A KERESKEDŐ ÉS A BÖLCSEK KAPUJA

 

 

Talán nincs olyan ember a földön. aki ha megtehetne, ne menne vissza szívesen a múltba megváltoztatni valamit, helyreigazítani az életében. De biztos megéri?

 

 

Ó, hatalmas kalifa igazhitűek eleje, porig hajlok ragyogásod előtt, nincs nagyobb dicsőség annál, mint hogy színed előtt lehetek, és nem is lesz, míg élek. A történet, amelyet el kell mondanom neked, különösebb mindennél, csodásabb, mintha sikerülne egy szem sarkába vésni a világmindenséget, hisz intés azokhoz, akik ügyelnek az óvó szóra, és lecke azoknak, akik hajlandók tanulni.

Fu’ád ibn Abbásznak hívnak, itt születtem Bagdadban, a béke városában. Apám gabonakereskedő volt, én a legfinomabb kelméket adtam-vettem egész életemben, damaszkuszi selymet, egyiptomi gyolcsot, aranyhímzésű marokkói kendőt. Jómódban teltek éveim, de a szívem mélyén bánat lapult, amelyet sem a fényűzés, sem az alamizsnálkodás nem enyhíthetett. Most úgy állok előtted, hogy egyetlen dirham árválkodik az erszényemben, de béke lakik bennem.

Allah mindennek a kezdete, de hatalmasságod jóváhagyásával mégis ott kezdeném a történetem, amikor egy nap sétára indultam az ötvösök utcájában. Ajándékot kerestem egy férfi számára, akivel üzletet kívántam kötni, és úgy hallottam, kedvét lelné egy ezüsttálcában. Vagy fél órája nézelődtem már, amikor észrevettem, hogy a piac legnagyobb boltját új kereskedő vásárolta meg. Az üzlet nagyszerű helyen állt, biztosan nem kis pénzbe került a megszerzése, hát beléptem az ajtaján, hogy gondosan megvizsgáljam a kereskedő áruját.

Soha addig és azóta sem láttam ilyen csodás portékát. A bejárat közelében asztrolábium állt hét ezüsttel berakott koronggal, óránként ütő vízi órával és egy rézből formált fülemülével, amely dalba kezdett, ahányszor feltámadt a szél. Beljebb más különös szerkezetek sorakoztak, és én úgy csodáltam őket, ahogy kisgyermek bámul a csepűrágóra, amikor egy öregember lépett elő a hátsó ajtó mögül.

– Isten hozott szerény üzletemben, uram – mondta. – Engem Basáratnak hívnak. Hogyan lehetek a szolgálatodra?

– Figyelemre méltó, amit árulsz. Én a világ minden szegletéből való kereskedőkkel szoktam üzletet kötni, ilyesmit azonban még sosem láttam. Elárulod-e, honnan szerzed be ezeket a különleges masinákat?

– Hálás vagyok kedves szavaidért – felelt az öreg. – Tudd meg, minden, amit itt látsz, az én műhelyemben készült a saját két kezemmel, vagy inasom segítségével.

Csodálva figyeltem, vendéglátóm hányféle mesterségben és tudományban otthonos. Sorra kérdezgettem a boltjában található különleges gépezetekről, és hallgattam, ahogy bölcs szavakkal szól az asztrológia, a matematika, a szakrális geometria és az orvoslás dolgairól. Több mint egy órán át beszélgettünk, miközben tiszteletem úgy növekedett, mint a hajnalban nyíló virág, míg végül rátért az alkímia területén végzett kísérleteire.

– Alkímia? – kérdeztem. Elcsodálkoztam. Nem olyan embernek tűnt, mint aki hiábavalóságokra fecsérli az idejét. – Úgy érted, arannyá tudod változtatni a vasat?

– Igen, uram, de az alkimisták nem erre vágynak.

– Hát akkor mire?

– ök az aranynak azt a forrását kutatják, amely olcsóbb, mint a bányászat. Az alkímia titkai között ott az aranycsinálásé is, ám az eljárás olyan fáradságos, hogy ahhoz képest egy hegy gyomrába ásni könnyebbnek tűnik, mint a barackszüret.

Elmosolyodtam.

– Ravasz válasz! Ki vitathatná, hogy tanult ember vagy, ám én eléggé bízom a magam eszében ahhoz, hogy ne higgyek az alkímiában.

Basárat elgondolkodva nézett rám.

– Nemrégiben megépítettem valamit, ami megváltoztathatja a véleményedet. Te volnál az első, akinek megmutatom. Érdekel?

– Nagy örömömre szolgálna.

– Akkor kérlek, kövess. – A boltja hátuljában lévő ajtóhoz vezetett. A következő szoba egy műhely volt, olyan eszközökkel teli, amelyeknek célját sem tudtam elképzelni. Egy vasrúd, annyi rézdróttal bevonva, hogy az elérne az égig, egy higanyban úszó, kör alakú márványlapra emelt tükörtorony... de Basárat egy pillantást sem vetett rájuk, és továbbment.

Egy, a mellkasom magasságáig érő, biztosan megépített talapzathoz intett, amelyre vastag, álló fémgyűrűt emeltek. A gyűrű széleit csak két kitárt kar érte volna át, és az egész olyan testesnek látszott, hogy csupán hatalmas erővel lehetett volna megmozdítani. Színe fekete volt, mint az éjszaka, s oly simára volt csiszolva, hogy akármi más színben tükörnek is beillett volna. Basárat arra kért, úgy álljak, hogy oldalról nézzek a gyűrűre, míg ő szembe lépett vele.

– Kérlek, jól figyelj – mondta. Kezét jobbról keresztüldugta a gyűrűn, de az nem bukkant elő a túloldalon. Úgy tűnt, mintha könyékből levágták volna mindkét karját, és ő most a csonkokkal hadonászna. Mégis sértetlennek látszott minden porcikája, amikor hátrébb lépett. Nem hittem volna, hogy egy ilyen bölcs férfiú szemfényvesztő trükkökkel próbál elkápráztatni, még ha ügyesen végezte is a feladatát – mindenesetre udvariasan megtapsoltam.

– Várj még egy percet – mondta, és kevéssel arrébb ment.

Vártam, és bármily hihetetlen, most balról két kar nyúlt ki a gyűrűből, anélkül, hogy egy test megtartotta volna. Ruhaujja Basárat köpönyegéhez illett, fel-le mozgott, integetett, majd visszahúzódott a gyűrűbe és köddé vált.

Az első trükk, gondoltam, legfeljebb ügyes hókuszpókusz volt, de ez az utóbbi magasan felülmúlta. Az alap vagy a gyűrű maga túl keskenyek voltak ahhoz, hogy elrejtsenek egy embert.

– Nagyon ravasz! – kiáltottam fel.

– Köszönöm, de ne hidd, hogy bűvészmutatványt láttál. A gyűrű jobb oldala jó néhány másodperccel a baloldal előtt jár. Ha átlépsz rajta, az időnek ezt a darabját is átléped.

– Nem értem.

– Hadd mutatom meg újra az egészet!

Az öreg ismét átdugta a karját a gyűrűn, ami újból eltűnt. Rám mosolygott, és közben előre-hátra hajladozott, mintha kötélhúzást játszana. Majd hátrébb lépett, és felém fordította nyitott tenyerét. Egy gyűrű feküdt benne, amit azonnal felismertem.

– Az az én gyűrűm! – megnéztem, a gyűrű ott volt az ujjamon. – Elővarázsoltál egy másolatot!

– Tévedsz. Ez valóban a te gyűrűd. Várj!

A másik oldalon ismét előbukkant a kar. Ki szerettem volna tudni a titkát, odaugrottam, hogy elkapjam. Nem műkéz volt, valóban olyan meleg és élő volt, akár az enyém. Megrántottam, de ő visszafelé húzott, azután zsebtolvajhoz méltó fürgeséggel lerántotta a gyűrűmet, majd visszahúzódott és semmivé vált.

– Eltűnt a gyűrűm! – kiáltottam fel.

– Ne félj, uram! Itt van. – Az öreg visszaadta az ékszert, amelyet a kezében tartott. – És bocsáss meg az apró tréfáért.

Az ujjamra csúsztattam a gyűrűt.

– Már azelőtt nálad volt, hogy elvették volna tőlem – csodálkoztam.

Abban a pillanatban egy kar nyúlt ki ezúttal a jobbról.

– Hát ez meg mi? – borzadtam el. Felismertem a ruhaujjáról, mielőtt újra eltűnt volna, de most senki nem előzte meg a másik oldalról.

– Emlékezz vissza. A gyűrű jobb oldala megelőzi a balt. – Az öreg a túlsó félhez sétált, és belenyúlt: a keze természetesen nem bukkant elő emitt.

