29. FEJEZET

Április 6., szerda – április 7., csütörtök

Salander reggel még viszonylag nyugodtan ment ki Bjurman nyaralójába. Előző este óta nem kapcsolta be a számítógépet, és napközben sem volt lehetősége meghallgatni a híreket. Arra számított, hogy a stallarholmeni incidenst megemlítik, de arra a viharra nem készült fel, ami a hírekkel tört rá.

Miriam Wu kórházban volt, miután súlyosan megsebesítette egy óriási termetű férfi, aki a lundagatani ház elől rabolta el. Az állapotát súlyosként jellemezték.

Az egykori ökölvívó, Paolo Roberto mentette meg. Arra nem volt magyarázat, hogy ő hogyan került a nykvarni raktárba. Amikor kijött a kórházból, megrohanták a riporterek, de nem kívánt nyilatkozni. Az arca úgy nézett ki, mintha tíz menetre hátrakötötték volna a kezét.

Nem messze attól a helytől, ahol Miriam Wut bántalmazták, két holttestet találtak az erdőben. A tudósítás szerint a rendőrség egy harmadik helyen is ásni készült, és az is lehetséges volt, hogy nem ez az utolsó.

És aztán ott volt a hajsza a szökevény Lisbeth Salander után.

A hurok, mondták, egyre szorul. A rendőrség aznap körbevette Stallarholment. Elhangzott róla, hogy fegyvere van, és veszélyes. Megsebesítette a Pokol Angyalainak egy motorosát, esetleg kettőt. Az eseményre a meggyilkolt ügyvéd, Nils Bjurman nyaralója mellett került sor. Estére a rendőrség kész volt elismerni, hogy talán mégiscsak átjutott a kordonon.

Ekström sajtótájékoztatót hívott össze, de végig csak köntörfalazott. Nem, nem tudja, van-e valami kapcsolata Salandernek a Pokol Angyalaival. Nem, nem tudja megerősíteni a pletykát, hogy Salandert is látták a nykvarni raktárban. Nem, semmi nem utal arra, hogy alvilági bandaháború folyna. Nem, azt sem tudja megerősíteni, hogy egyedül Salander lenne a felelős az enskedei gyilkosságokért. Csakis azért keresik, hogy kihallgathassák a gyilkosságok körülményeivel kapcsolatban.

Salander a homlokát ráncolta. Valami változás történt ebben a nyomozásban.

Felment a netre, és miután elolvasta a híreket, egymás után belépett Ekström, Armanskij és Blomkvist gépére.

Ekström levelezése sok érdekes üzenetet tartalmazott, főleg Bublanskiét, ami 5 óra 22 perckor érkezett. A levél hevesen kritizálta Ekström eddigi tevékenységét. A befejezés gyakorlatilag ultimátum volt. Bublanski követelte, hogy (a) Modig nyomozót azonnali hatállyal helyezzék vissza a nyomozócsoportba, (b) a nyomozás irányuljon más lehetséges elkövetők felé, és (e) azonnal kezdjék el keresni a Zala néven ismert illetőt.

A Salander elleni vadak egyetlenegy bizonyítékra alapulnak, az ujjlenyomataira a gyilkos fegyveren. Ami, emlékeztetem, csak azt bizonyítja, hogy kézbe vette a fegyvert, de azt nem, hogy lőtt volna vele, és azt különösen nem, hogy az enskedai áldozatokat lőtte volna le.

Azt is biztosan tudjuk, hogy szerepelnek az ügyben mások is. A södertäljei rendőrség (eddig) két holttestet ásott ki a raktár közelében, ami Carl-Magnus Lundin unokatestvérének tulajdona. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy Salandernek, akármilyen erőszakos, és akármilyen a pszichológiai profilja, bármi köze lenne ezekhez a halálesetekhez.

Bublanski azt is közölte, hogy ha a követelései nem teljesülnek, otthagyja a nyomozócsoportot, mégpedig nem éppen csöndesen. Ekström válasza annyi volt, hogy tegye, amit jónak lát.

