20. FEJEZET

Április 1., péntek – április 3., vasárnap

Miriam Wu még egy órát töltött Modignál. A kihallgatás vége felé visszajött Bublanski, csendben leült, és végig csak hallgatott. Miriam Wu tudomásul vette a jelenlétét, de továbbra is Modiggal beszélt.

Végül Modig Bublanskihoz fordult, és érdeklődött, hogy van-e még kérdése. Bublanski megrázta a fejét.

– Miriam Wu kihallgatását lezárom. Az idő 1 óra 9 perc – azzal Modig kikapcsolta a magnót.

– Úgy hallottam, akadt egy kis probléma Faste nyomozóval – mondta Bublanski.

– Kicsit nehezen koncentrált – felelte Modig.

– Baromarcú – magyarázta el tömören Miriam Wu.

– Faste nyomozónak számos jó oldala is van, de valóban nem a legjobb ember egy fiatal hölgy kihallgatására – mondta Bublanski Miriam Wu szemébe nézve. – Nem kellett volna rábíznom ezt a feladatot. Kérem, bocsásson meg.

Miriam Wut ez láthatóan meglepte.

– Bocsánatkérés elfogadva. Eleinte én is elég barátságtalan voltam önökkel.

Bublanski legyintett.

– Kérdezhetek még néhány dolgot? Ki van kapcsolva a magnó.

– Tessék.

– Minél többet hallok Lisbeth Salanderről, annál inkább össze vagyok zavarodva. Az a kép, amit az ismerősei adnak róla, egyáltalán nem vág egybe azzal, ami a pszichiátriai jelentések alapján alakul ki.

– És?

– Egyenes választ kérnék öntől.

– Rendben.

– A tizennyolc éves korában készült pszichiátriai értékelés szerint Salander szellemileg visszamaradott.

– Baromság. Lisbeth valószínűleg a legokosabb ember, akit ismerek.

– Nem végzett semmilyen iskolát, még arról sincs papírja, hogy tud írni-olvasni.

– Sokkal jobban ír és olvas, mint én. Van, hogy matematikai képleteket firkálgat. Tiszta algebra. Én egyáltalán nem is értem.

– Matematika?

– Ez az új hobbija.

– Hobbija? – kérdezte rövid hallgatás után Bublanski.

– Valami egyenletek. Én azt sem értem, mit jelentenek bennük a szimbólumok.

Bublanski sóhajtott.

– Tudunk egy esetről, amikor a Tantolundenből hozták be, tizenhét évesen. Az arra utal, hogy prostitúcióból tartotta fenn magát.

– Hogy Lisbeth mint kurva? Egy szart. Nem tudom, mi a munkája, de egyáltalán nem lep meg, hogy egy biztonsági cégnél dolgozott.

– Most miből él?

– Nem tudom.

– Ő is leszbikus?

– Nem. Néha lefekszünk, de ettől még nem lesz valaki leszbi. Szerintem ő maga sem tudja, milyen beállítottságú. De azt hiszem, biszexuális.

– És mi van a bilincsekkel meg a többi effélével? Vannak Salandernek szadista hajlamai? Vagy hogyan jellemezné?

– Azokat az eszközöket félreértik. Szerepjátékokhoz használunk néha bilincset, de annak semmi köze a szadizmushoz vagy az erőszakhoz. Ez csak játék.

– Viselkedett már önnel erőszakosan?

– Nem. Általában én vagyok a domináns fél a játékban.

– Rendben, ennyi elég lesz. Ja, igen, elküldtem önhöz valakit, hogy cserélje ki a zárat. Szerintem ott lesz még, majd tőle megkapja a kulcsot.

Miriam Wu kedvesen elmosolyodott.

A délután háromkor tartott megbeszélés az első nézeteltéréshez vezetett a nyomozás során. Bublanski beszámolt a legfrissebb fejleményekről, majd kifejlette, hogy érzése szerint szélesíteniük kellene a látómezejüket.

– Az első naptól kezdve minden erőnkkel Lisbeth Salander előkerítésére koncentráltunk. Továbbra is ő az első számú gyanúsított, hiszen bizonyítékok szólnak ellene, de azok, akik ismerik őt, egyöntetűen cáfolják a róla kapott képünket. Armanskij, Blomkvist és Miriam Wu sem tudja őt elmebeteg gyilkosként elképzelni. Azt akarom, hogy kicsit tágabb körben gondolkodjunk, vegyünk számításba más lehetséges gyilkosokat és azt a lehetőséget is, hogy Lisbeth Salander nem egyedül követte el a gyilkosságokat, esetleg pusztán jelen volt, amikor megtörténtek.

Bublanski szavai heves vitát gerjesztettek. Szembekerült Fastéval és Bohmannal is a Milton Securitytől. Bohman emlékeztette a csapatot arra, hogy az esetek többségében a legegyszerűbb magyarázat a helyes.

– Természetesen lehetséges, hogy Salander nem volt egyedül, de semmi nyoma nincs tettestársnak.

Egyedül Modig támogatta Bublanskit. Andersson és Holmberg csak néhány semleges megjegyzést tett. Hedström a Miltontól néma csendben gubbasztott egész idő alatt. Végül Ekström ügyész felemelte a kezét.

– Ha jól értem, Bublanski, nem akarja Salandert kizárni a nyomozásból.

– Nem, persze, hogy nem. Ott vannak az ujjlenyomatai. De még mindig nem találtunk indítékot. Szeretném, ha más irányba is elkezdenénk tapogatózni. Lehetett-e több elkövető? Köthetjük-e még mindig az esetet Svensson könyvéhez? Blomkvistnek feltétlenül igaza van abban, hogy a könyvben szereplők közül többnek is volt indítéka.

– Hogy akarja folytatni? – kérdezte Ekström.

– Nézzen két emberünk más lehetséges gyilkos után. Sonja és Niklas dolgozhatnának együtt.

