Miközben egymással szemben álltunk a hallgatásunk akváriumában, a legnagyobb lány folyamatosan a sövény felé pislogott, amelyik egy stukkós, „Kalifornia Vancouverben” stílusú társasházat vett körbe.

Megköszörültem a torkom.

– Jól vagytok?

A másik négy gyerek a nagylányra nézett, aki mindnyájuk nevében rám meredt.

– Segíthetek…? – kezdtem, de a gyerekek megfordultak, és elszaladtak, végigrepültek a járdán a park irányába, és a park peremén álló, lassan hullámzó fűzfák felé.

Az utca túloldalán egy fedetlen felsőtestű, kócos, fekete hajú fiatal férfi megemelte reszkető kezét a menekülő gyermekek felé, majd felénk nézett, és némán kinyitotta a száját. Utána megfordult, és a gyerekek után trappolt, de egyértelműen túl lassan ahhoz, hogy valaha is utolérje őket.

Majd egy hang szólalt meg a csenevész sövény mögül, ami felkeltette a gyerekek figyelmét: kuncogás.

A kislány, aki ott bújócskázott a bokrok között, nem árulta el nekünk a nevét; a többi gyerekhez hasonlóan ő sem tudott vagy akart beszélni. Néma volt, azon a módon, amilyenné a háborús traumáktól válnak az emberek, de vállvonogatós, nincs-mit-mondanom jelleggel. Bájos kis darab, négy év körüli, szőke hajjal és széles homlokkal – mintha Alice Csodaországából lépett volna ki. Viszonozta a mosolyunkat, és nem rezzent össze az érintéstől, amikor Tanya felemelte.

Amikor hazavittük, lepakoltuk a kanapéra, és kérdésekkel kezdtük bombázni, válaszul csak mosolyogva oldalra billentette a fejét. Olyan volt, mintha a tudakozódásunk az apucik és anyucik nevéről és hollétéről nem egészen felelt volna meg az általános elvárásoknak, de ő túl udvarias lenne ahhoz, hogy ezt közölje velünk.

Zoënak neveztük el, Tanya választotta a nevet a leendő gyermekneveknek arról a mentális listájáról, amit a nők mintha úgy hordoznának magukban, mint a petesejteket. Nők. A testükben petesejtek, a szemükben kisbabák.

Attól a pillanattól fogva, hogy bekukucskáltunk a sövény mögé, és megláttuk, ahogy Zoë egy kis rózsaszín labdát pattogtat a repedt aszfalton, Tanya mohón a birtokába vette a gyermeket. Felkapta, és úgy masírozott végig a lakásunkhoz vezető út utolsó szakaszán, hogy engem meg sem várt. Miközben követtem őket, Zoë engem nézett, kerek arcocskája komoran ugrált Tanya bal vállán. Azt az érzést, hogy immár gyorsított felvételben éljük le a közös életünket, még jobban felerősítette az, hogy váratlanul szereztünk egy fogadott gyermeket.

– Hát, ha beszélni nem is beszélsz, kisasszony, enni talán fogsz! – mondta Tanya egy kicsit túl derűsen, miközben beesett arcára mosolyt próbált erőltetni. Kiürítette a konyhaszekrényt, és felsorakoztatta a két egyforma doboz tahininket, a családi méretű kukoricapelyhet, a korpásnak tűnő répákat, a kenyeret és az almákat a reggelizőpulton. A kislány leugrott a kanapéról, odaballagott, és megfogta a kukoricapelyhes dobozt, amelyet úgy kezdett rázni, mint egy hatalmas, esetlen rumbatököt.

– Szóval a kukoricapelyhet szereted, mi? – kérdezte tőle Tanya, majd a hűtőhöz sétált, és kivette belőle az utolsó doboz tejünket. Kinyitotta, megszagolta, undorodva elfintorította az arcát, majd hozott inkább egy doboz müzliszeletet.

Miközben Zoë boldogan nyammogott, Tanya odajött, és leült mellém. Én átkaroltam. Ő elfintorodott, és megpróbált elhúzódni, de utána valami megváltozott, és inkább hozzám bújt.

– Ez majdnem olyan, mintha a miénk lenne, Paul.

– Majdnem – válaszoltam. Nem tetszett az irány, amelybe Tanya elvitte ezt a dolgot.

– Szerinted nekünk lett volna családunk?

– Ne mondd azt, hogy „lett volna”.

Tanya türelmetlenül felsóhajtott, de nem húzódott el. – Nem tudom. Szerinted együtt maradtunk volna, és összeházasodtunk volna?

– Én akkor is elvettelek volna, ha egyedül kell végigcsinálnom.

Ez elég gyenge szellemesség volt, de működött. Tanya felkuncogott, és az ölembe lendítette a lábát.

– Lehet, hogy hozzád is mentem volna. Te elég helyes vagy. Különösen, amikor komoly és íróemberes vagy. Akkor szoktál a leglököttebb lenni, Paul. Ezt tudtad?

– Na, most már biztos vagyok abban, hogy kezdesz megőrülni.

Tanya odahajolt, és egy csókot nyomott az állam alá, az ádámcsutkámra.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, Paul. Megérte volna hozzád menni. Engem elvenni talán már nem annyira.

– Ne legyél… – de Tanya leintett, és ott üldögéltünk együtt csendben, miközben Zoë, a mi megcsonkított hipotetikus jövőnk eszegetett. Ez volt az utolsó igazi beszélgetésünk, és ezt végig magammal fogom vinni az utamon, bármilyen messzire vezet is majd.

Amikor besötétedett, gyertyát gyújtottunk. Ez nem javított a bizarrá vált hangulaton. Az utcáról felszűrődő üvöltésekkel és csapkodásokkal kiegészítve a reszkető, sárga fény csak még olyanabbá tette a lakásunkat, mint valami városi sátánista búvóhelyét.

Amikor pár percre sikerült kiszabadítania magát Tanya ölelő karjai közül, Zoë azzal szórakoztatta magát, hogy némán oda-vissza lengette a kezét a lángon keresztül. Végül sikerült rábeszélnünk, hogy elfújja a gyertyát, és a csapatunk kétharmada lefeküdt aludni. Tanya a mi ágyunkba tette Zoët, én a kanapéra dőltem le, miközben maga Tanya csak ült a sötétben, és várta a hajnalt.

Hajnali négy körül arra ébredtem, hogy valaki az ajtónkat próbálja betörni vállal. Kiszaladtam az előszobába, és ott találtam Tanyát, aki már ugrásra készen lapult a falhoz, jobb kezében a leghosszabb, leghegyesebb konyhakésünket szorongatva. Pár percig ott álldogáltunk, amíg abba nem maradtak a puffanások. Odakint veszekedő hangok szólaltak meg, valami csattant a földön, majd léptek és hahózás visszhangoztak végig a folyosón.

6. nap: A Kék Admirális

Egy hentes, aki kékbe öltözik, hogy elrejtse a vérfoltokat

Hajnalban meghasadt az ég, és napfény ömlött végig a Pusztulásnak ezen a megtépázott Városán. A csukott ablakokon át is hallható madárdal még nehezebbé tette a rombolás kukacának lenyelését.

Aznap furcsán otthonos reggelünk volt. Tanya olyan volt, mint régen, vagy legalábbis olyannak tűnhetett volna a külső megfigyelő számára. Mint egy alkoholista, akiben még buzogva lángol egy új fogadalom hevülete, megmosakodott, kisminkelte magát, és vidáman elégítette ki Zoë szükségleteit, mosott és takarított, játszott vele és etette, miközben végig magas, kislányos hangon csacsogott velem, vagy beszélt a néma gyermekhez, abban a stílusban, amit azok az emberek használnak, akik nem értenek a gyerekekhez. Azon a hangon, amelyről azt gyanítom, hogy a gyerekek mindig is átláttak rajta. Tanya vajon ért a gyerekekhez? Fogalmam sem volt. Noha már több mint három éve együtt voltunk, a kicsik közelében töltött közös pillanataink azokra az eseményekre korlátozódtak, amikor futólag találkoztunk a kollégáink ivadékaival, amikor bemutatták őket vacsora vagy közös sütögetés előtt, mielőtt visszatuszkolták mindet az elszigetelt kölyökbirodalmukba.

De Zoë láthatóan nem bánta, mintha azt feltételezte volna, hogy ő és Tanya csak egy rögtönzött kislányos-mamás játékot játszanak. De Tanya nem játszott: teljesen szívből jövően fésülte ki Zoë haját, gyengéden bánva a csomókkal, de láthatóan küzdve a késztetés ellen, hogy meghúzza és kitépje őket. Ami engem illet, én a kanapén ültem, és figyeltem, hogy közbelépjek, ha elveszítené az önuralmát.

Milyen lehetett vajon, jut eszembe néha mostanában, az egyetlen olyan embernek lenni a szobában aznap reggel, aki komolyan veszi a szerepét a megjátszott családunkban? Tanya valamilyen szinten biztosan tisztában volt vele, hogy Zoët nem bűvölik el az erőfeszítései, és hogy én nem igazán tartózkodom a pályán. Valamilyen szinten ez biztosan bánthatta.

– Paul!

– Igen?

– El kéne vinnünk Zoët reggelizni, ha végeztem a hajával. Mutassuk meg neki a Reggelizőnket, Amelynek Névtelennek Kell Maradnia.

– Szerintem ez nem fog menni, Tanya.

Tanya az arcára csapott, megrázta a fejét, és felnevetett. – Ó, tényleg. Jaj. Hát persze hogy nem. Jézusom. – Majd, anélkül, hogy gondolkozásnyi szünetet tartott volna, megkérdezte: – Szóval, mit terveztél mára?

– Meg kellene próbálnunk megkeresni Zoë szüleit, de fogalmam sincs, hogyan álljunk neki, ha nem hajlandó beszélni velünk.

– A szüleit?

Zoë mintegy végszóra felém fordult, és keresztülmosolygott rajtam, majd tovább kefélte a plüssmackót, amelyet Tanya adott oda neki előző este, miután előkotorta a gyermekkori plüssállatok hálószobában tartott kis készletéből. Tanya Zoët fésülte, aki a medvét fésülte.

Tanya kicsivel később letette a hajkefét, és elmosolyodott. – Paul! Tudod, mi jutott most eszembe?

– Mi?

– Amikor elmentünk raftingolni a Pokol Kapujához. Emlékszel? Megjátszottuk, hogy tényleg idegesek vagyunk. Te azt mondtad, hogy kíváncsi vagy, tényleg a Pokolba vezet-e az a kapu, és hogy amikor kiérünk a túlsó végén, akkor ott leszünk-e, annak ellenére, hogy minden olyannak tűnik, mint korábban. Emlékszel a hazaútra?

Tanya otthagyta Zoët és a mackót, és odabújt hozzám, borostás bal lábát a combomhoz dörzsölve.

– Elhajtottunk a Sátáni Shell benzinkút mellett…

– Majd a Kénköves Konyha és az Infernális Ikea mellett. Emlékszem.

– Az egy nagyon vicces nap volt.

– Pokolian vicces.

Tanya egy pillanatra rám nézett, majd lesütötte a szemét, a mosolya kezdett elhalványulni. A karom még ott feküdt a válla körül, de éreztem, hogy ismét kezd eltávolodni tőlem, és nemsokára ki is szabadította magát, visszament Zoëhoz, és folytatta a fésülést.

Én bekapcsoltam a laptopomat (az akkumulátor töltöttsége: 18%), és megpróbáltam találni egy hálózatot. Nem volt szerencsém. Egy laptop elég haszontalan valami, ha nincs internet. Gondolom, játszhattam volna az Aknakeresővel, vagy pötyöghettem volna a kéziratomba, amíg az akkumulátor meg nem adja magát, de ennél több lehetőségem nem maradt. Ezen túlmenően a szinte új, háromezer dolláros MacBook Airemet még arra használhattam volna – nagyon korlátozott ideig –, hogy gofrit süssek rajta egy tábortűz mellett, vagy egy frizbi rendkívül béna pótlékát töltse be.

Megpróbáltam felvenni a szemkontaktust Tanyával, de amikor rám meredt, a tekintetéből százszázalékos gyűlölet ömlött rám. Úgyhogy miközben az ő kezei Zoët tömték száraz kukoricapehellyel és megbarnult almaszeletekkel, én egyenes lábakkal ültem az erkélyen egy napszilánkban, és megpróbáltam értelmes egységet alkotni a gondolataimból. Megpróbáltam én beléjük vinni az értelmet; mesterségesen legyártani. A fejem egy kis termelőüzem, csika-csika-zakatol.

Hogyan rendszerezzem azt, ami történik? Némelyik gyerek alszik, mások nem. Ugyanez igaz a felnőttekre. A nem-Alvók, a gyermekek és a felnőttek egyaránt, elég egyértelműek az egyre jobban kibontakozó pszichózisukkal. De nyilvánvaló különbség van aközött, ahogyan a gyermek és a felnőtt Alvók kezelik a dolgokat. Engem például valamennyire felzaklattak a gyilkosságok és a sok vérontás, amit láttam. És nem kicsit zaklatott fel például Tanya egyre erősebb őrületének gondolata és elkerülhetetlennek tűnő végzete. De Zoë mintha fel sem fogná, hogy mi történik. Ő fiatal, de már nem olyan fiatal, hogy ne illene félnie. Ami azt illeti, a normalitásától kezdtem én megijedni.

Persze az én fejemben sem volt minden százas. Először is, itt van az Álom. Szégyenlősen csak „az Álom”-nak nevezem: az, hogy „Az Aranyfényről Szóló Álom” úgy hangzik, mint egy közhelyes kínai népmese, vagy mint valamelyik korán kelő, aranyat lelő New Age-guru hadoválása. Persze „az Álom” is egy kicsit patetikusan hangzik, de milyen más lehetőségem lenne? És, a körülményekre való tekintettel, azt sem mondhatjuk, hogy ne lenne helye a nagy kezdőbetűnek ebben az esetben. Az olvasó örüljön a szerencséjének, hogy nem AZ ÁLOM-nak nevezem hisztérikus kapitálisokkal. Mit is mondhatnék? A nyelv néha nem a mi oldalunkon áll.

Az Álomban éppen úgy nem zavart engem semmi, ahogyan láthatóan Zoët sem aggasztotta semmi, amikor ébren volt. Elképzelhető, hogy ez azt jelentené, hogy ő és a többi gyermek folyamatosan az Álomban élnek? Ezt a gondolatot ne vessük még el.

Valamivel korábban találtam egy jegyzettömböt a kanapé egyik párnája alá besuvasztva. Tanya televíziós jegyzetei, amelyeket egyenesen a Bronzfejek mondtak neki tollba:

6. éjszaka

Megjelennek a deperszonalizáció tünetei, és eltűnik a tiszta éntudat. Ezt nevezik alvásdeprivációs pszichózisnak. Az alvásmegvonás hatásai inkább pszichológiaiak, mint fizikaiak. A reflexek lelassulnak, de a pulzus, a légzés, a vérnyomás és a testhőmérséklet értékeiben szinte semmilyen változás nem tapasztalható. Úgy tűnik, hogy a legkomolyabb fizikai következményei az erős reszketés, a szemhéjak ernyedtsége, látásfókuszálási nehézségek és a lecsökkent fájdalomküszöb.

Szóval, legalább van mire várni.

– Paul!

Odabent Tanya előre-hátra ringatózott a kanapén, a környezetét észre sem vevő Zoët a derekához szorítva.

– Semennyi tejünk nem maradt, Paul. Ennek a gyereknek tejre van szüksége.

– Nincs áram. A tej meg fog savanyodni.

Tanya vicsorgott, miközben gúnyosan megismételte a szavaimat. – „A tej meg fog savanyodni.” Jézusom, Paul, használd már azt a kibaszottul hatalmas agyadat, amire annyira büszke vagy. Biztosan lesz tartós tej a boltban.

– De az összes bolt…

– És akkor mi van? Csak itt ülünk, és végignézzük, ahogy Zoë szomjan hal? Ez a nagy terved, Paul?

Ahelyett, hogy válaszoltam volna, belenéztem Zoë arcának tiszta égboltjába. Van valami megszentelt a felnőttek viharait elviselő gyermekek arcában; erre a saját kiskoromból emlékszem. Számlákról és nyaralási tervekről szóló szópárbajok; a karót nyelt, focizni tanító apukák, és a láncdohányos anyukák, akikhez a barátaim és én valamilyen módon hozzá voltunk kötve. Egy bizonyos korig a gyermekek akkor sem képesek részt venni a körülöttük folyó őrületben, ha megpróbálják. Nincsenek még meg hozzá a megfelelő alkatrészeik; nem tehetnek mást, mint hogy figyelnek és várakoznak.

Miközben mi vitatkoztunk, Zoë az ajtó felé fordította a fejét, talán azon gondolkozott, hogy elmenekül. Tanya rám nézett, majd háromszögeléssel Zoëra pillantott. Utána visszanézett rám, és csipás szeme könnyekkel telt meg. Visszapislogta a könnyeit, szorosan átölelte a gyermeket, és simogatni kezdte a haját. Azt nem tudom, hogy a simogatás győzte-e meg Zoët arról, hogy velünk maradjon, ahelyett, hogy elmenekülne a mi kis papás-mamás diliházunkból a kinti nagy dobozos diliházba, de Tanya szerető karja a látszat szerint legalább kis részben hozzájárult ahhoz, hogy hajlandó legyen még maradni.

Ezt Tanya is megérezte, és sebesen visszagázolt a szelíd és kedves hausfrau szerepébe.

– Én nem akarok veszekedni. De szükségünk van valami innivalóra Zoënak.

– Rendben. Meglátom, mit tehetek.

Kimentem a konyhába, és felkaptam a legijesztőbbnek tűnő kést, amely a birtokunkban volt – ugyanazt, amit Tanya használt előző éjjel. Az ingem alá rejtettem, kimentem az előszobába, és kinyitottam az ajtót. Majd szédülni kezdtem.

Valaki három szót fújt neonrózsaszín szórófestékkel, csupa tántorgó nagybetűvel a velünk szemben magasodó falra:

ISTEN HOZOTT NÓDBAN

Ez nem pont az a betűtípus vagy szín, amit én választottam volna a képzeletbeli borítómhoz, de ez van, ezt kell szeretni.

Amikor Tanya nem hallotta, hogy becsukódott és bezáródott volna mögöttem az ajtó, kijött ellenőrizni.

– Mi a fasz? Ez a te műved, Paul?

Nem válaszoltam.

– Hát akkor kié?

Zoë jelent meg mögöttünk, de Tanya gyorsan visszahessegette a nappaliba.

– Nem tudom…

– Ez a könyvedből van, Paul. Abból az ostoba könyvedből. Bárki is csinálta, olvasta azt a cuccot. Ki olvasta a kéziratodat? Gondolkozz!

– Senki. Csak te.

– Ez lehetetlen!

Azon kaptam magam, hogy egy pillanatra felmerül bennem, miszerint nem Tanya műve-e ez a graffiti, de gyorsan el is vetettem ezt az ötletet. Tanya felháborodása túl heves volt ahhoz, hogy meg lehessen játszani. Gondolkozz. Az a könyv, amelynek a Nód címet szántam, túlságosan embrionikus volt még ahhoz, hogy bárkinek megmutassam Tanyán kívül. Egy kicsit túl költőinek és elszálltnak tűnt ahhoz, hogy leellenőriztessem az online kollégáimmal.

Tanyából kiszakadt a basszamegek köpködő lánca, a fejét rázta, miközben jobbra-balra a szőnyegre szórta őket.

Visszanéztem róla a testet öltött gondolataimra, majd nekiindultam, hogy keressek némi tartós tejet. Miután a harmadik betört üvegű boltból bukkantam elő üres kézzel, amelyet aznap reggel megpróbáltam kifosztani, kezdtem megérteni fiatalkorom összes hegyi beszédét arról, hogy milyen Fontosak a Folyadékok az Emberi Faj Túlélése szempontjából. A lakásunkban megszűnt a vízellátás, és csak pár liter kólánk maradt, meg két doboz almalevünk.

Az utca végén rongyos férfi és nő állt a járdán, és egymással sugdolóztak valamit egy műanyag bevásárlószatyor felett. Folyamatosan lopott pillantásokat vetettek felém. Mindenki, akit aznap láttam, mióta csak elhagytam az otthonomat, úgy nézett ki, mintha egy láthatatlan üveg nitroglicerint tartana remegő kezében. Egyszerre tűntek veszélyesnek, és olyannak, akik veszélyben vannak. Az öngyilkos pilóták keltenek ilyen benyomást. Amikor felléptem az ő járdájukra, a pár pánikba esett, és a zacskót eldobva elszaladt. Én odamentem, belenéztem, és egy apró kisbaba kék holttestét pillantottam meg, aki nem lehetett idősebb egy-két hetesnél. A nő, feltételezhetően a szegény kis teremtmény édesanyja, egy távolabbi ajtó mögül kukucskált rám sziszegve. Átmentem az utca túloldalára, és folytattam az utamat.

Nem sokkal később megláttam egy fickót, amint kijön egy társasházból. Ugyanazon a seawalli útvonalon szokott kocogni, mint én. Nem ismertem őt túlságosan jól, de néhányszor beszéltünk már pár szót. Felemeltem a kezem, hogy odaintsek, de amikor meglátott, sarkon fordult, és visszasietett az épületbe.

Egy sarokkal odébb, egy általános iskola előtt körülbelül negyven ember ácsorgott körben a gyermekek által letaposott füvön. Valaki a csoport közepén csendes, monoton hangon beszélt, túl messze tőlem ahhoz, hogy ki tudjam venni a szavait. Ez felkeltette a kíváncsiságomat: ez volt a legrendezettebb jelenet, amelyet azóta láttam, hogy pár nappal korábban elzarándokoltam a Safewaybe. Egy postaláda mögé guggolva figyeltem őket, és megpróbáltam kitalálni, mi késztethet egy negyven alvásmegvonásban szenvedő vancouveriből álló csoportot arra, hogy ilyen némán figyeljen. Majd közvetlenül mögöttem megszólalt valaki éles, fenyegető hangon.

– Hol van a párnám? Hova dugtad azt az rohadt párnámat?!

Nem volt nálam a párnája. Ez semmi jót nem jelentett.

Megpördültem, és szembenéztem a vádlóm sebhelyes, szörnyen szőrös lábszárával.

– Add vissza a kibaszott párnámat!

Majd egy darabig semmi.

Valaki betuszkolta az ingét lüktető fejem alá, és az arcok mozdulatlan köre meredt rám lefelé véresre harapdált ajkakkal és lakatlan tekintetekkel. Mögöttük az ég. Amikor megpróbáltam felülni, szétrebbentek, mintha félnének. Valamivel később ismét közelebb léptek, és suttogó kört alkottak körülöttem.

– Mi folyik itt?

Semmi válasz.

Tántorogva feltápászkodtam, közben sebesen zakatolt az agyam, és abban reménykedtem minden esélytelenségem ellenére, hogy sikerül némi bajtársiasságot kiváltanom belőlük.

– Elkaptátok a seggfejt, aki megütött?

Még mindig semmi válasz. A csoport elején egy mocskos farmernadrágot viselő nő hevesen vakarta az ágyékát, mintha sajtot reszelne. Mivel ahhoz túlságosan szédültem, hogy elfussak, lassan hátrálni kezdtem, imádkozva, hogy a kör megtörjön, és átengedjen engem. Egy lépés, kettő. Majd nekiütköztem valakinek, aki mögöttem állt, és elállta az utamat. Megfordultam, és megláttam, ki az.

Charles.

Minden ruhája kék volt. Égkék ing, babakék nadrág, középkori katolikuskék cipő, frissen rabolva valamelyik butikból – miközben végig áradt belőle a megszokott, véresen vörös fogadtatás.

Nem tudtam levenni a szemem a vasalt mandzsettájáról és a ropogós gallérjáról. A magántulajdon megszűnt létezni a megszokott értelemben. Mint minden katasztrófa esetén, a dolgok csak ott hevertek szanaszét, arra várva, hogy valaki felvegye őket. De hogyan lehetne megtartani bármit? Ez lesz az új probléma, ami átveszi a helyét a megszerzésre összpontosuló réginek.

Charles előhúzott egy zsíros, ujjlenyomatos paksamétát a hátsó zsebéből, és a képem elé tartotta. A Nódnak az a kézirata volt, amelyet öt hosszú nappal korábban vittünk el reggelizni Tanyával. Ekkor, túl későn ahhoz, hogy bármit is érjek vele, minden a helyére kattant bennem: az indíték, a lehetőség és az őrület. Hát persze.

– Üdv a Nódban, Paul – mondta Charles. – Üdvözöllek az álomban, amit te hoztál el nekünk. – Majd a csoport felé fordult, és felemelte a hangját: – Üdvözöllek a hazádban, a néped körében, mester.

– Mi folyik itt? – sziszegtem.

Charles elmosolyodott, és folytatta.

– Halljátok ezt az alázatot? – Megfordult, és a tömeghez intézte a szavait. – Nem megmondtam előre, hogy alázatos lesz? Hogy amikor eljő hozzánk, alázatosan fog viselkedni? Blemmük és lúdvércek, egyet se féljetek! Ó, a sátán itt jár-kel, a megdőlt felhőkarcolók között dúl szerzetesnek öltözve és lelkekre vadászva, de ti egyet se féljetek! Ez az ember egy kilométerről is kiszúrja a sátánt! A Gonosz Patkány és a hadserege itt van közöttünk, de ez az ember a varázserejével legyőzi őket!

Többen is rémült pillantásokat kezdtek maguk köré vetni. Mások gúnyosan vigyorogtak, de idegesen tették, már ha el lehet ezt képzelni. Ez a tömeg valami nagy döntésnek a peremén támolygott, amely komoly következményekkel járt mind Charlesra, mind rám nézve.

– Beszélj nekünk a tervről – szólította fel Charlest az ágyékreszelő nő.

Nem egészen egy héttel ezelőtt még felső középosztálybeli hivatásos családanya volt: a szőkesége egyelőre nagyjából érintetlenül megúszta a dolgokat, és a hangja még mindig olyasvalakiének tűnt, aki ahhoz szokott, hogy meghallgatják.

Charles megragadta a karomat, és az iskola felé kezdett vezetni. A sürgető rángatása arról árulkodott számomra, amit amúgy is gyanítottam: hogy ő nem a parancsnoka ennek a csoportnak, csupán az átmeneti vezetője. A szemek felizzottak, amikor távolodni kezdtünk.

– Hamarosan! Először meg kell mutatnom Paulnak a templomot. Utána szólni fog hozzátok! Várjatok meg itt!

És azok ott is maradtak, bár a vérük továbbra is felénk áradt.

– Mi folyik itt, Charles? – kérdeztem suttogva, miközben beléptünk az iskolába.

Az előcsarnok homályos volt, noha a himlőhelyes linóleum feketén ragyogott a nap visszavert fényében.

Charles felkuncogott. – Az egész valóra válik, Paul. Az egész. Pontosan úgy, ahogy megírtad.

– Ahogy megírtam?

Charles elkezdte adni a szégyenlőset. – Tudod. Az összes régi szó kezd felébredni, és a szemüket dörzsölik! A Láthatatlan Egyház kezd Látható Egyházzá válni. Most, hogy az alvásnak végre vége.

A saját szavaimat idézte vissza az arcomba, az ő elméjének torz tükrei által megcsavarva.

– Te azt hiszed, hogy én…? Ez… – Azt akartam mondani, hogy „őrültség”, de meggondoltam magam.

– Az üzletember! Amíg az üzletember a Martinijét vedeli, Paul… Tényleg nem nekem kellene mindezt elmondanom neked… Miközben vedel, arról mesél a barátainak, hogy az egész csak játék. Úgy értem, ahogyan pénzt csinál. Erről beszél nekik, miközben a szegények odakint vonulnak a fagyos hidegben. Az összes ablak csupa pára, Paul, és az üzletember nem lát ki, ők pedig nem látnak be. Karácsony van, és ő arra kényszerít mindnyájunkat, hogy lenyeljük ezt az ellentmondást, lekényszeríti a torkunkon. Azt mondja a barátainak, hogy részvényekkel kereskedni és pénzt csinálni csak játék. De tényleg az? Számára? Tudja ő egyáltalán, mi az, hogy játék? És mi van azzal, amikor egy kisfiút arra kényszerítenek, hogy annyira túlfőtt brokkolit egyen, hogy akár a fogai között is képes átszívni? Ez vajon játék? És ő tudja ezt? Érted?

Nem értettem. Ehelyett Tanyára és Zoëra gondoltam, akik egyedül vannak otthon, a lakásban, és úgy éreztem, mintha rám akarnának omlani az iskola falai. Milyen ostobák voltunk, hogy ilyen sokáig ebben a városban maradtunk. Nem volt más ötletem, mint hogy tovább beszéltessem Charlest, és közben keressem az alkalmat a menekülésre.

– Ezt nem értem. Elmagyaráznád?

Azzal, hogy érdeklődést mímeltem, azt kockáztattam, hogy leereszkedőnek tűnök majd, de nem jutott eszembe semmilyen más lehetőség.

– Örömmel, Paul. Mi a valóság? Mi a hazugság? Amit szándékunkban áll megtenni, az vajon összhangban áll bármikor is azzal, amit tényleg akarnánk tenni? És ha nem, az számít? – Charles felnevetett. – Látom, hogy kezdelek elveszíteni, Paul. Oké, megpróbálom másképpen. – A combjához csapta a hengerbe csavart kéziratomat. – Ezt a könyvet te írtad, ugye?

– Ezt én… én írtam.

– És ez a könyv megmagyarázza azokat a dolgokat, amiket látok, amiket mind látunk és gondolunk. A színek vérezni kezdtek. Szellemek szállnak el mellettünk. Te is tudod mindezt.

A blemmük jutottak eszembe pár nappal korábbról, és éreztem, hogy a bordáim egy ritmusra nyikorognak a lüktető fejemmel, az egész kibaszott lüktető univerzumommal.

– De hogyan lenne erre képes? Ez csak egy könyv, az isten szerelmére.

Ettől, hogy egy valódi kérdést tettem fel, Charles haragossá vált. Felmordult, és rövid pórázra fogta a szavait. – Ez nem csak egy könyv! Hogy a fenébe lenne csak az. Ezek nem csak szavak. Ez egy térkép. Ezek a szavak mind el voltak rejtve egészen idáig, és most visszatérnek a nagyszínpadra, Paul. Te egy próféta vagy, Paul.

Azon kaptam magam, hogy minden egyes alkalommal, amikor kimondja a nevem, csikorgatni kezdem a fogam.

– De az a nagy kérdés, hogy „honnan tudtad?”. Hogyan sikerült ezt prognosztizálnod, Paul?

Charles imádja a nagy szavakat. Imádja belekényszeríteni őket a mondataiba, akármennyire is csikorognak.

Körülöttünk végig üveges szekrények sorakoztak a falakon, bennük a tanulók rajzaival és papírmasé szobraival. A gyermeki képzőművészet minden egyes darabja legalább olyan elmebetegnek és torznak tűnt, mint bármi, amit odakint láttam, vagy amiről a Nódban írtam. Charles elkapta a pillantásomat, és még szélesebbé vált a mosolya, én pedig attól kezdtem tartani, hogy mindjárt szétreped az arca a megerőltetéstől.

– Nekem is feltűnt. Ez a sok groteszk fej és szaggatott vonal. És alig egy héttel ezelőtt, gondolj csak bele, Paul… A felnőttek mind olyan leereszkedően mosolyogtak, mert azt hitték, hogy a gyermekeik túl ostobák ahhoz, hogy le tudják képezni a valóságot. Hoppá. Neked mi a véleményed?

Ő várt, nekem pedig zakatolni kezdtek a fejemben a fogaskerekek. Mit kell mondanom, hogy megszabaduljak tőle és a mocskos csőcseléktől? Csak egy dologban voltam biztos: ha visszautasítom a szerepet, amit nekem írt elő, azzal valószínűleg több veszélyt szabadítanék a fejemre, mint amennyit képes vagyok kezelni. Úgyhogy szabadjára engedtem a fantáziámat.

– Nem tudom. Azt hiszem, lenyűgözött mindaz, ami el van temetve, ami a régi valóság alatt rejtőzött. Néha úgy éreztem, mintha azok a szavak valóságosabbak lennének a körülöttem lévő világnál. De nem tudom, hogy mi…

Kifogytam a szavakból. Arcok meredtek rám az ajtó melletti karcsú ablakok üvegén át – mögöttük fák rázták az öklüket az égre.

– A kintiek be akarnak jönni, hogy láthassanak téged, de szerintem te még nem állsz rájuk készen. Hadd könnyítsem meg a dolgodat, Paul, rendben?

Én meghajtottam a fejem.

– Csak kérdezd meg, hogy mivel segíthetsz.

– Mivel segíthetek neked, Charles?

Ő összecsapta a tenyerét, mire én összerezzentem.

– Ide szervezettség kell, Paul. Ez az egész egy kupac szar. Csak gondolj rám úgy, mintha a martiniző pasas lennék, aki ott iszogat. Az egész egy kupac szar, de nem igazából. Megértetted? Nos, meg fogod. Egy vezetőre van szükségünk, Paul. Egy vezérre, egy főnökre, egy gurura, egy gipszből készült szent szobrára. Ide szervezettség kell. Te láttad a Taxisofőrt? Robert De Niróval? Meg kellene nézned. Kellett volna. Most már örökre eltűnt. Nem lesz több film, soha. Hahh! Az emberek tántorognak odakint, egymást csapkodják fejbe féltéglákkal, Paul. Ez nevetséges. Szégyen a fajunkra nézve! Ki az őrült? Ez az egész az őrület. Az emberek nem őrültek meg: csak őrült dolgokat tesznek. Egyértelmű, egyértelmű, egyértelmű. Úgyhogy értelmet kell vinnünk ebbe az egészbe. „Amit nem változtathatunk meg, annak vallássá kell lennie”, Paul. Érted? Szentté kell avatnunk téged, mert a te könyved logikus. Számomra logikusnak tűnik, Paul. Jézusom, egész éjjel ezt olvastam, amikor a múltkor sikerült megszereznem. Beismerem, ez nem akkora dicséret, mint korábban lett volna, nyugodtan jegyzőkönyvbe veheted, de akkor is! Más dolgokat is csinálhattam volna. Rengeteg más dolgot el kell még végeznünk. Szóval, beszéljünk a pulykáról.

– Ezt hogy érted?

– A pulykáról! – vigyorgott bele Charles eszelősen az arcomba.

Felnevettem, és a szívemből eltűnt minden remény. Felejtsük el a rizskeresztényeket, Charles azt tervezi, hogy rizsjézust csinál belőlem. Már ezelőtt is egy kicsit félnótás volt, ami feltételezhetően azt jelenti, hogy két lépéssel előtte járt ennek az új valóságnak. Amikor a világ megszűnik forogni, és visszafelé kezd pörögni, akkor, úgy gondolnám, a lemaradók hirtelen az élen találják magukat. Ez azért elég klassz érzés lehet.

– Oké. Most, hogy ezt letudtuk, beszéljük meg, hogy mi jön ezután. A következő lépés az lesz, hogy kijössz velem, és elmagyarázod ezeknek a szerencsétlen nyomorultaknak, hogy te átsegíted őket ezeken a változásokon, elvezeted őket a Nódba.

– De én…

– Te tényleg azt hiszed, hogy „csak” megírtad azt a könyvet, Paul? Tényleg ennyire alacsony lenne az önértékelésed? Tényleg úgy gondolod, hogy Mózes, mielőtt meglátta azt az égő csipkebokrot a sivatagban, tudta, hogy egy kibaszott égő csipkebokrot fog majd látni a sivatagban? Vagy azt hiszed, hogy Mózes egy kibaszott félkegyelmű volt, Paul? És mi a helyzet azokkal a civilizációkkal, amelyek a félkegyelmű és a félbokor találkozásából születtek és nőttek ki? Azok félkegyelmű civilizációk voltak? Meg tudod ezt nekem válaszolni? És Jézusba bele se kezdjünk. Istenem! Ezek a dolgok, ezek egyszerűen megtörténnek. Senki nem tudja, hogy kivel, miért, hol és mikor. A dolgok egyszerűen csak megtörténnek, Paul. Úgy értem, te tényleg nem érted ezt, Paul? – Charles széttárta a karjait. – Hát nem egyértelmű? Úgyhogy egyszerűen csak fogadjuk el, hogy bizonyos dolgok megtörténnek. Oké? Mintegy kiindulópontként.

Charles bal lába dupla sebességű ritmusra járt.

– Oké.

– Rendben. És most elmondom, hogy most mi fog történni. Kimegyünk oda egy kis pofavizitre. Legnagyobbrészt én fogok beszélni. Te csak tűnj rejtélyesnek és… és potensnek, rendben? Vagy akár impotensnek, ha csak az megy! Csak viccelek! Csak annyit kell tudnod, hogy a Felébredettség Isten ajándéka. Ez az emberiség következő lépése. Lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk a nagyobb univerzumot. És az a kitágult univerzum ijesztő is tud lenni. Légy együtt érző. De ki kell érdemelnünk ezt a lehetőséget, érted? Érdemessé kell válnunk rá. Már most szállingózik pár beszámoló szörnyetegekről, Paul. Olyan szörnyetegekről, amelyek az emberek látóterének peremén ólálkodnak. Denevérlényekről és két lábon járó fákról. Ezeknek nevet tudunk adni, és ily módon a fennhatóságunk alá tudjuk vonni őket, ahogy Ádám tette az Édenben. Érted? Nód, érted? De más dolgokról is érkeznek hírek. Arról, hogy egyes lények kapcsolatot próbálnak teremteni. Véres Csont itt jár köztünk. Emlékszel rá, ugye? És Véres Kéz is. Köztünk járkálnak, Paul, itt kaparásznak. És te meg én segíteni fogunk a körülöttünk lévőknek elbánni ezekkel a démonokkal, Paul. Mi majd otthonossá tesszük ezt az Új Világrendet.

– Nem tudom, hogy fogom-e tudni, mit mondjak, Charles.

De Charles szavai lángolva süvítettek el az enyéim mellett. Azokra a tűzviharokra emlékeztettek, amelyek minden oxigént elszívnak a környezetükből. Az erdőkben az ilyen tüzek után a tűzoltók olyan szarvasokat és egyéb állatokat szoktak találni, akik még mindig felegyenesedve állnak, szénné égve.

– És utána elmegyünk abba a lakásodba, és fogjuk a kislányokat, és idehozzuk őket az iskolába, ami a katedrálisunk lesz a következő pár napra. Utána jönnek a nagyobb dolgok. És az élelem. Végtére is, a kis Zoënak tejre van szüksége, nem igaz? Még a tartós tej is megteszi. Igazam van, Paul?

Megállt a szívem.

– Tartós tej. Hahh. Így van. Figyeltünk téged az elmúlt két éjszakán, Paul. Ha az őreim nincsenek, téged agyonvert volna álmodban valamelyik zavartabb lélek a kintiek közül. Egyik ajtótól a másikig mennek, Paul, és csintalanságokat követnek el. Elmebeteg dolgokat csinálnak. Eszelősen elmebeteg dolgokat. Zakatoló kis hülyeséggyárak, igaz? De mi helyre tesszük őket, egyet se aggódj.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem erőtlenül.

– Ne hazudj nekem, Paul; én nem ma másztam le a falvédőről. A falaknak füle van, szeme van, és még ujja is van. Szopatólyukai. A falaknak most már farkai is vannak, és könnyen azon kaphatod magad, hogy meg vagy baszva, ha hátat fordítasz nekik. Hahh! És most figyelj. – Charles lehalkította a hangját, és józanabbá vált. – Látom rajtad, hogy te alvó vagy, ami problémát okozhat. Ezt még nem tudom beilleszteni a képbe. De ezt majd később megoldjuk. Egyelőre csak menj bele a programba. Meg kell tenned néhány dolgot. Korlátozd az alvásodat! Legyen benned egy kis illemtudás! Szerezz pár táskát a szemed alá! Hogy képzeled, hogy így jársz-kelsz ebben a kibaszott zűrzavarban, olyan frissen és üdén, mint egy virágszál, Paul?

Charles felém hajolt, és megszagolt. Majd a vállamra csapta a kezét, és az ajtó felé tolt, az üveghez préselődő arcok felé.

– És még egy dolog. Egy apróság, de nagy dolog. Ne charlesozz többet. Ne szólíts Charlesnak. Én immár a Kék Admirális vagyok. Tudom, mesterkélt. De mi a fenét lehet tenni, hát nem?

Ezzel teljesen kitárta az ajtót. Beömlött a fény. A tömeg visszafolyt, majd egy mederbe gyűlt, utána lassan felém kezdett csordogálni.

7. nap: Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra

Intelem azoknak, akik mindig holnapra halasztják azokat a dolgokat, amelyeket ma kellene megtenniük

Megfogadtam Charles tanácsát, és csak két órát aludtam előző éjjel, ülve olvasgattam régi magazinokat a gyertya fényénél, miközben Tanya ügyet sem vetett rám, csak ugyanarra a könyvre meredt órákon keresztül anélkül, hogy egyet is lapozott volna.

