24. FEJEZET

Április 5., kedd

Per-Åke Sandström, a negyvenes éveiben járó szabadúszó újságíró nem sokkal éjfél után ért haza. Kissé berúgott, és a gyomrában ott lapult a pánik. A napot kétségbeesett semmittevéssel töltötte. Egészegyszerűen rettegett.

Majdnem két hét telt el azóta, hogy Svenssont megölték. Sandström hitetlenkedve nézte aznap éjjel a híreket. Megkönnyebbülés és remény töltötte el. Ha Svensson halott, akkor talán el lehet felejteni a könyvét, amelyben őt is le akarta leplezni.

Gyűlölte Svenssont. Kérte, könyörgött neki, a földön csúszott az előtt a disznó előtt.

A gyilkosság utáni napon olyan eufórikus hangulatban volt, hogy nem is tudott rendesen gondolkozni. Csak másnap kezdte felmérni a helyzetét. A rendőrség megtalálja Svensson szövegét, és fény derül az ő kis botlására… Te jó Isten, még a gyilkossággal is meggyanúsíthatják!

A pánik kicsit alábbhagyott, amikor a lapokban megjelent Salander fényképe. De ki ez a Salander? Sosem hallott róla. A lényeg, hogy még az is lehetséges, hogy soha senki nem fogja őt keresni többé ebben az ügyben. De tapasztalatból tudta, hogy az újságírók mindig félreteszik a dokumentációt és a jegyzeteiket. A Millennium. Az a tetves szennylap, meg sem érdemlik a hírnevüket. Olyanok, mint a többi. Beleturkálnak mindenbe, nyavalyognak, és tönkretesznek másokat.

Sehonnan nem tudhatta meg, hogy halad a nyomozás. Nem volt kitől megkérdeznie. Úgy érezte, mintha légüres térben lebegne.

Ingadozott, hogy a pánikot vagy a lerészegedést válassza. A rendőrség láthatóan nem keresi, Talán – ha szerencséje van – megússza szárazon. Ha nem, akkor a karrierjének annyi.

A zárba dugta a kulcsot, és elfordította. Amikor kinyitotta az ajtót, valami surrogó hangot hallott, és bénító fájdalom hasított a hátába.

Björck még nem feküdt le, amikor megszólalt a telefon. Pizsamában és hálóköntösben volt, de a sötét konyhában üldögélt, a dilemmáján rágódva. Hosszú pályafutása során még sosem került ekkora kutyaszorítóba.

Nem akarta felvenni a telefont. Éjfél is elmúlt már. De az csak csengett. Végül is a tizedik csengés után nem bírta tovább.

– Mikael Blomkvist vagyok – mondta a hang a vonal másik végén. Francba.

– Éjfél elmúlt. Már ágyban voltam.

– De gondoltam, érdekelni fogja, amit mondani akarok.

– Mit akar?

– Holnap délelőtt tízkor sajtótájékoztatót adok Dag Svensson és Mia Johansson meggyilkolásával kapcsolatban.

Björck nagyot nyelt.

– Közzéteszem, miről szól Svensson könyve. De megnevezni csak magát fogom.

– Azt mondta, ad időt… – kezdte, de abbahagyta, mert megérezte a félelmet a saját hangjában.

– Ez pár nappal ezelőtt volt. Megígérte, hogy hétfőig felhív. Most már tulajdonképpen kedd van. Vagy elmondja most, vagy…

– Ha megtartja, az életben nem tud meg semmit Zaláról.

– Az lehet. De akkor magának már nem is nekem kell beszélnie róla, hanem a rendőrségnek. Na és persze a médiának.

Nem volt lehetőség tárgyalásra.

Björck beleegyezett, hogy találkozik Blomkvisttel, de annyit sikerült elérnie, hogy a beszélgetést tolják el egy nappal, szerdára. Nem sok haladék. De már készen állt.

Úszik az árral, vagy megfullad.

A nappalija padlóján tért magához. Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Az egész teste sajgott, és nem tudott mozdulni. Beletelt egy időbe, mire rájött, hogy kezét és lábát szigetelőszalaggal kötözték meg. A lámpa égett a szobában, a redőny pedig le volt húzva. Nem értette, mi történt.

Hangokra lett figyelmes, amelyek mintha az irodájából jöttek volna. Csendben feküdt, és hallotta, amint kihúznak és betolnak egy fiókot. Rablók? Papír zizegése hallatszott.