– Én…? – kérdezte megrökönyödve Hedström.

Bublanski azért őt választotta, mert ő volt a csapat legfiatalabb tagja, ennélfogva a leginkább esélyes arra, hogy a papírformától eltérően gondolkodjon.

– Sonja Modiggal fogsz dolgozni. Nézzetek át mindent, amit már tudunk, de tágítsátok is a kört. Faste, ti Anderssonnal és Bohmannal tovább keresitek Salandert. Még mindig ez az elsődleges feladat.

– És én? – kérdezte Holmberg.

– Te foglalkozol Bjurmannal. Végezz új helyszínelést a lakásán, hátha valami fölött elsiklottunk. Kérdés?

Nem volt.

– Helyes. Arról senkinek egy szót sem, hogy előkerült Miriam Wu. Lehet, hogy még van mit elmondania, és nem akarom, hogy a média rávesse magát.

Ekström helybenhagyta Bublanski tervezetét.

– Na jó… – mondta Modignak Hedström. – Te vagy a nyomozó, mondd el, mihez kezdünk most. A tárgyaló előtt álltak a folyosón.

– Szerintem újra beszélnünk kéne Mikael Blomkvisttel – mondta Modig. – De először Bub-lanskival kell megbeszélnem egy-két dolgot. Holnap és vasárnap szabadságon vagyok. Tehát hétfő reggel kezdünk. A hétvégén nézd át a nyomozati anyagot.

Elköszöntek, aztán Modig bement Bublanski irodájába, ahonnan akkor jött ki Ekström.

– Van egy perced?

– Ülj le.

– Nagyon bedühödtem Fastéra, elvetettem a sulykot…

– Mondta, hogy nekimentél.

– Azt mondta, biztos azért akarok kettesben maradni Miriam Wuval, mert ráindultam

– Bár ne mondtad volna ezt el. De természetesen kimeríti a szexuális zaklatást. Kívánsz panaszt tenni?

– Felképeltem, ennyi elég.

– Fasténak gondjai vannak az erős nőkkel.

– Vettem észre.

– Márpedig te erős nő vagy, és jó rendőr.

– Köszi.

– Viszont nagyra értékelném, ha nem vernéd az állomány többi tagját.

– Többször nem fordul elő. De ma nem volt időm átnézni Svensson íróasztalát a Millenniumnál.

– Azzal már jócskán le vagyunk maradva. Menj szépen haza, és pihend ki magad a hétvégén. Hétfőn kezdjük a nyomozást az új szempontok szerint.

Hedström beugrott egy kávéra a George Caf'é-ba a központi pályaudvarnál. El volt keseredve. A héten hiába várta, hogy elkapják Salandert, vagy hogy esetleg ellenáll a letartóztatásnak, és az egyik rendőr lepuffantja. Nagyon vonzó gondolat volt… De Salander még mindig szabadon járt-kelt. Ráadásul most meg Bublanski a fejébe vette, hogy hátha mégsem ő a gyilkos. Nem valami kedvező fordulat.

Már Bohman alárendeltjének lenni sem volt túl jó – a Milton legunalmasabb és legfantázia-szegényebb munkatársai közé sorolta –, de most beosztották Modig nyomozó alá, aki a leginkább kételkedett a Salander-vonalban. Bublanskiban is biztos ő ültette el a kétségeket. Eltűnődött rajta, vajon van-e valami a híres-nevezetes Bubi felügyelő meg e között a ribanc közölt. Nem lepődött volna meg rajta. Igazi papucs lett, ha a nő is ott volt. A többiek közül meg csak Faste volt elég tökös ahhoz, hogy kimondja, mit gondol.

Hedström a fejét törte. Aznap reggel a Miltonnál is volt egy megbeszélés Armanskijjal, Bohmannal és Fräklunddal. Armanskij iszonyú csalódott volt, mert már egy hete nyomoztak, mégsem találtak semmit, ami megmagyarázta volna a gyilkosságokat. Fräklund felvetette, hogy gondolják át újra a Milton részvételét a nyomozásban – Bohmannak és Hedströmnek lett volna fontosabb feladata is annál, hogy ingyen dolgozzanak a rendőrségnek.

Armanskij végül úgy döntött, hogy még egy hétig maradjanak. Ha addig sincs eredmény, a megbízatásukat visszavonja.

Hedströmnek tehát egy hete maradt, mielőtt kizárják a nyomozásból. Nem igazán tudta, mihez is kezdjen most. Aztán elővette a mobilját, és felhívta Tony Scalát, egy szabadúszó újságírót, aki férfimagazinokba írt mindenféle nyálas baromságot. Néhányszor már találkoztak. Hedström most azt mondta, van némi információja az enskedei kettős gyilkosság ügyében folytatott nyomozásról. Elmagyarázta, hogy került hirtelen az utóbbi évek legsúlyosabb ügyének kellős közepébe. Scala azonnal bekapta a csalit: ilyen sztorit egy komolyabb lapnak is eladhat. Megbeszélték, hogy egy óra múlva találkoznak a Kungsgatanon lévő Aveny kávézóban.

Scala kövér volt. Nagyon kövér.

– Két feltétellel mondom el, amit tudok – kezdte Hedström.

– Mondja.

– Először is nem említi meg a Milton Securityt. Mi csak tanácsadók vagyunk.

– Pedig elég érdekes, hogy Salander a Miltonnál dolgozott.

– Dehogy érdekes, takarított, meg ilyesmi – intette le Hedström.

– Ha maga mondja…

– Másodszor is, kicsit buherálja meg a cikket, hogy úgy tűnjön, mintha egy nőtől kapta volna az infót.

– Azt meg minek?

– Hogy elterelje rólam a gyanút.

– Rendben. Tehát miről van szó.

– Felbukkant Salander leszbikus barátnője.

– Ó, de remek! Az a bige, aki a Lundagatanon lakik? Amelyik eltűnt?