Hatalmasságod már biztosan régen megértette, én azonban csak akkor fogtam tel, hogy bármi történik a jobb oldalon, néhány másodperccel később esik meg a kiegészítése balról.

– Ez mágia? – kérdeztem.

– Nem, uram, még sosem találkoztam dzsinnel, és ha úgy esne, hogy látok egyet, a legegyszerűbb üzletet sem bíznám rá. Ez az alkímia egy formája.

Elbeszélte, mily régóta kereste a valóság bőrének pórusait, azokat az apró lukakat, amelyek az élő fába vájt féregjáratokhoz hasonlatosak, majd amikor rátalált egyre, sikerült megnövelnie és kinyújtania, úgy, ahogy az üvegfúvó mester változtat egy cseppnyi folyékonyra olvasztott üveget hosszúnyakú pipává; ezek után hagyta, hogy az idő úgy fodrozódjon az egyik végén, mint a víz, és a másik oldalt megdermedjen, mint a cukor.

Bevallom, nem értettem meg teljesen szavai jelentését, így nem kezeskedhetem igazukért. Csak ennyit válaszoltam tehát:

– Igazán varázslatos, amit létrehoztál.

– Köszönöm – felelte –, de ez még csak bevezető ahhoz, amit valójában eléd szeretnék tárni.

Megkért, tartsak vele a következő szobába, amely az előző mögött helyezkedett el. A szoba közepén álló kör alakú ajtóhoz vezetett, amelyet ugyanaz a fényesre csiszolt fém keretezett, mint a gyűrűt.

– Az előbb a Másodpercek Kapuját láttad – mondta. – Ez az Évek Kapuja. A küszöb két oldalát húsz év választja el egymástól.

Beismerem, nem fogtam fel azonnal szavai értelmét, lelki szemeim előtt láttam, ahogy jobbról átdugja a karját az ajtónyíláson, és húsz évet vár, mielőtt az túlnan megjelenik: bűvésztrükknek meglehetősen hosszadalmas. Mindezt elárultam neki, ő meg nevetett:

– Így is használhatnánk – mondta –, de képzeld csak, mi történik, ha belépsz azon az ajtón.

A jobb oldalon állt, közelebb intett magához, és az ajtónyílásra mutatott:

– Nézd csak!

Benéztem. A túloldalon más szőnyegeket és párnákat láttam, mint amikor a szobába léptem. Arrébb fordítottam a fejem, és megértettem, hogy az ajtókereten át egy másik szobába tekintettem, mint amelyben álltam.

– A szoba, amit látsz, húsz évnyire van tőled – mondta Basárat.

Pislogtam, mint a sivatagban tévelygő, amikor víz képe jelenik meg előtte, de a látvány nem változott.

– És azt mondod, átléphetnék oda? – hitetlenkedtem.

– Át bizony. És azzal a lépéssel a húsz évvel későbbi Bagdadba jutnál. Megkereshetnéd öregebb önmagad és elbeszélgethetnél vele. Azután újra átléphetnéd az Évek Kapuját, hogy visszatérj a jelenbe.

E szavak hallatán forogni kezdett körülöttem a világ.

– Te már megtetted? – kérdeztem. – Átléptél már a jövőbe?

– Nemcsak én, hanem számos üzletfelem is.

– Nemrég még azt mondtad, hogy eddig csak nekem mutattad meg.

– Ezt a kaput valóban. De sok éven át volt egy boltom Kairóban, ott építettem meg az első Évek Kapuját. Abban a városban nem kevesek előtt feltártam a titkot, és használtuk is Kaput.

– Mit tudtak meg, akik idősebb önmagukkal beszélgettek?

– Mindenki mást. Ha kívánod, elmesélem egy ilyen ember történetét. – Basárat el is mondta nekem a történetet, és ha Hatalmasságod kívánja, most felidézem, amit tőle hallottam.

 

***

 

A szerencsés kötélverő története

 

Élt egyszer egy fiatal férfi, akit Hasszánnak hívtak és kötélverőként kereste meg a napi betevőt. Átlépett az Évek Kapuján, hogy megtudja, milyen lesz Kairó húsz évvel később, és bámulva nézte, hogy megnőtt a város. Olyan érzés fogta el, mintha egy selyemszőnyegbe hímzett mintában járna, és bár a város sem több, sem kevesebb nem volt, mint Kairó, igazi csodálattal tekintett a legközönségesebb utcarészletre is. Eljutott a Zuwejla kapu elé, ahol kardtáncosok és kígyóbűvölők szórakoztatták az embereket, amikor megszólította egy vándor asztrológus:

– Fiatalember! Szeretnéd megismerni a jövődet?

Hasszán nevetett.

– Már ismerem – felelte.

– Azt csak szeretnéd megtudni, vár-e rád nagy vagyon?

– Kötélverő vagyok, tudom, hogy úgyse vár.

– Hogy lehetsz benne ennyire biztos? Nem hallottál még a köztiszteletben álló kereskedőről, Hasszán Al-Hubbaulról, aki szintén kötélverő volt ifjúkorában?

Ez már kíváncsivá tette. Másoktól is kérdezősködni kezdett a piacon, és megtudta, hogy jól ismerik a nevét errefelé. Elmondták neki, hogy a Habbánijja negyedben lakik a város jómódú polgárai között, így azután odasétált, és megkérte az utcán járókat, mutassák meg neki a házát: az övé volt a legnagyobb minden ház közül.

Bekopogott, egy szolga tágas és gazdagon berendezett terembe vezette szökőkúttal a közepén. A vendég várt, míg a szolga a gazdájáért ment, de a sok csiszolt elefántcsont és márvány láttán elfogta az érzés, hogy nincs ott semmi keresnivalója; épp ki akart surranni, amikor belépett idősebb önmaga.

– Végre itt vagy! – szólalt meg az öreg. – Már vártalak.

– Igazán? – csodálkozott el Hasszán.

– Hát, persze, hiszen én látogattam meg öregebb magamat, ahogy most te engem. Oly régen történt, hogy már elfelejtettem a pontos napját. Jer, vacsorázz velem!

Az étkezőhelyiségbe mentek, ahol a szolgák pisztáciával töltött, mézbe mártott csirkét, fűszeres gránátalmával sült bárányt hordtak elébük. Az idősebb Hasszán elmondott néhány apróságot az életéből, beszélt sokféle üzleti érdekeltségről, de arról hallgatott, hogyan lett belőle kereskedő, említette a feleségét, de hozzátette, még nincs itt az ideje, hogy a fiatalabbik megismerje. Inkább arra kérte a látogatót, hogy emlékeztesse őt gyermekkora csínytevéseire, és kacagva hallgatta azokat a történeteket, amelyeket már rég elfelejtett.

Végül az ifjabb Hasszán megkérdezte:

– Hogyan fordult ekkorát a szerencséd?

– Most csak ennyit mondhatok: amikor kendert kell venned a piacon és a Fekete kutyák utcáján jársz, ne a déli oldalon menj végig, ahogy szoktad. Használd az északi felét.

– És akkor többre jutok, mint eddig?

– Tedd, amit mondtam. Most menj haza: kötelet kell készítened. Tudni fogod, mikor érdemes újra eljönnöd hozzám.

Az ifjú visszatért hát a saját korába, és azt tette, amit idősebb fele tanácsolt: még akkor is az északi oldalon járt, amikor oda semmi árnyék nem esett. Pár nappal később egy megbokrosodott ló rohant éppen szembe vele az utca déli felén, akit talált, megrúgott, másra egy nehéz pálmaolajos korsót borított rá, volt, akit meg is taposott. Amikor újra elcsendesedett a környék, Hasszán kérte Allahot, hogy a sebesültek gyógyuljanak meg hamar, a halottak nyugodjanak békében és hálatelt szívvel megköszönte saját megmenekülését.

Másnap Hasszán újra belépett az Évek Kapuján, és felkereste öregebb magát.

– Neked bajod esett, amikor feléd rohant a ló? – kérdezte.

– Nem, hiszen követtem idősebb önmagam tanácsát. Ne feledd, te meg én egyek vagyunk, bármi, ami veled megesik, egyszer már megesett velem.

Így azután az öregebb Hasszán utasításokat adott, az ifjabb pedig engedelmeskedett. Attól kezdve nem a szokásos árustól vett tojást, és elkerülte azt a betegséget, amely másokat utolért. Feleslegesen sok kendert vásárolt, és ennek köszönhetően akkor is folytathatta a munkát, amikor versenytársai egy késlekedő karaván miatt nem jutottak alapanyaghoz. A jó tanácsoknak köszönhetően sok bajt elkerült, ő mégsem értette, miért nem árul el neki ennél is sokkal többet az idősebb maga. Ki lesz a felesége? Hogyan válik tehetőssé?

