17. FEJEZET

Március 27., húsvétvasárnap – március 29., kedd

Armanskij vasárnap reggel, többórás hánykolódás után felkelt. Vigyázva, hogy ne ébressze fel Ritvát, leosont a földszintre, kávét főzött, és szendvicseket csinált. Aztán bekapcsolta a laptopját.

Megnyitotta az űrlapot, amit a Milton Securitynél a személyi átvilágításokhoz használtak. Annyi adatot gépelt be Salanderről, amennyit csak tudott.

Kilenckor lejött Ritva is, és kávét töltött magának. Megkérdezte a férjét, hogy mit csinál, de az csak mormogott valamit, és írt tovább. Egész napra belemerült a munkába.

Blomkvistnek végül is nem lett igaza, talán mert húsvét volt, és a rendőrségen gyakorlatilag senkit nem lehetett találni. Mindenesetre a média csak vasárnap reggelre fedezte föl, hogy ő találta meg Svensson és Johansson holttestét. Először az Aftonbladet riportere, régi barátja hívta fel.

– Szóval te találtál rá az enskedei párra.

Blomkvist megerősítette, hogy így van.

– A forrásom szerint a Millenniumnak dolgoztak.

– A forrásodnak csak részben van igaza. Dag Svenssont tényleg megbíztuk egy munkával, de Mia Johanssont nem.

– Apám, azért azt el kell ismerned, hogy ez állati nagy sztori.

– Tudom – sóhajtotta megviselten Blomkvist.

– Miért nem adtatok ki közleményt?

– Dag a kollégánk és a barátunk volt. Úgy gondoltuk, mielőtt bármit közzéteszünk, először az ő és Mia rokonaival tudatjuk, hogy mi történt.

Blomkvist tudta, hogy ezt még nem fogják idézni.

– Érthető. Min dolgozott Dag?

– Egy sztorin, amivel megbíztuk.

– Miről?

– Milyen fogásra számítotok ti?

– Szóval van fogás.

– Na elmész az anyádba, Nicklasson.

– Jaj már, Blomman! Úgy gondolod, hogy a gyilkosságok összefüggenek a sztorival, amin Dag Svensson dolgozott?

– Ha még egyszer Blommannak hívsz, idén már nem beszélek veled.

– Jól van na, bocs. Tehát úgy gondolod, hogy Dagot az oknyomozó munkája miatt ölték meg?

– Fogalmam sincs, miért ölték meg.

– Volt a sztorinak valami köze Lisbeth Salanderhez?

– Nem. Semmi a világon.

– Ismerte Dag azt az eszementet?

– Nem tudom.

– Dag újabban a számítógépes bűnözésről írogatott cikkeket. A Millennium-os sztori is ilyen volt?

Nem adod fel, mi? – gondolta magában Blomkvist. Épp megmondta volna Nicklassonnak, hogy szálljon le róla, amikor hirtelen felült az ágyban. Rögtön két remek ötlete támadt. Nicklasson valami másról kezdett beszélni.

– Várjál, Nicklasson. Tartsd, és ne mozdulj. Mindjárt jövök. Felkelt, és a mikrofonra tapasztotta a kezét. Hirtelen egész más világban volt.

A gyilkosságok óta egyfolytában azon törte a fejét, hogyan léphetne kapcsolatba Salanderrel. Volt rá esély – komoly esély –, hogy bárhol is van, elolvassa, amit ő az újságnak nyilatkozik. Ha letagadja, hogy ismeri, azt úgy értelmezheti, hogy elhagyta vagy elárulta őt. Ha megvédi, azt mások fogják úgy értelmezni, hogy többet tud a gyilkosságokról, mint amit elmondott. Ha viszont a megfelelő kijelentéseket teszi, azzal ráveheti Salandert, hogy keresse meg.

– Bocs, már itt is vagyok. Mit is mondtál?

– Kérdeztem, hogy Dag a számítógépes bűnözésről írt-e.

– Na, ha nyilatkozat kell, kapsz.

– Nosza.

– De csak ha szó szerint idézel.

– Miért, még hogy idézhetnélek?

– Erre inkább nem válaszolok.

– Szóval mit akarsz mondani?