– Miriam Wu. Tud ezzel kezdeni valamit?

– Arra mérget vehet. Hol volt?

– Külföldön. Azt állítja, nem is hallott a gyilkosságokról.

– Gyanúsított?

– Nem. Legalábbis még nem. Ma hallgatták ki, és olyan három órája engedték el.

– Értem Maga hisz neki?

– Szerintem hazudik, mint a vízfolyás. Tud valamit.

– Szép fogás, Niklas.

– De azért nézzen utána. Ez a csaj szadomazo játékokat szokott játszani Salanderrel.

– Ebben egészen biztos?

– Bevallotta a kihallgatás során. És a házkutatáskor bilincseket, bőrszerkót meg hasonló cuccokat találtunk.

Paolo Roberto az utolsók közt távozott. Egész délután a könyvtárban ült, és minden szót elolvasott, amit a Salander utáni vadászattal kapcsolatban csak talált.

Lehangolva és összezavarodva lépett ki a Sveavägenre. Meg éhesen. Betért a McDonald'sba, kért egy hamburgert, és leült az egyik sarokasztalhoz.

Lisbeth Salander mint háromszoros gyilkos. Alig hitte el, hogy ez lehetséges. Az a fura kislány? És neki tennie kéne most valamit? De mit?

Miriam Wu taxival ment haza a Lundagatanra, és felmérte a pusztítást. A szekrényeket, dobozokat és fiókokat kiürítették. Mindent vastagon borított az ujjlenyomatok kereséséhez használt por. A szexjátékai egy kupacban hevertek az ágyon. De amennyire meg tudta állapítani, nem hiányzott semmi.

Bekapcsolta a kávéfőzőt, és a fejét csóválta. Lisbeth, Lisbeth, mi a francba keveredtél bele?

Megpróbálta felhívni Salandert, de a hívott szám pillanatnyilag nem volt kapcsolható. Sokáig ült a konyhaasztalnál, és próbálta kibogozni, mi valóság, és mi nem. Az a Salander, akit ő ismert, nem volt eszelős gyilkos, ugyanakkor viszont olyan nagyon jól nem is ismerte. Forró volt az ágyban, de tudott jéghideg is lenni, ha éppen olyan kedve támadt.

Megfogadta magában, hogy nem foglal állást az ügyben, amíg maga Salander meg nem jelenik, és elő nem adja a saját történetét. Sírhatnékja volt, és két órájába telt, mire rendet rakott.

Este hétre a lakás többé-kevésbé lakható volt. Lezuhanyozott, és megint a konyhában ült, fekete-arany keleti köntösében, amikor csöngettek. Ajtót nyitott, és egy borotválatlan, rendkívül kövér férfi állt előtte.

– Hello, Miriam, Tony Scala vagyok. Újságíró. Feltehetek pár kérdést?

Mellette állt a fotósa, aki azonnal a lány arcába vakuzott.

Miriam Wu már elképzelte magában, ahogy kioszt a férfinak egy repülőrúgást és egy könyököst az orrába, de volt annyi lélekjelenléte, hogy felismerje, ezzel csak néhány újabb fotóhoz adna alapot.

– Lisbeth Salanderrel együtt volt külföldön? Tudja, hogy most hol van?

Miriam Wu becsapta az ajtót, és ráfordította az újonnan felszerelt hevederzárat. Scala benyomta a levélbedobó fedelét.

– Miriam, előbb vagy utóbb úgyis beszélnie kell a sajtóval! Én segíthetek magának!

Ökölbe szorította a kezét, és lecsapott Scala ujjaira. Fájdalmas ordítást hallott. Becsukta az előszoba belső ajtaját is, lefeküdt az ágyra és lehunyta a szemét. Lisbeth, ha megtalállak, kitekerem a nyakadat!

Blomkvist a héten eddig hat nevet húzott ki Svensson listájáról. Az utolsó egy Tumbában élő nyugdíjas bíró volt, aki korábban számos prostitúcióval kapcsolatos ügyet tárgyalt.

Üdítő változatosságot jelentett, hogy ez a nyomorult nem is próbálkozott tagadással, fenyegetéssel vagy esdekléssel. Ellenkezőleg, kedélyesen beismerte, hogy keleti kurvákkal hancúrozott. Nem, semmiféle megbánást nem érez. A prostitúció tiszteletre méltó szakma, és ő tulajdonképpen szívességet tett a lányoknak azzal, hogy az ügyfelük volt.

Tíz óra tájban Blomkvist éppen Liljeholmenen hajtott át, amikor Eriksson felhívta.

– Szia, olvastad a Morgon Posten online kiadását?

– Nem, miért, mi van?

– Hazajött Salander barátnője.

– Mi? Kicsoda?

– Az a leszbi csaj, Miriam Wu, aki a lundagatani lakásban lakik.

Wu, ugrott be Blomkvistnek. „Salander-Wu” volt a névtáblára írva.

– Kösz. Már megyek is.

Wu kihúzta a telefont, és kikapcsolta a mobilját. Fél nyolckor a hazatérésének híre megjelent az egyik reggeli újság honlapján. Nem sokkal ezután keresték az Aftonbladettől, majd három perccel később az Expressentől. Este kilencig nem kevesebb, mint tizenhat riporter próbálta rávenni, hogy nyilatkozzon.

Kétszer be is csengettek hozzá. Nem nyitott ajtót, és minden villanyt leoltott a lakásban. Érezte, hogy ha még valaki zaklatja, annak betöri az orrát. Végül bekapcsolta a mobilt, felhívta egy barátnőjét, aki a közelben lakott a Hornstullnál, és megkérte, hadd alhasson nála.

Kevesebb mint öt perccel azelőtt lépett ki az utcára, hogy Blomkvist becsöngetett hozzá.

Bublanski szombat reggel nem sokkal tíz után hívta fel Modigot, aki kilenckor kelt, és játszott egy kicsit a gyerekekkel, mielőtt a férje elvitte őket, hogy egyenek valami finomat.