Egy napon Hasszán eladta a piacon az összes kötelét, és zsebében szokatlanul teli erszényével sétált hazafelé, amikor beleütközött egy kisfiúba. A zsebébe nyúlt, észrevette, hogy a pénz eltűnt. Nagyot kiáltott, és sarkon fordult, hogy megkeresse a tömegben a tolvajt. A fiú meghallotta a kiáltást, és futásnak eredt az emberek között. Hasszán még látta felvillanni a gyerek tunikájának szakadt könyökét, ám hamar szem elől vesztette a menekülőt. Először nem értette, miért nem figyelmeztette őt idősebb része. A meglepetés azonban hamar dühvé változott, és ő a gyerek után iramodott. Keresztültört a tömegen, minden útjába akadó fiú könyökét megnézte, míg végül szerencsésen rálelt a zsebtolvajra. Egy gyümölcsöskordé alatt lapult. Hasszán megragadta, és világgá kiáltotta, hogy tolvajt fogott, kérte, hívják az őrséget. A fiú úgy félt a börtöntől, hogy a földre dobta az erszényt, és sírva fakadt. A férfi ránézett, a haragja elszállt, és elengedte a foglyát.

Amikor legközelebb meglátogatta, meg is kérdezte öregebb magát:

– Miért nem figyelmeztettél a zsebtolvajra?

– Talán nem volt élvezetes és tanulságos találkozás? – kérdezte a másik.

Hasszán már éppen megrázta volna a fejét, amikor valami más jutott eszébe.

– Valóban élveztem – ismerte el. Amikor a fiút üldözte, és fogalma sem volt róla, elkapja-e vagy sem, a szíve gyorsabban kezdett dobogni, úgy, ahogy már nagyon rég nem. A fiú könnyeit látva pedig a próféta tanítása jutott eszébe a könyörület becséről, és ő erényesnek hihette magát, hiszen elengedte a tolvajt.

– Jobban örültél volna, ha megfosztalak ettől az érzéstől?

Ahogy az ember felnövekedvén megérti az ifjúkorban még feleslegesnek tűnő szokások jelentőségét, úgy értette meg Hasszán, hogy nemcsak a felfedett, hanem a rejtve maradó titkoknak is megvan a maguk értéke.

– Nem – bólintott végül. – Jól tetted, hogy nem figyelmeztettél előre.

Az idősebb Hasszán látta, hogy fiatalabb fele megértette, mire gondol.

– Most hát elárulok neked valami nagyon fontosat. Bérelj lovat. Menj a várostól nyugatra a hegyek lábához; a pontos utat is elárulom. Egy ligetet találsz majd ott, és a fák közt egyet, amelyet villám sújtott. E fa gyökereinél keresd meg azt a követ, amelyet a legnehezebb felfordítani, és ott áss mélyre.

– Mit keressek?

– Ha meglátod, ráismersz.

Másnap Hasszán kilovagolt a hegyek lábához, és addig kereste, míg meg nem találta a fát. A földet kövek borították körülötte, Hasszán felfordított egyet, és mély lukat ásott alatta, azután felfordított egy másikat és harmadikat. Végül az ásója beleütközött valamibe, ami nem kő és nem föld volt. Félresöpörte a göröngyöket és egy bronzládára lelt, amely aranydinárokkal és csodás ékszerekkel volt teli. Még életében nem látott ehhez hasonlót. A ládát felkötötte lova hátára és visszalovagolt Kairóba.

Amikor legközelebb találkozott öregebb magával, megkérdezte:

– Kitől tudtad meg, hogy hol a kincs?

– Magamtól – felelte az öreg. – Épp úgy, ahogy te. És hogy miképpen jutott tudomásunkra az a hely, arra nem találok más magyarázatot, csak azt, hogy Allah akarta így. De mi más magyarázat volna ezen kívül a világon bármire?

– Esküszöm, jól sáfárkodom majd a bőséggel, amellyel Allah áldott meg – felelte erre az ifjú Hasszán.

– Én pedig megújítom ezt az esküt – felelte az öregebbik. – Most találkoztunk utoljára. Ezentúl magadnak kell rátalálnod a helyes útra. Béke legyen veled!

Így azután Hasszán hazatért, az aranyból sok kendert vásárolt, munkásokat szerződtetett és tisztességes bért fizetett nekik: jó áron adott el kötelet mindenkinek, akinek arra volt szüksége. Feleségül vett egy szép és okos nőt, akinek tanácsait követve más árukkal is kereskedni kezdett, míg végül jómódú és köztiszteletben álló férfiú vált belőle. Mindvégig bőkezűen juttatott alamizsnát a szegényeknek és tisztességben élt. Így teltek napjai boldogabban a boldogokénál, míg magával nem ragadta a halál, a könnyek forrása, minden öröm elrablója.

 

***

 

– Ez bizony különleges történet – mondtam. – Ha bárki kételkedne abban, tanácsos-e használni a Kaput, ez biztosan meggyőzi.

– Bölcsen teszed, ha nem hiszel nekem egykönnyen – felelte Basárat. – Allah megjutalmazza azokat, akiket meg akar jutalmazni, és megbünteti azokat, akiket büntetni akar. A Kapu nem változatja meg azt, ahogy ő tekint rád.

Bólintottam, mert azt hittem, értem szavait.

– Még ha sikerülne is elkerülnöd mindazt a szerencsétlenséget, amit az öregebb feled átélt, arra nincs biztosíték, hogy nem lesnek rád más bajok.

– Nem. Bocsásd meg egy vénembernek, ha nem beszél elég világosan. A Kapun való átlépés nem olyan, mint a sorshúzás, ahol minden újabb próba újabb lehetőségeket enged meg. Inkább olyan, mint egy kastély titkos átjárója, amelynek segítségével gyorsabban jutsz el abba a szobába, ahova más termeken át úgyis beléphetnél. A szoba ugyanaz marad, bármelyik ajtaján érkezel is.

Elcsodálkoztam

– A jövő is biztos? Épp olyan megváltoztathatatlan, mint a múlt?

– Azt mondják, a bűnbánat és a vezeklés eltörli a múltat.

– Ezt én is hallottam már, de félek, nem igaz.

– Sajnálom, hogy így vélekedsz – felelte Basárat –, mert annyit elmondhatok: a jövő sem más, mint a múlt.

Ezen elgondolkoztam. 

– Aki tehát megtudja, hogy húsz év múlva meghal, az semmit sem tehet, hogy elkerülje a sorsát?

Bólintott. Ez elkedvetlenített, de nem sokkal később eszembe jutott, hogy talán épp ez nyújthat biztonságot is.

– Aki tehát megtudja, hogy húsz év múlva még az élők között van – mondtam –, akkor azt semmi baj nem érheti a következő két évtizedben. Félelem nélkül indulhat csatába, hiszen nem eshet bántódása.

– Ez lehetséges – mondta. – De az is lehet, hogy aki így szerzett magabiztosságával visszaél, az már akkor sem talál rá idősebb magára, amikor először használja a Kaput.

– Ó, ezek szerint csak a bölcs találhat rá öregebb felére? – csodálkoztam.

– Engedd meg, hogy elmeséljem neked egy másik ember történetét, aki használta a Kaput; azután döntsd el magad, bölcs volt-e vagy balga.

És Basárat el is mondta a történetet, amelyet, ha Hatalmasságod kedvére van, most én is elmondok.

 

***

 

Az önmagát megrabló takács története

 

Élt egyszer egy ifjú, akit Adzsíbnak hívtak, szőnyegeket szőtt és szerényen élt, de arra vágyott, hogy belekóstolhasson a jómódúak boldog életébe. Amikor hírét vette Hasszán történetének, Adzsíb azonnal átlépte az Évek Kapujának küszöbét, hogy megkeresse korosabb magát, aki majd biztosan olyan gazdag és segítőkész lesz, mint az öreg Hasszán.

Ahogy megérkezett a húsz évvel későbbi Kairóba, ő is elment a gazdagok Habbánijja negyedébe és Adzsíb ibn Táher háza után kérdezősködött. Arra is felkészült, hogy ha oly valakivel találkozik, akit ismert, és annak feltűnik a két ember közötti hasonlóság, azt fogja mondani, ő Adzsíb fia, és most érkezett Damaszkuszból. De hiába: nem talált senkit, akinek ismerősen csengett volna a neve.

Végül úgy döntött, visszatér régi környékére, és ott próbálja kitudni, merre költözött. Amikor megérkezett egykori utcájába, megállított egy fiút, és azt kérdezte tőle, tudja-e, hol lakik az Adzsíb nevű férfi. És a fiú a saját régi házára mutatott.

– Ott élt azelőtt – mondta Adzsíb. – De hol lakik most?