Egy örökkévalóságig tartott, mire meghallotta a lépteket. Próbálta arra fordítani a fejét, de nem látott senkit. Ráparancsolt magára, hogy nyugodjon meg.

Hirtelen valaki egy hurkot csúsztatott át a fején, és meghúzta a nyakán. Rémületében majd összeszarta magát. Látta, hogy a kötelet egy csigán vezették át, ami azon a kampón lógott, ahol eddig a csillár volt. Aztán a támadó belépett a látóterébe. Először egy pár fekete bakancsot látott meg belőle.

Aztán még jobban bepánikolt, amikor felemelte a tekintetét. Elsőre nem is ismerte fel a pszichopatát, akinek a fényképével tele voltak az újságok. Rövid fekete haja volt, és nem is hasonlított nagyon a fotóra. Minden fekete volt rajta – a farmerja, a nyitott szövetkabátja, a pólója és a kesztyűje is.

De a legijesztőbb az arca volt. Fekete rúzst és szemkihúzót, valamint zöldesfekete szemfestéket tett fel. Az arca többi részét fehér smink takarta. Homloka bal felétől az orrán át az álla jobb oldaláig vörös csíkot festett keresztbe rajta.

Groteszk maszk volt. Olyasvalakié, aki teljesen eszét vesztette.

Az agya tiltakozott. Ez nem lehet valóság.

Salander megmarkolta a kötél végét, és rántott rajta egyet. A kötél belevágott Sandström nyakába, aki pár pillanatig nem jutott lélegzethez. Aztán küszködve maga alá húzta a lábát. A csigának köszönhetően Salandernek alig került valami erőfeszítésébe, hogy talpra rángassa. Akkor néhányszor a fűtéscső köré tekerte a kötelet, majd egy kettős hurokkal rácsomózta.

Aztán megint eltűnt, jó negyedórára. Mikor megint előkerült, fogott egy széket, és leült vele szemben. Sandström próbált nem a kifestett arcra nézni, de képtelen volt rá. Salander egy pisztolyt tett az asztalra. A saját pisztolyát. Megtalálta a gardróbban, a cipődobozban. Egy Colt 1911 Government volt az. Illegális fegyver, amit néhány éve magánál tartott. Egy barátjától vette, de még sohasem lőtt vele. Salander ott az orra előtt kivette a tárat, és megtöltötte. Betárazott, és kibiztosította a pisztolyt. Sandström az ájulás határán volt. Kényszerítette magát, hogy a másik szemébe nézzen.

– Nem értem, hogy a férfiaknak miért muszáj mindig dokumentálniuk a perverzióikat.

Halkan, de érthetően, és jéghideg hangon beszélt. Egy fényképet mutatott. Atyaisten, kinyomtatta a gépéről.

– Gondolom, ez itt Ines Hammujärvi, észt, tizenhét éves, született Riepaluban, Narva közelében. Jól szórakoztál vele?

Költői kérdés volt, Sandström akkor sem lett volna képes megfogalmazni egy választ, ha a szája nincs leragasztva szigetelőszalaggal. A fényképen látszott, ahogy… Jézus Isten, minek mentettem el azokat a képeket?

– Tudod, ki vagyok? Bólints.

Sandström bólintott.

– Te pedig egy szadista disznó vagy, alávaló féreg, és erőszaktevő.

Sandström nem mozdult.

– Bólints.

Megtette. A szeme hirtelen megtelt könnyel.

– Akkor most tisztázzuk a szabályokat – mondta Salander. – Tulajdonképpen most azonnal ki kéne hogy nyírjalak. Egyáltalán nem érdekel, hogy túléled-e az éjszakát, vagy sem. Világos?

Bólintott.

– Nyilván te is tudod, hogy őrült vagyok, aki szeret gyilkolászni. Főleg férfiakat.

Az aznapi újságra mutatott, ami az asztalon hevert.

– Le fogom szedni a szigszalagot a szádról. Ha kiabálsz, vagy csak felemeled a hangod, ezzel csaplak meg – felmutatta a sokkolót. – Ez az ördögi szerkezet ötvenezer voltot bocsát ki. Illetve most csak úgy negyvenezret fog, mert használtam, és nem töltöttem újra. Eddig érted?

Sandström kétségbeesetten nézte.