– Láttad a mai lapokat?

– Nem, még nem. Csak egy órája keltem fel, és a kölykökkel voltam elfoglalva. Történt valami?

– Valaki a csapatból köpött a sajtónak.

– Hát ezt tudtuk. Valaki már pár nappal ezelőtt kiszivárogtatta a Salanderről készült pszichiátriai jelentéseket is.

– Az Ekström volt.

– Tényleg?

– Persze sosem fogja beismerni. Érdeklődést akar kelteni, mert neki ez az érdeke. De ezt nem ő csinálta. Egy Tony Scala nevű szabadúszó újságíróval beszélt valaki, és mindent elmondott neki Miriam Wuról. Többek között a tegnapi kihallgatás részleteit is. Pedig azt különösen el akartuk titkolni. Ekström a plafonon van.

– Basszus…

– A riporter nem nevezte meg a forrást. Csak annyit írt, hogy „a nyomozás egyik fontos résztvevője”.

– Francba.

– És nőként hivatkozott rá.

Modig jó tíz másodpercig meg sem tudott szólalni. A nyomozócsoportban ő volt az egyetlen nő.

– Bublanski… Én semmilyen újságírónak nem mondtam egy szót sem. Senkinek nem beszéltem a nyomozás részleteiről, még a férjemnek sem!

– Nem is hittem el egy pillanatig se. De sajnos Ekström igen. Faste meg bent van a hétvégén, és két pofára gyanúsítgat.

Modig hirtelen nagyon-nagyon fáradtnak érezte magát.

– És most akkor mi lesz?

– Ekström ragaszkodik hozzá, hogy zárjalak ki a nyomozásból, amíg kivizsgálják a vádat.

– Vádat? De hát ez egy agyrém! Hogy bizonyítsam be, hogy…

– Neked nem kell bizonyítanod semmit. Bizonyítani a bűnösséget kell.

– Tudom, de… a rohadt életbe! Meddig fog ez tartani?

– Eddig tartott.

– Hogy?

– Most kérdeztelek meg. Azt mondtad, nem szivárogtattál ki semmit. Ezzel a vizsgálatnak vége, majd megírom róla a jelentést. Hétfőn kilenckor találkozunk Ekström irodájában, és majd én megoldom a dolgot.

– Köszönöm, Bublanski.

– Nincs mit köszönni.

– De akkor is baj van.

– Tudom.

– Ha én nem szivárogtattam ki semmit, akkor valaki más tette meg.

– Van ötleted, hogy ki?

– Faste kínálkozna, de nem hiszem, hogy ő volt az.

– Egyet kell, hogy értsek. Egy igazi gyökér, de emiatt most őszintén dühöngött.

Bublanski, ha az ideje és az időjárás engedte, szeretett sétálni. A Katarina Bangatán lakott, a Södermalmban. Így a Millennium szerkesztősége, a Milton Security székháza, ahol Salander dolgozott és a Lundagatan, ahol lakott, egyaránt elég közel az otthonához. Ahogyan a St. Paulsgatanon álló zsinagógához is. Szombat délután mindegyiket meglátogatta.

Kezdetben vele tartott a felesége, Agnes is. Huszonhárom éve voltak már házasok.

Először is betértek a zsinagógába, és beszéltek a rabbival. Bublanski lengyel zsidó volt, míg Agnes családja – vagyis az a néhány családtagja, akik túlélték Auschwitzot – Magyarországról származott.

A zsinagógából kilépve különváltak, Agnes bevásárolni ment, Bublanski pedig sétált tovább. Egyedül kellett lennie, hogy gondolkodhasson a nyomozáson. Végiggondolta a döntéseit, amelyeket azóta hozott, hogy nagycsütörtök reggelén megkapta az ügyet. Két hibát azért talált az ügymenetben.

Az egyik az volt, hogy nem küldött valakit azonnal a Millennium szerkesztőségébe átvizsgálni Svensson íróasztalát. Mire végre eszébe jutott, és személyesen ment oda, Blomkvist már elvitte onnan, amit akart, akármi volt is ott. Azután nem vették észre azt, hogy Salander autót vásárolt. Igaz, Holmberg jelentette, hogy a kocsiban nincs semmi érdekes.

Ettől a két hibától eltekintve a nyomozás olyan alapos volt, amilyen csak lehetett.

A Zinkensdamm közelében megállt egy újságosbódénál, és szemügyre vette az egyik címlapot. Salander fotója már jóval kisebb méretben szerepelt rajta, mint eddig, helyet adva a sokkal inkább eladható főcímnek:

LESZBIKUS

SÁTÁNISTA

SZEKTÁT KERES A RENDŐRSÉG

Vett egy példányt, és meg is találta a cikket, ahol öt tizennyolc-húsz év körüli lány fotóját közölték, akik valamennyien szegecses fekete bőrdzsekit, szakadt fekete farmert és szűk pólót viseltek. Egyikük pemtagrammával díszített zászlót emelt a magasba, egy másik pedig kinyújtott kis- és mutatóujjával formált valami jelet. A képaláírás szerint Lisbeth Salander sokat járt együtt ezzel a kis klubokban fellépő death-metal zenekarral. 1996-ban hódolatukat fejezték ki a Sátán Egyháza iránt AGonosz bélyege című számukkal.

Az Evil Fingers nevet a lap nem említette, és a lányok szemét is kitakarták, de a rajongóik biztosan így is felismerték őket.

A cikk főleg Miriam Wuról szólt, egy fényképpel illusztrálva, amely az egyik performanszát ábrázolta a Bern’s szállóban. Derékig meztelen volt, fején orosz katonai tányérsapka díszelgett. Az ő szemét is kitakarták.

