30. FEJEZET

Április 7., csütörtök

Blomkvist a Fiskargatan 9. kapuját nézte. Stockholm egyik legelőkelőbb címe volt. A zárba próbálta a kulcsot, és az tökéletesen illett bele. A lakók listája az előtérben nem sokat segített. Blomkvist úgy sejtette, a legtöbbjük céges szolgálati lakás, de úgy tűnt, van köztük néhány magánlakás is. Az nem lepte meg, hogy Salander neve nincs kiírva, de valahogy nem tudta elképzelni, hogy itt bujkálna.

Emeletről emeletre sétált, és minden névtáblát megnézett. A legfelső emelet egyik ajtaján ez állt: V. Kulla.

Blomkvist a homlokára csapott. Muszáj volt mosolyognia. Salander a névválasztással nem belőle akart gúnyt űzni, inkább magára tekintett némi iróniával – de hát hol máshol kereshetné őt Kalle Blomkvist, aki Astrid Lindgren figurájáról kapta a nevét, mint Harisnyás Pippi házában, a Villa Villekullában?

Becsöngetett, és várt egy percig. Aztán fogta a kulcsokat, és kinyitotta az ajtót.

Abban a pillanatban bekapcsolt a riasztó.

Salander mobilja pittyegni kezdett. Galanshammarnál járt, nem messze Örebrótól. Fékezett, és lehúzódott az útpadkára. A zsebéből elővette a PDA-t, és összedugta a telefonjával.

Tizenöt másodperce valaki behatolt a lakásába. A riasztó nem volt bekötve semmilyen biztonsági céghez. Kizárólag arra szolgált, hogy ő értesüljön róla, ha valaki betöri vagy valahogy kinyitja az ajtót. Harminc másodperccel később megszólal a riasztócsengő, és a hívatlan vendég egy kis meglepetésben részesül, az ajtó melletti kamu biztosítékszekrénybe rejtett festékbomba képében. Elmosolyodott, és számolta a másodperceket.

Blomkvist meglepve meredt a riasztó kijelzőjére. Valamiért nem is gondolta, hogy ilyesmivel is fel van szerelve a lakás. Egy digitális óra visszafelé számolt. A Millennium riasztója úgy volt beállítva, hogy akkor szólaljon meg, ha valaki harminc másodpercen belül nem üti be a helyes kódot, és nem sokkal ezután arra lehetett számítani, hogy megjelennek egy biztonsági cég kidolgozott izomzatú alkalmazottai.

Az első ötlete az volt, hogy bezárja az ajtót, és gyorsan meglép az épületből. De csak állt ott, mintha gyökeret vert volna.

Négy számjegy. Véletlenszerűen nem lehet kitalálni.

25, 24, 23, 22…

Francos Harisnyás Pi…

19,18…

Mi lehet a kódod? 15, 14, 13…

Érezte, hogy kezd pánikba esni. 10, 9,8…

Ekkor felemelte a kezét, és beütötte az egyetlen számot, ami eszébe jutott. 9277. Ezek a számjegyek feleltek meg a billentyűzeten a W-A-S-P betűknek.

Legnagyobb ámulatára a visszaszámlálás hat másodpercnél megállt. Aztán a riasztó még egyet sípolt, a számláló beállt nullára, és kigyulladt a zöld fény.

Salander szeme tágra nyílt. Azt hitte, képzelődik, és még meg is rázta a PDA-t pedig tudta, hogy annak semmi értelme. A visszaszámlálás, hat másodperccel azelőtt, hogy a bombának robbannia kellett volna, megállt. A következő pillanatban a számláló lenullázódott. Ez lehetetlen!

Rajta kívül a világon senki nem tudta a kódot.

Hogy lehet ez? A rendőrség? Nem. Zala? Elképzelhetetlen.

Beütött egy számot a telefonba, és megvárta, amíg az rácsatlakozik a megfigyelőkamerára, és rossz felbontásban, de közvetíti a képet. A kamera füstjelzőnek álcázva figyelt a folyosó mennyezetén, és másodpercenként egy képet készített. Visszajátszotta a képsort zérótól, vagyis attól a pillanattól kezdve, hogy kinyílt az ajtó, és aktiválódott a riasztó. Aztán a szája sarkában félmosollyal nézte végig, ahogy Mikael Blomkvist ijedtében esőtáncot lejt, majd beüti a kódot, és olyan arccal nyomja le a kilincset, mint akit hajszál híján megütött a guta.

Kalle Köcsög Blomkvist csak a nyomára bukkant.

Nála volt a kulcs, amit ő elejtett a Lundagatanon. Azt is megjegyezte, hogy az interneten Wasp az álneve. És ha a lakást megtalálta, nyilván azt is kiderítette, hogy az a Wasp Enterprises nevén van. A szaggatott filmen közben azt látta, hogy Blomkvist elindul befelé a folyosón, és eltűnik a kamera látóteréből.

Basszus! Hogy lehettem ilyen kiszámítható? És miért ejtettem el a kulcsokat?

Most minden titka ki volt téve Blomkvist fürkésző tekintetének.

Pár perc gondolkodás után arra jutott, hogy most már ennek sincs semmi jelentősége. Letörölte a merevlemezt, ez a lényeg. Még talán jól is jöhet neki, hogy a férfi rábukkant a rejtekhelyére. Már most többet tud a titkaiból, mint bárki más. És az okos kismalac helyesen fog cselekedni. Nem adja ki őt. Legalábbis nagyon remélte. Újra elindult, és gondolataiba merülve folytatta útját Göteborg felé.