– Ez megbénítja az izmaidat. Ez történt akkor is, amikor hazatámolyogtál – elmosolyodott. Ez azt jelenti, hogy a lábad sem tart meg, és felakasztod magad. Nekem már semmi dolgom nem lesz, csak szépen kisétálni innen.

Sandström bólogatott. Uramisten, ez egy kibaszott elmebeteg gyilkos! Nem tudta megállni: a könnyek végigömlöttek az arcán. Szipogott.

Salander felkelt, és levette a szájáról a tapaszt. A groteszk arc alig öt centire volt az övétől.

– Meg ne szólalj – mondta. – Ha engedély nélkül ugatsz, megrázlak. Megvárta, míg a másik befejezi a szipogást.

– Egy lehetőséged van, hogy életben maradj – mondta. – Egyetlenegy. Felteszek neked néhány kérdést. Ha válaszolsz rájuk, nem öllek meg. Bólints, ha megértetted.

Bólintott.

– Ha csak egy kérdésre is megtagadod a választ, meg kell hogy rázzalak. Értve?

Bólintás.

– Ha hazudsz, vagy kitérő választ adsz, szintén meg kell hogy rázzalak.

Bólintás.

– Nem fogok veled alkudozni. Nem lesz második dobásod. Azonnal válaszolsz, vagy megdöglesz. Ha kielégítő választ adsz, életben maradsz. Ilyen egyszerű.

Bólogatott. Hitt neki. Nem volt más választása.

– Kérem… – mondta. – Nem akarok meghalni…

– Csak rajtad múlik, hogy meghalsz-e, vagy sem. És éppen most szegted meg az első szabályt: nincs pofázás engedély nélkül.

Sandström összeszorította a száját. Ez tényleg teljesen megháborodott.

Blomkvist feszült volt, nem tudott a lakásban maradni. Egy ideig céltalanul ődöngött, majd a Södra pályaudvartól elsétált a Götgatanra, a Millennium szerkesztőségébe. Odabent teljes volt a csend. Nem gyújtott lámpát, de a kávéfőzőt bekapcsolta, és amíg a kávé lefőtt, az ablakból nézte az utcát, próbálta rendezni a gondolatait. Az egész nyomozás olyan volt, mint egy összetört mozaik, amelynek néhány darabját a helyére tudta tenni, vigasztalanul sok darab azonban hiányzott.

Elfogta a kétség. Ő nem egy eszelős gyilkos, emlékeztette magát. Maga a lány írta meg neki, hogy nem ő ölte meg a barátait. És ő hitt ebben. Ám valami megfoghatatlan módon akkor is köze kellett, hogy legyen a gyilkosságokhoz.

Lassanként kezdte újraértékelni az elméletet, amihez azóta ragaszkodott, hogy belépett az enskedei lakásba. Szinte azonnal arra gyanakodott, hogy Svensson oknyomozása az egyetlen elképzelhető oka a gyilkosságnak. Mostanra kezdett egyetérteni Bublanskival abban, hogy ez nem magyarázza Bjurman meggyilkolását.

Salander azt írta neki, hogy hagyja a kuncsaftokat, és koncentráljon Zalára. De miért? Miért nem tud értelmesen beszélni vele?

Blomkvist kávét töltött az Ifjú Baloldal reklámbögréjébe. Leült az egyik kanapéra az iroda közepén, feltette a lábát a dohányzóasztalra, és rágyújtott egy tiltott cigarettára.

Björck szerepelt a kuncsaftok listáján. Bjurman Salander gyámja volt. Nyilván az sem véletlen egybeesés, hogy mindketten dolgoztak a nemzetbiztonságnál. Eltűnt egy rendőrségi jelentés Salanderről.

Lehetett egynél több indíték?

Lehetett az indíték Lisbeth Salander?

Blomkvistben felmerült egy ötlet, amit nem lehetett szavakba önteni. Maga sem tudta volna megmagyarázni, mit ért azon, hogy Salander maga is lehet a gyilkosságok indítéka. De homályosan érezte, hogy egy felfedezés küszöbén áll. Aztán rádöbbent, hogy túl fáradt már ehhez. Kiöntötte a maradék kávét, elöblítette a főzőt, és hazament lefeküdni. A sötétben újra felvette a fonalat, és két órán át próbálta megfogalmazni, mire is gondol pontosan.

Salander kényelmesen hátradőlve cigarettázott. Jobb lábát keresztbe tette a balon, és merőn a szemébe nézett. Sandström még sosem látott ilyen erejű tekintetet. A hangja viszont továbbra is lágy volt.

