KILÉLEGZÉS

Hosszú ideje azt állítják, hogy a levegő – melyet mások argonnak neveznek – az élet forrása. Valójában nem ez a helyzet. Azért vésem le ezeket a szavakat, hogy leírjam, hogyan ismertem meg az élet igaz forrását, és ennek folyományaként az eszközöket, melyek révén az élet egy nap véget ér.

A történelem nagy részében a tétel, miszerint az életet a levegőből nyerjük, olyannyira nyilvánvalónak számított, hogy szükségtelen volt bizonygatni. Minden egyes nap két, levegővel teli tüdőt fogyasztunk el. Az üres párost mindennap eltávolítjuk mellkasunkból, és teljesen feltöltöttekre cseréljük. Ha az egyén gondatlan, és hagyja, hogy levegőszintje túl alacsonyra essen, megtapasztalja végtagjai elnehezülését, és a feltöltés egyre erősebb szűkségét. Rendkívül ritka, hogy valaki ne jusson legalább egy cseretüdőhöz, mielőtt a telepített páros kifogyna. Az ilyen szerencsétlen alkalmakkor – amikor például az egyén csapdába esik, képtelen mozdulni, és senki nincs a közelében, hogy segítsen –, tüdejének kifogyása után néhány másodperccel meghal.

Ám az élet normál ütemében levegőszükségletünk messze esik gondolatainktól, és valóban, sokan azt mondanák, hogy ezen szükséglet kielégítése a legkevésbé fontos része a töltőállomások meglátogatásának. Ugyanis a töltőállomások a társasági beszélgetések elsődleges találkozóhelyei, azon helyszínek, ahonnan érzelmi, valamint fizikai táplálékunkat magunkhoz vesszük. Otthonainkban mindannyian tartunk teljesen feltöltött, tartalék tüdőket, ám amikor az egyén egyedül van, a mellkas felnyitása és a tüdő lecserélése kevésbé tűnik izgalmasnak, mint a házimunka. Mások társaságában azonban közösségi tevékenységgé, egyfajta megosztott szórakozássá válik.

Ha valaki rendkívül elfoglalt, vagy nincs kedve a társasághoz, egyszerűen felkapja az új tüdőpárt, installálja azt, majd a kifogyott tüdőket a szoba másik felében hagyja. Ha valakinek van néhány szabad perce, egyszerű udvariasság, ha a kiürült tüdőket légelosztóhoz csatlakoztatja, és a következő egyén számára feltölti. Ám eleddig a legelterjedtebb gyakorlat kicsit elidőzni, és élvezni mások társaságát, megvitatni a nap híreit a barátokkal vagy ismerősökkel, és mellékesen, újonnan feltöltött tüdőket felajánlani a beszélgetőtársnak. Míg ez talán nem képezi szoros értelemben a levegőmegosztás mikéntjét, ám bajtársiasság származik azon tudatból, miszerint minden levegőnk ugyanazon forrásból érkezik, mivel az elosztók nem mások, mint a mélyen a felszín alatt lévő levegőtározóból kinyúló csövek kiállított termináljai. Ez a tározó a világ hatalmas tüdeje, összes táplálékunk forrása.

Számos tüdőt másnap ugyanazon töltőállomásra visznek vissza, ám majdnem ugyanennyi kering a többi állomás között, amikor az egyének meglátogatják a szomszédos körzeteket. A tüdők megjelenésüket tekintve mind ugyanolyanok, sima alumíniumhengerek, így az ember nem tudja megállapítani, hogy az adott tüdő mindig az otthon közelében maradt-e vagy hosszabb távokat tett már meg. És ahogy a tüdők az emberek és körzetek között vándorolnak, úgy a hírek és pletykák is. Ezen módon az ember híreket szerezhet a távoli körzetekről, még azokról is, melyek a világ legszélén helyezkednek el, s mindezt anélkül, hogy el kellene hagynia otthonát. Én magam azonban szeretek utazni. Már megtettem az egész utat a világ legszéléig, láttam a homogén króm falat, mely a talajból tör a végtelen ég felé.

Éppen az egyik töltőállomáson voltam, amikor először hallottam azokat a pletykákat, melyek kutatásra sarkalltak, és végső megvilágosodásomhoz vezettek. Eléggé ártatlanul kezdődött, körzetünk hivatalos kikiáltójának egyik megjegyzésével. Minden év első napjának déli óráján, a hagyomány szerint az erre az éves ünnepre, a régmúlt időkben megírt óda vagy vers passzusát idézi, mely mindig pontosan egy órát vesz igénybe. A kikiáltó megemlítette, jelenlegi előadásánál a toronyóra azelőtt elütötte az órát, hogy befejezte volna mondandóját, ilyesmire pedig még soha nem volt példa. Egy másik egyén megjegyezte, ez véletlen egybeesés volt, mivel éppen akkor tért vissza egy szomszédos körzetből, ahol a hivatalos kikiáltó ugyanezen képtelenségről panaszkodott.

Az ügynek senki nem tulajdonított több figyelmet azon egyszerű tudomásul vételen kívül, mely indokoltnak tűnt. Csak néhány nappal később – amikor hasonló eltérésről érkezett hír a kikiáltó és egy harmadik körzet órája között – született meg a javaslat, miszerint ezek a különbözőségek az összes toronyórára jellemző mechanizmusban lévő defektus bizonyítékai, jóllehet olyan furcsa tökéletlenségé, mely miatt az órák inkább gyorsabban járnak, mint lassabban. Az órások megvizsgálták a kérdéses toronyórákat, ám a vizsgálat során nem észleltek tökéletlenséget. Valójában amikor összehasonlították azokat olyan időmérőkkel, melyeket az ilyen kalibrációs feladatokhoz használnak, az összes óránál kimutatták, azok továbbra is a pontos időt mutatják.