– Negyedórán belül elküldöm.

– Mi?

– Nézd a mailedet – mondta Blomkvist, és letette.

Az íróasztalhoz lépett, és bekapcsolta az iBookot. Megnyitotta a Wordot, két percig összpontosított, aztán írni kezdett.

A Millennium főszerkesztőjét, Erika Bergert mélységesen megrázta kollégája, a szabadúszó újságíró Dag Svensson meggyilkolásának híre. Reméli, hogy a gyilkos kilétére minél előbb fény derül.

Dag Svensson és barátnője holttestére a Millennium publicistája, Mikael Blomkvist talált rá szerda éjjel.

„Dag Svensson fantasztikus tehetségű újságíró volt, és emberként is nagyon kedveltem. Rengeteg cikkötlettel jött elő. Több minden egyéb között a számítógépes bűnözés terén folytatott nagyarányú kutatást” – nyilatkozta az Aftonbladetnek Mikael Blomkvist.

Sem Blomkvist, sem Berger nem kíván találgatásokba bocsátkozni arra vonatkozóan, hogy ki és milyen indokkal követhette el a gyilkosságokat.

Blomkvist felvette a telefont, és Bergert hívta.

– Szia, Ricky, képzeld, most nyilatkoztál az Aftonbladetnek.

– És mit?

Blomkvist felolvasta.

– Ez hogy jutott eszedbe?

– Ez az utolsó szóig igaz. Dag tíz évig volt szabadúszó, és főleg a számítógépes biztonságtechnikával foglalkozott. Sokszor beszélgettünk erről, és szóba került, hogy ebben a témában is ír nekünk egy cikket, ha végzett a leánykereskedős sztorival. Na és kit érdekel még nagyon a hackelés?

Berger most jött rá, mi volt a férfi szándéka.

– Okos, Micke. Nagyon okos. Oké, mehet.

Nicklasson az e-mail elküldése után egy perccel visszahívta Blomkvistet.

– Hát ez nem túl sok.

– Ez van, más lapok ennyit sem kapnak. Vagy leközlitek így, ahogy van, vagy sehogy.

Blomkvist visszament az iBookhoz. Egy percig gondolkozott, majd újra írni kezdett:

Kedves Lisbeth!

Miután megírom ezt a levelet, itt hagyom a gépemen. Tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elolvasod. Emlékszem, hogy nyúltad le két éve Wennerström merevlemezét, és feltételezem, hogy gondosan meghackelted az én gépemet is. Az már tiszta, hogy nem akarsz engem látni többet. Nem kérdezem, miért, és nem is kell megmagyaráznod.

De az elmúlt pár nap eseményei, tetszik, vagy sem, megint összehoztak minket. A rendőrség szerint te öltél meg két embert, akikkel nagyon jóban voltam. Én találtam rá Dagra és Miára, percekkel azután, hogy lelőtték őket. Én nem hiszem, hogy te voltál az. És nagyon remélem, hogy tényleg nem. A rendőrség pszichopata gyilkosnak tart téged, de ha így van, akkor vagy nagyon félreismertelek, vagy a felismerhetetlenségig megváltoztál az elmúlt egy évben. És ha mégsem, akkor a rendőrök rossz, nyomon járnak.

Ebben a helyzetben valószínűleg arra kéne biztassalak, hogy fordulj a rendőrséghez, de gondolom, hiába is tépném a számat. Előbb-utóbb viszont megtalálnak, és akkor jól fog jönni egy barát. Velem talán nem akarsz tárgyalni, de van egy húgom, Annika Giannini, aki ügyvéd. Mégpedig a legjobb. Hajlandó képviselni téged, ha hozzá fordulsz. Bízhatsz benne.

Ami a Millenniumot illeti, mi is nyomozni kezdtünk, hogy megtudjuk, miért halt meg Dag és Mia. Most éppen egy listát állítok össze azokról, akiknek volt okuk elhallgattatni Dagot. Nem tudom, jó nyomon járok-e, de egyenként le fogom ellenőrizni őket.

Az egyik fő gondom az, hogy nem tudom, hogy jön a képbe Nils Bjurman. Dag sehol nem említi a kéziratban, és semmilyen összefüggést nem találok közte és Dagék között!

