19. FEJEZET

Március 30., szerda – április 1., péntek

Blomkvist az egész szerdát azzal töltötte, hogy átfésülte Svensson kéziratát Zala neve után kutatva. Ahogyan Salander, ő is megtalálta a <Zala> nevű mappát, átolvasta az [Irina P], [Sandström] és [Zala] dokumentumokat, és rábukkant Svensson rendőrségi informátorára, Gullbrandsenre. Kinyomozta, hogy a södertäljei rendőrségen dolgozik, de ott azt mondták neki, hogy Gullbrandsen nincs bent, és hétfőig nem is lesz.

Látta, hogy Svensson sok időt áldozott Irina P.-re. A boncolási jegyzőkönyvből megtudta, hogy a nő lassú, kegyetlen halált halt. Február végén gyilkolták meg. A rendőrség nem talált a gyilkos kilétére utaló nyomot, de mivel az áldozat prostituált volt, úgy sejtették, az egyik ügyfele lehetett az.

Blomkvist nem értette, mit keres az Irina P.-ról szóló dokumentum a <Zala> mappában. Svensson nyilván kapcsolatba hozta őket valahogy, de ennek semmi jele nem volt a szövegben. Talán csak később jött rá az összefüggésre.

A [Zala] dokumentum felületes jegyzetekből állt. Úgy látszott, Zala (ha létezik egyáltalán) olyan, mint valami kísértet. Az egész alakja hihetetlennek tűnt, és a szövegben nem voltak megjelölve források.

Bezárta a dokumentumot, és megvakarta a fejét. Ez a gyilkossági ügy sokkal bonyolultabb, mint előzetesen gondolta. Ráadásul egész idő alatt mardosta a kétség. Semmit nem talált, amiből egyértelműen kiderült volna, hogy nem Salander a gyilkos. Csak egy ösztönös sugallat mondta neki, hogy az lehetetlen.

Tudta, hogy a lány nem szűkölködik, mivel hackerképességeit kamatoztatva ellopott néhány milliárd koronát. Salander azonban nem tudta, hogy ő tud erről. Attól az egy alkalomtól eltekintve, amikor kényszerítették rá, hogy számoljon be számítógépes ismereteiről Bergernek, soha, senkinek nem fedte fel a titkait.

Nagyon szerette volna hinni, hogy Salander ártatlan a gyilkosságokban. Annyival tartozott neki, amit soha nem lett volna képes leróni. A lány nem csupán az életét mentette meg, hanem az újságírói karrierjét, és valószínűleg a Millenniumot is, amikor tálcán vitte eléjük Hans-Erik Wennerström fejét.

Ő pedig szinte hűséget fogadott neki. Akár bűnös volt Salander, akár nem, mindent meg akart tenni, hogy segítsen neki, ha egyszer elfogják.

De hát annyi mindent nem tudott róla eddig. A pszichiátriai értékelése, az, hogy az ország egyik legnagyobb nevű pszichiátriai intézetében kezelték, sőt cselekvőképtelennek nyilvánították, mindez arra mutatott, hogy valami nem stimmel vele. Az uppsalai St. Stefan klinika főorvosát, dr. Peter Teleboriant hosszan idézték az újságok. Ő azonban nem konkrétan Salanderről, hanem az elmeorvosi ellátás országos összeomlásáról beszélt. Teleboriant nemcsak ország-, hanem világszerte ismerték és elismerték. Nagyon meggyőző volt, és egyszerre sikerült kifejeznie részvétét az áldozatok hozzátartozói, valamint aggódását Salander állapota iránt.

Blomkvist eltűnődött rajta, megkeresse-e dr. Teleboriant, tudna-e segíteni. Aztán elvetette az ötletet. A doktor úrnak rengeteg ideje lesz segíteni Salanderen, ha már elkapták.

Kiment a teakonyhába, kávét töltött, és benézett Bergerhez.

– Van egy rakás kuncsaft és strici, akiket ki akarok kérdezni – kezdte.

Berger aggodalmasan nézett fel.

– Valószínűleg beletelik egy-két hétbe, mire a lista végére érek. Strängnästől Norrköpingig szét vannak szórva. Kellene egy kocsi.