SALANDER BARÁTNŐJÉNEK

LESZBIKUS SZADOMAZÓKÓL

SZÓLÓ ÍRÁSA

A harmincegy éves nő a stockholmi éjszakai élet közismert alakja. Nem titkolja, hogy a nőket kedveli, és szeret dominálni a partnere felett.

A riporter még egy Sara nevű lányt is talált, akit saját bevallása szerint Miriam Wu megkísérelt felszedni. A barátját igencsak „felzaklatta” az eset. A cikk arra is kitért, hogy Miriam Wu társasága valamiféle feminista banda a melegmozgalom perifériáján, és bizonyos hírnevet szereztek azzal, hogy „megkötözőműhelyet” üzemeltettek melegfesztiválokon. A cikk hátralévő része Wunak egy szándékosan provokatív írását ismertette, amelyet hat évvel korábban írt egy feminista lapban. Bublanski átfutotta a szöveget, majd egy kukába dobta az újságot.

A két vetélkedő nyomozóra, Modigra és Fastéra terelődtek a gondolatai. Az igazi problémát Faste jelentette, aki bárkinek az agyára tudott menni. Tudta, hogy beszélnie kell majd vele, de nem hitte, hogy ő szivárogtatta volna ki az információt.

Mikor felnézett, a Lundagatanon találta magát, Salander házának kapuja előtt. Teljesen öntudatlanul irányította erre a lépteit.

Felsétált a lépcsőn a Lundagatan felső részére, és eltűnődött azon, amit Blomkvist mesélt Salander megtámadásáról. De ez a történet sem vezetett sehová. Nem volt feljelentés, nem voltak nevek, még egy tisztességes személyleírás sem. Blomkvist azt állította, hogy a furgon rendszámát sem tudta leolvasni, amivel a támadó elhagyta a helyszínt.

Már ha ez egyáltalán megtörtént. Újabb zsákutca.

Bublanski lenézett a Lundagatanra és a még mindig ott parkoló vörös Hondára, és éppen ebben a pillanatban ért oda a kapuhoz Blomkvist.

Miriam Wu későn ébredt, belegabalyodva a lepedőbe. Felült, és körülnézett az idegen szobában.

A média zaklatására hivatkozva kért menedéket a barátnőjétől. De rádöbbent, hogy azért is menekült el a lakásból, mert félt, hogy Salander kopog be hozzá. Nagyon megrázta a kihallgatás és az újságok főcímei, és bár nem akart semmilyen álláspontra helyezkedni, amíg Salandertől nem hallja, mi történt, de azért kezdett félni attól, hogy a barátnője netán mégiscsak bűnös.

Lepillantott Viktoria Viktorssonra, akit Duplavé néven ismertek, és száz százalékig leszbikus volt. A hasán feküdt, és motyogott álmában. Miriam felkelt és lezuhanyozott. Aztán lement, hogy reggelit vegyen. Csak amikor már belépett volna a Verkstadsgatanon, a Café Cinnamon mellett levő boltba, vette észre az újságokat. Azonnal visszarohant Duplavéhez.

Blomkvist beütötte a kapukódot, és belépett a házba. Két pere múlva visszatért. Nem volt otthon senki. Blomkvist határozatlanul nézett körbe az utcán. Bublanski figyelmesen nézte.

A legjobban az zavarta, hogy ha Blomkvist hazudott a támadással kapcsolatban, akkor valamiféle játékot játszik, legrosszabb esetben benne van a gyilkosságokban is. Ha viszont igazat mondott, akkor van még egy rejtett elem az egész drámában. Akkor a látható kettőnél több szereplő van, és a gyilkosság oka is sokkal összetettebb, mint egy mentálisan sérült lány dührohama.

Mikor Blomkvist végül elindult a Zinkensdamm felé, Bublanski utánakiáltott. Blomkvist megfordult, észrevette a nyomozót, és odament hozzá. A lépcső alján találkoztak össze.

– Jó napot, Blomkvist úr. Lisbeth Salandert keresi?

– Nem. Igazság szerint Miriam Wut.

– Nincs otthon. Valaki elfecsegte a sajtónak, hogy előkerült.

– És mit mondott?

Bublanski végigmérte. Kalle Blomkvist.

– Velem tart? – kérdezte a felügyelő. – Jólesne egy kávé is.

Csendben ballagtak el a Högalid templom mellett. A Café Lillasysterbe tértek be. Bublanski dupla eszpresszót rendelt egy kiskanálnyi tejjel, Blomkvist pedig egy tejeskávét. A dohányzóhelyiségben ültek le.

– Régóta nem volt már ilyen bosszantó esetem – kezdte Bublanski. – Mennyit mondhatok el anélkül, hogy reggel viszontlátnám az Expressenben?

– Nem az Expressennél dolgozom.

– Tudja, hogy értem.

– Bublanski úr, én nem hiszem, hogy Lisbeth bűnös.

– És most elkezdett maga is nyomozni? Ezért hívják magát Kalle Blomkvistnek?

Blomkvist elmosolyodott.

– Magát meg állítólag Bubi felügyelőnek.

Bublanski kimérten viszonozta a mosolyt.

– Miből gondolja, hogy Salander ártatlan?

– A gyámjáról nem tudok semmit, de arra nem volt indítéka, hogy Dagot és Miát megölje. Lisbeth engesztelhetetlenül gyűlöli az olyan férfiakat, akik erőszakosak nőkkel szemben, vagy csak megalázóan viselkednek velük. És Mia éppen egy rakás ilyennel készült nagyon-nagyon kiszúrni. Amit tenni akart, az tökéletes összhangban volt azzal, amit Lisbeth is tett volna. Nagyon erős erkölcsi elvei vannak.

– Egyszerűen nem tudok összefüggő képet alkotni róla. Most akkor elmebeteg vagy zseni?

– Egyszerűen csak más. Abnormális mértékben antiszociális, de a szellemi képességeivel semmi probléma nincsen. Sőt, valószínűleg okosabb akár nálam, akár magánál.