Armanskij gépén Salander még meglepőbb információkra bukkant. A bérezési osztállyal folytatott rövid levélváltásból kiderült, hogy Niklas Hedström azonnali hatállyal távozott a cégtől. A szolgálatos biztonsági vezető utasítást kapott, hogy ha Hedström megjelenik, kísérjék az asztalához, hogy magához vehesse a személyes holmiját, majd távolítsák el az épületből. A technikai részlegnek is ment egy levél, hogy érvénytelenítsék Hedström kulcskártyáját.

De a legérdekesebb Armanskij és Frank Alenius, a Milton ügyvédjének levelezése volt. Ar-manskij azt kérdezte, hogyan lehetne a legjobban képviselni Salandert, ha esetleg letartóztatnák. Alenius azt válaszolta, hogy a Miltonnak semmi oka nincsen egy volt alkalmazott mellé állni, aki gyilkosságot követett el – ez rossz fényt vetne a cégre. Armanskij nyersen azt írta vissza, hogy még mindig nyitott a kérdés, vajon Salandernek tényleg köze van-e a gyilkosságokhoz, és ő támogatni akarja azt a korábbi alkalmazottat, akit ártatlannak gondol.

Blomkvist az előző nap reggele óta nem kapcsolta be a gépét, így újdonság sem volt rajta.

Bohman Armanskij asztalára tette a dossziét, majd leült. Fräklund kinyitotta, és olvasni kezdte. Armanskij az ablaknál állt, és az óvárost nézte.

– Ez az utolsó jelentés, amivel szolgálhatok. Kitettek a nyomozásból.

– Nem a te hibád – mondta Fräklund.

– Nem bizony – helyeselt Armanskij, és ő is leült. Egy kupacba gyűjtött minden anyagot, amit az elmúlt két hétben Bohman leadott neki.

– Beszéltem Bublanskival. Jó munkát végeztél, Sonny. Sajnálja is, hogy meg kell válnia tőled, de Hedström miatt nem tehetett mást.

– Nem probléma. Rájöttem, hogy itt, a Miltonnál könnyebben boldogulok, mint a rendőrségen.

– Kaphatnánk egy összefoglalást?

– Nos, ha az volt a célunk, hogy megtaláljuk Lisbeth Salandert, akkor nyilvánvalóan kudarcot vallottunk. Kész csőd volt a nyomozás, a résztvevői egymással versengtek, és a végére már Bublanski is elvesztette az irányítást.

– Hans Faste…

– Hans Faste egy baromarcú. De nem is ő volt az igazi probléma, nem is a nyomozók hanyagsága. Arról azért Bublanski gondoskodott, hogy minden nyomnak a végére járjunk. Az igazi probléma az, hogy Salander piszkosul ügyesen tünteti el a nyomokat maga után.

– De nem is az volt a feladatod, hogy megtaláld Salandert – szólt közbe Armanskij.

– Nem, és hál' istennek Hedström nem tudta meg, hogy az én valódi dolgom meggyőződni arról, hogy Salandert hamisan vádolják.

– És mit gondolsz erről?

– Kezdetben meg voltam róla győződve, hogy ő a tettes. Most már semmiben sem vagyok biztos. Annyi minden nem vág össze. Egyre inkább hajlok afelé, hogy van valami abban, amit Mikael Blomkvist mond.

– Vagyis azonosítanunk kell a valódi gyilkost. Kezdjük elölről az egész nyomozást? – kérdezte Armanskij, és kávét töltött.

Mimmit megverték, és kórházba került. Pedig semmi köze nem volt az egészhez. Az volt minden bűne, hogy ismerte őt. Salander átkozta önmagát. Küszködött a bűntudattal. Mindenről ő tehetett. Az ő lakcíme titkos, őt nem fenyegette semmi. És rávette Mimmit, hogy ő lakjon a régi lakásában, azon a címen, amit bárki megtalálhatott.

Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Ilyen erővel ő maga is megverhette volna!

Fél tizenegyre úgy érezte, képtelen a lakásban maradni. Kabátot-bakancsot húzott, és nekivágott az éjszakának. Mellékutcákon haladt a Ringvägenig, majd megállt a Söder kórház kocsifelhajtójának elején. Fel akart menni Mimmihez, és megmondani neki, hogy nem lesz semmi baj. De aztán egy rendőrautó kék villogóját vette észre, és behúzódott egy kis utcába, nehogy észrevegyék.

Éjfél után ért haza. Nagyon fázott, így hát levetkőzött, és ágyba bújt. De nem tudott aludni. Egykor felkelt, és meztelenül sétált fel-alá a sötét lakásban. Bement a vendégszobába, ahol csak egy ágy és egy asztal állt. Még sosem lépett be ide. Hátát a falnak vetve a padlóra ült, és bámulta az éjszakát.

Lisbeth Salander és a vendégszoba. Nevetséges.

Két órára úgy átfázott, hogy reszketni kezdett. Akkor sírva fakadt.

Valamivel hajnal előtt Salander lezuhanyozott és felöltözött. Bekapcsolta a kávéfőzőt, reggelit készített, és bekapcsolta a számítógépet. Belépett Blomkvist gépébe. Meglepve tapasztalta, hogy még mindig nem frissítette a kutatási naplóját, majd megnyitotta a <LISBETH SALANDER> mappát. Talált egy új dokumentumot, a címe ez volt: [Lisbeth-FONTOS] Megnézte a tulajdonságait. A dokumentumot 0 óra 52 perekor hozták létre. Ráklikkelt.

Lisbeth, azonnal keress meg! Ez az egész szörnyűbb, mint valaha is gondoltam. Tudom, kicsoda Zalacsenko, és azt hiszem, azt is, hogy mi történt. Beszéltem Holger Palmgrennel. Már értem, mi volt Teleborian szerepe, és miért zártak be téged. Azt hiszem, azt is tudom, ki ölte meg Dagot és Miát. És talán azt is, hogy miért, de még hiányzik néhány fontos részlet. Nem értem, hogy jön a képbe Bjurman. HÍVJ FEL. AZONNAL KERESS MEG. MEG TUDJUK OLDANI. Mikael.

Salander lassan újra elolvasta az üzenetet. Kalle Blomkvist nem tétlenkedett. Mint a legokosabb kismalac. De rohadt okos vagy, kismalac. Azt hiszi, még mindig van mit megoldani. Jót akart neki. Segíteni akart.

Nem értette meg, hogy bármi legyen is, az ő életének vége. Még a tizenharmadik születésnapja előtt vége volt. Csak egy megoldás létezett.

Új dokumentumot hozott létre, és válaszolni akart, de összevissza csapongtak a fejében a gondolatok, és annyi mindent akart neki mondani.

Salander szerelmes… Röhej…

Blomkvist fél hétkor ébredt, pedig be sem állította a vekkert, és csak három órát aludt, felkelt, bekapcsolta az iBookot, és megnyitotta a <LISBETH SALANDER> mappát, hogy megnézze a választ.

Kösz, hogy a barátom voltál.

Blomkvist hátán végigfutott a hideg. Nem pont ebben reménykedett. Olyan volt, mint egy búcsúlevél. Salander a világ ellen. A konyhába ment, bekapcsolta a kávéfőzőt, és indult zuhanyozni. Felvett egy elnyűtt farmert, és rádöbbent, hogy hetek óta nem ért rá mosni. Nem volt tiszta inge. Egy borvörös pulóvert vett fel a szürke zakó alá.

Reggeli közben valami fém csillant a szemébe a mikrsütő mögül. A villájával kihalászott egy kulcscsomót.

Salander kulcsai. A lundagatani támadás után találta, és a mikró tetejére rakta őket a táskájával együtt. Azt odaadta Modignak, de ezt elfelejtette, és biztos leesett.