Berger kinyitotta a táskáját, és elővette a BMW-je kulcsait.

– Tényleg okés?

– Persze. Munkába ugyanolyan gyakran járok autóval, mint Saltsjöbadenbe. És ha mégis szükségem lesz kocsira, elkérem Gregerét.

– Köszi.

– Egy feltétellel.

– Mégpedig?

– Vannak közöttük nagyon veszélyes alakok is. Ha tényleg striciket akarsz Dag és Mia meggyilkolásával vádolni, azt szeretném, hogy ez mindig legyen nálad.

Egy gázspray-s palackot tett az asztalra.

– Ezt honnan szerezted?

– Tavaly vettem Amerikában. Majd hülye leszek éjjel egyedül fegyver nélkül lófrálni az utcán.

– Az lesz még a szép. ha lebukom egy illegális fegyverrel.

– Mindenesetre szebb, mint nekem nekrológot írni rólad. Mikael… Néha nagyon féltelek.

Blomkvist elmosolyodott, és visszatette Erika asztalára a gázspray-t.

– Kedves, hogy így aggódsz, de erre nem lesz szükség.

– Micke, ragaszkodom hozzá.

– Ez kedves, de már felkészültem.

A zakója zsebébe nyúlt, és előhúzott egy szórópalackot. Az a gázspray volt, amit Salander táskájában talált, és azóta is magával hordott.

Bublanski bekopogott Modig irodájának nyitott ajtaján, majd helyet foglalt vele szemben az íróasztalnál.

– Dag Svensson gépe – mondta.

– Én is gondolkodtam rajta. Próbáltam összeírni, mit csinált aznap Svensson és Johansson. Van még pár fehér folt, de az biztos, hogy Svensson nem ment be a Millennium szerkesztőségébe. A belvárosba viszont igen, és délután négy körül találkozott egy volt iskolatársával. Véletlenül futottak össze egy drottninggatani kávézóban. A barátja azt állítja, hogy a számítógép egészen biztosan ott volt Svensson hátizsákjában. Még tett is rá valami megjegyzést.

– És este tizenegy órára, mire a rendőrök a helyszínre értek, a számítógépnek nyoma veszett.

– Úgy bizony.

– Mire következtethetünk ebből?

– Elmehetett máshova is, ahol valamiért ott hagyhatta vagy felejthette azt a gépet.

– Mennyi ennek az esélye?

– Nem sok. De beadhatta például javíttatni is. Ott van az a lehetőség is, hogy dolgozott valahol máshol is, amiről nem tudunk. Mondjuk, volt egy saját irodája a St. Eriksplan környékén. És hát persze az is lehetséges, hogy a gyilkos vitte magával a gépet.

– Armanskij szerint Salander remekül bánik a komputerrel.

– Magam is erre gondoltam – bólintott Modig.

– Hmm. Blomkvist elmélete szerint pedig Svenssont és Johanssont amiatt ölték meg, amin Svensson dolgozott. És aminek az anyaga a gépen lehet.

– Le vagyunk maradva. Az áldozatok annyi kérdést vetnek fel, hogy nem tudjuk tartani a lépést, még Svensson munkahelyét sem kutattuk át rendesen a Millenniumnál.

– Reggel beszéltem Erika Bergerrel. Mondta is, hogy meg van lepve, hogy nem mentünk át körülnézni.

– Túlságosan Salander felkutatására koncentrálunk, úgy, hogy közben lövésünk sincs az indítékról. Nem tudnál…

– Holnapra beszéltem meg találkát Bergerrel a szerkesztőségben.

– Köszi.

Csütörtökön Blomkvist éppen az irodájában beszélgetett Eriksson-nal, amikor valahol a szerkesztőségben megszólalt egy telefon. Az ajtó nyílásán át látta, hogy Cortez szalad felvenni. Aztán valahol legbelül felrémlett benne, hogy ez Svensson asztali telefonja. Talpra ugrott.

– Állj, föl ne vedd! – ordította.

Corteznek már a kagylón volt a keze Blomkvist odasietett. Mi is volt annak a kamu cégnek a neve?

– Indigo Piackutatás, Mikael vagyok. Segíthetek?