– 2003 januárjában látogattad meg először Ines Hammujärvit, Norsborgban, a lakásán. Épp csak betöltötte a tizenhatot. Miért mentél fel hozzá?

Sandström nem tudta, mit feleljen. Ő maga sem igazán értette, hogyan kezdődött, hogy miért… Salander felemelte a sokkolót.

– Nem… nem tudom. Kellett nekem. Annyira szép volt.

– Szép?

– Igen. Nagyon szép volt.

– És úgy gondoltad, jogodban áll az ágyhoz kötözni és megbaszni.

– Beleegyezett! Esküszöm, hogy beleegyezett!

– Fizettél neki?

Sandström ráharapott a nyelvére.

– Nem.

– Miért nem? Kurva volt. Azoknak fizetnek.

– Mert ő… ő ajándék volt.

– Ajándék? – Salander hangja veszélyes színezetet öltött.

– Cserébe egy szívességért, amit valakinek tettem.

– Per-Åke – váltott tárgyilagosabb tónusra Salander. – Ugye nem akarsz kibújni a válasz alól?

– Válaszolok mindenre, nem hazudok, esküszöm!

– Helyes. Milyen szívességet tettél, és kinek?

– Anabolikus szteroidokat csempésztem be az országba. Üzleti úton voltam Észtországban, átvettem a tablettákat, és a kocsimban hoztam vissza. A fickót, akivel üzleteltem. Harry Rantá-nak hívják.

– Honnan ismered Harry Rantát?

– Már a nyolcvanas évek óta ismerem. Egy barátom. Együtt jártunk kocsmázni.

– És ez a Harry Ranta ajánlotta fel neked Ines Hamniujärvit… ajándékba?

– Igen… nem, bocsánat, az később volt, itt Stockholmban. A bátyja volt az, Atho Ranta.

– Szóval Atho Ranta bekopogott hozzád, és megkérdezte, nem volna-e kedved elmenni Norsborgba, és megdugni Inest?

– Nem… hanem… volt egy buli… basszus, nem emlékszem, hol…

Hirtelen egész testében remegni kezdett, és érezte, hogy a térde már nem bírja sokai. Neki kellett feszítenie valaminek a lábát, hogy állva maradhasson.

– Csak nyugi – mondta Salander. – Ha gondolkoznod kell a válaszon, azért nem foglak fellógatni. De amint észreveszem, hogy próbálsz kitérni… puff!

Felvonta a szemöldökét, és Sandström legnagyobb meglepetésére szinte angyali volt az arca. Már amennyire egy ilyen iszonyatos maszk mögött az lehetett.

Sandström nyelt egyet. A szája csontszáraz volt, és érezte, hogy a nyakán megfeszül a hurok.

– Hogy hol piáltatok, az nem fontos. Miért ajánlotta fel neked Inest Atho Ranta?

– Beszélgettünk róla… mondtam, hogy szeretném…

Azon vette észre magát, hogy sír.

– Mondtad, hogy szeretnéd az egyik kurváját.

Sandström bólintott.

– Részeg voltam. Azt mondta, hogy meg… meg kell…

– Mit kellett?

– Atho azt mondta, meg kell büntetni. Nehéz eset volt. Nem tette, amit mondott neki.

– Miért, mit mondott?

– Hogy kurválkodjon neki. Felajánlotta, hogy… Részeg voltam, azt sem tudtam, mit csinálok! Nem akartam… Bocsásson meg!

Megint szipogott.

– Nem tőlem kell bocsánatot kérned. Szóval felajánlottad Athó-nak, hogy segítesz megbüntetni Inest, és ketten elmentetek hozzá.

– Nem így volt.

– Akkor hogy volt? Miért mentél el Athóval Ineshez? A térdén egyensúlyozta a sokkolót. Sandström megint reszketni kezdett.

– Azért mentem, mert akartam őt. Ott volt, elérhető volt! Ines Harry Ranta barátnőjével lakott. Neki nem is tudtam a nevét. Atho az ágyhoz kötözte Inest, én pedig… én pedig szexeltem vele. Atho meg nézte.

– Nem. Nem szexeltél vele, hanem megerőszakoltad.

Sandström nem felelt.

– Vagy nem?

Bólintott.

– Mit mondott Ines?

– Nem mondott semmit.

– Nem tiltakozott?

Sandström megrázta a fejét.