– Ha tegnap óta elköltözött, akkor nem tudom, hova ment – felelte a fiú.

Adzsíb kételkedett. Lehetséges, hogy öregkorában, húsz évvel később is ugyanabban a házban lakik? Ez azt jelenti, hogy nem gazdagodott meg, és az öreg nem tud jó tanáccsal szolgálni, olyannal legalább is biztos nem, ami pénzt hozhat a házhoz. Miért különbözik az ő sorsa ennyivel a kötélverőétől? Adzsíb remélte, hogy a fiú téved, megállt a házzal szemben, és figyelt.

Végül kilépett az ajtón egy férfi, és ő összeszoruló szívvel ismerte fel megvénült önmagát. Az öreg Adzsíbot egy asszony követte, a felesége lehetett, de a leselkedő ügyet sem vetett rá, csak arra tudott gondolni, hogy nem gazdagodott meg. Rémülten nézte az idős pár viseltes ruháit, míg azok el nem tűntek a szeme elől. Ugyanaz a kíváncsiság hajtotta, ami miatt a férfiak megnézik a kivégzettek fejét, odament hát az ajtóhoz. A kulcsa beleillett a zárba, és ő belépett. A berendezés megváltozott, de egyszerű és kopott maradt. Adzsíb nagy-nagy szomorúsággal vette szemügyre a szobát. Húsz év telik el, és neki nem futja díszesebb párnára?

Hirtelen ötlettől vezérelve odalépett a ládához, amelyben a pénzét tartotta, és kinyitotta a fedelét: a láda aranydinárokkal volt tele.

Adzsíb igen elcsodálkozott. Öregebb magának van egy arannyal teli ládája, és mégis ilyen egyszerű ruhákban jár, sőt, húsz éve ugyanabban a kis házban lakik!

Miféle zsugori, keserű ember lehet az ő öregebb fele, gondolta, hogy nem akarja élvezni a vagyonát! Adzsíb rég tudta, hogy az embernek nem szabad sírba vinnie azt, amije van. Hogyan felejtheti ezt el vén korára?

Arra gondolt, a gazdagságot annak kell birtokolnia, aki örömét leli benne, és ez ő maga volt. Az még csak nem is lopás, ha későbbi saját magától veszi el a pénzét, gondolta, hiszen ő maga kapja meg. A vállára lendítette a ládát, és nagy nehezen visszacipelte az Évek Kapuján át a régi, jól ismert Kairóba.

Újonnan szerzett kincsei egy részét letétbe helyezte egy bankárnál, de mindig magánál hordott egy arannyal megtömött erszényt. Damaszkuszból hozatta köntösét, Córdobából a papucsát és Khorászánból drágakövei díszített turbánját. A jómódúak negyedében bérelt házat, a legszebb szőnyegekkel és vánkosokkal rakta tele, és szakácsot fogadott, hogy a gyomrát kényeztesse.

Felkereste annak a nőnek, Táhirának a bátyját, akit a távolból régóta kívánt. Táhira testvére patikus volt, a húga a boltban segített neki. Adzsíb néha gyógyszert vett nála, csak azért, hogy megszólíthassa. Egyszer látta, ahogy lecsúszik a fátyla, és olyan fekete és szép szemeket pillantott meg, mint a gazelláé. A bátyja sosem egyezett volna bele abba, hogy egy takács vegye feleségül, de Adzsíb most már megfelelő kérő lett. A báty igent mondott, és Táhira sem tiltakozott, hiszen ő is vágyott Adzsíbra, aki nem sajnálta a pénzt az esküvőjükre. A várostól délre folyó csatornán bérelt bárkát, zenészeket és táncosokat hivatott, és pompás gyöngy nyakláncot ajándékozott jövendőbelijének. A környéken csak erről az esküvőről beszélt mindenki.

Adzsíb alaposan kiélvezte mindazt az örömet, amit pénzen megvehetett magának meg Táhirának, és egy hétig, vagy kettőig a kiválasztottak életet élte. Csakhogy egy nap, amikor hazatért, házának ajtaját betörve találta, odabentről minden aranyat és ezüstöt elvittek. Előbújt a halálra rémült szakács, és elmondta, hogy a rablók Táhirát is magukkal hurcolták.

Adzsíb addig imádkozott Allahhoz, míg az aggodalomtól fáradtan el nem aludt. Másnap reggel kopogtatásra ébredt. Egy idegen érkezett.

– Üzenetet hoztam. – mondta.

– Milyen üzenetet?

– A feleséged biztonságban van.

Adzsíb gyomrát úgy marta a düh és a félelem, mint a fekete epe.

– Mit kértek érte?

– Tízezer dinárt.

– Ez több, mint amennyim van! – kiáltott fel Adzsíb.

– Velem ne alkudozz – mondta a rabló. – A saját szememmel láttam, hogy úgy szórod a pénzt, ahogy más vizet önt a földre.

Adzsíb térdre esett.

– Pazaroltam. A próféta nevére esküszöm, nincs annyi pénzem!

A rabló a szemébe nézett.

– Gyűjtsd össze mindenedet, és holnap, ugyanebben az órában legyen itt. Ha úgy látom, elrejtesz előlem valamit, a feleséged halálnak halálával hal meg. Ha úgy látom, nem próbálsz becsapni, az embereim visszahozzák az asszonyod.

Adzsíb tudta, hogy nincs más választása.

– Így lesz – felelte, és a rabló elment.

Másnap elment a bankárhoz, és visszakérte tőle minden megmaradt pénzét. Vagyonát odaadta a rablónak, aki jól látta Adzsíb szemében a kétségbeesést, és elégedett volt vele. Úgy lett, ahogy ígérte, Táhirát még aznap este hazahozták.

Férj és feleség megölelték egymást, és Táhira így szólt.

– Nem hittem, hogy ily sok pénzt kifizetsz értem.

– Nélküled nem lelném benne örömöm – felelte Adzsíb, és ő maga is elcsodálkozott azon, hogy szívéből jöttek a szavai. – Most csak azt sajnálom, hogy nem vehetem meg neked mindazt, amit megérdemelsz.

– Soha többé ne vegyél nekem semmit.

Adzsíb meghajtotta a fejét.

– Úgy érzem, a saját bűneimért bűnhődöm.

– Miféle bűnökért? – kérdezte Táhira, de Adzsíb nem felelt. – Még sosem kérdeztem ezt tőled – folytatta a felesége –, de azt tudom, hogy nem örökölted a vagyonod. Áruld el: loptad?

– Nem – vágta rá Adzsíb, mert sem asszonyának, sem magának nem akarta bevallani az igazat.

– Kaptam.

– Kölcsönbe?

– Nem. Nem kell visszafizetnem.

– És nem is akarod visszafizetni? – Táhira igencsak meglepődött. – Nem bánt, hogy egy másik ember fizetett az esküvőnkért? Hogy ő váltott ki a rabságból? – Látszott, majd elsírja magát. – Mondd csak, akkor a te feleséged vagyok-e, vagy inkább azé a másik férfié?

– Az enyém vagy.

– Hogy lehetnék, amikor még az életemért is annak a másiknak tartozom?

– Nem akarom, hogy kételkedj a szerelmemben – kiáltott fel Adzsíb. – Esküszöm, hogy az utolsó dirhemig visszafizetem azt a pénzt!

Így azután Adzsíb és Táhira visszaköltözött a férfi régi otthonába, és gyűjteni kezdte a pénzt. Mindketten Táhira bátyjánál dolgoztak a patikában, és amikor ő a jómódúak illatszerárusa lett, folytatták a kereskedést: gyógyírt adtak el a betegeknek. Szép bevételük volt, de a lehető legkevesebbet költötték, szerényen éltek, és megfoltozták a régi szőnyeget, ha elszakadt, nem vettek újat. Adzsíb éveken át elmosolyodott, amikor egy ezüstöt pottyantott a ládába, és azt mondta a feleségének, ez is csak arra emlékezteti, mennyire szereti őt. Azt mondta, ha egyszer megtelik is a láda, még mindig ő nyert az üzleten. De nem könnyű megtölteni pénzzel úgy egy ládát, ha csak nagy ritkán kerül bele a következő érme, és ami takarékosságnak indult, az idővel zsugorisággá vált; a bölcsesség helyett a szűkmarkúság vezette őket. És ami még ennél is rosszabb, Adzsíb és Táhira szerelme is megkopott, és mindkettő a másikat okolta azért a pénzért, amit nem költhetett el. Így teltek el az évek, Adzsíb megöregedett, és arra várt, hogy másodszor is meglopják.

 

***

 

– Mily különös és szomorú történet! – kiáltottam fel.

– Valóban az – bólintott Basárat. – Mit gondolsz, bölcsen cselekedett Adzsíb?