– Ööö… jó napot, Gunnar Björck vagyok… Kaptam egy levelet, hogy nyertem egy mobiltelefont.

– Gratulálok! – mondta Blomkvist. – Mégpedig a legújabb Sony Ericsson modellt!

– És ingyen?

– Ingyen nyerte, bizony! Csak egy interjún kell részt vennie, hogy megkapja! Piackutatást végzünk különböző cégek számára. Körülbelül egy órát venne igénybe a beszélgetés. Ha eljön, azzal automatikusan részt vesz egy újabb sorsoláson, amin akár százezer koronát is nyerhet.

– Értem. Telefonon is lehet?

– Sajnos nem. Az is része az interjúnak, hogy céglogókat mutatunk, és önnek be kell azonosítania. Arról is kérdeznénk, hogy milyen típusú reklámokat szeret, és azokból is mutatnánk példákat. Egy kollégánk ellátogatna önhöz.

– Igen… És hogy választottak ki?

– Évente néhányszor készítünk ilyen felmérést. Most az ön korosztályába tartozó sikeres férfiakat vizsgáljuk. Ebből a csoportból véletlenszerűen húztunk ki néhány taj számot.

Björck végül is beleegyezett a beszélgetésbe. Elmondta, hogy betegszabadságon van, és a nyaralójában lábadozik Smådalarőben. Elmagyarázta az utat odáig. Péntek reggelben állapodtak meg.

– Ez az! – ujjongott Blomkvist, miután letette a kagylót, és a levegőbe csapott az öklével. Eriksson és Cortez értetlenül nézett egymásra.

Paolo Roberto gépe csütörtök délelőtt fél tizenkettőkor szállt le az Arlandán. A New Yorktól idáig tartó út nagy részét átaludta, így végre egyszer nem kínozta a jetlag.

Egy hónapot töltött az Egyesült Államokban, ami alatt bokszról beszélgetett, gálameccsekre járt, és műsorötleteket keresett, amelyeket eladhat a Strix tévétársaságnak. A saját kesztyűit már, nagy bánatára, szögre akasztotta, részben a családja gyengéd győzködésére, részben mert elkezdte érezni a korát.

Összeszedte a bőröndjét a futószalagról. A vámvizsgálatnál felkérték, hogy álljon félre, aztán a vámosok egyike felismerte.

– Hello, Paolo! Csak a kesztyűd van a poggyászban, igaz? Te magad vagy a halálos fegyver!

Épp a reptéri vonathoz vezető mozgólépcső felé tartott, amikor az esti lapok címoldalán meglátta Salander fényképét, és megtorpant. Mégiscsak elkapta volna a jetlag? Újra elolvasta a főcímet.

LISBETH SALANDERT ÜLDÖZI A RENDŐRSÉG

Aztán egy másik újságét is.

PSZICHOPATÁT

GYANÚSÍTANAK A HÁROMSZOROS GYILKOSSÁGGAL

Megvette mindkét lapot és a reggelieket is, majd beült egy kávézóba. Egyre inkább hitetlenkedve olvasta végig a cikkeket.

Blomkvist kimerülten és lehangolva ért haza a Bellmangatanra, csütörtök este tizenegykor. Korán akart lefeküdni, hogy végre kialudja magát, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, és megnézte az e-mailjeit. Semmi különöset nem talált, de megnyitotta a <Lisbeth Salander> mappát is. Felgyorsult a szívverése, mert egy új dokumentumot talált, [MB2] néven. Ráklikkelt.

E. ügyész információkat szivárogtat ki a médiának. Kérdezd meg, hogy a régi rendőrségi jelentésről miért nem beszélt.

Blomkvist teljesen összezavarodva próbálta kibogozni az üzenet értelmét. Milyen jelentés? Miért kell mindig rébuszokban beszélni? Új dokumentumot hozott létre, amelynek a [rejtély] nevet adta.

Szia, Sally!

Figyelj, holtfáradt vagyok, a gyilkosságok óta egyfolytában dolgozom. Nagyon nincs kedvem rejtvényt fejteni. Lehet, hogy te leszarod az egészet, én viszont tudni akarom, ki ölte meg a barátaimat.