– Tehát tetszett neki, hogy egy középkorú szarcsimbók megkötözi és megkúrja.

– Részeg volt, nem zavarta.

Salander rezignáltan sóhajtott.

– Jó. De aztán továbbra is látogattad.

– Mert annyira… mert kellettem neki.

– Anyádnak, annak.

Sandström kétségbeesetten nézett Salanderre. Aztán bólintott.

– Jó… megerőszakoltam. Harry és Atho megengedte. Azt akarták, hogy… megedződjön.

– Fizettél nekik?

Bólintott.

– Mennyit?

– Elég olcsón megszámították. A csempészés miatt.

– Mennyit?

– Összesen egy pár rongyot.

– Az egyik képen Ines itt van nálad.

– Harry idehozta.

Szipogás.

– Tehát néhány ezerért kaptál egy lányt, akivel azt tettél, amit akartál. Hányszor erőszakoltad meg?

– Nem tudom… néhányszor.

– Jó. Ki vezeti a bandát?

– Ha köpök, megölnek.

– Szarom le. Hidd el, hogy most sokkal inkább kell félned tőlem, mint a Ranta fivérektől emelte fel Salander a sokkolót.

– Atho. Ő az idősebb Harry a végrehajtó.

– Még hány tag van?

– Én csak Harryt és Athot ismerem. De benne van Atho csaja is. Meg még valaki… nem tudom, valamilyen Pelle. Svéd. De nem tudom, ki az. Valami drogos, aki elvégez nekik ezt-azt.

– Atho csaja?

– Silvia. Ő is kurva.

Salander egy kis ideig gondolkozott. Aztán a szemébe nézett.

– Kicsoda Zala?

Sandström elsápadt. Svensson is ugyanezzel üldözte. Olyan sokáig nem válaszolt, hogy felmérgesítette vele a lányt.

– Nem tudom! – mondta gyorsan. – Nem tudom, ki az!

Salander arca elkomorult.

– Eddig olyan jól ment. Ne szúrd el az egyetlen esélyed.

– Esküszöm az Istenre, hogy nem tudom! Az újságíró, akit lelőtt…

Elhallgatott. Nem biztos, hogy jó ötlet volt felhozni az enskedei mészárlást.

– Igen?

– Ő is ezt kérdezte. De nem tudom. Ha tudnám, elmondanám, esküszöm! Atho ismerőse.

– Beszéltél vele?

– Egyszer pár szót, telefonon. Legalábbis akivel beszéltem, azt mondta, hogy Zalának hívják. Illetve inkább ő beszélt velem.

– Miért?

Sandström pislogott. A szemébe csorgott a veríték a homlokáról, és érezte, hogy a taknya az állán folyik.

– Mert… kértek tőlem még egy szívességet.

– Kezd idegesítően lelassulni ez a sztori.

– Azt akarták, hogy menjek el megint Tallinnba, és hozzak el egy kocsit, ami már meg volt pakolva. Amfetaminnal. Nem akartam megcsinálni,

– Miért nem?

– Mert ez már túl sok volt! Ezek gengszterek! Ki akartam szállni. A munkámmal foglalkozni.

– Szóval te csak a szabadidődben voltál gengszter.

– Én igaziból nem vagyok olyan.

– Ja, persze – Salander hangjában annyi megvetés volt, hogy Sandström rémülten lehunyta a szemét.

– Tovább. Hogy jött a képbe Zala?

– Az egy rémálom volt.

Újra megeredtek a könnyei. Olyan erővel harapott az ajkába, hogy abból kiserkedt a vér.

– Uncsi – mondta Salander.

– Atho nem szállt le rólam. Harry figyelmeztetett, hogy kezd begurulni, és nem tudni, mi lesz a vége. Végül is belementem, hogy találkozzak Athóval. Ez tavaly augusztusban volt. Harry elvitt Norsborgba…

A szája tovább mozgott, de nem hallatszott semmi. Salander szeme összeszűkült. Sandströmnek gyorsan visszajött a hangja.

– Atho mintha teljesen megbuggyant volna. Iszonyú brutális volt. El sem tudja képzelni, milyen durva tud lenni. Azt mondta, már késő kiszállni, és ha nem csinálom, amit mond, azt nem fogom élve megúszni. Bemutatót is akart tartani.

– Tényleg?

– Kényszerítettek, hogy menjek velük. Södertälje felé indultunk. Atho rám parancsolt, hogy húzzak a fejemre egy zsákot, aztán rám kötözte. Halálra ijedtem.