Most, a kora hajnali fényben már majdnem eljött a színpadra lépés ideje. Miközben Zoë a kanapéról figyelt minket az álla alatt összefont kezekkel, Tanya szemfestéket maszatolt el az arccsontom alatt abból a célból, hogy még beesettebbnek tűnjön az arcom, mint amilyennek éreztem magam. Veszettül kuncogott – mint aki megveszett –, de amikor végzett a munkával, elernyedt állkapoccsal, tompa tekintettel dőlt hátra. Megpróbáltam kirángatni ebből az állapotból.

– Hogy nézek ki?

Tanya összecsukta a száját, és erősen megcsípte magát, amire nagyon rászokott az utóbbi huszonnégy órában. Az alkarja márványos volt a fájdalom kék és fekete harapásaitól.

– Ahogyan szoktál. Ahogyan szoktál, plusz egy kis smink.

Ezek voltak az első szavak, amelyeket az elmúlt több mint tizenkét órában hozzám intézett. És még most sem hozzám beszélt, nem velem beszélt, hanem átbeszélt rajtam. Olyan volt, mintha már ötven éve házasok lennénk, és én az alzheimeresek kórtermében látogatnám, nem is a saját lányunkkal, hanem az unokánkkal.

Emlékszem egy passzusra a Lét és nemlétből, abból a testes kis kötetből, amelynek az elolvasására az egyik nyáron kényszerítettem magam, még lelkes és buzgó egyetemistaként. Nagyjából arra az egy dologra emlékszem a hatszázvalahány oldalból, amikor Sartre, Descartes-ot magyarázva azt írja, hogy csak onnan tudjuk, hogy mások léteznek, hogy amikor ránk néznek, akkor úgy érezzük, hogy ránk van nézve. Azt a valamit, ami visszanéz ránk, a Másiknak nevezte. A mi törékeny emberi univerzumunkban minden további dolog ebből a szemkontaktusból nőtt ki. De! Gondoljunk csak bele, milyen könnyedén meg lehet fosztani bárkit ettől az emberi státusztól – akár háborúban, akár a kórházban, akár azokban a vitákban, amelyek arról szólnak, hogy kinek is a dolga éppen kivinni a szemetet. Milyen könnyedén tárggyá tudjuk változtatni az embereket. És most Tanya tárgyként kezelt engem.

Belesajdult a szívem ebbe az elidegenedésbe, de amennyire tőlem tellett, visszanyeltem a fájdalmamat, mert nem akartam felzaklatni egyiket sem a szobában tartózkodó három gyermek közül: a gondtalan Zoët, a bennem élő kisfiút, aki nem értette, mi történik körülötte, és a tébolyult kisdedet, aki ott guggolt ugrásra készen, a fogát vicsorítva Tanya arca mögött.

Előző nap Charles és néhány zombija elkísértek a lakásomig, majd távoztak, miután megígérték, hogy reggel visszajönnek értem. De késő éjjel mozgást hallottam Mrs. Simmons lakásából. Az a tudat, hogy Charles emberei vannak ott, egyáltalán nem nyugtatott meg.

Csúszómászó. Itt van egy aránylag új keletkezésű szó. Tizenkilencedik századi, noha úgy hangzik, mintha több száz évvel korábbról származna, egyenesen a kolostori pergamenekről. Charles Manson és a Családja a Tate-La Bianca gyilkosságok előtt időnként belopakodott a gazdagabb házakba odafent, a hollywoodi hegyekben. Késő éjszaka, amikor a tulajdonosok aludtak, ott mászkáltak lábujjhegyen a sötétben, és átrendeztek dolgokat. Elmozdították a bútorokat. Zsebre vágtak néhány tárgyat. Majd közvetlenül hajnal előtt elmentek. Gyakoroltak.

Annak az ironikus jellege, hogy a saját, különbejáratú Kék Admirálisomnak ugyanaz a neve, mint a Manson család fejének, nem maradt észrevétlen előttem. Vajon Manson a huszadik század terméke volt, vagy egy korábbi alvó ügynöke? Esetleg egy időutazó, akit valami rémálomszerű jövő öklendezett ide? Vagy az évszázadok és a korszakok egyszerűen csak praktikus, de mesterséges kategóriák, amelyeket azért hoztunk létre, hogy kezelhetővé tegyük a „valóságot” a gyáva konszenzus segítségével? Ebben a megvilágításban egy Charles Manson nem is annyira aberráció, mint inkább ijesztő emlékeztető mindarra, ami a dolgok mögött lapul, készen arra, hogy bármikor felugorjon, és azt mondja, „húúú!”.

Van egy régi angol kifejezés, ami nagyjából ugyanezt jelenti: a Miching Malicho. Noha szinte teljesen biztos, hogy az olvasó még soha nem hallotta, elképzelhető, hogy pusztán a hangzásából ráérez arra, hogy mit jelent. Miching: ez egy elharapott, titkos, bizalmaskodó ige, azt jelenti, hogy ármányos. Malicho: a Harry Potter könyvek „Draco Malfoy”-ának virtuális, kompakt verziója. És a kifejezés pont ezt is jelenti: gonosztettek titkolódzó elkövetőjét. Az angol nyelv annyira tele van jelentésrétegekkel, hogy az írók minden nehézség nélkül bármikor fel tudnak köhögni pár beszélő nevet. Darth Vader, Uriah Heep, Gollam.

Észrevettem azt a hősies erőfeszítést, amit Tanya reszkető keze vitt véghez. Tanya Zoë kedvéért erőt vett katatónközeli állapotán, zsíros lófarokba fogta össze a kislány haját, és hirtelen beszédessé vált.

– Imádom ezt a gyereket.

– Azt látom.

– És bármelyik gyerek lehetne. Éppen ez a lényeg. Bármelyik gyereket tudnám szeretni, és azzal, hogy az én Zoëmat szeretem, az összes gyereket szeretem. Ez szerencse, Paul. Nagyon szerencsésnek érzem magam.

– Ez nagyszerű.

Tanya arca kezdett teljes árat fizetni az alvás és zuhanyzás nélkül töltött hétért. Mint azt már említettem, a szája ekkor már hajlamos volt nyitva maradni, amikor nem használta. A feje úgy lógott, mintha vállfa tartaná, és amikor Tanya felnézett, mintha mindig egy láthatatlan olvasószemüveg kerete felett pillantott volna rám. És szipogni kezdett valamiféle megfázástól. Isten tudja, miféle fertőzések terjengtek odakint, ahogy a túlterhelt immunrendszerek elkezdtek összeomlani és kiégni.

Most őszintén, alig bírtam Tanyára nézni. Alig bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy elsírjam magam, és kirohanjak a szobából.

– Miért te, és nem én, Paul? Van ennek valami oka? Ha kiválasztott vagy, annak biztosan tudod az okát.

– Nincs semmilyen oka.

Lenne valami oka?

– De igen, van. Mindig mindennek van valami oka. Áruld el nekem.

Lehet, hogy van valami oka.

– Nem. Mindig minden így történt… véletlenszerűen. Te és én miért találtunk élelmet, hogy ne éhezzünk, és biztonságos ágyat, amelyben alhatunk, amikor gyerekek voltunk, miközben a szomszéd kölyköt bántalmazták, az afrikai csecsemők pedig éheztek?

Tanya elfintorodott, majd lerakta a szempillafestéket a dohányzóasztalra, és egy tükröt tartott az arcom elé.

– Isten hozott az én világomban.

Belenéztem, és nevetségesnek találtam magam – olyan voltam, mint egy statiszta egy nyolcvanas évekbeli Hajrázós Metál videoklipből. Vagy legalábbis olyannak tűntem volna azok számára, akik végigaludták az éjszakát. Az odakint bolyongó emberek számára valószínűleg tizenkettő egy tucatnak tűnök majd.

– Ideje indulnunk.

– Hova megyünk?

Abban állapodtam meg Charlesszal, hogy mi hárman ma költözünk majd át az iskolába. A követői lelkesen deszkázták befelé a földszinti ablakokat, valódi erődítménnyé változtatva a helyet. Ebben egyeztünk meg. Igazából eszünkben sem volt bármi ilyesmit tenni.

– Északra.

– Az Északi-sarkra? A Télapónál keresünk majd menedéket?

– Kiválasztjuk valamelyik milliomos házát Észak-Vancouverben, és beköltözünk. Úgy élünk majd, mint a királyok.

Tanya az arcomra tette a kezét, de kerülte a tekintetemet.

– Nincs hová mennünk, igaz, Paul?

– Azt szeretnéd, ha Zoë biztonságban lenne, nem így van?

Tanya habozott.

– De igen.

Azt szokták mondani Vancouverről, hogy amint öt kilométer mélyen behatolunk Észak-Vancouverbe, annyi: ott szakad vége a „civilizált” Észak-Amerikának. Miután elhagyjuk Észak-Vancouvert, egyenesen elsétálhatunk a sarkkörig anélkül, hogy egyetlen lelket vagy települést látnánk. Ez egyszerűen nem lehet szó szerint igaz: biztos, hogy muszáj lenne átkelni egy-egy kihalt kocsiúton, vagy beleütköznénk egy-két vízvezetékbe, de attól még érthető marad a felvetés lényege. Lehet, hogy bujkálunk abban a képzeletbeli palotában pár napig, majd szerencsét próbálunk a medvék és a vadmacskák között. Lehet, hogy ha elég távol kerülünk a várostól, lekerül rólunk az átok.

– Itt nem maradhatunk. Odakint kezd ijesztővé válni a helyzet.

– Valaki a falra festette az ördögöt – kuncogott fel Tanya magában.

Még semmit nem meséltem neki Charlesról és a csúszómászóiról. Úgy éreztem, nem lenne képes feldolgozni a hallottakat. Jobb lesz, ha egyszerűen csak megszökünk.

A kevés élelmünket, ami még maradt, betuszkoltuk egy hátizsákba, némi vécépapírral és a fogkefénkkel együtt, és olyan csendesen, ahogyan csak tudtunk, kilopakodtunk a lakásból, tárva-nyitva hagyva az ajtót, mivel ha becsukjuk, azzal esetleg felhívjuk magunkra a szomszédban tanyázó őrszemek figyelmét.

A levegő bűzlött, miközben kitapogattuk az utat a sötét folyosón a lépcsőig. Bármilyen kínos is ez, a szemben lévő üres lakást használtuk vécé gyanánt, egy vödörbe szartunk az egyik hálószobában, majd kiborítottuk a tartalmát az ablakon a sikátorba.

Más szagok is elárasztották a folyosót, a legerősebb Mrs. Simmons lakásából szivárgott. Az gyomorfogatóan édes volt, és arra ösztökélt minket, hogy végigiszkoljunk a folyosón a sötétben, mint három vak egér, amilyen gyorsan csak tudtunk.

Ravasz ötletnek tűnt hajnali ötre időzíteni a szökésünket, még mielőtt Charles emberei visszatérnek, bár az teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy bárki is tart minket szemmel, nem valószínű, hogy elbóbiskolna munka közben. Tanya készített egy sálat Zoënak, hogy elrejtse az arcát a csipás szemek elől.

Úgy döntöttem, hogy a Stanley Park mentén fogunk végigsétálni, amíg oda nem érünk a töltéshez, amelyik átvág a közepén a Lion’s Gate Bridge-ig, egyenesen az északi partra. Amennyiben veszély fenyegetne minket a városból, fejtegettem magamban, még mindig kereshetünk menedéket az őserdőben.

Furcsa szerencsének tűnt, hogy Vancouver az egyetlen általam ismert nagyobb város, amelyiknek egy legnagyobbrészt érintetlen ősfás erdő foglalja el a közepét. A Stanley Park olyan nagy, ami azt illeti, hogy történelmi menedéke a hajléktalanoknak és a drogfüggőknek. Azt beszélik, hogy a park szívének mélyén még egész települések is vannak, ahol azok, akik nem engedhetnek meg maguknak saját zöld üveget, a zöld fák alatt találnak búvóhelyet, a zöld pénz világán kívül. De ez vajon azt jelentené, hogy az erdő most tele van pszichotikus hajléktalanokkal? Nem számít. Nekem még így is szimpatikusabbnak tűntek az esélyeink az erdőben.

Menet közben egy vasból készült súlyzót lóbáltam, amelyről leszedtem a súlyokat.

A súlyzó nyeléből magabiztosság sugárzott a jobb karomba, és mindent megtettem, hogy határozott könnyedséggel fogjam, tudatában a minket figyelő szemeknek. A bordáim valamivel jobban érezték magukat, sajogtak, de kevésbé tűntek rozogának.

Miközben a Lost Lagoon libaürülékkel pettyezett partján sétáltunk, a túlsó parton kutyafalka támadt rá egy hattyúra, amelyik hol feléjük repült, erőteljesen csapkodva méretes szárnyait, hol visszavonult a vízbe, ahol eszelős körökben evezett, és közben vijjogott. Olyan volt, mintha az állatok valami többszereplős színjátékban vettek volna részt: a kutya és a hattyú, amint macska-egér játékot játszanak.

De hol vannak az emberi lények? Egy négymilliós város esetében szokatlan módon a West End, Vancouver belvárosának szíve csak körülbelül negyvenezer lakost számlál. A többi négymillió a környező részek ingázóiból áll, akik minden reggel megtöltik a várost, majd húsz órával később, amikor az utolsó bár is bezár, hazatántorognak. Az a legvalószínűbb, hogy mindenki, aki nem itt él, egyszerűen hazatért a külvárosba, amikor a dolgok elkezdtek széthullani.

Láttam néhány hullát, és továbbiak szagát is éreztem, de úgy tűnt, mintha a legnagyobb részünk még életben lenne. Akkor hát hol van mindenki? Felnéztem a lakóépületek összefüggő soraira a park előtt, és úgy éreztem, mintha azok visszabámulnának rám – csúnyán. A tempónk hirtelen csigalassúságúnak kezdett tűnni.

– Gyorsabban.

Tanya nem mondott semmit, de igazodott hozzám, amikor gyorsítani kezdtem. Zoë vigyorogva battyogott mellettem. Megkerültük a tó iszapos partját, majd a töltésen folytattuk az utunkat a Stanley Park hatalmas cédrusainak mohos, állandó árnyékaiba.

Odabent hűvös volt. Szinte hideg. És csendes is. A cédrusok lágy, szövetszerű kérge szivacsként szívta fel a zajokat, és a némaságban paranoid gondolataim hangereje operai szintre emelkedett.

Tanya szorosan fogta Zoë kezét, miközben a három sávban lökhárítótól lökhárítóig parkoló autókat kerülgettük. Öt percen át egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a parkba, az abszolút csenden csak néha vágott hajszálrepedést az English Bay sirályainak vijjogása.

És ekkor megláttam őket.

Tőlünk balra két férfi gyalogolt a bokrok között a töltéssel párhuzamos bicikliúton. Egy furcsa pár – egyikük hórihorgas és szőke, a másik zömök és sötét. A magasabbik egy deszkás háemcsé volt bőbeszédű pólóban és láncokkal megvadított hosszú, nagyon hosszú sortban. Az alacsonyabbik úgy nézett ki, mint egy könyvelő. Szövetnadrág és félcipő – egyfajta autisztikus koppintása a Reklámőrültek-stílusú trendiségnek. Persze, van benne némi irónia, hogy a tulajdonosa immár maga is őrült. De a törzsi jegyek semelyike nem jelezte, hogy a páros öltözködési stílusa bármennyire is számítana; a mocsok, az eszelős tekintet és az intenzív összpontosítást tükröző, tökéletesen egyforma arckifejezésük kötötte össze őket. Vadásztak.

De mire vadásznak? A park kövér, turisták által agyonetetett mókusaira? Összehúzott szemekkel távolabbra néztem, mélyebben be az erdőbe, és megláttam a gondtalanul totyogó valódi zsákmányukat.

Két Alvó gyermeket.

Két kisfiút, akik kéz a kézben battyogtak végig az ösvényen, körülbelül harminc méterrel az üldözőik előtt. Az ember akár azt hihette volna, hogy tölcséres fagyiért indultak a Lumberman’s Arch cukrászdájába.

Mögöttük a Reklámőrült lepisszegte a Deszkást, intett neki, hogy várjon, ő pedig felgyorsított.

Én elkaptam Tanya karját, rájuk mutattam, és mutogatva utasítottam őket, hogy ő és Zoë bújjanak el egy közeli egyterű mögött, és várjanak meg ott. Majd, kezemben a súlyzó nyelével, a nyomukba eredtem.

Megkordult a gyomrom, de tudtam, hogy mit kell tennem. Vagy én kapom el a vadászokat, vagy ők kapják el a gyermekeket. Egy egyszerű vagy/vagy választás. Vagyis inkább a választási lehetőségek hiánya. És amikor ráébredtem, hogy nincs választásom, mintha egy súly gördült volna le a szívemről. Annyira furcsa volt rádöbbenni, hogy a választás lehetősége olyan teher, amelyet egész életemben magammal hurcoltam – és hogy pusztán azért létezett mind ez idáig, mert egészen eddig semmi különösebben fontos nem forgott kockán az életemben.

A Deszkás lelassított előttem, majd megállt, az akkumulátora kezdett kimerülni. Nem volt túl nehéz mögé osonni, és, mint kiderült, az sem esett nehezemre, hogy megemeljem a súlyzót, és lecsapjak vele a fejére. A rúd belemélyedt a koponyájába, fekete vér bugyogott fel a seb körül, és a deszkás a földre zuhant. Az emberi koponyát éppen olyan könnyű betörni, mint egy görögdinnyét? Azt mondanám, nagyjából így van. Hogy mit éreztem abban a pillanatban? Nem akarom alulértékelni vagy felülértékelni az eseményt, de nem túl sokat. A halál, az, hogy gyilkosságot követtem el, olyan távolinak tűnt, mintha a tévében látnám; annak a két kisfiúnak a valódisága minden idegenkedést és szánalmat felülírt, amelyet esetleg hajlamos lettem volna érezni.

És a határozottság elég lelkesítő érzés volt.

Aznap éjjel valamivel később felidézem majd az eseményt, és felkavarodik a gyomrom attól, amit tettem, de még akkor is – és még most is, amikor az emléke időnként felpüffed és a tudatom felszínére emelkedik – büszkeség járja át az állati rémületet, amiért a tettek mezejére léptem, és megmentettem két életet. De MTVJ? Mit tett volna Jézus az én helyemben? Én a súlyzónyélre fogadnék.

A Reklámőrült egy hangot sem hallott: túlságosan messze járt már, túlságosan csak a feladatra koncentrált. Én újból a vállam fölé emeltem a csöpögő rudat, és folytattam az utamat, olyan tiszta és jéghideg céltudatossággal, mintha magam is vasból lennék. Nem eggyé váltam a fegyveremmel, mint azt közhelyesen tennem kellett volna, hanem inkább én váltam a fegyverem eszközévé.

Az előttem húzódó ösvény a gallyak és az ágak aknamezeje volt, veszélyes terep annak, aki meglepetésszerű támadást tervez.

Ahogy közelebb kerültem a Reklámőrülthöz, láttam, hogy valóban van nála egy kés – egy hosszú, görbe konyhakés. Sietni kezdtem, de még mielőtt utolértem volna, megpördült. Nagy meglepetésemre az arca nem ellenséges volt. Cinkos arcot vágott.

Lepisszegett, és a válla felett a ballagó kisfiúkra mutatott, majd azt suttogta: – Démonok! –, mintha én megérteném, és azonnal csatlakoznék a küldetéséhez.

Ismét meglendítettem a rudat. Ő felnézett, meglátta rajta a társa vérét és agyát, majd térdre rogyott, és hüppögni kezdett.

– Ó, Istenem, ó, drága Istenem, szent szar, mit tettem? – sírta, majd felváltva zokogott és fohászkodott.

Előttünk a fiúk meghallották a hangját, elengedték egymás kezét, és úgy nekiiramodtak, mint a megriasztott nyuszik. Majd bevetették magukat az első résbe a bokrok között, és eltűntek. Én ismét a Reklámőrültre fordítottam a figyelmemet, akinek a szájából még mindig imádságfüzérek bugyogtak fel.

– Ó, Istenem, ó, Istenem, ó, Istenem.

Beprogramoztam magam egy második gyilkosságra, de a könnyű préda látványa a térdén állva, amint minden látszat szerint túlcsordul benne az őszinte megbánás, megtorpantott.

– Mit csináltál?

Ő a kezébe temette az arcát. Majd megszólalt a keze.

– Ha elkapod valamelyiküket, és iszol a véréből, akkor fogsz tudni aludni. Nekik Tente-Tente vérük van. Mint a vörös kamillatea. Nem láttad a szemüket? Csurig tele van szundival. Az egész kibaszott park nyüzsög tőlük. A fenébe, fenébe, fenébe, fenébe, fenébe…

A bánattól a frusztráció és a düh felé kezdett sodródni. Én lenyúltam, kirántottam a kezéből a kést, és amilyen messze csak tudtam, behajítottam a bokrok közé.

– Szedd össze magad – sziszegtem. – Ezek nem démonok. Csak kisgyerekek.

A férfi előre-hátra ingatta a fejét. – Honnan tudod? Ezt nem tudhatod. Ahányszor csak elmegyek a kibaszott tó mellett, látom, amint kikukucskálnak rám a bokrok közül. És mindig kuncognak. Miért nevetnek rajtunk, amikor mi kibaszottul haldoklunk?

– Ők nem bántanak senkit. Ez csak két kisfiú volt, akik a parkban sétálnak.

A férfi elengedte az arcát, és az enyémre függesztette a tekintetét.

– Nem bántanak senkit? Engem bántottak! Felsértették a kibaszott szivárványhártyámat! Lyukat égetnek a szaros agyamba. Valamelyik kölyök azok közül minden gondolatom közepébe lyukat éget. Hogy nem bántanak senkit? Kapd be a faszomat. Tudod, mit láttam tegnap a Denman Streeten?

Vártam.

– Egy gyerek karját. Az utca közepén. Csak egy kart. És a többi gyerek ott mászkált csupa véresen és szarosan. A mi gyerekeink, a valódi gyerekek. Nem a Démonok. Szóval, miért is nem démonok ezek, akik idekint vannak, és úgy néznek ki, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Tudod te, mi van a vérükben?

Tanya minket nézett. A Reklámőrült is észrevette őt.

– Csak tűnj el innen – mondtam neki. – És ne merj követni minket. Menj vissza a városközpontba.

Utáltam az összes rendelkezésemre álló szó hangzását és értelmét, a csimpánzgondolatok és elvakkantott szótagok gyomorforgató örvényét. Sokkal jobb érzés volt egyszerűen csak felemelni a rudat, és hagyni, hogy lehulljon.

Elfordultam, de a férfi a kezét a bokámra fonva megállított.

– Tegyél meg nekem egy szívességet, mielőtt elmész.

Én elhúzódtam, és lenéztem rá. Ő felmosolygott rám, az arca bal oldalán ráragadt, alvadtvér-színű fenyőtűk meredeztek.

– Mit?

– Ölj meg, haver. Ez már nem lesz jobb. Ugye? Ez nem fog megszűnni. Én pedig nem fogom abbahagyni a vadászatot. Te is tudod, hogy nem. Amint eltűnsz, keresek egy másik kölyköt. Úgyhogy tedd meg. Állíts meg. Elfordulok, hogy ne kelljen a szemembe nézned.

Addig csúszkált a térdén, amíg hátat nem fordított nekem, a tenyerét a földhöz szorítva, a fejét a magasba emelve. Mint Tanya, egy altató dugásra várva.

Én hátranéztem Tanyára, aki egyenesen rám meredt, és valami csillogott a szemében. Zoët nem láttam.

– Nem vagyok rá képes – mondtam pár pillanattal később. – Nem tudom megtenni.

Hidegvérrel semmiképpen. Ha egyetlen ellenséges mozdulatot is tett volna felém, egy szempillantás alatt megteszem, de a Reklámőrült nem mozdult. Úgyhogy elsétáltam onnan.

Mire visszaértem Tanyához és Zoëhoz, a Reklámőrült már ismét a talpán volt.

– Ez nagy hiba volt, seggfej! – üvöltötte. – Kibaszottul nagy hiba. Mostantól a kibaszott árnyékod leszek, megértetted?! Ha elalszol, végzek veled, és megiszom a véredet, te alvó szemétláda! Láttam, hogy az egész arcod csupa szemfesték! És miután veled végeztem, gondoskodom arról a kibaszott áruló barátnődről is! Utána pedig arról a kis démonribancról!

Tanya leplezetlen gyűlölettel meredt rám. Zoë a lábai előtt ült, és céltalanul karcolászta az aszfaltot egy bottal.

– Miért nem tetted meg, Paul? Hmm? Ahhoz eléggé férfi voltál, hogy megöld az elsőt, amikor hátat fordított neked, de ahhoz már nem volt vér a pucádban, hogy a másodikkal is végezz, annak ellenére, hogy az könyörgött érte. Mi lesz, ha megtámadja Zoët? Legyél már férfi, Paul. Ez nem vicc. Ez nem valamelyik ostoba könyved.

Ebben persze tévedett.

A Reklámőrült még mindig ott állt, és minket hallgatott.

– Tudod, mit? Én kibaszottul örülök, hogy nem öltél meg, haver! Csak összezavarodtam egy pillanatra, ennyi. Nemsokára találkozunk. Én emlékezni fogok rád. Jobban teszed, ha te sem felejtesz el!

Ezzel elfordult, és megindult vissza, a város felé, fütyörészve, és a karjait lóbálva. Egy darabig figyeltem, hogy nem próbál-e megfordulni, és követni minket. De nem tette, és aránylag hamar eltűnt a töltés egyik kanyarulata mögött.

Mi folytattuk az utunkat.

További ötpercnyi gyaloglás, és elénk tárult a Lion’s Gate Bridge látványa. Az erdőből nézve a híd pazar látványt nyújt. A hatalmas fák keretében úgy ível fel az égbe, mint egy emberkéz készítette szivárvány. A Coal Harbourban mindig fúj egy kis szél, és az a szél, bár láthatatlan, valahogy a látvány részét képezi: a híd rendkívül mozdulatlan, de egy láthatatlan mozgás süvít végig rajta. És a híd mögötti hegyek között ott van maguknak az oroszlánoknak az ikercsúcsa: már azelőtt ott volt, hogy mi megérkeztünk Észak-Amerikába, és ráragasztottunk egy nevet – és jóval azután is ott lesz, hogy mi eltűntünk.

Az otthagyott autók sora onnan, ahol álltunk, egészen a híd tetejéig folytatódott, ahol valami színkavalkádot pillantottam meg. Szövetdarabok lobogtak és csapkodtak. Apró alakok járkáltak fel-alá, mintha egy hatalmas, lehetetlen hajó fedélzetén lennének.

– Ez meg mi a csuda? – kérdeztem. Költői kérdés volt. Immár az összes kérdésem költői, döbbentem rá, tekintettel arra, hogy Zoë nem fog válaszolni nekem, Tanya szemében pedig vagy hasznavehetetlen bolond vagyok éppen, vagy veszedelmes.

– A helyedben nem mennék fel oda, Paul – válaszolt mögöttem egy ismerős hang.

Charles. Megrogyott a vállam, Tanya pedig menet közben mozdulatlanná dermedt mellettem.

– Odafent egy barátságtalan várost épít éppen néhány meglehetősen ellenséges illető, Paul. Nem olyanok, mint mi. Ők nem a könyv népe.

Megfordultam. Charles nem volt egyedül. Körülbelül két tucat embere sorakozott mögötte hadirendben. Furcsa, ijesztő legénység. Némelyik gazdag volt korábban, mások szegények. Némelyik fiatal volt, mások öregek, de most egyformák lettek a mocsoktól és a szemcsés, mézgás tekintetüktől, amit mindannyian rám szegeztek.

Charles nem csak túlerővel bírt: az emberei a maguk oldalán tudhatták a konszenzust, a kultúrát, a valóságot. Charles a rend ajándékát hozta az elszigeteltek senkiföldjének közepére. Amikor Charles megmozdult, az emberei is megmozdultak. Amikor megállt, az emberei is azt tették.

– Készen állsz arra, hogy hazatérj, Paul? Befejezted a városnézést?

Tanya a döbbenettől némán meredt Charlesra. Charles uralkodói jovialitással fogadta a pillantását.

– Hé, Tanya! Hogy ityeg?

– Jól vagyok. Jól.

Tanya válaszának félénksége megdöbbentett. Megsemmisítő megvetésre számítottam, ehelyett… beletörődő volt.

Charles bólintott.

– Mondani szeretnék valamit, Tanya. Tudom, hogy múlt héten nem túl jó hangulatban váltunk el egymástól, de semmi sértődés, rendben? Ma új nap van, úgyhogy indítsunk tiszta lappal.

Tanya egy félbehagyott bólintással reagált, ami azt jelenti, hogy az álla lesüllyedt a mellkasához, és ott is maradt. Én végiggondoltam a lehetőségeinket, de nem találtam kiutat. Vissza kell térnünk a belvárosba.

– Ideje mennünk – mutatott Charles a hídra. Egy maréknyi apró alak megindult felénk a híd ívén keresztül.

Úgyhogy sebesen elindultunk visszafelé a töltésen, arra, amerről jöttünk. Menet közben Charles a Nódról magyarázott Tanyának, miközben én Zoë kezét szorongattam, és beharaptam az ajkamat.

Charles úgy csevegett Tanyával, mint egy zavarban lévő másodéves, aki egy szurkolólánynak próbálja tenni a szépet.

– Az összes eddigi nap próbamenet volt csupán, gyakorlat az Örök Napra. Amit Időnek neveztünk, az csak ezeknek a próbameneteknek a kipipálása volt. Nap fel, nap le. Tikk-takk, tikk-takk. Múlt, jelen, jövő. Trapp, trapp, trapp. És az alvás minden egyes napon amnéziát okozott, mert még nem készültünk fel az életre. Írjuk le az egészet főpróbaként, írjuk annak a számlájára, hogy még nem álltunk készen. Most viszont vége a próbáknak, ébren vagyunk, és megkaptuk ezt a világot, hogy kezdjünk vele valamit.

Tanya, miközben hallgatta, semmilyen megjegyzést nem tett, de lekezelő sem volt.

Charles emberei is őt hallgatták. Bólogattak egymásnak, és szárazon csettintgettek a nyelvükkel, mintegy azt jelezve, hogy már hallották ezt a nem esti mesét.

– De ez annyira ijesztő.

Ezt Tanya mondta.

Charles bólintott.

– Igen, ijesztő. Egy nagy változáson megyünk most keresztül. Képzeld el, hogy érezhetted magad, amikor újszülött csecsemő voltál, elhagytad a méhet, és kikényszerítettek, kituszkoltak a fényre, a világba. Éhség és harag. Veszteség és nyereség. Képzeld el, milyen érzés lehetett. De túltetted magad rajta, nem? Sikerült kezelned a helyzetet.

– Azt hiszem. – Tanya üres tekintettel meredt a messzeségbe, de én láttam rajta, hogy figyel.

– Hát, ez most ugyanolyan, csak ez az elménkkel történik, nem a testünkkel. Ijesztő, ijesztő, ijesztő. És néhányan nem tudnak mihez kezdeni azzal, hogy Ébren vannak. Nincs ezzel semmi baj. Ők elszaladnak, és az alvásba menekülnek, ami ugyanaz, mintha azt mondanák, hogy meg akarnak halni. Hogy nem akarnak létezni. Az öntudatlanságra éheznek. Ami pedig a halál.

Ez visszarángatta Tanyát a földre. Rám és Zoëra meredt.

– Ők még mindig meghalhatnak. Mi segíthetünk nekik meghalni, ha ezt akarják. Vagy segíthetünk nekik élni.

– De ha ez annyira gyönyörű, akkor én miért vagyok olyan csúnya? – suttogta Tanya, miközben remegő ujjaival összetapadt haját fogdosta, amelynek holtsúlya alatt hullasápadt volt az arca.

– Az a csúnya, ami csúnyaságokat tesz – vágta rá Charlie, szinte rávetve magát a kérdésre. Úgy tűnt, mintha mindenre meglenne a válasza. – Azok a kis Alvódémonok az erdőben nem szépek. Gúnyképek. Kicsi, csillogó műanyag játékok. Úgy néznek ki, mint az emberek, de nem azok!

Lehalkította a hangját.

– Az a szép, ami szép dolgokat csinál.

– Mesélj nekünk az Alvókról! – kiáltott fel egy hang a tömegből, egy koponyavigyorral ékes hórihorgas pasasé. – Én az Alvókról szeretnék többet megtudni!

Charles hangosabban kezdett beszélni. – Az Alvók kudarcot vallottak! Elbuktak! Nódisten nem találta méltónak őket arra, hogy magával vigye őket az Örök Mostba. Ahogy az emberszabású majmokról is lemondott, amikor felemelte az embert!

Ekkor Charles sleppje mintegy végszóra felnevetett. Néhányan nyögdécselni és ugrándozni kezdtek.

– Ők nem képesek elviselni a Végtelen Nap fényét vagy éjjelét!

Nevetés.

– Ők elszaladnak, és lehajtják álomszuszék fejüket, amikor a nap lehull.

Gúnyos kacaj.

– Ők újra és újra elrejtőznek az öntudatlanságba, utána pedig egyszerűen elkopnak és meghalnak. Mint azok a virágok, amelyeket pókok közé ültet valaki barlangban. Egy őrült.

– De a tévében azt mondták, hogy mi vagyunk azok, akik meg fognak halni… – A kérdező hangja elbizonytalanodott, elhallgatott, és csend lett. Az összes szempár Charlesra szegeződött, aki lehajtotta a fejét, és azon igyekezett, hogy megfogalmazzon egy gondolatot vagy egy érzést, vagy esetleg azon, hogy szoborrá változzék. Amikor megszólalt, a pillantása egyenletes rotációban ugrált végig mindenkin.

– Ti ne beszéljetek nekem az időről. Hát nincs füled? Nincsenek napok, nem létezik olyasmi, hogy „hónap”. Ez nem a ma, és nem is tegnap vagy a jövő. Ti nem fogtok „egy hónap” múlva meghalni, mert a hónap nem létezik. Az örökkévalóság most van. És mi végre kaptuk a Nódistentől ezt a Végtelen Napot?

– Azért, hogy munkával töltsük meg – érkezett a válasz tucatnyi kiszáradt ajakról. – Hogy egy új várost építsünk.

– És mikor fogunk pihenni?

– Soha.

– És vannak démonok az erdőben, és itt járkálnak-e az utcákon a Véresfejű Vérescsontok, zsebünkben a mi fogainkat csörgetve?

– Igen.

– És ki a Kék Admirális?

– Az, aki újjáépíti a várost, amely egy örökkévalóságon át megmarad az egyetlen Végtelen Napon.

Zoë ott állt mellettem, és kifejezéstelenül bámult felfelé Charlesra. Én lenyúltam, és megfogtam a kezét, de ő elhúzta. Majd Charles felém fordult, és valami nagyon furcsát tett.

Rám kacsintott.

Utána valami még furcsábbat tett.

A cédrusok felett fehéren megvillant az ég, és az árnyékunk, amely addig lustán hevert mögöttünk, beleégett az aszfaltba.

Megvakítva húztam magamhoz Zoët, és mindketten a földre vetettük magunkat.

Az időben és térben valahol, egy meghatározhatatlan helyen egy olyan hangot hallottam, amely rekedtessé vált a hisztérikus kinyilatkoztatástól. Charles hangja volt.

– A Bronzfej! A Bronzfej beszélt hozzánk!

8. nap: Boszorkányébresztés

Ha egy „boszorkány” makacskodik, úgy lehet a leghatékonyabban rávenni arra, hogy mindent bevalljon, ha „felébresztjük”.

Erre a célra egy vashámot vagy abroncsot szoktak kötni az arcára, amelyről négy tüske fúródik a szájába. A hámot oly módon rögzítik a falhoz, hogy a „boszorkány” képtelen legyen lefeküdni, az őrök pedig folyamatosan ügyelnek rá, nehogy elaludjon.

– Van itt valaki, akivel meg kell ismerkednetek – suttogta Charles, szemétdombszagú lehelete ott gomolygott a fülemben.

Kinyitottam könnyező szememet, letelt az egyetlen engedélyezett órám az alvásra. Ettől a napirendtől tikkelni kezdett a szemem, és néha elektromos villódzást láttam a látóterem peremén – feltételezésem szerint azoknak a Nóddal kapcsolatos látomásoknak az előképét, amiket a Felébredettek láttak maguk körül mindenütt. Egy óra nem elég ahhoz, hogy Álmodhassak, és az Álom hiányától mogorvává és haragossá váltam. Ugyanakkor az a szűkös alvásmennyiség, amennyit nekem kiutaltak, még így is bőséges volt ahhoz az abszolút nullához képest, amellyel Tanyának és mindenki másnak körülöttem be kellett érnie. El sem tudtam képzelni, milyen lehet, és még mindig nem tudom. Nem tudok másképp gondolni az abszolút alvásmentességre, amikor megpróbálom elképzelni, csak úgy, mint egyetlen napra, ami soha nem ér véget. Remek definíció a Pokolra. A Pokol az idő, hát nem egyértelmű? Vegyük csak a legnagyobb élvezetet vagy a legjobban vágyott fantáziánkat, és változtassuk folyamatos valósággá – egy napra, egy hétre, egy évre, egy évtizedre. És megkapjuk a poklot.

Charles kékbe öltözött alakja mögött szemcsés, mandarinszínű fény úszott be az osztályterem ablakán. Seattle pora.

Mióta csak visszaértünk a Stanley Parkból, a gondolataim újra és újra kényszeresen kapaszkodtak bele abba a rettenetes fénybe, amit az arcunkba toltak. A villanás csak a másodperc törtrészéig tartott, de átmenetileg megvakított minket. Még jóval azután is ott feküdtünk a töltésen, kezünket a szemünkre szorítva, hogy a fény elhalt, attól rettegve, hogy megismétlődik. Körülöttem kórusban ziháltak és öklendeztek, ruhák súrlódtak az aszfalton. Hangok nyafogták Charles nevét, és amikor ő válaszolt nekik, hallottam admirálisi hangjában a sokk utóhatásainak hullámait. Ami engem illet, a szemhéjam belső oldalát ragyogó, sápadt fényfoltok hegei éktelenítették.

Csak akkor döbbentünk rá, hogy mi is történt igazából, amikor összeszedtük magunkat, és átnéztünk a park felett a tőlünk délre elterülő tiszta, kék égboltra.

Ott, az English Bay feletti égen, nagyjából Point Greynél egy gombafelhő lebegett, mozdulatlanul és parancsolón, a látóhatártól egészen az atmoszféra felső határáig, ahol nekiszorult a világűrnek. A felhő vaskos, vattaszerű szárát, amit elrejtett a távolság és a látóhatár, éppen hogy csak ki tudtuk venni, de masszív feje teljes egészében látható volt.

Valaki odaküldött Seattle-be, tőlünk kétszázvalahány kilométerre délre egy nukleáris rakétát. Most először, mióta ez az egész elkezdődött, könnybe lábadt a szemem. Kiért ontottam könnyeket? Önmagamért? Tanyáért? Pár millió halott amerikaiért? Őszintén szólva, abban a pillanatban hajlamosabb lettem volna irigyelni a halottakat, mint meggyászolni őket. És még ha szándékomban is állt volna elsiratni őket, négy-öt millió ember túl sok ahhoz, hogy könnyeket ontsunk értük. A könnyek ennél sokkal személyre szólóbbak. Nem szokott olyan előfordulni, hogy húszezer halottról olvasunk egy földrengés kapcsán, és sírva fakadunk. Legjobb esetben is csak sóhajtunk egyet, és elmeséljük a feleségünknek. De még gyakrabban csak megvonjuk a vállunkat, és megnézzük a Facebook-üzeneteinket.

Tényleg nem tudom, miért sírtam. Talán a miatt a skála miatt, amekkorának felfogásom szerint kozmikus távolságból tűnhetünk, rendkívül aprónak és jelentéktelennek. Az űrből még az a hatalmas felhő sem lenne több egy apró pattanásnál a Föld kövér, kerek arcán. Felidéztem a képzeletbeli aszteroidámat, azt, amelyik esetleg elpusztítja az egész földet álmunkban. Most ez meg is történt Seattle-lel, és ki a megmondhatója, hogy nincs-e egy kisöccse annak a lövedéknek, amelyik Vancouver testvérvárosába becsapódott, és nem sistereg-e felénk ebben a pillanatban a Csendes-óceán felett?

Az összes tudományos-fantasztikus rémálmunk kezdett valóra válni. És belém hasított egy gondolat: minden, amit el tudunk képzelni, lehetséges. Minden. Én, a világ maradékának nagy részével együtt egész életemben kulturális megerőszakolós pornónak voltam kitéve: annak, hogy elpusztít minket az atom, egy háború, egy gazdasági katasztrófa és/vagy egy zombitámadás. De ezt soha nem vettem komolyan. Lehet, hogy a sírással azt az ártatlanságomat gyászoltam meg, amelynek létezését egy héttel korábban még felháborodottan tagadtam volna.

De végső soron úgy gondolom, azért sírtam, mert egyszerűen nem értettem a dolgot. Semmit nem értettem az egészből. És amikor végül elapadtak a könnyeim, az azt jelentette volna, hogy megértettem? Vagy azt, hogy az agyam vagy a lelkem egyszerűen túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy egy ilyen masszív bánat elférjen benne pár pillanatnál hosszabb ideig? Vajon a gyász csak megállt mellettem egy pillanatra, megvonta a vállát, majd továbbsétált?

