22. FEJEZET

Március 29., kedd – április 3., vasárnap

Kedd reggel Salander belépett a bűnügyi nyilvántartásba, és Alexandr Zalacsenkót kereste. Nem találta, amin meg sem lepődött igazán, hiszen Svédországban még semmiért sem ítélték el, sőt a lakossági nyilvántartásban sem szerepelt.

A hozzáféréshez bizonyos Douglas Skiöld főfelügyelő azonosítóját használta, a malmői rendőrségtől. Aztán kisebb sokkot kapott, amikor a számítógép pittyegni kezdett, és az asztalon villogni kezdett egy ikon, jelezve, hogy valaki keresi az I.C.Q. chatprogramon.

Először ki akarta húzni a dugót a konnektorból, és kikapcsolni a gépet. Aztán átgondolta. Skiöldnek nem volt I.C.Q. a gépén. Nagyon kevés idősebb embernek volt.

Tehát nem Skiöldöt keresik, hanem őt. És ez eléggé leszűkítette a listát. Rákattintott az ikonra, és gépelni kezdett:

<Mi kell, Plague?>

<Na végre, Wasp. Nehéz téged elérni. Nem nézel mailt?>

<Hogy találtál meg?>

<Skiöld. Nekem is megvan a lista. Gondoltam, hogy a legmagasabb hozzáférési szintű azo-nosítók közül használod valamelyiket.>

<Szóval mi kell?>

<Ki ez a Zalacsenko, aki után szaglászol?>

<SKH>

<?>

<Semmi Közöd Hozzá>

<De mi ez az egész?>

<B+, Plague>

<Azt hittem, én vagyok az antiszociális. De az újságok alapján hozzád képest normális va-gyok.>

<Anyádat.>

<Tiedet. Segítsek?>

Salander habozott. Először Blomkvist, most meg Plague. Mindenki segíteni akar rajta? Plague-gel annyi volt a probléma, hogy egy százötven kilós remete volt, aki szinte kizárólag az interneten keresztül kommunikált, és aki mellett Salander kifejezetten társasági lénynek tűnt. Mikor egy ideig nem válaszolt, Plague folytatta.

<Ott vagy még? Segítsek kijutni az országból?>

<Nem kell.>

<Miért lőtted le őket?>

<Cseszd meg.>

<Le akarsz még másokat is lőni? És ha igen, van miért félnem? Végül is én vagyok az egyetlen, aki a nyomodra akadhat.>

<Törődj a magad dolgával, és akkor nem kell félned.>

<Jó, nem félek. Keress a hotmailen, ha kell valami. Fegyver? Útlevél?>

<Te szociopata vagy>

<Mármint hozzád képest?>

Lisbeth kilépett az I.C.Q.-ból, és leült a kanapéra gondolkozni. Tíz perccel később levelet írt Plague hotmailes címére.

Richard Ekström ügyész, aki a nyomozásért felel, Täbyben lakik. Nős, két gyereke van, és széles sávú netkapcsolata. Hozzáférés kéne a laptopjához vagy az otthoni gépéhez. Valós időben kell tudnom olvasni, amit ír. Ellenséges hatalomátvétel tükrözött merevlemezzel..

Tudta, hogy Plague csak elvétve hagyja el sundybergi otthonát, így hát remélte, hogy tud szerezni valami pattanásos kamaszt a munkára. Alá sem kellett írnia a levelet. Tizenöt perccel később jött a válasz.

< Mennyit fizetsz?>

< Neked 10 ezer + költségek, a segédednek 5 ezer>

<Majd jelentkezem.>

Csütörtökön e-mail érkezett Plague-től, benne egy ftp-cím. Salander elképedt Két héten belül nem is számított válaszra. Az ellenséges hatalomátvétel még Plague képességeivel és különleges felszerelésével is fáradságos munka volt, amihez kilobyte-onként kellett a másik gépre csempészni az ott összeálló szoftvert. A munka sebessége attól függött, milyen gyakran használja Ekström a komputerét, de néhány napot még ezután is igénybe veti az összes adat továbbítása a tükrözött merevlemezre. Negyvennyolc óra nem egyszerűen kivételes teljesítmény volt, hanem elvileg lehetetlen. Salander le volt nyűgözve. Meg is bökdöste az I.C.Q.-n keresztül.