Eriksson a szerkesztőség épületének lépcsőházában futott össze Paolo Robertóval, amikor fél kilenckor megérkezett. Azonnal felismerte, bemutatkozott, és kinyitotta neki az ajtót. A férfi csúnyán sántított. Eriksson kávéillatot érzett, és ebből tudta, hogy Berger már bent van.

– Szia, Erika. Kösz, hogy ilyen gyorsan fogadtál – mondta a bokszoló.

Berger végignézte a daganatok és véraláfutások kiterjedt gyűjteményét az arcán, majd odahajolt, és megpuszilta.

– Nem mondom, jól nézel ki.

– Tört már el az orrom. Hol tartod Blomkvistet?

– Detektíveset játszik valahol. És mint rendesen, nem lehet elérni. Egy fura e-mailen kívül, amit az éjjel küldött, tegnap reggel óta nem is hallottam felőle. És köszönöm, hogy… köszönöm…

Az arcára mutatott. Paolo Roberto nevetett.

– Kérsz kávét? Azt mondtad, valamit meg kell beszélnünk. Malin, gyere te is.

Leültek Berger irodájának kényelmes székeibe.

– A nagy szőke disznóról van szó, akivel bunyóztam – kezdte Paolo Roberto. – Mikaelnek is mondtam már, hogy a boksztudása egy kalap szamócát se ért. De az volt a fura, hogy mégis védekező állásban tartotta a kezét, és körözött, mintha bokszoló lenne. Úgy látszott, hogy valami kis edzést azért kapott.

– Ezt Mikael is mondta tegnap – szólt közbe Eriksson.

– Ezt nem bírtam kiverni a fejemből, úgyhogy amikor hazaértem, leültem, és körbe-emaileztem az európai bokszklubokat. Elmagyaráztam, mi történt, és pontos leírást adtam a fickóról.

– És bejött?

– Azt hiszem, hogy igen.

Egy elfaxolt fényképet rakott Berger és Eriksson elé az asztalra. Úgy nézett ki, mintha egy bokszedzésen készült volna. Két ökölvívó figyelt egy keménykötésű, idősebb férfira, aki tréningruhát és keskeny karimájú kalapot viselt. Még vagy hatan álldogáltak körülöttük. A háttérben hatalmas termetű, skinheadkülsejű férfi látszott. Valaki filctollal bekarikázta az alakját.

– Ez a kép tizenhét éves. A srác a háttérben Ronald Niedermann. Tizennyolc éves volt, amikor a fotó készült, úgyhogy most harmincötnek kell lennie. Ez is illik az óriásra, aki elrabolta Miriam Wut. Száz százalékra nem tudom mondani, hogy ő az. Kicsit régi a kép, és a minősége sem az igazi. De annyi biztos, hogy hasonlít.

– Honnan szerezted a képet?

– Hans Münstertől. Ő egy régi bútordarab a Dynamicnál Hamburgban. Ez a Ronald Nie-dermann náluk bokszolt egy évig a nyolcvanas évek végén. Vagyis hát próbált. Ma reggel kaptam Münstertől az e-mailt, és felhívtam, mielőtt idejöttem. Röviden: Niedermann hamburgi, és a nyolcvanas években egy skinheadbandával lógott. Van egy bátyja, nagyon tehetséges bokszoló volt, rajta keresztül került a klubhoz. Félelmetes ereje volt, és olyan fizikuma, ami párját ritkítja. Münster azt mondja, senkit se látott még ekkorát ütni, még a legjobbak között sem. Egyszer lemérték az ütőerejét, és kiakadt a műszer.

– Hát ez úgy hangzik, mint akire fényes jövő várt a ringben – mondta Berger.

Paolo Roberto megrázta a fejét.

– Münster szerint ez több okból is lehetetlen volt. Először is nem tudott megtanulni bokszolni. Csak állt egy helyben, és pofozott. Valami elképesztően lomha volt, ami szintén illik a fickóra, akivel Nykvarnban verekedtem. De ami még rosszabb, hogy nem volt tisztában az erejével. Időnként be tudott vinni egy-egy ütést a kesztyűzések alatt, és rettenetes sérüléseket okozott. Csak úgy törtek az orrok és az állkapcsok. Egyszerűen nem maradhatott ott.

– Tehát kicsit tudott bokszolni, de nem annyira, igaz? – foglalta össze Eriksson.

– Pontosan. De végül is egészségügyi okokból kellett abbahagynia.

– Hogyhogy?

– Gyakorlatilag sebezhetetlen volt. Akárhány ütést kapott, lepergett róla, és küzdött tovább. Kiderült, hogy van neki egy ritka rendellenessége, kongenitális analgéziának hívják. Megnéztem. Ez egy öröklött genetikai hiba, azt jelenti, hogy nem működik rendesen az ingerületátvivő rendszere. Egyszerűbben mondva: nem érzi a fájdalmat.

– Egy bokszolónak ez direkt előny, nem?

Roberto megint a fejét rázta.

– Épp ellenkezőleg. Életveszélyes lehet. A legtöbb kongenitális analgéziás fiatalon, húsz-huszonöt évesen meghal. A fájdalom a szervezet jelzése, hogy valami nem stimmel. Ha megérintünk egy forró kályhát, akkor fáj, és erre elkapjuk a kezünket. De akinek ilyen baja van, az nem vesz észre semmit, csak ha megérzi az égett szagot.

Eriksson és Berger egymásra nézett.

– Ez most komoly? – kérdezte Berger.

– Teljesen. Niedermann semmit nem érez, olyan, mintha folyamatosan érzéstelenítenék. Eddig azért bírta ki, mert olyan alkata van, ami ellensúlyozza. Elképesztően erős az izomzata és a csontváza, szinte sebezhetetlen. Olyan nyers erő van benne, mint senki másban. Ráadásul biztos gyorsan is gyógyul.