– Paul! – Charles még mindig mellettem térdelt, és bűzlött és nyikorgott, amikor kicsit túl közel hajolt hozzám. – Ideje munkához látnunk.

Gyorsan felálltam, hogy elkerüljek a közeléből. Zoë még mindig aludt a takarók fészkében a tanári asztal mögött, átkarolva a plüssmedvéje nyakát. Tanya azt mondta Zoënak, hogy a mackót Ralphnak, vagy valami ilyesminek hívják, de egy név egyszerűen nem tudott min megtapadni a mi néma kórtermünkben, és lecsúszott a padlóra, majd valaki egy elfeledett sarokba rúgta. A nódi medvék névtelensége. Ezzel együtt Zoë láthatóan szoros kötődést alakított ki az állattal. Nehéz volt elképzelni, hogy Zoënak bármire is szüksége lenne, de erről volt szó: akárhova is ment, a medve is vele tartott.

Charles és én megegyeztünk valamiben, amikor megérkeztünk az iskolába: egy zárható ajtajú szobában hármunk számára. Egy biztonságos helyben, ahol titokban tarthatjuk azt a veszedelmes szégyent Charles ministránsai előtt, hogy én és Zoë alszunk.

De hol volt Tanya?

– Ő dolgozik – mondta Charles, aki valahogy képes volt a gondolataimban olvasni.

– Dolgozik?

– Mi szeretjük elfoglalni magunkat. Szépen, biztonságban megtelepszünk, és keményen dolgozunk. A Holnap Soha Nem Jön El. Igaz? De miért is magyarázom ezt neked? – Charles konkrétan megállt, és homlokon csapta magát. – Ez benne van a könyvedben! Mit jelent a halogatás, Paul? Azt, hogy a holnapra várunk. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Hahh! Mert NINCS holnap. Az életnek töretlen vonalban kell folynia…

Charles leginkább önmagának mondta fel ezeket a sorokat. A régi világnak ő eléggé a peremére szorult, de a „Nód”-ban jobban megtalálta a helyét, mint bárki más, akivel eddig találkoztam. A szavai nem a logika „töretlen vonala” mentén ömlöttek, de feltartóztathatatlanul folytak, és amikor egy logikai akadállyal találkoztak, akkor egyszerűen megkerülték. Itt van az a görbe ember, ki görbe úton jár. És itt vagyunk mi Tanyával és Zoëval az ő görbe házának mélyén.

– És mit dolgozik?

– Ezt. Azt. Ezt-azt. Ezt-azt és amazt. Gyere velem, és megmutatom. – Látta, hogy Zoë felé pillantok, akinek kócos tarkója éppen hogy csak látszott onnan, ahol álltunk, és elvigyorodott. – Ne aggódj, Paul. Senki nem fog baszakodni a kis démonnal, amíg nem vagy itt.

Amikor Charles először nevezte Zoët démonnak, azt iróniának vettem, éppen úgy, mint amikor előző nap rám kacsintott, miután elmondta szentbeszédét az összegyűlt hallgatóságának. Amennyire láttam, Charles egy furcsa helyet foglalt el a Nódban. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy tisztában van azzal, hogy az általa levezényelni próbált új világrend „kitaláció” – végtére is ő maga találta ki –, és hogy a gyermekek a parkban nem démonok szó szerint. Az egyik szinten. Egy másik szinten viszont fogalma sem volt erről. Azon kaptam magam, hogy Mózes jut eszembe, amint legyalogol a hegyről a hóna alatt a kőtáblákkal, valami égő bokorról hablatyolva, Jézusról abban a kihalt sivatagban, arról, hogy mattot adott a Sátánnak, és hogy egy küldetéssel tért vissza. Vajon ezek a fantasztikus revelációk egyszerűen apró lódítások voltak, amelyek téveszmékké változtak, amelyek viszont évszázadokkal később általánosan elfogadott igazsággá váltak? Gondoljunk csak Joseph Smithre, a mormon vallás alapítójára, aki alig másfél évszázaddal ezelőtt élt. Ő egy kisstílű házaló és ószeres volt; majd egy szép napon előállt azzal, hogy egy angyal lediktált neki egy újabb könyvet a Bibliához. És a sztorija szinte semmi perc alatt megkapta azt a fülre tapasztott kezes státuszt, amellyel a vallást szoktuk kezelni. Smith sokak számára eszelősebbnek tűnt Jézusnál vagy Mózesnél, de lehet, hogy csak azért, mert egyszerűen ő volt a legutolsó az elmúlt bő három ezredév prófétái közül. Egyszerűen csak újszerűbb volt. Vagy vegyük például L. Ron Hubbardot és a szcientológiát. Az elődei látomásaihoz képest semmi extrém módon elszállt nincsen az ő beszámolóiban a telepata földönkívüliekről. A szcientológia úgy illene a Nódra, mint egy bőrkesztyű.

És most itt áll előttem a soron következő, Charles, a saját gondolatviharaival. Ő az én szegény kis befejezetlen kéziratomból húz elő oldalakat, rángat ki szavakat, és használja őket arra, hogy nevet adjon dolgoknak. Olyan, mintha ő lenne Káin, aki ezer évig bolyongott, mielőtt végül megtalálta a hazavezető utat a tönkrement, elhagyatott Édenkertbe, ahol egy szeszélyes Isten mindent kirángatott a földből, és a feje tetejére állított. És most Káin nekiáll összetakarítani a rendetlenséget, befejezni a névadás folyamatát, amellyel kegyvesztett apja, Ádám felhagyott.

Vagyis én.

Hirtelen semmire nem vágytam jobban, mint hogy bekúszhassak egy szekrénybe, elbarikádozhassam magam benne, és örökre az Álmomba merülhessek. Hány napja is kezdődött ez az elhúzódó végjáték? Nyolc? Kilenc? Már elvesztettem a fonalat. Ha a Bronzfejeknek igaza volt, már csak két hét van addig, amíg a Felébredettek teste is a szakadékba hullik a lelkük után. Vajon mennyi őrület bugyog fel belőlük még addig? Biztos vagyok benne, hogy egy ember nem tud egy szintnél jobban megőrülni úgy, hogy még mindig képes legyen enni, inni és felegyenesedve állni. Ehhez fent kell maradnia a szervezettség bizonyos logikai mintázatainak a mozgást és a látást illetően. Legalábbis ebben reménykedtem.

– Gyere velem! – csattant fel Charles. Feltűnt egy bizonyos mintázat. Amikor az emberei között voltunk, alázatosan viselkedett, de kettesben borzalmasan parancsolgatóvá vált.

Bezártam az osztálytermet azzal a kulccsal, amelyet Charles nyújtott át nekem ünnepélyesen előző este, mintha olyan ostoba lennék, hogy nem tudnám, miszerint rengeteg másolata van még. Végigmentünk a szekrényekkel szegélyezett folyosón a túlsó végén lévő ajtóig.

Körülbelül féltucatnyian nyüzsögtek odakint Charles hívei közül, mindegyik valamiféle mechanikus munkát végzett. Az egyik nő, akinek az arca összetapadt hajtincsei mögött rejtőzött, görnyedt háttal állt az ajtónyílásban, és a tenyerében tartott, lemerült mobiltelefonba motyogott. Időnként döfködni kezdte a mutatóujjával a billentyűit.

Charles felhorkantott. – A halottakkal beszélget. A halott mobiltelefonján. Hadd üzenjenek a halottak a halottaknak.

A nő mellett egy rettenetesen kövér férfi sepregette végtelen hosszan a padlónak ugyanazt a foltját egy seprűcsonkkal a kezében. A linóleum kezdett vékonyra kopni a seprűje alatt. Lába előtt egy kis tócsa nőtt egyre nagyobbra. Vizelet. Visszatartottam a lélegzetemet.

– A-admirális… – mondta a férfi, miközben elmentünk mellette.

– Igen?

– Mit mondott magának a Nódisten tegnap a parkban?

– Hát nem hallottad a szentbeszédét? – kérdezte Charles nyilvánvaló megvetéssel.

– Én egyszerűen csak elestem. Nagyon megijedtem. – A kövér férfi megrázta a fejét, az arca csapkodni kezdett. Van az a mértékű kövérség, amikor, akár tetszik, akár nem, bármilyen egyéb jó eredményei vagy tulajdonságai is vannak az embernek, egyszerűen csak „a kövér pasas” vagy „a kövér nő” lesz belőle. A világ egy mutogató négyéves.

– Hamarosan mindnyájatokkal meg fogom osztani, hogy mit tárt fel előttem a Nódisten.

A kövér pasas sírni kezdett. – Köszönöm, Admirális.

Szívesebben leírnám Charles követőit részletesebben is, de volt bennük valami beesett és zsíros egyformaság, ami ezt megnehezíti. Nagyjából csak a súlyuk, a koruk és a nemük alapján lehetett megkülönböztetni őket – és a nemük kitalálása egyre inkább szerencsejátékká vált.

Az egyformaságuk mozgatórugója talán szürke arcuk egyforma kifejezésében rejlett. Ezek katatón betegek voltak egy pszichiátrián, akik váratlanul emberfeletti dührohamban törhetnek ki minden ok nélkül. Íróasztalok repülhetnek a levegőbe. Babák szakadhatnak darabokra. Ezek tompák és veszélyesek, gyógyszerezni kellene őket, de a gyógyszertárak üresek.

Az egyik, ami közös volt bennük, hogy mindegyiknek volt valami feladata. Mindegyik csinált valamit. Vagyis inkább mindegyik valamit csinált – nem igazán számított, hogy mi az. Elfoglalták magukat. Az egyik öregember újságlapokat hajtogatott apró kockává, majd szép rendben feltornyozta őket egy asztalon. Egy kamaszkorú lány, aki mellette állt, szorgalmasan, lassan, nagy gonddal csíkokra vágott egy másik újságot.

– Mi nem vagyunk hangyásak, de hangyaszorgalommal dolgozunk – magyarázta Charles, amikor észrevette a kíváncsiságomat. – És ha nem engedünk a vezérhangyának, pórul járunk.

Azt szerette volna látni, hogy lenyűgöz-e a Nódban való jártassága. A „hangya” szónak több különböző konnotációja is lehet. Utalhat a szorgosságra, ugyanakkor a bogarasságra, őrültségre is.

– Szinte folyamatosan – emelte a magasba a kéziratomat – ezt olvasom. A „hangya” szóban az nyűgöz le, hogy két, szinte teljesen ellentétes jelentése is lehet. Gondolj csak bele, mekkora hatalom ez!

– Hatalom?

– Átnevezhetünk dolgokat. Ha arra van szükség, még a szavak jelentését is megváltoztathatjuk. Vagy újakat találhatunk ki, és olyan jelentést adhatunk nekik, amilyet csak akarunk. És pontosan ezt is fogjuk csinálni.

– Mit?

– A szemem kezd megváltozni, Paul! Új dolgokat kezdek látni, és a te szavaiddal nevezhetem el őket. Amikor tegnap beszélni kezdett hozzám a Nódisten, ennek az egésznek a jelentősége majdnem egyben lenyelt engem! Most tisztára törli a lapot, és szentesíti számunkra az újrakezdést! Te annyira kibaszottul boldog lehetsz ettől, Paul! A legtöbb író csak abban reménykedhet, hogy néhányan elolvassák majd a művüket, de a te könyved egy teljesen új világot fog létrehozni. Te egy próféta vagy.

– Nem én. Ez a te játékod, nem az enyém.

Charles olyan sebességgel pördült felém, hogy attól tartottam, mindjárt elesik. És meg is tántorodott.

– Nem! Ezt nem én találtam ki! Én csak a hírhozó vagyok, de te vagy a közvetítő! Csak arra vigyázz, hogy érdemes maradj a közvetítőségre. Fogadd meg a tanácsomat.

Ekkor érkeztünk meg a folyosó túloldalán lévő ajtóhoz. Egy inas ázsiai férfi állt előtte, akinek a karját és mellkasát tetoválások borították. Amikor Charles kinyitotta az ajtót, némán az egyik oldalra csoszogott, és miután bementünk, hallottam, hogy visszacsoszog a helyére.

Egy hosszú, keskeny helyiség, egy könyvterem. Két ablak a túlsó végén, a poros távolban. Charles végigvezetett a könyvespolcok között, amelyeken minden könyvből húsz-harminc példány sorakozott, legtöbbjük a béna borítókép alapján a nyolcvanas-kilencvenes évek relikviája lehetett. Halloweentöksárga gerincek. Futurisztikus betűtípusok a becelluxozott borítókon.

Majd egy újabb ajtó hátul.

Charles kezével az ajtógombon megállt, hirtelen aggályossá vált.

– Van idebent valaki, akivel nagyon szeretném, ha megismerkednél, Paul. – Ezzel bement, én pedig követtem. Tőlünk jobbra egy rongyokba burkolt öregasszony guggolt a padlón, egy-egy fém sasliknyársat szorongatva mindkét kezében. Felnézett rám, és felkuncogott.

Közvetlenül vele szemben egy kora húszas éveiben járó fiatalember támaszkodott a falnak. Felnézett. Elvadult, kimerült arckifejezése ellenére rögtön láttam, hogy ő is Alvó. A torkára egy biciklilakat egyik végét kötötték; a másik egy vastag fémcsőhöz volt erősítve, amelyik a padlótól a mennyezetig futott.

A fiún terepszínű rövidnadrág volt, és egy koszos póló, az elején Amerika Kapitánnyal. Egy olyan ember, aki, egészen a közelmúltig, szerette a giccset. A pólója most már rettenetesen szánalmasan nézett ki, mint egy Spice Girls-póló a kilencvenes évekből, amit, mondjuk, egy éhes afrikai gyereken lát az ember, valami jótékonysági hirdetésen. Mi olyan sokat fektetünk pólókba. A személyre szabott zászlóink talán még az országosak helyét is átveszik az egó felemelkedésének ebben a korszakában. De itt, Nódban Amerika Kapitány individuumokra épülő nemzete összedőlt, a zászlóját letépték és megtaposták.

Amerika Kapitány karjait kis vágások és gennyedző sebek borították, amelyek nem olyannak tűntek, mintha gyógyulófélben lennének. Nem volt nehéz kitalálni, honnan származnak. Vagy hogy miért ejtették őket. Mindeközben a Nyársas Nő szeretetteljesen fényesítgette fegyverét.

Charles hangja mézesmázos színt vett fel, miközben megpróbálta elejét venni az ellenvetéseimnek.

– Terápia, Paul. Megváltás. Nem pedig büntetés. Nem kegyetlenkedés.

A Nyársas Hölgy helyeslően bólintott.

– Ő jó volt. Nagyon jó. – Mintegy kísérleti jelleggel a foglya felé döfött. – Az ollót köszörülni kell. Az ollót köszörülni kell.

– Te meg ki vagy? – meredt rám a fogoly leesett állal. – Te nem közéjük tartozol.

– Tudom, hogy ez ronda, rondának tűnik, Paul, de próbálj úgy nézni rá, mint egy katonai kórházra egy háborús zónában. Gondolj rá úgy, mint szeretetre. Körülötte mindenütt ott van az Igazság, de ő nem lehet az, amíg folyamatosan elsodorja az Öntudatlanság. Mint egy kutya, mint egy kibaszott drogkereső kopó, aki egyenesen a kokainra veti magát. Folyamatosan elfordul a naptól. Úgyhogy megég. Mit tegyen ilyenkor a nap?

– Mindig elrejti a szemét – csatlakozott a beszélgetéshez az öregasszony bólogatva és hadonászva –, de a nap mindig süt. Ő lefekszik arccal lefelé, és az éjszakát akarja imádni. Láttam!

A férfi felé vetette magát, de Charles elrúgta a karját. A nő nyafogva összehúzta magát.

– Csak amikor aludni próbál, Judy. Neked több eszed van ennél.

Judy. Lehetetlennek tűnt, hogy ezt a nőt Judynak hívják.

Az öregasszony motyogva visszatelepedett a sarokba.

– Téged is elkaptak? – kérdezte Amerika Kapitány, miközben eltorzult arccal próbált beleilleszteni engem a világába. – A kibaszott életbe. Nem, nem erről van szó. Te velük vagy! Miért nem vagy megkötözve? Miért nem menekülsz?! Ó, te jó ég!

– Fogd be – mondta neki Charles társalgási hangnemben, mire a fogoly összerezzent, éppen úgy, mintha valaki megrántotta volna a láncait. – Senkit nem érdekel, amit mondani akarsz. „Bolond lukból bolond szél fúj.” Egy-két nap múlva, amikor felébredsz, másképpen fogod látni a dolgokat. És akkor majd köszönetet mondasz nekünk.

Charles felém fordult. – Ez bűn, Paul. Hallanod kellett volna, miket össze nem hordott arról az álomról, amit álmodott, amikor megtaláltuk…

– Az imádott kis álmáról! – köpött ki Judy. – Az aranyfénnyel teli kedves kis álomvilágáról!

Amikor ismét kiértünk a könyvtárszobába, Charles megragadta a karom. – Most már érted?

A csukott ajtó mögött Amerika Kapitány felüvöltött. Én reszkettem. – Mit értek?

– Mi Káin gyermekei vagyunk, Paul. Ezer éven át bolyongtunk éjjel és nappal. Ez volt a mi büntetésünk. De most vége. Most felébredünk az álmunkból, és meglátjuk, amit a Nódisten meg akar nekünk mutatni! Az ott – vigyorgott Charles hátra a válla felett – egy sértés Soha Nem Alvó Urunkra nézve, aki megajándékozott minket ezzel a nappal! És te is. Te, te, te. Tudod. Te írtad meg azt a könyvet, amelyben az egész benne van. De te még mindig alszol, és démonokkal haverkodsz. És egyszerűen nem tudok rájönni…

Charles elnémult, és járkálni kezdett fel-alá. Én várakoztam, miközben ő ide-oda bolyongott a folyosókon, ujjait, úgy képzeltem, a középiskolai klasszikusok gerincén végighúzva: Az újjászületésen és az Állatfarmon. A Legyek urán. Az 1984-en. Az apokalipszisokon és disztópiákon. Az elkeseredett látomásokon. Minden középiskolában tanítják ezeket a könyveket. Minden kamaszt beoltottak velük. Akkor hát mi szállt meg minket?

Charles léptei megálltak a szomszédos beugróban.

– Te ismered a Bibliát, Paul? Hallottál már Mózesről?

Ismertem, és hirtelen kiszáradt a szám.

– Mózes, Paul, elvezette a Kiválasztottak Népét az Ígéret Földjére, de Isten nem engedte, hogy ő is belépjen. – Szünet. – Nos, miért nem?

– Nem tudom.

Charles visszasétált arra a folyosóra, ahol én álltam.

– Én sem tudom, Paul, de kezdenek ötleteim lenni.

Pislogás nélkül meredt rám, mintha valami láthatatlan fátylat próbálna elégetni, amely eltakar engem előle.

– Milyen gondolataid, Ch… Admirális?

Mosoly futott végig az arcán.

– Oly sok minden van a nevekben, oly sok abban, amit kimondunk, és amit nem. Oly sok abban, amit majdnem kimondunk. Oly sok abban, amit soha nem is akarunk kimondani. Vagy amit elrejtünk. Lehet, hogy Istennek volt egy icike-picike kis problémája Mózessel. Ki tudod találni, milyen jellegű problémára gondolok?

– Nem, nem tudom.

Közelebb. – Lehet, hogy Isten úgy gondolta, Mózestől egy kicsit arrogáns, hogy Isten munkáját végzi el helyette. – Még közelebb. – Lehet, hogy Mózes összekeverte önmagát Istennel. – Jóval közelebb a kelleténél. – Lehet, hogy Mózes úgy gondolta, ő Isten.

Majd a felhőket elfújta a szél, és Charles elvigyorodott.

– De az is lehet, hogy nem. Ki tudná! Az idő a mi árulónk, Paul. Előbb-utóbb mindenkiről kipletykál mindent. És itt, Nódban rengeteg időnk van. Minden ki fog derülni.

Kihasználtam a pillanatnyi jókedvét. – Hol van Tanya?

– Tanya? Dolgozik. Már mondtam.

– Nem. Úgy értem, szeretnék beszélni vele.

Charles a vállát vonogatva visszajött az én folyosómra. – Csak rajta. Éppen a táblákat törli le. A felső szinten. Első ajtó a déli oldalon.

Megfordultam, hogy elinduljak.

– De mi lesz a munkáddal, Paul?

– Milyen munkámmal?

– Holnap reggel beszédet kell mondanod. Nem emlékszel? Most az utcákat járják az embereim, hogy hírét vigyék. Pillanatnyilag olyan ötvenen vagyunk, de nekem ezerre lenne szükségem.

– Ezerre?

Charles oda sem figyelve válaszolt. – Ezer kell a nyúlvadászathoz.

Nyúlvadászat? Ez a kifejezés nem rémlett sehonnan, nem az én kéziratomból származott.

– Mi az a…?

– Menj, és keresd meg Tanyát, Paul. Menj, és nézd meg azt a kis házi démonodat is… de tartsd bezárva. Ha bárki, akinek nyitva van a szeme, meglátja, lehet, hogy véletlenül eltapossák. Mindenki, akinek nyitva van a szeme, azonnal azt hinné, hogy most mászott elő a Démonparkból.

Démonpark. Még csak el sem kellett gondolkoznom azon, hogy ez mit jelent. Az új szavak döbbenetes könnyedséggel foglalták el a helyüket.

Amikor megtaláltam Tanyát, valahogy meg sem lepett, hogy egy krétamentes tábla egyik kis foltját sikálja intenzíven. Homlokán verejték gyöngyözött, és járt az álla, csikorgatta a fogait. Hátulról léptem oda hozzá, és gyengéden a vállára tettem a kezem.

Tanya megfordult, és a körmével felém kapott, mire én hátrahőköltem. Majd ő megállt mozdulatlanul, a fejét lehajtva. Arcát eltakarta a zsíros haja, miközben beszívta és kifújta a levegőt a mellkasából, reszkető jobb kezében pedig még mindig egy piros-kék csíkos radírt szorongatott.

– Medúza? – kérdeztem gyengéden.

– Ne szólíts így! Medúza egy szörnyeteg volt. Szerinted én szörnyeteg vagyok?

Ekkor felnézett, és én egy szörnyeteget láttam magam előtt.

Körülbelül annyi maradt a pillanatnyilag hevesen izzó arcán az én Tanyámból, amennyi egy fotóalbumban maradhat, amelyikből az összes képet kitépték és apró darabokra szaggatták; semmi, csak sárgás körvonalak ott, ahol egykor csinos képek voltak. Egy feldúlt múlt… semmi, csak gúnyolódó incselkedések szegény szánalmas kis memóriámmal. Tanya eltűnt.

A napsütötte teremben az a drága, kedves arca egy zsugorított fejre emlékeztetett a természettudományi múzeumban. Ősöreg volt, és felismerhetetlenül idegen, lecsapott és sikoltás közben kiszárított. Olyan, amelytől megtagadták a tisztességes temetést. Folytathatnám. Folytatom is.

Vissza a kérdéséhez. Szóval, szerintem ő egy szörnyeteg? Tényleg úgy gondolom, hogy nyolc nap semmissé tett egy egész életet, semmissé tett két egymásba fonódott életet? Ez volt az égető kérdés, mi több, egy hatalmas tábortűz, a kérdések égő csipkebokra, amellyel szembenézni vagyok még mindig itt, amit még mindig próbálok megválaszolni.

Szóval térjünk vissza a kérdésre.

– Nem. Nem vagy szörnyeteg.

Ahol alig pár nappal korábban a szerelem még csak Eltitkolás volt, immár kendőzetlen arcú hazugság. A szerelem hazugság. De egy valódi hazugság, egy igaz hazugság.

– Charles szerint nem vagyok szörnyeteg.

– Charles szerint? Mióta érdekel téged, hogy Charles mit gondol?

Tanya hunyorított, megpróbált falhoz szegezni a pillantásával. – Tévedtem vele kapcsolatban.

Semmi értelme nem lett volna vitatkozni vele. Biztos voltam benne, hogy Tanya számára Charles tényleg logikus.

Mintegy mellékesen. – Beszélnünk kell, Paul.

– Miről?

– Rengeteg dologról. A hálószobai elhelyezésünkről. Démonokról. Álomszuszék szemek kisminkeléséről.

Láttam, hogy vissza akar fordulni a táblájához, hogy kényszerítenie kell magát, hogy rajtam tartsa a szemét, mintha én lennék a szörnyeteg, akire lehetetlenség ránézni. Érzelmek bugyogtak fel és remegtek meg bennem, emelkedtek fel és hulltak vissza, de képtelen voltak megszökni testem gravitációs mezejéből. Tengeribeteg lettem az érzelmektől, ahogy a rémület és a gyász szürke tengeri kígyói összecsaptak a gyomromban.

Szerintem ez volt a valódi megérkezésem Nódba. Egészen eddig a pillanatig a régi világ egy része még élt bennem remény formájában. De akkor az az áldozati gyertya kihunyt, és belőlem nem maradt más, csak egy felfelé kanyargó kis füstcsík.

– Én nem fogok hiányozni neked, miközben szunyókálsz, Paul. – Tanya előre és felfelé nyújtotta a fejét, hogy alulról megvizsgálja az állam vonalát. – De olyan szomorúnak tűnsz! Elveszítettél valami fontosat? Megvigasztalhatlak, ha akarod. Mit szólnál, ha megosztanék veled néhány szaftos titkot? Lehet, hogy az egy kis gyógyír lesz a sebeidre.

Ezzel elkezdte az üres tenyerét csapkodni a krétával, amitől krétaporfelhők emelkedtek a levegőbe, és változtatták őt fehérré. Erősen, és még erősebben.

– Én elhagytalak volna.

Az ajkamba haraptam.

– Látom a szemedben! Hahh! Te is tudod!

Semmit nem válaszoltam, próbáltam nem gondolkozni.

– Az nem volt elég, ami kettőnk között volt. Ezt te is tudod. Tudod, hogy te nem nyújtottál nekem eleget. Te átkozott idióta. Se barátok, se élet. Csak az ostoba könyveid és a kibaszottul ostoba savanyú hozzáállásod! Semmi nem volt ott, amiből életet csinálhattunk volna. Még egy kibaszott szusivacsora kettesben abban a lakásban talán végleg be is tett volna nekem! Te utálod az embereket. Azt akartad, hogy én is utáljam az embereket, és ha veled maradtam volna, akkor ez is történt volna. És tudod, mit? Lefogadnám, hogy te örülsz, hogy így alakult. Lefogadom, hogy úgy gondolod, mind megérdemeltük a dolgot. Ezért írtad meg azt a hülye könyvet.

Tanya elhallgatott, hogy muníciót gyűjtsön, és gyűlölködő pillantást vetett rám, amelyben egy gramm megbánás sem volt.

– Nos, tudod, mit? Baszhatod a szusipéntekeket. Emlékszel arra a másik kis szertartásunkra? Az én csajos estémre? Tori Strawberryvel? Hát azok időnként nem csak csajos esték voltak. Te otthon ültél, túlságosan jó voltál ahhoz, hogy elmenj bulizni. Mi viszont buliztunk. Rengeteg merev, vastag fasszal. Olyan kibaszottul könnyű azokat megtalálni. Ti férfiak olyan kibaszottul könnyen kaphatóak vagytok! Azt mondják, a lányok azok, akik könnyen kaphatóak, de nem, hanem a kibaszott fiúk és a kibaszott farkuk! Csak rájuk kell mosolyogni, és hopp, már ott is teremnek, és az emberhez dörgölőznek. Én soha nem voltam a tiéd, nem igazán, Paul. – Tanya elhallgatott, és csak nézett. – Mitől lógatod az orrod, kis barátom? Nincs ebben semmi sírnivaló.

Ez nem volt újdonság. Aznap este, amikor elmesélte nekem, hogy molesztálta az egyik nagybátyja, én átöleltem, és különlegesnek éreztem magam, mintha egy közös teherben osztoznánk. Más dolgokat pedig nem mesélt el, de én láttam őket a szemében, amikor rövidet ivott. Ez nem volt újdonság.

Tanya még jobban előrehajolt, és megreccsenő nyakkal oldalra fordította a fejét.

– Ne legyél már olyan kisbaba, Paul. Nem akarsz mondani valamit? Nincs semmilyen kérdésed? Nekem dolgom van. Charles azt mondta, hogy a tétlen kéz… de te biztosan ismered az összes ilyen régi mondást, nem igaz, Próféta úr?

Megfordultam, és az ajtóhoz botorkáltam. De Tanya az utolsó pillanatban visszahívott.

– Paul. Nézz rám, Paul.

Megváltozott a hangja. Én megfordultam, és ránéztem. Tanya egy stroboszkópnyi pillanatra ismét önmaga lett.

– Hazudtam. Nem is csináltam semmi rosszat. Én szeretlek, Paul. Ezt mindig tartsd észben, akármit is mondok, és akármit is teszek előtted. Ez az igazság, itt és most. A többi mind hazugság. Drágám.

Majd kuncogott egyet, a lábam elé köpött, és visszafordult a munkájához.

Ezek után órákig olyan törékeny maradtam, mint egy ketreces tojás héja. Ha bármihez hozzáértem volna, biztosan darabokra török, és kiömlik belőlem a halványsárga léleksárgája, hogy tócsába gyűljön a padlón. Bezárkóztam oda, ami immár csak a kettőnk osztályterme volt Zoëval, és küzdöttem azért, hogy megőrizzem a tartásom a gyermek kedvéért, nem mintha úgy tűnt volna, hogy szüksége van ilyesfajta támogatásra. Amikor Charles bekiabált nekem az ajtón, én azt kiabáltam vissza, hogy „mindjárt”, akármit is mondott, majd visszatartottam a lélegzetem, amíg el nem ment. De legnagyobbrészt csak arra vártam, hogy végezzen velem a fájdalom.

De nem tette. Csak tűrtem. És miközben tűrtem, megtanultam a szenvedés kis titkát: a szenvedő mindig erősebb, mint a fájdalom. Az ember úgy vonaglik a padlón, mint egy kisbaba. Könnyeket öklendezik fel. Műanyag zacskóba szarja a gondolatait, és megpróbálja felszívni őket. Én mindezt megtettem. És a létezés továbbra is folytatódott. Az Álmom szüntelenül hívogató nem-idejétől kezdve az üres osztályteremig, ahol az idő folyamatosan égett, mint egy kínzókamrában világító izzó: és a fájdalom végig valami olyasmi maradt, ami bennem van – tehát olyasmi, ami végső soron kisebb nálam.

Látomások szurkáltak a sasliknyársukkal. Tanya egy hotelszobában. Tanya egy bárban. Nevetve, táncolva, szopva, nyögdécselve. Az állati ő – és az állati én, aki szaggatottan magam elé képzeltem az egészet. Vajon igazat mondott? Vagy hazudott? Még mindig fogalmam sincs. Mindkét lehetőség egyforma eséllyel bírhat.

Végül ráébredtem, hogy valaki engem néz. Zoë. A medve összefont karjai mögül kukucskált kifelé – négy szem szegeződött az enyémre. És a szemek valahogy visszarángattak onnan, ahol jártam. És miközben visszatértem, az egymásba ágyazott érzelmek matrjoskababája nyílt szét előttem: az én érzelmeim Tanya iránt; Tanya érzelmei Zoë iránt; Zoë érzelmei a medve iránt.

Tanya már nincs, az álom még előttem van, és kettejük között ott hever annak szükségessége, hogy valamiféle biztonságos menedéket találjak egy gyermeknek ebben az őrült világban.

Éjfélre tudtam, hogy mit kell tennem. Előbújtam, hogy szembenézzek Charlesszal, akinek a szemében nagyon megszépített az az erény, hogy olyan rosszul nézek ki, és sétálgatni kezdtünk a gyertyafényes folyosókon, és megtárgyaltuk, hogy mit mondok majd másnap reggel. Időnként sikolyok és nyögések szivárogtak ki a Könyvtárszobából. És éppen úgy, ahogy egy héttel korábban megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hírek aggasztóbb részeit, most is mindent megtettem, hogy ezt figyelmen kívül hagyjam. Egyelőre.

9. nap: Góré

Falusi főnök, aki úgy gondolja magáról,hogy a szomszédjai „Magnus Apollója”

Kedves Naplóm,

szóval mi is az értelme ennek a kedves naplózásnak? Az íráshoz, vagyis, pontosabban, az épeszű íráshoz az embernek vagy közönségre van szüksége, vagy legalább a közönség valamiféle fogalmára; vékony határvonal húzódik az „írás” és a magunkban motyogás között. Az ember nem írhat egyszerűen csak a senkinek – még akkor sem, ha végül senki nem fogja elolvasni, amit írt. És most, hogy mindjárt vége a világnak, és mindenki, akit ismertem, vagy meghalt, vagy meg fog, ez elég problematikus dilemma, miközben itt ülök, és erre a sárga jegyzettömbre firkálok. Azt mondogatom magamnak, hogy az írás ébren tart, megóv attól, hogy végleg belesodródjak abba az aranyfénybe, de igazából nem ez a teljes igazság.

Szóval, ki vagy te, láthatatlan olvasóm? Te nem tartozol a Felébredettek közé, és azt sem hinném, hogy az egyik gyerek lennél a parkból. Egyik csoport sem keltett bennem olyan benyomást, mintha különösebben rajonganának a könyvekért. Vajon az egyik felnőtt Alvó társam lennél? De biztos vagyok benne, hogy a tudásnak semmilyen olyan ékkövét nem osztom meg itt, ami ne hullott volna már a fejükre milliószámra. Ők is ismerik az Álmot. Ők is elveszítettek mindent és mindenkit. Nincs szükségük erre a kis memoárra.

Egyébként is, ők sem maradnak már sokáig a Nódban: az álmuk nagyjából ugyanakkor fogja egészben bekebelezni őket, amikor a Felébredettek múlnak ki ebből a világból. Szóval, ki vagy te?

Lehet, hogy egy földönkívüli régész vagy, és ezer év múlva fogsz rátalálni erre a sárga jegyzettömbre. Vagy egy naplókba bekukucskáló Isten. Ugyanakkor persze az is lehet, hogy te magad vagy az igazság, és arra van szükséged, hogy valaki kitaláljon.

Nem sokkal hajnal előtt Charles vörös vénás kezei visszarángattak engem az Álomból az Időbe. Eljött a kis csevegésünk ideje a Nód ugrándozó, özönlő polgáraival. Eljött a debütálásom ideje.

Miközben egy penészes bagelt majszoltam, amelynek pont olyan íze volt, mint egy penészes bagelnek (amelyet egy szemetesből halásztak ki, és egy mocskos ingujjal törölgettek le), Charles azon vívódott, hogy hol legyen a beszéd helyszíne.

– Megtarthatjuk a tornateremben is, de csak ötvenen vagyunk, és a terem üresnek tűnne. Vagy tarthatjuk odakint, de ki tudja, hogy odakint mi történhet.

Tanár nénis aggodalmaskodása szinte megható volt. Látszott rajta, hogy legszívesebben tanácsot kérne tőlem, de attól tart, hogy kigúnyolnám. Végül úgy döntött, hogy az iskola főbejáratának a lépcsőjén fogunk szónokolni. Ott hallótávolságra leszünk az utcákról is, és meghallhatnak minket a tántorgó sebesültek, de, amennyiben váratlanul ostrom alatt találnánk magunkat, képesek leszünk visszavonulni, és elbarikádozni magunk mögött a kétszárnyú kaput.

Odakint szürke nap virradt. A hívők egybegyűltek, nyugtalanul várakoztak a gyepen. A tömeg hátuljában verekedés tört ki, két nagydarab, szakállas fickó próbált új segglyukat ütni a másikba – úgy hangzott, mintha szó szerint –, miközben mindenki más vagy úgy tett, mintha semmi nem történt volna, vagy a küzdő feleket uszította. Én őket néztem, Charles őket nézte, mindnyájan őket néztük. Az erőszak szagára idegenek is odagyűltek, úgy a merészebbek, mint az ijedtebbek, amíg a közönség körülbelül kétszáz fősre nem duzzadt.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan adjam elő a beszédemet – vagy beszédeimet (végül három beszédet tartottam) – Charles denevérszárnyai védelmében. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha idézem a szövegét. Egy részét rögtönöztem, egy nagy része a Nód bevezetőjéből származott, és néhány részlete – az élesebb, polemizálóbb részletei – Charles szívből jövő ajánlásával került bele. A szavaim minden egyes ismétlésnél megváltoztak egy kicsit, de nem annyira.

– Ami történt, az nem véletlenül történt! – lobogtatta Charles a kéziratomat előre-hátra. – Értelem van benne, és ez az ember – rángatott előrébb –, ez az ember az egészet megírta, mielőtt megszabadultunk az alvás átkától, mielőtt Felébredtünk! Ez jó hír!

A tömeg teljesen mozdulatlanná vált, annyira, hogy nem hallatszott más, csak a sirályok unott vijjogása, amíg meg nem szólaltam:

Ez meglep titeket? Ha igen, kérdezzétek meg magatoktól, hogy hogyan képzeltétek, mi történik majd, amikor a régi világ meghal… vagy ti. Valami félresikerült Mennyországot képzeltetek el, ahol angyalok serege köszönt majd titeket csókkal, akiket lenyűgöznek a csodálatos tulajdonságaitok? Hogy a Túlvilágon finomabb lesz az étel? Jobb lesz a szex? Jobb műsorok lesznek a tévében? Ha most körülnéztek, készek vagytok elismerni legalább annyit, hogy hiányzott belőletek a képzelőerő?

Két héttel ezelőtt mit gondoltatok, hol vagytok? Egy „Vancouver” nevű helyen? Egy „Föld” nevű bolygón? Tényleg úgy gondoltátok, hogy ezek a szavak valami létező dolognak a nevei? Hát tévedtetek. Ez az egész csak mese volt – egy olyan mese, amelyet mi mondtunk egymásnak, és amelyben közmegegyezéssel hittünk. Végignéztünk a körülöttünk lévő embereken, és megállapodtunk abban, hogy „testvérem”-nek és „szerelmem”-nek fogjuk nevezni egymást, „barátom”-nak és „főnököm”-nek. És úgy éreztük, hogy ezek az egyezségek tesznek minket állandóvá. És a hoki érdekelt minket, a demokrácia és a telefonszámla. És úgy csüggtünk ezeken a szavakon, ahogyan egy kullancs kapaszkodik egy kőbe.

És így éltünk napkeltétől napnyugtáig, hol belemerülve az alvásba, hol felbukkanva belőle [gyorsan hozzászoktam, hogy itt egy kis szünetet kell tartanom egy kör fogcsikorgatás erejéig], de egyszer sem gondoltunk arra, hogy többről is szólna ez a mi „világunk”, mint alacsony padlós buszokról, szellembarátokról a számítógépünkön, és zsírszegény kekszről.

De tévedtünk. A világ ennél sokkal többről szól: sokkal több szó létezett ennél. Az egész Nód létezett.

Nód mindig is itt volt, mindig is a sarok mögül kukucskált, és minket figyelt. A nyomorúságban. A rákos sejtek félrehordó DNS-ében. Az ittas egyterűek motorháztetőjébe építve, amelyek ártatlan gyermekeken hajtottak végig. De most vége a színjátéknak! Nód a teljes árú svédasztal, a világ rendezői változata, amelybe visszakerültek a csúnya, gonosz részek. Ez nem gyáváknak való világ. Nem gyengéknek való világ. Itt, Nódban démonok vannak, szörnyetegek és óriási tűk, amelyek átdöfik az eget. Tizenöt kilométer magas gombák. Lángoló kardok és Bronzfejek. Bármi, amit csak el tudtok képzelni. Angyalok sétálgatnak a sikátorokban, démonok csalogatnak minket az árnyékok közül. Nód az, amit mi kaptunk. Az, amit mi érdemlünk. Jobb, ha hozzászokunk.

Amikor végeztem, Charles lépett előre, hogy felszólaljon az összefogásért és a testvériségért az egybegyűltek körében, de jó öt percig meg sem hallgatták, csak éljeneztek és dobogtak nekem. Én a kemény, keserű hangnemet választottam, és amikor ők körülnéztek, egy kemény, keserű világot láttak. Az előttünk elterülő látkép úgy nézett ki, mint egy punk rockkoncert dühöngője valamelyik nagyon sérült kelet-európai országban. Charles, miközben a tömeget nézte, ügyelt arra, hogy az arcán maradjon a mosoly, de amikor egy oldalpillantást vetett rám, eltorzult, vörös arca alatt megláttam egy még sebesebb, még vörösebb arcot, egy megnyúzott arcot. Egy nyúzás alatt álló arcot.

A tömeg végül lecsillapodott, és Charles beszélt egy darabig, egyre jobban megnőve, miközben a Nódból mondott fel sorokat – vagyis, pontosabban, a Teremtés Könyvéből egy passzust, ahogyan a kéziratomban idéztem:

– És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre. Mi Káin leszármazottai vagyunk, mindnyájan. De van egy jó hírem! Letöltöttük a büntetésünket! Bolyongásaink kopár, régi világának vége. Itt, Nódban az a küldetésünk, hogy létrehozzuk az új Édent. A régi világ elpusztult a tűzben, láttátok a villanást? De hallottátok, mit mondott Nódisten abban a pillanatban? Én igen!