<Ezt hogy csináltad?>

<Négy gép van a lakásban. És el nem fogod hinni: egyiken sincs tűzfal. Nuku védelem. Egyszerűen rájuk kellett csatlakoznom, és feltölteni. 6 ezer korona a költség. Menni fog?>

<Ja. Még egy kis bónusz is menni fog a gyors melóért.>

Rövid töprengés után harmincezer koronát utalt át Plague számlájára az interneten. Nem akarta kirívóan nagy összeggel elijeszteni.

Aztán kényelembe helyezte magát, és megnyitotta Ekström laptopját.

Egy óra alatt minden jelentést elolvasott, amit Bublanski felügyelő Ekströmnek küldött. Gyanította, hogy az ilyen jelentéseknek tilos kikerülniük a főkapitányságról. Újfent bebizonyosodott, hogy semmilyen biztonsági rendszer nem véd az ostoba dolgozóktól. Sok fontos információt kiszedett Ekström gépéből.

Először is megtudta, hogy Armanskij két alkalmazottja ellenszolgáltatás nélkül csatlakozott Bublanski nyomozócsoportjához, vagyis a Milton támogatta az utána folyó vadászatot. A megbízatásuk az volt, hogy minden lehetséges eszközzel segítsék elő Salander letartóztatását. Kösz szépen, Armanskij. Ezt megjegyzem magamnak. Aztán csak még jobban elkomorodott, amikor meglátta, ki az a két alkalmazott. Bohmant mindig egyenes embernek ismerte, aki tisztelettel bánt vele. Hedström viszont egy jellemtelen kis senki volt, aki a Miltonnál betöltött pozícióját arra használta fel, hogy átverje a cég egyik ügyfelét.

Salander erkölcsi érzéke igen szelektív volt. Önmagában semmi kifogása nem volt az ügyfelek átverése ellen – ha megérdemelték – de ha egyszer elvállalt egy munkát, amivel titoktartási kötelezettség járt, akkor ahhoz tartotta is magát.

Arra is gyorsan rájött, hogy az illető, aki információt szivárogtatott ki a médiának, maga Ekström volt. Ez nyilvánvaló volt egy e-mailből, amiben kérdésekre válaszolt a Salanderről készült pszichiátriai jelentéseket és a Miriam Wuval való kapcsolatát illetően.

A harmadik fontos információ az volt, hogy Bublanskinak és csapatának halvány gőze nincs róla, hol keressék. Érdeklődve olvasta a jelentést arról, milyen intézkedések történtek, és mely címeket helyezték megfigyelés alá. A lista rövid volt. Értelemszerűen szerepelt rajta a Lundagatan, aztán Blomkvist címe. Miriam régi lakása a St. Eriksplannál és a Kvarnen, ahol együtt látták őket. Miért kellett Mimmit is belekevernem? Nagy hiba volt.

Pénteken Ekström emberei rábukkantak az Evil Fingersre. Úgy sejtette, hogy ez még több cím megfigyelésével fog járni. Összeráncolta a homlokát. Szóval a csajok is eltűnnek a baráti köréből, pedig nem is lépett kapcsolatba velük azóta, hogy visszatért Svédországba.

Minél többet gondolt erre, annál inkább összezavarodott. Ekström tömte a médiát szaftos részletekkel. Az is világos volt, hogy miért. Nagy hírverést csapott, hogy megdolgozza a közönséget, arra a napra készülve, amikor végre vádat emelnek ellene.