Segíts. Kérlek! Mi a kapcsolat?

Mikael

Ui.: Csináltass új igazolványképet. Ez elég előnytelen.

A dokumentumnak a [Sallynek] címet adta, majd létrehozott egy < LISBETH SALANDER> nevű mappát, és ikont is csinált neki.

Kedd reggelre Armanskij megbeszélést hívott össze az irodájában, amelyen rajta kívül hárman vettek részt.

Johan Fräklund, a solnai rendőrség egykori nyomozója a Milton operatív egységének vezetője volt. Ő felelt a tervezésért és az elemzésért. Armanskij tíz éve alkalmazta, és a cég egyik legértékesebb emberének tartotta a hatvanas évei elején járó férfit.

Berendelte Sonny Bohmant és Niklas Hedströmöt is. Bohman korábban szintén rendőr volt. A norrmalmi készenlétieknél kapta a kiképzését a nyolcvanas években, majd az életvédelmi osztályra került, ahol tucatnyi drámai kimenetelű nyomozást vezetett, egyebek között kulcsszerepet játszott a Lézerember nevű orvlövész^[§] kilencvenes évek eleji tombolása során. 1997-ben érkezett a Miltonhoz, rengeteg győzködés és jelentékeny összegű fizetés hatására.

Niklas Hedström újoncnak számított a cégnél. A rendőrtiszti főiskolára járt, de az utolsó vizsgák előtt tudta meg, hogy veleszületett szívelégtelensége van. Meg kellett operálni, és a rendőrkarrierje is véget ért.

Fräklund, aki Hedström apja lehetett volna, azt javasolta Armanskijnak, hogy adjanak a fiúnak egy esélyt. Mivel épp üresedés volt az elemzőknél, Armanskij alkalmazta, és ezt azóta sem bánta meg. Hedström öt éve dolgozott a Miltonnál. A terepen ugyan nem szerezett tapasztalatokat, éles elméje viszont bőven pótolta ezt.

– Jó reggelt mindenkinek, foglaljanak helyet, és kezdjenek olvasni – mondta Armanskij. Három dossziét nyújtott át, mindegyikben mintegy ötven fénymásolt újságkivágással a Salander utáni vadászatról, és a saját háromoldalas írásával a lányról. Hedström végzett először az olvasással, és letette a mappát. Armanskij megvárta, amíg Bohman és Fräklund is a végére ér.

– Feltételezem, uraim, hogy egyikük figyelmét sem kerülték el a hétvégi újságok címlapjai.

– Lisbeth Salander – mondta sötét hangon Fräklund.

Bohman a fejét csóválta.

Hedström kifürkészhetetlen arckifejezéssel bámult a semmibe, és mintha szomorúan mosolygott volna. Armanskij végignézett a trión.

– Munkatársunk volt – mondta. – Mennyire ismerték meg, míg itt dolgozott?

– Én egyszer megpróbáltam felszedni – mondta Hedström. – Nem igazán jött össze. Azt hittem, leharapja a fejem. Fajtiszta fapina, ezenkívül összesen, ha tíz mondatot beszéltünk.

– Én rendkívül furcsának találtam – mondta Fräklund. Bohman megvonta a vállát.

– Én meg dühöngő őrültnek, és rohadt idegesítőnek. Azt mindig sejtettem, hogy nem normális, de hogy ekkora egy eszelős, azt nem gondoltam volna.

– A maga útján járt – mondta Armanskij. – Nem volt könnyű kezelni. De megbíztam benne, mert a legjobb adatgyűjtő volt, akivel valaha találkoztam. Mindig messze az elvárásokon túl teljesített.

– Ezt sosem értettem – mondta Fräklund. – Nem tudom felfogni, hogy akinek ennyi esze van, az hogy lehet ekkora csődtömeg, ha be kell illeszkednie valahova.

– A válasz természetesen az elmeállapotában rejlik – válaszolta Armanskij, a dossziéra bökve. – Cselekvőképtelennek nyilvánították.

– Erről például lövésem se volt – mondta Hedström. – Nem volt neki a homlokára írva, hogy hatóságilag zizi. És ön sem mondta soha.