És így tovább – a bevett evangéliumi szózatok. Miután Charles végzett, a tömeg legnagyobb része ott maradt a metaforikus állófogadásra; végtére is, nem volt hová menniük, ahol ne a magány, az éhség és a gyilkosság vagy öngyilkosság lehetősége várta volna őket.

Finoman szemerkélni kezdett az eső, és mintha rajtam kívül senki nem vette volna észre, hogy a vízcseppeknek, amelyek végigcsorogtak a felső ajkamon, és bele a számba, furcsa íze van. És azt a nyálkás, szürkés réteget sem vette észre senki, ami a fehér felületeken kezdett megjelenni. Valamivel később aznap délután, amikor a játszótér egy eldugott sarkában guggoltam, és három napja először szartam, a székletem zsírkrétasárga volt.

Miközben Charles emberei, köztük Tanya is az iskola felé kezdték terelni az újonnan érkezetteket, maga Charles egy percig sem vesztegetve az időt berángatott az épületbe, egy sötét sarokba, ahol senki nem látott vagy hallott minket.

– Ez meg mi volt, Paul? – Valami új csillogott a szemében. Reméltem, hogy félelem.

– Micsoda?

– Ahogy beszéltél.

– Csak azt tettem, amire kértél, Charles.

A kis hatalmi játszmám átlátszó volt. Tudtam, hogy sikeresebbnek bizonyultam Charles legvadabb álmainál is, mivel az volt a titkos fegyverem, hogy engem semennyire nem érdekel az a világ, amit semennyire nem érdekelnek az emberi lények; a megvetésem ragadta magával a tömeget. És most Charlesnak meg kell küzdenie a veszteséggel – a szavaimban rejtőzködő Seattle-lel –, ha továbbra is ő akar rivaldafényben maradni.

– Te ügyesen bánsz a szavakkal, Paul. De ez persze nem újdonság.

Charles önuralma lenyűgöző volt a tekintetében bujkáló őrület és a bőre elhanyagolt állapota ellenére. – Nem bánom, ha a régi, Alvó nevemen szólítasz, Paul, amikor kettesben vagyunk, de azt tudnod kell, hogy odakint mindent át fogunk nevezni. Ez az új Éden. Ott folytatjuk, ahol Ádám abbahagyta.

– Ezt tartogasd a zombiknak, Charles.

Charles háromszor vörösödött el. Az első réteg a haragé volt. A második réteg a dühé. A harmadik réteg az erőlködésé, hogy elfojtsa az említett dühöt.

– Végeztünk? – kérdeztem. – Vagy még mindig a foglyod vagyok?

A gondolataim papírszárnyakon a Könyvtárszobába repültek, és letelepedtek az egyik polcra.

– Add meg nekem az ezredemet. Utána elmehetsz.

De hova mehetnék? Át a külvárosok száz kilométeres lánckesztyűjén, amely keleti irányban terül el? Északra, a Lion’s Gate Bridge csőcseléke felé? Délre, a gombafelhő felé? Nyugatra, a kísértetjárta, vadászterületté nyilvánított Démonparkba? Nem. Charlesnak az a terve, hogy egyenesen a mártíromságba masírozok majd egy sasliknyársra húzva.

Minden vallás életében eljön az a természetes szakasz, amikor a próféta előbb kellemetlenséggé válik, majd lehetséges veszélyforrássá. Képzeljük csak el, amint Jézus besétál egy evangélikus templomba, miközben éppen körbeadják az adományos tálkát – vagy egy katolikus lelkész szobájába, miközben a ministránsfiú köpenye fel van húzva a feje fölé. Van egy pont, ahol a prófétának elkerülhetetlenül el kell tűnnie. Ha az ember megáll, és elgondolkozik egy kicsit, ez az egész Újtestamentum üzenete: el a prófétával. Akkor hát le vannak fektetve a szabályok: Zoë és én addig maradhatunk, amíg Charles meg nem kapja az „ezredét”, akármi legyen is az.

– Egy ezredet? Miért is ne? Én mindig szerettem a kerek számokat, Charles.

Ezzel otthagytam nyeldekelve, csak nyeldekelve.

Aznap, miközben a folyosókat jártam, egyszerre voltam híres és rettegett. Ez a két állapot elválaszthatatlanul összekötődik; a híreseknek mindig megvan a hatalma ahhoz, hogy megsemmisítsék a nem híreseket, pontosan úgy, ahogy egy izzó végez a vigyázatlan molylepkékkel – ez a szándék nélküli pusztítás abban az állapotban, amelyet Rainer Maria Rilke „erősebb lét”-nek nevezett az angyalokra utalva. Charles magasztossá tett engem a követői szemében, és ezért hálásnak kellett lennem neki.

Az aszott Felébredettek összevissza Uriahoztak és Heepeztek, amikor elhaladtam mellettük; Csipkedtek és Szimatoltak. Amikor emberek meghunyászkodnak, mindig a dickensi groteszk jut eszembe. Az ő regényei teljesen Nód-kompatibilisek, a normális emberek kis csapatai vannak kitéve bennük az elfajzott és az abszurd hordái folyamatos ostromának. A Dickens-regények olvasása közben az a nehéz, hogy az ember megtartsa a hitét a normalitásban, hogy ne hagyja elcsábítani és elsodortatni magát a szörnyszülöttek varázsától.

Mindent egybevéve, az, hogy félnek tőlem, illett a hangulatomhoz; boldogan írtam meg az új szerepemet, húztam fel a védőpáncélt a saját szívemre.

Aznap, miközben ott járkáltam, éreztem, ahogy az arcom igazodik az új, prófétai szerepemhez: az állam megemelkedett, az arccsontjaim lejjebb ereszkedtek, a szemöldököm megfeszült és összébb húzódott. Utána pedig, amikor befordultam egy sarkon, és egyedül találtam magam, mindig felnevettem. Magamon, és egy kicsit túl hangosan a saját ízlésemhez képest. Majd elfintorodtam, és ismét felnevettem: szédült körökben keringtem magam körül.

Ügyeltem arra, hogy Zoë kapjon enni és inni. Ő ugyanolyannak tűnt, mint mindig, megelégedett azzal, hogy a mackójával játszhat, és a többi játékkal, amelyeket az osztályterem szekrényében talált. Maga volt a jóság és a szépség, de én csak kívülről nézhettem szótlan világát. Egyedül voltam, és hozzá kellett szoknom, hogy ez így is marad.

Abban biztos voltam, hogy amíg fent tudom tartani a státuszomat mint Rizsjézus, nem kell Zoë biztonsága miatt aggódnom: senki nem merne belépni az osztálytermünkbe engedély nélkül. A Felébredettek gennyedző képzelőereje minden rést betölt majd. Senkinek a fejében nem maradtak kínzó kérdések: immár csak a fantazmagorikus válaszok sokasága kínozta őket.

Újabb tizenkét nap, és a Felébredettek legnagyobb része halott lesz, a maradék pedig annyira cselekvésképtelen, hogy alkalmatlanná válnak bármiféle vadászatra. Zoë onnantól kezdve biztonságban érezheti magát. Már majdnem félúton jártunk, és Charles birodalma nagy eséllyel a legbiztonságosabb hely volt, ahol a maradék időnek legalább pár napját eltölthetjük.

10. nap: Prokrusztész ágya

Prokrusztész egy attikai rabló volt, aki mindenkit, aki a kezei közé került, egy vaságyba fektetett.

Aki hosszabb volt az ágynál, annak levágta a kilógó részeit; aki rövidebb, azt addig nyújtotta, amíg bele nem illett.

Minden tervezgetésem ellenére a következő napon kockára tettem frissen kovácsolt szerencsémet – elgurítottam azt az aranyérmét az üres folyosókon át az Amerika Kapitány cellájából kiszűrődő sikolyok felé. A kínszenvedése erősebbé vált annál, amit én el tudtam viselni, és a gondolataim először fészket raktak, utána költeni kezdtek a könyvtárszoba hátuljában lévő kamra mellett.

Az első néhány éjszaka során azt vettem észre, hogy a gondolataim egyre inkább az Álom felé fordulnak. Olyan volt az egész, mint valami fizikai szükséglet. Az Álom gravitációs erővel hatott rám, maga felé hajlította a gondolataimat, amíg úgy nem kezdett tűnni, mintha a többtucatnyi problémám közül mindegyiket azzal oldhatnám meg a legkönnyebben, ha lehunyom a szemem. Minden egyes alkalommal, amikor elaludtam, erősebbé vált a sodrás, nehezebb volt visszatérnem a Nódba. Ami azt illeti, már azon kezdtem aggódni minden egyes alvásom előtt, hogy ez lesz az, amelyik soha nem ér véget, amellyel magára hagyom Zoët Charles sötét világában.

Ugyanakkor minél inkább magához húzott az Álom, annál jobban a tudatára ébredtem, min megy keresztül Alvó társam, aki már napok óta ébren van. Ezzel összehasonlítva a nyársak szúrása semmiségnek tűnt.

Amerika Kapitány szánalomra méltó sikolyai még az egyébként rendíthetetlen Zoëra is hatással voltak. Az első esemény, ami bármilyen hatással volt rá, annak ellenére, hogy ekkor már a „nem gyereknek való” dolgok egész svédasztalát végignézhette – amelyekkel kapcsolatban egyébként mi, felnőttek mindig megfeledkezünk arról, hogy a gyerekek folyamatosan ki vannak téve nekik. A gyermekek minden emberi bűn örök, néma tanúi, és minél inkább megszaggatjuk a tisztaságukat, annál jobban magasztaljuk az „ártatlanság” ropogós fehér blúzát. Töredezett narratívánkban töltött rövid ideje alatt Zoë máris végignézhette Tanya rettenetes leépülését, és azt, ahogyan én ennek a bukásnak a mocsaras aljában dagonyázom; minden sarokban ijesztő, eltorzult alakokat láthatott.

Amikor Amerika Kapitány felkiáltott, Zoë nem rezzent össze, nem sírt, csak abbahagyta magányos játékát, és egy-két pillanatra lehorgasztotta a fejét. A kifejezéstelenség a lágy, még mindig kisbabás arcán önmagában is egy arckifejezésnek tűnt.

Azon kaptam magam, hogy egy elég kockázatos mentőakciót tervezgetek. A Felébredettek körében nem létezett meghatározható életritmus, nem volt vacsora vagy lámpaoltás. Az életük struktúrája, már amennyire beszélhetünk ilyenről, az egyedi feladatokra való intenzív összpontosításra alapult, amelyek egyszerre voltak hétköznapiak és transzcendensek. Charles Felébredettjei dühödten, folyamatosan dolgoztak, legnagyobbrészt súroltak vagy sikáltak, megidéztek és imádkoztak. Aznap délután elhaladtam három alak mellett, akik egy régi, sárga írógép köré gyűltek, amelyet a pincéből ráncigált fel valaki. Felváltva nyomtak le rajta véletlenszerű billentyűket szorosan lehunyt szemmel. Miután pár percig folytatták a tevékenységet, kihúzták belőle a papírlapot, és összedugták felette a fejüket egy törött ablak mellett, mohón várva, hogy kiderüljön, milyen, feltételezhetően a Nódisten szájából származó bölcsességet jegyeztek le. Miközben a papírt vizslatták, az arcuk eltorzult és megnyúlt.

Számomra az tűnt valószínűnek, hogy a Felébredettek csak felgyorsítják a saját leépülésüket és halálukat az erőfeszítéseikkel. De mit érdekel ez engem? Korábban is ugyanez ment, amikor figyelmeztettek minket a környezet elpusztulásának elkerülhetetlenségére (ami most mintha a visszájára fordulna, már azt feltételezve, hogy nem robban fel túl sok nukleáris lövedék, mielőtt teljesen elrozsdáll). Megőrzés, megőrzés, nyafogták, pontosan tudván, hogy vérszegény próbálkozásaikkal egy grammnyi változást sem fognak tudni elérni. Ami engem illet, én mindig azt dünnyögtem, hogy fogyasztás, fogyasztás, azzal érvelve, hogy minél hamarabb bekövetkezik a krízis, annál hamarabb arra kényszerülünk, hogy ne szarjunk oda, ahol eszünk.

Visszatérve a gyakorlatias szempontokra, egyszerűen nem volt olyan időpont, ami adta volna magát a jó öreg Kapitány kiszabadítására. Nem lesznek elbóbiskoló őrök éjfélkor, sem szieszták teli hassal kora délután. Bármelyik időpont éppen annyira megtette, mint a többi, úgyhogy úgy döntöttem, akkor fogok próbálkozni, amikor Zoë elalszik.

Betakargattam, őrségbe állítva a medvét, majd írtam egy üzenetet, és a terem ajtajára tűztem. Az összes általam elképzelhető bosszúval megfenyegettem benne (egy Vasszűzzel! Prokrusztész ágyával! A kazamaták rettegett rémségeivel! Az összes ilyen komoly kínzókamrás cuccal) azokat, akik meg merészelnék zavarni az álmát.

A könyvtárszobába visszatérve megálltam, és hallgatózni kezdtem az ajtó előtt. Miután semmit nem hallottam, csak azt a fülzúgást, amit optimistán némaságnak szoktunk nevezni, óvatosan elfordítottam az ajtógombot, és beléptem.

Egyetlen árva gyertya fénye villogott. Mind a fogoly, mind a rabtartója kíváncsian felnéztek, mohón vágyva egy kis változatosságra az ingernek és a reakciónak mindkettejüket megviselő robotjához képest. Vajon hány napot töltöttek itt együtt bezárva? Amerika Kapitány mintha a padlóba olvadt volna, és felmerült bennem, hogy vajon nem kezdi-e örömmel várni a nyárs periodikusan ismétlődő döfését, mint kellemes szabadulást a monotóniából.

Az egyik sarokban három szarral és vizelettel csurig telt vödör állt; egy másikban néhány üres konzervdoboz és egy zavaros vízzel megtöltött tejesflakon. Öklendezni kezdtem, úgyhogy felnéztem. A mennyezet elég magasan volt ahhoz, hogy láthatatlan maradjon a halvány fényben. Ismét leeresztettem a pillantásom, és megláttam, hogy Amerika Kapitány tekintete az enyémre szegeződik.

– Paul vagyok.

– Az én nevem…

A Nyársas Hölgy felvisított, elnyomva a Kapitány következő szavait.

– Nem! Hazudik! Őt Rongynak hívják!

A „Rongy” három szótagú változatának, jegyezném meg. Felé fordultam.

– Nem. Még mindig megvan a régi neve, éppen úgy, ahogyan nekem, és ahogy neked, Judy.

A nő motyogott pár szót, amelyeknek nem sikerült kiszabadulniuk csukott szájából.

– Mit mondtál?

A nő a padlóhoz intézte szavait. – Engem Gytrashnak hívnak.

Próbáltam nem elnevetni magam, de egy kacaj kiszökött belőlem. Gytrash az északangol szellem, akivel az eltévedt utazók találkoztak késő éjszakákon, ha túl sokáig úton maradtak.

– Gytrash. Oké, Gytrash. Én „Rongy”-ért jöttem. Az Admirális azt akarja, hogy vigyem le.

– Nem!

– Az Admirális azt akarja, hogy te itt maradj, és állj készen, amikor visszajön.

Az öregasszony csúnyán nézett, és megrázta a fejét.

Ez így nem vezetett sehová. Megragadtam, és a falhoz szorítottam. Az öregasszony nevetni kezdett.

– Engem megállíthatsz, de a Nyúlvadászatot nem akadályozhatod meg. Nem mentheted meg a démongyermekeket…

– Ezt hogy érted?

A Nyársas Hölgy csak kuncogott magában. – Nem mentheted meg a démonokat! Nem mentheted meg a lelküket!

– Mi az a Nyúlvadászat? – Ez a kifejezés nem a Nódból származott.

Az öregasszony hangja éneklővé vált. – Az Admirális elviszi az Ezredét… a tengerbe űzi a démonokat. Az Admirális gyűlöli az álmos kis fejüket, ki fogja majd húzni a holttestüket a vízből, és megengedi, hogy igyunk a vérükből…

Észrevettem egy tekercs szigetelőszalagot egy szögre akasztva, lekaptam, letéptem belőle egy darabot, és ügyetlenül az öregasszony szájára tapasztottam. Ő megpróbált megszúrni a nyársával, de kivettem a kezéből, és eldobtam. Egészen odáig nem gondolkoztam azon, hogy mit fogok vele tenni, miután elrabolom tőle a foglyát.

Ő tovább locsogott a szigetelőszalagon keresztül, amely nem takarta el teljesen a száját. Csak véletlenszerűen tudtam a szavait kivenni vagy kitalálni, miközben letéptem egy újabb darabot, és azt is ráragasztottam.

– Bűvész… levelek… megállítani… ragyogás… hullám… megállítani… – Olyan volt az egész, mintha egy képzeletbeli hűtőszekrény ajtajáról olvasta volna fel a tennivalókat hisztérikus hangon.

Végül egyszerűen fogtam az egész szalagot, és háromszor-négyszer körbetekertem vele a fejét. Ettől elhallgatott. Csak ült ott a padlón, és nevetségesen nézett ki. Én ismét Amerika Kapitánynak szenteltem a figyelmemet.

– Most kiszabadítalak innen. – Teljesen akcióképregény-üzemmódba kerültem.

– Honnan? – kérdezte a srác, és könnyek feketítették el pólójának szürke anyagát. – Nincs hova menni. Én csak aludni szeretnék…

Az ajtó mellett, éppen hogy csak karnyújtásnyinál távolabb tőle egy sor kulcs lógott. Egyiket a másik után próbáltam bele az U alakú biciklilakatba, amely a csőhöz rögzítette a nyakát, amíg az végül kattant egyet, és kinyílt.

– Kelj fel.

A srác megrázta a fejét. Én odamentem Gytrashhoz, amilyen gyengéden csak tudtam, a csőhöz húztam, és hozzálakatoltam a szigetelőszalagos fejét, miközben ő erőtlenül ellenállt, állati morgásokat eresztve meg a ragasztó alól.

Amerika Kapitány még mindig nem mozdult, úgyhogy rácsaptam. – Kelj fel!

Erre tántorogva feltápászkodott.

– És most figyelj. Amikor kimegyünk a könyvtárszobából, lesz egy lépcső közvetlenül a folyosó túloldalán. Két emeletet kell mennünk lefelé, és ott van a kijárat a sikátorba. Megértetted?

Bólintott.

– Induljunk.

Nem kellett volna felizgatnom magam a szöktetés drámáján. Amikor kiléptünk a folyosóra, csak néhány Felébredett ácsorgott elszórva a környéken, halvány gyertyafényben. Páran felpillantottak, amikor elmentünk mellettük, de egyik sem mutatott különösebb érdeklődést.

Sikerült anélkül kijutnunk a sikátorba, hogy bárki mással találkoztunk volna.

– Hova megyünk? – nyafogott Amerika Kapitány. – Nincs hová mennünk!

Jogos felvetés. Fogalmam sem volt, hogy hová menjünk. A célom nagyon kidolgozatlan volt: ki kell szabadítanom az iskolából. Most, hogy ezt teljesítettem, akár sarkon is fordulhattam volna, hogy visszamenjek, annyira nem maradt ötletem.

– Nincs semmilyen hely, ahova szeretnél elmenni?

Erre ismét sírni kezdett.

– Mondd el még egyszer, hogy hívnak, ember. – Én mindig is értékeltem az odavetett „ember” hatékonyságát, amikor az instant meghittség megteremtéséről van szó. Az „ember” megy nekem, a „haver”-ig soha nem sikerült teljesen eljutnom.

– Brandon. De nincs hová mennünk.

– Ne legyél ostoba, Brandon. Bárhol jobb, mint ott, ahol voltál. Figyelj, megmondom, mi legyen. Én el tudlak vinni innen egy olyan helyre, ahol alhatsz néhány órát. Hallod, amit mondok? Utána, amikor felébredsz, kitisztulnak majd a gondolataid, és jobban át tudod gondolni a lehetőségeidet. Oké?

Brandon alig észrevehetően bólintott.

– És most figyelj, nagyon fontos, hogy ezt felfogd. Most már legfeljebb csak még két hetet kell túlélned, amíg ezek az őrültek meghalnak. Emlékszel, hogy ezt mondták a hírekben, mielőtt elment az áram? Érted, amit mondok? – A nyomaték kedvéért a vállánál fogva megráztam. – Két hét, vagy még kevesebb.

Brandon Kapitány részéről továbbra is csak néma csend, úgyhogy kijátszottam az utolsó, legütősebb kártyámat. – Miután találtunk neked egy biztonságos helyet, alhatsz. És álmodhatsz.

Brandon felkapta a fejét, és a pillantása a szemembe fúródott. Izzott a tekintete.

Végigballagtunk a sikátoron, amíg oda nem értünk egy dél felé, egyenesen a tengerpart felé vezető utcához. A holdat egy kósza felhő takarta el éppen az English Bay felett. A távolban megcsillant a medvecukorszínű óceán, amelyet penészfekete eperfák körvonala keretezett. A kóbor kutyák, akik nappal annyira alázatosan viselkedtek, most közelebb jöttek, kevésbé hunyászkodtak meg. Előttünk négy- és háromemeletes házak füzére sorakozott, mintha néma varangyőrszemek lennének. Fák koronája ívelt felettünk, összefonva az ágaikat, hogy eltakarják a csillagokat. És csend volt – a hallgatózó fülekből összeálló siránkozó némaság – körülöttünk mindenütt.

– Ez meg mi volt?

Brandon szeme nagyon naggyá és cseppfolyóssá vált mellettem, ahogy tágra nyitotta. Én is meghallottam: egy halk dübörgés volt az.

– Vigyázz! Vigyázz!

Egy alak iszkolt el közöttünk annyira meghajolva, hogy úgy tűnt, mintha négykézláb rohanna. Majd, éppen olyan gyorsan, ahogy megjelent, ismét bele is olvadt a feketeségbe.

– Ez meg mi a fasz volt? – követelt magyarázatot Brandon reszkető hangon.

– Csak az egyikük.

– Nem. Ez nem ember volt. Ez patkány volt. Egy óriási patkány – válaszolta ő olyan hangon, mintha egy túl kicsi cipőbe próbálná beleerőltetni a lábát. A kezei egymással küzdöttek.

– Nem patkány volt. – Próbáltam lekezelőnek tűnni, de nem éreztem megvetést. Az emlékezetem árnyékai között egy hatalmas rágcsáló jelent meg, amikor visszatekertem és újra lejátszottam az utolsó tíz másodpercet. A blemmüincidens újra. Nódban nagyon fertőzőek a szavak. Maga Nód is szó szerint a szavak járványa. Nagyon oda kell figyelnem arra, hogy mit gondolok, hogy mit mondok.

Mintegy alva járva folytattuk az utunkat a partra. A dübörgés egyre hangosabbá vált, és közben más hangok is kivehetőbbek lettek a zajban. Olyan hangok, amelyek bizonyos alakokra utaltak. Formákat kezdtem látni a távolban.

– Aludnom kell – nyögött fel Brandon, de úgy értette, hogy álmodnia. Majd valahogy kiterült az utca közepén, felfelé bámult a fákra, én pedig felette álltam. – Mondd meg nekem, kihez imádkozzak.

– Nem tudom.

– Az a halál? – kérdezte.

– Micsoda?

– Az álomban. Szerinted az az álom a halálról szól?

– Nem tudom.

Brandon felnézett rám, és elmosolyodott. – Nevetned kellene. Ha az a halál, akkor minden rendben. Ha az az álom a halálról szól, akkor biztonságban vagyunk. Remélem, hogy a halál az. Remélem, meghalok. Készen állok a halálra.

– Te ki voltál, Brandon? Előtte.

A fiú feltámaszkodott az egyik könyökére. – Hogy ki voltam?

– Előtte.

– Nem tudom. Én… én egy buszsofőr voltam. Ezt szeretted volna tudni? Utána egy ideig egy őrült vén ribanc kibaszott céltáblája voltam. – Felnevetett, és megrázta a fejét. – Most pedig az úton fekszem. Jaj, ember, csak öt percre hadd csukjam be a szemem…

Az előttünk felszálló hangok kezdtek szétválni egymástól, önálló jelleget vettek fel. Rikácsolót és visítót. Üvöltőt és csicsergőt. Mint valami csőcselék.

Megragadtam Brandont, és talpra ráncigáltam. Furcsa árnyékok szivárogtak ki a körülöttünk lévő sikátorokból és épületekből, és mind ugyanabba az irányba tartottak.

És hirtelen ott voltunk. A tengerparton. Fekete alakok tömege; az alakok fekete tömege.

Forgott velem a világ. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy három gyakorlatilag alvás nélkül töltött nap után nem kezdek-e ugyanolyan dolgokat látni, amilyeneket Tanya és Charles lát. Ha igen, akkor Nód sokkal rettenetesebb hely, mint képzeltem. Egy fantasztikus, monokróm látkép terült el előttünk, amit valóságos és mesebeli alakok népesítettek be. Tekergőző pitonok, csomós vállú emberszabásúak. Felismertem egy Gandaberundát, egy kétfejű madarat a hindu mitológiából; egy krétai Bikát, azaz Gyukit, hatalmas, üreges szemekkel, amelyek úgy ragyogtak, mint a hold. Gigantikus rákok csattogtatták az ollójukat, és óriási pókok oldalaztak a fövenyen. Előfordult már az olvasóval, hogy belerúgott egy földkupacba, és egy hangyaboly bukkant ki alóla? Aznap éjjel ilyen élmény volt ott lenni a tengerparton. Részben kacsatánc, részben orgia, részben kiélezett harc – a tengerpart nyüzsgött a lehetetlenségektől. Előfordult már az olvasóval, hogy lehunyta a szemét, és a szemhéja mögött úszó formákat figyelte? Na, ezt láttam én. Azt gondoltam, hogy ezt látom. Mit is láttam? Oly kevés fény, oly nagy fekete vászon, amelyet az elmém benépesíthet. Talán másodlagos részegség volt, ezernyi elmebeteg agyával.

Ekkor úszott ki a telihold a felhője mögül, hogy még többet felfedjen. A méretek brutális demokráciáját: a hatalmas, éles csőrű vörösbegyeket és a törpe elefántokat; a miniatűr dinoszauruszokat, a gigantikus csótányokat és meztelencsigákat. És mind lázasan tevékenykedett. Kopuláltak és harcoltak, károgtak és visítottak. Mint amit az amfetamintól hajtott punkok és az orgiázó rómaiak hittek, hogy csináltak, de ezúttal igazából. Ez volt az a pillanat, amikor Hieronymus Boscht hirtelen tűéles tekintetű realistának kezdtem látni. Egy gorilla egy hisztérikus, bégető fácánon lovagolt, miközben két óriási, vigyorgó béka elismerően lihegett, egy másfél méteres mosómedve pedig a hátsó lábain állva nézte őket, miközben sima, csöpögő mancsait nyalogatta, és a lábai között tisztán látszott hatalmas erekciója. Három óriási házi macska csócsálta egy feltépett gyomrú skorpió gusztustalan belsőségeit, miközben annak fullánkja még mindig ott vonaglott a fejük felett.

De ugye ezek igazából nem állatok, hanem emberek? Brandon felé fordultam, de nem ő meredt vissza rám, hanem egy masszív, pislogó mókus mocskos Amerika Kapitány-pólóban, akinek a feje előre-hátra imbolygott, az orra pedig rángatózott a félelemtől. És ekkor lassan lenéztem.

Láttam, hogy a testemet bozontos szőr borítja; felemeltem a karom, és tömpe mancsaim és hosszú, egyenes karmaim csak egy grizzlymedvéhez tartozhattak.

Majd egy alak jelent meg a járdán mellettem. Egy másik medve – egy fekete –, orra alig pár centiméterre az arcomtól.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Mit akarsz? – utánozott az állat gúnyosan. Olyan volt a hangja, mint egy betépett dróné.

Megpróbáltam kikerülni. – Tűnj az utamból.

– Tűnj az utamból. – A teremtmény elállta az utamat. Az ínye fekete volt a holdfényben, éles fogai lángolóan fehérek. Minden mozdulatomat utánozta, amíg kénytelen nem voltam arra gondolni, hogy csak a tükörképem lehet. Akkor kinyújtottam a mancsomat, és szőrt éreztem. A másik állat karmai ugyanabban a pillanatban végigszántották a mellkasomat, és verejtékként csorgott végig rajtam a vér.

– Mondd azt, hogy „most elsétálok” – csicseregte a fülembe a mókus-Brandon.

– Most elsétálok.

– Most elsétálok – ismételte meg a tükörképem.

Miközben hátrálni kezdtem, nyomomban a szorosan mellettem maradó mókus-Brandonnel, a doppelgangerem is ugyanezt tette. Végül elveszítette az érdeklődését irántunk, négy lábra ereszkedett, és visszaballagott a buliba.

Átkeltünk a Beach Avenue-n, és leléptünk a homokra.

Közvetlenül előttünk egy falka üvöltő csimpánz fogott le egy vergődő, véres kiscicát, akinek a négy törött végtagja fájdalmas szögben kifelé hajlott. Amikor megmozdult, a bőre alatt lévő törött csontok felől hangos csikorgás hallatszott. Körülöttünk a többi teremtmény mindenfelől kövekkel dobálta szegény állatot, vagy felé kapott a karmával. Mi tehetetlenül haladtunk tovább a jelenet felé.

A vonagló kiscica előtt egy albínó varjú ugrált előre-hátra, hol kinyitva, hol becsukva a csőrét, a szeme zavaros és pupillátlan volt. Amikor közelebb értünk, a madár éppen lehajtotta a fejét, és a kiscica fülébe beszélt.

– Jól van, jól van, jól van. Már nem fog sokáig fájni. Mindjárt elalszol.

Brandon felnyüszített mögöttem.

– A zsákot!

A varjú szavaira reagálva egy vigyorgó csimpánz egy fekete nejlonzsákot húzott a kiscica fejére, és szorosan összefogta az állat nyaka körül. A zsák felpuffadt és beesett, ahogy a kiscica vergődött alatta. Majd mozdulatlanná vált.

A varjú kiadta az utasítást, hogy vegyék le a zsákot. A kiscica fején összetapadt a nedves bunda.

– Alszol? – suttogta a fülébe a varjú.

A kiscica egy kicsit megmozdította a fejét. Ez felzaklatta a varjút, aki idegesen előre-hátra kezdett ugrálni.

– Hozzátok az álomrudat! – üvöltötte. A legközelebbi csimpánz felkapott egy nagyméretű uszadék fát, amelynek az egyik végén nagy göcsört éktelenkedett, mintha szem lenne. – Én segíteni próbálok neked! Folyamatosan csak neked próbálok, próbálok, próbálok segíteni, hogy elaludj! Te meg nem vagy hajlandó!

A csimpánz rácsapott a kiscica feje búbjára, majd zihálva mozdulatlanná vált, és azt figyelte, milyen eredménye lett a tettének.

– Alszol? – lépett közbe a varjú ismét gyengéd és gondoskodó hangon.

Semmi válasz.

– Lélegzik még?

A csimpánz odalépett, és a kiscica szájához hajtotta a fülét.

– Kibaszottul nem – válaszolta némi elégedettséggel. – Meghalt.

Miközben az állatok, akik addig lefogták a kiscicát, a háttérbe olvadtak, a varjú dühbe gurult, és hevesen csipkedni kezdte a tetemet. Ezt már nem bírtam elviselni.

– Hagyd békén!

A varjú megfordult, és rám fogta véres csőrét. – Ne avatkozz be az Úr művébe!

A hatalmas varjú felém ugrált, és csak akkor állt meg, amikor szemtől szembe kerültünk egymással. Farkasszem, az a dolog, amit minden állat ismer.

– Segítettem neki vezekelni. Hogy el tudjon végre aludni! Én megteszek mindent, amit tudok, de soha semmi nem elég jó! – Majd rezignálttá vált a hangja. – De most már nem az én kezemben van.

– Milyen kezedben? – kérdeztem, de a varjú ezt elengedte a füle mellett.

Bár az arca képtelen volt emberi érzelmeket tükrözni, amikor ismét megszólalt, szomorúnak tűnt a hangja. – Minden elveszett. Éjszaka már nem is vagyunk emberek az Úr szemében. Most már csupán csak árnyékok maradtunk. Létezik valamilyen tanulság, amit nem vontunk le. De micsoda? Ez egy iskola, és mi bukásra állunk.

– De mi van, ha tévedsz? Mi van, ha ez az egész nem valami okkal történik? Mi van, ha egyszerűen csak megtörténik?

A varjú szeme megcsillant. – Te őrült vagy. Őrült. Mi most itt fizetünk valamiért ebben a labirintusban, amelyből csak úgy tudunk kikeveredni, ha kitaláljuk, hogy miért, és mennyit. Nem nyerhetünk bűnbocsánatot, ha nem tudjuk, hogy mit követtünk el. Mit követtünk el? Mit követtünk el? Mit…?

Ekkor valami felbolydulás kezdődött a víz mellett, ez visszarángatta a varjút a gondolatai közül, és a tömeg megindult arrafelé. Minket is magukkal sodortak a többiek, amíg le nem értünk a partra. És ott megláttam valamit, amiről azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni: villanylámpák egyenletes fényét messze kint, az English Bay öblében. Egy füzérnyi rezzenéstelen fehérséget.

Ez csak egy dolog lehetett: egy hajó. Egy nagy hajó.

Miközben az átható fénypontokra meredtünk, lehullott rólunk az állati álcánk, és visszaváltoztunk viharvert emberi változatunkká.

11. nap: Alvást mímelni

Úgy tenni, mintha aludnánk

– Jó reggelt, ki az ágyból, haver. Jó reggelt, ki az ágyból.

És én tényleg kikeltem az ágyból, még ha nagyon lassan is. Nagyon vonakodva. Amikor kinyitottam a szemem, olyan ragyogóan fényes volt a reggeli napsütés, mintha hang lenne. Az első érzésem a döbbenet volt, amikor ráébredtem, hogy elaludtam. Majd ez közvetlenül átcsapott a Zoë gondolata keltette szívritmuszavarba. Hol vagyok? Nem az iskolában vagyok, ami azt jelenti, hogy Zoë egyedül van, és egész éjszaka egyedül volt.

– Te is.

Megfordultam, és egy csizmás lábat láttam, amelyik Brandon vállát rugdosta. Csillogó, alaposan kifényesített csizmát – egy ép dolgot ebben a szilánkokra tört világban. De Brandon nem ébredt fel; ő egyszerűen csak a másik oldalára fordult, és egy kartonlaphoz nyomta az arcát. Ahhoz, mint ekkor felidéztem, amit a rácson fűztünk végig előző éjjel, hogy álcázzuk a rejtekhelyünket.

Majd minden emlékem visszatért. Miután elhagytuk a tengerpartot, felmásztunk ennek az üres lakásnak a földszinti erkélyére, és betörtük a franciaablakot. Abban reménykedtünk, hogy odabent tölthetjük az éjszakát, de a falakra és a padlóra száradt vércsíkok visszakényszerítettek minket a szabad ég alá.

Alattunk ott motyogtak és bóklásztak a Felébredettek. A rejtélyes hajó érkezése felzaklatta őket. Szinte éreztem az asszimilációs próbálkozásokba fektetett erőfeszítésüket – ahogy megpróbálják lenyomni a saját torkukon a villanylámpák jelenlétének tényét az English Bayben, miközben még mindig fulladoznak a rengeteg síkos új mítosztól. Vajon, merült fel bennem a kérdés akaratlanul is, mihez kezdene Charles ezzel a legújabb kirakósdarabbal? És, ami még fontosabb, én mihez kezdjek vele? A hajó legénysége olyan emberekből áll, akik megtalálták a gyógyírt az álmatlanság járványára? Megérkezett volna a felmentő sereg?

Amint felraktuk a kartonkerítésünket, Brandon lerogyott a padlóra. Szinte azonnal elaludt, de előtte még mondott nekem egy utolsó mondatot gyengéd, megkönnyebbült hangon: – Isten veled.

– Te. Csinálj vele valamit. Ébreszd fel.

Vissza a jelenbe, ahol egy erős kéz markolt bele a pólóm hátuljába, és rántott fel ülő helyzetbe.

A foglyulejtőm – mi más lehetett volna? – egy alacsony, izmos férfi volt, gondosan nyírt fekete szakállal. De én a ruháit néztem. Azok döbbenetesen tiszták voltak, ugyanúgy, ahogy a csizmája. Ami azt illeti, mind a terepszínű nadrágja, mind a fehér pólója vadonatújnak tűnt, csakúgy, mint a vállára vetett csillogó puskája. Ez volt az első általam látott ember az utóbbi tizenegy napon, aki úgy nézett ki, amilyen a normalitás volt egykor, már ha ez nem túl körülményes megfogalmazás.

– Maga a hajóról jött? – kérdeztem.

A férfi ügyet sem vetett rám, csak Brandonre mutatott.

– Ébreszd fel most azonnal. Ne akard, hogy megismételjem.

A tenyeremmel meglöktem Brandon vállát, de minden eredmény nélkül.

– Nem tudom, miért nem ébred fel. Annyit tudok, hogy napok óta nem aludt. Megkínozták.

Furcsa volt ismét nyíltan beszélni az alvásról.

– Fordítsd a hátára.

– Maga az English Bayben horgonyzó hajóról jött?

A férfi köpött egyet, és megrázta a fejét.

– Nem. Odaátról, Maine-ből és Québecből. Csak fordítsd át.

Megtettem ugyan, de szegény Amerika Kapitányt éppen úgy nem lehetett felébreszteni, mint a Gyáva Oroszlánt Óz pipacsmezején. Új barátunk a fogait csikorgatta, miközben az utca egyik oldaláról a másikra nézett.

– Az isten verje meg. Nem cipelhetjük végig a városon. Az isten verje meg.

Könnyedén felvettem foglyul ejtőnk zavarba ejtő logikájának ritmusát. – Hát, ha magunkkal vinni nem tudjuk, jobb lesz, ha elrejtjük.

A férfi bólintott, úgyhogy bevonszoltuk Brandon ernyedt testét a lakásba, azzal érvelve egymásnak, hogy A) ezt a helyet már kifosztották, és nem valószínű, hogy újabb zsákmányszerzők célpontjává válna, B) a rengeteg megszáradt vér látványa mindenkit elriasztana a legtébolyultabb Felébredetteken kívül.

Sikerült betuszkolnunk Brandont egy futon mögé, amely a lakás ajtajából nézve meglehetősen jól elrejtette őt. De ha az erkélyről hatol be bárki, akkor vége a játéknak.

Dave – erőfeszítéseink során megosztottuk egymással a nevünket – ezt szem előtt tartva azt javasolta, hogy hagyjuk nyitva az ajtót.

– És most? – kérdeztem.

Olyan arcot vágott, amellyel némelyek a komoly elgondolkozást szokták jelezni: áll felszegve, pofacsontok megfeszítve. Miközben elgondolkozó grimaszt öltött, én őt tanulmányoztam. Csodálatra méltóan rendezett külseje ellenére Dave a Felébredettek közé tartozott – most, hogy alaposabban megszemlélhettem, ehhez kétség sem fért. Bármennyire is ügyelt a megjelenésére, a szeme alatti fekete karikákat és a bőrének hullasápadtságát nem tudta elrejteni. Bár megpróbálta.

Dave-ben ez volt a legfurcsább: annak ellenére, hogy maga volt a macsó gerilla mintaképe, sminkelte magát. Nagyon ki volt festve. Alapozóval és korrektorral, ha nem csalnak a női testápolási szokásokkal kapcsolatos emlékeim. Ez pontosan azzal ellentétes hatást eredményezett, mint amit Tanya próbált elérni, mielőtt elindultunk a park felé: hat méterről vagy távolabbról meggyőző Nód előtti megjelenést. De közelről Dave úgy nézett ki, mint egy korosodó, szappanoperabeli Lothario.

Egy tökéletesen passzoló kifejezés ugrott be róla: alvást mímelni. Mint amikor a házi cirmosunk úgy tesz, mintha aludna, miközben egy egeret les. Dave alvást mímelt.

Miután végzett a gondolkodással, elernyesztette az arcát. – Visszaviszlek a bázisra. Ma éjjel visszajövünk a barátodért, ha dr. London is úgy akarja.

– De mi van, ha nekem valahol máshol kellene lennem?

Meg kell hagynom, Dave-ben volt annyi jó érzés, hogy ne vessen jelentőségteljes pillantást a puskájára. Ehelyett a hüvelykujjaival dörzsölni kezdte a halántékát, miközben válaszolt.

– Nekünk, Alvóknak össze kell tartanunk. Ami odakint folyik, az egy kibaszott rémálom, ember. Mint azt minden bizonnyal te is észrevetted.

Azt is meg kell hagyni neki, hogy Dave professzionális szintre fejlesztette a Nódban végrehajtott sétát. Legnagyobbrészt, amennyire az elhagyott autók engedték, pontosan az út közepén haladtunk. Dave puskájának csöve egyenesen előremeredt – ez tisztán jelezte azt a szándékot, amelyet senki, akivel találkoztunk, nem kívánt próbára tenni. Gyorsan haladt, de nem olyan gyorsan, hogy túlzott sietség látszatát keltse. A céltudatosság fogalmával lehetett volna egy szóban jellemezni.