– Szóval ott ültél a kocsiban, egy zsákkal a fejeden. Aztán mi történt?

– Megálltunk. Fogalmam sem volt, hol vagyunk.

– Mikor rakták rád a zsákot?

– Södertälje előtt.

– És mennyi ideig volt rajtad?

– Olyan… fél óráig. Aztán kirángattak a kocsiból. Valami raktárnál voltunk.

– Aztán mi volt?

– Harry és Atho bevezetett. Égett bent a lámpa. És valami szerencsétlen feküdt a betonon Megkötözték, és nagyon durván összeverték.

– Ki volt az?

– Kenneth Gustafssonnak hívták. De azt csak később tudtam meg.

– És mi történt?

– Volt még bent valaki. Ekkora darab embert én még nem láttam. Óriási volt. És csupa izom.

– Hogy nézett ki?

– Mint maga az ördög. Szőke volt.

– Neve?

– Azt nem mondta.

– Oké. Nagydarab szőke csávó. Még ki?

– Még valaki volt. Zaklatottnak látszott. És copfja volt. Magge Lundin.

– És még?

– Harry, Atho és én.

– Tovább.

– A nagydarab… hozott nekem egy széket. Nem szólt egy szót sem. Atho beszélt. Elmondta, hogy a fickó ott a földön spicli. És azt akarja, hogy tudjam, mi lesz azzal, aki beleköp a levesükbe – Sandström megint elbőgte magát.

– Aztán a nagydarab felemelte azt az embert a földről, és letette egy másik székre, velem szemben. Egy méterre volt tőlem. A szemébe néztem. Aztán odaállt mögé, a két kezét a nyakára tette… és… és…

– Megfojtotta?

– Igen… nem… agyonszorította! Azt hiszem, puszta kézzel eltörte a nyakát. Egyet pattant, és a csávó ott a szemem előtt halt meg!

Sandström hintázott a kötélen. Ömlött a szeméből a könny. Ezt még soha senkinek nem mondta el. Salander hagyott neki egy kis időt, hogy összeszedje magát.

– Aztán?

– Aztán a másik, az a copfos, fogott egy láncfűrészt, és levágta a fejét meg a kezét. Aztán a nagydarab odajött hozzám, és rátette a kezét az én nyakamra. Próbáltam leszedni magamról, de egy millimétert sem mozdult. De nem szorította meg a nyakamat, csak fogta, jó sokáig. Közben Atho felhívott valakit, és oroszul beszélt vele. Aztán azt mondta, hogy Zala beszélni akar velem, és a fülemhez tette a telefont.

– Mit mondott Zala?

– Csak megkérdezte, hogy még mindig ki akarok-e szállni. Megígértem neki, hogy elmegyek Tallinnba, és elhozom azt a kocsit az amfetaminnal. Mi mást tehettem volna?

Salander szótlanul ült egy darabig. Méregette a zokogó újságírót, és úgy tűnt, gondolkodik valamin.

– Mondd el, milyen volt a hangja.

– Hát… normális volt,

– Mély, magas?

– Mély. Közönséges. Rekedt.

– Milyen nyelven beszelt?

– Svédül.

– Akcentusa?

– Volt… talán, egy kicsi. De jól tudott svédül. Athóval oroszul beszéltek.

– Te tudsz oroszul?

– Egy kicsit. Nem folyékonyan. Csak egy kicsit.

– Mit mondott neki Atho?

– Hogy a bemutatónak vége.

– Elmondtad ezt másnak is?

– Nem.

– Svenssonnak sem?

– Nem… nem.

– Svensson járt nálad.

Sandström bólintott.

– Nem hallom.

– Igen.

– Miért?

– Tudta, hogy volt az a… dolog a kurvákkal.

– Mit kérdezett?

– Hát… Zaláról akart tudni. Zaláról kérdezett. Másodjára.

– Másodjára?

– Két héttel a halála előtt keresett meg. Az volt az első. Aztán visszajött, két nappal azelőtt, hogy… hogy…

– Hogy lelőttem?

– Igen.

– És akkor kérdezett Zaláról.

– Igen.

– Mit mondtál neki?

– Semmit. Nem mondhattam neki semmit. Beismertem, hogy egyszer beszéltem vele telefonon. Ennyi. A szőke szörnyetegről, meg arról, hogy mit csinált Gustafssonnal, nem mondtam semmit.