– Kezdem érteni, milyen lehetett az a bokszmeccs.

– Hát olyan… Nem szeretném még egyszer lejátszani. Csak az volt rá hatással, amikor Miriam Wu tökön rúgta. Attól viszont térdre is esett… Vagyis okoz az ilyen ütés másféle reakciót is, mert a fájdalmat, azt ugye nem érezte. Ha viszont így megrúgnak…

– És akkor hogy ütötted le?

– Hát megsérülni az ilyenek is megsérülnek. Olyanok a csontjai, mint a beton, de azért amikor tarkón csaptam azzal a deszkával, csak eldőlt. Szerintem agyrázkódása lett.

Berger Erikssonra nézett.

– Hívom Mikaelt – mondta Eriksson.

Blomkvist hallotta, hogy szól a mobilja, de annyira kábult volt még, hogy csak az ötödik csengetésre vette fel.

– Szia, Malin vagyok. Paolo Roberto úgy gondolja, hogy azonosította az óriást.

– Remek – mondta Blomkvist szórakozottan.

– Hol vagy?

– Elég nehéz lenne elmagyarázni.

– Kicsit fura a hangod.

– Bocs. Mit is mondtál?

Eriksson röviden elmesélte Paolo Roberto történetét.

– Ezen induljatok el – mondta Blomkvist. – Nézzétek meg, hátha szerepel valami nyilvántartásban. Azt hiszem, elég sürgős. Hívjatok a mobilomon, ha van valami.

Ezzel Eriksson legnagyobb meglepetésére kinyomta a telefont, még csak el sem köszönt.

Blomkvist a beszélgetés alatt az ablaknál állt, és az óvároson át a Saltsjönre táruló kilátást nézte. Teljesen elzsibbadt. A bejárati ajtótól jobbra nyílt az előszobából a konyha. Volt még egy nappali, egy iroda, egy hálószoba és egy vendégszoba, amit láthatóan nem használtak. Az ágy matracáról még nem húzták le a nejlont, és lepedőt sem tettek rá. Általában az egész berendezés vadonatúj volt.

De ami igazán letaglózta Blomkvistet, az az volt, hogy Salander az iparmágnás Percy Barnevik háromszázötven négyzetméteres, huszonötmillió koronát érő lakosztályát vette meg.

Blomkvist üres, kihalt, szinte már kísérteties folyosókon és szobákban bolyongott, melyeket intarziás parketta és az a fajta Tricia Guild tapéta díszítette, amire Berger is úgy vágyott. A lakosztály közepén gyönyörűen megvilágított nappali szoba volt, kandallókkal, amelyekben azonban Salander sohasem gyújtott tüzet. Fantasztikus kilátás nyílt az óriási erkélyről. Volt még mosókonyha, szauna, edzőterem, tárolók és egy fürdőszoba, elképesztő méretű káddal. Még bortároló is, ami üresen állt, leszámítva egy bontatlan üveg 1976-os Quinta do Noval portóit (Nacionalt!). Blomkvist nehezen tudta maga elé képzelni Salandert egy pohárka portóival a kezében. Egy elegáns kártya szövegéből kiderült, hogy ez az ügynökség ajándéka.

A konyhában mindenfajta felszerelés megtalálható volt, beleértve egy elegáns francia tűzhelyet is, középpontjában egy gázsütővel. Blomkvist még sosem látott valódi Corradi Chateau 120-ast. Salander valószínűleg teavizet forralt rajta.

Álmélkodva nézte a külön asztalkán álló kávéfőző gépet is. EgyJura Impressa X7-es volt, külön tejhűtővel. Úgy tűnt, hogy alig használták, valószínűleg már itt állt a konyhában, amikor Salander beköltözött. Blomkvist tudta, hogy a Jura a kávéfőzőgépek Rolls Royce-a – az ára hetvenezer korona körül volt. Ő a magáét háromezer-ötszázért vette a John Wallnál, és az már a kevés fényűző felszerelés egyike volt, amit megengedett magának – de pompában sehol sem volt Salander gépéhez képest.

A hűtőszekrényben egy nyitott doboz tej, némi sajt, vaj, kaviár és egy fél üveg savanyú uborka volt. A konyhaszekrényben még talált négy, félig üres vitamintablettás dobozt, teafiltereket, kávét, közönséges kávéfőzőhöz, két vekni kenyeret és egy csomag zabpelyhet. A konyhaasztalon egy tál alma állt. A mélyhűtőben volt még három húsos lepény, meg egy doboz mirelit halragu. Összesen ennyi ennivalót talált az egész lakásban. Meg néhány üres mirelit pizzás dobozt a konyhapult alatti kukában.

Az egész olyan aránytalan volt. Salander több milliárd koronát lopott el, és akkora lakást vett, hogy egy komplett udvartartás elfért volna benne. De csak azt a három szobát használta, amit bebútorozott. A másik tizennyolc üresen állt.

Blomkvist az irodában fejezte be a látogatást. Egy szál virág sem volt a lakásban. A falakon sehol egy kép vagy akár poszter, nem voltak szőnyegek a padlón. Semmi díszítés, tálka, gyertyatartó vagy valami szentimentális okból megőrzött mütyür.

Blomkvistnek elfacsarodott a szíve. Meg akarta találni Salandert, és magához szorítani.

Bár ha megpróbálta volna, a lány valószínűleg megharapja. Rohadék Zalacsenko.

Leült az íróasztalhoz, és fellapozta Björck 1991-es jelentését. Nem olvasta végig, csak átfutott rajta, próbálva kihámozni belőle a lényeget.