Magam valahogy érdekesnek találtam a kérdést, de én is túlságosan saját tanulmányaimra fókuszáltam, mintsem túl sok gondolatot szenteljek más ügyeknek. Anatómiát tanultam és tanulok most is, s hogy későbbi cselekedeteimnek némi kontextust adjak, rövid beszámolót kínálok a területtel kialakított kapcsolatomat illetően.

A halál szerencsére nem számít mindennaposnak, mivel szívósak vagyunk, és igen ritkák a végzetes balesetek. Ám ez megnehezíti az anatómia tanulmányozását, különösen mivel a legtöbb olyan baleset, mely elég súlyos ahhoz, hogy halált okozzon, az elhunyt maradványait a tanulmányozáshoz túlságosan összetörve hagyja hátra. Amikor a tüdők teli állapotukban megrepednek, a robbanásszerű erő széttépheti a testet, olyan könnyen hasítva szét a titánt, mintha bádog lenne. A múltban az anatómusok figyelmüket a végtagokra fókuszálták, melyek a legnagyobb valószínűséggel maradtak épen. A legelső anatómiaóra folyamán – melyet egy évszázada hallgattam – az oktató egy levágott kart mutatott nekünk. A burkolatot eltávolították, mely felfedte a benn rejlő tengelyek és dugattyúk tömör oszlopát. Élénken vissza tudom idézni a módszert – miután az artériás tömlőket egy, a laboratóriumban tartott, falra rögzített tüdőhöz csatlakoztatta –, mellyel manipulálni tudta a kar egyenetlen alapjából kinyúló hajtórudakat, s erre reagálva a kéz görcsösen kinyílt és összezáródott.

Az eltelt évek során tudományterületünk odáig fejlődött, hogy az anatómusok már képesek megjavítani a károsodott végtagokat, és alkalmanként csatlakoztatni tudnak egy leszakadt végtagot is. Ezzel egyidejűleg alkalmassá váltunk az élők fiziológiájának tanulmányozására. Annak az első, általam látott órának egyik verzióját én is bemutattam, melynek során felnyitottam saját karom burkolatát, és diákjaim figyelmét az ujjaim mozgatásakor összehúzódó és kinyújtózó dugattyúkra irányítottam.

Ezen fejlődések ellenére az anatómia területe még mindig egy nagy, megoldatlan rejtélyt hordoz magában, méghozzá a memória kérdését. Míg van némi csekélyke tudásunk az agy felépítéséről, a szerv fiziológiáját hírhedten nehéz tanulmányozni annak rendkívüli törékenysége miatt. Általában végzetes balesetek esetén az a helyzet, hogy amikor a koponya megreped, az agy aranyfelhőbe burkolózva kirobban, némi száltöredéken és fólián kívül keveset hagyva hátra, melyekből semmi hasznosat nem lehet kinyerni. Az emlékezőképességet érintő domináns elmélet évtizedeken át az volt, miszerint az egyén minden tapasztalata aranyfólia lapokba vésődik be. Ezen lapokat tépi szét a robbanás ereje, és ezek a baleset után talált apró pelyhek forrásai. Az anatómusok összegyűjtik az aranyfólia darabjait – melyek olyan vékonyak, hogy a fény zöldesen áthatol rajtuk –, és éveket töltenek azzal, hogy megpróbálják rekonstruálni az eredeti lapokat annak reményében, hogy végül megfejthetik az elhunyt legutolsó tapasztalatainak felvésődött szimbólumait.

Nem azonosulok ezen teóriával – az úgynevezett felírási hipotézissel – azon egyszerű oknál fogva, hogy amennyiben minden tapasztalatunk ténylegesen rögzítődik, akkor emlékeink miért hiányosak? A felírási hipotézis védelmezői előálltak egy magyarázattal a felejtésre – azt sugallva, hogy az idők folyamán a fólialapok az emlékeket olvasó tűnél tökéletlenül sorakoznak fel, míg a legrégebbi lapok annyira eltolódnak, hogy teljesen elveszítik kapcsolatukat a tűvel –, amit azonban sosem találtam elég meggyőzőnek. Ennek ellenére az elmélet varázsát könnyen méltányolni tudtam, én is számtalan órát töltöttem azzal, hogy aranypelyheket vizsgáltam a mikroszkóp alatt, és el tudom képzelni, mennyire örömteli lehet elfordítani a finomhangoló gombot, s látni, ahogy az olvasható szimbólumok kiélesednek.

Sőt mi több, mennyire csodálatos lehet az elhunyt egyén legrégebbi emlékeinek kibetűzése, azoké, melyeket még ő maga is elfelejtett? Egyikünk sem emlékszik többre a múltba visszamenőleg száz évnél, és az írott feljegyzések – beszámolók, melyeket mi magunk jegyeztünk fel, de erről szóló emlékeink igencsak gyérek – is csak néhány száz esztendővel azelőttre nyúlnak. Hány évet éltünk az írott történelem kezdete előtt? Honnan jöttünk? A válaszok saját agyunkban történő megtalálásának ígérete az, ami a felírási hipotézist olyannyira vonzóvá teszi.