De akkor miért nem beszélt az 1991-es rendőrségi jelentésről, amelyek alapján bezárták a St. Stefanba? Miért pont azt tartja titokban?

Megint belépett Ekström gépébe, és átnézte a dokumentumokat. Amikor végzett, rágyújtott. Semmilyen utalást nem talált az 1991-es eseményekre. Furcsa, de az egyetlen hihető magyarázat az volt, hogy Ekström nem tudott a jelentésről.

Egy pillanatra nem tudta, mitévő legyen. Aztán rápillantott a PowerBookra. Ez éppen olyasmi, amire Kalle Köcsög Blomkvist ráharaphat. Újra bekapcsolta a gépet, rácsatlakozott Blomkvistéra, és létrehozta az [MB2] dokumentumot.

E. ügyész információkat szivárogtat ki a médiának. Kérdezd meg, hogy a régi rendőrségi jelentésről miért nem beszélt.

Ettől csak beindul. Kél órát várt türelmesen arra, hogy Blomkvist belépjen. Az megnézte az e-mailjeit, és csak tizenöt perc múlva vette észre az új dokumentumot. Újabb öt perccel később válaszolt a [rejtély] nevű dokumentumban. Nem harapott rá. Még mindig azt akarta tudni, ki ölte meg a barátait.

Salander ezt tökéletesen képes volt megérteni. Kicsit ellágyult, és megírta a [rejtély2]-t.

Mit tennél, ha kiderülne, hogy én voltam?

Személyes kérdésnek szánta. Nagyon megrázta a [rejtély3]-ban kapott válasz.

Lisbeth, ha úgy van, ahogy mondják, és tényleg bekattantál, akkor talán megkérheted Peter Teleboriant, hogy segítsen. De én nem hiszem, hogy te ölted meg Dagot és Miát. És imádkozom, hogy igazam legyen.

Dag és Mia a leánykereskedelemről végzett kutatásaik eredményét akarták közzétenni. Én úgy sejtem, emiatt gyilkolhatták meg őket. De semerre sem tudok elindulni. És nem tudom, mi romlott el kettőnk között, de valamikor barátok voltunk. Mondtam, hogy a barátság két dologra épül: tiszteletre és bizalomra. Ha nem is szeretsz, bízni azért bízhatsz bennem. Soha senkinek nem adtam ki a titkaidat. Azt sem, hogy mi lett Wennerström milliárdjaival. Bízz bennem. Nem vagyok az ellenséged.

M.

Először felbőszült azon, hogy Blomkvist Teleborianra hivatkozott. Aztán rájött, hogy nem bántani akarja vele. Fogalma sem lehetett, milyen ember valójában Teleborian, valószínűleg látni is csak a tevében látta, ahol felelősségteljes, nemzetközileg elismert szakemberként tetszelgett.

De az igazán sokkoló a Wennerström pénzére tett utalás volt. Elképzelése sem volt, hogyan jöhetett rá erre. Eddig teljesen biztos volt benne, hogy semmilyen hibát nem követett el, s a világon senki nem tud arról, amit tett.

Többször is átolvasta a levelet.

Nagyon kényelmetlenül érintette, hogy a másik a barátságra hivatkozott. Nem tudta, mit feleljen erre.

Aztán kicsit késeibb megírta a [rejtély4]-et.

Meggondolom.

Lecsatlakozott, és átült az ablak mellé.

Salander pizzakészlete néhány napja elfogyott, az utolsó kenyér- és sajtmorzsákkal egyetemben. Három napja instant zabkásán élt, amit egy hirtelen sugallatra vett meg, hogy több egészséges ételt kéne ennie. Rájött, hogy vízzel meg néhány szem mazsolával elkeverve egészen ehető dolgot melegíthet belőle a mikróban.

De nem csak az élelemhiány miatt kellett kimozdulnia. Utána is kellett néznie valaminek. Sajnos ez sem ment a lakásban meglapulva. A gardróbba ment, és elővette a szőke parókát, valamint Irene Nesser norvég útlevelét.