– Jó. Pontosan mit kérdezett Svensson?

– Hát… csak azt, hogy mit tudok Zaláról. Mást nem.

– És te nem mondtál neki semmit?

– Semmi használhatót. Nem is tudok olyat.

Salander töprengve rágcsálta az ajkát. Valamit nem mondott el.

– Kinek beszéltél arról, hogy Svensson megkeresett?

Sandström megremegett.

Salander meglóbálta a sokkolót.

– Felhívtam Harryt!

– Mikor?

Sandström nyelt egyet.

– Aznap este, amikor Svensson először jött ide.

Salander még fél óráig folytatta a vallatást, de Sandström csak önmagát ismételte, itt-ott egy-egy kis részlettel kiegészítve. Végül Salander felkelt, és egyik kezét a kötélre tette.

– Te vagy az egyik legszánalmasabb perverz, akit életemben láttam – mondta. – Amit Inesszel tettél, azért halálbüntetést érdemelnél. De megígértem, hogy ha rendesen válaszolsz a kérdéseimre, életben hagylak. És én megtartom a szavam.

Meglazította a csomót. Sandström a padlóra rogyott. Látta, hogy Salander egy zsámolyt tesz a dohányzóasztalra, és feláll rá, hogy levegye a plafonról a csigát. Aztán összetekerte a kötelet, elpakolta a hátizsákjába, és kiment a fürdőszobába. Mikor visszajött, már nem volt rajta smink.

– Szabadítsd ki magad.

Egy konyhakést dobott a padlóra.

Sandström még sokáig hallotta, ahogy az előszobában matat. Mintha átöltözött volna. Aztán kinyílt és becsukódott a lakás ajtaja. Fél óráig tartott, mire levágta magáról a szigetelőszalagot. Először is lezuhant a kanapéra, majd nagy nehezen feltápászkodott, és körülnézett a lakásban. Salander magával vitte a pisztolyát.

Salander 4 óra 55 perckor érkezett haza. Levette az Irene Nesser-parókát, és azonnal lefeküdt, még azt sem nézte meg, hogy Blomkvist megoldotta-e a hiányzó rendőrségi jelentés rejtélyét.

Kilenckor ébredt, és a keddet azzal töltötte, hogy információt keresett a Ranta fivérekről.

Atho Rantának terjedelmes aktája volt a rendőrség bűnügyi nyilvántartásában. Észt családból származó finn állampolgár volt. 1971-ben jött Svédországba. 1972-től 78-ig ácsként dolgozott a Skånska Conerete Pouringnál. Aztán rajtakapták, hogy lopott az egyik építkezésről, kirúgták, és hét hónap börtönt is kapott. 1980 és '82 között egy kisebb építkezési vállalatnak dolgozott, de innen is elbocsátották, miután többször is részegen ment munkába. A nyolcvanas évek további részében volt még kidobóember, szerelő egy olajtüzelésű kályhákat forgalmazó cégnél, mosogató és gondnok egy iskolában. Mindenhonnan ivás vagy verekedés miatt rúgták ki. A gondnoki állásban csak néhány hónapot töltött: egy tanár jelentette fel szexuális zaklatásért és fenyegetésért.

1987-ben pénzbírságra és egy hónap szabadságvesztésre ítélték autólopásért, jogosítvány nélküli vezetésért, valamint lopott áru elfogadásáért. A követkéző évben illegális fegyver birtoklásáért kellett bírságot fizetnie. 1990-ben egy szexuális bűncselekményért ítélték el, amit nem részleteztek az aktában. 1991-ben garázdasággal vádolták meg, de felmentették. Ugyanabban az évben pénzbüntetést és felfüggesztett szabadságvesztést kapott alkoholcsempészetért. 1992-ben három hónapot ült, amiért megverte a barátnőjét, és megfenyegette annak nővérét. Ezután nem keveredett bajba egészen 1997-ig, amikor lopott áruval való üzletelésért és testi sertésért ítélték el. Ezúttal tíz hónapra.