Bekapcsolta Salander 43 centis képátmérőjű, 200 GB-os merevlemezzel és 1000 MB RAM-mal rendelkező PowerBookját. Üres volt. Mindent letörölt róla. Rossz jel.

Kihúzta az íróasztal fiókját, és egy félautomata, kilenc milliméteres, hétlövetű Colt 1911 Governmentet talált benne, teli tárral. Ez az a pisztoly volt, amit Salander Sandströmtől vett el, de Blomkvist erről nem tudhatott semmit. Még nem ért el az S betűhöz a kuncsaftok listáján.

Aztán rátalált a Bjurman feliratú DVD-re.

Betette a saját iBookjába, és elszörnyedve nézte a tartalmát. Bénultan figyelte, ahogy Salandert megverik, megerőszakolják, épp hogy nem ölik meg. Úgy tűnt, a filmet rejtett kamerával készítették. Nem nézte végig, csak egy-egy részletbe kukkantott bele, mindegyik rosszabb volt, mint az előző.

Bjurman.

Salandert megerőszakolta a gyámja, ő pedig az utolsó részletig rögzítette az eseményt. A dátum szerint a felvétel két évvel korábban készült. Akkor még nem ismerte. A kirakós darabkái lassan kezdtek a helyükre kerülni.

Björck, Bjurman és Zalacsenko a hetvenes években.

Zalacsenko, Salander és egy Molotov-koktél a kilencvenes évek elején.

Aztán megint Bjurman, aki Palmgrent felváltva Salander gyámja lett. A kör bezárult. Bjurman megtámadta a védencét. Mentálisan sérült, védtelen kislányként kezelte, de Salander minden volt, csak nem védtelen. Ő olyan lány volt, aki tizenkét évesen egész életére megnyomorított egy kiugrott GRU-s bérgyilkost.

Olyan nő volt, aki gyűlölte az olyan férfiakat, akik kihasználják a nőket.

Visszagondolt arra az időre, amikor megismerte őt Hedestadban. Ez néhány hónappal a megerőszakolása után lehetett. Nem emlékezett rá, hogy egy szóval is utalt volna arra, ami vele történt. Általában nem árult el sokat magáról. Blomkvistnek fogalma sem volt, mit művelt a lány Bjurmannal – de nem ölte meg. Ez azért furcsa. Hiszen akkor Bjurman már két éve halott lenne. Aztán rájött, hogy a DVD valójában irányításra szolgált. Amíg ez Salandernél volt, Bjurman rabszolgaként engedelmeskedett neki. Aztán ahhoz az emberhez fordult, akiben szövetségest sejtett. Zalacsenkóhoz. A lány apjához. A lány legádázabb ellenségéhez.

És aztán felgyorsultak az események. Először lelőtték Bjurmant, majd Svenssont és Johans-sont.

De miért? Mitől jelentett ekkora fenyegetést Svensson?

És hirtelen megértette, minek kellett történnie Enskedében.

Blomkvist egy darab papírt is talált az ablak alatt. Salander kinyomtatott egy oldalt, majd gombóccá gyűrte és eldobta. Kisimította. Az Aftonbladet online kiadásának tudósítása volt Miriam Wu elrablásáról.

Nem tudta, mi köze – vagy hogy van-e egyáltalán köze – Wunak az eseményekhez, de azt igen, hogy ő egy Salander kevés barátja közül. Talán az egyetlen barátja. Még a lakását is nekiadta. És most összeverve fekszik a kórházban.

Niedermann és Zalacsenko.

Először az anyja. Most Miriam Wu. Salanderben biztosan ég a gyűlölet.

Eggyel többször provokálták, mint kellett volna. És most vadászik.

Ebédszünetben Armanskijt felhívták az erstai rehabilitációs központból. Azt hitte, Palmgren jóval előbb megkeresi. Nagyon félt, hogy Salander bűnösségéről kell beszámolnia neki. Most legalább azt mondhatta, hogy minden oka megvan kételkedni ebben.

– Mire jutottál? – kérdezte Palmgren kertelés nélkül.

– Mivel?

– A Salander utáni nyomozásban?

– Miből gondolod, hogy nyomozok utána?

– Dragan, ne rabold az időmet.

Armanskij felsóhajtott.

– Azt szeretném, ha meglátogatnál – mondta Palmgren.

– Hétvégén ráérek.

– Ma este gyere. Sok mindent meg kell beszélnünk.

Blomkvist csinált magának kávét és egy szendvicset Salander konyhájában. Halványan reménykedett benne, hogy egyszer csak kulcszörgést hall. De nem volt optimista. Az üresre törölt PowerBook arról tanúskodott, hogy Salander végképp elhagyta a búvóhelyét. Túl későn talált rá.

Délután fél háromkor még mindig Salander íróasztalánál üldögélt. Háromszor olvasta át Björck „nemjelentését”. Egy felettesének szólt, akit nem nevezett meg. A javaslat egyszerű volt: kerítsenek egy befolyásolható pszichiátert, aki majd beutalja Salandert a klinikára. Hiszen a viselkedése alapján a lány egyértelműen elmezavarban szenved.

Blomkvist komoly figyelmet szándékozott Björcknek és Teleboriannak szentelni az elkövetkező napokban. Ekkor megszólalt a mobilja, és megszakította a gondolatmenetet.

– Szia, megint Malin. Azt hiszem, találtam valamit.

– Mit?