A versengő gondolkodási iskola támogatója voltam, mely azt tartotta, hogy emlékeink egy olyasféle közegben tárolódnak, amelyben a törlés folyamata nem nehezebb a rögzítésnél: talán a fogaskerekek forgásában vagy a kapcsolók sorozatának pozícióiban. Ezen elmélet arra utalt, hogy mindaz, amit elfelejtettünk, tényleg elveszett, és agyunk nem őriz annál idősebb történeteket, mint amelyek könyvtárainkban fellelhetőek. Egyik előnye, hogy jobban megmagyarázta, azon egyének, akik levegőhiány miatt meghaltak és aztán új tüdőt kaptak, miért nem rendelkeznek emlékekkel és majdhogynem teljesen buták. A halál megrázkódtatása valamiképp alapállapotba állítja az összes fogaskereket és kapcsolót. A felíráshívők azt hirdették, hogy a sokk pusztán kimozdítja a fólialapokat, ám senki nem volt hajlandó megölni egy élő egyént – akkor sem, ha mondjuk félkegyelmű – annak érdekében, hogy a vitát eldöntsék. Lelki szemeim előtt olyan kísérlet lebegett, mely lehetővé tenné, hogy meggyőző módon állapítsam meg az igazságot. Ám ez igen kockázatos kísérlet volt, és mielőtt belevágtam volna, rendkívül gondos körültekintést igényelt. Nagyon hosszú ideig nem tudtam dönteni, egészen addig, míg újra nem hallottam az óraanomáliáról.

Egy még távolabbi körzetből hír érkezett, miszerint a hivatalos kikiáltó hasonlóképpen megfigyelte, a toronyóra azelőtt elüti az órát, hogy ő befejezné újévi elbeszélését. A hírt az tette figyelemre méltóvá, hogy a kikiáltó körzetének órája másfajta mechanizmussal működött, olyannal, melyben az órákat tálkába folyó higany áramlása jelzi. Itt az eltérést nem lehetett közönséges mechanikai hibával magyarázni. A legtöbb ember valamiféle szélhámosságot gyanított, bajkeverők által elkövetett ügyes trükköt. Nekem más gyanúm volt, sokkal sötétebb, mintsem hangot merjek adni neki, de eldöntöttem mit fogok tenni. Tovább haladok kísérletemmel.

Az első elkészített eszközöm nagyon egyszerű volt. Laboratóriumomban tartókengyelre rögzítettem négy prizmát, és gondosan úgy rendeztem el őket, hogy csúcsuk egy téglalap szögeit alkossa. Amikor ilyetén módon beállítottam őket, az egyik alsóbb prizmára irányított fénypászma felfelé tükröződött, majd hátrafelé, aztán lefelé, végül ismét előre, egyfajta négyszögű hurokban. Ennek megfelelően, amikor úgy ültem, hogy szemem egy síkban volt az első prizmával, tiszta rálátásom nyílt fejem hátsó részére. Ez a szolipszista¹ periszkóp képezte alapját mindannak, amit véghezvinni terveztem.

A hajtórudak hasonlóan négyszögletű elrendezése lehetővé tette a cselekvés áthelyezését, így az társulhatott a prizmák segítségével létrejött áthelyeződött látáshoz. A rudak tömbje jóval nagyobb volt, mint a periszkóp, de kivitelezését tekintve még mindig egyszerű, ellentétben azzal, mely ezen egyes mechanizmusok végére került és jóval komplikáltabb volt. A periszkóphoz csatlakoztattam egy kétcsövű mikroszkópot, melyet oldalirányban és fel-le forogni képes tartószerkezetre rögzítettem. A hajtórudakhoz egy sor precíziós kezelőt toldottam, bár e leírás aligha felel meg a gépészművészet ezen csúcspontjainak. Az anatómusok leleményességét kombinálva az általuk vizsgált testi struktúrákból származó inspirációval, a kezelők lehetővé tették, hogy az operátor bármilyen olyan feladatot elvégezhessen, melyet normál körülmények között saját kezével hajtana végre, ám most sokkal kisebb méretekben.

Ezen készülékek összeszerelése hónapokat vett igénybe, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ne legyek eléggé aprólékos. Amint befejeztem az előkészületeket, két kezemet egy seregnyi gombra és karra tudtam helyezni, irányítani tudtam a fejem mögé helyezett kezelőpárost, és a periszkóppal láttam, min dolgoznak. Így képessé váltam saját agyam felboncolására.

Bizonyára maga az ötlet is tiszta őrültségnek hangzik, nagyon jól tudom, és ha bármelyik kollégámnak elmondtam volna, biztos megpróbáltak volna megállítani. Nem kérhettem meg azonban senkit, hogy az anatómiai érdeklődés kedvéért kockáztassa életét, és mivel a boncolást magam akartam elvégezni, nem lettem volna megelégedve azzal, ha egy ilyen beavatkozásnak pusztán passzív alanya vagyok. Az önboncolás volt az egyetlen lehetőség.

Egy tucat teljesen feltöltött tüdőt hoztam magammal, és elosztó vezetékkel csatlakoztattam őket. Ezt a felszerelést a munkaasztal alá rögzítettem, melynél ülni szándékoztam, egy elosztót pedig úgy pozícionáltam, hogy közvetlenül a mellkasomban lévő hörgőnyíláshoz csatlakozzon. Ez mintegy hat napra elegendő levegővel lát el. Felkészülve arra a lehetőségre, hogy ezen időszak alatt nem sikerül befejeznem a kísérletet, a periódus végére időzítettem egyik kollégám látogatását. Feltételezésem ugyanakkor az volt, hogy az operációt csak abban az esetben nem tudom a megadott időn belül elvégezni, ha saját halálomat idézem elő.

Azzal kezdtem, hogy eltávolítottam a fejem hátsó részét és tetejét alkotó, erősen hajlított lemezt, aztán a két kevésbé görbültet, mely az oldalsó részeket képezte. Csak az arclemezem maradt fenn, ám azt rögzítőkeret tartotta, és periszkópom helyzetéből kifolyólag nem láthattam belső felszínét. Amit láttam, az saját feltárt agyam volt. Tucatnyi vagy még több alrendszerből állt, melyek külsejét bonyolultan megformázott burok borította. A periszkópot a burkokat elválasztó rések közelébe irányozva, lenyűgöző bepillantást nyertem a belül működő mesés mechanizmusokba. Még abból a kevésből is, amit láttam, meg tudtam állapítani, hogy ez a legnagyszerűbb összetett gépezet, ami valaha szemem elé került. Olyannyira meghaladott mindenféle szerkezetet, amit egyén alkotni képes, hogy isteni eredete vitathatatlan volt. A látványt egyszerre éreztem üdítőnek és szédítőnek, így néhány percig szigorúan esztétikai alapon ízlelgettem, mielőtt folytattam volna felderítéseimet.