M.

Türelmesen várt. Egy perc múlva megjelent a mappában a [rejtély2] nevű dokumentum.

Mit tennél, ha kiderülne hogy én voltam?

A [rejtély3] -ban válaszolt.

Lisbeth, ha úgy van, ahogy mondják, és tényleg bekattantál, akkor talán megkérheted Peter Teleboriant, hogy segítsen. De én nem hiszem, hogy te ölted meg Dagot és Miát. És imádkozom, hogy igazam legyen.

Dag és Mia a leánykereskedelemről végzett kutatásaik eredményét akarták közzétenni. Én úgy sejtem, emiatt gyilkolhatták meg őket. De semerre sem tudok elindulni. És nem tudom, mi romlott el kettőnk között, de valamikor barátok voltunk. Mondtam, hogy a barátság két dologra épül: tiszteletre és bizalomra. Ha nem is szeretsz, bízni azért bízhatsz bennem. Soha senkinek nem adtam ki a titkaidat. Azt sem, hogy mi lett Wennerström milliárdjaival. Bízz bennem. Nem vagyok az ellenséged.

M.

Már majdnem feladta a várakozást, amikor bő háromnegyed óra múlva megjelent a [relytély4].

Meggondolom.

Blomkvist megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre érzett egy kis reménysugarat. A válasz pontosan azt jelentette, ami állt benne.

Salander gondolkodni fog a dolgon. Amióta nyomtalanul eltűnt, ez volt az első alkalom, amikor egyáltalán kilátásba helyezte, hogy szóba áll vele. Megírta a [rejtély5]-öt.

Jó, várok. De légy szíves, ne gondolkozz túl sokáig.

Faste nyomozót péntek reggel a Längholmsgatanon, a Västerbron közelében, munkába menet érte a hívás. A rendőrségnek nem volt kerete arra, hogy huszonnégy órás megfigyelés alá helyezze a lundagatani lakást, így az egyik szomszédot, egy nyugdíjas rendőrt bízták meg azzal, hogy tartsa szemmel.

– Most jött meg az a kínai lány – mondta a szomszéd.

Faste jobb helyen nem is lehetett volna. Szabálytalanul befordult a Helenborgsgatanra, épp a Västerbron előtt, majd a Högalidsgatanon érte el a Lundagatant. Két perccel a hívást követően már a helyszínen volt, és átkocogott az utcán a házhoz.

Miriam Wu a lakása ajtaja előtt állva bámulta a felfúrt zárat és a rendőrségi pecsétet, amikor lépteket hallott, és megfordult. Erőteljes testalkatú férfit látott, aki merőn bámulta. Érezte, hogy ellenségesek a szándékai. Így ledobta a táskáját, és felkészült rá, hogy ha szükséges, alkalmazza a thaiboksz-tudását.

– Maga Miriam Wu? – kérdezte a férfi, és Mimmi legnagyobb meglepetésére rendőrigazolványt mutatott fel.

– Igen. Mi folyik itt?

– Hol volt az elmúlt egy hétben?

– Elutaztam. Mi történt itt? Betörtek?

– Meg kell kérnem, hogy jöjjön velem – mondta válasz helyett a férfi, és a vállára tette a kezét.

Bublanski és Modig figyelte, ahogy Faste bekíséri Miriam Wut a kihallgatószobába. A nő nyilvánvalóan igen dühös volt.

– Kérem, foglaljon helyet, Jan Bublanski felügyelő vagyok, a hölgy pedig a társam, Sonja Modig nyomozó. Elnézést, hogy így kellett behoznunk, de választ szeretnénk kapni néhány kérdésre.

– Jó, de miről van szó? Az úr nem valami bőbeszédű – bökött a hüvelykujjával Fastéra.

– Egy ideje már keressük önt. El tudná mondani, merre járt?

– El tudnám, de nem szeretném elmondani, mivel az égvilágon semmi közük hozzá.

Bublanski felvonta a szemöldökét.

– Arra jövök haza, hogy az ajtóm be van törve, lepecsételve, és egy kigyúrt fazon iderángat. Kaphatnék valami magyarázatot erre?

– Nem szereti a férfiakat? – kérdezte Faste.