– A svéd társadalombiztosítási nyilvántartásban nem szerepel Ronald Niedermann. Sem a telefonkönyvekben, az adózók nyilvántartásában, a gépjármű-nyilvántartásban, sehol. De ezt hallgasd meg! 1998-ban bejegyeztek egy K.A.B. Import Kft. nevű céget, aminek Göteborgban van egy postafiókcíme. Elektronikai cikkeket importálnak. A cég tulajdonosa egy bizonyos Karl Axel Bodin, innen a K.A.B. 1941-ben született.

– Nem rémlik.

– Nekem sem. A cég könyvelője egy csomó másik cégnél is regisztrálva van. Nyilván mindegyiknél névleges pénzügyi igazgató. A kft. ugyanis gyakorlatilag a megalakulása óta alvó cég. Van viszont egy harmadik tagja, bizonyos R. Niedermann. Nincs svéd társadalombiztosítási száma. 1970. január 18-án született, és a cég németországi képviselőjeként van feltüntetve.

– Szép volt, Malin. Nagyon jó. Lakcíme van, vagy csak a postafiók?

– Nincs, de megtaláltam Karl Axel Bodint. Neki is csak postafiókcíme van, a 612-es Gos-sebergában. Megnéztem, ez valami tanyaszerűség, nem messze Nossebrótól, Göteborgtól északkeletre.

– Mit tudunk róla?

– Két évvel ezelőtt kétszázhatvanezer korona jövedelmet vallott be. A rendőrségen dolgozó barátunk szerint nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Egy golyós és egy sörétes vadászpuskára van engedélye. Két autója van, egy Ford és egy Saab, mindkettő régebbi modell. Nincs büntetőpontja a jogsijában. Nőtlen, és gazdálkodónak hívja magát.

– Tehát nem tudunk róla semmit.

Blomkvist töprengett. Döntést kellett hoznia.

– És még valami. Dragan Armanskij ma többször keresett téged.

– Köszi. Majd még hívlak.

– Mikael… minden oké?

– Nem, semmi sem oké, de azért elérhető leszek.

Törvénytisztelő állampolgárként fel kellett volna hívnia Bublanskit. Akkor viszont vagy elmondja az igazat Salanderről, vagy végképp beleragad a féligazságok és elhallgatott tények ingoványába. De nem is ez volt az igazi probléma.

Salander is Niedermannt és Zalacsenkót kereste. Nem tudta, meddig jutott, de ha ő és Eriksson meg tudták találni a gossebergai 612-es postafiókot, akkor ő is. Jó esély volt rá, hogy épp arrafelé tart. Logikus lépés lett volna.

Ha hívja a rendőrséget, és elmondja, hol rejtőzik Niedermann, akkor azt is el kell mondania, hogy Salander arrafelé megy. Három gyilkosság és a stallarholmeni lövöldözés miatt keresték, tehát valószínűleg egy kommandó eredt volna a nyomába.

Salander pedig minden kétséget kizáróan erőszakos ellenállást tanúsított volna.

Blomkvist tollat-papírt fogott, és összeírt egy listát arról, amit nem tudott, vagy nem akart elmondani a rendőrségnek. Először is a mosebackei cím.

Salander rengeteget vesződött, mire sikerült biztosítania a nyugalmát. Ott élte az életét, ott voltak a titkai. Ezt nem fogja kiadni.

Aztán felírta a Bjurman nevet, és kérdőjelet tett mögé.

Az asztalon heverő DVD-re pillantott. Bjurman megerőszakolta Salandert. Majdnem meg is ölte a mocsok. Vérlázító módon visszaélt a helyzetével. Megérdemelte volna a disznó, hogy leleplezze. De volt itt egy etikai dilemma. Salander nem szólt a rendőrségnek. Sohasem fogja megbocsátani neki, ha kiteszi egy rendőrségi vizsgálatnak, ahonnan a legfájdalmasabb részletek órákon belül a médiához kerülnek. A DVD képkockái valószínűleg az esti lapokban végezték volna.

Salanderen állt, hogy hogyan tovább. De ha ő kinyomozta, hol van Salander lakása, ki fogja nyomozni a rendőrség is. Eltette a DVD-t a táskájába.

A harmadik pont Björck jelentése volt. 1991-ben szigorúan titkosnak minősítették. Mindent megmagyarázott, ami történt. Megnevezte Zalacsenkót, tisztázta Björck szerepét, és Svensson kuncsaftlistájával összevetve szerzett volna Björcknek néhány kellemetlen, Bublanskival eltöltött órát. És a levelezésüknek köszönhetően Teleborian is nagy bajba került volna.

A dokumentumok elvezetnék a rendőrséget Gossebergába, de ő legalább némi előnyben lenne.

Elindította a Wordot, és leírta a legfontosabb tényeket, amiket az elmúlt huszonnégy órában tudott meg a Björckkel és Palmgrennel folytatott beszélgetésekben, valamint a Salandernél talált iratokból. Úgy egy óra alatt végzett. A saját kutatásaival együtt kiírta az anyagot egy CD-re.

Eszébe jutott, hogy benéz Armanskijhoz is, de ezt elvetette. Volt elég baja így is.

Blomkvist felment a Millennium szerkesztőségébe, ott is egyenesen Berger irodájába.

– Zalacsenkónak hívják – mondta köszönés helyett. – Az egyik szovjet titkosszolgálat bérgyilkosa volt. Hetvenhatban meglépett, politikai menedékjogot kapott Svédországban, és zsebpénzt a nemzetbiztonságtól. A Szovjetunió összeomlása után sok kollégájához hasonlóan főállású gengszter lett. Most fegyver- és drogcsempészetben, na meg persze leánykereskedelemben utazik.

Berger letette a tollát.

– Vajon miért nem lep meg, hogy a KGB is benne van a dologban?