Harry, az öccse, 1982-ben követte Svédországba, és sokáig egy raktárban dolgozott. Az ő aktájában bárom ítélet szerepelt: 1990-ben biztosítási csalásért, majd 1992-ben két év börtön súlyos testi sértésért, lopott áru elfogadásáért, lopásért és nemi erőszakért. Kitoloncolták Finnországba, de 1996-ban visszatért, és nem sokkal később megint elítélték tíz hónapra, ismét súlyos testi sértésért és nemi erőszakért. Az ítéletet megfellebbezték, a fellebviteli bíróság Harry mellé állt, és a nemi erőszak vádja alól felmentette. A testi sértésért azonban hat hónapot le kellett ülnie. 2000-ben ismét vádat emeltek ellene garázdaságért és nemi erőszakért, de később a vádat ejtették.

Salander az utolsó ismert lakcímüket is kinyomozta: Athóé Norsborgban volt, Harryé pedig Albyban.

Paolo Roberto tizenötödik hívására is csak Miriam Wu üzenetrögzítője válaszolt. Aznap néhányszor a lundagatani lakásra is elment. Becsöngetett, de senki nem nyitott ajtót.

Már este nyolc is elmúlt. Csak haza kell jönnie, az istenit! Értette ő, hogy Wu egy időre el akar rejtőzni a nyilvánosság elől, de a média ostroma már alábbhagyott.

A háztól mintegy harminc méterre parkolt le, és hátratolta az ülést, hogy több helye legyen a lábának. Lehalkítva hallgatta a rádiót. A műszerfalra felragasztotta Wu fényképét, amit az egyik újságból vágott ki. De jól néz ki, gondolta. Türelmesen nézegette azt a kevés embert, aki arra járt. Miriam Wu nem volt köztük.

Tízpercenként felhívta a számot. Kilenc körül hagyta abba, amikor a mobilja közölte vele, hogy mindjárt lemerül az akku.

Sandström egész kedden a teljes fásultsághoz közeli állapotban volt. Az éjszakát a kanapén töltötte, képtelenül arra, hogy átmenjen a hálószobába vagy arra, hogy megfékezze a rendszeresen rátörő sírógörcsöt. Kedd reggel lement a solnai Systembolagetbe^§§ és vett egy fél liter aquavitet. Visszavitte a kanapéra, és kiitta a felét.

Csak estére jött tisztába a helyzetével, és kezdett azon töprengeni, mit is csináljon most. Azt kívánta, bár sose hallott volna Rantáékról meg a kurváikról. Hogy lehetett annyira hülye, hogy hagyta magát elcsábítani arra a norsborgi lakásra, ahol Atho széttárt lábakkal egy ágyhoz kötözte a droggal telenyomott Ines Hammujärvit, majd kihívta őt egy „ki a tökösebb” versenyre, felváltva láttak neki, és végül is ő tudott több nemi aktust véghezvinni aznap éjjel.

A lány egyszer felébredt, és megpróbált ellenállni. Atho a következő fél órában hol ütlegelte, hol itatta, míg le nem nyugodott, aztán odatessékelte Sandströmöt, hogy folytassa a testgyakorlást.

Rohadt kurvája.

De ő hogy lehetett ennyire ostoba.

A Millenniumtól aligha remélhetett kegyelmet. Ők az ilyen botrányokból éltek.

Halálosan rettegett attól az eszeveszett Salandertől.

Hát még attól a szőke szörnyetegtől.

A rendőrséghez természetesen nem fordulhatott.

Viszont egyedül sem volt képes megoldani a problémát, és az sem volt valószínű, hogy magától oldódik meg.

Egyetlen apró lehetősége volt, egyetlen hely, ahol legalább egy kis rokonszenvet és talán valamiféle megoldást is remélhetett. Egy szalmaszálba kapaszkodott, de nem volt más választása.

Összeszedte minden bátorságát, és felhívta Harry Ranta mobilszámát. Nem vette fel. Este tízig próbálkozott. Hosszas gondolkodás (valamint a maradék aquavittel való erőgyűjtés) után felhívta Atho Rantát. A barátnője, Silvia vette fel. Elmondta, hogy a Ranta fivérek éppen Tallinn-ban üdülnek. Nem, nem tudja, hogy érhetné el őket. Nem, lövése sincs, mikor jönnek vissza. Egy ideig még Észtországban lesznek. Úgy hallatszott, hogy eléggé örül ennek.

Sandström nem tudta, hogy kétségbeessen vagy megkönnyebbüljön. Ez azt jelentette, hogy nem kell elmagyaráznia Athónak, mi történt. Az viszont, hogy a Ranta fivérek hirtelen úgy döntöttek, hogy most jó ideig Tallinnban pihennek, nem igazán nyugtatta meg az idegeit.