– Nem – felelte Armanskij. – Mert úgy gondoltam, nem kell jobban megbélyegezni, mint amennyire már úgyis meg van. Egy esély mindenkinek jár.

– És hogy mi volt ennek a jótékonyságnak az eredménye, azt mindenki láthatta Enskedében – mondta Bohman.

– Lehetséges.

Armanskij nem akarta leleplezni Salander iránti gyengéd érzelmeit ez előtt a három vérprofi előtt, akik most érdeklődve vizslatták. A beszélgetés nagyjából közömbös hangon folyt, de tudta a többiekről, hogy a Milton alkalmazottainak többségéhez hasonlóan utálják Salandert. Nem akart gyengének és zavartnak látszani. Fontos volt, hogy olyan tálalásban adja elő a feladatot, amivel felszítja bennük a lelkesedést és a profi szellemet.

– Elhatároztam, hogy a cég fennállása során először egy tisztán belső feladatra mozgósítjuk a Milton erőforrásait – mondta. – A költségvetést nem fogja túlzottan megterhelni, de arra gondoltam, hogy magukat, Bohman és Hedström, felmentem a mostani munkáik alól. Az új feladatuk, bár ez talán kissé homályos megfogalmazás, az lesz, hogy megállapítsák az igazságot Lisbeth Salander ügyében.

A két férfi kétkedve nézte Armanskijt.

– Fräklund, maga vezeti és folyamatosan szemmel tartja a nyomozást. Tudni akarom, mi történt, mi késztethette Salandert arra, hogy megölje a gyámját és az enskedei párt. Kell lennie ésszerű magyarázatnak.

– Már bocsánat, de szerintem ez inkább a rendőrség dolga lenne – mondta Fräklund.

– Ez kétségtelen – felelte Armanskij. – Nekünk azonban van egy nagy előnyünk a rendőrséggel szemben. Ismertük Salandert, van némi fogalmunk arról, hogyan működik.

– Hát, ha maga mondja… – Bohman hangja bizonytalanul csengett. – Én speciel nem hiszem, hogy ennél a cégnél bárki is ismerte Salandert, vagy akár csak sejtette, mi jár a kis fejecskéjében.

– Az nem számít – mondta Armanskij. – Salander a Milton Security munkatársa volt. Véleményem szerint ez kötelez minket arra, hogy kiderítsük, mi az igazság.

– De már vagy… mióta is, két éve nem dolgozik itt – vetette ellene Fräklund. – Nem hiszem, hogy bármennyire is felelősek lennénk azért, amit csinált. És felteszem, a rendőrség sem igen szeretné, ha beleütnénk az orrunkat a dolgukba.

– Éppen ellenkezőleg – vágta rá Armanskij.

Ez volt a legnagyobb aduja, ügyesen kellett kijátszania.

– Hogyhogy? – ámult el Bohman.

– Tegnap hosszan elbeszélgettem Ekström ügyésszel és a nyomozás vezetőjével, Bublanski felügyelővel. Ekströmön nagy a nyomás. Ez nem valami leszámolás két bűnbanda között, hanem egy hatalmas médiaérdeklődést vonzó ügy, amiben – legalábbis minden jel erre mutat – kivégeztek egy ügyvédet, egy kriminológust és egy újságírót. Ekströmmel egyetértettünk abban, hogy most a legfontosabb dolog Lisbeth Salander mielőbbi kézrekerítése, mielőtt megint kárt tesz magában vagy másokban. Miután mi többet tudunk róla, mint a rendőrség, beszállhatunk a nyomozásba. Abban egyeztünk meg, hogy maguk ketten – mutatott Bohmanra és Hedströmre – szépen átköltöznek a Kungsholmenre, és csatlakoznak Bublanski csapatához.

A három alkalmazottnak leesett az álla.

– Elnézést, hogy közbekérdezek – szólalt meg nagy nehezen Bohman –, de mi ugyebár egyszerű civilek vagyunk. Tényleg megengedi a rendőrség, hogy csak úgy részt vegyünk egy gyilkosság utáni nyomozásban?