Általánosságban azt feltételezték, hogy az agy a fej középpontjában nyugvó gépezetre – mely a tényleges észlelést végezte – és az azt körülvevő komponensek sorára oszlott, melyekben az emlékek tárolódtak. Amit láttam, megegyezett az elmélettel, mivel a perifériás alrendszerek, úgy tűnt, hasonlítanak egymásra, míg a középpontban lévő másmilyen volt, sokkal heterogénebb, több mozgó alkatrésszel. Azonban a komponensek túl szorosan tömörültek össze ahhoz, hogy működésük nagy részét láthassam. Ha többet szándékoztam megtudni, az sokkal közelibb nézőpontot követelt meg.

Mindegyik alrendszer lokális légtározóval rendelkezett, melyet az agy alapjánál lévő szabályozóból kinyúló cső táplált. Periszkópomat a leghátsó alrendszerre fókuszáltam, a távkezelőkkel gyorsan lekapcsoltam a kivezető csövet, és egy hosszabbat telepítettem helyette. Számtalan alkalommal gyakoroltam ezt a manővert, így néhány pillanat alatt el tudtam végezni. Azonban ennek ellenére sem voltam biztos abban, hogy még az alrendszer lokális tározójának kifogyása előtt befejezhetem az összekapcsolást. Csak azt követően folytattam, miután megelégedve láttam, hogy a komponens működése zavartalan. Úgy rendeztem a hosszabb csövet, hogy jobb rálátásom legyen arra, ami a mögötte rejlő résben megbújik: egyéb csövekre, melyek azt a szomszédos komponensekkel kötötték össze. Hogy benyúlhassak eme szűk résbe, a kezelők legkeskenyebb párjának segítségét vettem igénybe, és egyenként hosszabbakra cseréltem a csöveket. Végül módszeresen végigjártam az egész alrendszert, és kicseréltem minden kapcsolódási pontot, mely azt agyam többi részével kötötte össze. Így már az egészet kiemelhettem a támasztásra szolgáló keretből, és ki is húztam azon a helyen, mely valamikor fejem hátsó részét alkotta.

Tudtam, lehetséges, hogy károsítottam gondolkodóképességemet, és akkor ezt fel sem ismerhetem, ám amikor elvégeztem néhány alapvető számtani tesztet, az eredmény azt sugallta, nem ártottam magamnak. Most, hogy az egyik alrendszer a fenti vázon lógott, jobb betekintést nyertem az agyam középpontjában lévő kogníciós gépre, ám nem volt elég hely ahhoz, hogy a mikroszkóp toldalékot magát is közelebb hozzam az aprólékosabb vizsgálathoz. Azon célból, hogy ténylegesen megvizsgáljam agyam működését, legalább féltucatnyi alrendszert el kellett mozdítanom.

Nehézkesen és lelkiismeretesen más alrendszerekkel is megismételtem a csövek helyettesítésének procedúráját, egyet hátrébb raktam, kettőt magasabbra, másik kettőt pedig oldalra; mind a hatot a fejem fölött lévő váz tartotta meg. Amikor elkészültem, agyam úgy nézett ki, mint egy robbanás, mely a detonációt követő másodperc végtelenül apró töredékébe fagyott. Már magától a gondolattól szédülés fogott el. De végre feltárult a kogníciós gép, melyet a törzsembe vezető csövek és meghajtó rudak oszlopa tartott. Most már arra is volt helyem, hogy mikroszkópomat 360 fokos szögben forgassam, és tekintetemet végigvezessem az eltávolított alrendszerek belső felületein. Aranyos gépezet mikrokozmoszát láttam, apró, forgó rotorok és miniatűr, ide-oda lengő hengerek tájképét.

Ahogy ezt a látványt szemléltem, azon gondolkodtam, hol van a testem? A vezetékek, melyek látásomat és tevékenységemet a térben helyettesítették, elvben nem különböztek azoktól, melyek eredeti szememet és kezemet az agyamhoz kapcsolták. A kísérlet idején a kezelő lényegében nem a kezem? A nagyító lencsék a periszkóp végén lényegében nem szemek? Kifordított egyén voltam, apró töredékes testem saját kitágult agyam középpontjában létezett. Ebben a valószínűtlen konfigurációban kezdtem el felfedezni önmagam.

A mikroszkópot az egyik memória alrendszer felé fordítottam, és elkezdtem vizsgálni annak felépítését. Nem reménykedtem abban, hogy meg tudom fejteni emlékeimet, csak azt, hogy talán megsejtem, milyen eszközökkel rögzítődnek. Ahogyan előre sejtettem, nem láttam hatalmas mennyiségű fólialapot, de meglepetésemre fogaskerekek vagy kapcsolók tömbjét sem láttam. Ehelyett úgy tűnt, az alrendszer teljes egészében légcsövecskék tömbjéből áll. A csövecskék közötti réseken át megpillanthattam a tömb belsején áthaladó fodrozódásokat.

Óvatos vizsgálódással és megnövelt nagyítással észrevettem, hogy a csövecskék apró lég-hajszálcsövekbe ágaznak szét, melyek drótok sűrű rácsozatával fonódtak össze, aranyfóliákkal beborítva. A hajszálcsövekből elszökkenő levegő hatása miatt a fólialapok számos pozícióban álltak. Ezek nem a hagyományos értelemben vett kapcsolók, mivel a megtámasztásukat végző légáramlat nélkül nem őrzik meg helyzetüket. Mégis azt feltételeztem, hogy ezek a kapcsolók, amiket kerestem, a közeg, amelyben emlékeim rögzülnek. A fodrozódások, amiket láttam, bizonyára a felelevenítés aktusai, ahogy a fóliák elrendezését leolvasták és visszaküldték a kogníciós gépnek.