Nesser kisasszony a valóságban is létezett. Külsőre hasonlított Salanderhez, és három éve veszítette el az útlevelét. Az Plague-nek köszönhetően került Salander kezébe, aki majdnem másfél évig használta a személyazonosságát, amikor szükséges volt.

Salander kivette a karikát a szemöldökéből, majd a fürdőszobában kisminkelte magát. Sötét farmert vett fel, meleg, sárgával szegélyezett barna pulóvert és magas sarkú csizmát. Egy dobozból kivett egyet a néhány palack gázspray közül, és elrakta. Megtalálta és feltöltötte a sokkolóját is, amihez nem is nyúlt már egy éve. A hátizsákjába bepakolt egy váltás ruhát Péntek este tizenegy órakor, kilenc nappal a gyilkosságok után, Salander elhagyta a mosebackei lakást, elsétált a nornsgatani McDonald'sba. Itt kevésbe volt valószínű, hogy egy volt miltonos kollégába ütközik, mint a Slussen vagy a Medborgarplatsen mellettiben. Egy Big Macet rendelt nagy kólával.

Aztán a 4-es busszal átment a Västerbronon a St. Eriksplanra. Átsétált az Odenplanra, és nem sokkal később ott állt Bjurman upplandsgatani háza előtt. Nem számított rá, hogy a lakást megfigyelik, de fényt látott egy ablakban azon az emeleten. Így továbbment a Vanadisplan felé. Mikor egy óra múlva visszatért, a fény már kialudt.

Lábujjhegyen és sötétben lopakodott fel a lépcsőn. Egy sniccerrel átvágta az ajtón lévő rendőrségi pecsétet. Zajtalanul kinyitotta az ajtót.

Felkapcsolta az előszobai villanyt, amiről tudta, hogy kívülről nem látszik, és egy kis elem lámpával lépett be a hálószobába. A redőnyök le voltak húzva. A vérmocskos ágyra irányította a fénysugarat. Eszébe jutott, hogy valamikor majdnem meghalt ezen az ágyon, és most mély elégtételt érzett, amiért Bjurman örökre eltűnt az életéből.

Azért látogatott el a tett színhelyére, mert választ akart kapni két kérdésre. Először is nem értette, milyen kapcsolat lehet Bjurman és Zala között. Abban egészen biztos volt, hogy van ilyen, de Bjurman számítógépén semmit nem talált, amiből kiderítette volna.

A második probléma már régóta gyötörte. Néhány héttel korábbi éjszaki látogatása alkalmával észrevette, hogy Bjurman kivett néhány iratot abból a dobozból, amelyben a vele kapcsolatos gyámügyi papírokat tartotta. Méghozzá azt a részt, ami tömören összefoglalta Salander pszichológiai állapotát. Bjurmannak már nem volt szüksége erre, így lehetséges volt, hogy kitakarította a dobozt, és ezeket a papírokat kidobta. Másrészt viszont egy ügyvéd soha nem dobna ki egy lezáratlan ügyre vonatkozó iratokat. Mégsem találta őket sem az íróasztalon, sem sehol a környékén.

Megállapította, hogy a rendőrség elvitte a rá vonatkozó iratokat és még néhány másikat is. A következő két órában apróra átfésülte a lakást, hátha a rendőrök ott hagytak valamit, de végül arra jutott, hogy nem felejtettek el semmit.

Az egyik konyhai fiókban különféle kulcsokat talált: egy autóét, a ház kapujáét és egy lakatét. Csendben kiosont a padlásra, és végigpróbálta a lakatokat, amíg végül rá nem bukkant Bjurman tárolójára. Régi bútorok, ruhák, sílécek, egy autó akkumulátora, néhány doboz könyv és egyéb kacatok. Semmi különöset nem talált, így lement a lépcsőn, és a kapukulccsal bejutott a garázsba. Megkereste Bjurman Mercedesét, és azt is átkutatta, de nem volt benne semmi érdekes.