Bublanski sóhajtott. Ugyanezeket mondta Salanderről Miriam Wu is.

– Akárhogy is, mindenképpen el kell kapnunk. A részletekbe nem mehetek bele, de látták a helyszínen, és a gyilkos fegyverrel is kapcsolatba hozható.

Blomkvist bólintott.

– Gondolom, ez azt jelenti, hogy megtalálták rajta az ujjlenyomatait. Ez viszont nem bizonyítja, hogy ő adta le a lövéseket.

Most Bublanskin volt a sor, hogy bólintson.

– Dragan Armanskij sem hiszi, hogy ő volt. Ahhoz túl óvatos, hogy ezt nyíltan kimondja, de bizonyítékot keres az ártatlanságára.

– És maga? Maga mit gondol?

– Énnyomozó vagyok. Az a dolgom, hogy letartóztassak embereket, és kihallgassam őket. Salander kisasszony szénája pillanatnyilag igen rosszul áll. Ennél jóval gyengébb közvetett bizonyítékok alapján is csuktunk már le embereket gyilkosságért.

– Nem válaszolt a kérdésemre.

– Nem tudom. Ha mégis ártatlan lenne… Ön szerint kinek volt még indítéka arra, hogy az ő gyámját és a maga két barátját is meggyilkolja?

Blomkvist elővette a cigarettáját. Megkínálta Bublanskit is, de az megrázta a fejét. Nem akart hazudni a rendőrségnek. Mondania kellett valamit a Zala nevű emberről. És Gunnar Björckről is a nemzetbiztonságtól.

De Bublanski és a kollégái hozzáférhettek Svensson anyagához, amiben ott volt ugyanaz a <Zala> nevű mappa. Csak el kellett volna olvasniuk. Ehelyett csak mennek előre, mint az ökör, és Salander magánéletének részleteit csepegtetik el a sajtónak.

Támadt egy ötlete, de nem láthatta, mi lesz belőle. Nem akarta megnevezni Björcköt, amíg nem biztos a dolgában. Zalacsenko. Ő az összekötő kapocs Bjurman és Svenssonék között. Csakhogy Björck eddig még semmit sem mondott róla.

– Hadd kutakodjak még egy kicsit, és akkor előadom az én elméletemet.

– Remélem, nem a rendőrségre vezetnek a nyomok.

– Egyelőre nem. Mit mondott Miriam Wu?

– Nagyjából, amit maga. Volt kapcsolatuk.

– Az nem tartozik rám.

– Három éve ismerik egymást Salanderrel. Azt mondja, semmit nem tud Salander életéről, még azt sem, hol dolgozik. Nehéz elhinni, de én mégis azt gondolom, hogy igazat mond.

– Lisbeth szinte megszállottan titokzatoskodó – mondta Blomkvist. – Tudja Miriam Wu telefonszámát?

– Igen.

– Megkaphatom?

– Nem.

– Miért nem?

– Mikael, ez rendőrségi ügy. Semmi szükségünk magánnyomozókra meg vad elméletekre.

– Még nincs is semmilyen elméletem! Másrészt viszont úgy gondolom, hogy a válasz valahol Svensson kéziratában rejlik.

– Egy egész kis fáradsággal felvehetné a kapcsolatot Wuval.

– Valószínűleg, de sokkal egyszerűbb olyasvalakit megkérni, aki már felvette.

Bublanski felsóhajtott.

Blomkvist hirtelen felkapta a vizet.

– Mi van, talán a rendőrök okosabbak, mint a többi ember, a magánnyomozók, vagy hogy nevezte őket?

– Nem, ezt nem gondolom. De a rendőröket erre képezték ki, és mégiscsak az ő dolguk a bűnügyek felderítése.

– Azért valamilyen képzést mások is kapnak. És néha egy ilyen magánnyomozó ügyesebben okoskodja ki a megoldást, mint egy detektív.

– Ezt ön csak hiszi.

– Nem, én ezt tudom. Vegyük a Rahman-esetet. Egy csomó rendőr csak ült behunyt szemmel a hátsóján öt évig, miközben Rahman ártatlanul ült egy idős hölgy meggyilkolása miatt. Még most is ülne, ha egy tanár nem szentel éveket a nyomozásnak. Neki semmi olyan eszköz nem állt a rendelkezésére, ami maguknak igen. Mégis, nemcsak Rahman ártatlanságát bizonyította be, hanem azonosította azt a személyt is, aki minden valószínűség szerint valójában elkövette a gyilkosságot.

– A Rahman-ügyben valóban leszerepeltünk.

– Bublanski úr… hadd mondjak valamit. Most készülnek leszerepelni a Salander-ügyben is. Tuti biztos vagyok benne, hogy nem ő ölte meg Dagot és Miát, és ezt be is fogom bizonyítani. Előkerítem az igazi gyilkost, és azt a cikket nem teszik az ablakba, amit utána magukról írok.

Hazafelé tartva a Katarina Bangatán Bublanski úgy érezte, Istennel is meg kell beszélnie az esetet, de a zsinagóga helyett a folkungagatani katolikus templomba tért be. Leült az egyik hátsó padba, és több mint egy órán át meg sem mozdult. Zsidóként tulajdonképpen semmi keresnivalója nem lett volna itt, mégis gyakran felkereste ezt a csöndes zugot, ha rendezni akarta a gondolatait. A katolikus templomot ugyanolyan jó helynek találta az elmélkedésre, és tudta, hogy ezt Isten sem bánja. Valami különbség azért volt a katolikus és a zsidó vallás között. Ő akkor ment zsinagógába, ha más emberek társaságára vágyott. A katolikusok viszont azért mentek templomba, hogy békét leljenek Isten közelében. Csend honolt itt, és a látogatókat békén hagyták.