Tétován feleltem:

– Nem tisztem, hogy ítéljek fölötte – mondtam.

– Együtt kell élnie tettei következményeivel, ahogy nekem is az enyémekkel.

Egy pillanatra elhallgattam, majd hozzátettem.

– Azt az őszinteséget becsülöm Adzsíbban, amivel elbeszélte neked mindazt, amit tett.

– Ó, hiszen Adzsíb nem fiatalon mesélte el nekem ezeket. Amikor hátán a ládával átlépett a Kapun, húsz évig színét sem láttam. Már jóval korosabb volt, amikor újból felkeresett. Hazament, nem találta a ládáját, és úgy érezte, ha már megfizette minden adósságát, el is mesélheti, ami megesett vele.

– Valóban? Az első történetben szereplő Hasszán is felkeresett öregkorában?

– Nem. Az ő történetét az ifjabb felétől hallottam. Az idősebb Hasszán sosem jött vissza a boltomba, de a helyébe érkezett más látogatóm, aki olyan titkokat mesélt Hasszánról, amit ő maga sosem árult volna el nekem. – És ezzel Basárat el is mondta látogatója történetét.

Ha Hatalmasságodnak is úgy tetszik, most én is elmondom, amit tőle hallottam.

 

***

 

A feleség és a szerető története

 

Ránija már sok-sok éve Hasszán asszonya volt, és boldogan élt urával. Egy nap látta, hogy férje egy fiatalemberrel ebédel, aki épp úgy nézett ki, ahogy Hasszán, amikor sok évvel azelőtt megismerte. Oly nagyon elcsodálkozott, alig bírta megállni, hogy meg ne zavarja a férfiak társalgását. Amikor az ifjú távozott, ő azonnal tudni akarta, ki járt náluk, és a férje egy hihetetlen történettel válaszolt.

– Rólam beszéltél neki? – kérdezte az asszony. – Te már tudtad, milyen élet vár ránk, amikor először találkoztunk?

– Ahogy megláttalak, rögtön tudtam, hogy a feleségem leszel – mosolygott rá Hasszán. – De nem azért, mert bárki elárulta. Asszony, ugye te sem akarod elvenni tőle ezt a pillanatot?

Így azután Ránija sosem beszélt a férje fiatal formájával, de kihallgatta a két Hasszán beszélgetéseit, és titokban megleste őket. A szíve gyorsabban vert a fiatal arc láttán. Az emlékeink néha becsapnak édességükkel, de most, ahogy a két, egymással szemben ülő férfit nézte, nem tűnt sem hazugságnak, sem túlzásnak az ifjabbik szépsége. Éjszakánként ébren feküdt, és ő járt a fejében.

Néhány nappal azután, hogy Hasszán búcsút vett fiatalabb önmagától, Damaszkuszba indult, mert ott kellett találkoznia egy kereskedővel. Amíg távol volt, Ránija megkereste a boltot, amelyről a férje beszélt neki, és átlépte az Évek Kapujának küszöbét, hogy visszatérjen hajadonkora Kairójába.

Nem felejtette még el, merre laktak akkoriban, könnyen rátalált az ifjú Hasszánra, és a nyomába eredt. Ahogy figyelte, nagyobb vágy ébredt benne, mint amit az elmúlt években az idősebb Hasszán kelteni tudott benne, és élénken látta maga előtt régi szeretkezéseiket. Mindig ragaszkodó és hű feleség volt, de most vissza nem térő alkalomra lelt. Elhatározta, hogy enged vágyainak, házat bérelt, és a következő napokban be is rendezte.

Amikor ezzel elkészült, óvatosan követte Hasszánt, gyűjtötte a bátorságot. Látta, ahogy az ékszerészek utcájában felkeres egy mestert, megmutat neki egy nyakláncot, amelyet tíz ékkő díszít, és azután érdeklődik, mennyit ajánl érte. Ránija felismerte a nyakéket: Hasszántól kapta az esküvőjük napján, arról viszont fogalma sem volt, hogy a férje egyszer megpróbálta eladni. Nem messze állt a férfiaktól, úgy tett, mintha gyűrűk közt válogatna és figyelt.

– Hozd vissza holnap, és ezer dinárt fizetek érte – mondta az ékszerkészítő mester. Az ifjú Hasszán elégedett volt az árral, továbbment. Ránija utánanézett, és meghallotta, ahogy két férfi beszélget.

– Láttad a nyakéket? Az a mieink közül való.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a társa.

– Egészen, ő az az átkozott, aki kiásta a ládánkat.

– Értesítsük a kapitányunkat! Miután a fickó eladta az ékszert, elvesszük a pénzét és nemcsak azt.

A két férfi észre sem vette Rániját, akinek a szíve a torkában dobogott, mégis mozdulatlanul állt, mint a szarvas, ami mellett tigris sétál el. Megértette, hogy a láda, amelyet a férje ásott ki a földből, tolvajok tulajdona volt, és ezek ketten közéjük tartoznak. Figyelték Kairó ékszerészeit, hogy rátaláljanak arra, aki megfosztotta őket a zsákmányuktól.

Az asszony azt is tudta, hogy ha végül az övé lett a nyaklánc, akkor a férje nem adta el, sőt, abban is biztos lehetett, hogy a tolvajok nem ölték meg őt. Allah mégsem akarhatja, hogy csak kivárja, mi fog történni, Allah azért hozta őt ide, hogy az ő eszköze legyen a világ sorának alakításában.

Visszatért hát az Évek Kapujához, átlépte a küszöböt, és már ott is volt a saját korában, nemsokára pedig a saját házában, amelyben hűségesen várta ékszeres ládikája, benne a nyakékkel.

Ám hamar újra felkereste az Évek Kapuját, de ezúttal nem balról, hanem jobbról lépett be, így a 20 évvel későbbi Kairóba jutott, és meglátogatta öreg önmagát. Az idős Ránija szeretettel köszöntötte magát, és a saját ékszerdobozából vette elő a láncot. A két nő kiokoskodta, hogyan siethetnek a fiatal Hasszán segítségére.

Másnap újra eljött a két tolvaj, de egy harmadikat is hoztak magukkal. Ránija biztos volt benne, hogy ő a kapitányuk. Mind azt lesték, ahogy Hasszán átadja a nyakláncot az ékszerésznek. Ám miközben a mester az ékszert vizsgálta, belépett Ránija és így szólt:

– Micsoda véletlen! Én egy pont ugyanilyet kívánok eladni neked! – Azzal elővette erszényéből a nyakláncot.

– Igazán különös – mondta az ékszerész. – Soha nem láttam még két ennyire egyforma darabot ötvös kezéből kikerülni.

Ekkor az öreg Ránija is megérkezett a boltba.

– Mit látok? Talán káprázik a szemem! – Azzal elővette a harmadik, hajszálpontosan ugyanolyan nyakláncot. – Akitől vettem, megesküdött, hogy egyedi darabot árul. Úgy látom, becsapott.

– Akkor add vissza neki – mondta Ránija.

– Az attól függ – felelte a korosabbik Ránija, és Hasszánhoz fordult. – Mennyit kapsz ezért?

– Ezer dinárt – felelte az elképedt Hasszán.

– Igazán? Ékszerész, vedd meg az enyémet is!

– Újra végig kell gondolnom, mit fizethetek nektek – visszakozott az ékszerész.

Amíg Hasszán és az idősebb Ránija a mesterrel alkudozott, Ránija arrébb lépett, épp csak annyira, hogy hallja, ahogy a kapitány lehordja embereit.

– Ti bolondok! Számtalan ilyen nyaklánc van! Talán öljük meg Kairó összes aranyművesét, és hozzuk a nyakunkra az őrséget? – Képen vágta és elzavarta őket.

Ránija elégedetten fordította tekintetét újra az ékszerész felé, aki már nem akart üzletet kötni Hasszánnal.

Az idősebb Ránija így szólt.

– Rendben van. Én visszamegyek ahhoz, aki eladta nekem ezt a láncot. – Kiment, és ifjabb önmaga látta, ahogy szélesen mosolyog a fátyol alatt.

Ránija Hasszánhoz fordult.

– Úgy tűnik, ma egyikünk sem adja el a nyakékét.

– Talán egy másik napon majd sikerül – felelte Hasszán.

– Én visszaviszem az enyémet a házamba, hogy biztonságban tudhassam. Elkísérsz hazáig?

Hasszán bólintott, és Ránija oldalán sétált el a házig, amelyet az asszony bérelt. A házigazda behívta magához, borral kínálta, és miután mindketten ittak, a hálószobájába vezette. Nehéz függönyökkel fedte el az ablakokat, eloltott minden lámpást, a szoba olyan sötét lett, mintha éjszaka borult volna rájuk. Csak ekkor eresztette le a fátylát, és húzta az ágyára a férfit.