Ezen új ismerettel felfegyverkezve, mikroszkópomat a kogníciós gép felé fordítottam. Itt is megfigyeltem a drótok rácsozatát, ám azok nem rendelkeztek megfelelő helyre felfüggesztett fóliákkal. Ehelyett a fóliák előre-hátra pattogtak, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy lássam. És valóban, az egész gépezet mozogni látszott, több rácsozatot tartalmazott, mint lég-hajszálcsövet, én pedig azon gondolkodtam, hogyan érheti el a levegő koherens módon az összes aranyfóliát. Jó néhány órán keresztül vizsgálgattam őket, míg rá nem jöttem, hogy azok maguk játsszák a hajszálcsövek szerepét. A fóliák ideiglenes vezetékeket és szelepeket alkottak, melyek csak addig léteztek, míg a levegőt sorjában a következő fóliához irányították át, majd ennek eredményeképpen el is tűntek. Ez olyan gépezet volt, mely folytonos átalakuláson ment át, működése részeként ténylegesen módosította önmagát. A rácsozat nem annyira gépezet, mint inkább egy lap volt, melyen a gépezetet megírták, és melyen a gépezet maga megállás nélkül írt.

Öntudatomról elmondható, hogy ezen apró fóliák pozíciójában volt kódolva, de sokkal pontosabb, ha azt mondom, hogy a fóliákat mozgató levegő állandóan változó mintázatában. Ezen aranypelyhek oszcillációit elnézve láttam, hogy a levegő nem egyszerűen energiát szolgáltat – ahogy mindig feltételeztük – a gondolatainkat felismerő gépezetnek. Valójában maga a levegő gondolataink közege. Mindaz, ami minket alkot, a légáramlás mintázata. Emlékeim nem úgy íródtak fel, mint rovátkák a fólián vagy akár kapcsolók pozíciói, hanem argon állandó áramlataiként.

A rácsozat mechanizmusa természetének felismerését követő néhány percben intuíciók egész zuhataga hatolt be gyors sikerrel tudatomba. Az első és legtriviálisabb annak megértése volt, hogy miért az arany – a leginkább alakítható és képlékeny fém – az egyetlen olyan anyag, melyből agyunkat el lehet készíteni. A fólialapoknak csak legvékonyabbika képes elég gyorsan mozogni egy ilyen mechanizmushoz, és csak a legfinomabb rostok működhetnek esetükben függesztékként. Összehasonlításképpen a réztüske, melyet az általam használt tű felemel, miközben levésem ezeket a szavakat, és aztán eltávolodik, ahogy egy-egy lapot befejezek, olyan durva és nehéz, amilyen ócska. Ez ténylegesen olyan közeg volt, ahol a törlés és rögzítés gyorsan mehet végbe, sokkal gyorsabban, mint kapcsolók vagy fogaskerekek bármilyen elrendezésével.

Ezt követően arra jöttem rá, miért nem hozza vissza az életbe a teljesen feltöltött tüdő installálása azt az egyént, aki levegőhiányba halt bele. Ezek a rácsozaton belül lévő fóliák folytonos légpárnák között maradnak kiegyensúlyozottak. Ezen elrendezés teszi lehetővé, hogy gyorsan előre-hátra szállongjanak, de azt is jelenti, hogy amennyiben a légfolyam valaha is leáll, minden elvész. A fóliák mindegyike ugyanazon függő állapotba omlik össze, töröl minden mintát és tudatosságot, amit addig reprezentált. A légellátás helyreállítása nem tudja újraalkotni azt, ami elenyészett. Ez volt a sebesség ára. Egy stabilabb közeg a minták tárolására azt jelentené, hogy tudatunk jóval lassabban volna képes működni.

Ekkor láttam meg a megoldást az óraanomáliához. Láttam, hogy a fóliák mozgási sebessége levegő általi megtámasztásuktól függ, elegendő légárammal majdnem súrlódás nélkül mozoghatnak. Ha lassabban mozognak, annak oka, hogy nagyobb súrlódásnak vannak kitéve, mely abban az esetben következik be, ha az őket alátámasztó légpárnák vékonyabbak, és a rácsozaton áthaladó levegőáramlat kisebb erővel jár.

Nem a toronyórák sietnek. Igazából a mi agyunk lassul. A toronyórákat ingák hajtják, melyek üteme soha nem váltakozik, vagy pedig csövön áthaladó higanyfolyamok, melyek nem változnak. Ám tudatunk a levegő mozgására támaszkodik, amikor pedig a levegő lassabban áramlik, gondolataink belassulnak, így számunkra az órák gyorsabban járnak.

Tartottam attól, hogy agyunk talán lassabban növekszik, és ez a kilátás ösztökélt arra, hogy folytassam önboncolásomat. Azt feltételeztem, hogy kogníciós gépünk – miközben a levegő hajtja – természetét illetően végtére is mechanikus, és bizonyos területe a kifáradás során fokozatosan deformálódik, így felelős a lassulásért. Ez szörnyű lett volna, de akkor legalább ott a remény, hogy meg tudjuk javítani a mechanizmust, és visszaállíthatjuk agyunk működésének eredeti sebességét.

Ám amennyiben gondolataink pusztán levegőminták, nem pedig fogaskerekek okozta mozgás, a probléma sokkal komolyabb, hiszen mi idézheti elő minden egyén agyában, hogy a levegő lassabban haladjon? Nem lehet a töltőállomások elosztóinak nyomásában bekövetkező csökkenés, mivel tüdőnkben a légnyomás olyan magas, hogy azt egy sor szabályozóval csökkenteni kell, mielőtt elérné agyunkat. Az energia csökkenése, ahogy láttam, az ellenkező irányból kell érkezzen: a minket körbevevő atmoszféra nyomása emelkedik.