Én szorosan rátapadva követtem.

Egyenesen keresztülvágtunk a West End szívén, egyutcányira haladva el Charles Iskolájától, majd befordultunk a Robsonra, és elindultunk a Granville Streetre a belváros mélyébe vezető városi kanyonban. Az utcák egészen odáig némák voltak; nem láttunk mást, csak szétrebbenő árnyékokat, és egy-egy véres pofájú kutyát. Kényelmes, családias apokalipszis vett minket körül, olyan, amilyet már legalább száz vagy még több nagy költségvetésű filmben láttam: kiégett autók, törött ablakokban lobogó tépett függönyök.

De hamarosan egy még nódi mércével mérve is bizarr látvány tárult elénk. Közvetlenül előttünk emberek bújtak elő a búvóhelyükről, és kezdtek gyülekezni az utca közepén. Mi megálltunk megnézni, hogy mi folyik itt, miközben ők összegyűltek, és mindegyik egyenesen az ég felé kezdett bámulni, olyan nyílt arccal, mint a napraforgók. Némelyik vigyorgott és nevetett azon, amiről úgy hitte, hogy látja, míg mások a szájukra tapasztották a kezüket elképedésükben, és örömkönnyek csorogtak végig az arcukon. Én is felnéztem, de semmit nem láttam, csak a kék eget és pár bárányfelhőt.

Egy percen belül ötvenen gyűltek össze. Még egy perc, és százan lesznek.

– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte Dave. Egy másodpercre felnézett, de ekkor már az aszfaltra szegezte vörös karikás szemét. Rémültnek tűnt.

Társamnak az erős báty szerepét betöltő puskájától felbátorodva odaléptem egy különösen eksztatikus fiatal nőhöz, akinek mély, gyulladt karmolások futottak végig a karján. Két héttel ezelőtt még gyönyörű lehetett: olyan vékony volt, mint egy modell, és finom csontozatú. De mostanra támolygó csontváz lett belőle, aki lábujjhegyen járt, mintha magas sarkúban lenne, noha a lába csupasz volt és véres.

– Mi az? – kérdeztem tőle.

– Hát nem látod? – kérdezett ő vissza átszellemülten. – Az angyalok! Több ezer angyal száll keresztül az égbolton! Minden rendben lesz! Eljöttek, hogy megmentsenek minket!

Én visszamentem Dave-hez, és jelentettem neki, hogy mit hallottam.

Ő továbbra is lehajtva tartotta a fejét, és ismét köpött egyet. – Egy újabb segghülye idiótaság. Tegnap folyamatosan ilyenek történtek. Voltak, akik egy ezüstvizes szökőkútról beszéltek, amelynek a múzeum előtt kellett volna megjelennie. Azt mondták, hogy aki iszik belőle, az képes lesz olvasni mások gondolataiban. Ne hallgass a szerencsétlen hülyékre… csak megzavarnák a fejedet.

A nő, akivel beszéltem, követni kezdett minket, amikor lassan elindultunk a tömegen át.

– Ti nem látjátok? – kiáltott fel, hangjában őszinte szánalommal. – Jönnek az angyalok! Ó, hála istennek… Hála istennek!

Mit láttak ezek? Én azt gyanítottam, azokat a kis spermiumszerű pöttyöket, amelyeket mindnyájan látni szoktunk, amikor felnézünk a ragyogóan kék égre; amikor amőbaangyalok úsznak végig a szemgolyónk felületén.

Mindeközben Dave folyamatosan az aszfaltra meredt morcosan, arca egyre dühösebbé vált. Gépész volt valamilyen kisiklott gondolatvonaton, és egy olyan úti cél felé gurult fékezhetetlenül, amit én nem szerettem volna meglátogatni.

– Ezt figyeld. – Dave megfordult, és komoran mosolyogva szembenézett az angyallesőkkel. Tölcsért csinált a kezéből a szája előtt, és anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tett volna azért, hogy úgy beszéljen, mintha komolyan gondolná, azt kiáltotta: – Szent ég! Ezek nem angyalok. Ezek ördögök!

A hatás nem váratott magára. Ha az ember kénytelen belegondolni, nincs nagy különbség egy mosoly és a rémült arckifejezés között. Ez két alig eltérő módosulata az arc eltorzulásának.

Mögöttünk az utcán száz arc kifejezése változott át, és ekkor újabb pokolban találtuk magunkat. Egy férfi kislányhangon kezdett sikítani, miközben a csontváznő térdre rogyott, és továbbra is felfelé meredve elkezdte elmélyíteni az alkarján lévő sebeket egyenetlen peremű körmeivel. Másodperceken belül a többiek is követték a példáját, a földre rogytak, és hason csúsztak az üvegcserepek között. Én már majdnem elfordultam elszörnyedésemben, de egy elsikoltott szó megállított, miközben mindenki mást is mozdulatlanná dermesztett a környéken.

– Sátán!

A száz vagy mennyi összeaszott alakot mintha szürke kőből faragták volna, mind a négy végtagjukkal a földhöz tapadtak. Kétszáz szem lendült egy irányba és állapodott meg egy izmos fiatalember magányos alakján, akinek le volt borotválva a feje, és aki egy fekete tetoválásokból álló gyűrűt viselt a nyaka körül. Alig egy pillanattal korábban bukkant elő egy butik összetört kirakatából, átlépve egy kupac felborított, lecsupaszított próbababát, jobb kezében kétliteres Diet Coke-os üveggel. Megállt, és végignézett az elé táruló látványon.

Száz reszkető kar emelkedett a magasba, és mutatott rá.

Az első benyomásom az volt, hogy ez a srác egy arrogáns pöcs lehetett korábban. A tetoválásai és az edzőteremben felépített teste olyasvalakiről árulkodtak, aki odaadó híve a nyilvános megjelenés sötét művészetének. De lehet, hogy ezek csak az én alaptalan előítéleteim.

– A sátán… – Száz suttogás hulláma kelt és talált furcsa harmóniára ennek a névnek az elnyújtott kántálásában.

A tetovált férfi csak állt ott a próbababák kezének és könyökének rózsabokorszerű üres gesztusai közepén, és csak vigyorgott, és hallgatta a tömeg motyogását. A feje kicsit felrándult, majd vissza, miközben mintha a testetlen tanácsadók egész parlamentjének szentelte volna a figyelmét. Majd megszületett a döntés.

A fickó eldobta az üveget, szélesen széttárta a karját, és megmutatta a tömegnek a tenyerét.

– Én…

– Tűnjünk el innen – suttogtam.

Dave megrázta a fejét. Minden feszültség eltűnt az arcából; elvonult belőle a vihar, és immár a higgadtság oázisaként állt mellettem, izmos karját összefonva a mellkasán.

– Nem. Ez szórakoztató lesz.

– Sátán… – sziszegte a tömeg.

– …én…

– Sátán… – invitálták maguk felé.

– Lucifer vagyok! – kiáltott fel a férfi, majd hisztérikusan felnevetett. Előrehajolt, a térdére tette a kezét, és megrázta a fejét. – Kibaszott vicces! Ó, miért is nem jutott ez előbb eszembe?! Csókoljátok meg a földet, ti elbaszott kis…

Majdnem megsüketültem a csattanástól, amikor Dave felemelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. A frissen legyártott Lucifer lehullott a próbababák közé, a csőcselék pedig elölről kezdte a fetrengést a porban.

– Ezt most miért…?

– Pont leszarom. Kilométereket kell még gyalogolnunk, mielőtt alhatunk, barátom.

Sokkos füleimben úgy csengett a hangja, mintha nagyon-nagyon messziről hallanám.

Végül megérkeztünk ahhoz a nagyon ismerős SkyTrain állomáshoz a Granville Streeten. Széles, árnyékos bejárata egészen mostanáig a koldusok és az utcai zenészek kedvenc helye volt. Most egy kupac holttest hevert a bejáratban, úgy zümmögtek körülöttük a legyek a félhomályban, mint ezernyi láthatatlan villanyborotva. Láthatóan az összes halottat egyetlen homlokba lőtt golyóval ölték meg. Az üzenet meglehetősen egyértelmű volt: próbálj csak meg behatolni, és meghalsz.

Dave hármat füttyentett hangosan. Valaki odabentről visszafütyült, és akkor bementünk.

A bejárat az utcáról nézve egy fekete lyuk volt, de amint beléptünk az előtérbe, ki tudtam venni egy sor villogó gyertyát, amelyek a lenti peronokra vezető mozgólépcsők felé jelezték az utat. Előttünk négy férfi és egy nő guggolt homokzsákkupacok mögött, lövésre kész fegyverrel, mindegyik éppen olyan makulátlan öltözékben, mint Dave.

Az egyik férfi, akinek hosszúkás, szigorú arca volt, kijött a barikád mögül, és rám ügyet sem vetve Dave-hez kezdett beszélni.

– Ő meg ki?

– Közénk tartozik. A Beach Avenue-n találtam.

– Hadd nézzem.

A férfi közelebb lépett, elővett egy zseblámpát, és hosszú ideig a szemembe világított vele. Ugyanolyan sminket viselt, mint Dave, és ugyanaz az óvatos, megfontolt kisugárzás áradt belőle.

Megelégedve lépett hátra, és a mozdulatlan mozgólépcsők felé rántotta a fejét, amelyek még több tíz méterrel lejjebb vezettek a föld alá. Hűvös huzat tapogatta ki az útját felfelé a sínektől, meleget keresve.

– Oké. Mehetsz.

További gyertyák világították meg az utat, miközben lebotorkáltunk a mozgólépcsőn.

A peron, amikor odaértünk, teljesen sötét volt, de Dave elővett egy zseblámpát, majd leugrott a sínekre, és a keleti alagút felé fordította a sugarát. Intett, hogy kövessem, de nekem megrándult az arcom, miközben a harmadik sínre gondoltam, az elektromosságnak arra az élénksárga rúdjára, amitől mindnyájan rettegtünk, miközben arra vártunk, hogy a találmányaink felkapjanak és magukkal ragadjanak minket.

A találmányaink néha áldozatokat követeltek. A vonatok például időnként bizonyos balszerencsés egyének képében fogadták a felajánlásokat – legnagyobbrészt depressziós édesanyák és beszívott kamaszok formájában. Az ilyesfajta áldozatok a dolgok szerves részét képzik. Úgy értem, gondoljunk csak bele. Mennyire lenne nehéz olyan korlátokat építeni, amelyek lehetetlenné tennék, hogy az emberek leugorjanak vagy leessenek a sínekre? De mi nem fáradunk ezzel; mi hajlandóak vagyunk belenyugodni egy kis véráldozatba a gazdaságos és hatékony vonatisteneink kedvéért.

Dave egyre türelmetlenebbé vált. – Hagyd abba az álmodozást, és told le ide a segged.

Leültem a peron szélére, és leugrottam a sínekre, kikerülve a sárgát. Dave felhorkantott, és a zseblámpáját lefelé tartva rátaposott csizmás lábával.

– Halott. Nincs mitől tartanod. Legyél már férfi, haver.

Én a fénysugár felé biccentettem, amely ekkor felfelé lendült, hogy az arcomra szegeződjön.

– Nem hiszel nekem? Érintsd csak meg.

– Jó lesz így is.

– Érintsd meg.

Vettem egy mély levegőt, lenyúltam, és visszafojtott lélegzettel engedelmeskedtem az utasításnak. Dave valahol felettem felnevetett.

Így masíroztunk be a kelet felé tartó alagútba, hátunkban a tengeri szellővel.

– A következő megálló… A Science World – mondta Dave a SkyTrain rendszerének immár funkcióját vesztett automata bemondójának szavait és hanglejtését utánozva. – Idelent nincsenek szörnyetegek, haver. Azok odafent vannak, a napfényben. Ez az alagút biztonságos. Csak sétálj úgy, hogy az egyik lábadat a jobb oldali sínen húzod végig. Akkor nem zavarodsz össze. A Stadium megálló csak fél kilométerre van innen. Utána visszakerülünk a napfénybe. Micsoda egy nap. Ember, mennyire jólesik majd lehunyni a szemem.

Körülbelül fél óránkba telt, hogy megtegyük az adott távolságot. A Stadium az a pont a belvárosi vonalon, ahol a sínek felmennek a föld felszínére közvetlenül a BC Place előtt, és a magasban folytatják az útjukat a városon keresztül, a fénynek akkora cunamijában fürödve, amilyet idelent el sem tudtam volna képzelni.

A napfény először úgy jelent meg a távolban, mint Dave elemlámpasugarának apró, ugrándozó unokatestvére, de hamar megnőtt és állandósult. Amikor előbukkantunk az alagútból, kiderült, hogy a Stadium megállót tucatnyi vagy még több Dave népesíti be és védi, nők és férfiak egyaránt. A sminkjüktől szinte komikusan egyformának tűntek, mint valami tánccsoport vagy egy videoklip, amelyben a megjelenés és a mozgás egyformasága valami avantgárd dolognak a jele. Amikor megláttak minket, Dave bajtársai odabiccentettek nekünk, de nem szólaltak meg. A külvilág felé irányult a figyelmük.

Magát a megállót drótkerítés vette körül. A szögesdróttal ellátott tetejű biztonsági kerítés megelőzte az apokalipszisünket, akkor állították fel, amikor a vonalat megépítették, abból a célból, hogy a koldusokat és az öngyilkos hajlamú hajléktalanokat távol tartsák a sínektől. Odakint pár tucatnyi Felébredett őgyelgett a többiek testét kerülgetve, akik áldozatul estek az őrök lövéseinek. Az egyik férfi esdeklő tekintettel lépett a kerítéshez és szorította az arcát a drótokhoz, pusztán azért, hogy egy hosszú lófarokkal és vastag szemöldökkel rendelkező nő az arcába vágja a puskája agyát. Akkor üvöltve és vérezve hátratántorodott, majd lezuhant a földre.

Átkeltünk a megállón, és masírozni kezdtünk az immár a magasba emelt sínek mentén, el a BC Place és a GM Place, a város két legnagyobb arénája mellett. Az utcák szinte azonnal tizenöt méterrel alánk kerültek, rémisztő mélységben tátongtak. Amikor a Felébredettek meglátták, hogy felettük sétálgatunk, némelyik obszcén dolgokat kiabált, mások imádkozni kezdtek. A szidalmazás teljesen egyértelmű volt, de a szavakat nem tudtam kivenni abból a magasságból. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Isten is hasonló vételi problémákkal küzd-e a mennyországban.

Hamarosan megjelent előttünk a következő megálló, a Science World – egy hatalmas geodéziai kupola, amely egy kiállítási központnak adott otthont, ahol egészen mostanáig híres Tyrannosaurus-csontvázak jöttek és mentek, miközben családbarát bűvészek vonzó köntösbe bújtatott dolgokat tanítottak a gravitációról és a matematikáról. A dómnak a napfényben villogó üveg háromszögei azokra az összetört UBC-tükrökre emlékeztettek engem, amelyek az első zsákmányszerző hadjáratomra követtek az Aranyszínű Fénybe.

Megszólítottam Dave hátát.

– Ti kik vagytok?

Semmi. Úgy tűnt, ismét néma üzemmódba került.

– Nagyon szervezettek vagytok.

Semmi. Abban a pillanatban nem tudtam mire vélni a dolgot, de ahogy egyre közelebb értünk a Science Worldhöz, Dave elkezdett megváltozni. Talán a háta feszült meg, amikor kérdezősködni kezdtem, vagy a kisült agya eresztett meg valamiféle adrenalinfröccsenést, esetleg valami egészen másról volt szó. Az emberi lények ugyanolyan érzékenyek a levegőben lebegő érzelemhullámokra, mint amilyen érzékenységgel a pumák szagolják ki a szarvasvért mérföldekkel messzebbről. De bármi is volt az oka, hirtelen ráébredtem, hogy az lenne az okos döntés, ha befognám a számat, és csak követném Dave-et.

A narancsos esti fényben árnyalatgazdag Science World bizonyult az utolsó erődítményszerűvé tett állomásnak. A sínek folytatását a Felébredettek népesítették be. Némelyik Dave népének mocskos, használtruha-boltbéli álruháját viselte – őrült kommandósok szorongattak műanyag Uzikat. Lehet, hogy csak gúnyolódtak az alvásmímelőkön azok a szerencsétlen egerek, de az is lehet, hogy abban a reményben öltöztek be, hátha felveszik őket a társulatba. Időnként valamelyik túl közel került a kerítéshez. Olyankor, ahogyan korábban is, valamelyik fegyveres türelme elfogyott, és egy gyűrött holttest bukfencezett le lassított felvételben a néma puffanás felé.

De a kupola körül felépített létesítményben rend volt. Többtucatnyi, egyforma terepszínű nadrágból és pólóból álló egyenruhába öltözött ember járkált fel-alá céltudatosan. Egy tizenkét egyterűből álló flotta parkolt rendezett sorban az egyik sarokban. Hat nyitott hátsó ajtós furgon láthatóan élelmiszeres ládákkal volt megtöltve. Helikopter állt egy frissen felfestett céltábla közepén, készen arra, hogy felszálljanak vele, és Nód honpolgárai angyalt vagy démont lássanak bele.

– Minek nevezitek ezt a helyet? – kérdeztem őszintén lenyűgözve.

Dave megvetően nézett. – Science Worldnek, Paul. Te mit szedsz, ember? Ezt úgy hívják, hogy Science World. Québec Street, Vancouver. British Columbia, Kanada. Szentséges ég, hát mindenki megőrült a világon?

Dr. London meglepett, amikor bemutatták: kövér kandúr volt egy másodpercről másodpercre soványabbá váló világban. Egy testesebb orvos látványától még a Nód előtt is felszaladt volna az egyik szemöldököm, ha nem mindjárt mindkettő – és London esetében a mérleg legalább száznegyven kilót mutathat, vagy többet. Azok a nyugati parti orvosok, akiket ismertem, mind nagyon komolyan vették a testedzést. Olyan volt, mintha a sötét és rettenetes titkok, amelyeket az orvosi egyetemen tudtak meg az emberi testről, dühödt önjavító életmódra sarkallták volna őket. De dr. Wallace Londont nem.

Ő a harmincas évei elején járt. Gyérülő szőke haja volt. Vörös orcák és egy dupla toka keretezték szégyenlős, kamaszos mosolyát – de ezen a mosolyon azonnal láttam, hogy kegyetlen is tud lenni, mint az a kövér gyerek a középiskolában, akit folyamatosan cukkolnak, és ettől gonosszá válik.

Úgyhogy amikor Dave London színe elé vezetett az ebédlőben, vigyáztam, mit mondok.

– Örülök, hogy megismerhetem! – A doktor előrehajolt, és nyirkos mancsai közé vette a bal kezemet.

– Szintúgy.

Brit akcentusáról már azelőtt biztosra vettem, hogy hamis, hogy három teljes mondatot végigmondott volna. A modora általánosságban a „nagylelkű házigazda” felé hajlott, de inkább elbűvölt, mint elbűvölő benyomást keltett. Makulátlan fehér laborosköpenyt tekert maga köré, és rögzített egy széles fehér övvel. Ő is alvásmímelő volt. Mind azok voltak.

Dr. London, miközben az arcomat fürkészte, lassan nyalogatta a száját. Körbe-körbe, három-négy másodpercenként egy teljes kört megtéve: duzzadt ajkai kisebesedtek tőle. Vajon orvos volt egyáltalán? Szinte biztosan nem. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy pár héttel korábban „dr. London” még a szülei pincéjében lakott, és számítógépes játékokon és netes pornón élt. Más szóval Charles lelki unokatestvére volt.

– Elég jól kézben tartják itt a helyzetet.

– Köszönöm. Igen, én is azt mondanám. Néhányan úgy gondolták, hogy össze kellett volna állítanunk egy konvojt, és el kellett volna mennünk keletre, a hegyek közé, hogy ott várjuk ki a járvány végét. De én nem értettem velük egyet. Én úgy gondoltam, hogy itt kell lennünk, amikor az őrület véget ér, hogy elkezdhessük helyreállítani a dolgokat. Addig is megtesszük, ami tőlünk telik, hogy megakadályozzuk azokat a szerencsétlen, leépült nyomorultakat odakint abban, hogy túl sok mindent leromboljanak. Egy átmeneti kormány vagyunk, ha úgy tetszik. Már így is meglehetősen nehéz munka lesz a helyreállítás, anélkül, hogy hagynánk, hogy azok a szerencsétlenek porig égessenek mindent. De ők nemsokára el fognak tűnni. Mi megöljük, akit csak tudunk, de a lőszerkészletünk véges, úgyhogy legnagyobbrészt arra szorítkozik a tevékenységünk, hogy biztonságba helyezzük a forrásokat, és hogy megmentsük a magához hasonlókat. Az Alvótársainkat.

Miközben a reakciómat várta, én mindent megtettem, hogy ne reagáljak.

Az ebédlő gőzerővel működött, gázpalackos sparheltekkel sütöttek-főztek benne. Amikor ezt megláttam, rájöttem, milyen éhes vagyok, és ezt el is mondtam Londonnak. Ő intett az egyik katonájának, aki el is ment, és hozott nekem egy nagy tál ragut, némi frissen sütött élesztő nélküli kenyérrel.

Miközben megkönnyebbülten korgó hassal faltam, London lelkesen előadta nekem a terveit.

– Gondolom, hallott már a Négy Hetes beosztásról. Hát persze hogy hallott. Még egy hét, és szerintem elkezdhetjük visszafoglalni a várost. Chinatownban kezdjük majd – ott alacsony a népsűrűség a rendes belvároshoz képest –, és nyugat felé haladunk, folyamatosan építkezve és építkezve. Aztán átkelünk a Lion’s Gate-en az északi parti vízerőműhöz. Van néhány gépész is a csapatban, akik képesek lesznek visszaállítani az áramtermelést. Mindent visszafoglalunk. Ez rettenetes tragédia volt, Jupiterre mondom, de csak abban reménykedhetünk, hogy ennyi megpróbáltatás után valami erősebb születik majd belőle.

Elhallgatott, és tovább nyalogatta a száját.

Én a ragumra összpontosítottam, és csak úgy zakatoltak a fejemben a fogaskerekek. London arról beszél nekem, hogy Alvókat mentenek, de egyelőre egy valódit sem láttam itt. Mit jelenthet ez vajon? Amikor felnéztem, azt vettem észre, hogy merev tekintettel mered rám.

– Mi az? – húzta össze a szemöldökét, és az akcentusa egy pillanatra eltűnt. Majd elhallgatott, megvonaglott, és visszatért a gyenge Gatsby-üzemmódba. – Mi a véleménye erről az egészről?

Két férfi a szomszéd asztalnál, hátukon egy-egy puskával, folyamatosan engem bámult. Véleményem? Miről? Nem figyeltem. Egy nő jött oda, és rakott le két csésze kávét és egy kis tálka tejszínt. Miközben megpróbáltam megtalálni a beszélgetés elejtett fonalát, London arcán furcsa kifejezés suhant át.

– Nem járt mostanában a Stanley Parkban? – kérdezte. Egy kicsit túl mohó volt a hangja ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Az arca mögött valami egy ajtón dörömbölt. Megéreztem, hogy a helyes válasz a „nem”, és ennek megfelelően reagáltam.

London úgy dörzsölte a nyakát, mint egy szerencsétlen árva gyermek, aki csodalámpát dörzsöl. Kivörösödött, és ennek következtében a szeme körül olyanná vált a smink, mintha két buggyantott tojás készülne mindjárt lecsúszni az arcán.

– Csak mert furcsa dolgokat mesélnek a parkról. Nem hallott valami pletykát?

– Csak a szokásosakat, azt hiszem.

– Mint például…

– A gyerekekről.

London visszafojtotta a lélegzetét, és a terem többi része is ezt tette.

– Igen – vett ismét levegőt pár pillanattal később. – Mi is hasonló dolgokat hallottunk. Maga mit tud?

– Csak a szokásos dolgokat. Hogy alszanak, de nem beszélnek. Hogy a parkban élnek. Hogy a Felébredettek gyűlölik őket, és vadásznak rájuk, és meggyilkolják őket.

Suttogások mindenütt, akár egy pókháló.

– A Felébredettek? Maga így nevezi őket?

– Igen.

– És csak ennyit hallott?

– Igen, azt hiszem.

A szívem csak zakatolt és zakatolt, de képtelen volt megszökni a mellkasom bezártságából: ő jobban megértette, milyen veszélyes területre tévedtem, mint szegény agyam.

London csak bólogatott és bólogatott, miközben folyamatosan a kávéját kevergette. Fel-le. Körbe-körbe.

– Nem szeretné tudni, hogy mi mit hallottunk?

– Dehogynem.

London felhorkantott. – Persze hogy tudni akarja, öreg pajtás. De megbízhatunk magában? Tud erre okot adni? A mi oldalunkon áll, nem? De az is lehet, hogy kém…

Az akcentusa ekkorra szinte már teljesen eltűnt, és az arca egyre sötétebbé vált. Engem mindenfelől verejtékes tenyerekben tartott lőfegyverek vettek körül. Hirtelen tudtam, miért nincs itt több igazi Alvó; London okokat követelt az egerektől, akiket hazahozott, de nekünk csak lyukas zsebeink voltak. Ezzel együtt oda kellett adnom neki minden darab szöszt, amit csak a két ujjam közé tudtam csípni.

– Még valami. Van egy csapat Felébredett. Nekik van egy tervük.

– Egy csapat? Milyen csapat? – London kezdett haragossá válni. – És milyen tervük? Mit próbál eltitkolni maga előttünk azok után, hogy befogadtuk és megetettük? M-mit forgat a fejében?

– Azt tervezik, hogy nemsokára kimennek a parkba, és kiirtják a gyermekeket. Azt mondják, hogy a gyermekek démonok.

Mindenki felháborodott körülöttünk. London levegő után kezdett kapkodni, de utána összeszedte magát, és felemelte a kezét. Úgy elnémult minden, mintha leejtett volna egy kalapácsot.

– Hogy érti, hogy „kiirtani” őket?

– Azt tervezik, hogy végigmasíroznak a parkon, és bekergetik a gyermekeket az óceánba, hogy megfulladjanak.

– Kik ezek az emberek?! – London még éppen hogy csak kordában tartotta a dühét. – Mikor tervezik ezt végrehajtani?

– Nem tudom. Hamarosan.

– Akkor hol? És hányan?

London intett az egyik testőrének, egy puskacső kezdett lassan a magasba emelkedni, és rám célozni.

– A West Enden vannak, odalent, Davie mellett.

A puska visszaereszkedett. London biccentett nekem, hogy folytassam, lehiggadva a régi utcanevektől.

– Néhány százan vannak, és elfoglaltak egy iskolát. Ők azok, akik Felébredetteknek nevezik magukat. Fel vannak fegyverezve. – Ez hazugság volt, de pontosan azt eredményezte, amiben reménykedtem. Azok a tekintetek, amelyek korábban rajtam függtek, most egymást keresték a teremben mindenütt. Az árfolyamom megindult felfelé. – És segíthetek maguknak.

London várt egy kicsit a válasszal, és amikor elkezdte, már a helyén volt az akcentusa. – Miből gondolja, hogy tud nekünk segíteni, öreg pajtás? Miért gondolja, hogy szükségünk van erre?

– Nem azt mondtam, hogy szükségük van rá. Csak azt mondtam, hogy felajánlom a támogatásomat. Amennyiben elfogadják.

London megengesztelődve bólintott. – És mi az ajánlata?

– Ők valamiféle prófétának tartanak engem. Ez furcsán hangzik, de bármit megtennének, amit mondok nekik. Én rajta tudom tartani a szemem a terveiken, folyamatosan tájékoztatni tudom magukat.

– És miért teszi ezt a nagylelkű ajánlatot?

– Nekem úgy tűnt, mintha maguk nem akarnák, hogy a gyerekeknek a parkban bajuk essen. Én sem akarom. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon az oldalon állunk.

Dr. London jó darabig emésztgette a szavaimat. Azt tudtam, hogy a logikámon nem fog fogást találni. Csak azt nem tudtam, miért nem akarja, hogy megöljék a gyermekeket a parkban. Mi a terve velük? Az Alvásmímelőkre egyfajta kollektív kognitív köd borult. Valamilyen szinten biztosan tudták, hogy a napjaik éppen úgy meg vannak számlálva, mint a drótkerítéseiken kívül élő embereké. Akkor hát, mi a tervük?

A doktor megszólalt. – Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy sétál egyet a bázis körül, amíg én átgondolom az ajánlatát. Ami azt illeti, későre jár már egy zsúfolt nap után, és nekem aludnom kéne. Reggel majd folytatjuk ezt a beszélgetést.

– Persze. – Én felálltam, és kimentem az étkezőből, miközben London maga köré gyűjtötte néhány emberét, és izgatottan suttogni kezdtek egymással.

A Science World földszintje nagy volt: ezer vagy kétezer négyzetméternyi, legnagyobbrészt nyitott terület a kupola alatt.

A következő néhány óra során, miközben ott bolyongtam, London katonái a szemük sarkából figyeltek, de folytatták a munkájukat, ami láthatóan legnagyobbrészt félelmetes fegyver- és élelmiszerkészletük elrendezéséből és átrendezéséből állt: minden bizonnyal kifosztottak egy Costcót és egy Home Depot-t, még mielőtt teljesen elfajultak a dolgok. Senki nem akart beszélgetni velem, de ahova csak mentem, ott kemény pillantások fogadtak.

Néhány tucat priccset állítottak fel egy volt ajándékboltban, az épület elejében, és az ablakokat vastag, fekete filclapokkal borították. Ki tudtam venni néhányat London emberei közül, akik a hátukon feküdtek a sötétben csukott szemmel, ugyanabból az okból mímelve az alvást, amiért a nők megjátsszák az orgazmust, vagy a férfiak megtérnek: mert kétségbeesetten szeretnének tartozni valahova. Valószínűleg úgy gondolták, hogy tényleg alszanak.

Egy két őrszemmel ellátott, elfüggönyözött rész keltette fel a figyelmemet a helyiség legtávolabbi sarkában.

– Mi van odabent? – kérdeztem az egyiküket.

– A labor – válaszolta a nő, és megrándult a szeme, miközben idegesen a partnerére pillantott.

– Miféle labor?

– A doktor műtője. Ott csinálja a…

– Ha nem tudja, ne kérdezősködjön – szólt közbe a társa haragosan. – A kérdések hazugságokhoz vezetnek.

Már éppen rá akartam kérdezni a furcsa megjegyzéseire, amelyek orwelli hangulatot árasztottak, amikor megláttam valamit, amitől befogtam a számat. Közvetlenül egy rés mögött a függönyök között, amelyek London műtőjének bejárataként szolgáltak, egy kartondoboz állt csordultig tele különböző méretű sportcipőkkel. Egy apró párról a tetején Buzz Lightyear arca vigyorgott rám huncutul.

Ekkor egy hang szólalt meg mögöttem: – Dr. London most készen áll a fogadására.

Amikor visszaértem az ebédlőbe, London és hat katonája, köztük Dave ültek megfésülködve, tisztán egy asztal egyik oldalán, mint egyfajta katonai törvényszék.

– Úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk az ajánlatát – jelentette be London nagyvonalúan. – Az egyik célja annak, hogy nyugatabbra hatolunk a városba, az lesz, hogy megmentsük a gyermekeket a parkban. De ha ezek az emberek, akikről mesélt, hamarabb elkezdik valóra váltani gonosz terveiket, abból katasztrófa származhat. Úgyhogy megmondom, mi fog történni. Mi visszavisszük abba az iskolába, cserébe maga folyamatosan tájékoztatni fog minket a csoport terveiről. Amikor kijelölnek egy dátumot a park ostromára, maga szól nekünk. Bízhatunk magában?

– Most őszintén?

– Igen.

– Nem tudhatják, hogy bízhatnak-e. De muszáj lesz. És nekem is bíznom kell magukban. Nincs igazam?

London összehúzta a szemöldökét. – De, azt hiszem, nagyjából így van.

Nem örült, és ezért nem is hibáztattam. Nem voltam hajlandó segíteni abban, hogy azoknak a sportcipőknek a szívfájdító kupaca még nagyobbra nőjön a függöny mögött. De pillanatnyilag egyikünknek sem volt választása.

12. nap: Nyers homár

Rendőr. A homárok, mielőtt megfőzik őket, sötétkékek.

Másnap reggel Dave és két másik erősen kisminkelt Alvásmímelő teljes némaságban visszakísértek engem a West Endre. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy parancsba kapták, nem beszélgethetnek velem, és elég idegesek is voltak – nagyon gyorsan ráfogták a fegyverüket bármire, ami mozgott.

Ugyanazt az útvonalat követtük, mint előző nap: a SkyTrain vonalát Granville-be, majd sietve végigmasíroztunk a Robson közepén a Denmanig, elhaladva az előző napi „angyallesés” helyszíne mellett, ahol a holttestek friss szőnyegéből lakomáztak éppen a kutyák, macskák és különböző madarak. Dave és társai vigyorogva sugdolóztak egymással, a macskák és a kutyák pedig a tulajdonukat védve fújtak és morogtak.

Hálát adtam az égnek az óceáni szellőért, mert a város kezdett bűzleni. Az óceán közelében mindig is volt egy kis rothadásszag a levegőben, de ez a jelleg határozottan élesebbé vált, ahogy Nód egyre erősebb bűzével egyesült. Ugyanakkor azok az emberek, akik a tengeri szellő pozitívumait szokták dicsőíteni, mindig figyelmen kívül hagyják a sóba vegyülő pusztulást. Végtére is mik a kagylóhéjak, ha nem üres koporsók? Mi mások lennének a partra vetett tengericsillagok, mint felpüffedt tetemek, amelyek egy számukra idegen környezetben indulnak bomlásnak?

Egy apró kitérő. Lewis Carroll mindenki számára, aki érdeklődést táplál a szavak iránt, egyfajta félisten, és a Csodaországa a Nód egyértelmű előképe, ahol Charles egyfajta Tojás Tóbiás, aki fennhatósága alá vonja a szavak birodalmát. Aznap reggel, amikor megéreztem a levegő avas mellékízét, eszembe jutott a gyűlöletverse, „A tenger”. Most, amikor ezt írom, nem tudom kiverni a fejemből. Itt van körülbelül a fele, az összes olyan strófája legalábbis, amelyre emlékszem:

Vannak dolgok – szellemek, pókok

A köszvény, eső, ernyők, adók

Miket ki nem állhatok,

de mit leginkább utálok

Az a tengernek nevezett dolog.

Öntsél sós vizet a földre –

Rút lesz, ebben egyetértünk, ugye:

Na most húzzuk mérföldesre,

Ez a tenger, ez tesz tönkre.

Üssünk kutyát, míg nem üvölt,

Kegyetlenség, és ha ez betölt

Minden éjszakát és nappalt

A tenger hangja, amit hallat.

Szárazdajkák menetelnek;

Szemem előtt több tízezrek –

Falapáttal ők terelnek

Kisdedeket tenger mellett.

Ki gyárt ilyen falapátot?

Ki vágja ki élő fából?

Csak egy idióta lehet

Olyan, aki tengert szeret.

Hát nem ez a Nód? A kegyetlenségnek és a veszélynek ez az élessége? Azok a falapátok, amelyeket a Vesszőfutás utca fáiból faragnak ki? Carroll, ez a különös agglegény, aki mindig kislányokkal barátkozott össze a vonaton, és leveleket írt nekik. Biztos voltam benne, hogy ezt a költeményt is egy ilyen gyermeknek írta. Csúszómászók. Charles, a Kék Admirális éppen úgy a szárazdajkák egyik típusa, mint Tojás Tóbiás. Elképzeltem a Nyúlvadászatán, de úgy, hogy vadászik a gyermekekre, nem pedig tereli őket. Egy lapátokkal és a Stanley Park cédrusairól levágott nyársakkal felfegyverzett hadsereg. Lapát alakú sebek az összes fán.

Késő van, és gyertyafény mellett írok. Csak pár teamécsesem maradt. Mindegyikbe nyolcórányi fény van belerakva, legalábbis ezt állítja a csomagolásuk. Odalent, az utcán Charles emberei énekelnek: mostanában mindig nyálas régi popdalokat kántálnak.

Bye-bye, Miss American Pie,

Elvittem a Chevyt, de már üresen vár…

Egész nap és egész éjjel énekelnek, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy ébren tartsanak. Néha egy-egy régi Beatles-nóta lágy sorait hallom, máskor eszelősen kántált gyermekverseket. A „Yellow Submarine”-t és a „Hull a pelyhes”-t végtelen ciklusban.

A hangok néha megnyugtatnak. Máskor nevetésre késztetnek, de amikor ez történik, a saját hangom habzó jellege emlékeztet arra, hogy nincs menekvés, nincs feloldozás ebből.

Amikor az imént lejegyeztem Lewis Carroll szavait, azon kaptam magam, hogy szünetet tartok, és elidőzöm a „tenger” szónál, ahogy a papíron megjelenik. A T, E, N, G, E és R betűk közül eltűnt a ragasztó, amely összetartotta őket, és ez is olyan, mint a Nód: T E N G E R T E N G E R T E N G E R…

Befordultunk egy sarkon, és megláttuk az iskolát. Majd leesett az állunk.

Alig egy napig voltam távol, de azalatt az egész épületet élénksárgára festették, az utolsó tégláig. Minden egyes ajtajáig. Még az ablakok legnagyobb részét is nagy, élénk, ragacsos festékfoltok borították. A hatás olyan volt, mint egy cinikus, államilag szponzorált művész művészi installációja, amely arra hivatott, hogy a közemberek „eldobják tőle az agyukat”. És az épület valahogy most kisebbnek is tűnt, mint egy játék iskola.

A területén nyüzsögtek a Felébredettek újabb hordái; Charles Ezrede kezdett elérhető valósággá válni.

– Ez az a hely? – Dave ekkor szólalt meg először aznap reggel, és a hangja szardonikusan csengett.

– Ez az.

Dave felnyögött. – Szerencsétlen nyomorultak. Biztosan ki kellett fosztaniuk a város összes barkácsboltját, hogy elég festéket szerezzenek ehhez.

– Az ember szinte megsajnálja őket – tette hozzá csendesen egy másik őr.

– Szinte – mordult fel Dave. – Szinte megsajnálja. Jézusom, mennyien vannak.

Milyen lehetett az egyik fantáziavilágból egyenesen belekukucskálni egy másikba? Az Alvásmímelők biztos, hogy meglátták a saját tükörképüket az ilyen pillanatokban.

Dave egy darabig csak nézelődött, majd egy lakásra mutatott nagyjából kétsaroknyira az iskolától, amelyből közvetlenül rá lehetett látni a szörnyszülöttre. – Odafent állítjuk fel a főhadiszállásunkat. Fogd ezt a zseblámpát, és amikor sikerült kiderítened, mikor fog elkezdődni a kis Nyúlvadászatuk, villogtasd meg abból az ablakból. Akár éjszaka, akár nappal. Mi figyelni fogjuk.

Átnyújtott nekem egy kis piros zseblámpát, és egy ablakra mutatott a legfelső emeleten, az épületnek abban a részében, amelyet nem festettek le.

– Megjegyezted?

Bólintottam, és zsebre dugtam a zseblámpát.

– Akkor jó. Szóval, ha ezen túl vagy, menj le az iskola mögötti sikátorba, és várj. Ott találkozunk veled, és elviszünk ebből a kibaszott diliházból.

Ezzel ott is hagytak. Dave azt a szót használta, hogy „diliház”, de úgy bámulta az iskolát, mint egy szerelem sújtotta diáklány.

Amikor közelebb értem, néhányan az épület előtt odaszaladtak hozzám, hogy üdvözöljenek, és tébolyodott „apa hazajött!” hangulatban fogadják a visszatérésemet.

Az örömteli fogadtatás némi megkönnyebbülést okozott, mivel nem voltam teljesen biztos abban, hogy a közelmúltbéli eltűnésemet követően ölelni vagy ölni fognak, ha visszajövök.

Elsőként egy sápadt fiatal srác szólalt meg, akivel kapcsolatban az a halvány emlék derengett bennem, hogy mintha az első sorban állt volna a beszédem alatt az iskola előtt. Egy igaz hívő összegubancolódott hajával és tágra nyílt, rezzenéstelen tekintetével bírt – a szeme csupa kitágult, befogadásra kész pupilla volt. Az Igaz Hívők számomra mindig olyannak tűnnek, mint azok a kutyák, akik kidugják a fejüket a kocsi ablakán: magával ragadja őket valami, amit nem képesek felfogni, de gondolkodás és fenntartások nélkül átadják magukat neki. Ez elég kedves látvány, amíg az ember oda nem nyúl, és meg nem riasztja őket egy hátba veregetéssel.

– Ó, hahó! Szia. Visszajöttél! Hol voltál? – Folyamatosan kérdéseket tett fel, miközben a társai körém gyűltek. – Mit láttál? Miért mentél el?

Úgy tűnt, én vagyok a homokszem Nód osztrigájában, és a bölcsességnek gyöngyeire számítanak tőlem. – Láttad a hajót, Paul?