Erősen várt már erre a percre, és most csalódottan érezte meg Hasszán ügyetlen, szégyellős mozdulatait. Tisztán emlékezett első együtt töltött éjszakájukra. Akkor olyan határozott volt, hogy minden érintése megakasztotta ifjú feleségében a lélegzetet. Tudta, hogy Hasszán nemsokára megismerkedik az ifjú Ránijával, és nem értette, hogyan változhat ilyen rövid idő alatt ez az esetlen ifjonc nagyszerű szeretővé. De hamar rájött, mi a válasz.

Ránija és Hasszán ettől kezdve sok-sok nap délutánján találkozott a bérelt házban, az idősebb nő beavatta az ifjút a szeretkezés művészetének minden fortélyába, és közben neki is bebizonyította, hogy – amiképpen mondani szokás – a nők Allah legcsodálatosabb teremtményei.

– Az öröm, amit adsz, megtérül majd az örömben, amiben részesülsz – tanította, és mosolygott magában, hiszen az ő esetükben ez duplán volt igaz. Nem kellett hozzá sok idő, a fiatalember oly avatott szeretővé vált, amilyenre felesége emlékezett, és az asszony sokkal több gyönyört talált benne most, mint fiatalon.

Hamar eljött az a nap is, amikor Ránija azt mondta az ifjú Hasszánnak, hogy búcsút kell venniük egymástól. A fiú nem kérdezte, miért, csak azt akarta tudni, találkoznak-e még valaha. Ránija lágyan azt felelte: nem. Bútorait és szőnyegeit eladta a ház tulajdonosának, és az Évek Kapuján keresztül visszatért saját korának Kairójába.

Amikor az öreg Hasszán hazatért damaszkuszi útjáról, a felesége otthon várta. Meleg szeretettel köszöntötte, de a titkait megtartotta magának.

 

***

 

Amikor Basárat befejezte meséjét, én sokáig nem szólaltam meg.

– Úgy látom, ez a történet jobban elgondolkodtatott, mint az előzőek – törte meg végül az öreg a csendet.

– Jól látod – ismertem el. – Most már értem, hogy ha megváltoztatni nem is tudjuk a múltat, különös tapasztalatokra biztosan szert tehetünk ottjártunkban.

– Így van. Érted most már, miért mondtam, hogy múlt és jövő ugyanaz? Egyiket sem változtathatjuk meg, de mindkettőt alaposabban megismerhetjük.

– Értem. Felnyitottad a szemem, és használni szeretném az Évek Kapuját. Mekkora fizetséget kérsz?

Csak intett.

– Az átjárás nem eladó. Allah azt vezeti el hozzám, akit ő méltónak talál, én csak az ő akaratának alázatos végrehajtója vagyok.

Bárki más kereskedővel beszélve biztos lettem volna benne, hogy ez csak az alku kezdete, de mindazok után, amit Basárattól hallottam, kétely nélkül hittem az őszinteségében.

– Nagylelkűséged épp olyan hatalmas, mint a bölcsességed – hajoltam meg előtte. – Ha van bármi, amiben egy egyszerű szövet kereskedő a szolgálatodra lehet, kérlek, hozzám gyere.

– Köszönöm. Most beszéljünk az utazásodról. Nem kevés tudnivaló van, ami nélkül nem indulhatsz el abba a Bagdadba, amely húsz év múlva lesz.

– Nem vágyom a jövőre – mondtam neki. – A másik irányból szeretnék belépni a kapun, hogy újra felkeressem az ifjúságomat.

– Bocsáss meg nekem, de ez a Kapu nem visz el oda. Csupán egy héttel ezelőtt építettem meg, húsz évvel ezelőtt nem állt itt ajtó, amin most kiléphetnél.

Elkeseredésem oly határtalan volt, hogy minden bizonnyal úgy hangzottak szavaim, mintha egy csalódott gyermek mondta volna őket.

– Hát akkor hova vezet most a Kapu? – Odaléptem és szembefordultam vele.

Basárat megkerülte az ajtófélfát és megállt mellettem. Az ajtó túloldalán ugyanazt láttam, mint egyébként, de amikor megpróbálta keresztülnyújtani rajta a karját, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Közelebb hajoltam, és egy rézlámpást vettem észre az asztalon. A lángja egyenesen állt, olyan mozdulatlanul, mintha az egész szobát borostyánba foglalták volna.

– Azt látod, amilyen a szoba a múlt héten volt – magyarázta Basárat. – Úgy húsz év múlva a Kapu átengedi majd, aki be akar lépni rajta, és attól kezdve a múltba is átjárhatsz itt. Vagy... – mondta, és átvezetett arra az oldalra, amit először mutatott meg nekem – most rögtön beléphetsz ebből az irányból. Ám félek, ezen a Kapun soha nem juthatsz vissza a fiatalságodba.

– Mi történt azzal a Kapuval, amit Kairóban építettél? – kérdeztem.

Bólintott.

– Az még mindig a helyén áll. A fiamra bíztam az ottani boltot.

– Elutazhatnék Kairóba, átléphetnék ott a Kapun, és onnan visszautazhatnék a régi Bagdadba.

– Igen, ha ez a vágyad, így eljuthatnál a régi ugyanide.

– Ez a vágyam. Elárulod, hol találom a kairói boltod?

– Előbb másról kell beszélnünk. Nem kérdezem, mi célod ott, beérem azzal, hogy akkor avatsz be titkaidba, amikor már készen állsz rá. De engedd meg, hogy emlékeztesselek, ami megtörtént, azt nem lehet megváltoztatni.

– Tudom – feleltem.

– És nem bújhatsz ki a megpróbáltatások alól, amelyek rád mérettek. Amit Allah neked szánt, azt el kell fogadnod.

– Minden nap gondolok erre.

– Így már megtiszteltetés számomra, hogy képességeimhez mérten a segítségedre lehetek.

Papírt, tollat, tintatartót kerített, és írni kezdett.

– Ez a levél hasznodra lehet utadon – mondta, összehajtotta a papírt, pecsétviaszt csöppentett rá, és belenyomta a gyűrűjét. – Ha Kairóba érsz, add ezt oda a fiamnak, és ő átenged majd az Évek Kapuján.

A magamfajta kereskedő nem szűkölködik a szavakban, ha háláját kell kifejeznie, de sosem áradt még túl így a köszönetem, mint amikor most Basárat előtt hajtottam fejet, és minden, amit mondtam neki, a szívemből eredt, ő elmagyarázta, hogyan találhatom meg a kairói boltot, és én megígértem neki, hogy visszatérésem után minden kalandomról részletesen beszámolok.

Már éppen elbúcsúztam volna tőle, amikor még valami az eszembe ötlött.

– Ha ez az Évek Kapuja a jövőre nyílik, biztos lehetsz benne, hogy a boltod még húsz év múlva is itt lesz.

– Ez bizony így van – mondta Basárat.

Szerettem volna megkérdezni, találkozott-e öregebb önmagával, de visszafogtam a szavaim. Ha nemmel válaszol, az minden bizonnyal azt jelenti, a másik ő már nem él, és én halála idejéről faggatom. Ki vagyok én, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel, amikor ő úgy tett jót velem, hogy nem kérdezte, miért kérem a kegyet. Az arcán láttam, tudja pontosan, mibe kezdtem bele, így hát inkább alázatosan meghajtottam előtte a fejem. Apró főhajtással jelezte, elfogadja a bocsánatkérésemet, és én hazatértem, hogy felkészüljek az utazásra.

 

A karaván két hónap alatt érte el Kairót. Hatalmasságodnak elárulom, amit Basáratnak nem, és ami arra is fényt vethet, mi járt a fejemben a hosszú úton: nekem volt már feleségem, húsz évvel azelőtt vettem nőül egy Nadzsja nevű leányt. Ha lépett, kecsesen ringott, mint a fűzfa ága, arca bájos volt, mint a hold, de lágy, békés természetével rabolta el a szívemet. Esküvőnk idején kezdtem kereskedni, nem voltunk jómódúak, de ha bármi hiányzott is, mi észre sem vettük.

Csupán egy éve kötöttük össze az életünket, amikor Bászrába kellett utaznom, hogy egy hajó kapitányával találkozzam. Jó pénzt kereshettem volna rabszolgák adás-vételével, de Nadzsja nem engedte. Eszébe idéztem, hogy a Korán sem tiltja rabszolgák vásárlását, ha azután jól tartjuk őket, és még a prófétának is voltak rabszolgái. Ám ő azt felelte, nem tudhatom előre, hogyan bánnak majd árummal a vásárlóim, és inkább élettelen dolgokkal üzleteljek, mint élőkkel.