Ez hogyan lehetséges? Amint a kérdés megszületett, nyilvánvalóvá vált az egyetlen lehetséges válasz: égboltunk, magasságát illetően bizonyára nem végtelen. Valahol, látásunk korlátait meghaladóan, a világunkat körbeölelő krómfalak biztosan befelé görbülnek, hogy egyfajta kupolát alkossanak. Univerzumunk lezárt kamra, nem pedig nyitott üreg. Ezen kamrán belül a levegő fokozatosan halmozódik, mígnem kiegyenlíti az alant elterülő tározóban uralkodó nyomást.

Ez az oka annak, hogy bejegyzésem elkezdésekor azt állítottam, nem a levegő az élet forrása. A levegőt nem lehet létrehozni vagy elpusztítani, az univerzumban a levegő teljes mennyisége állandó marad, és ha létünkhöz csak levegő kellene, soha nem halnánk meg. Ám az igazság az, hogy az élet forrása a légnyomásban bekövetkező különbség, a levegő áramlása az általa sűrűbben kitöltött részekről a ritkásabbak felé. Agyunk aktivitását, testünk mozgását, az általunk valaha fejlesztett gépek működését a levegő mozgása biztosítja, a kifejtett erő, ahogy a különböző nyomások igyekeznek kiegyenlíteni egymást. Amikor a légnyomás az univerzum minden területén ugyanolyan lesz, a levegő egésze mozdulatlanná és haszontalanná válik, akkor pedig nem tudunk többé hasznot húzni belőle.

Valójában egyáltalán nem használjuk fel a levegőt. Az a mennyiség, amit mindennap az új tüdőből szerzek, pontosan annyi, amennyi átszivárog végtagjaim csuklóin és burkolatom hegesztésein, pontosan annyi, amennyit a körülöttem lévő atmoszférához adok. Mindössze azt teszem, hogy a nagy nyomású levegőt alacsony nyomásúvá alakítom. Testem minden egyes mozdulatával hozzájárulok az univerzumunkban lévő nyomás kiegyenlítéséhez. Minden gondolatommal siettetem azon végzetes egyensúly elérkezését.

Ha bármely más körülmények között jutok erre a felismerésre, kiugrottam volna a székből, és kirohantam volna az utcákra, de jelenlegi helyzetemben – testem rögzítő horgokkal megbénítva, agyam a laboratóriumomban felfüggesztve – ez lehetetlen volt. Láttam, ahogy viharos gondolataim miatt agyam fólialapjai gyorsabban suhannak, ami viszont csak növelte afelőli nyugtalanságomat, hogy korlátozva vagyok, és nem tudok mozdulni. Abban a pillanatban a pánik halálomhoz vezethetett volna. Az egyidejűleg történő csapdába esés és hirtelen kitörés rémálomba illő rohamaként, addig harcolva kötelékeimmel, mígnem levegőm kifogy. Egyszerre volt véletlen és szándékos, hogy a vezérlésen állító kezem periszkópos látásomat ekkor elfordította a rácsozatról, így kizárólag munkaasztalom sima felszíne került a szemem elé. Miután így megszabadultam saját félelmeim felnagyításától és látványától, le tudtam nyugodni. Amikor eléggé visszanyertem lélekjelenlétemet, megkezdtem összeszerelésem hosszú folyamatát. Végül agyamat eredeti tömör konfigurációjába állítottam vissza, helyükre csatoltam fejlemezeimet, és kiengedtem magamat a rögzítő hurkok fogságából.

A többi anatómus először nem hitt nekem, amikor beszámoltam felfedezésemről, ám az önboncolásomat követő hónapokban egyre többjüket győztem meg. Újabb vizsgálatokat végeztek az emberek agyán, újabb méréseket végeztek az atmoszferikus nyomást illetően, és az eredmények mind megerősítették kijelentéseimet. Univerzumunk háttérlégnyomása ténylegesen emelkedett, ennek eredményeképpen lelassította gondolatainkat.

Amikor a közvélemény először megtudta az igazságot, széles körben pánik tört ki, ahogy az emberek első alkalommal gondolkodtak el a halál elkerülhetetlenségén. Néhányan azt kívánták, alaposan nyirbáljuk meg tevékenységeinket annak érdekében, hogy minimalizáljuk atmoszféránk sűrűsödését. Az elpazarolt levegőt érintő vádaskodások lármás veszekedéssé fajultak, és egyes körzetekben halálesetekhez vezettek. A szégyen, hogy halált okoztak, kombinálva a figyelmeztetéssel, miszerint még jó néhány évszázad eltelik, mielőtt atmoszféránk nyomása kiegyenlítődik a felszín alatti tározóéval, idézte végül elő a pánik csökkenését. Azt nem tudjuk, pontosan hány évszázadba telik, további mérések és számítások készülnek és képezik vita tárgyát. Közben számos megbeszélés zajlik arról, hogyan kellene a fennmaradó időt eltöltenünk.

Az egyik szekta a nyomás-kiegyenlítődés visszafordításának célját tűzte ki maga elé, és rengeteg hívet talált magának. A köztük lévő műszerészek létrehoztak egy olyan gépezetet, mely levegőt von ki atmoszféránkból, és azt kisebb térfogatba kényszeríti, az úgynevezett „kompresszió” folyamata révén. Gépezetük a levegőt ugyanazon nyomásra állítja vissza, melyen eredendően is létezett a tározóban, és ezek a Visszafordítok izgatottan bejelentették, hogy a folyamat új típusú töltőállomások kifejlesztésének alapját képezheti, olyanokét, melyek – minden tüdő újratöltésével – nemcsak az egyes egyéneket, hanem magát az univerzumot is új életre kelthetik. Sajnos a gépezet közelebbi vizsgálata felfedte annak végzetes hibáját. A gépet magát a tározóból származó levegő hajtja, és minden, általa előállított tüdőnyi levegőhöz nemcsak egy tüdőre valót, hanem némileg többet fogyaszt. Nem fordítja meg a kiegyenlítődés folyamatát, hanem, mint minden más a világon, csak súlyosbítja azt.