– Ez nem a KGB, ez a GRU. Ugyanaz, csak katonai.

– Szóval komoly a dolog.

Blomkvist bólintott.

– De akkor ezek szerint nem ő ölte meg Dagot és Miát.

– Nem. Odaküldött valakit. Ronald Niedermannt, a szörnyeteget, aki után Malin ma kutakodott.

– Be tudod ezt bizonyítani?

– Nagyjából. Egy része csak következtetés. De Bjurmant azért ölték meg, mert Zalacsenkótól kért segítséget, hogy elbánjon Lisbethtel.

Blomkvist mesélt a Salander íróasztalában talált DVD-ről.

– Zalacsenko pedig Lisbeth apja…

– Te szentséges isten…

– Bjurman a hetvenes években a nemzetbiztonságnál dolgozott, és egyike volt azoknak, akik fogadták Zalacsenkót a kiugrása után. Később saját ügyvédi praxist indított, de akkor is elvégzett bizonyos munkákat egy elit csoportnak a nemzetbiztonsági hivatalon belül. Gondolom, most is összejönnek időnként a szaunában, világuralomra törnek, és őrzik a titkot Zalacsenkóról. Lisbeth veszélyt jelentett, leleplezhette volna a titkot. Úgyhogy szépen bezárták a pszichiátriára.

– Ez nem lehet igaz!

– Pedig az! – mondta Blomkvist. – Sok minden történt, és Lisbeth akkor sem volt kimondottan kezelhető, és most sem az… De tizenkét éves kora óta nemzetbiztonsági fenyegetést jelent.

– Hát ezt kicsit nehéz megemészteni – mondta Berger. – És Dag meg Mia…

– Azért haltak meg, mert Dag felfedezte a kapcsolatot Bjurman és Zalacsenko között.

– És akkor most mi lesz? El kell mondanunk a rendőrségnek, nem?

– Részben, de nem az egészet. A legfontosabb dolgokat kiírtam egy CD-re, amolyan biztonsági mentésként. Lisbeth Zalacsenkót keresi. Én pedig őt akarom megtalálni. És erről senki nem tudhat.

– Mikael… ez nekem nagyon nem tetszik. Nem tarthatunk vissza információt, ha egy gyilkosság ügyében nyomoznak!

– Nem is fogunk. Fel akarom hívni Bublanskit. De szerintem Lisbeth útban van Gos-sebergába. Még mindig keresik a gyilkosságok miatt. Ha szólunk a rendőröknek, ráküldik a kommandót, vadászlőszerekkel, és elég nagy az esélye annak, hogy ellenáll a letartóztatásnak. És akkor ki tudja, mi lesz – fanyarul elmosolyodott. – Ha másért nem, már csak azért is ki kell ebből hagynunk a rendőrséget, hogy a kommandósok megússzák. Előttük kell őt megtalálnom.

Berger kétkedő arcot vágott.

– Nem akarom felfedni Lisbeth titkait. Bublanskinak magának kell rájönnie. Kérek tőled egy szívességet. Ebben a dossziéban van Björck jelentése 1991-ből és a levelezése Teleboriannal. Csinálj mindenről másolatot, és add oda Bublanskinak vagy Modignak. Én húsz percen belül indulok Göteborgba.

– Mikael…

– Tudom. De kitartok Lisbeth mellett.

Berger szótlanul összeszorította a száját. Aztán bólintott.

– Vigyázz magadra – mondta, de Blomkvist már ott sem volt. Vele kellene mennem, gondolta. Semmi más nem jutott az eszébe.

De még mindig nem mondta el neki, hogy otthagyja a Millenniumot, és vége van, bármi történjék is. Fogta a dossziét, és elindult a fénymásolóhoz.

A postafiók egy bevásárlóközpontban lévő postahivatalban volt. Salander nem ismerte Göteborgot, de a postahivatalt megtalálta, és helyet foglalt egy kávézóban, ahonnan szemmel tarthatta.

Irene Nesser sminkje visszafogottabb volt, mint Lisbeth Salanderé. Ronda kis nyakláncot viselt, és a Bűn és bűnhődési olvasgatta, amit a szomszéd utcában talált egy könyvesboltban. Ráérősen lapozgatott, nem sietett sehova. Ebédidőben kezdte a megfigyelést úgy, hogy fogalma sem volt róla, rendszeresen ürítik-e a postafiókot, és ha igen, naponta, esetleg hetente, vagy hogy nem ürítették-e ki már korábban, vagy hogy odamegy-e valaki egyáltalán. De ez volt az egyetlen kapaszkodója, így iszogatta a tejeskávéját, és várt.

Már majdnem elszundított, amikor egyszer csak látta, hogy nyílik a fiók ajtaja. Az órájára nézett. Háromnegyed kettő volt. Disznó egy mázli.

Gyorsan az ablakhoz ment, és látta, hogy egy fekete bőrdzsekit viselő férfi jön ki a postáról. Az utcán érte utol. Vékony, huszonéves férfi volt. Befordult a sarkon, odament egy parkoló Renault-hoz, és kinyitotta. Salander megjegyezte a rendszámot, aztán visszarohant a Corollához, ami csak száz méterre állt ugyanazon az utcán. Akkor vette észre a kocsit, amikor az befordult a Linnégatanra. Követte az Avenyn, majd fel Nordstan felé.

Blomkvist még épp időben ért ki a központi pályaudvarra, hogy elérje az 5.10-es vonatot. A kalauztól vett jegyet a hitelkártyájával, leült az étkezőkocsiban, és megrendelte kései ebédjét.

Az a kellemetlen érzése volt, hogy későn indult el. Imádkozott, hogy Salander hívja fel, de a szíve mélyén tudta, hogy úgysem fogja.