Salanderen és Wun töprengett. Meg azon, hogy mit hallgat el előle Berger és Blomkvist – mert az nyilvánvaló volt, hogy valamit tudnak Salanderről, amit nem akarnak elmondani. Miféle adatgyűjtést végezhetett Blomkvistnek Salander? Talán a Wennerström-ügyben… De ezt a lehetőséget elvetette. Lehet Salander akármilyen jó átvilágító, ott nem sokat segíthetett volna.

Aggódott is: nem tetszett neki, hogy Blomkvist ilyen halálbiztos Salander ártatlanságában. Neki mint nyomozónak a kételkedés volt a foglalkozása. Persze Blomkvistnek meg magánnyomozóként az volt a dolga, hogy ultimátumot adjon neki.

Általában nem foglalkozott az ilyen emberekkel, mert az összeesküvés-elméleteik a lapok címoldalait ugyan feldobták, de a rendőrségnek egy csomó felesleges pluszmunkát adtak. Ha egy fiatalembert szíven szúrva találnak a Mariatorgetnél, nem kell mást tenni, mint utánanézni, melyik skinheadgárda vagy más banda garázdálkodott egy órával korábban a Söder pályaudvaron. Vannak barátok, ismerősök, tanúk, és hamarosan lesz gyanúsított is. Ha valakibe három golyót eresztenek egy skarholmeni bárban, és kiderül, hogy nyakig benne volt a délszláv maffiában, csak ki kell deríteni, kik akarják átvenni az irányítást a cigarettacsempészetben. Ha egy huszonéves, normális életvitelű nőre megfojtva bukkannak a lakásán, azt kell megtudni, ki volt a barátja, illetve, hogy ki és melyik szórakozóhelyen látta utoljára élve.

Bublanski annyi ilyen nyomozást lefolytatott már, hogy bekötött szemmel is ment volna neki. Ez a mostani is olyan jól indult. Pár órán belül már gyanúsítottjuk is volt. Salandert az Isten is annak teremtette: egyértelműen elmebeteg volt, és egész életét erőszakos kitörések sora kísérte végig. Egyszerűen csak meg kellett találni, és vallomásra, vagy ha úgy adódik, pszichiátriai kezelésre kényszeríteni. Aztán a biztató kezdet valami iszonyatos folytatásba torkollt. Salander nem a bejelentett címen lakott. Olyan barátai voltak, mint Armanskij és Blomkvist. Viszonya volt egy leszbikussal, aki előszeretettel használt bilincset a szexhez. Erre aztán ráharapott a média is, és ez a hisztéria kezdett már kifejezetten ártalmassá válni. Két és fél millió korona volt a bankszámláján, noha semmilyen ismert állással nem rendelkezett. És akkor most jön ez a Blomkvist a leánykereskedős elméletével, ráadásul neki, mint közismert újságírónak megvan a lehetőssége, hogy egyetlen cikkel rászabadítsa a poklot a nyomozásra.

És mindenekelőtt az első számú gyanúsítottat lehetetlenség volt megtalálni, annak ellenére, hogy egy másfél méteres, agyontetovált lány nem kimondottan hétköznapi jelenség. Már majdnem két hét eltelt a gyilkosságok óta, és még csak egy halvány nyomuk sem volt, ami a búvóhelyére utalna.

Mióta Blomkvist átlépte a háza küszöbét, Björcknek nyomorúságos volt az egész napja. A dereka tompán sajgott, mégis fel-alá járkált a kölcsönvett házban. Se pihenni, se cselekedni nem tudott. Képtelen volt felfogni a történetet. Egyszerűen nem állt össze a kép.

Amikor először hallott Bjurman meggyilkolásáról, nem tudott hova lenni meglepetésében. Az viszont már egyáltalán nem lepte meg, amikor megtudta, hogy Salander az első számú gyanúsított. Aztán elkezdődött a hajtóvadászat. Minden tévéműsort megnézett, minden lapot megvett, amihez hozzájutott, és minden cikket elolvasott bennük az ügyről.

Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Salander elmebeteg, és képes embert ölni. Semmi oka nem volt feltételezni, hogy a rendőrség netán téved a bűnösségét illetően – ellenkezőleg. abból, amit tudott, nyilvánvaló volt a számára, hogy Salander elméje súlyosan zavart. Már fel akarta ajánlani a rendőrségnek a segítségét, de aztán rádöbbent, hogy ez már nem az ő dolga. Már nem rá tartozik az ügy, van elég szakember, aki elbánjon vele. Egyébként is, ha jelentkezik, magára vonja a figyelmet, amit el akart kerülni.

Blomkvist érkezése aztán fenekestül felforgatta ezt a békét. Björck álmában sem gondolta volna, hogy Salander vérengzése valami módon őt is érintheti – hogy az egyik áldozat egy médiadisznó, aki az egész ország előtt le akarja őt leplezni.

Arra még kevésbé számított, hogy az ügyben felbukkan Zala neve, mint egy kibiztosított kézigránát, hát még arra, hogy egy ilyen Blomkvist-féle firkász is tudomást szerez róla. Minden valószínűségnek ellentmondott.

A Blomkvist látogatása utáni napon felhívta volt főnökét, aki már nagyon öreg volt, és Laholmban lakott. Valahogy ki kellett belőle szednie a részleteket, de oly módon, hogy úgy tűnjön, mintha csak szakmai kíváncsiságból keresné.

– Björck vagyok. Feltételezem, hogy olvasta a lapokat.

– Olvastam. Újra felbukkant.

– És nem sokat változott.

– De ez már nem a mi dolgunk.

– Nem gondolja, hogy…

– Nem. Ami volt, az halott, és eltemettetett. Nincs összefüggés.

– De hogy pont Bjurman! Gondolom, nem véletlenül lett éppen ő a gyámja.

A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt.

– Nem, nem volt véletlen. Három évvel ezelőtt jó ötletnek tűnt. Ki láthatta ezt előre?

– Mennyit tudott Bjurman?

A volt főnöke kuncogott.