– Bublanski vezetése alatt fognak dolgozni, de nekem is jelentenek. Teljes hozzáférést kapnak a nyomozati anyagokhoz. És Bublanski is megkap minden információt, amivel maguk rendelkeznek, vagy amit ezután derítenek ki. Tehát a rendőrség is jól jár. Maguk pedig nem egyszerű civilek. Maga meg Fräklund többet dolgozott a rendőrségnél, mint itt, és Hedström is járt a rendőrtisztire.

– De ellenkezik az alapelvekkel, hogy…

– Dehogy ellenkezik. A rendőrség gyakran alkalmaz a nyomozásoknál civil tanácsadót, például pszichológust vagy tolmácsot, ha külföldi személy is érintett az ügyben. Maguk is civil tanácsadók lesznek, akik rendelkeznek némi ismerettel az elsőszámú gyanúsítottról.

Fräklund lassan bólintott.

– Jó. Tehát a Milton összefog a rendőrséggel, hogy megpróbáljuk elkapni Salandert. Egyéb?

– Igen. Amíg a Milton benne van az ügyben, az egyetlen feladatuk az igazság kiderítése. Sem-mi más. Tudni akarom, Salander volt-e, aki lelőtte ezt a három embert, és ha igen, miért.

– Tehát lehetséges, hogy nem ő volt az? – kérdezte Hedström.

– A rendőrségnek elég súlyos közvetett bizonyítékai vannak. Én viszont tudni akarom, van-e a történetnek másik oldala. Volt-e esetleg cinkosa, netán az a cinkos lőtt-e végül is, vagy van-e valamilyen eddig ismeretlen körülmény.

– Hát egy hármas gyilkosságnál elég nehéz lesz enyhítő körülményt találni – mondta Fräk-lund. – Ha ilyesmit keresünk, fenn kell tartanunk annak a lehetőségét, hogy Salander ártatlan. De én azt nem hiszem.

– Én sem – ismerte be Armanskij. – Mindenesetre a maguk dolga az lesz, hogy mindenben együttműködjenek a rendőrséggel, és segítsenek a lehető leggyorsabban letartóztatni.

– Mekkora keret van rá? – kérdezte Fräklund.

– Amekkora kell. De rendszeres értesítést kérek arról, hogy mi mennyibe került, és ha kezd kicsúszni a kezünkből, leállunk. De tételezzük fel, hogy mától kezdve legalább egy hétig ezen dolgoznak. És miután én vagyok itt az, aki a legjobban ismeri Salandert, jó lenne, ha kikérdeznének engem is.

Modig akkor esett be a terembe, mikor a kollégái épp leültek. Bublanski mellett foglalt helyet, aki erre az alkalomra az egész nyomozócsoportot összeszedte, beleértve az ügyészt is. Faste mérges pillantást vetett rá, majd belekezdett a mondandójába, ugyanis ő kérte, hogy tartsanak megbeszélést. Ő böngészte át Salander és a szociális segélyszolgálat kapcsolatának történetét – Ő az ügy „pszichopataszálának” nevezte –, és természetesen terjedelmes anyagot gyűjtött össze. Most megköszörülte a torkát, és a jobbján ülő férfihez fordult.

– Az úr dr. Peter Teleborian, az uppsalai St. Stefan pszichiátriai klinika vezető főorvosa. Volt olyan szíves eljönni Stockholmba, hogy segítse a nyomozást, és elmondja nekünk mindazt, amit Lisbeth Salanderről tud.

Teleborian alacsony, göndör barna hajú férfi volt, kis kecskeszakállal és acélkeretes szemüveggel. Lezser öltözete kordbársony zakóból, farmerből és nyakig begombolt, világoskék csíkos ingből állt. Vonásai élesek voltak, a megjelenése mégis kisfiús. Modig néhányszor találkozott már dr. Teleboriannal, de még sosem beszélt vele. Amikor utolsó éves volt a főiskolán, az orvos előadást tartott a pszichiátriai zavarokról, és beszélt a fiatalkorú pszichopaták viselkedéséről is. Modig ott volt egy sorozatos erőszaktevő tárgyalásán is, amikor szintén Teleboriant kérték fel orvosszakértőnek. Nyilvános szereplései folytán dr. Teleborian volt az egyik legismertebb pszichiáter Svédországban. Akkor lett igazán ismert, amikor keményen kritizálta a pszichiátriai kezelésre vonatkozó pénzügyi megszorítást, ami több elmegyógyintézet bezárásához vezetett. Nyilvánvalóan segítségre szoruló emberek kerültek az utcára, hajléktalanságra ítéltetve. Anna Lindh külügyminiszter meggyilkolása óta^## dr. Teleborian a pszichiátriai kezelés visszaesését vizsgáló kormánybizottság tagja volt.