1991-ben mindent megtett, hogy megölje Zalacsenkót. És ő most, ennyi év után, visszavágott neki.

Palmgren elemzése helytálló volt. Salander a saját bőrén tapasztalta, hogy nem érdemes a hatóságokkal tárgyalni.

Blomkvist belenézett a laptoptáskába. Elhozta a Coltot, amit az asztalfiókban talált. Nem tudta pontosan, miért hozta el a fegyvert, de ösztönösen érezte, hogy nem hagyhatja a lakásban.

Amikor a vonat épp az Ärstabronon robogott át, kinyitotta a mobilját, és felhívta Bublanskit.

– Mit akar? – kérdezte Bublanski, hallhatóan ingerülten.

– Elvarrni a szálakat – felelte Blomkvist.

– Milyen szálakat?

– Az összeset. Akarja tudni, ki ölte meg Svenssont, Johanssont és Bjurmant?

– Ha tájékoztatást tud adni, szeretném hallani.

– A gyilkos neve Ronald Niedermann. Az óriás, aki Paolo Robertóval verekedett. Német állampolgár, harmincöt éves, és egy Alekszandr Zalacsenko nevű görénynek dolgozik, akit csak Zala néven ismernek.

Bublanski sokáig nem szólalt meg, aztán Blomkvist hallotta, hogy felsóhajt, lapoz valamiben, és kikattintja a golyóstollat.

– És ez tény vagy csak ilyen firkászpletyka?

– Ez tény.

– Jó. És hol van ez a Niedermann meg ez a Zalacsenko?

– Ezt most még nem tudom. De amint megtudom, szólok. Erika Berger nemsokára átad magának egy 1991-es rendőrségi jelentést. Abban megtalál minden információt Zalacsenkóról és Salanderről.

– Például?

– Például hogy Zalacsenko Lisbeth apja. Vagy hogy a hidegháborúban átállt szovjet bérgyilkos.

– Szovjet bérgyilkos? – visszhangozta Bublanski.

– Egy klikk a nemzetbiztonsági hivatalon belül támogatta őt, és eltussolta a bűncselekményeit.

Hallotta, ahogy Bublanski odahúz egy széket, hogy kényelembe helyezze magát.

– Talán legjobb lenne, ha bejönne, és hivatalosan is vallomást tenne.

– Sajnálom, de arra most nem érek rá.

– Elnézést, hogy mondta?

– Pillanatnyilag nem vagyok Stockholmban. De üzenek, amint megvan Zalacsenko.

– Blomkvist… nem kell bizonyítania semmit! Nekem is kétségeim támadtak Salander bűnösségét illetően.

– Persze, de azért én csak egy szimpla amatőr vagyok, akinek gőze nincs a rendőri munkáról…

Tudta, hogy ez gyerekes, de mégis kinyomta a telefont, mielőtt Bublanski válaszolhatott volna. Inkább felhívta Annika Gianninit.

– Szia, hugi.

– Szia! Van valami?

– Lehet, hogy holnap szükségem lesz egy jó ügyvédre.

– Mit műveltél?

– Még semmi komolyat, de lehet, hogy le fognak tartóztatni a nyomozás akadályozásáért. De nem ezért hívlak, amúgy sem képviselhetnél.

– Hogyhogy nem?

– Mert azt szeretném, ha te védenéd Lisbeth Salandert, és kettőnkkel egyszerre nem tudsz foglalkozni.

Blomkvist gyorsan összefoglalta a történteket. Giannini vészjóslóan hallgatott. Aztán azt kérdezte:

– És igazolni tudod ezt az egész…

– Igen.

– Ezt át kell gondolnom. Lisbethnek egy büntetőjogi ügyvédre volna szüksége.

– Te tökéletesen megfelelsz.

– Micke…

– Figyelj, hugi, a múltkor azon dühöngtél, hogy nem tőled kértem segítséget.

Miután befejezték a beszélgetést, Blomkvist gondolkodott egy darabig, majd felhívta Holger Palmgrent. Komolyabb célja nem volt ezzel, de úgy érezte, tájékoztatnia kell az öregembert arról, hogy elindult egy nyomon, és esetleg az egész ügy megoldódik néhány órán belül.

A baj az volt, hogy Salander is követett egy nyomot.

Salander a hátizsákjába nyúlt egy almáért, de közben le nem vette a szemét a tanyáról. Az erdő szélén hasalt a Corolla lábtörlőjén. Már levette a parókát, zöld tréningnadrágot, vastag pulóvert és széldzsekit húzott.

A Gosseberga-tanya mintegy négyszáz méterre volt az úttól. Két épületből állt. Az egyik, közönséges kétszintes fehér faház, úgy százhúsz méterre lehetett tőle, mögötte hetven méterrel egy pajta. Azajtaján keresztül egy fehér autó orra látszott.

Közte és a ház közt sáros mező terült el, ami jobb kéz felé még vagy kétszáz méteren át folytatódott, egészen egy tavacskáig. A bekötőút átvágott a mezőn, és eltűnt egy kis facsoportban, az országút irányában. Az út mellett egy másik ház álldogált, ami láthatóan elhagyatott volt; az ablakai fóliával voltak beragasztva. Mögötte a kis ligetecske azt a célt szolgálta, hogy ne lásson oda a legközelebbi szomszéd, a mintegy hatszáz méterre álló házikók gazdája. A tanya tehát többé-kevésbé mindentől el volt szigetelve.