Indulásom reggelén veszekedtem Nadzsjával, durván szóltam hozzá, olyan szavakat használtam, amelyek máig szégyennel töltenek el, és Felséged bocsánatát kérem, amiért most nem ismételem meg őket. Dühösen távoztam, és soha többet nem láttam viszont. Elutazásom után néhány nappal leomlott egy mecset fala, és súlyosan megsebezte őt. Az ispotályba vitték, de az orvosok nem tudták meggyógyítani, és nem sokkal később meghalt. Minderről csak egy héttel később, hazatértem napján értesültem, és úgy éreztem, mintha a saját két kezemmel öltem volna meg.

Talán a pokol minden kínja sajoghat olyan nagyon, ahogy az a fájdalom, amit a következő napokban éltem át. De úgy látszott, hamarosan magam is eldönthetem, melyik a rosszabb, mert gyászom a halál küszöbére sodort. Nem kétséges, a két érzés egyforma lehet, hisz egy szerettünk halála fölött érzett fájdalom az örök tűzhöz hasonlóan úgy éget, hogy mégsem emészt el, csak újabb szenvedésnek nyitja meg a szívet.

A kínzó bánat lassacskán csillapult, de üres maradtam, csak bőr voltam, odabent semmi nem lakott. A megvásárolt rabszolgákat felszabadítottam, szövetkereskedő lettem. Ahogy teltek az évek, a vagyonom gyarapodott, de nem vittem új feleséget a házhoz. Megtörtént nem is egyszer, hogy a férfiak, akikkel üzletet kötöttem, hozzám akarták adni a húgukat vagy a lányukat, mind azzal biztattak, hogy az új szerelem elfeledteti a régi sebet. Talán igazuk is volt, csakhogy azt a fájdalmat nem feledteti semmi, amit az ember önmaga okoz másoknak. Ahányszor az új házasságra gondoltam, eszembe jutott, milyen volt Nadzsja szeme, amikor utoljára néztem bele, és a szívem bezárult a másik asszony előtt.

Elbeszéltem egy mollának, mit tettem, és ő azt mondta, a bűnbánat és a vezeklés törölheti el a múltat, hát én vezekeltem és bántam bűneim, ahogy csak erőmből tellett. Húsz éven át erényes emberként éltem, imádkoztam és böjtöltem, bőven adakoztam azoknak, akiknek az enyémnél rosszabb sors jutott, elzarándokoltam Mekkába, a lelkiismeretem mégis tovább kínzott. Allah kegyelmes, én viszont gyengének bizonyultam.

Ha az öreg Basárat megkérdez, akkor sem árulhattam volna el, mi a szándékom. Elbeszéléseiből rég kiderült, úgysem változtathatom meg, amiről tudom, hogy megtörtént.

Senki nem akadályozta meg, hogy ifjú koromban durva szavakat szólva váljak el örökre az én Nadzsjámtól. De Ránija meséje, amely úgy bújt meg Hasszán életében, hogy ő nem is tudott róla, felvillantott egy csöpp reményt: talán mégis beleavatkozhatom az események menetébe, míg ifjabb felem üzleti útját járja.

Vagy tán lehetetlen, hogy tévedés történt, és az én Nadzsjám életben maradt? Talán másvalakit göngyöltek halotti lepelbe és temettek el, míg én messze jártam. Talán megmenthetem Nadzsját, és visszavihetem a saját Bagdadomba. Tudtam, hogy vakmerőségre készülök, hiszen a bölcsek szerint: „a kimondott szó, a kilőtt nyíl röpte, az elmúlt élet és az elszalasztott lehetőség egyformán megmásíthatatlan", és én jobban értettem e szavak jelentését, mint bárki más. Mégis élt bennem a remény, hogy Allah mérlegre helyezi húszévnyi bűnbánatom súlyát, és most ad egy esélyt, hogy visszaszerezzem, ami elveszett.

A karavánút eseménytelenül telt el, hatvan napfelkeltével és háromszáz imával később elértem Kairót. Nehezen ismertem ki magam ezeken az utcákon, mert a béke városának harmonikus rendje után ezek zavarba ejtő labirintusként kanyarogtak, de végül eljutottam a Bein al-Qaszreinre, a főutcára, amely a Fátimida negyeden fut keresztül. Onnan már könnyen megtaláltam azt az utcát, amelyben Basárat boltja várt.

Megmondtam a boltosnak, hogy az apja küldött Bagdadból, és átadtam neki a levelet, amit ő bízott rám. A férfi végigolvasta, majd egy hátsó helyiségbe vezetett, amelynek közepén egy másik Évek Kapuja állt, és intett, hogy lépjek be rajta balról.

Ahogy megálltam a nehéz fémkör előtt, végigfutott a hátamon a hideg, és én megróttam magam a félelmemért. Mély lélegzetet vettem, majd előreléptem, és ugyanabban a szobában találtam magam. Csupán a megváltozott berendezés emlékeztetett rá, hogy ez az ajtó más, mint a többiek. Azt is észrevettem, hogy a hideg, amit az előbb éreztem, az ebből a szobából eredő hűvös levegő eredménye, mert ezen a délelőttön nem sütött olyan erősen a nap, mint azon, amelyen elindultam. A hátamon éreztem a kapu túloldaláról érkező langyos szellőt: olyan volt, mint egy sóhaj. A boltos velem tartott, és most nagyot kiáltott:

– Apám, látogatód jött!

Egy férfi lépett be. Ki más lett volna, mint Basárat, húsz évvel fiatalabban, mint amikor Bagdadban búcsút vettem tőle.

– Isten hozott, uram! – szólított meg. – Engem Basáratnak hívnak.

– Hát nem ismersz meg? – csodálkoztam.

– Nem. Talán az idősebb önmagammal találkoztál már. Számomra ez az első találkozásunk, megtisztelsz azzal, hogy a segítségedre lehetek.

Ahogy vétkeimnek e krónikájához illik, most azt is be kell vallanom Hatalmasságodnak, úgy elmerültem az utam során feltámadt régi bánatban, hogy nem is gondoltam rá: az öreg Basárat azonnal felismert, amikor beléptem hozzá. Én még csak a vízi óráját és réz dalos madarát csodáltam, ő már tudta, hogy végül Kairóba fogok utazni, és valószínűleg azt is tudta, elérem-e majd a célom vagy sem.

Annak a Basáratnak, akivel most beszélgettem, azonban fogalma sem volt minderről.

– És én kétszeresen vagyok hálás a kedvességedért – feleltem. – Fu'ád ibn Abbásznak hívnak, most érkeztem Bagdadból.

Basárat fia távozott, az apja meg én komoly beszélgetésbe kezdtünk, megkérdeztem tőle, pontosan mely hónap mely napját írjuk. Meg akartam bizonyosodni róla, elegendő idő áll-e rendelkezésemre, hogy eljussak a béke városába, és megígértem, ha visszatérek, mindent pontosan elbeszélek neki, ami történt. Újabban épp olyan nagylelkű volt, mint megöregedvén.

– Türelmetlenül várom a percet, hogy visszatérj, és én húsz év múlva újra a segítségedre lehessek – mondta.

Szavai zavarba ejtettek.

– A mai nap előtt is tervezted már, hogy boltot nyiss Bagdadban?

– Miért kérded ezt?

– Eddig csodáltam a véletlent, amely épp a megfelelő pillanatban juttatott eléd ahhoz, hogy még ideutazhassam, használjam a Kaput, és visszautazzam. Most az jutott eszembe, hogy mindez talán nem is véletlen. Talán mai érkezésem az oka annak, hogy te húsz év múlva Bagdadba költözöl?

Basárat elmosolyodott.

– A véletlen és a szándék csupán ugyanannak a kelmének a két oldala. Lehet, hogy a színe jobban gyönyörködteti a szemet, mint a visszája, azt azonban nem mondhatod, hogy az egyik igaz, a másik hamis.

– Nem ez az első eset, hogy úgy érzem, sokat kell még gondolkodnom azon, amit mondasz.

Megköszöntem a segítségét és búcsút vettem tőle. Amikor elhagytam a boltot, éppen egy nő lépett be hozzá sietve. Hallottam, hogy Basárat Ránijának szólítja, és csodálkozva megtorpantam.

Az ajtón kívülről hallottam, hogy a nő azt mondja:

– Nálam a nyakék. Remélem, az idősebb magam nem veszítette el.

– Biztosan nagy gonddal óvta, hiszen tudja, hogy látogatója fog érkezni – felelte Basárat.