Teleborian biccentett a többieknek, majd ásványvizet töltött egy műanyag pohárba.

– Először is meg kell vizsgálnunk, tudok-e egyáltalán segíteni – kezdte óvatosan. – Ilyenkor utálom, ha bejönnek a jóslataim.

– Jóslatai? – ismételte Bublanski.

– Igen. Elég ironikus. Az enskedei események idején éppen egy tévéműsorban beszéltem az időzített bombáról, ami majdnem mindenhol ott ketyeg a társadalmunkban. Rettenetes dolog. Akkor kifejezetten Lisbeth Salanderre gondoltam, de felhoztam még példának – álneveken persze – néhány olyan pácienst, akinek intézetben volna a helye, és nem szabadna szabadon kószálnia az utcán. Becslésem szerint csak ebben az évben legalább hat olyan emberölési ügye lesz a rendőrségnek, amelyek elkövetője ebből a kis csoportból kerül ki.

– És maga szerint Lisbeth Salander is ennyire zakkant? – kérdezett közbe Faste.

– A zakkant kifejezést mi nem használjuk. De igen, kétségkívül bomlott személyiség, akit, ha rajtam múlna, nem engednék ki a közösségbe.

– Azt akarja mondani, hogy be kellett volna zárni, még mielőtt bármit elkövet? – kérdezte Modig. – Ez valahogy nem vág össze a jogállamiság alapelveivel.

Faste most még mérgesebben nézte, mint az előbb. Modig nem értette, miért ilyen ellenséges vele mindig.

– Tökéletesen igaza van – sietett akaratlanul is a segítségére Teleborian. – Nem fér össze a jogállami társadalommal, legalábbis jelen formájában nem. Ez egyfajta egyensúly az egyén és egy mentálisan beteg ember esetleges áldozatainak tisztelete között. Minden eset más, és minden pácienst egyénileg kell kezelni. És természetesen nálunk is elkerülhetetlen, hogy időnként hibázzunk, és olyanokat engedjünk el, akiket nem kellene.

– Azt hiszem, ennél mélyebben nem kellene belemennünk a társadalompolitikába – szólt közbe óvatosan Bublanski.

– Persze… – bólintott Teleborian. – Itt egyetlen esetről van szó. Csak azt akartam mondani, hogy fontos megérteniük, hogy Lisbeth Salander beteg ember, akinek orvosi ellátásra van szüksége, ugyanúgy, mintha a foga fájna vagy szívbajos lenne. Még rendbe is jöhet, és lehet, hogy már rendbe is jött volna, ha megkapja a szükséges kezelést.

– Tehát nem maga volt az orvosa – mondta Faste.

– Én egyike vagyok annak a sok orvosnak, akik Lisbeth Salander ügyével foglalkoztak. Tizenévesen az én páciensem volt, és én is részt vettem az értékelésében, mielőtt tizennyolc éves korában gyámság alá helyezték.

– Szolgáltatna nekünk némi háttér-információt? – kérdezte Bublanski. – Mi vihette rá arra, hogy megöljön két embert, akiket nem is ismert, és arra, hogy megölje a gyámját?

Dr. Teleborian felnevetett.

– Nem, ezt nem tudom megmondani. Évek óta nem követem már a fejlődését, és nem tudom, milyen állapotban van jelenleg. Annyit azonban egészen biztosan állíthatok, hogy az enskedei párnak igenis ismernie kellett őt.

– Mitől olyan biztos ebben? – kérdezte Faste.

– Lisbeth Salander kezelése során az egyik hibánk az volt, hogy soha nem állítottunk fel róla teljes diagnózist. Mégpedig azért, mert visszautasította a kezelést. Nem volt hajlandó válaszolni a kérdésekre, sem semmilyen más módon részt venni a terápiában.