Az irodával nem is próbálkozott. Néhány hete járt ott, akkor, amikor Bjurman lakásán is, és tudta, hogy az ügyvéd az elmúlt két évben alig használta.

Visszament a lakásba, és a nappaliban leült a kanapéra. Pár perc után felkelt, és visszament a konyhába a kulcsos fiókhoz. Egyenként szemügyre vette a kulcsokat. A lakás ajtajához és a rajta lévő hevederzárhoz tartoztak, de volt köztük egy régimódi, rozsdás darab is. Összeráncolta a homlokát aztán a konyhapult fölötti polcra esett a pillantása, ahol Bjurman vagy húsz kis tasakot tartott, bennük mindenféle konyhakerti növény magjaival.

Van valahol egy telke. Vagy nyaralója. Azt nem néztem még meg.

Három perc múlva talált egy számlát, ami azt igazolta, hogy Bjurman a kocsifelhajtóján végzett munkálatokért fizetett, további egy perccel később pedig egy biztosítási szerződést egy Mariefred közelében, Stallarholmen mellett található ingatlanra.

Reggel ötkor belépett a Hantverkargatanon, a Firdhemsplan közelében lévő éjjel-nappali boltba. Vett egy halom pizzát, tejet, kenyeret, sajtot és egyéb élelmiszert. És az egyik reggeli lapot, amelynek a főcíme láttán leesett az álla.

ELHAGYTA AZ ORSZÁGOT A KÖRÖZÖTT NŐ?

Ez az újság valamiért nem nevezte meg őt. Következetesen „a huszonhat éves nő”-ként hivatkozott rá. A cikk szerint egy rendőrségi forrás azt állította róla, hogy külföldre szökhetett, és lehetséges, hogy most Berlinben van. Állítólag bejelentést kaptak, hogy Kreuzbergben látták őt, egy „anarchofeminista klubban”, amely a terrorizmussal, antiglobalista mozgalmakkal, sátánizmussal és effélékkel kapcsolatba hozható fiatalok kedvelt találkozóhelye.

A 4-es busszal visszament a Södermalmba, a Rosenlundsgatannál leszállt, és hazasétált Mose-backéba. Kávét főzött, evett egy szendvicset, aztán lefeküdt.

Késő délutánig aludt. Ébredés után gyors leltárt csinált, és úgy döntött, ideje ágyneműt cserélni. A szombat estét takarítással töltötte. Kivitte a szemetet, az összegyűjtött két nejlonszatyornyi újságot pedig elhelyezte az erre szolgáló lépcsőházi szelektív gyűjtőben. Kimosott egy adag fehérneműt és pólót, majd néhány farmert. Telepakolta a mosogatógépet is, majd elindította. Aztán kiporszívózott, és felmosta a padlót.

Este kilencre végzett, és úszott a verítékben. Megengedte a fürdővizet, és beleöntött egy csomó habfürdőt. Hátradőlt, lehunyta a szemét, és töprengett. Éjfélkor ébredt, a víz már rég kihűlt. Kiszállt a kádból, megtörülközött, és visszamászott az ágyba. Szinte azonnal elaludt.

Vasárnap reggel Salander igen rossz hangulatba került, amikor bekapcsolta a számítógépet, és látta, miket írtak össze Miriam Wuról. Szörnyű bűntudatot érzett. Szegénynek annyi volt a bűne, hogy az ő… ismerőse volt? Barátja? Szeretője?

Nem tudta, melyik szó illik a legjobban a kapcsolatára Mimmivel, de arra rájött, hogy bármi is volt köztük, annak valószínűleg vége. Újabb nevet húzhat ki ismerősei rohamosan rövidülő listájáról. Azok után, amiket az újságok írtak, el sem bírta képzelni, hogy a barátja a jövőben bármit is szeretne egy ilyen pszichopatától.