Szégyenlősen mondta ki a nevem, mintha tudatában lenne szemtelenségének, majd elhallgatott, miután próbálkozásai során átbucskázott az aktuális zeitgeiston: a rejtélyes hajó megérkezésén az English Baybe. A tömeg ekkorra már szorosan körülvett, és a szagtól majdnem öklendezni kezdtem. Lehetőségem sem lett volna elmenekülni, de persze nem is akartam elmenni. Semmilyen lehetőségem nem maradt, csak az előre, Zoë felé, és afelé, ami Tanyából maradt valahol abban a gyomorforgatóan sárga iskolában.

– Ami azt illeti – hazudtam –, éppen a hajóról jövök.

Döbbent sóhajok vettek körbe: egy szikrányi kétely sem volt bennük.

– Szeretnétek tudni, hogy mit láttam ott?

Nem válaszoltak. Levegőt sem vettek, csak visszafojtott lélegzettel vártak.

– Olyan embereket, akik üzenetet hoztak nekünk, és az egész óceánt keresztülhajózták Kínából, hogy átadhassák.

A nők és a férfiak sírni kezdtek. Tucatnyi hang tette fel ugyanazt a kérdést egyszerre: – Milyen üzenetet? Ők is Felébredettek, mint mi? Azért jöttek, hogy segítsenek nekünk?

Felemeltem a kezem. – El fogom árulni, ha eljött az ideje, de most át kell adnom egy üzenetet az Admirálisnak.

Megindultam, és a tömeg szétvált előttem. A bejárati ajtó nagy lendülettel kitárult, és én bemasíroztam rajta. Charles bekaphatja. Azt terveztem, hogy fogom Tanyát és Zoët, és kitörök innen. London és az Alvásmímelői is bekaphatják.

Az iskola belsejét ugyanolyan sárgára festették, mint a külsejét, és a festékszag szinte letaglózó volt. A padló ragadt a festéktől, és olyan volt végigmenni azokon a folyosókon, mint egy hatalmas képregénybálna gyomorforgató bélrendszerében sétafikálni. Egyenesen felmentem abba az osztályterembe, ahol Zoët hagytam, nyomomban a kinti tömeg néhány cseppjével.

A terem ajtaja nyitva volt, és Zoë eltűnt. Maga az osztályterem festetlen maradt, pontosan olyan, ahogy otthagytam. A padló közepén úgy üldögélt a névtelen grizzlymedve, mint egy szülő, aki virrasztva várja a bulizó kamasz gyerekét.

– Hol van Char… az Admirális? – követeltem magyarázatot a bozontos fiatalembertől.

– A Kék Teremben. Odalent.

A Kék Teremben. Ha ezen a ponton bármit is képes lettem volna még humorosnak találni, ezt nagyon viccesnek tartottam volna. Elképzeltem Charlest egy kék trónon, amint valami elszállt modern dzsesszkvartettet hallgat, és csettintget rá, miközben kék sajtot eszeget.

– Mutassátok meg az utat.

Mindnyájan végigmasíroztunk a folyosón totyogó, árnyékos alakok mellett a Kék Terembe. Benyitottam, és beléptem az ajtón.

A helyiség kéksége önmagában is patetikus volt valamiért, és amikor megláttam, hangosan felnevettem. Charles sok szempontból még mindig ugyanaz a Charles volt, akit korábbról ismertem: szánalmas és ostoba. A terem tele volt zsúfolva a zsákmányolt javak bizarr gyűjteményével: drágának tűnő festményekkel és falidíszekkel; többpolcnyi kemény fedeles könyvvel; a legnagyobb síkképernyős tévével, amit valaha láttam; és a sarkokban felhalmozott több száz nippel. Ennek a bizarr bazárnak a közepén ült Charles, természetesen egy királykék kanapén elterülve, készen állva az audienciámra.

És Tanya. Ő Charles ölében ült, és pattanásos nyakát csókolgatta. Ettől a látványtól a torkomon akadt a lélegzetem, de nem mondhatnám, hogy túlságosan meglepődtem volna. Miért ne törekedett volna erre Charles? Miért ne vette volna el még ezt is tőlem?

Tanya egyenesen maga elé meredt, átnézett rajtam, átnézett a falon valami távoli hely felé, amit én nem láttam. Testét vékony, fehér hálóköntös borította. Reszketett és köhögött, azzal sem fáradt, hogy eltakarja közben a száját.

Charles azonnal beszélni kezdett, amint meglátott engem. – Tényleg igaz, ugye? Amit az Újtestamentumban mondanak? Hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Hogy senki nem tehet csodát hazai pályán. Hogy nem képes spirituálisan felállítani. Egyetértesz te ezzel, Paul?

Az „Admirális” mindig is idegesítően egyértelművé tette, hogy rengeteg könyvet olvasott. Korábban is rendszeres látogatója volt a Joe Fortes könyvtárnak, de ez valószínűleg kárba veszett erőfeszítés volt. A könyvek nem közelebb hozták az emberekhez, hanem eltávolították őt tőlük. Amikor megláttam vele Tanyát, felmerült bennem, hogy amit Tanya egykor bennem látott, azt most valószínűleg – mintegy groteszk tükörben – Charlesban találta meg. Ezt a gondolatot nehezemre esett befogadni.

Nyeltem egyet, és megpróbáltam nem nézni Tanyára. – Mit csináltál a kislánnyal?

Charles elengedte a kérdésemet a füle mellett. – Tudod, én mindig sokat gondolkoztam Jézuson. Szerinted mit jelentett az, hogy otthon, Galileában nem volt képes csodát tenni? Tudod, mit gondolok? Azt hiszem, hogy ez a részlet talán egy apró kis igazság, ami belopakodott a narratívába, és valahogy túlélt néhány ezer évet. Lehet, hogy nem is voltak csodák. Lehet, hogy Jézus egy csaló volt, és az otthoniak egyszerűen nem dőltek be a bűvészmutatványainak. Kibaszott próféták. Te mit gondolsz, Paul?

Zakatolt az agyam. – Miért lett volna csaló? Más magyarázat is létezhet. Mi van, ha ő soha nem tett úgy, mintha Isten Fia lenne? Mi van, ha az a sok duma a csodákról csak egy kupac hazugság, amit az elkeseredett kis talpnyalók találtak ki abban a reményben, hogy sikerül az ujjukat a csodatévő pitében tartani, miután megölték.

Charles vigyora elhalt. – Bekaphatod, Paul.

– Hol van a gyerek? Megállapodtunk valamiben.

– Démon, Paul! Démon. Közelítsd ezt meg a mi nézőpontunkból. Mi nem tudtuk, hogy visszajössz-e. Biztonságba kellett helyeznünk, nehogy megharapjon valakit. Ti tudtátok, hogy Paul démonokat tart házi kedvencként?

A mögöttem álló massza motyogni kezdett.

– Nekem megvannak a magam okai azokra a dolgokra, amelyeket teszek. Én írtam meg azt a könyvet erről a helyről, Admirális. Vagy ezt már elfelejtetted? Te mindezt – mutattam végig a termen, Tanyát is belefoglalva – tőlem kaptad. Az, hogy mit teszek a „démonokkal”, az én dolgom. Hol van?

Charles válasz gyanánt rám meredt, miközben becsúsztatta a kezét Tanya köpenyébe, és a hasát simogatta. A ruhadarab félrecsúszott és szétnyílt, konkáv árnyékokat és csontfehér fényt fedve fel. Tanya továbbra is egyenesen maga elé meredt, mintha mi sem történt volna. Én úgy reagáltam erre, hogy megfagyott a vér az ereimben. Tudtam, hogy ha elveszítem az önuralmam a Felébredettek előtt, akkor egy pillanat alatt ellenem fordulnak.

– Nagyon hamar át fogom adni neked a démonodat, Paul. De addig is, itt egy másik játszótársad, akinek esetleg örülni fogsz.

A szabad kezével tőlem balra mutatott. Ott, a sarokban egy emberi test lógott fejjel lefelé a mennyezetről, mint egy Tarot-kártya ábrája. Hosszú pamutkötelet tekertek többször körbe a lábán, mintegy múmiát csinálva belőle. Amerika Kapitány vörösét, fehérjét és kékjét alig lehetett kivenni az összevisszaságban. De az volt a legrettenetesebb, amit Brandon fejével csináltak: egy vödör ugyanolyan élénksárga festékbe merítették, mint amilyennel az épületet kenték össze. A bödön körüli kék padlón vastag cseppek suttogtak a küzdelemről, a megfulladás kínszenvedéséről.

– Ott találtuk, ahol hagytad, mély álomba merülve. Nem ébredt fel, akármilyen erősen is ráztuk. Mindaz a munka, amit a megváltásába fektettünk, kárba veszett.

– Kibaszott Alvó szemétláda – suttogta mögöttem egy hang.

Charles keze ekkor már Tanya immár kilógó mellén járt, és a mellbimbóját húzogatta és csipkedte.

– Köszönj Paulnak, Medúza – utasította őt.

Tanya nyelt egyet, majd rám pillantott, és elvigyorodott, mint valami bedrogozott hippi. – Szia, Paul. Mi újság?

Én nem válaszoltam, csak megpróbáltam elnyomni a hányingeremet, illetve azt a késztetést, hogy odasétáljak, és megfojtsam Charlest.

– Paul, azt szeretnéd, hogy ez egy nyilvános megbeszélés legyen, vagy négyszemközt beszéljünk?

Fuldokolva válaszoltam. – Négyszemközt.

– Mindenki kifelé!

A mögöttem álló emberek hátrálni kezdtek, és az ajtó becsukódott mögöttük. Charles felsóhajtott.

– Végre kettesben. Megmondom, mi van, Paul. Te még pár napig eljátszod a prófétát, majd felkensz engem, ne nevess, Nód királyának.

Nem fogadtam meg a tanácsát. Ami azt illeti, minden visszafogottság nélkül kezdtem nevetni. Az első gondolatom az volt, hogy Charles nyilatkozatát a nagyon nódi Michael Jacksonhoz és bizarr önkoronázásához hasonlítom, amikor a „Pop Királyának” nevezte ki magát abban az időszakban, amikor az énekes testi leépülése annyira felgyorsult (majdnem annyira, mint Tanyáé vagy Charlesé), hogy csak egy ilyen frázis formájában előadott Nagy Hazugsággal lehetett egyáltalán kísérletet tenni arra, hogy mentsék, ami menthető. De utána Jackson meghalt, és az emberek „igazából” a Pop Királyának kezdték nevezni. És mire vége lett a világnak, az énekes életének kellemetlenebb aspektusait mintha teljesen száműzték volna a populáris narratívából. Úgyhogy kétségem sem volt afelől, hogy Charles el tudja érni, hogy a koronázása tartós legyen, képes azt a töviskoronát egészségtelenül vörös kobakjához ragasztani.

Charles a szemöldökét összehúzva levette a kezét Tanya melléről, és a tarkójára tette. Élesen lefelé nyomta; Tanya a térdére esett, és Charles sliccénél kezdett kotorászni.

– Láss munkához, Medúza.

Tanya elővette Charles ernyedt péniszét, és szopni kezdte. Én elkaptam a pillantásom, de nem akadt olyan hely, ahol megpihentethettem volna.

Semmi új nincs a dologban. A szex már hosszú ideje próbált nyilvánossá válni, mielőtt Nód gyökeret vert volna. Publikussá és cégessé: a szemérem nyilvános részvénytársaságává. Az a sok pornó. Ha az ember elég mélyen beleássa magát, biztos talál valakit odalent, akit ismer: a szomszédját, a tanárát, a nővérét, a feleségét, amint ott vonaglik a képernyőn az extázis groteszk paródiájában – maga az extázis is szellemmé vált, már rég eltűnt a képből.

– Hagyd abba, Charles. Ezt most azonnal hagyd abba. – A hangom jegessége még jobban megdöbbentett, mint az, aminek tanúja voltam. Egy hideg helyre kerültem, valahová az érzelmeken túlra. Képes voltam akár ölni, akár meghalni, ezek nem jelentettek számomra semmit. De amit Charles csinált, az az én értékrendem szerint egy hulla meggyalázásával volt egyenértékű, és nem voltam hajlandó hagyni, hogy folytassa.

– Patthelyzetben vagyunk, Paul. Ehhez mit szólsz? – Charles mindkét kinyújtott kezének tenyerével a kanapé támlájára csapott, miközben Tanya feje mechanikusan bólogatott odalent. – Úgy tűnik, egy kibaszott patthelyzetbe kerültünk. – Charles kéjesen felnyögött, de a pénisze nem állt fel. – Kibaszottul végünk, Paul. Már ha érdekel. Ami Medúzát illeti, ez legnagyobbrészt csak a meditáció és a higiénia egy formája. Az én higiéniámé. Aki Felébredett, mint mi, az leszokik a fantáziálgatásról. A te megjátszott alvásról, szerelmi játékokról és baszásról szóló világodról. Szánalmas.

Én megindultam felé, de ő sietve eltolta Tanyát.

– Elég legyen! Lassíts, Paul. Gondolj a gyerekre. Ugye nem akarod, hogy a drága kis Zoënak baja essen?

Ettől megtorpantam. Csak álltam ott, miközben Charles felhúzta a sliccét, Tanya pedig felállt, és bekötötte a köpenyét. Ismét felköhögött. Megborzongott. Egyenesen maga elé meredt.

Charles hadarni kezdett, megpróbálta normalizálni a dolgokat.

– Még egy vagy két napra szükségem van, hogy felkészüljek a Nyúlvadászatra, Paul. Nem látom okát, hogy ne kaphatnánk meg mindketten, amit akarunk. Mit mondasz?

Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. – Azok csak gyerekek. Miért akarod bántani őket?

Charles türelmesen felsóhajtott. – Ez nem a bántásról szól, Paul. Hanem az alvásról. A te haverod, az alvás, nekem soha nem volt barátom. Higgy nekem, miután egész nap sikátorokban bolyongtam, és közeledett a hideg éjszaka, anélkül, hogy reményem lett volna egy ágyra, az alvás soha nem vált olyasmivé, amit örömmel vártam volna. Miközben te odafent, az égben szunyókáltad végig az éjszakát, én odalent voltam, a sötétben, Paul, tágra nyílt szemekkel. Az volt az én birodalmam, noha soha nem tartottam igényt rá. De az felkészített engem a Nódra. És Nódban senki nem ússza meg az alvást. Senki, amíg én vagyok a főnök.

– Mi lesz, ha összehívom azokat az embereket odakint a folyosón, és elmondom nekik, hogy te egy démon vagy?

– Próbáld meg nyugodtan. Ebben a pillanatban téged misztériumként kezelnek. Csodabogárként. Lehet, hogy hinni fognak neked, ugyanakkor szinte bármit el tudnak hinni, amit bármelyikünk mond. Ha kettőnk mitológiája ellentmondásba kerül, akkor nem lehet megjósolni, hogy melyikünknek lesz meg még az összes karja és lába öt perccel később. És ne feledkezz meg szegény Álomszuszék barátunk példájáról – biccentett Brandon holtteste felé. – Nem kellene sok hozzá, hogy ellened forduljanak. És persze ott van a kis démonod is. Mit művelsz vele abban a szobában, Paul? Dugod? Lefogadom, hogy még mindig szeretsz dugni. Igazam van?

Tanya hófehér arca ettől elvörösödött, és úgy az ajkába harapott, hogy egy vékony vércsík indult meg az állán, mint a lekvár egy fánkból. Akkor hát még mindig van valami a testében, a lelkének valamilyen emlékképe a zaklatott elméje egyik sötét sarkában bujkálva.

– Még egy beszéd. Egyetlen, és utána átadod a gyermeket, és elengedsz minket.

– Még egy beszéd, és felkensz engem királlyá. Utána elmehetsz.

– Rendben.

Persze tudtam, hogy ez hazugság. Amint „felkenem” Charlest, soha többé nem kapom vissza Zoët. Azzal, hogy beleegyeztem, a legjobb esetben is csak egy-két újabb napot vásároltam magunknak. És ezt ő is tudta.

– Úri becsületszavunkra. Boldoggá tesz, hogy sikerült kikeverednünk a patthelyzetből. – Charles immár az általa uralkodói tónusnak gondolt stílusban próbált kommunikálni. – Annak jeleként, hogy búcsút mondtunk az ellentéteinknek, felajánlhatok neked egy ingyen menetet Medúzával? Számára ez nem fog sokat jelenteni, de számodra talán igen. Nem? Akkor tűnj innen.

Ezeket a szavakat már Tanyához intézte, aki a fejét lehajtva tántorgott el mellettem az ajtó felé. Kettesben maradtunk, Brandon holttestét leszámítva.

– Charles.

– Igen?

– Te hiszel bármennyire ebben az egészben? Nódban?

– Ezt ki kérdezi? Halló! Ki kérdezi ezt, kérem?

Charles a hallgatósága nélkül mintha összement volna. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mennyi erőfeszítés kell ahhoz, hogy egyben tartsa Nódot bomlott agyában. Igazából semmivel sem volt jobban Tanyánál.

– Én kérdezem. Paul. Te tudod, hogy ez az egész nódos dolog hülyeség, és hogy a valóságban te haldokolsz, hogy egy hét múlva már csak egy hulla leszel a többi közt az utcán. És hogy őrült vagy.

De Charles nem is hallott. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok a szobában. Az ablakhoz ballagott, és magában beszélt, miközben az ujjai az üveget karmolták.

– Szállj, szállj, kismadár. Repülj. Én a Nódisten Gyermeke vagyok. Egy kisbaba az uralkodói erdőben…

13. nap: Ábrahám kebele

A boldogok nyughelye a halálban

Bármilyen végső álom is jött el Brandonért, az közeledett értem is – és talán még gyorsabban, mint ahogy a Felébredettek felé dübörgött a halál. De még egy-két dolgot el kellett végeznem a Nódban, mielőtt elengedhettem volna magam. Úgyhogy amikor visszatértem az osztályterembe, szúrós fészket raktam magamnak régi matematika-tankönyvekből abban a reményben, hogy képes leszek éberen aludni – hogy elég kimerült vagyok ahhoz, hogy elszunyókáljak, de elég kényelmetlenül érzem majd magam ahhoz, hogy ne sodródjak túl messzire Nód partjaitól.

Működött is a dolog, és sikerült egy újabb éjszakán végigvergődnöm, pont úgy, ahogy Ebeneezer Scrooge közismerten azon töprengett, hogy az őt meglátogató szellemek nem csak a rosszul megemésztett sajtfalatok termékei-e, az én visszatérésemről az ébrenlétbe is egy merev Matematika alapjai 6. tehetett, amely a bordáim közé fúródott.

Aznap éjjel az álmom egy kicsit megváltozott. Százötven méter magas óriás voltam, aki keresztülmasírozott Vancouveren, óvatlanul fellökve a felhőkarcolókat a könyökével. Emberek jártak-keltek alattam az utcán, és éreztem, hogy úgy pukkadnak ki a csupasz talpam alatt, mint az áfonyaszemek. Valami oknál fogva muszáj volt eljutnom az óceánhoz, majd átkelnem a Georgia-szoroson a Vancouver-szigethez, ahol éppen egy árhullám készült elmosni a nyugati partot. De még mielőtt beléphettem volna a vízbe, egy masszív hullám csapott át a látóhatáron kísérteties szilánknak tűnő szigeten. Majd természetesen felrobbant a világ. Ezúttal azonban, miközben az utolsó szilánkok is feloldódtak az Aranyfényben, megláttam a parkot, épen. Gyermekek rohangáltak a fák között nevetéstől vagy rettegéstől eltorzult szájjal.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki egy bontatlan zacskó chipset hagyott a padlómon reggelire: egy Pikáns Sajtos Doritost. Legjobb képességeim szerint elfogyasztottam, bár semmilyen ízt nem éreztem, és a feladat végrehajtásától megfájdult a gyomrom, kisebesedett a szám, és rettenetesen szomjas lettem. Összegyűrtem a fémzacskót, a zaj másnaposan hangosnak tűnt. Majd csak ültem az ablak mellett, a meleg linóleumon, és Tanyára gondoltam.

Eszembe jutott egy történet. Valamelyik szilveszterkor pár évvel korábban Tanya jóval többet ivott a kelleténél, majd az éjfél és a hajnal közötti órákat ismételt öklendezéssel töltötte, bárhova és mindenhova. Úgy hányt, ahogy az erős dohányosok köszörülik a torkukat, mintegy természetesen, észre sem véve. Én azzal töltöttem ezeket az órákat, hogy egy vödörrel követtem mindenhová, tartottam a haját, és hallgattam, ahogy nevet és sír, nevet és sír. Egy beszélgetésen kuncogott, amelyet az egyik barátnőjével folytatott aznap este, majd haragos lett miatta, majd sírni kezdett. Egy merő mocsárvíz volt. Vadul rázni kezdte a fejét, amikor csak esetlenül együttérzésemről próbáltam biztosítani.

– Ne beszélj. Egyszerűen csak ne beszélj – figyelmeztetett, amikor csak kinyitottam a számat. Én úgy éreztem, mintha a szavaimtól megfosztva semmit nem tudnék nyújtani neki. Ennek ellenére, mindent egybevetve, ez egy kedves emlék. Aki valaha is szeretett bárkit önmagán kívül, azt nem fogja túlzottan meglepni.

Valaki egyszer azt mondta, hogy azért egyre nehezebb minket minden egyes eltelt évvel szeretni, mert idővel annyira összegabalyodik az életünk másokéval, hogy az újonnan érkezettek már nem tudják beverekedni magukat szívünk bozótos, benőtt mélyére. Megkeresném és pontosan idézném azokat a szavakat az olvasó számára, ha tudnám. Tényleg nagyon szívesen megadnám a méltó elismerést ezért a felfedezésért, mert tényleg így van: a mi egymásba fonódott életünk Tanyával olyan volt, mint a visszerek egy öregember bokáján. Ki tud igazán megismerni egy öregembert vagy öregasszonyt, ha váratlanul beléjük botlik egy öregek otthonában kilencvenkét éves korukban? Akkor már túl késő. Akkor már csak torz árnyékokat látunk, karikatúrává átrajzolt arcokat, rekedtes anekdotává torzul teljes életeket.

Amikor odanéztem az arccal lefelé heverő medvére a padlón, eszembe jutott a vér Tanya állán, amikor Charles a parkban lévő gyerekekről beszélt. Annak a vörös pataknak a tündérmesei élénkségében volt valami, amitől elhittem, hogy ha bármennyi szikra maradt is barna szemében, az Zoë védelmében felizzana. És mindez csak egy körülményes előzménymagyarázata annak a vallomásnak, hogy hirtelen azon kaptam magam, az iskola folyosóin rohangálok. És Tanyát keresem.

A Felébredettek láthatóan egyre jobban legyengültek, még mindig folytatták ugyan értelmetlen tevékenységeiket, de fokozatosan lassultak. Kimerült szemük apró vetítőkészülék volt, és miközben engem bámultak, úgy éreztem, mintha remegő fénytetoválások kezdenének beborítani: régi házivideók és horrorjelenetek. Rengetegen tüsszögtek és köhögtek körülöttem, ahogy a megviselt immunrendszerek szikrázva próbáltak beindulni.

– Nem tudod, hol van Medúza? – kérdeztem meg az első embert, akivel találkoztam, egy kamasz lányt, aki az egész arcát eltakaró motoros-bukósisakot viselt. Ő az egyik folyosón sétált, araszonként megkopogtatta a falat, majd hallgatózni kezdett.

Bólintott, és furcsán elmosolyodott.

– Hol van?

De erre csak megrázta a fejét, és folytatta a kopogtatást és a hallgatózást, arcát az önarcképekhez és a házak kocka-háromszög rajzaihoz szorítva, amelyek a sárga festék tengere alatt lebegtek.

– Én tudom, hol van Medúza.

Megfordultam, és a zilált hajú ifjú barátomat pillantottam meg. A hívőt.

– Hol van?

– Az én nevem Fehérszemű. – Egyszer valaki azt mondta, hogy az ördögnek nincs fehér a szemében. – Oda tudlak vinni.

Elvezetett az eggyel lejjebbi emeletre, majd a folyosó legtávolabbi végébe, végigbeszélve az utat.

– Te tudtad, hogy el fog jönni?

Ez belém fojtotta a szót. Láttam volna előre Nód eljövetelét? Az igaz, hogy egy részem mindig kívül maradt a világon – egy összefont karú szellem. Azt hiszem, mindig is gyanítottam, hogy valamiféle svindli készül, miközben azt figyeltem, hogyan folyik a „normalitás”. Az is lehet, hogy egyszerűen csak többre számítottam az élettől, mint amit az realista szemmel nyújtani lett volna képes valaha – talán túl romantikus vagyok.

Az igazi romantikusok soha nem azok, akiknek könnyed és megnyerő a modora; az igazi romantikusok mindig a tartózkodó emberek, a paranoidak és az aggodalmaskodók, az összevont szemöldökűek a koffeines reszketéssel. Végtére is, bárkinek, aki nyitott szemmel látja a világot, amit mi hoztunk létre, megvan az oka arra, hogy nagyon aggódjon.

Úgyhogy talán ebben az értelemben tényleg láttam Nód koponyáját és lábszárcsontjait a horizonton.

– Lehet. Lehet, hogy két világot láttam egymás tetején. De az egész homályos volt, mint amikor valaki másnak a szemüvegét veszed fel.

Fehérszem komoran bólintott, majd ismét a hajóról kezdett kérdezősködni. Nemsokára megálltunk egy csukott ajtó előtt. Akkor megfordult, és a rádöbbenéstől spiccesen megszólalt.

– Akkor álmodta meg Nódot, amikor a könyvét írta, igaz? De nem Nód volt az álom, hanem a régi világ. Amikor Nódról álmodott, akkor igazából ébren volt! Ezért maga a próféta.

És ekkor értettem meg. A Felébredettek fejében fordítva volt az egész. Vancouver régi „valósága” valótlan volt, egy álom. Igen. Eddig egyetértettem velük. De a valóság nem Nód – Nód csak az, amikor az összes álmot és rémálmot összekeverik egy mixerben. A valódi valóság az lesz, ami azután marad, hogy a Nód kalapácsa lesújt a fejünkre, és a régi világ fátylának utolsó foszlányait is letépi. És az mi lesz? Mi marad azután?

Tanya.

Fehérszem kinyitotta az ajtót, és bevezetett egy fényben úszó sárga szobába. A napnak, ami az ablakon keresztül látszott, olyan illata volt, mint egy friss réteg festéknek. Tanya egy íróasztalnak támaszkodva hevert, előregörnyedve, kezét széttárt lábai között tartva. Nagy erőfeszítéssel vette a levegőt: A Kis Mozdony, Aki Nem Sokáig Pöfög Már. Az oxigéndús vér nem jutott el szürke ujjbegyeibe és megfeketedett lábujjaiba. Minden egyes lélegzetvétel pillanatnyi döntés volt, amit komoly megfontolás előzött meg. És Tanya nem volt egyedül. A szoba előtt a halál rótta a folyosókat, menet közben kénye-kedvére válogatva. Odakint, a sikátorban egy bűzös, féloldalas húshalom tornyosult, ami minden egyes nappal nagyobb lett, amikor nem figyeltem.

Odamentem Tanyához, és megpróbáltam hanyatt fektetni, de ő felüvöltött, és az arcomba tolta az arcát. Rettenetes látvány volt.

– Nem fogok lefeküdni, és te kibaszottul nem kényszeríthetsz rá!

– De így nem kapsz levegőt.

– Nem fekhetek, nem fekhetek. Az Alvók hazudnak! Nem mind Arany, ami Fénylik…

Erőtlenül eltolta a kezem, amikor a vállára tettem. Olyan volt, mint akik a harmadik világ utcasarkain koldulnak: túlságosan messze járt már a fejlett világ úri kéregetőitől, az Üdvhadsereg üdvöskéinek haute couture-jétől. Olyan szaga volt, mint a romlott halnak és a hányásnak. El kellett fordulnom ahhoz, hogy levegőt tudjak venni, és amikor visszafordultam, Tanya magában köhécselt és gurgulázott. Bár a szavait nem lehetett kivenni, úgy beszélt, mint aki társalog.

– Tanya, meg kell keresnem Zoët. Emlékszel még Zoëra? A kislányra, akit találtunk. Akinek odaadtad a plüssmackódat.

Tanya abbahagyta a motyogást, és felnézett rám.

Hirtelen mintha otthon lettek volna nála, bár csak egy mocskos padlásablakon kukucskáltak kifelé. Erőlködve próbáltam magamon tartani Tanya pillantását, miközben ő begörbítette az ujját, közelebb húzott engem, és azt suttogta: – Miért nem szereted te az embereket, Paul?

Mit válaszolhattam volna erre? Bevallhattam volna, hogy elméletben szeretem az embereket, csak a gyakorlatban nem. Azt is mondhattam volna, hogy valamilyen elmebeteg értelemben Fehérszemnek igaza volt, és én megéreztem Nód eljövetelét, és abban reménykedtem, hogy nem kerülök az útjába. Ehelyett az igazságot választottam.

– Nem tudom, miért.

– Elhagytalak volna, elhagytalak volna, elhagytalak volna, el… – Majd Tanya elhallgatott, és témát váltott. – Mit álmodtál tegnap éjjel?

– Egy óriás voltam, magasabb a felhőkarcolóknál. A part felé sétáltam. Majd egy árhullám jelent meg a látóhatáron. A víz ragyogott, nagyon bántotta a szemem.

– És mi történt utána? – Tanya hallotta már ezt a történetet, és hirtelen azt a régi játékot kezdte játszani, amit „esti mesének” hívtak.

– Felrobbant a világ.

– Mintha egy bomba zuhant volna rá?

Én megráztam a fejem a vállán. – Nem. Egyáltalán nem úgy. Inkább úgy, mint egy kollázs, aminek a darabjait nem ragasztották oda rendesen, és mintha valaki kinyitott volna egy ajtót, és az összes darabka egyszerűen elrepült volna.

– Egyszerűen elfújták… szegény kicsikém. És aztán? – Tanya azt a kislányt adta, aki néha szeretett lenni. A múltban nemegyszer felmerült bennem a kérdés, hogy nem csak azért maradt-e velem, mert én jól tudok mesélni. Mert jól el tudom mondani a régi tündérmeséket.

– Utána az összes darabka eltűnt, és nem maradt más, csak aranyszínű fény.

Tanya belém fúrta magát. – És azután?

– Csak a fény. Örökké tartott.

Tanya felnézett az arcomra, de a szeme már nem látott, ami azt jelentette, hogy úgy nézett ki, mintha mindent látott volna. Így fog meghalni. Így haldoklik az egész világ.

– A szép kis Zoë a kazánházban van. Nagyon meleg van odalent. Olyan forróság, mint a Pokol Kapujában…

Tanya mosolygott, miközben elhalt a hangja. Akkor hát, egy újabb gyilkosság. Egy narancssárga sniccerrel vágtam el a torkát, amit az egyik szekrényben találtam, majd magamhoz szorítottam hirtelen kicsivé és diókeménységűvé vált fejét a zabolátlan haja alatt, miközben a teste vergődött egy ideig, de nem túl sokat, és a vére lilára festette a farmeremet.

Amikor vége lett, a fülcimpája, az a fülcimpája, ami szerinte a földönkívülisége jele volt, most azt jelezte, hogy ő az enyém. Lehajtottam a fejem, és egyenként megcsókoltam mindkettőt.

14. nap: Rezonőr

A színházi szakzsargonban olyan szereplőt jelent, akinek a jelenléte dramaturgiailag nem indokolt, feladata, hogy az eseményeket tárgyilagosan megítélje.

A szerző szócsöve.

Az elégia iránti vágyakozás.

Az egyetemen ismerkedtünk meg, a másodévesek filozófiaóráján. Én azért voltam ott, mert hittem abban, hogy az univerzum természetéről szóló háromszáz éves eszmefuttatások valahogy időtállóak (tudom, tudom), Tanya pedig azért – legalábbis ezt mondta –, mert az óra pont befért az órarendjébe. Miután lediplomáztunk, én elkezdtem írni a könyveimet, ő pedig egy meglehetősen nagy, sok gyanús szerződéssel rendelkező vegyianyag-gyár jól kereső marketingeseként helyezkedett el. Igyekeztünk fenntartani azt a kényes egyensúlyt, amelyet korábban említettem, amelyen belül a tiszta intellektus volt a mérlegnek a felém eső oldalán, az a nagy darab hús pedig, amit Tanya rakott le az asztalra, a másikon. De amikor minden kötél szakadt, és mindent egybe kellett vetni, a mérleg nyelve felé hajlott. Ő annyit gúnyolódhatott a gazdasági értéktelenségemen, amennyit csak akart, de én nem áshattam bele túl mélyen az üres karrierizmusába, tekintettel arra, hogy abból volt mit ennünk. De ahelyett, hogy valami végleges konszenzust találtunk volna erre az aránytalanságra, azt tettük, amit a legtöbb pár szokott, és tőlünk telhetően együtt éltünk vele.

A miénk egy klasszikus furcsa párosítás volt a helyzetkomikumokra épülő humor minden elemével. Volt nagy röhögés? Néha. De máskor, a kivágott részekben nagy kínos csendek és nagy elfojtott haragok is voltak. És ha az ember egy kétórás filmet szeretne vágni egy hét évig tartó kapcsolatból, abban rengeteg kivágott rész lesz. Ennek ellenére mi bátran masíroztunk tovább.

Három-négy együtt töltött év után kezdtük megérteni egymást egy kicsit. Fény derült arra, hogy Tanya azért szereti a verbalitásomat, mert az megszólít benne valami eltemetett dolgot, ami ki akar szabadulni. Ami engem illet, számomra volt valami vonzó abban a külső héjban, amit Tanya magára növesztett, a Világpáncéljában. Ennek a páncélnak a keménysége a belső részek lágyságát jelezte, azét a titkos részét, amelyben reményeim szerint elbújhattam – a saját külső formátlanságom tükrét –, amikor elegem lett a saját hangomból vagy a saját gondolataim lufiszerű gondolatából.

Majd, ahogy telt-múlt az idő, Tanya olyan irányba változott, amilyenbe én nem voltam képes követni. Lehet, hogy a páncélja úgy megvastagodott, hogy egy olyan amorf valaki, mint én, már nem volt képes áthatolni rajta. Amorf: ez olyan, mint az amore, csak mindig változik. Az volt a legnehezebb része, amikor egy szép napon rájöttem, hogy hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az általa biztosított menedék nélkül éljek, neki pedig el kell fogadnia, hogy annyira szükségem van rá. De még ekkor is továbbmasíroztunk. Lehet, hogy mindenkinek végig kell gázolnia ezen a mocsáron, gondoltuk. Másrészt viszont innentől fogva megmaradt benne valami idegenség; és én megéreztem, hogy ha együtt akarunk maradni, akkor meg kell tanulnom szeretni és megvédelmezni azt az idegenséget.

Ezek elég komor kilátásoknak tűnnek, de nem voltak azok, nem igazán. Romantikus naplementék és puha árnyékok is voltak benne, nem csak műtőlámpák és vallatófények. Szeretkeztünk is, és együtt nevettünk. És együtt néztük a kedvenc műsorainkat annak során, ami nagy valószínűséggel a Televízió Aranykora volt, bármilyen kétes értékű gúnykifejezés is ez. Szerettünk együtt főzni vasárnap délután. Ezek a dolgok is számítanak.

Legalábbis én így láttam. Isten a tanúm, mennyire nem mondtam ki ebből semmit sem Tanyának, sem bárki másnak. Ezeket a dolgokat senki nem szokta kimondani – azzal megszegné a szabályokat –, de mélyen legbelül tudjuk, hogy közülünk mindenki tudattalanul és megváltoztathatatlanul egyedül van, még akkor is, amikor szerelmes.

A legtöbb embert, akit ismertünk, teljesen lefoglalta, hogy „játék határok nélkül”-t játsszon a kapcsolataiban és a munkájában. Visszaeső Tojás Tóbiások voltak, akik újra és újra összetörtek, majd újra és újra összerakták magukat az ismeretlen csípőkből és combokból álló új tájakon. Lehet, hogy én azért voltam aszociális, mert rettegtem a fertőzésektől, és az is lehet, hogy Tanya odakint úszkált velük a génlevesben. Én úgy gondoltam, hogy Tanya és én mások vagyunk, hogy mi egészben lenyeljük a valóságot, és hagyjuk, hogy bennünk tovább éljen, a fantázia csömöre ellenére, amit kivált. De jött egy nagy hoppá: végül kiderült, hogy a valóság nagyobb és kegyetlenebb, mint képzeltem.

Akárhol is lakozott a Tanya iránti szerelmem, akárhol is lakozik most, az a hely se nem a régi Vancouver, se nem Charles bizarr Fantáziavilága. A szerelem valahol máshol van. Erről lenne szó? Vagy egyszerűen nincsenek szavak arra, amit mondani akarok?

A pincében egy csontvázsereg. Szemek düllednek a félhomályban, rozsdás vasrudakkal, acélkampókkal, bálázódróttal és kötelekkel teledobált asztalok felett görnyednek. Dolgoznak, készítenek. Hosszú léceket, a végükön éles fémek cikcakkos csokrával. A gyertyák felett lebegő arcuk, akár a manóké. Körülöttük a félhomályban a befejezett rudak erdeje sorakozik a falnak támasztva. A fegyverek száma végtelennek tűnik, de én tudom, hányan vannak vagy lesznek nagyon hamar: pontosan ezren.

A Pokol kapuja? Igen.

De Zoë vajon idelent van? Mélyen bekukucskáltam a félhomályos, távoli sarkokba. Úgy tűnt, mintha nem lenne olyan hely, ahova elrejthették volna, de persze a pince egy barlangszerű hely volt – a festetlen vakolat és az áthatolhatatlan árnyékok holdbéli tája.

Rettenetes volt arra gondolni, hogy az a szegény gyerek, aki olyan nyilvánvalóan a fény teremtménye, idelent van bezárva. Majd megláttam – az iskola ősöreg kazánja ott bujkált hidegen és ostobán az egyik távoli sarokban; egy rozsdás láda, amelyből csövek visszerei szöknek fel a gerendák közé. A mértani közepén egy kis vasajtó. Ha az ember olyan helyen él, mint Nód, hova máshova suvasztana el egy démont?

A manóknak kezdett feltűnni a jelenlétem. Több szempár szegeződött rám, firtató, de nem átható tekintetek, némán dolgozó állkapcsok.

– Mi az? Mi az? – kérdezte egy nő a legközelebbi asztalnál. – Mi az?

– Most már hamarosan végeztek? – kérdeztem olyan parancsolóan, ahogyan csak tudtam. Prófétának lenni kemény munka: ahányszor megkérdezi az ember valakitől a pontos időt, a tekintélye forog kockán.

A nő tíz egész másodpercen át bólogatott lehunyt szemmel, mielőtt válaszolt volna.

– Igen, igen, elkészülünk, mire feljön a nap. Nem a következő nap, hanem az eggyel azutáni. Igen, igen. Már majdnem készen vagyunk…

Akkor hát két nap múlva. Ideje figyelmeztetni az Alvásmímelőket.

Már majdnem hajnal volt. Amikor visszaértem a tanterembe, az utasításokat követve jeleztem Dave-nek. Miután végeztem, szinte azonnal jött a válaszvillogás az utca végéről. Ha más előnye nincs is, az álmatlanság tökéletes őrré változtatja az embert. Lerohantam a hátsó sikátorba, váltottam pár suttogó szót a három Alvásmímelővel, majd visszalopakodtam az emeletre, és ismét Zoëra irányítottam a gondolataimat. Ha a Nyúlvadászat két nap múlva esedékes, akkor holnap lesz a megfelelő pillanat arra, hogy megszöktessem a pincéből, tekintettel arra, hogy Charles szinte minden embere mással lesz éppen elfoglalva. A terv nem volt tökéletes – még csak terv sem volt –, de reményt adott. És a Nódban a remény is valami.

A szemem égett és fájt, és semmire nem vágytam jobban, mint hogy lefekhessek a tankönyvekből rakott ágyamba, és behunyhassam egy kicsit. De még mielőtt megmozdulhattam volna, durva kezek ragadtak meg hátulról, és Charles hangja suttogott a fülembe.

– Semmi gáz, Paul, semmi gáz. Senki nem akar bántani, de van lent valami a parton, amit látnod kell.

Az a „valami” kolosszális volt. Egy repülőgép-anyahajó, ami az English Bay szélén feneklett meg. Úgy tűnt, az amerikai csatahajó – az oldalán a „USS Nassau” név állt – teljes gőzzel közelítette meg a partot, és sikerült annyira kiszaladnia a homokra, hogy az orra teljes egészében láthatóvá vált. Öt-hat emelet magas lehetett, szürke törzsének egyik oldala fekete volt, és himlőhelyes, míg a másik érintetlen – rezzenéstelenül szürke a kora reggeli napfényben.

A látványt megkoronázó legbizarrabb jelenség a hajótörzsből kiszűrődő hang volt: egy halk és egyenletes zümmögés, de hol megjelenő, hol eltűnő éles felhangokkal. Valaki elfelejtette kikapcsolni a motort. Nyilvánvaló, hogy ennek a hajónak a fényeit láttam az öbölben.