– Tehát azt sem tudja biztosan, hogy egyáltalán beteg-e? – kérdezte Modig. – Ha egyszer nincs diagnózis…

– Vegyük sorra – mondta dr. Teleborian. – Lisbeth Salander akkor került hozzám, amikor tizenhárom éves lett. Pszichotikus volt, mániákus viselkedést mutatott, és nyilvánvalóan paranoiában is szenvedett. Két évig volt a páciensem, miután beutalták a St. Stefanba. A beutalása oka az volt, hogy gyermekkorában különösen erőszakos viselkedést mutatott iskolatársaival, tanáraival és ismerőseivel szemben. Több esetben is bántalmazott másokat. És minden általunk ismert esetben az ismeretségi körébe tartozó személyeket, akik olyasmit mondtak vagy tettek, amit ő támadásnak érzékelt. Nem tudunk olyan esetről, hogy idegenre támadt volna. Ezért gondolom azt, hogy léteznie kell valamilyen összekötő kapocsnak közte és az enskedei pár között.

– De ott van az a támadás a metróban, tizenhét éves korában – ellenkezett Faste.

– Akkor őt támadták meg, és ő csak védte magát – mondta dr. Teleborian. – Egy közismert szexuális zaklatóval szemben. De ez is jó példa a viselkedésére. Arrébb is mehetett volna, vagy menedéket kereshetett volna a többi utas között. Ehelyett súlyosan bántalmazta a támadóját. Ha fenyegetve érzi magát, rendkívül erőszakosan reagál.

– Egész pontosan mi baja? – kérdezte Bublanski.

– Mint már mondtam, nem áll rendelkezésünkre igazi diagnózis. De azt mondanám, skizofréniában szenved, és egyfolytában a pszichózis peremén egyensúlyoz. Semmi empátia nincs benne, és sok szempontból szociopatának is tekinthető. Őszintén szólva egészen meglepő, hogy milyen jól boldogul tizennyolc éves kora óta. Gyámság alatt ugyan, de már nyolc éve él úgy a társadalomban, hogy nem volt semmilyen rendőrségi ügye. De a prognózisa…

– Milyen prognózis?

– Ez idő alatt nem kapott semmiféle kezelést. Úgy sejtem, hogy a betegség, amit tíz évvel ezelőtt talán kezelhettünk és gyógyíthattunk volna, mostanra a személyisége szerves részévé vált. Szerintem a letartóztatása után nem fog börtönbe kerülni. Kezelésre szorul.

– És akkor mégis milyen alapon döntött úgy a körzeti bíróság, hogy kiengedi a társadalomba? – kérdezte Faste.

– Valószínűleg több minden játszott közre. Volt ügyvédje, méghozzá nagyon jó, de ez a mostani liberalizációs irányelvek és a megszorítások eredménye is. Én, amikor kikérték a véleményemet, elleneztem ezt a döntést. De igazi beleszólásom nem volt a dologba.

– De egy ilyen prognózis jórészt találgatás, nem igaz? – kérdezte Modig. – Tulajdonképpen egyáltalán nem tudja, mi történt vele tizennyolc éves kora óta.

– Azért találgatásnál valamivel több. Elég nagy szakmai tapasztalaton alapul.

– És önveszélyes is? – érdeklődött Faste.

– Úgy érti, szerintem elkövethet-e öngyilkosságot? Nem, nem hinném. Ő sokkal inkább egomániás. Minden csak róla szól. Saját magán kívül mindenki jelentéktelen a számára.

– Azt mondta, rendkívül erőszakosan reagálhat – mondta Faste. –Ezt értsük úgy, hogy veszélyesnek kell tekintenünk?

Dr. Teleborian csendben nézte egy ideig. Aztán előrehajolt, és megdörzsölte a homlokát.

– Maga nem is tudja, milyen nehéz előre megmondani, pontosan hogy reagál adott helyzetben egy személy. Nem akarom, hogy Lisbeth Salandernek bántódása essék, amikor elfogják… De igen, azt javaslom, hogy a letartóztatását a lehető legnagyobb körültekintéssel hajtsák végre. Ha van fegyvere, nagy a kockázata annak, hogy használni is fogja.