Azonnal megértettem, hogy Ránija szerepelt abban a történetben, amelyet Basárat beszélt el nekem. Éppen elindult, hogy felkeresse idősebb magát, együtt térjenek vissza a fiatalságukba, becsapják a tolvajokat és megmentsék a férjüket. Nem tudtam, álmodom-e vagy ébren vagyok, úgy éreztem, beléptem egy mesébe, és a gondolat, hogy a szereplői között járok, velük beszélek és részt veszek kalandjaikban, megszédített. Megkísértett, hogy közbeavatkozzam, hátha kaphatnék egy apró, titkos szerepet az ő történetükben, de eszembe jutott eredeti célom: azért jöttem, hogy a saját mesémben végezzem el ismeretlen feladatomat. Úgy jöttem el, hogy nem szólítottam meg az asszonyt, és inkább saját dolgom után néztem.

Azt tartja a mondás, Hatalmasságod, hogy a sors csak nevet az ember tervein. Először azt hittem, nincs nálam szerencsésebb teremtmény. Találtam egy karavánt, amely éppen abban a hónapban indult Bagdad felé, és én csatlakozhattam hozzájuk. A következő hetekben csak átkozni tudtam a szerencsémet, mert a karaván útját újabb és újabb nehézségek lassították. Egy Kairó közelében fekvő városban kiszáradtak a kutak, és egy csapatot vissza kellett küldenünk, hogy hozzon vizet. Egy másik faluban a karavánt védő katonák kaptak vérhast, és mi hetekig vártuk, hogy felgyógyuljanak. Én minden alkalommal kijelöltem magamban azt a napot, amikor elérjük Bagdadot, és egyre nőtt bennem az aggodalom. Később homokviharok jöttek, mintha egyenesen Allahtól érkezne figyelmeztetés, és én őszintén kételkedni kezdtem tetteim helyességében. Szerencsésnek nevezhetjük magunkat, hogy éppen egy karavánszerájban pihentünk, Kufától nyugatra, amikor először lecsapott a vihar, de így napok helyett hetekre kellett ott maradnunk, és hiába tisztult ki újra az ég, mire felmálháztuk a tevéket, ismét csak elfeketedett minden. A nap, amelyen Nadzsját a szörnyű baleset érte, egyre közelebb került, és én nem tudtam, mit tehetnék.

Egyenként kérleltem mindegyik hajcsárt, hogy vágjon neki az útnak csak velem, de nem akadt köztük senki, akit rá tudtam venni az indulásra. Végül egy közülük hajlandónak mutatkozott arra, hogy eladjon nekem egy tevét, olyan áron, amiért bármikor máskor csak kinevettem volna, de most szívesen fizettem. Egyedül vágtam neki a sivatagnak.

Azon nem csodálkozhat senki, hogy a viharban alig haladtam előre, de ahogy alábbhagyott a szél, vágtatni kezdtem. A karavánt kísérő katonák nélkül azonban rablók könnyű prédájává válhattam, és két nap nem sok, meg is állítottak. Elvették a pénzem és a tevém, amelyet éppen csak megvásároltam, de legalább az életemet megkímélték. Talán megsajnáltak, talán csak nem vették a fáradtságot ahhoz, hogy meggyilkoljanak, nem tudhatom. Visszafelé indultam, hogy újból csatlakozzam a karavánhoz, de az ég most ragyogó tisztaságával kínzott. Szenvedtem a forróságtól. Mire a karaván rám talált, a nyelvem megdagadt, a szám pedig úgy felrepedezett, mint a napon száradó sár. Nem maradt más választásom, a karavánnal kellett tartanom, semmiképp sem haladhattam gyorsabban náluk.

Mint a hervadó rózsa, amely egyenként szórja el a szirmait, minden múló nappal fogyatkoztak reményeim. Mire elértük a béke városát, már tudtam, hogy elkéstem. Amikor átléptük a kaput, azt kérdeztem az őröktől, hallottak-e egy leomlott mecsetfalról. Az első nem emlékezett ilyen hírre, és egy szívverésnyi pillanatig vakmerő módon azt gondoltam, talán rosszul emlékeztem a baleset napjára, és mégis időben érkeztem.

De egy másik őr azt mondta, ő tud róla, hogy éppen előző nap összedőlt egy mecset a Karkh negyedben. Ügy éreztem, a hóhér pallosa sújt le rám. Messzire utaztam, csak hogy még egyszer meghallhassam életem legborzasztóbb hírét.

A mecsethez siettem, és láttam a kőhalmot, amely egykor a fal volt. Húsz éve kísértett álmaimban ez a kép, de most akkor sem foszlott szét, amikor kinyitottam a szemem, és élesebb volt, mint amit el tudtam volna viselni. Elfordultam, cél nélkül indultam útnak, nem figyeltem, merre járok, míg végül a régi otthonom előtt találtam magam, ott, ahol Nadzsjával éltem valaha. Emlékekkel és bánattal eltelve álltam az ajtó előtt.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor egy fiatal nő lépett oda hozzám.

– Uram – szólított meg –, Fu'ád ibn Abbász házát keresem.

– Megtaláltad – feleltem.

– Talán te vagy Fu'ád ibn Abbász, uram?

– Én vagyok, de most kérlek, hagyj magamra.

– Uram, bocsáss meg nekem. Maimúnának hívnak, és betegeket ápolok az ispotályban. Én voltam a feleséged mellett, amikor eltávozott közülünk.

Most végre ránéztem.

– Te ápoltad?

– Én, uram. Megesküdtem neki, hogy átadom az üzenetét.

– Mi az?

– Arra kért, hogy mondjam el neked: hozzád szállnak utolsó gondolatai. Kért, hogy tudassam veled: bár rövid élet jutott neki, boldoggá tették azok a percek, amelyeket melletted tölthetett.

Látta, hogy könnyek folynak végig az arcomon, és hozzátette:

– Bocsásd meg, ha szavaimmal bánatot okoztam.

– Nincs mit megbocsátanom, gyermekem. Azt kívánom, bár annyi kincset adhatnék, amennyit ez a néhány mondat ér nekem. Ha egy életen át hálálkodom, végül mégis az adósod maradok.

– A fájdalmadért csak magadnak tartozol – felelte. – Béke legyen veled, uram.

– Béke legyen veled.

Magamra hagyott, és én még órákon át a megkönnyebbülés könnyeivel szememben róttam az utcákat. Mindvégig Basárat szavainak igazsága járt a fejemben: múlt és jövő ugyanaz, és mi egyiket sem változtathatjuk meg, csupán jobban megérthetjük őket. A múltba vezető utam során nem menthettem meg, akit szerettem, de amit megtudtam, az mindent megváltoztatott, és én megértettem, hogy nem is történhetett volna másképpen. Ha életünk mese, amit Allah beszél el, akkor egyszerre vagyunk hallgatói és szereplői a történetnek: e mese tanulságáig pedig úgy juthatunk el, ha végigéljük.

Leszállt az éj. Rám találtak a városi őrség tagjai, ahogy piszkos rongyaimban, a kijárási tilalom óráiban járom az utcákat. Elmondtam nekik, hogy hívnak és hol élek: ők a szomszédaimhoz kísértek, de senki nem ismert fel közülük, ezért börtönbe zártak.

Elbeszéltem a történetem az őrség kapitányának, ő szívesen végighallgatott, de egy szavamat sem hitte el, hogyan is hihette volna. Ekkor felidéztem néhány újságot gyászom idejéről, húsz év előttről, és elmondtam, hogy Felségednek albínó unokája fog születni. Néhány nappal később meg is érkezett a hír, és ő a kormányzó színe elé vezetett. Amikor neki is elmondtam mindezt, ö idehozatott, a palotába, és amikor a vezírnek is elmondtam mindezt, ő egyenest Hatalmasságod színe elé hozott, így részesültem abban a végtelen kegyben, hogy most egyenesen neked mondhattam el a történetem, ó boldogságos király.

Elbeszélésem most utolérte az életem, már együtt haladnak, és hogy a mese szála merre kanyarodik, az Hatalmasságod döntésén múlik. Sok mindenről tudok, ami a következő húsz évben Bagdadban történni fog, de arról semmit, ami előttem áll. Nincs annyi pénzem, hogy visszautazhassam Kairóba, az Évek Kapujához, amely ott vár, mégis végtelenül szerencsésnek tartom magam, hiszen visszatérhettem réges-rég elkövetett hibáimhoz, és megtudtam, hányféleképpen hozhat Allah megnyugvást. Megtisztelsz vele, ha kérdezni kegyeskedel bármiről, amit tudok, de számomra ennyi a legkincsesebb tudás:

A múltat semmi nem törli el. De van bűnbánat, van vezeklés és van megbocsátás. Nincs semmi más, de ez éppen elég.

 

 

Dési András György fordítása

 

(a fordító köszönetet mond Fehér Tamásnak az arab nyelvvel és kultúrával kapcsolatos kérdéseinek bölcs megválaszolásáért)