Nem látott a dühtől.

Emlékezetébe véste Tony Scala nevét, az újságíróét, aki az egészet elindította. Elhatározta, hogy egy látogatást annak a kockás zakós firkásznak is szentel, aki rendre tréfás megjegyzéseket tett Mimmiről, a „szadomazo leszbiről.

Egyre nőtt azoknak a száma, akikkel elszámolnivalója akadt. De legelőször is meg kellett találnia Zalát.

Hogy mi lesz akkor, amikor megtalálja, azt egyelőre nem tudta.

Blomkvist vasárnap reggel fél nyolckor telefoncsörgésre ébredt. Álmosan a kagylóért nyúlt, és belehallózott.

– Jó reggelt! – üdvözölte Berger.

– Mmm – közölte Mikael.

– Egyedül vagy?

– Sajna.

– Akkor szerintem zuhanyozz le, és tegyél fel kávét, mert negyedórán belül vendéged lesz.

– Tényleg?

– Paolo Roberto.

– A bokszoló? A királyok királya?

– Nemrég hívott, és vagy fél órát beszéltünk.

– De hogyhogy?

– Hogyhogy felhívott? Hát egy kicsit ismerjük egymást. Meginterjúvoltam, amikor szerepelt Hildebrand filmjében, és azóta is találkoztunk párszor.

– Ezt nem is tudtam. De a kérdésem igaziból az volt: hogyhogy meglátogat?

– Mert… de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ő maga meséli el.

Blomkvist épp csak lezuhanyozott, és belebújt a nadrágjába, amikor megszólalt a csengő. Megkérte a vendégét, hogy foglaljon helyet, amíg keres egy tiszta inget, aztán készített két dupla presszókávét egy-egy kiskanál tejjel.

– Miért akart beszélni velem? – kezdte Blomkvist.

– Igaziból Erika Berger ötlete volt.

– Értem. Tehát?

– Ismerem Lisbeth Salandert. Blomkvist szemöldöke felszaladt.

– Valóban?

– Én is így meglepődtem, amikor Erika mondta, hogy maga ismeri.

– Tálán jobb lenne, ha az elején kezdené.

– Rendben. Egy hónapig New Yorkban voltam, tegnapelőtt jöttem haza, és azt látom, hogy minden faszom újság tele van Lisbeth fotójával, és mindenféle faszságot hordanak össze róla. Egyik fasz firkász sem volt képes egy jó szót szólni!

– Azt tudja, hogy ebben a két mondatban három fasz is volt?

Paolo Roberto elnevette magát.

– Bocsánat. Csak síkideg vagyok. Szóval felhívtam Erikát, mert valakivel beszélnem kellett, és senki más nem jutott az eszembe. Ő azért, mert láttam hogy az az enskedei újságíró a Millenniumnak dolgozott.

– És?

– Még ha Salander tényleg elszállt, és azt csinálta, amit a rendőrök mondanak róla, egy esélyt akkor is kell adni neki. Jogállam van itten, vagy mi, és csak a bíróságon lehet bárkit elítélni!

– Én is így gondolom.

– Erika azt is mondta, hogy maga szerint ártatlan.

– Ismerem Lisbethet. Nem igazán tudom eszelős gyilkosként elképzelni.

Paolo Roberto megint felnevetett.

– Egy állat az a csaj… de rendes. Én szeretem.

– Honnan ismeri?

– Bokszoltam vele.

Blomkvist tíz másodpercre lehunyta a szemét, majd a bokszbajnokra nézett. Salander, szokás szerint, csupa meglepetés volt.

– Hát persze. Lisbeth Salander Paolo Robertóval bokszol. Végül is egy súlycsoport.

– Nem viccelek.

– Elhiszem. Mesélte is, hogy néha lejár öklözni valami klubba.