Miriam Wu Faste felé fordult, és elhűlve bámult rá. Bublanski pedig mérgesen.

– Nem olvasott újságot az elmúlt héten? Külföldön volt?

– Nem, egyáltalán nem olvasok újságot. És igen, Párizsban voltam, a szüleimnél. Két hétig. Egyenesen a pályaudvarról jövök.

– Vonattal jött?

– Nem szeretek repülni.

– És amikor megérkezett, nem látta a lapok címoldalát?

– Leszálltam az éjszakai vonatról, aztán rögtön fel a metróra, és mentem haza.

Bublanski elgondolkodott. Ma reggel Salander nem került címlapra. Felállt, és kiment a szobából. Az Aftonbladet húsvéti számával tért vissza, amelynek címlapján Salander fényképe virított.

Miriam Wu döbbenten bámult rá.

Blomkvist Björck útmutatását követve odatalált a smådalarői nyaralóhoz. Mikor leparkolt, látta, hogy a „nyaraló” egy egész évben lakható modern családi ház. Még a tengerre is volt belőle kilátás, a Jungfrufjärden felé. Végigsétált a kavicsos ösvényen, és megnyomta a csengőgombot. Felismerte Björcköt az útlevélképről, amit a róla szóló anyagban talált.

– Jó reggelt.

– Ezek szerint idetalált.

– Köszönöm az eligazítást.

– Fáradjon be. A konyhában le tudunk ülni.

Björck teljesen egészségesnek tűnt, leszámítva, hogy kissé sántított.

– Táppénzen vagyok.

– De remélem, semmi komoly.

– Porckorongsérv-műtétem lesz. Kér egy kávét?

– Köszönöm, nem – mondta Blomkvist. Leült a konyhaasztalhoz, kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy dossziét. Björck vele szemben foglalt helyet.

– Ismerősnek tűnik. Találkoztunk már?

– Nem hiszem – felelte Blomkvist.

– Biztos, hogy már láttam magát.

– Talán az újságban.

– Mit mondott, hogy hívják?

– Mikael Blomkvist. Újságíró vagyok, a Millennium magazintól. Björck zavartnak látszott. Aztán leesett neki. Kalle Blomkvist.

A Wennerström-botrány. De még mindig nem értette, miről van szó.

– Millennium? Nem tudtam, hogy piackutatással is foglalkoznak.

– Nagy néha. Kezdetnek mutatnék három fényképet, és szeretném, ha elmondaná, melyik tetszik legjobban.

Három lány fényképét tette az asztalra. Az egyiket egy internetes pornóoldalról töltötte le, a másik kettő felnagyított igazolványkép volt.

Björck azonnal halottsápadt lett.

– Nem értem…

– Nem? Nos, őitt Ligyija Komarova Minszkből, tizenhat éves. Mellette Mjang Szo Csin, ismertebb nevén Jo-Jo, Thaiföldről, huszonöt éves. Végül Jelena Baraszova, tizenkilenc éves, Tallinnból. Mindhármuknak fizetett a szexért, és azt szeretném tudni, melyiket élvezte a legjobban. Tudja, piackutatás…

– Tehát azt állítja, hogy körülbelül három éve ismeri Lisbeth Salandert. Idén tavasszal minden ellenszolgáltatás nélkül átíratta önre a lakását, és valahova máshová költözött. Időnként, amikor felbukkan, szexelnek, de ön nem tudja, hol lakik, mit dolgozik, egyáltalán, hogy miből él. Tényleg azt várja tőlem, hogy ezt elhiggyem?

Miriam Wu haragosan nézett Bublanskira.

– Leszarom, hogy elhiszi-e. Semmilyen törvénytelenséget nem követtem el, és hogy hogyan élek és kivel szexelek, az sem magukra, sem senki másra nem tartozik!

Bublanski felsóhajtott. Nagyon megörült reggel, amikor meghallotta a Miriam Wu felbukkanásáról szóló híreket. Végre haladunk valamerre. De a tőle kapott információ minden volt, csak hasznos nem. Inkább csak még jobban összezavarta a dolgokat. És a legnagyobb baj az volt. hogy hitt is neki. Tiszta, érthető válaszokat adott, egy pillanatnyi tétovázás nélkül. Helyeket és időpontokat sorolt fel, ahol és amikor találkozott Salanderrel, és olyan pontosan írta le a Lun-dagatanra költözésének körülményeit, hogy Bublanski és Modig érezte, bármilyen bizarr is a történet, valószínűleg igaz.