Bár a hívek némelyike ezen kedvezőtlen fordulat után kiábrándulva elhagyta a szektát, a Visszafordítok mint csoport nem rettent el, és olyan alternatív lehetőségekkel kezdett előállni, melyeknél a kompresszort rugók letekercselődése vagy súlyok leereszkedése hajtotta levegő helyett. Azonban ezen mechanizmusok sem boldogultak jobban. Minden rugó, mely szorosan fel van tekerve, azon ember által kibocsátott levegőt reprezentálja, aki a feltekercselést elvégezte. Minden súly, mely a talajszintnél magasabban nyugszik, azon ember levegőjével rendelkezik, aki felemelte. Az univerzumban nincsen olyan erőforrás, mely végül nem profitál a levegőnyomást érintő különbségből, és nem lehetséges olyan gépezet elkészítése, melynek működése mindent összevéve ne csökkentené ezt a különbséget.

A Visszafordítok folytatták fáradozásaikat, bízva abban, hogy egy nap olyan gépezetet hoznak létre, mely nagyobb sűrítési arányt állít elő, mint amennyit felhasznál, egy állandó erőforrást, mely helyreállítja az univerzum korábbi lendületét. Nem osztozom optimizmusukban. Úgy hiszem, a kiegyenlítődés folyamata kérlelhetetlen. Végezetül univerzumunkban minden levegő egyenletesen szétoszlik, nem lesz az egyik helyen ritkásabb vagy sűrűbb, mint a másikon, nem lesz képes meghajtani egy dugattyút, elfordítani egy rotort, meglebbenteni egy aranyfólialapot. Ez lesz a nyomás, a hajtóerő és a gondolkodás vége. Az univerzum tökéletes egyensúlyi állapotot ér el.

Néhányan ironikusnak tartják a tényt, hogy saját agyunk tanulmányozása nem múltunk titkait fedte fel számunkra, hanem azt, végezetül mi vár ránk a jövőben. Ugyanakkor fenntartom, hogy ténylegesen tanultunk valami nagyon fontosat múltunkról. Az univerzum hatalmas, visszatartott lélegzetként indult. Ki tudja, miért, ám bármi lett légyen is az ok, örülök, hogy így indult, mert ezen ténynek köszönhetem létezésemet. Minden vágyam és elmélkedésem nem több és nem kevesebb, mint az univerzumunk fokozatos kilélegzése által generált örvényáram. És amíg ez a hatalmas kilélegzés nem fejeződik be, a gondolataim tovább élnek.

Azért, hogy gondolataink addig maradhassanak fenn, ameddig csak lehetséges, az anatómusok és gépészek agyi szabályozóink számára csereeszközöket terveznek, melyek képesek fokozatosan emelni a belső légnyomást, és magasabb fokon tartani azt, mint a környező atmoszferikus nyomás. Amint ezeket installálják, gondolataink durván ugyanazon sebességgel folytatódnak majd, még akkor is, ha a köröttünk lévő levegő sűrűsödik. Ám ez nem azt jelenti, hogy az élet változatlan marad. A nyomáskülönbség végül olyan szintre zuhan majd, hogy végtagjaink elgyengülnek, mozgásunk pedig teljesen lelassul. Akkor megpróbálhatjuk visszafogni gondolatainkat annak érdekében, hogy fizikai tompultságunk kevésbé legyen feltűnő számunkra, ám emiatt úgy tűnik majd, hogy a külső folyamatok gyorsulnak fel. Az óraütések csicsergéssé válnak, ahogy ingájuk frenetikusan mozog, a leeső tárgyak úgy csapódnak majd be a talajba, mintha rugók hajtanák őket, a hullámmozgás úgy száguld a kábeleken, mint az ostor csattanása.

Egy bizonyos ponton végtagjaink teljesen leállnak. Abban nem lehetek biztos, hogy a vég közeledtével mi lesz az események pontos sorrendje, de el tudok képzelni egy olyan forgatókönyvet, melyben gondolataink továbbra is megszületnek azért, hogy tudatunknál maradjunk, de dermedtek és mozdulatlanok leszünk, mint a szobrok. Talán egy kicsit hosszabb ideig még tudunk majd beszélni, mivel hangdobozaink kisebb nyomáskülönbséggel működnek, mint végtagjaink, ám a töltőállomások felkeresésének lehetetlensége miatt minden hangképzés csökkenti majd a gondolkodás számára elérhető levegő mennyiségét, és közelebb visz minket azon pillanathoz, amikor agyműködésünk is teljesen leáll. Mi lenne kívánatosabb? Ha némák maradnánk, és így meghosszabbítanánk gondolkodási képességünket, vagy ha a legvégéig beszélgetnénk? Nem tudom.

A mozgás leállása előtti napokban talán néhányan képesek lesznek agyi szabályozóikat közvetlenül a töltőállomások elosztóihoz csatlakoztatni, ezzel végeredményben tüdejüket a világ hatalmas tüdejével helyettesíteni. Amennyiben így alakul, az a néhány ember az összes nyomás kiegyenlítődése előtti legutolsó pillanatokig tudatánál maradhat. Univerzumunk utolsó légnyomás-egységei egy ember tudatos gondolatára fordítódnak majd.

Aztán világunk az abszolút egyensúly állapotába kerül. Minden élet és gondolat megszűnik létezni, s velük együtt maga az idő is.