–Akkor elmesélem, hogy volt. Tíz éve elkezdtem kezdő ifiket edzeni a zinkeni bokszklubban. Akkor már elég jó nevem volt, és az ifiszakvezető úgy gondolta, nagyon jót tenne, ha délután bemennék, és kesztyűznék kicsit a srácokkal. Aztán ott ragadtam egész nyárra, és egy ideig még ősszel is. Nagyon elkezdték reklámozni magukat, plakátokkal meg ilyenekkel, hogy elcsalogassák a helyi kölyköket. És jöttek is a tizenöt-tizenhat éves srácok meg még néhány idősebb is. Elég sok volt közöltük a bevándorló. A boksz sokkal jobb elfoglaltság, mint randalírozni a városban. Én csak tudom. És akkor valamikor nyár közepén felbukkant ez a vézna kiscsaj a semmiből. Hát tudja, hogy néz ki. Szóval bejön a klubba, és azt mondja, bokszolni akar.

– Az jól nézhetett ki.

– Ott volt a közelben vagy hat srác, akik egyenként vagy kétszer annyit nyomtak, mint ő, meg első látásra is sokkal nagyobbak voltak. Hát azok szétröhögték magukat. Nekem is muszáj volt nevetni. De csak húztuk egy kicsit. Van lányszakosztályunk is, és mondtam neki valami hülyeséget, hogy csütörtök a csajos nap, vagy valami ilyesmi.

– Gondolom, ő nem nevetett.

– Hát nem. Csak nézett azzal a fekete szemével. Aztán felvett egy pár bokszkesztyűt, amit valaki ott hagyott. Be sem kötötte, meg nagy is volt neki. De akkor már nem röhögtünk. Érti, hogy értem?

Paolo Roberto megint nevetett.

– Én voltam az edző, úgyhogy én álltam ki vele, és úgy tettem, mintha behúznék neki, tudja, csak úgy beijesztettem. Akkor egyszer csak fogta magát, és szájon vágott. Én csak bohóckodtam, nem készültem fel ilyesmire. Mire felemeltem a kezem, hogy védekezzek, kétszer-háromszor is megütött. De hát olyan volt, mintha simogatna, mert izma, az nem volt neki. Na, amikor elkezdtem védekezni, taktikát váltott. Ösztönből bokszolt, és be is vitt pár ütést. Akkor már komolyan védtem magam, mert olyan fürge volt, mint valami gyík. Ha nagyobb és erősebb, elég komoly ellenfél lett volna.

– Nem lep meg.

– Aztán megint taktikát váltott, és tökön ütött. Na, azt már megéreztem.

Blomkvist összerándult.

– Akkor visszaütöttem, és képen találtam. Mármint persze nem erősen, csak meglegyintettem. Erre sípcsonton rúgott. Már kezdett ijesztő lenni az egész. Háromszor akkora voltam, mint ő, egy pillanatig nem lehetett esélye, de úgy harcolt, mintha az életéért küzdene.

– Mert feldühítette.

– Erre később én is rájöttem. Szégyelltem is magam. Mármint… azért plakátoltuk tele a környéket, hogy a fiatalok jöjjenek bokszolni, ő meg jött, és egész komolyan azt kérte, hogy hadd bokszolhasson, erre kiröhögtük. Na, szóval Salandernek az volt a baja, hogy nem értek semmit az ütései. Úgyhogy elkezdtem edzeni. Pár hétig a lányoknál volt, és sorra el is vesztette a meccseit, mert előbb-utóbb úgyis bekapott egy ütést, és akkor le kellett állítanunk és az öltözőbe vinnünk, mert ütött-rúgott-harapott.

– Ez tényleg rá vall.

– Sosem adta fel. De aztán annyi lánynak gyűlt meg vele a baja, hogy az edzője kitette.

– És aztán?