Faste egyre növekvő felháborodással figyelte a kihallgatást, de visszafogta magát, és csendben maradt. Úgy gondolta, Bublanski messze túl sokat enged meg a kínai lánynak, aki idegesítően arrogáns volt, és rengeteget beszélt, csak hogy elterelje a szót az egyetlen fontos kérdésről, nevezetesen, hogy hol a jó büdös francban bujkál az a kibaszott kurva Salander.

De Wu tényleg nem tudta, hol van Salander. Sem, hogy mit dolgozik. Sosem hallott a Milton Securityről. Ugyancsak nem hallotta Dag Svensson és Mia Johansson nevét, következésképpen semmilyen használható információt nem volt képes adni. Fogalma sem volt arról, hogy Salandert gyámság alá helyezték, és hogy tizenéves korában pszichiátriai kezelés alatt állt.

Azt viszont készségesen megerősítette, hogy ő és Salander csókolóztak a Kvarnenben, majd hazamentek a Lundagatanra, és másnap kora reggel váltak el. Néhány nappal később Miriam Wu vonatra szállt Párizs felé, és nem látta a svéd lapokat. Leszámítva egy rövid látogatást, amikor a kocsikulcsokat hozta vissza, a Kvarnenben töltött este óta nem is látta Salandert.

– Kocsikulcsokat? – kérdezte Bublanski. – Salandernek nincs is kocsija!

Miriam Wu azonban állította, hogy van egy vörös Hondája, ami a ház előtt parkol. Bublanski felállt, és Modighoz fordult.

– Befejeznéd egyedül? – kérdezte, és kiment.

Meg kellett keresnie Holmberget, és elküldeni, hogy vizsgálja át a lundagatani ház előtt parkoló vörös színű Hondát. Aztán egyedül kellett maradnia, hogy gondolkozhasson.

Gunnar Björck, a nemzetbiztonsági hivatal bevándorlási osztályának jelenleg betegszabadságon lévő osztályvezető-helyettese hamuszürke arccal ült a Jungfrufjärdenre néző házikó konyhájában. Blomkvist türelmesen, közönyös arccal nézte. Mostanra biztos volt benne, hogy Björcknek nincs köze a gyilkosságokhoz. Mivel Svenssonnak nem sikerült elérnie, fogalma sem volt róla, hogy le akarta őt leplezni, névvel és fényképpel megjelentetni a könyvében és a Millenniumban egyaránt.

Mégis szolgáltatott értékes információt. Ismerte Nils Bjurmant. A rendőrség lövészklubjában találkoztak, aminek Björck huszonnyolc évig volt aktív tagja. Egy ideig mindketten részt vettek az egyesület vezetésében is. Nem voltak barátok, de olykor-olykor összefutottak, és néha együtt is vacsoráztak.

Nem, már hónapok óta nem látta Bjurmant. Utoljára múlt nyáron találkoztak, amikor ugyanabba a bárba ültek be egy italra. Elszomorította, hogy Bjurman meghalt – ráadásul egy pszichopata gyilkolta meg –, de a temetésére nem szándékozott elmenni.

Blomkvistet érdekelte volna ez az egybeesés, de lassan kifogyott a kérdésekből. Bjurman biztosan több száz embert ismert a munkája révén vagy valamilyen társaságból. A tény, hogy olyasvalaki is van közöttük, aki szerepel Svensson anyagában, sem meglepő, sem statisztikailag váratlan nem volt. Távolról maga Blomkvist is ismert egy újságírót, aki ugyancsak bekerült a könyvbe.

Ideje volt véget vetni a beszélgetésnek. Björck szépen végighaladt a várható fázisokon. Először tagadás, majd – miután megmutatta neki a dokumentáció egy részét – harag, fenyegetőzés, megvesztegetési kísérlet és rögtön utána könyörgés. Blomkvistnél azonban mindez süket fülekre talált.