– Ismerte Bjurmant. Nem rendelkezelt túl nagy színészi tehetséggel.

– Mármint… a kapcsolatról tudott? Lehetett valami az iratai közt, vagy elárulhatott személyesen valamit, ami miatt…

– Természetesen nem. Értem, mire céloz, de ne aggódjon. Salander mindig is igen súlyos kockázati tényező volt ebben az ügyben. Elintéztük, hogy Bjurman kapja a megbízatást, és így olyasvalaki legyen a gyámja, akit ellenőrizni tudunk. Még mindig jobb, mint egy ismeretlen. Ha Salander elkezdett volna fecsegni, az a tudomásunkra jut. Most pedig a lehető legjobban alakult minden.

– Ezt hogy érti?

– Nos, Salander ezek után hosszú-hosszú időre a pszichiátriára kerül.

– Ebben van valami.

– Ne izguljon. Élvezze nyugodtan a szabadságát.

Csakhogy Blomkvist jóvoltából Björck éppen erre nem volt képes. A konyhaasztalnál ülve bámulta a Jungfrufjärdent, és próbálta felmérni a helyzetét. Két oldalról is fenyegették őt.

Blomkvist nyilvánosságra akarta hozni, hogy prostituáltakat vett igénybe. Komoly veszélye volt annak, hogy rendőrségi karrierjének egy ítélet fog véget vetni. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy Blomkvist Zalacsenkót is meg akarja találni. Zala pedig egyenesen hozzá vezetne.

Egykori főnöke láthatóan meg volt róla győződve, hogy Bjurman irodájában és lakásán sincs semmi, ami nyomra vezethetné a rendőrséget. Pedig volt. Az 1991-es jelentés. Amit Björck adott át Bjurman-nak.

Björck próbálta felidézni magában kilenc hónappal korábbi beszélgetését Bjurmannal. Az óvárosban találkoztak. Bjurman a munkahelyen hívta fel délután, és megkérdezte, nincs-e kedve meginni egy sört. Beszélgettek a lövészklubról meg a világon mindenféléről, de a meghívásnak gyakorlatias oka is volt. Bjurmannak egy kis szívesség kellett. Zalacsenkóról kérdezett…

Björck felkelt, és állva maradt az ablak mellett. Kicsit be volt csípve akkor. Tulajdonképpen nem is olyan kicsit. Mit is kérdezett Bjurman?

Erről jut eszembe… épp egy régi ismerősömnek intézek valamit, aki újra felbukkant…

Tényleg, ki az?

Alexandr Zalacsenko. Ismered?

Viccelsz? Elég nehéz őt elfelejteni. Mi történt vele?

Az igazság szerint ez a legkevésbé sem tartozott Bjurmanra. Sőt, tulajdonképpen már csak azért apróra át kellett volna világítani, hogy megkérdezte… de hát ő volt Salander gyámja. Azt mondta, szüksége volna egy régi jelentésre. Én meg odaadtam neki.

Björck súlyos hibát követett el. Feltételezte, hogy Bjurmant már tájékoztatták a dologról – minden más elképzelhetetlen lett volna. És Bjurman úgy adta elő, mintha csak a hónapokig tartó bürokratikus huzavonát akarta volna elkerülni, mert hát ott minden tele van pecsételve azzal, hogy „Bizalmas”. Különösen a Zalacsenkóval kapcsolatos anyagok.

Odaadtam neki a jelentést. Az is bizalmas volt, de hát Bjurman érthető indokkal kérte, és nem volt az a szószátyár típus. Nem mintha egy gáncs nélküli lovag lett volna, de pletykálni nem pletykált. Gondoltam, mi baj lehet belőle? Már olyan rég történt az az eset.

Bjurman könnyedén átrázta. Úgy tett, mintha csak valami formaságról lett volna szó. Minél tovább gondolkodott rajta, annál biztosabb lett benne, hogy Bjurman körültekintően, tudatosan válogatta meg a szavait.

De mi a picsát kereshetett? És miért ölte meg őt Salander?

Blomkvist szombaton négyszer is visszament a lundagatani lakásra, hogy hátha ott találja Miriam Wut, de nem járt sikerrel.

A nap nagy részét a hornsgatani Kaffeebarban töltötte az iBookjá-val, és újra átolvasta a Svensson millenniumos címére érkezett e-maileket, meg a <Zala> nevű mappa tartalmát. A halála előtti hetekben Svensson egyre több és több időt fordított a Zala utáni kutatásra.

Azt kívánta, bár felhívhatná Svenssont, és megkérdezhetné, mit keres az Irina P.-ről szóló dokumentum a <Zala> mappában. Az egyetlen logikus következtetés szerint Svensson arra gyanakodott, hogy Zala ölte meg a lányt.

Öt órakor felhívta Bublanski, és megadta neki Miriam Wu telefonszámát. Nem tudta, mi vitte rá a nyomozót arra, hogy meggondolja magát, de most, hogy meg volt a szám, minden fél órában megpróbálta felhívni. Wu azonban csak tizenegykor kapcsolta be és vette fel a mobilját. Az is elég rövid beszélgetés volt.

– Jó estét, Miriam. A nevem Mikael Blomkvist.

– Ki a rák maga?

– Újságíró vagyok egy Millennium nevű magazinnál.

Miriam Wu igencsak velősen reagált.

– Ja, hogy az a Blomkvist. Kopjál le rólam, köcsög firkász.

Mielőtt Blomkvist elmagyarázhatta volna, mit akar, kinyomta a telefont. Blomkvist elküldte magában Tony Scalát néhány kellemetlen helyre, majd megpróbálta visszahívni a lányt. Nem vette fel. Végül írt neki egy SMS-t.

Kérem, hívjon fel. Nagyon fontos.

Nem hívta fel.

Késő éjjel Blomkvist kikapcsolta a számítógépet, levetkőzött, és ágyba bújt. Szerette volna, ha ott van mellette Berger.