Az Anten-tó közelében fekvő morénavidéken volt, ahol mezők, sűrű erdők és apró települések váltották egymást. Az autótérképen a környék nem volt részletezve, de Göteborgtól követte a fekete Renault-t az E20-ason, majd az alingsåsi körzetben nyugatnak fordultak Sollebrunn felé. Mintegy negyven perc után az autó élesen ráfordult egy erdei útra, aminek az elején a tábla Gosseberga felé mutatott. Utánament, majd úgy száz méter után megállt egy pajta mögött.

Sosem hallott még Gossebergáról, de úgy gondolta, hogy a név az előtte álló házat és pajtát jelöli. Elhagyott az úton egy postaládát is. Az volt ráfestve, hogy „Pf. 192 – K. A. Bodin”. Semmit nem mondott neki ez a név.

Széles ívbe megkerülte a tanyát, aztán kiválasztotta a megfigyelőállást. Háta mögött volt a délutáni nap. Mióta fél négy körül elhelyezkedett, csupán egyetlen dolog történt. Négy óra tájban a Renault sofőrje kijött a házból. Aztán elhajtott, és nem jött vissza. Egyébként semmi mozgást nem látott. Türelmesen várt, és egy nyolcszorosan nagyító Minolta távcsövel figyelte az épületet.

Blomkvist idegesen dobolt az ujjával az étkezőkocsi asztalán. A vonat már majd' egy órája állt Katrineholmban. Valami meghibásodás történt az egyik kocsiban, amit ki kellett javítani. A hangosbemondóból valaki elnézést kért a késésért.

Bosszúsan sóhajtott, és rendelt még egy kávét. Negyedóra múlva a vonat végre rántott egy nagyot, és elindult. Az órájára nézett: este nyolc óra volt.

Repülővel kellett volna mennie, vagy bérelnie egy autót. Egyre inkább megszállta az érzés, hogy elkésett.

Hat óra körül valaki villanyt gyújtott az egyik földszinti szobában, és nem sokkal ezután meggyulladt egy petróleumlámpa is. Salander árnyakat látott a bejárati ajtótól jobbra eső helyiségben, amit a konyhának gondolt, de arcokat nem tudott kivenni.

Aztán nyílt az ajtó, és kilépett rajta a Ronald Niedermann nevű óriás. Sötét nadrágot viselt, és szűk pólót, ami kiemelte az izmait. Tehát igaza volt. Újra megállapította, hogy Niedermann igencsak masszív. De ő is csak húsból és vérből volt, mint bárki más, akármit is élt át vele Paolo Roberto és Miriam Wu. Niedermann megkerülte a házat, és a pajta felé indult, ahol a kocsi parkolt. Egy kis zsákkal jött elő, és visszament a házba.

Néhány perc múlva ismét megjelent. Alacsony, sovány öregember kísérte, aki mankóra támaszkodott. Túl sötét volt, hogy Salander kivehesse a vonásait, de valami jeges szorítást érzett a tarkójában.

Aaaaapuuuu, itt vagyoooook…

Figyelte, ahogy Zalacsenko és Niedermann elindul az úton. Megálltak a pajtánál, ahol Niedermann összeszedett némi tűzifát. Aztán visszatértek a házba, és becsukták az ajtót.

Salander még pár percig mozdulatlanul feküdt. Aztán leengedte a távcsövet, és hátrált, amíg egészen el nem rejtették a fák. A hátizsákjából elővett egy termoszt, és kávét töltött. Elszopogatott hozzá egy kockacukrot. Megevett egy sajtos szendvicset is, amit Göteborgban vásárolt. Evés közben végiggondolta a helyzetet.

Miután végzett, elővette Nieminen lengyel P-83 Wanadját. Kivette a tárat, és ellenőrizte, nem akadt-e be valami a závárzatba vagy a csőbe. Próbaképpen a ravaszt is meghúzta. Hat kilenc milliméteres Makarov volt a tárban. Elégnek kell lennie. Visszatette a tárat, és csőre töltött. Biztosította a fegyvert, és a széldzseki jobb zsebébe dugta.

Salander a fák között, körívet leírva közelítette meg a házat. Százötven métert tehetett meg, amikor hirtelen egy lépés közepén megtorpant.

Pierre de Fermat ezeket a szavakat jegyezte le az Aritmetika margójára: „Van egy igazán csodálatos bizonyításom erre az állításra, de nem fér ki ide a margóra.”

A négyzetet kockává kellett alakítani (x³ + y³ = z³), és a matematikusok évszázadokon keresztül próbálták megfejteni Fermat talányát. Mikor Andrew Wiles az 1990-es években végre megoldotta, már tíz éve dolgozott rajta az akkori legfejlettebb számítógépes programmal.

És ő most hirtelen megértette. Olyan lefegyverzően egyszerű volt a válasz. Leginkább valami játékra hasonlított számokkal, amelyek felsorakoznak, majd egyetlen képletté állnak össze.

Fermat-nak nem volt számítógépe, és Wiles bizonyítása olyan matematikán alapult, ami a Fermat-tétel megszületésekor még nem is létezett. Fermat sohasem lett volna képes előteremteni Wiles bizonyítékát. Az ő megoldása egészen másféle volt.

Annyira fejbe vágta a felismerés, hogy le kellett ülnie egy fatuskóra. Csak nézett maga elé, miközben ellenőrizte az egyenletet.

Szóval így gondolta. Nem csoda, hogy minden matematikus a haját tépte tőle.

Elvigyorodott.

Egy filozófusnak több esélye lett volna megoldani. Arra gondolt, hogy bár ismerhette volna Fermat-t. Pofátlan egy dög volt.

Egy idő múlva felkelt, és folytatta útját a fák között. Vigyázott, hogy a pajta mindig takarja a ház felől.