Charles intenzíven összpontosított mellettem, megpróbálta beleerőltetni a látványt a Nódba. Nagyon szarul nézett ki – úgy, mint az a felfújható cső, amilyeneket az autós vendéglők előtt látni, amelyeket egy nagy ventilátor fúj fel, és amikor megtelnek levegővel, reszketegek és merevek, majd egy pillanatra elernyednek, hogy pár másodperccel később ismét felfúvódjanak. Charles az odavezető úton sántítva járt, nyáladzott, miközben beszélt, és folyamatosan törölgette az orrát.

Körülbelül kétszáz Felébredett néma menete élén érkeztünk oda. A sleppünk immár védelmező gyűrűben állva vett minket körül, és ez jól is jött, mert messze nem mi voltunk az egyedüliek a parton. A hajó körül, körülöttünk több száz másik ember gyülekezett. Charles serege, ami hatalmasnak tűnt a sárga iskola elhagyásakor, most egyértelműen aprónak érződött.

Hirtelen belém hasított, hogy az összes életben maradott nem is tud Nódról. Az összes? Szent ég, gondoltam, szinte senki nem tud Nódról. A Felébredettek túlnyomó többsége a saját rettegő fantazmagóriájuk névtelen birodalmában él, és most mind összegyűltek körülöttünk reszketve, a fogukat csikorgatva. Azok a teremtmények, akiket két estével korábban láttam, most emberi alakot öltöttek, de ettől még nem tűntek kevésbé bizarrnak.

– Te mit gondolsz, Paul? – kérdezte mellettem Charles társalgási hangnemben. Mostanra összeszedte magát: semmi nem jelezte rubinvörös szemében, hogy lenyűgözte volna annak a nagyszabású mivolta, amit leesett állal bámultunk – vagy hogy értesült volna Tanya haláláról.

– Te vagy a Kék Admirális. Mondd meg te.

Charles nem válaszolt, úgyhogy körbepillantottam. A tömeg erőtlennek és elveszettnek tűnt, csak a számosságából adódóan veszélyesnek, bár az önmagában is elég nagy veszélyt jelentett. Hogy sikerült életben maradniuk? Mostanra arra kényszerülhettek, hogy csatornavizet igyanak, és üres macskaeledeles konzervdobozokat nyaljanak tisztára. Miközben visszafelé sétáltunk a SkyTrain állomásról, megláttam egy csapat nőt, akik egy eperfa kolbászvörös kérgét rágták le. Nyelés. Görcs. Öklendezés. Újra.

Charles hirtelen megszólalt, hangosan, mindenkihez, aki hallótávolságban volt.

– Felmegyünk a hajóra! Az Admirálisotok üdvözli a kapitányát! Helyet!

Nód honpolgárai ezt éljenzéssel fogadták, a többiek kíváncsi nyaknyújtogatással. Charles szemét harcias könnyek árasztották el, miközben azt figyelte, ahogy az emberei kiürítenek egy részt a parton a hajó közelében, ahova gyorsan le is gyalogoltunk. Én szinte már büszke voltam a szegény nyomorultra; tagadhatatlan, hogy nagy utat tett meg azóta, hogy beszélgetésmorzsákat gyűjtögetett a Denman Streeten.

Charles kezét a csípőjére téve utasította az egyik emberét, hogy dobjon át egy nagy kötélre erősített kampót a romboló korlátjának egyik végén. Ez nem semmi teljesítmény volt, ha azt vesszük, hogy a hajó fedélzete jó tizenkét méterrel a fejünk felett magasodott, és eleve szembesütött a nap. Nyolc-kilenc próbálkozásba is belekerült, de a kampó végül átesett a korláton, és lehullott a fedélzetre. A nem nódiak megtapsolták ezt a mutatványt, és előrébb tülekedtek a találékonyság és a rend minden egyes megnyilvánulásának vonzásában. A Felébredettek gyűrűje öt sor mélységben egymáséba fonta karjait, és megingott, de kitartott.

– Ide figyeljetek! – kiáltott fel Charles.

És a tömeg figyelni kezdett.

– A hajó neve Ragnarök! Egy üzenet vár minket odafent, a fedélzeten, és ezt az üzenetet mindenkinek hallania kell! Megígérem, hogy ha megvárjátok, mind meghallhatjátok!

Ragnarök. Elég találó név egy atommeghajtású csatahajónak, ezt el kellett ismernem: az „apokalipszis” norvég megfelelője. Mindenképp jobb, mint a Nassau, amiről az egyetemi vakációk és a diszkózene jut az ember eszébe.

Annak a fickónak, aki feldobta a kampót, valahogy sikerült felmásznia a kötélen, majd eltűnt a korlát mögött. Pár perc csend következett, közben az összes szempár a hajó látóhatárára szegeződött. Végül ismét felbukkant a mászó fejének fekete pöttye, és amikor lebukfencezett egy kötélhágcsó, a tömeg kiengedte a levegőt. Charles odahívta három emberét. Nagydarabok voltak, és mindegyik kötést viselt a fején, nyakukon alvadt vércsíkok szaladtak lefelé. Charles a hágcsóra mutatott, és mind az öten mászni kezdtünk.

A fedélzet visszhangzóan üres volt. Se repülők, se semmi a hídtorony hihetetlen komplexitásától és az antennák és műholdparabolák kakofóniájától eltekintve. Egy néma fémbolygó, ha nem számítjuk a szélben csattogó zászlók sorát és a sirályok távoli, szélhozta kesergését. Charles egyik sérült edzőtermi majma átnyúlt a korláton, és felhúzta a hágcsót. Magunkra maradtunk.

Charles a hídtornyot egy tizenegy éves fiú tekintetével méregette, aki arra vágyik, hogy felmászhasson rá és elfoglalhassa.

– Rosszabb helyek is vannak a halálra – elmélkedett magában, de nagyon is pontosan tudva, hogy én hallom őt.

– Tessék?

– Mint itt. A napon. Nem bánod, ugye? Úgy gondolom, a legújabb veszteségeid tükrében, hogy éppen eleged van már Nódból. Tévednék, Paul? Valószínűleg olyan lesz, mint az egyik álmod. A hátadra fekhetsz, és a napot bámulhatod, miközben elvégezzük. Tudod, azték stílusban.

Ezzel biccentett egyet, és mielőtt még reagálhattam volna, az emberei közelebb léptek hozzánk. Éreztem, hogy egy hideg és hegyes valami fúródik a bordáim közé.

– Egy hatalmas griffmadár fog egyenesen lerepülni a napból, és mártírrá tenni téged, Paul. De ne aggódj: ez dicső halál. Te bátran szembe fogsz szállni vele, és nem értelmetlenül fogsz meghalni. Megmented az életemet, és miközben itt fekszel haldokolva, utolsó leheleteddel kinevezel királynak… Én pedig gondoskodom arról, hogy mindenki megtudja, mekkora hős voltál.

Biztosan elvigyorodtam, mert Charles dühös lett.

– Így megy ez a történet, Paul. Az Ótestamentum óta az újon át egészen a Nódig: a próféta elhozza az igazságot, majd meghal. Egyszerű.

Én nem válaszoltam, úgyhogy tovább beszélt.

– Olyan jó, hogy csak mi ketten vagyunk itt a végén, Paul. Ők – mutatott az embereire – egy szót sem hallanak, úgyhogy nyíltan és őszintén beszélhetünk. Nézd meg azt, ott. Két héttel ezelőtt még egy kibaszott ügyvéd volt. Ezért választottam be a különleges testőrségembe: az irónia végett. Egy Audit vezetett. Most pedig lenyisszantotta a fülét egy metszőollóval, pusztán azért, mert felvetettem, hogy ez jó ötlet lenne, ha nem akarja, hogy démonok suttogjanak neki rettenetes javaslatokat a sötétben. Ez egy csodálatos világ, Paul. Persze éppen olyan elbaszott, mint valaha, de azért csodálatos. Egy valódi meritokrácia. Végre.

– Megölhetsz, ha ezt akarod, de te magad is meg fogsz halni, Charles. Nagyon hamar. Ezt te is tudod, ugye? És a Nyúlvadászatod kudarcba fog fulladni. Semmi értelme az egésznek.

Charles megrázta a fejét, és köpött egyet. – Nem! Én a gyermekeket tartom szem előtt. Gyermekek tévelyegnek az erdőben, Paul. A Démonparkban. Emberek a pellengéren, fába zárva. De a gyermekeket tartják szem előtt, és ez a szeretet. Úgyhogy megtartjuk a Nyúlvadászatot, kiűzzük azokat a démonokat, pellengérre állítjuk őket, kivesszük és magunk előtt tartjuk a szemüket, és a szeretet életben tart majd minket. – Kétségbeesetten a ruhaujjára csapott. – Te ezt nem értenéd. Egy fejtörőt kaptunk, Paul. A te egész kibaszott kéziratod egy hatalmas rejtvény, és én vagyok az, aki megfejtette. Nem te. Te még azt sem tudod, hol vannak a kérdőjelek. A rejtvény megoldása az, hogy „nevezd el, és a tiéd lesz”. És én…

Charles főgonoszi vallomásáradatát egy férfihang szakította félbe, ami teljes hangerővel reccsent fel a hajó adó-vevő rendszeréből.

– Én voltam az! Én tettem!

Charles űzötten körbenézett. És az emberei is, vezetőjük fületlen hasonmásai. Nem lehetett látni, honnan jön az adás.

– Én voltam az! Ha a bűnöst keresik, én vagyok az az átkozott bűnös!

Majd megpillantottam a mozgást a parancsnoki híd tornyában. Lebuktam. Charlesnak és társainak beletelt pár szívdobbanásnyi időbe, amíg reagáltak, de persze esélyük sem volt. Charles és ostoba segédei két lábon járó sebesültek voltak, én viszont nagyjából ugyanaz a „tíz kilométer négyszer egy héten” maradtam, aki korábban voltam. Mire odaértem a hídtorony aljához, már több mint tizenöt méterrel le voltak maradva mögöttem.

A torony oldalán egy sor fémlépcső haladt cikcakkban felfelé. Véletlenszerűen kiválasztottam az egyiket, és mászni kezdtem. Gyorsan megtanultam, hogy a hadihajókat direkt úgy tervezik, hogy mászhatóak legyenek: ahol az egyik lépcsősor véget ért, ott vagy elkezdődött egy másik, vagy egy sor fémkarika volt a falba forrasztva, amelyek egy létrához vagy egy újabb lépcsőhöz vezettek. Olyan érzés volt, mintha mindig szerencsém lenne, de az előrejutásomat igazából annak a norvég istennek köszönhettem, aki a Ragnarököt tervezte. Semmi perc alatt a csúcs közelébe értem – én voltam a hatalmas számítógépes mászkálós játék győztese.

Az eszelős hang mindeközben tovább recsegett.

– Agyrákom volt, és azt mondta nekem, hogy csináljak egy gombafelhőt. Értitek? Ti kibaszott idióták! Most elmondom nektek, hogyan csinálhattok saját gombafelhőt!

Egy texasi akcentussal beszélő férfihang, amelynek a hanglejtése mintha tükrözné a láthatatlan beszélő katonai hivatását: staccato stílusban sorolta a lényeget.

– Látom, hogy jössz. Látom, hogy mászol. Jobban teszed, ha igyekszel, fiú. – A hangja rajtam gúnyolódott. – Ne vesztegesd az időt! Rajta, fiú! Mindjárt ott vagy!

És ezzel ott is voltam. Egy keskeny vízszintes részen álltam, amely a torony tetején futott körbe. Lenéztem. Charles és társai a kakasülőm felé másztak zihálva. Megfordultam, és bekukucskáltam az ablakon.

A pasas rettenetesen megégett. Mocskos tiszti egyenruhát viselt grillezett bőre felett, ami összepöndörödő foszlányokban lógott le róla. A foszlányok közül pedig a nyúzott, vörös hús olvadt lávája kandikált ki. Fejére hajcsomók tapadtak, a szeme pedig űzötten kék volt, a fehérje lángolt, amikor az elképzelhetetlen fájdalom frontvonala mögül rám meredt.

Én letéptem róla a tekintetem, és megpróbálkoztam a kilinccsel, de az ajtó be volt zárva. Csapkodni kezdtem az üveget, de az nem üveg volt, hanem valami sokkal erősebb.

– Ne olyan sebesen! Senki nem adott neked engedélyt, hogy belépj a parancsnoki hídra, fiam!

– Engedjen be!

Ő megveregette a fülét, és némán kacagva megrázta a fejét, tönkretett keze csonkjai között egy mikrofont szorongatva.

– A barátaid odalent ártani akarnak neked, mi? Félsz, hogy bajod esik? Akkor rossz helyen jársz. Fiam, én milliókat öltem meg. Ez nem olyan nagy dolog. Én vagyok a legnagyobb tömeggyilkos az egész átkozott világtörténelemben.

Én a kinti adást hallgattam, miközben a szemem előtt a tiszt tépett ajkai rossz ütemben tátogtak a hangszóró hangjára. Mögöttem egyre hangosabban kongtak a lépcsők. Körbenéztem, de nem vezetett másik út lefelé. Ekkor visszafordultam a tiszthez, és észrevettem valamit. A szemét. Az tiszta volt és határozott az arca füstölgő romjai között.

– Nézzen a szememre! – kiabáltam.

– Hogy mi van?

– A szemem! Én alszom. Pont úgy, mint maga. Nézze a szememet. Én nem olyan vagyok, mint ők.

Ő addig sántikált felém, amíg harminc centire nem ért tőlem, csak egy vékony réteg szuperüveg választott el minket. Alig tudtam rajta tartani a tekintetem.

– A kibaszott életbe – dünnyögte, majd szó nélkül odanyúlt, és kinyitotta az ajtót. Én besiklottam rajta, és pontosan abban a pillanatban csaptam be magam mögött, amikor Charles egyik emberének bekötött feje megjelent a látóteremben. Pillanatokon belül már mindhárman a parancsnoki híd ajtaján és ablakain dörömböltek, de mindhiába. Legszívesebben kinyújtottam volna rájuk a nyelvem. Ami azt illeti, ha őszinte akarok lenni, ki is nyújtottam az adrenalinfűtötte diadal egy pillanatában, ami csak még jobban felbőszítette Charlest.

A házigazdám hátratántorodott, a szék után tapogatózott, majd fintorogva belezuhant.

– A kibaszott életbe – ismételte meg. – Azt hittem, én maradtam egyedül.

A híd gyakorlatilag minden egyes négyzetcentiméterét elszórt, üres fecskendők borították.

– Nem vagyunk olyan sokan. Én eddig csak egy másik Alvóval találkoztam. A gyerekeket leszámítva.

– A gyerekeket?

– Gyerekek vannak a Stanley Parkban odalent – mutattam a fák sora felé. – Ők alszanak. Normálisan néznek ki, olyannak, mint a régi gyerekek. De nem beszélnek.

– Az összes gyerek? – ragyogott fel a katona szeme.

– Nem. Nem az összes. A legtöbben olyanok, mint azok a fickók odakint. Ami azt illeti, szerintem már az összes olyan gyerek meghalt, aki nem tudott aludni. Ők sem fognak sokáig életben maradni. De a parkban több száz ilyen gyerek van.

– Hazudsz.

A katona ismét felizgatta magát, a fogát kezdte csikorgatni. Amikor megláttam a derekára kötött pisztolyt, úgy döntöttem, nem erőltetem a témát. Pár pillanat múlva felnézett rám, és óvatos volt a tekintete.

– Van valami, amit el kell mondanom neked, ember. A fenébe, muszáj elmondanom valakinek.

– Mit?

– Én tettem.

– Mit tett? – kérdeztem, noha közben már be is villant a válasz.

– Én szedtem le Seattle-t.

– Maga lőtte ki a rakétát?

– Nem, azt nem pont én. De az én parancsnokságom alatt történt, és én voltam az egyetlen, aki akkor észnél volt, úgyhogy az én hibám volt. Be voltam zárva a kabinomba, és aludtam, amikor a többiek megtették. De én voltam a parancsnok. – Ezt egyfajta fájdalmas büszkeséggel mondta, azzal a fajtával, amellyel soha nem tudtam azonosulni, de amit képes voltam tisztelni: az orvosok büszkeségével, a zsaruk büszkeségével, anyai büszkeséggel.

– De miért…?

– Olyan kibaszottul agyament volt az egész, és napról napra egyre nőtt az őrület. Pár nappal azután, hogy az egész elkezdődött, muszáj lett fogdába zárnunk az embereket, ha fenn akartuk tartani a fegyelmet. Két nappal később elfogytak a cellák. Mindenféle sztorik keringtek, és mindenki kiborult. Utána el kellett kezdeni lelőni őket, hogy kordában maradjanak. A vezetőség azt mondta, ugyanez történik mindenütt. A tisztek egy része engem noszogatott. Úgy gondolták, én meg tudom találni a megoldást, mert én képes vagyok tisztán gondolkozni. Mert én tudok aludni. De nem igazán bíztak bennem, érted? Aha, látom, hogy te érted ezt. Mindenesetre kilőtték azt a kibaszott rakétát egy mérföldről, egyenesen a belváros közepére célozva, amennyire tudom, talán pont az átkozott Space Needle-re. Mindenki meghalt, aki a fedélzeten volt. Én azért éltem túl a robbanást, mert odalent aludtam. A fenébe. A többi túlélő egy járványról kezdett magyarázni, arról, hogy egyikük vizionált valamit egy járványról, és sterilizálniuk kellett a várost, hogy megállítsák. Eszement őrület. Utána átvették tőlem a hatalmat, és úgy döntöttek, idehajóznak, hogy megismételjék a mutatványt. De én hatástalanítottam az indítófelületet, és nem tudták kilőni. Mindeközben egyre rosszabbul lettünk a sugárbetegségtől.

– És azután?

– Azután, pár nappal ezelőtt, fogtam a pisztolyomat, és végeztem az utolsó tucatnyi emberrel. Bumm, bumm, bumm. Mint a lőgyakorlaton. Amúgy is a végüket járták. Most már csak én maradtam.

– És akkor miért…?

– Futottam ki a partra? – A tiszt feldagadt nyelvével megnedvesítette az ajkát. – Miután pár órán keresztül figyeltem azt az őrületet, ami a parton folyt, úgy gondoltam, akár be is fejezhetem azt a munkát, amit az embereim elkezdtek. Nem mindenféle őrült indokkal, érted, hanem irgalomból. Csakhogy nem tudtam újraélesíteni a tölteteket. Két ember kell hozzá, a jó kóddal, akik ugyanazokat a gombokat nyomják meg egyszerre. Úgyhogy eszembe jutott az a reaktor, amelyik a motort hajtja.

– De most mondtam, hogy nem maga az egyetlen normális ember, aki megmaradt. Vannak…

– Semmi nem maradt. Már én sem tudok aludni, ember. Annyira fáj. Azt hiszem, kezdek olyanná válni, mint ők. Kezdenek rosszfajta gondolataim lenni. Csak aludni szeretnék. Álmodni. A fenébe, mennyire fáj. Egy dolgot elmondhatok: most már tudom, hogy érzi magát egy átkozott odaégett kolbász.

Ezen elnevettem magam. Egy vicc. Az első, ebben meglehetősen biztos voltam, amit az egész őrület kezdete óta hallottam. Nódban a humor volt az első ártatlan áldozat, és egy humortalan világ valahogy még tragikusabbnak tűnik, mint egy olyan, amelyik fájdalommal és szenvedéssel van tele. A szenvedés mindig is létezett, de a humor segített elviselhetővé tenni.

A tiszt ismét megszólalt.

– Hogy hívnak?

– Paul.

– Tyler. Tyler Brown. Első osztályú hadnagy. Voltam.

Mereven áthelyezkedett a székében, és elfintorodott. Egy rózsaszín könnycsepp kezdett lefelé bukfencezni felrepedezett arcán.

– Tehetek érted bármit, Tyler?

Tyler felnevetett, és megrázta a fejét. – Lelőhetsz, tesó. Hajlandó lennél rá?

– Biztosan nagyon sok fájdalmad van.

– Nem, ember. Nem, én a drogosok mennyországában utazgatok. Hetvenöt liter morfium van odalent. – Körbemutatott a szobában heverő fecskendőkön. – Nem igazán érzek semmit, csak amikor elmegyek egy tükör előtt. Az kibaszottul fáj, ezt elhiheted.

Mindketten felnevettünk, de olyan volt az egész, mint a nevetés temetése. Bármilyen jó tulajdonságaik is legyenek, azt egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a gyerekek a parkban viccelődnének.

Tyler megfogott egy üres fecskendőt, és ledobta a földre.

– Ez olyan sok szempontból vicces, ember. Én azért álltam be a haditengerészethez, mert a környéken minden gyerek rákapott erre a szarra. Erre itt tartok, hogy drogfüggőként fogok meghalni. – Lemezt cserélt. – Nem vagy éhes? Tudod, odalent van egy étterem. Rengeteg kaja.

Ekkorra abbamaradt a rugdosás és a dörömbölés. Megfordultam, és azt láttam, hogy Charles egyenesen rám mered. Farkasok lapultak azokban a véreres szemekben, és csontok ropogtatása abban a megfeszített állban. Észrevettem, hogy az egyik verőembere eltűnt, valószínűleg erősítésért küldték.

Közelebb léptem az üveghez, és Charlesra kacsintottam, csalódást okozva magamnak a kegyetlenkedésemmel. Charles ismét kívülre került, és ezt elmondhatatlanul nehéz lehetett elviselni – különösen frissen felkent királyként.

Odalent, a menzán sült bacont, raviolikonzervet és azt az örök katonai kedvencet, a löncshúst tömtem magamba. Tyler biztosított arról, hogy a hajó be van zárva, és senki nem lesz képes betörni, akinél nincs legalább egy lángszóró és egy professzionális erővágó.

Néhány órát töltöttünk odalent, és Tyler morfiuminjekciói között sztorizgattunk egymásnak. Feltűnt egy mintázat: Tyler egyre idegesebb és dühösebb lett, majd belőtte magát, és tíz-húsz percre ismét lecsillapodott, álmodozóvá vált, de tiszta maradt a feje. Rászokott, hogy anélkül döfje bele a tűt az alkarjába, hogy különösebben fáradna a vénák megkeresésével. Kizártnak tartottam, hogy sokáig bírja még, ha így folytatja. Mi lesz, ha ma éjjel túladagolja magát, és meghal? Akkor sehogy nem lehet majd lekapcsolni a hajót.

Mintha irigységgel figyelte volna, ahogy eszem, de ő nem vett magához semmit. Ehelyett leült velem szemben egy székre, a karját mereven lelógatta kétoldalt, és időnként zajosan beleszürcsölt egy gyümölcsleves dobozba. Azt is nehezemre esett elképzelni, hogy tud pislogni, nemhogy azt, hogy járni vagy ülni: mintha a szemem előtt olvadt volna szét. Ami azt illeti, valószínűleg ez is történt.

– Mennyi idő múlva fog leolvadni a reaktor, ha nem kapcsolod ki?

Tyler megköszörülte a torkát. – Fogalmam sincs. Az a helyzet, hogy még soha nem robbantottam fel egyetlen atommeghajtású anyahajót sem. Nem túl sok idő múlva.

– Nem akarod leállítani?

Tyler már várta a kérdésemet, és ellenséges volt a válasza.

– Miért tenném? Mindenkinek csak szívességet fogok tenni, ha pár nappal felgyorsítom ezt az egész átkozott folyamatot. Te és én eltáncolhatunk az álmunkba. És azok a szerencsétlen nyomorultak is jobban járnak odakint. – Felhorkantott. – A helyi népesség ártalmatlanítása.

– De még ha ebben igazad is van, mi lesz azokkal a gyerekekkel, akikről meséltem, a parkban? Nekik nem kellene meghalniuk.

Tyler már el is kezdte felkészíteni magát egy újabb tűre, a harmadikra, mióta megismertem. Lenyomta a dugattyúját, és a karjából kilógó fecskendővel hátradőlt a székben.

– Hülyeség – felelte álmodozó hangon. – Színtiszta, tőről metszett hülyeség. Semmit nem lehet már megmenteni. Én a kibaszottul professzionális kibaszott katonai távcsövemen keresztül figyeltem ezt a helyet. Egy rémálom. A kapitány ártalmatlanítása, az ellenség ártalmatlanítása. Mindnyájan csak egy kis békére vágyunk. Nos, én vagyok az átkozott békegalamb…

Elhalt a hangja, és én tudatára ébredtem a távoli, tompa döndüléseknek – Charles emberei próbáltak betörni. Alkonyatkor végignéztük, ahogy tüzet raknak a fedélzeten. Körülbelül három tucat feszítővassal és pörölykalapáccsal felfegyverzett Felébredett.

– De miért ne hagyjuk, hogy maguktól elrendeződjenek a dolgok? Mi van, ha Istent játszol, és tévedsz?

Ez magához térítette. – Istent? Ne gyere nekem Istennel, fiam. Ha létezne Isten, akkor nem kerültünk volna ebbe a kibaszott katyvaszba. Tudod, nekem gyerekeim voltak. Három is. Amy, Jimmy és Anna baba. Halottak. Halott feleség, halott kutya. A macska is. Bár a macskát soha nem tartottam túl sokra. – Itt addig nevetett, amíg egy köhögésroham belé nem fojtotta. – Isten? Bekaphatja. Ez, ami most maradt, csak egy árnyék. A bulinak vége, és minél hamarabb lekapcsolja valaki a villanyt, annál jobb. Nincs igazam?

– De azok a gyerekek, akikről én beszélek, másmilyenek.

Tyler olyan intenzitással meredt egyenesen rám, amit kezdtem hátborzongatónak találni. Hirtelen tudatára ébredtem, mennyire egyedül vagyunk idelent.

– Másmilyenek, mint az én gyerekeim? Jobbak náluk? Nem, kibaszottul nem. Ezek a te gyerekeid tényleg kibaszott démonoknak tűnnek. Ha arra gondolok, hogy odakint lebegnek a sötétben, és egy hangot sem adnak, csak figyelik az embereket… Most őszintén, ez ijesztőbbnek tűnik, mint a te Charles haverod. Jézusom, mennyire zavarhatják azok a gyerekek ezeket az álmatlan nyomorultakat.

– De…

– Figyelj, én nem fogom megakadályozni, hogy azt tedd, amit úgy érzel, hogy meg kell tenned. Csak te se próbálj megakadályozni abban, hogy… hogy… – Ezzel kotorászni kezdett egy újabb tűért.

– Tudnál abban segíteni, hogy kijussak ebből a hajóból, és elmehessek segíteni annak a kislánynak, Zoënak, akiről meséltem?

Tyler imbolyogni kezdett, amikor elöntötte az eufória soron következő hulláma, és úgy éreztem, hogy a kérdésemet legalább jól időzítettem.

– Az nem gond. Több ezer út vezet innen kifelé. Bármikor elmehetsz, de a szíved mindig visszahúz…

– Mi lenne, ha idehoznám őt? Ha megmutatnám neked? Akkor lekapcsolnád az erőművet?

Tyler köhögni kezdett, és vagy megrázta a fejét, vagy megborzongott, miközben a morfium elárasztotta a testét.

– Milyen szép kis hely. Milyen gyönyörű szép kis hely…

15. nap: A mezők lilioma

Máté Evangéliuma 6.28–30: „Figyeljétek a mezők liliomait, hogyan nőnek, pedig nem fáradoznak és nem is szőnek.

Mondom nektek: Salamon még dicsősége teljében sem öltözött úgy, mint egy ezek közül! Ha a mezei virágot, amely ma virul és holnap a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor titeket nem sokkal inkább, kicsinyhitűek?”

– Biztos vagy benne, hogy vissza akarsz menni oda? – kérdezte Tyler kétkedően, egy pillanatra magához térve.

– Nem, nem vagyok biztos, de szólít a kötelesség.

Önironikusan szalutáltam egyet, és Tyler engedélyezett magának egy mosolyt. Ez közvetlenül napfelkelte előtt volt, és egy apró hátsó fedélzeten álltunk, közel a víz színéhez, a partról ebben a napszakban láthatatlanul. A Ragnarök teste úgy tornyosult felettünk, mint egy öntöttvas felhőkarcoló.

Valamivel korábban, még a parancsnoki hídról láttuk, ahogy a fedélzeten görnyedt alakok mozognak a lángok fényében. Kalapálnak, kutakodnak, gyújtogatnak – a gyenge pontokat keresik a hajó páncéljában. Még egy acetilénfáklyát is magukkal hoztak, ami engem aggasztott egy kicsit, de Tyler csak megvetően nevetett rajtuk.

Hangos kiáltások szálltak oda-vissza. A Felébredettek legyengült állapotukban nagyon frusztrálónak találhatták a feladatot, hogy feltörjenek egy amerikai repülőgép-anyahajót – olyannak, mintha puszta kézzel kellene felbontaniuk egy kókuszdiót.

Vacsora után hat órán keresztül aludtam – ekkor pihentem a legtöbbet az elmúlt egy hétben – egy kényelmes priccsen. Lefekvés előtt még le is zuhanyoztam és meg is borotválkoztam. És most ott álltam tiszta ruhában, hátamon egy elképzelhetetlen luxuscikkekkel telerakott hátizsákkal: konzervekkel, egy késsel, több üveg vízzel. És egy jelzőpisztollyal.

Az aznap éjszakai Aranyfényről szóló álmomban – nem túl meglepő módon – egy rakéta voltam, amely egy távoli város felé, egy magas tornyokkal teli fantasztikus metropolis felé repült.

Tyler megígérte, hogy még napfelkelte előtt felébreszt, és ezt egy sor éles pofonnal váltotta valóra, amelyekkel végül sikerült teljesítenie a küldetését. Utána alkut kötöttünk. Ha képes leszek visszatérni Zoëval, akkor fellövök egy jelzőlövedéket a partról, ő pedig kinyitja a hátsó ajtót, és ott fog ránk várni. Én abban reménykedtem, hogy ha elviszem Zoët, és bemutatom Tylernek, akkor talán meg tudom győzni, hogy állítsa le a motort, mielőtt felrobban.

A dübörgés. Mostanra annyira hangossá vált, hogy valószínűleg az egész West End hallotta. El sem tudtam képzelni, milyen felfordulást okozhat Nód felfokozott idegállapotú honpolgárainak bomlott elméjében.

Átmásztam a korláton, és le a csónakba, amely egy csörlőről lógott lefelé. Alattam ott forrongott az óceán, hullámok csapkodták a Ragnarök tatját.

– Vigyázz magadra – mondtam, miközben Tyler megnyomott egy gombot, és a csörlő elkezdett leereszteni engem a vízbe.

Ő nem válaszolt, ismét valahol máshol kezdett járni. Csak rajtam tartotta a zseblámpája fényét, miközben leereszkedtem.

A csónak a vízre ért, és imbolyogni kezdett, amikor eloldottam a csörlő láncát, és evezni kezdtem a Stanley Park felé. A hajó melletti part még mindig nyüzsgött a tüzek fényével megvilágított alakoktól, de bármilyen zajt is csaptak, azt elnyomta a Ragnarök motorjának dübörgése. Noha tudtam, hogy senki nem láthat, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Azok az alakok vajon egy újabb állatias bacchanáliát csapnak éppen? És ha igen, milyen alakú lehet a Ragnarök a fejükben?

Másrészt az evezés és a levegő hajnal előtti nedvességének fizikai élménye csodálatos volt. Odakint, a vízen úgy tűnt, mintha a tengerparton, a hajón és a városban végbemenő őrület csak álom lett volna. Úgyhogy én csak eveztem, eveztem és eveztem. Ugyanezek a hullámok gördülnek végig a parton több milliárd éve; egykor dinoszauruszok fürödtek ugyanebben a vízben, amelyben most én lapátolok. A két esemény között eltelt évezredekben hegyek emelkedtek fel és süllyedtek vissza, a növények és az állatok helyét pedig újabbak, másfélék vették át. De a víz nem változott.

Amikor végre kiértem a partra, a nap ott ragyogott a látóhatáron, és megkezdődött az apály. Én a partra vonszoltam a csónakot, és kigázoltam a víz szélét elfoglaló fekete, cuppogó iszapon át a szilárdabb talajra. A gátfal, amikor odaértem hozzá, csak olyan másfél méter magas lehetett, és aránylag könnyen fel tudtam mászni rajta a szélén végigfutó járdára. A lábaimnál egy stencillel felfestett ember masírozott nyugatra, a Lion’s Gate Bridge felé, míg egy stencillel felfestett biciklista keleti irányba tartott, vissza a Ragnarök felé. Én úgy döntöttem, hogy mindkét pálcikaemberkének elment az esze, és észak felé indultam – egyenesen az erdőbe.

Az erdő nem tűnt túl hívogatónak. Gigantikus cédrusok tornyosultak előttem zárkózottan, bokájuk körül áthatolhatatlannak tűnő szederbokrokkal. Vancouver növényzetének fele szederbokrokból állhat, és ahol csak egy kis napfény be tud hatolni a fák közé, ott átveszik az uralmat. De valamivel beljebb az erdő elmélyül, és az aljnövényzet gyérebbé válik az állandó árnyékban. Ami azt illeti, az erdőt keresztül-kasul átszövik az ösvények; csak annyi a dolgom, hogy találjak egy olyat, amelyik visszavisz a belvárosba, és ha azt vesszük, hogy a parkot három oldalról óceán határolja, ez előbb-utóbb mindegyikre igaz lesz. Szóval ez nem volt reménytelen.

Megkerestem a tövisbokrok legritkásabb részét, mély levegőt vettem, és behatoltam. Te jó ég, mennyire fájt. Ezernyi apró karcolás általi halál. Az arcomat megvédte a felemelt karom, de a kezem, a lábam és a nyakam tele lett karmolásokkal. Viszont a menet nagyjából egy percen belül jelentősen könnyebbé vált, amikor cédrusok emelkedtek körülöttem a magasba, és beárnyékolták az alacsonyabb növényeket. Hamarosan már egy alaposan letaposott ösvényen jártam. Megálltam, és megdörzsöltem a karom, vért kenve szét mindenütt, amíg a csípések hangereje le nem halkult, és ismét meg nem hallottam a Ragnarököt.

Miután sétáltam egy ideig, egyszer csak megzördült az egyik bokor, és én megpördültem, arra számítva, hogy egy démonvadásszal találom szemben magam, aki magasba emelt husángjával éppen a fejemet készül betörni. Ehelyett egy tizenegy év körüli fiút pillantottam meg, egy vörös hajút, szeplőkkel, aki vézna volt, és védtelennek tűnt. A farmere és a pólója mintegy utógondolatként lógtak a testéről, miközben – megközelítőleg – enyhe érdeklődéssel figyelt engem. Lehet, hogy az átmeneti nyugalom tette a csónakban, vagy talán az aránylag kipihent állapotom, de megleptem magam. Ahelyett, hogy beszélgetni próbáltam volna, és újra elkövettem volna azt a hibát, amit Tanyával vétettünk, amikor először találkoztunk ezekkel a gyerekekkel, egyszerűen csak leültem a keményre taposott földre az ösvény közepén, és várni kezdtem.

A fiú elégedettnek tűnt, mintha pontosan azt tettem volna, amiben reménykedett, és azonnal leült velem szemben. Megcsapott az ismerős csábítás arra, hogy megszólaljak, de kényszerítettem magam, hogy figyelmen kívül hagyjam.

Az ezt követő néma tárgyalások során a nap fölénk emelkedett, és a világ kiszínezte magát, egy kicsit elmosódva, és néha kiszaladva a vonalak közül. Ez nem aranyfény volt, csak az álmodozás egy pillanata, mint amikor kibámulunk az ablakon egy fára, vagy a tenyerünk vonalaira, és azok annyira elevenné és konkréttá válnak, hogy az idő és a gondolkodás leáll.

Majd ismét megindul.

Minden egyes alkalommal, amikor megmozdulunk, valamiféle lehetetlen szakadékon kelünk át. Mozdulatlanul ülök, kezemben a ceruzával, majd írni kezdek. Ez hogyan következik be? Hogyan lesz a mozdulatlanságból mozgás? Ez Xenón paradoxonja: ahhoz, hogy egy centire elmozduljunk, először fél centire kell elmozdulnunk. De ahhoz a fél centihez előbb negyed centire kell elmozdulnunk. De előbb nyolcadra, tizenhatodra, és így tovább, amíg ki nem derül számunkra, hogy a mozgás igazából nem lehetséges. Úgyhogy ott ültünk ketten a fiúval, és árnyékok futottak végig gyengéden az arcunkon, ahogy telt a gőgös idő.

Majd egyszer csak felnéztünk.

A nap magasan járt az égen, és minket gyermekek vettek körül.

Hányan? Többtucatnyian. Némák voltak, csak figyeltek, mint a kishúguk, Zoë. Puha árnyékfoltok hulltak a fejükre, és láttam, mennyire soványak. Ekkorra valahogy az a kép alakult ki bennem, hogy ezek a gyermekek túlvilági jelenések, olyan fantomok, akiket a nódi megpróbáltatások szabadítottak fel. De most láttam, hogy ez nem igaz: éppen olyan emberiek és éhesek voltak, mint bármelyik gyermek a sajtófotós versenyek képein, olyan nagy és kerek szemekkel, mint a selyemfestmények gyermekei. Vajon min élhettek az elmúlt hetekben?

Felidéztem magamban a parkot. Talán néhány kifosztott frissítőárus bódé tartalmán, és egy kis iszapos patakvízen. Szedren és áfonyán. Ez nem sok.

A gyermekek egy emberként megfordultak, és elindultak valahová. Korábbi társam felugrott, és csatlakozott hozzájuk, úgyhogy én is így tettem. Egyre mélyebbre mentem az erdőbe, ahova magukkal sodortak, és szétszóródtak, majd elképesztő könnyed és biztos léptekkel futásnak eredtek. Alig hallottam bármit is a saját fekete medvés trappolásomon kívül, ahogy a nyomukban loholtam, de láttam pár csodálatos dolgot.

A fák egyre magasabbá váltak, a kacskaringós páfrányok és a nyurga áfonyabokrok pedig egyre zöldebbé. Mennyi különböző árnyalata van a zöldnek – erről fogalmam sem volt. Hatalmas cédrusok nyújtották ki karjukat felkiáltó módban, mozdulatlanná dermedve. Kövér gombák ugrottak elém mintegy lázas izgalommal, de biztonságosan a földhöz horgonyozva. A körülöttünk lévő világ egy totyogós gyermek pisilnikell-táncát járta.

Az egész délután egyfajta jó szándékú nyüzsgésben telt: a gyermekek szétszóródtak, majd összegyűltek valami érdekesség körül – egy tigrisliliom körül, vagy akár egy cukorkás papír körül, amit valami kocogó dobott el egy hónappal korábban. Ők – velem együtt – megvizsgálták ezeket, majd folyamatosan fókuszálva, szétterjedve továbbmentünk. Időnként találtunk pár bokornyi bogyót, és a gyermekek leszedték, és megosztoztak rajtuk, kézről kézre adogatva őket, utána befalták Seattle porával együtt.

Ahogy egyre közelebb ért az este, és a fények kezdtek kialudni, lassítottunk a tempón. A dolgok lelassulásával egyre hangosabbá vált egy hang: természetesen a Ragnaröké.

A motorjának magasabb szólamaiba éles felhang lopakodott, egy magas sikongás, ami megijesztett. Olyan hatással volt rám, mint egy kisbaba sírása: ellenállhatatlanul követelőzött. Úgyhogy visszaváltoztam önmagammá, visszatértem a saját narratívámba, a saját sürgető küldetésemhez.

Ledobtam a táskámat, kicipzáraztam, és kivettem belőle a Tylertől kapott jelzőpisztolyt. Utána megragadtam a hozzám legközelebb álló gyermek kezét, egy hat év körüli kislányét, és masírozni kezdtem a hang felé. A többi gyermek, mintha láthatatlan szálak kötötték volna őket össze velünk, utánunk jött.

Nemsokára megláttam a hajóhíd tornyát a fákon át. Fehér villanylámpái hidegek voltak és statikusak, de a fedélzetén dühöngő tüzek melegnek és elevennek tűntek. Az ösvényünk alig pár száz méterre a hajó orrától lyukadt ki a gátfalnál. A tömeg a fedélzeten égő lángokra koncentrált, minket egyelőre senki nem vett észre.

A gyermekek ott figyeltek és pislogtak körülöttem, amikor a levegőbe emeltem és elsütöttem a pisztolyt. A fényjelző felszállt az égbe, és felrobbant felettünk, megvilágítva és megdermesztve a látványt. Éreztem, hogy ezernyi szempár fordul felénk a gödrében, szinte olyannak hallottam ezt a nedves hangot, ahogyan egymillió néma esőcsepp válik fülsiketítő záporrá. Imádkoztam, hogy Tyler odafent legyen a hídon, és meglássa a jelzést. Zoët nem tudtam volna időben megmutatni neki, úgyhogy ha bármi is megérinti a szívét, az ez az élőkép kell legyen.

A tengerparton elmosódott alakok indultak meg felénk, a legközelebbiek emberi alakot öltöttek, miközben kiáradtak a sötétségből. A gyermekek semmit nem csináltak, csak engem bámultak, miközben én a hordára meredtem, ami egy futballpályányira – nem, egy parkolónyira – volt tőlünk.

Ideje lelépnünk. Megfordultam, és szaladni kezdtem. A gyerekek először csak követtek, majd úgy elsuhantak mellettem, mint szélviharban a levelek, és tucatnyi különböző irányban tűntek el.