– Tönkreteszi az életemet, ha ezt nyilvánosságra hozza!

– Tönkre.

– És megteszi?

– Meg én.

– De miért? Nem adhatna legalább egy kis időt? Nem vagyok jól.

– Fura, hogy most az emberséggel próbál érvelni.

– Semmibe sem kerül könyörületesnek lenni!

– Ebben igaza van. Most itt nyavalyog, hogy tönkreteszem az életét, de maga örömmel tette tönkre fiatal lányokét, akikkel szemben bűncselekményt követett el. Három esetet bizonyítani is tudunk. És ki tudja, mennyi volt még. Akkor hol volt magából a könyörület?

Összeszedte a papírokat, és visszarakta az aktatáskába.

– Kitalálok egyedül is.

Az ajtóból visszafordult.

– Hallott valaha egy Zala nevű férfiról?

Björck csak bámult. Annyira magán kívül volt, hogy alig hallotta Blomkvist kérdését. Aztán tágra nyílt a szeme. Zala!

Ilyen nincs! Bjurman! Lehetséges volna?

Blomkvist észlelte a változást, és visszament az asztalhoz.

– Miért érdekli magát Zala? – kérdezte Björck.

Szemmel láthatóan a sokk határán volt.

– Érdekel, és kész – felelte Blomkvist.

Szinte látta maga előtt, ahogy a másik fejében forognak a fogaskerekek. Egy idő múlva Björck elvett egy doboz cigarettát az ablakpárkányról. Most először gyújtott rá azóta, hogy Blomkvist belépett.

– Ha tudok valamit Zaláról… mennyit ér az magának?

– Attól függ, mit tud.

Björck elgondolkodott. Honnan a francból ismeri Zalacsenkót? A fejében kavarogtak az érzelmek és a gondolatok.

– Régóta nem hallottam ezt a nevet – szólalt meg végül.

– Szóval tudja, kicsoda?

– Azt nem mondtam. Miért keresi?

– Rajta van azoknak a listáján, akik után Svensson kutakodott.

– Szóval mennyit ér magának?

– Mi mennyit ér?

– Ha elvezetem Zalához… kihagy ebből a buliból?

Blomkvist lassan visszaült. Hedestad után megfogadta, hogy sosem alkudozik egy sztorin. Történjen akármi, kicsinálja ezt az embert. De aztán rájött, hogy van elég gátlástalan ahhoz, hogy üzletet kössön Björckkel, aztán átverje. Nem érzett bűntudatot. Björck rendőr volt, aki bűnt követett el. Arról nem is beszélve, hogy ha tudja egy esetleges gyilkos nevét, akkor kötelessége lenne közbelépni, nem arra használni az információt, hogy a saját bőrét mentse. Biztos abban reménykedik, hogy kimászik a pácból, ha feldob egy másik bűnözőt. Blomkvist a zsebébe nyúlt, elindította a diktafont, amit kikapcsolt, amikor felállt, és elővett egy zsebkendőt.

– Hallgatom – mondta.

Modigot halálra idegesítette Faste, de uralkodott magán, és semmi jelét nem adta ennek. Miriam Wu kihallgatása, ami Bublanski távozása után folytatódott, még csak nem is emlékeztetett a nagykönyvben megírtakra.

Modig meg is volt lepve. Sosem bírta Fastét és a macsó stílusát, de jó rendőrnek tartotta. Ma azonban semmit nem mutatott meg a képességeiből. Nyilvánvaló volt, hogy fenyegetve érzi magát egy csinos, intelligens és bevallottan leszbikus nőtől. Nem kevésbé nyilvánvaló volt az, hogy Wu tökéletesen tisztában van Faste ingerültségével, és könyörtelenül rájátszik.

– Tehát megtalálta azt a felcsatolható szerszámot a fiókomban. Miről kezdett fantáziálni, amikor meglátta?

Miriam Wu gúnyosan mosolygott. Faste – úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban.

– Ne pofázzon összevissza, a kérdésre válaszoljon!

– Azt kérdezte, meg szoktam-e dugni vele Lisbeth Salandert. A válaszom pedig az volt, hogy ehhez magának kurvára semmi köze.