De még dédelgetek némi reményt.

Annak ellenére, hogy univerzumunk zárt, talán nem ez az egyetlen légkamra az áthatolhatatlan króm végtelen kiterjedésében. Azon morfondírozok, elképzelhető, hogy máshol is van légzseb, egy másik univerzum a miénk mellett, melynek még a térfogata is nagyobb. Lehetséges, hogy ez a hipotetikus univerzum ugyanolyan vagy nagyobb légnyomással rendelkezik, mint a miénk, de azt is feltételezhetjük, hogy sokkal alacsonyabbal, talán éppen igazi vákuummal?

A króm, mely elválaszt minket ezen feltételezett univerzumtól, túl vastag és túl kemény ahhoz, hogy átfúrjunk rajta, így nincs mód, hogy magunk érjük el azt, nincs mód, hogy saját világunkból lecsapoljuk ezt a többlet-atmoszférát, és így visszanyerjük hajtóerőnket. De arról álmodozom, hogy ezen szomszédos univerzumnak is megvannak a saját lakói, akiknek képességei jóval meghaladják a mieinket. Mi van, ha vezetéket tudnak építeni a két világ között, és olyan szelepeket szerelnek rájuk, melyekkel levegőt szipkázhatnak el a mi univerzumunkból? Ezt egyfajta tározóként használhatják, olyan elosztókat működtethetnek, melyekkel feltölthetik saját tüdejüket, és a mi levegőnket használhatják saját civilizációjuk működtetésére.

Felvillanyoz, ha elképzelem, hogy a levegő, amely valamikor engem éltetett, másokat is megsegíthet, ha elhiszem, hogy a levegő, amely lehetővé teszi, hogy most levéssem ezeket a szavakat, egy nap másvalakinek a testében keringhet. Nem ámítom magam azzal a gondolattal, hogy ezen a módon újra élhetek, mivel nem én vagyok a levegő. Én csak a minta vagyok, melyet a levegő ideiglenesen felöltött. És ez az én mintám, valamint az általunk lakott egész világ mintája eltűnik.

De van egy még halványabb reményem, miszerint azok a lakosok nemcsak tározóként használják univerzumunkat, hanem amint kihasználták ennek levegőjét, egy nap képesek lesznek utat nyitni, és ténylegesen belépni a mi világunkba, felfedezőkként. Talán utcáinkon barangolnák majd, látják megdermedt testünket, átnézik tulajdonainkat, és azon gondolkodnak, milyen életünk volt.

Ezért is írom ezt a beszámolót. Remélem, te egyike vagy ezen felfedezőknek. Remélem, te találtad meg ezen rézlapokat, és fejtetted meg a felszínükre vésett szavakat. Agyadat akár a valamikor az enyémet is mozgató levegő működteti, akár nem, szavaim olvasása révén a gondolataidat alkotó minták azon minták imitációjává válnak, melyek valamikor az enyémeket alkották. Ezen a módon ismét élek majd, rajtad keresztül.

Felfedező társaid meg fogják találni, és elolvassák az általunk hátrahagyott többi könyvet, s képzeletetek együttműködő tevékenysége részeként egész civilizációm újra élhet. Ahogy átsétálsz csendes körzeteinken, képzeld el, milyenek voltak, ahogy a toronyórák elütötték az órákat, ahogy a töltőállomások megteltek a pletykáló szomszédokkal, ahogy a kikiáltók a köztereken szavalták a verset, ahogy az anatómusok órákat adtak az osztálytermekben. Amikor legközelebb ismét végignézel a körötted lévő megdermedt világon, gondolj mindezekre, így az elmédben újra mozgással telik meg, és élettel telivé válik.

Minden jót kívánok neked, felfedező, de azon gondolkodom, vajon ugyanazon sors vár rád is, ami engem utolért? Csak azt tudom elképzelni, hogy biztosan, mert az egyensúly felé mutató tendencia nemcsak a mi univerzumunk különleges jellemzője, hanem az összes univerzum velejárója. Talán ez csak gondolkodásom korlátja, néped pedig már felfedezte a nyomás azon forrását, mely örökké fennáll. Ám elmélkedéseim már most is eléggé szürreálisak. Feltételezem, hogy egy nap a te gondolataid is megállnak, bár azt nem tudom kifürkészni, ez a jövő mely pontján következhet be. A ti életetek is véget ér majd, mint a miénk, mint ahogy mindenkié véget kell érjen. Nem számít, menynyi időbe telik, az egyensúly végül bekövetkezik.

Remélem, nem szomorított el ez a tudat. Remélem, expedíciód több volt, mint más univerzumok felkutatása azon célból, hogy tározóként használhassátok azokat. Remélem, tudásvágyad motivált, egyfajta sóvárgás, hogy láthasd, mi származhat egy világ kilélegzéséből. Mert még ha egy univerzum élettartama kiszámítható is, a benne megszületett élet sokfélesége nem. Az általunk emelt épületek, az általunk alkotott zene és vers, az életünk: ezek egyike sem jósolható meg előre, mivel egyik sem elkerülhetetlen. Univerzumunk nem többel, mint egy csendes szisszenéssel is elérhette volna az egyensúlyt. A tény, hogy ilyen teljesség bontakozott ki benne, igazi csoda, mely csak a te univerzumodéhoz mérhető, amely létrehozott titeket.

Felfedező, bár mire ezt olvasod, már régen halott leszek, néhány búcsúszót ajánlok neked. Gondolkodj el a létezés csodáján, és élvezd, ameddig tudod! Úgy érzem, jogom van ezt mondani, mivel ahogy ezen szavakat levésem, én is ugyanezt teszem.

Németh Magdolna fordítása

[¹ Filozófiai irányzat, mely azt tanítja, hogy az egyéni tudat az egyetlen valóságos létező.]