Nézegette a kulcscsomót. Három nagy és három kicsi. A három nagy nyilván a kapu, a lakásajtó és a hevederzár kulcsa. Az ő lakásáé. Nyilván nem a lundagatanié…

A három kis kulcsot közelebbről megvizsgálta. Az egyik valószínűleg a Kawasakié volt. A másik mintha valami széfé lett volna. Megnézte a harmadik kulcsot. A 24914-es számot pecsételték rá. Belenyilallt a felismerés.

Egy postafiók! Lisbeth Salandernek van egy postafiókja!

Végignézte a södermalmi postahivatalokat a telefonkönyvben. Abból indult ki, hogy Salander akkor nyittatta a fiókot, amikor még a Lundagatanon lakott. A Ringvägen túl messze volt. Talán a Hornsgatan. Vagy a Rosenlundsgatan.

Kikapcsolta a kávéfőzőt, hagyta a reggelit, beült Berger BMW-jébe, és a Rosenlundsgatanra hajtott. A kulcs nem passzolt. Átment a Hornsgatanra. A kulcs tökéletesen illett a 24914-es fiók zárjába. Kinyitotta. Nagy kupac levelet talált. Betömte őket a laptoptáskája külső zsebébe.

Kicsit arrébb ment a Hornsgatanon, leparkolt a Kvarter mozi előtt, és a Copacabanában reggelizett a Bergsundsstrandon. Amíg a tejeskávéjára várt, egyenként megvizsgálta a leveleket. Mindet a Wasp Enterprisesnak címezték. Kilenc Svájcból érkezett, nyolc a Kajmán-szigetekről, egy a Csatorna-szigetekről és négy Gibraltárról. Mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül felbontotta őket. Az első huszonegy különböző bankszámlák alakulásáról tájékoztatott. Salander kőgazdag volt.

A huszonkettedik boríték vastagabb volt. Kézzel írták rá a címzést. Volt még rajta egy nyomtatott logó is, és a válaszcím: Buchanan House, Queensway Quay, Gibraltár. A levelet Jeremy S. McMillan jogtanácsos küldte. Takaros kézírása volt.

Kedves Ms. Salander!

Megerősítem, hogy számlájára az utolsó befizetés ez év január 20-án történt. Megállapodásunk értelmében csatolom a teljes dokumentáció másolatát, de az eredetit megtartom. Bízom benne, hogy meg lesz elégedve.

Hadd tegyem hozzá, hogy remélem minden rendben van Önnel. Nagy örömömre szolgált a múltkori meglepő látogatása, és meg kell mondanom, üdítő változatosságot jelent számomra az Ön cége.

Remélem, a jövőben is szolgálatára lehetek.

Tisztelettel:

J.S.M

A levél január 24-én kelt. Ezek szerint Salander nem nézte meg túl gyakran a postáját. A csatolt dokumentációban Blomkvist talált egy adásvételi szerződést, egy lakásról a Fiskargatan 9 alatti épületben, Mosebackéban.

Aztán majdnem félrenyelte a kávét. A lakás ára huszonötmillió korona volt, két részletben, egy év különbséggel kifizetve.

Salander figyelte, ahogy egy alacsony, sötét hajú férfi kinyitja az eskilstunai Auto-Expert oldalsó ajtaját. Volt itt egy garázs, szerelőműhely és autókölcsönző. Még csak 6 óra 50 volt, és az ajtóra ragasztott, kézzel írt cetli szerint az üzlet fél nyolckor nyitott. Átment az úton, és követte a férfit az oldalajtón át az üzlethelyiségbe. A másik meghallotta, és felé fordult.

– Refik Alba? – kérdezte Salander.

– Igen, mit akar? Még nem nyitottunk ki.

Két kézre fogta Nieminen P-83 Wanadját, és a férfi arcának szegezte.

– Nincs kedvem alkudozni. A kibérelt kocsik listáját akarom látni, most. Tíz másodperce van, hogy előteremtse.