Én végül megálltam, kimerülten, és süketen mindenre a szívem eszeveszett tamtamdobján kívül. Majd, ahogy a szívem lelassult, érzékelni kezdtem a szinte tökéletes némaságot, de beletelt néhány percbe, amíg ráébredtem, hogy ez mit jelent: a Ragnarök motorja leállt. Lelki szemeimmel magam előtt láttam, amint Tyler megtölt egy utolsó fecskendőt, majd lecsoszog a fedélzet alá, hogy még egyszer, utoljára lefeküdjön egy tiszta ágyba.

16. nap: Svindli

Kártyajáték, melynek során ki kell találni, hogy a bemondó mikor nem mond igazat

Az éjszaka hátralévő részét azzal töltöttem, hogy az erdőben botorkáltam, miközben könnyű eső szemerkélt, és sikerült elkerülnöm a Felébredettek megbolygatott darázsfészkét, de nem haladtam sokat a Sárga Iskola és Zoë felé. Akik aznap tűvé tették az erdőt, azok nem Charles emberei voltak, hanem azok a nyirkos, átkozott, szedett-vedett elveszett lelkek, akik eltökélték, hogy fognak maguknak egy Alvót. Kimerült, csoszogó lépteiket nagyon könnyen el lehetett kerülni, mivel vagy a részeg gyökerek között botladoztak, vagy céljukat feledve mozdulatlanul álltak valamelyik holdsütötte erdei tisztáson, és a láthatatlan felhőket bámulták. Úgyhogy az éjszakám olyan volt, mint egy nem túl bonyolult rajzolt útvesztő, amilyet az éttermekben szoktak adni zsírkrétával együtt az unatkozó gyerekeknek. Vagy hogy másképp fogalmazzak, az összes vadász egy ostoba Elmer Fudd volt, én pedig vidám Bugs Bunnyként rágcsáltam metaforikus répámat, miközben páfrányok mögött guggoltam, és sáros, használaton kívüli ösvényeken kúsztam.

De az örömöm végül – elkerülhetetlenül – szánalommá penészedett. Végignéztem, ahogy egy öregember egy fa dereka köré fonja karjait, és elsírja magát. Láttam, ahogy egy fiatal nő körbe-körbe tántorog, és véletlenszerű becéző szavakat kiabál a legkedvesebb hangon, amit ki tud magából erőltetni. Ekkorra már olyan mélyre süllyedtek, hogy valahogy könnyebb volt észben tartani, hogy ezek az eltorzult alakok nem is olyan régen még pontosan olyanok voltak, mint én.

Egyformák voltunk, mint a mókusok – együtt gyűjtöttük a mogyorót télire. A mogyoróink egy részét „pénz”-nek hívták, míg egy másik részét „bölcsesség”-nek, „hírnév”-nek vagy „szerelem”-nek, de ezek a megkülönböztetések már nem voltak fontosak. A millióit kergető üzletember és a többi lány vagy fiú szemében meleg helyet kereső poétikus ifjú – alig láttam köztük különbséget. Mint a jó öreg eszkimóknak az állítólagos ötven szavukkal a hóra, nekünk is több ezer megközelítésünk volt arra, hogy leírjuk ugyanazt az elkeseredett biztonságkeresést.

Az eső elállt, az ég kitisztult, és a csillagok vonulni kezdtek az égbolton, ahogy a Föld forgott a talpam alatt, engem is magával ragadva. A Föld és én együtt fordítottunk hátat az éjszakának, és közös volt a jutalmunk a nap újabb látogatásának képében – a ködös, mauzóleumi hajnaléban, amely a köpenyével beborította a legmagasabb cédrusok tetejét, és mindent olyanná változtatott körülöttem, mintha géz borítaná.

Azok a vándorok, akikkel aznap reggel találkoztam, nem jelentettek rám veszélyt: az elméjük éppen olyan ködös volt, mint maga az erdő. Éppen úgy, ahogy hajlamosak vagyunk a kopasz fákban idegeneket látni a holdfényben, azon az álmos reggelen az eltévedt Felébredettek is ugyanúgy fává változtak, és én könnyedén kikerültem őket, amikor felbukkantak a ködből, majd ismét belevesztek, egyik a másik után. Olyan érzésem volt, hogy nagyjából a Lost Lagoon és a West End felé tartok, legalábbis azt hittem. A Nyúlvadászat nemsokára megkezdődik, és nekem el kellett jutnom az iskolába, hogy kiszabadítsam Zoët.

De nem így alakult.

Amikor kibukkantam az ösvényem egyik kanyarulatából, egy apró, füves tisztás peremén találtam magam. És egyszeriben már nem kellett megkeresnem Zoët.

Zoë jött el értem.

Ott állt a ködös tisztás közepén, kezével a háta mögött, megmosakodva, és frissen mosott fehér ruhába és szandálba öltöztetve. Amikor észrevett, a szeme felragyogott a felismeréstől, és elmosolyodott, de nem mozdult. Az első reakcióm az volt, hogy odamegyek érte, de valami visszatartott. Talán a látvány végtelen valószínűtlensége. Vagy esetleg az a hang, amit mintha hallottam volna, valami kagylócsendességű dolog a hallóküszöb peremén egyensúlyozva. Suttogás? Talán.

Mindenesetre elhátráltam, majd némán bekúsztam az aljnövényzetbe. Elrejtőztem az egyik mohos fatönk mögött, amelyekkel tele volt a park, és csak figyeltem, és vártam.

Zoën nem látszott aggodalom, amiért elveszített szem elől. Ehelyett üres tekintettel nézelődött körbe. Az alig észrevehető fény felettünk azt jelezte, hogy valahol, a fák lombján túl tiszta az ég, de a parkot továbbra is beborította az a lehullott felhő.

Néhány perc múlva tőlem balra zörögni kezdtek a bokrok, és az egyik gyermek azok közül, akikkel korábban együtt futottam, egy tizenkét év körüli magas fiú lépett ki a tisztásra. Zoë arca ismét felragyogott a láttán. A fiú mosolyogva elindult felé. Mindeközben egy másik alak emelkedett fel Zoë mögött. Gytrash volt az, az öregasszony, akit a könyvtárszobában hagytam, amikor kiszabadítottam Brandont. Hosszú, sötétkék köpenyt viselt, karja alatt egy fonott fűzfakosárral – mintha egyenesen egy tündérmeséből lépett volna elő, egy régiből, amikor a tündérmesék még tündérmesék voltak, ha érti az olvasó, hogy mire gondolok. Nem disneyfikált szemfényvesztések, hanem hátborzongató tanmesék a fiataloknak – „ne menjetek be az erdőbe, mert akkor széttép és felfal titeket egy farkas” üzenetű tanmesék. Gytrash az egyik ilyenből lépett ki.

Amikor az öregek teljesen kimerülnek, átlátszóvá válik a bőrük felszíne, és áttűnik rajta az eggyel lejjebb zakatoló folyékony gépezet. Gytrash úgy nézett ki, mintha az arcát több kilométeren keresztül vonszolták volna egy vidéki földúton egy furgon hátuljához kötve, majd visszaragasztották volna a koponyájára. De a mosolya volt a legrosszabb – a gondoskodás és a nagymamai érzelmek durva utánzata. Az a száj, amelyre az a vérfagyasztó mosoly kiült, az üdvözlések fekete lyuka volt, olyan szélesre húzódott, hogy az öregasszony szemei csillogó gombostűvé mentek össze. Boszorkány volt, ez éppen olyan egyértelműen látszott, ahogyan azok a tengerparti teremtmények pár nappal korábban skorpiók és varjak voltak.

De a fiú ebből semmit nem vett észre. Amikor megpillantotta a banyát, megtorpant, de nem fordult meg, és nem szaladt el. Inkább csak megdermedt, ahogy az őzek teszik, amikor emberrel találkoznak – készen a menekülésre. Ami Gytrasht illeti, ő lassan levette a kosarat a karjáról, majd esetlenül letérdelt, és lerakta a nedves fűre.

Bátorítóan bólogatva, még mindig szélesre nyitott szájjal elkezdett kipakolni egy sor finomságot a kosárból – sütiket, gyümölcsleves dobozokat, néhány foltos almát –, és rendezett vonalban felsorakoztatta őket a földön, anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a fiúról.

Felemelt egy almát, és bátorítóan bólogatott. A fiú nem mozdult, de a tekintete ide-oda villant Zoë és az étel között, és látszott, hogy ki van éhezve. Az ösztönei azt súgták, hogy ne, de Zoë közelsége az öregasszonyhoz azt mondta, hogy de. Amikor ezt Gytrash észrevette, benyúlt a kosárba, és mit húzott elő, hát a plüssmedvét. Látványosan átnyújtotta Zoënak, aki felragyogott a látványától. A karjaiba vette a mackót, a mellkasához szorította, és lassan ringatni kezdte.

A fiú elmosolyodott, és ez elbillentette a mérleget. Megindult a felajánlott alma felé.

– Jól van, jól van… – mondta Gytrash.

Amikor a fiú körülbelül egy méterre került az almától, elszabadult a pokol. Három élénksárgára festett arcú férfi ugrott elő az aljnövényzetből, és vetette magát a gyermekre. Zoë megfordult, és megpróbált elszaladni, de a földre esett. Ekkor láttam meg a kötelet a jobb bokáján. Egy földbe szúrt karóhoz volt kikötve.

Miközben a sárga arcú férfiak leteperték a fiút, Gytrash feltápászkodott, és visítozva táncolni kezdett körülöttük.

– Kötözzétek meg! Kötözzétek meg!

A férfiak pontosan ezt tették, összekötözték a fiú kezét és lábát, majd lihegve hátraléptek, hogy megszemléljék a művüket.

– Elkaptuk! – kiáltott fel egy hosszú kócos hajú kopaszodó férfi örömmel. Az arcára száradt festék a haját is beborította, műanyag sörénnyé ragasztotta össze. – Szóljatok az Admirálisnak, hogy fogtunk még egyet!

– Csss! – sziszegte a másik. – Ne hangoskodj!

A férfi, aki felkiáltott, a mellkasára eresztette az állát, miközben másik két sárgára festett ember bukkant elő a ködből azokkal a dárdákkal, amiket a pincében láttam.

– Nézzétek meg a szörnyeteget. – Az egyik újonnan érkezett gúnyosan felvihogott, és a fiú oldalába szúrta a fegyvere hegyét. A sebből ömleni kezdett a vér, és a fiú némán felsikoltott, rémület hullámzott végig szenvedő arcán. A némaság még szörnyűbbé tette a dolgot: a hang katarzisa nélküli szenvedést rettenetes látni.

Mindeközben Gytrash előreosont, és belemártotta ujjait a sebből folyó vérbe. Majd a szájához emelte a kezét, és kinyújtotta a nyelvét, de a kopaszodó férfi lándzsája félrelökte az ujjait.

– Semmi démonvér a Felébredetteknek! Ne akard, hogy beléd kerüljön ez a szar.

Gytrash dühösen meredt rá, de utána beletörölte a kezét a fűbe, és elcsoszogott.

– Vigyétek, és rakjátok a többihez – mondta a férfi, és a társaival együtt bevonszolták a vergődő fiút a ködbe, miközben az öregasszony újra megpakolta a kosarát, és követte őket. Zoë ismét magára maradt, és olyan volt, mintha mi sem történt volna. Feltápászkodott a földről, majd megállt nagyjából ugyanazon a ponton, mint korábban, kifejezéstelen arccal, karján a bénultan lógó medvével. Az ösvény felé pillantott, ahol engem látott eltűnni, és hosszan bámulta. Majd elfordult.

A Nyúlvadászat megkezdődött.

Én csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan szabadíthatnám ki Zoët. Az lett volna a magától értetődő döntés, ha kisétálok a tisztásra, és megpróbálom rádumálni a sárga férfiakat, hogy engedjék szabadon, de biztos voltam benne, hogy az árfolyamom, mint Charles prófétájáé, az elmúlt huszonnégy órában meredek zuhanásnak indult, és hogy egy ilyen lépés az öngyilkossággal lenne egyenlő. Ezen túlmenően nem volt nálam más, csak a hátizsák, amit Tylertől kaptam a Ragnarökön.

Kiürítettem. Két tárgy ugrott a középpontba azonnal: a rugós bicska és a riasztópisztoly, amellyel a Ragnaröknek jeleztem előző éjjel. A késsel elvághatom a kötelet Zoë bokáján, a pisztollyal pedig remélhetőleg halálra ijeszthetem a Grimm testvéreket és a gonosz boszorkájukat. Olyan némán töltöttem újra, ahogy csak tudtam, bár a csontjaim minden egyes reccsenése és a pisztoly tölténytárának kattanása is sokkal hangosabbnak tűnt a nedves levegőben.

Ahogy egyre melegebb lett, a köd olvadásnak indult, mint a vattacukor az ember szájában. Már ekkor szakadozott volt, és nemsokára teljesen eltűnik az általa biztosított rejtekkel együtt. Nem volt vesztegetni való időm.

Arra a bozótra céloztam a pisztollyal, ahol Charles emberei eltűntek, behunytam a szemem, és meghúztam a ravaszt. A hatás azonnali volt, és nagyon látványos. A hangos sistergést egy neonrózsaszín robbanás követte, amikor a lövedék a földbe csapódott, és szikrázó vegyi tűzzé robbant, fehér, csípős füstöt okádva. Kiáltások hangzottak fel, miközben előrevetettem magam. Szó szerint Zoë lábai elé vetettem magam, kezemben a késsel, és eszeveszetten fűrészelni kezdtem a műanyag kötelet vékony bokája körül. Nem volt könnyű: a kés éles volt, de nem fogazott – nem volt ideális a feladatra.

Majd az elvágott kötél lehullott a földre, és Zoë kiszabadult. Én talpra ugrottam, megfogtam a kezét, és kiszaladtunk a tisztásról, pontosan akkor, amikor korábbi fogvatartói megjelentek Gytrashsal a hátuk mögött, aki üldözésre ösztökélte őket.

Miközben futottunk, a köd tovább oszladozott. Elértük az erdő szélét és a füves játszótereket, amelyek ott terültek el, talán olyan fél kilométerre a Lagoon Drive-tól. Onnan már csak pár utcányira volt a régi lakásunk Tanyával, az egyetlen hely, amelyet el tudtam képzelni lehetséges úti célként.

De ekkor olyasmit láttam meg közvetlenül magunk előtt, amit soha nem fogok elfelejteni.

Charles Ezredét, amint egyenesen felénk indulnak a Lost Lagoon nyugati oldalán lévő régi kőhíd mögül. Lándzsával a kézben szóródtak szét egy nagy játszótéren, arra készülve, hogy bemasírozzanak az erdőbe. És a fejük, mindegyiküké, élénksárgára volt festve.

Ebből a távolságból mintha nem is lett volna arcuk. Úgy tűnt, mintha a testük tetején csak ragacsos, fényes pöttyök lennének. Nyalókakatonák. Itt-ott kötélen vezetett gyermekek is voltak köztük a parkból. Csalik, mint Zoë.

Mi még mindig az erdő árnyékában bújtunk meg, úgyhogy egyelőre nem vehettek észre minket, de kizártnak tartottam, hogy át tudjunk kelni azon a sárga vonalon, mögöttünk pedig semmi nem volt, csak az erdő, még több erdő, majd a haragos óceán. Gondoltam arra, hogy visszamehetnénk a csónakhoz, de fogalmam sem volt, hogy melyik utat kövessem, nem beszélve arról, hogy kifogytam a jelzőlövedékekből, és Tyler már szinte biztosan meghalt. Vagyis, amint kiugrottunk Zoëval a csöbörből, rögtön egy vödör közepén landoltunk.

A tömeg kettévált, és egy alak lépett előre a híd közepéről. A Kék Admirálist nem lehetett mással összetéveszteni, még ebből a távolságból sem: az arca és a ruhája ugyanolyan élénk színű volt, mint a nyári égbolt. Szélesen tárta szét karjait, és utasításokat kiabált, miközben az Ezrede szétterült jobbra és balra, egyre szélesedő sorokban. Majd Charles valami váratlan dolgot tett. Abbahagyta a kiabálást, és bámulni kezdett.

Egyenesen Zoëra és rám.

Kizárt, hogy megláthatott volna, annyira elrejtettek minket az árnyékok és a reggeli köd utolsó foszlányai – de valahogy megérezhette, hogy valaki ott van, és őt nézi. És ettől az érzéstől mozdulatlanná dermedt.

Túl messze voltam tőle ahhoz, hogy láthassam az arckifejezését, hogy bármit láthassak egy őrülten kék ecsetvonáson kívül. De azért összeszedtem a lelkierőmet, és felkészültem arra, hogy mindjárt felkiált, halált és pusztítást küldve ránk.

De nem ez történt.

Ehelyett Charles feje megpördült, hogy hátranézzen a hídon, amelyen az imént kelt át.

Majd egy újabb hangot hallottam – egy autó motorjának összetéveszthetetlen brümmögését, amely olyan különös, de olyan ismerős volt. Ez csak egy dolgot jelenthetett: hogy megérkeztek London Alvásmímelői.

Lövések dördültek, és az Ezred elkezdett visszatolakodni a hídon Charles eszelős noszogatására. Zoë és én kihasználtuk a felfordulást a mezőn, és a Lost Lagoon északi partja felé kezdtünk szaladni. A keményre taposott kavicsos ösvény kihalt volt, és pár perccel később már a város felőli oldalon jártunk, és onnan kanyarodtunk vissza a csatatérré változott helyszínre.

London emberei tucatnyi egyterűben jöttek oda, az útjukat a belvároson keresztül két hókotró tisztította meg, amelyek immár elhagyatottan álldogáltak az út szélén. Az egyterűek a park szélén sorakoztak fel, és az Alvásmímelők a fehér pólójukban és a terepszínű nadrágjukban a járművek nyitott ajtaja mögött guggoltak, onnan lődözték le a feléjük közeledő Felébredetteket. Nem lehettek többen ötvennél-hatvannál, de mindnyájan állig fel voltak fegyverezve, úgyhogy a harc messze nem volt kiegyenlített. Ami azt illeti, kezdte egy mészárlás alakját magára ölteni. Szinte számon lehetett tartani, ahogy a testek egymás után lehulltak: 1000, 999, 998, 997…

Majd egy újabb furcsán ismerős hang következett. Felnéztem, és egy leszálló helikoptert pillantottam meg az immár tiszta égen. Hat méterrel a talaj felett lebegett, miközben fegyveresek lövöldöztek belőle rezzenéstelenül, pontosan célozva Charles Nyúlvadászaira. A Felébredetteknek immár hivatalosan is befellegzett. Tízesével-húszasával intéztek rohamot a felsorakozott egyterűek ellen, pusztán azért, hogy minden egyes próbálkozásnál lekaszálják őket. Az úton máris összegyűlt körülbelül kétszáz holttest.

– Egyszerre! Támadjatok egyszerre!! – üvöltötte hátulról Charles.

A megmaradt Felébredettek sárga hullámban vetették magukat az egyterűek sorára. De az Alvásmímelők tartották a frontot, és gyorsítottak a lövéseik tempóján, miközben a helikopter ott lebegett felettük.

Charles a kezét hol ökölbe szorítva, hol ellazítva figyelte, ahogy a csata kibontakozik. Ekkor meglátott minket. Eszelős gyűlölet ömlött végig az arcán. Képtelen volt szavakba önteni, úgyhogy felüvöltött, és ez az őrült hang mintha még intenzívebbé tette volna a harcot, éppen úgy, ahogy a villámlástól mintha intenzívebbé válna a záporeső.

Ekkorra néhány Felébredett odaért a legközelebbi egyterűhöz, és bedöftek lándzsájukkal a nyitott ablakokon az éppen újratöltő lövészek közé. A többi Alvásmímelő a megrázkódtatás hatására elhagyta a pozícióját, és futás közben kezdett tüzelni, miközben fák és az utcán parkoló járművek mögött kerestek fedezéket. A frontvonal megtört, de Charles emberei még mindig tucatjával hullottak, miközben a helikopterből folyamatosan lövöldöztek a fegyveresek.

Úgyhogy Zoë és én hazamentünk. Ezt csinálja az ember, amikor elfogynak a lehetőségei: hazamegy. Kérdezzünk csak meg egy egyetemről kibukott diákot vagy egy újdonsült anyukát, akinek lelép a párja. Kérdezzük meg a próbaidősöket és a skizofréneket. Mindegy, hogy mi az otthon. Még akkor is, ha az otthon csak hamis remény. Az ember egyszerűen összeszedi magát, és odamegy. Majd leül, és kivárja, hogy most mi történik.

Az öreg társasház nem volt jobb vagy rosszabb állapotban, mint bármelyik másik. Előtte törött üveg, benne az oszlásnak indult holttestek édes szaga. Felballagtunk a sötét lépcsőkön, majd bezárkóztunk a lakásba, ami nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint mindig, annak ellenére, hogy a távollétünk alatt felületesen kifosztották.

Kisétáltam az erkélyre. Ott nem volt túl sok látnivaló, de hallani rengeteget hallottam. Lövések és üvöltések visszhangoztak a fák között, emelkedtek és hulltak vissza, mint az óceán árapálya. Visszamentem a lakásba.

Nem volt rádióadás, amely elnyomhatta volna a hangokat. Nem tehettem többet annál, mint hogy becsukom az erkélyajtót és az összes ablakot, és megvárom, amíg vége lesz.

Nehezemre esett ébren maradni. A szememben ott égett az összes dolog, amit láttam és hallottam. Bújócskáztam egyet Zoëval és a medvével; csipkedtem magam, és a számat harapdáltam, mint Tanya két héttel korábban.

Késő délután ágyba dugtam Zoët, olyan szorosan behúztam a függönyöket a hálószobában, ahogy csak tudtam, majd leültem a nappaliban a kanapéra, és elgondolkoztam azon, hogy most mi legyen. Ha Charles túléli a küzdelmet a parkban, nagyon hamar el fog jönni értünk, és itt keres majd minket először.

Nagyon sebesen közeledett a pillanat, amikor a Felébredettek semmiféle veszélyt nem jelentenek már Zoëra, és ő szabadon távozhat – én pedig nyugodtan alhatok. De addig is, mit tegyek?

Sehogyan nem lehetett megerősíteni az alsó szintet, amely, Vancouverre jellemző módon, nagyrészt üvegből volt. Úgyhogy az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott, és azzal töltöttem az éjszakát, hogy bútorokat dobáltam le a lépcsőházba. Eléggé olyan volt, mintha megőrültem volna, de ez a fajta őrület jólesett. Lesétáltam az első emeletre, és elkezdtem kirángatni a székeket, az asztalokat, a szobabicikliket, a kávéfőzőket és még a könnyebb kanapékat is a lakásokból, majd végigvonszoltam őket a folyosón, hogy ledobjam mindet abba a fekete lyukba. Úgy dolgoztam az izzasztó sötétségben, mint maga az ördög, magamban, magamon nevetve, derékig levetkőzve, izzadságban úszva. Ez volt a legszórakoztatóbb dolog, amit azóta csináltam, hogy véget ért a világ. A testem rettenetesen örült annak, hogy használják, az elmém pedig szinte áttetszőre tisztult.

Amikor a lépcsőház az első emeletig megtelt, felmásztam, és ugrálni kezdtem az összegyűlt holmikon, hogy olyan szorosra passzírozzam őket, amilyenre csak tudom. Majd felsétáltam a második emeletre, és megismételtem a folyamatot. De ekkor már úgy közelítettem meg a feladatot, mint egy kirakós játékot, azon gondolkoztam, hogyan lehet a legügyesebben rátolni azt a széket arra a fiókos szekrényre, vagy azt a gitárt arra a mikrohullámú sütőre. Elképzeltem, amint Charles emberei megpróbálják kibogozni ezt az összevisszaságot, és ismét nevetni kezdtem.

Mire felkelt a nap, a harmadik emeletig feltöltöttem a lépcsőházat. Égő izmokkal a földre csúsztam a legközelebbi fal mellett, és egyszerre nevettem és sírtam. Nódnak mindjárt vége. Megkezdődött a végső visszaszámlálás.

17. nap: Síri köhögés

Intenzív köhögés, amely a halál közeledtét jelzi

Amikor megkezdődött a következő nap, a felhőkarcolók a park felé kezdték vetni hosszú árnyékukat, vádlóan mutogatva a Nyúlvadászat romjaira. Az utcákon síri csend honolt, a gémek ismerős suhogását leszámítva, akik az út túloldalán álló cédrusokról szálltak fel és le. Azok ellökték magukat, és már el is tűntek, de a korábban elfoglalt águk még jó harminc másodpercig fel-le járt.

Amennyire láttam, nekem és Zoënak már csak legfeljebb egy hétig kellett kitartanunk odafent, mielőtt a megmaradt Felébredettek vagy meghalnak, vagy teljesen cselekvésképtelenné válnak. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy képes leszek elég élelmet zsákmányolni az épületből ahhoz, hogy addig is kibírjuk. Ami azt illeti, máris sikerült beszereznem pár doboznyi szinglikaját: füstölt heringet, spárgát és vízigesztenyét. Legnagyobbrészt sárga címkés dolgokat. Még az eszüket vesztett fosztogatókban is van némi igényesség.

De ahhoz, hogy egy hétig kibírjuk, legfőképpen vízre lesz szükségünk, és volt egy elméletem. Alig vártam, hogy próbára tegyem. Amikor magam elé képzeltem az épület vízkészletét, egy elképesztően bonyolult, háromdimenziós hálózat jelent meg előttem – egy teljesen zárt rendszer. De ez a hálózat biztosan nem tökéletes: biztosan vannak benne lejtők és behajlások. És ha ez így van, akkor bizonyos pontjain biztosan megáll a víz; a vízszintes rézcsövekben a falak mögött és a mennyezetekben, amelyek valószínűleg elkerülték a korábbi fosztogatók figyelmét.

Ezt szem előtt tartva kerestem egy fémfűrészt, és munkához láttam a mosdókagylók, kádak és vécék mögötti gipszkartonokban. Átvágtam a rézcsöveket, és a végüket egy korábban talált műanyag vödör felé fordítottam. És működött a dolog. Nem jött ki sok, csak pár csepp itt, pár csepp ott, de délre már majdnem két liter fémes ízű, de tiszta ivóvizem volt kettőnk számára Zoëval. Úgy éreztem, mintha én lennék a legtalálékonyabb férfi Vancouverben, és – tekintettel a konkurenciára – valószínűleg én is voltam.

Amikor visszaértem a lakásba, megebédeltünk: hideg gombalevest ettünk sós keksszel és állott vízzel. Mondanom sem kell, hogy csendben étkeztünk. Zoë a tőle megszokott összpontosítással és elégedettséggel adott egy kis kekszet a medvének (aki leette magát).

Miközben őt figyeltem, azon gondolkoztam, mi lesz ezekkel a gyermekekkel, miután mi eltűnünk. Vajon néma felnőttekké válnak, és ezért néma kisbabáik lesznek? Ha őszinte akarok lenni, egy részem elborzadt attól a bolygótól, amelyet Zoë fajtája népesít be. Az a gondolat, hogy egy általánosságban jóindulatú faj veszi a kezébe a bolygó gyeplőjét, valahogy csalásnak tűnt, értelmetlen dolognak. És mi lesz a küzdelemmel? Mi lesz a zűrzavarral és felfordulással? Ezekkel a kipróbált és bevált jellemformáló erőkkel? Mi lesz a szavakkal?

De ha muszáj megkockáztatnom egy tippet, akkor Zoë és a barátai valószínűleg csak az evolúció következő lépcsőfokai. Ebben az esetben én az idejétmúlt dolgok közé tartozom, és a véleményem éppen úgy nem számít, mint a neander-völgyiek nézetei a kőkerék lehetőségeiről vagy a megzabolázott tűzről.

Miután végeztünk az ebéddel, én kimentem az erkélyre, és, mint arra számítottam is, Charlest pillantottam meg.

A járdán állt, és felfelé bámult rám. Körülötte az a tíz ember gyülekezett, akik valószínűleg a sárga arcú Ezredének utolsó tagjai voltak. Zoë jelent meg mellettem, pufók kezeivel úgy markolászta az erkély öntöttvas korlátját, mint a világ legapróbb börtöntölteléke.

Miközben Charles felém fordított, reszkető arcát néztem, az jutott eszembe, amit apám mondott pár évvel korábban a rákdiagnózisról és a kiábrándító daganatról, amelynek nem sikerült végeznie vele. Azt mondta, hogy az a legrosszabb a rákban, hogy semmi nem változik meg tőle igazán. Az ember ugyanúgy önmaga marad, még a potenciálisan végzetes dráma közepén is. A telefonhívások és az alufóliával letakart lasagnák pár napig vagy egy hétig tartanak, majd abbamaradnak, és az ember ott áll a rákkal, ahogyan korábban ott állt a munkájával, a törlesztőrészletével vagy a másodosztályú házasságával. Apám úgy érezte, ez a betegség legrémesebb titka: nem az a szenvedés, amit okoz, sem a halál, amit kioszt az emberre, hanem az, hogy végső soron milyen hétköznapi. Nos, aznap délután Charles úgy nézett ki, mintha a teste egy olyan ráknak adna otthont, ami túl flegma ahhoz, hogy végezzen vele. És úgy nézett ki, mintha évtizedek óta próbálkozna azzal, hogy kikaparja magából a rákot a puszta körmével. Nód semmilyen újdonságot nem jelentett Charles számára – csak egy régi, keserű álom volt. A vége felé nem valamiféle szörnyeteg bámult fel rám némán, amíg le nem szállt az éj, ő pedig el nem osont, hanem egy hétköznapi ember. És ez volt a legrémisztőbb dolog, amit valaha is láttam Nódban: az emberiség.

19–22. nap: Macskazene

Egy olyan ceremónia, ami naplemente után kezdődik, amikor a zenészek – abból a célból, hogy kimutassák ellenérzéseiket egy férfi vagy nő iránt, aki felháborította őket – összegyűlnek a háza előtt, és szörnyű lármát csapnak csengőkkel, tülkökkel, cintányérokkal és egyéb zajkeltő eszközökkel.

Immár pusztán csak azért írok, hogy ébren tartsam magam. Ezt a bejegyzést körülbelül három napja kezdtem el, és azóta folyamatosan írok, amikor éppen nem vizet és élelmet vadászok Zoënak. És végre itt találom magam, a jelen időben. Az akcióban dús részek lezárultak, és ami maradt, az szigorúan csak a végkifejlet – legalábbis ebben reménykedem.

Egyelőre még nem lenne biztonságos kiengedni Zoët, noha az alvásra való késztetés szinte ellenállhatatlan. Mindennap akad pár olyan pillanat, amikor majdnem elveszítem a csatát, majdnem teljesen idegenné válok önmagam számára, és egyszer s mindenkorra hagyom magam elsodorni. Olyankor Zoëra gondolok, és lassan visszaváltozom önmagammá, mint egy szellem, aki visszaereszkedik korábbi testébe a feje búbján keresztül, a fülébe kapaszkodva. De egyre nehezebb.

Mióta a Nyúlvadászat gajra ment, rengeteg tevékenység folyik a lakásom alatt. Charles és megmaradt hívei folyamatosan próbálják felgyújtani az épületet. Ami azt illeti, ez elég vicces. Bár azt el kell ismernem, hogy elég nehéz felgyújtani egy betonházat – még annak is, aki szellemi képességei teljes birtokában van.

Charles minden naplemente után felmászik arra a szánalmas pódiumra, amit neki építettek, és előad egy dagályos, egyre összefüggéstelenebb szózatot arról, hogy a Ragnarök hazaviszi őt, az én gonosz természetemről, és arról, hogy miféle szörnyeteget őrizgetek én itt, a sötétség tornyában. Majd összeesik, és úgy vergődik, mint egy pisztráng a csónak aljában. Eltelik egy-két óra, és akkor feltápászkodik feldagadt, görbe lábaira, és fröcsög még egy kicsit. Azután ő és még ketten-hárman, akik követik, nekivágnak, és raknak valami félresikerült tüzet az előtérben. Először vihogást szoktam hallani, utána morgást, majd zokogást.

De tegnap éjszaka majdnem sikerült elérniük valamit az erőfeszítéseikkel. Ropogást hallottam és füstszagot éreztem, de a betonváz ismét kifogott rajtuk. Ennek ellenére egy darabig biztosan örülhettek. Amikor nem tüzeket raknak, akkor a bedugult lépcsőházat próbálják szétszedni, vagy a mennyezetbe próbálják befúrni magukat. De egyelőre jól állunk.

Ma este, amikor Zoë a medvéjével játszott, én leosontam a harmadik emeletre. Kihajoltam egy ablakon közvetlenül a színpad fölé, és Charles nevét kiabáltam. Ő felnézett, és halványan elmosolyodott, majd vakon felém kapott. Szegény Charles. Az, hogy nem aludhat, azt jelenti, hogy folyamatosan önmaga kell maradjon – és az a boschi értelemben vett igazság, hogy ez a pokolnak egy elég jó munkadefiníciója. Nem csak az ő esetében, ez mindnyájunkra igaz.

– Paul! Te vagy az? Gyere ki játszani, Paul!

– Hogy vagy, Charles?

– Én egy király vagyok, Paul! Nód az enyém!

– Hát, szívesen látlak benne.

– Tudod, én láttalak. Még korábban! Láttam, ahogy átlépsz valami büdös részegen a járdán valamelyik nap. Vajon aludt? Vagy meghalt? Téged nem is érdekelt! Te nem láttad őt, Paul! Ahhoz, hogy bármit észrevegyél, napokig ébren kellett volna maradnod, nem? De én mindig láttam mindent. Ott volt a parkban egy csinos pár, éppen szakítottak. Utána másnap megláttam a fiút, táskák voltak a szeme alatt. Úgyhogy figyeltem, és láttam a köreit a következő pár napon át – munkába ment, a Starbucksba ment, a Safewaybe ment, hazament. Esetleg a bankba. Néztem, ahogy egyre mélyebbek a táskák a szeme alatt. Akkor tudtam, hogy lát valamit. Talán még engem is megnéz egy pillanatra, amikor elmegy mellettem. Látni kezd engem! De utána valami megijeszti, és elmenekül. És utána? Egy héttel később látom, hogy egy újságot olvas, és ismét össze van rakva. Varázslat! Piával csinálta, vagy porokkal, vagy egy friss pinával, vagy nem tudom, mivel. Utána nem látott engem többé. Nem látott semmit.

– Nem tudom, mit mondjak, Charles. Sajnálom, ha nehéz életed volt. De sok ember élete nehéz volt.

– Miért nem jössz le ide, Paul? Látogasd meg a jó öreg Charlest.

– Tudod, hogy ezt nem tehetem. Vigyáznom kell a gyermekre.

Charles hirtelen dührohamot kap, vonaglani kezd a pódiumon, próbál, de képtelen megállni a lábán.

– Vigyáznod a gyermekre? Miért? Az ártatlanság csak késleltetett kínszenvedés. És a késleltetett kínszenvedés még fájdalmasabb kínszenvedés!

Majd ott térdel, és zokog. Pár perccel később lassan, fájdalmasan a pódium széléhez mászik, egy puffanással leesik a földre, majd elkúszik onnan. Nincs több veszély. Nincs több terv. Nincs több követő. Nincs többé Nód. Akkor láttam utoljára.

24. nap: Forró kagyló

Karácsonyi játék.

Valaki bekötött szemmel térdel, és amikor megütik, ki kell találnia, ki ért hozzá.

Minden nap fontos; a napjaink alkotnak minket. Még a semmilyen napok is – főleg azok, ha azt vesszük, hogy rá tudnak ülepedni mindenre, szép lassan eltemetve más, látszólag meghatározóbb pillanatokat a súlyuk alatt. Most már látom ezt.

Amit tudatlanul „időpocsékolás”-nak neveztünk, az igazából egy eufemizmus volt életünk társasházstruktúrájára; azoknak az elveszett óráknak egy tonnájában sem volt egyetlen gramm pocsékolás sem. Ennek abban lehet látni a bizonyítékát, hogy miközben azt képzeltük, csak elütjük az időt filmekkel, telefonbeszélgetésekkel, a karrierünkkel és a fagyasztott pizzákkal, igazából az idő ütött el minket lassan, de biztosan. De ki tudta ezt? Lehet, hogy ez nem meggyőző érv a védelmünkben, amikor egy ingerlékeny Jézus előtt kell mentegetőznünk majd az Ítélet Napján (most, hogy belegondolok, valószínűleg ma), de akkor is igaz – ki tudta?

Ezekben az utolsó óráimban a Nód bukásáról elmélkedem, továbbá – természetesen – a szavakról. A szavaknak komolyabb ereje van, mint azt az ember gondolná. Hogy is kezdődik a Biblia? Kezdetben vala az Ige. Nód az egyetemista költő csodája volt, azé az érzékeny, fiatal emberé, aki felfedezi, hogy így vagy úgy össze tud fűzni mellékneveket és főneveket, és mindenféle fantasztikus szörnyeteget tud ezekből előállítani: hátrahőkölő tornyok, heves alvás, pánikszerű taxik, szégyenlős gyilkosok meg ilyesmi.

A Nódban töltött idő során hinni kezdtem abban, hogy amit el tudunk képzelni, azt valóra lehet váltani. Bizonyíték kell? Elképzeltük az űrutazást, és megtörtént. Elképzeltük a hologramokat, és azok is valóra váltak. Elképzeltük a teleportációt, és alig pár évvel ezelőtt azt olvastam valamelyik nyáron, hogy néhány ausztrál tudósnak sikerült egy-két centivel odébb teleportálnia egy fénysugarat. Szóval egy Rizskeresztény, egy blemmü, egy égő jégkocka, egy zöld nap vagy egy özvegy madárijesztő csak a hangok és betűk értelmetlen sora lenne? Vagy valamilyen értelemben mind létezik? Hű, nagyon elszaladt velem a ló itt, Babilonban, a szavaim elefántcsonttornyában. Milyen lehet állatnak lenni a szavak hideg frontvonala mögött? Egy grizzlynek, aki a végtelen erdőben jár-kel? Egy vak puhatestűnek a jeges, fekete tenger mélyén? Szavak nélkül látni, felmerülni a szavak rovarhomályából, és csak levegőt szívni? Nem tudom megmondani, milyen lehet. Csak ezt tudom adni helyette. Szavakat, szavakat, szavakat. A jelentést, amely lassan hullámzik oda-vissza, mint egy ugrásra kész kutya farka, az évszázadokat fenyegetve. Nódot.

Leeresztem Zoët a harmadikról. Egy kosárban, egy kötélen. Finoman ér földet a járdán, kiszabadítja magát, majd elszalad a park felé anélkül, hogy visszanézne, a medvéjét lóbálva.

Isten veled ismét, Tanya.

Szóval ez az utolsó bejegyzésem. Ideje mindennek búcsút inteni, az egész világnak, és az összes szónak, amelyet annyira szerettem. Isten veletek. Odamegyek az ágyamhoz, és hanyatt fekszem rajta.

Isten veletek csokoládé és kiskutyák és erekciók és régi futócipők és használt könyvek és karácsonyreggel és ropogósan friss újság és kisbabák és Coca-Cola és napégette bőr fehér vászonlepedőn és rosszkedv és késő éjszakai nassolás és szélessávú internet és Charlie Brown és fagylalt és Beatles és Beach Boys és gyümölcsös turmix és ócskaságboltok és fekete-fehér fényképek és kedvenc könyvek és hideg sör és hóviharok és heves esők és éttermi vacsorák és érkezés és indulás és kimerültség és vizelési inger és fáradtság és biciklik és autók és csókok a nyakba és nyújtózkodás és vitatkozás és víz és só és festmények és árnyék és dickensi árvák és viaszos fenyőtűk és forró homok és cédrusillat és minden sor, amelyet Shakespeare valaha leírt és borotválkozás és izomláz és jégkocka-ropogtatás és postaládák és pattogatott kukorica a moziban és csekkbefizetés és citromillat és

Köszönetnyilvánítások

Köszönet a Bluemouse Booksnak (Kevin és Hetha Duffynak, Lin Webbnek, és főleg a szerkesztőmnek, Leonora Rustamovának, akinek az éleslátása és jó humora megfizethetetlen). Köszönet továbbá annak a sok próbaolvasónak, akik bátorítottak, beleértve Almeda Glenn Millert, Teralee Trommeshausert, F. Paul Markint, Donna Tremblayt, Stephen Mayt és Robin Yassin-Kassabot. Végül pedig, köszönet feleségemnek, Charlene-nak a számtalan átolvasásért és a sok értékes észrevételéért, továbbá a fiainknak, Ethannek és Liamnek, amiért újra és újra végigrágták velem a dolgokat hosszú, dél felé vezető autózásaink során – a csekkeket már postáztam.

A szerzőről

Adrian Barnes Angliában született, de Kanadában nőtt fel, és mind a mai napig ott él. A Selkirki Főiskolán tanít angolt és kreatív írást, emellett több online hírportál tulajdonosa és működtetője.

Barnes első regénye a nagy kritikai sikert arató Nod, amit a megjelenése után jelöltek a rangos Arthur C. Clarke-díjra, a filmjogokat pedig megvásárolta a 20th Century Fox. A következő kötete várhatóan Neverhasbeen címmel jelenik meg 2015-ben.