Modig felemelte a kezét.

– Miriam Wu kihallgatásában 11 óra 1 perckor szünetet tartunk.

Kikapcsolta a magnót.

– Lenne szíves itt maradni, Miriam? Faste, szeretnék beszélni veled.

Miriam Wu bájosan mosolygott Fastéra, aki gyűlölettel nézett rá, és kisomfordált Modig után a folyosóra. Amint kiértek, Modig megpördült, és Faste szemébe nézett, úgy, hogy az orruk majdnem összeért.

– Bublanski engem bízott meg, hogy vezessem le a kihallgatást! Te szart se segítesz ezzel!

– Jaj, ne már. Úgy tekereg ez a kis picsa, mint valami kígyó!

– Nem lehet, hogy valami freudi szimbolika van a hasonlataidban?

– Mi van?

– Nem érdekes. Menj, és amőbázz Curttal, vagy menj a lövészklubba gyakorolni, vagy csinálj, amit akarsz, de ezen a kihallgatáson ne legyél itt!

– Most mi az isten bajod van, Modig?

– Az, hogy szabotálod a kihallgatást!

– Mi van, bejön neked, hogy kettesben akarsz vele maradni?

Modig most már nem tudta türtőztetni magát, és arcon csapta Fastét. Abban a pillanatban megbánta, de már késő volt. Körülnézett a folyosón, és hálát adott Istennek, mert éppen nem járt arra egy szemtanú sem.

Faste először meglepettnek tűnt. Aztán gúnyosan elfintorodott, rántott egyet a zakóján, és elsétált. Modig már majdnem utána szólt, hogy bocsásson meg, aztán mégsem tette. Egy teljes percig tartott, mire úgy-ahogy megnyugodott. Aztán vett két kávét az automatából, és visszament a kihallgatószobába.

Csendben ültek, és kortyolgatták a kávét. Aztán Modig Miriam Wura nézett.

– Elnézést. Valószínűleg ez a legborzasztóbb kihallgatás a főkapitányság történetében.

– Csodás lehet ezzel dolgozni. Tippelhetek? Heteroszexuális, elvált, és kávészünetben meleg-viccekkel szórakoztatja a többieket.

– Ő itt valami… ősmaradvány. Többet nem mondhatok.

– Miért, maga nem az?

– Én legalább nem vagyok homofób.

– Legalább.

– Miriam, én… vagyis mi mindannyian szinte éjjel-nappal dolgoztunk az elmúlt tíz napban. Fáradtak vagyunk. Egy iszonyatos kettős gyilkosság történt Enskedében, és egy nem kevésbé iszonyatos kivégzés az Odenplannál, és a végére akarunk járni a dolognak. A maga barátja, Lisbeth Salander mindkét eset helyszínéhez köthető. Erre bizonyítékunk van. Országos körözést adtak ki ellene. Kérem, értse meg, hogy le kell tartóztatnunk, mielőtt kárt tesz még valakiben vagy akár saját magában.

– Én ismerem Lisbeth Salandert. Nem ölt meg senkit.

– Nem tudja elhinni, vagy nem akarja? Miriam, országos körözést csak rohadtul jó okkal szoktunk kiadni. De annyit mondhatok, hogy a főnököm, Bublanski felügyelő sincs meggyőződve a bűnösségéről. Fontolgatjuk a lehetőségét, hogy esetleg cinkosa volt, vagy valahogy akarata ellenére keveredett az ügybe. De muszáj megtalálnunk. Maga hisz az ártatlanságában, Miriam, de mi van, ha téved? Hiszen maga mondta, hogy annyira nagyon azért nem ismeri!

– Nem tudom, mit higgyek.

– Akkor segítsen nekünk kideríteni az igazságot.

– Én most le vagyok tartóztatva?

– Nem.

– Ha akarok, elmehetek?

– Tulajdonképpen igen.

– És nem tulajdonképpen?

– Elég sok kérdésünk volna még magához.

Miriam Wu mérlegelte Modig szavait.

– Na jó, rendben. De ha olyat kérdez, amitől kiborulok, akkor nem válaszolok.

Modig bekapcsolta a magnót.