Refik Alba negyvenkét éves volt, diyarbakiri^##### születésű kurd, és már elege volt a fegyverekből. Most bénultan állt. Aztán arra jutott, hogy ha ez az őrült nő bejött utána a boltba egy pisztollyal, akkor nincs sok értelme vitatkozni.

– A számítógépen van – mondta.

– Kapcsolja be!

Megtette.

– Az ajtó mögött mi van? – kérdezte Salander, miközben a gép elindult.

– Az csak egy szekrény.

– Nyissa ki.

Néhány overall volt benne.

– Oké. Most szépen bemegy a szekrénybe, nyugton marad, és akkor nem bántom.

A férfi szó nélkül engedelmeskedett.

– A mobilját vegye elő, tegye a padlóra, és rúgja ide hozzám. Ezt is megtette.

– Jó. És most csukja be az ajtót.

A számítógép igazi antik darab volt, Windows '95-tel és 280 megabyte-nyi memóriával. Egy örökkévalóságba telt, mire sikerült megnyitni a listát tartalmazó Excel-dokumentumot. A fehér Volvót két alkalommal bérelték ki. Először két hétre januárban, aztán március elsején, és azóta nem hozták vissza. Hosszú távra bérelték, hetenkénti fizetéssel.

Az ügyfél neve Ronald Niedermann volt.

Végignézett a gép fölötti polcon sorakozó dossziékon. Az egyiknek a gerincén az AZONOSÍTÁS szó állt. Levette, és Ronald Niedermannhoz lapozott. Amikor januárban kibérelte az autót, az útlevelével igazolta magát, amiről Refik Alba fénymásolatot készített. Salander azonnal felismerte a szőke óriást. Az útlevél szerint német volt, harmincöt éves, és Hamburgban született. A tény, hogy Refik Alba lefénymásolta az útlevelet, azt mutatta, hogy Niedermann nem a barátja, csak egyszerű ügyfél.

A lap aljára Alba felírt egy mobilszámot, és egy göteborgi postafiók címét.

Salander a helyére tette a dossziét, és kikapcsolta a gépet. Körülnézett, és a bejárati ajtó mellett meglátott egy gumi ajtóütközőt. Felvette, odament a szekrényhez, és a pisztoly csövével megkopogtatta az ajtót.

– Hall engem?

– Igen.

– Tudja, ki vagyok?

Csend.

Már csak a vak nem ismer fel.

– Szóval tudja. Fél tőlem?

– Igen.

– Ne féljen tőlem, Alba úr. Nem fogom bántani. Már majdnem végeztem. Elnézést a kellemetlenségért.

– Hát… jól van,

– Kap elég levegőt?

– Igen… de mit akar?

– Meg akartam nézni, bérelt-e maguktól egy bizonyos nő autót két évvel ezelőtt. Nem találtam meg, amit kerestem, de ez nem a maga hibája. Pár perc múlva elmegyek. A szekrényajtó elé odateszem az ajtóütközőt. Az ajtó elég vékony, hogy áttörje, de el fog tartani egy ideig. Nem kell hívnia a rendőrséget. Sose lát engem többé, nyugodtan kinyithat, és tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi.

Elég aprócska volt az esélye annak, hogy a férfi nem hívja a rendőröket, de érdemes volt legalább egy próbát tenni. Elhagyta a garázst, és a sarkon túl várakozó Corollához ment, ahol gyorsan átvedlett Irene Nesserré.

Bosszantotta, hogy egy stockholmi cím helyett csak egy postafiókot talált az ország másik végében. De ez volt az egyetlen nyom, amin elindulhatott. Akkor irány Göteborg.

Felment az E20-asra, majd nyugatra fordult, Arboga felé. Bekapcsolta a rádiót, de lemaradt a hírekről, és csak valami kereskedelmi adót talált. Hallgatta, ahogy David Bowie ezt énekli: „putting out fire with gasoline”^§§§§ Nem ismerte a szám címét, de úgy érezte, a próféta szól belőle.