– Lehetetlenség volt vele bokszolni. Egyetlen stílust ismert, azt mi úgy hívtuk, hogy Terminátor üzemmód. Csak arra ment, hogy kicsinálja az ellenfelét, akkor is, ha csak bemelegítés vagy barátságos kesztyűzés volt. A lányok tiszta sebesen mentek haza, mert összerugdosta őket. Na, és akkor támadt egy ötletem. Sok problémám akadt egy Samir nevű sráccal. Szíriai gyerek volt, tizenhét éves. Jó bokszoló volt, keménykötésű, és jó nagyot ütött… de mozogni, azt nem tudott. Egész idő alatt csak állt. Úgyhogy megkértem Salandert, hogy jöjjön be egy délután, amikor vele edzünk. Átöltözött, és beállítottam őket egymással a ringbe, fejvédővel, fogvédővel, mindennel. Samir először nem is akart kiállni vele, azt mondta, hogy „de hát ez egy pina” meg a többi ilyen macsó szöveget. Akkor megmondtam neki, de úgy, hogy mindenki hallja, hogy ez nem barátságos meccs, ötszáz, koronát teszek arra, hogy a csaj szétveri. Salandernek meg azt, hogy ez most nem edzés, hanem halál komoly bunyó. Láttam, ahogy rám nézett, hogy nem nagyon hisz nekem. Samir meg még mindig csak pofázott, amikor megszólalt a gong. Lisbeth, ahogy szokta, teljes svunggal odament, és úgy képen törölte, hogy a fiú seggre ült. Egész nyáron velem edzett a csaj, kezdett neki muszklija lenni, és lehetett már érezni az ütéseit.

– A szír srác, gondolom, nagyon örült.

– Hát erről a meccsről még hónapokig beszéltek. Lisbeth tönkreverte Samirt. Végül is pontozással győzött, de ha még fejlettebbek az izmai, komoly baja is eshetett volna a srácnak. Egy idő után Samir úgy begurult, hogy elkezdett ész nélkül csépelni. Akkor már nagyon féltem, mert ha egyszer véletlenül betalál, már hívhattuk is volna a mentőt. Lisbeth össze is szedett egy-két zúzódást a vállán, és Samir be is szorította a kötélhez. De közel nem volt ahhoz, hogy komolyan megüsse.

– Bár láttam volna.

– Attól a naptól fogva a srácok nagyon tisztelték Salandert. És főleg Samir. Úgyhogy innentől mindig sokkal nagyobb fiúkkal raktam össze kesztyűzni. Ő volt a titkos fegyverem, és neki is nagyon jót tett ez az edzés. Olyat is csináltunk, hogy Lisbethnek öt ütést kellett bevinnie különböző testtájakra. Állra, homlokra, gyomorszájra satöbbi. A srácnak meg, akivel bokszolt, azokat a részeket kellett védenie. Egy idő után már rangot jelentett Salanderrel bokszolni. Mintha egy darázzsal kellett volna bunyózniuk. Ez is lett a beceneve, és valamiféle kabalája lett a klubnak. Szerintem tetszett neki, mert egy nap úgy jött le edzésre, hogy egy darázs volt a nyakára tetoválva.

Blomkvist elmosolyodott. Ő is emlékezeti arra a darázsra. És szerepelt a rendőrség által kiadott személyleírásban is.

– Meddig tartott ez a dolog?

– Három évig, heti egyszer. Teljes munkaidőben csak a nyáron voltam ott, utána, amikor tudtam. Utána az ifiedzőnk, Putte Karlsson folytatta a murikat Salanderrel. Aztán ő dolgozni kezdett, és csak ritkán járt le, de egész tavalyig azért havonta legalább egyszer. Évente egyszer-kétszer találkoztunk, és kesztyűztünk egy kicsit. Jó kis edzés volt, leizzadtunk mind a ketten. Szólni viszont alig szólt valakihez. Ha épp nem volt kivel bunyózni, akkor a zsákot ütötte két órán keresztül, de úgy, mintha halálos ellensége volna.