16. FEJEZET

Március 25., nagypéntek – március 26., nagyszombat

Eriksson hátradőlt Blomkvist heverőjén. Reflexből feltette a lábát a dohányzóasztalra, ahogy otthon is szokta, majd gyorsan lekapta. Blomkvist rámosolygott.

– Csak nyugodtan. Érezd magad otthon.

Eriksson elvigyorodott, és visszatette a lábát az asztalra.

Blomkvist hazahozta a szerkesztőségből Svensson szövegeinek másolatát. Most szétterítette az anyagot a nappali padlóján. Erikssonnal nyolc órán át böngészték az e-maileket, jegyzeteket és legfőképpen a könyv kéziratát.

Szombat reggel Annika Giannini meglátogatta a bátyját. Felhozott néhányat az előző esti lapokból, amelyek címlapját Salander óriásira nagyított útlevélképe díszítette, mindenféle harsogó főcím alatt. Az egyik így szólt:

HÁROMSZOROS GYILKOST KÖRÖZNEK

A másik, ha lehet, még szenzációhajhászabb volt:

ELMEBETEG TÖMEGGYILKOST KERES A RENDŐRSÉG

Egy órát beszélgettek, ami alatt Blomkvist elmagyarázta, milyen kapcsolat fűzi Salanderhez, és miért nem hiszi, hogy bűnös lenne. Végül megkérdezte a húgát, hajlandó volna-e védeni Salandert, ha és amennyiben elkapják.

– Képviseltem már néhány nőt bántalmazási ügyekben, de igaziból nem vagyok büntetőjogi ügyvéd.

Viszont a legdörzsöltebb ügyvéd vagy, akit ismerek, és Lisbeth-nek olyasvalakire lesz szüksége, akiben megbízhat. Szerintem egy idő után ő is beleegyezne.

Annika hosszas tépelődés után végül is vonakodva belement abba, hogy legalább beszéljen Salanderrel, ha odáig jutna a dolog.

Egy órakor Modig felügyelő telefonált, és megkérdezte, elmehetne-e Salander táskájáért. A rendőrség nyilvánvalóan megtalálta és elolvasta a levelet, amit Blomkvist küldött a lánynak.

Modig húsz perccel később be is futott, Blomkvist pedig hellyel kínálta Eriksson mellett a nappaliban. Ő maga a konyhába ment, és levette a táskát a mikrohullámú sütő melletti polcról. Pillanatnyi habozás után kivette belőle a kalapácsot és a gázspray-s palackot. Ezért rám húzhatják a bűnpártolást. A Mace spray birtoklása önmagában is bűncselekmény. És a kalapács is alátámasztotta volna a Salander erőszakos hajlamai melletti érveket. Arra pedig semmi szükség, gondolta Blomkvist.

Megkínálta Modigot kávéval.

– Feltehetnék néhány kérdést?

– Tessék.

– Az ön által Salandernek írt levélben, amit a kollégáim a Lundagatanon találtak, az áll, hogy ön tartozik neki. Ez pontosan mit jelent?

– Lisbeth Salander óriási szívességet tett nekem.

– Milyen szívesség volt ez?

– Olyan, ami csak rá és rám tartozik, és amiről nem szándékozom beszélni.

Modig szúrósan nézett rá.

– Emlékeztetem, hogy gyilkossági ügyről van szó.

– És remélem, hogy minél hamarabb el is fogják azt a rohadékot, aki megölte Dagot és Miát.

– Úgy véli, hogy nem Salander volt az?

– Igen, úgy vélem.

– Ebben az esetben mit gondol, ki lőtte le a barátait?

– Azt nem tudom. De Dag elég sok embert készült leleplezni, akiket ez komolyan sújtott volna. Közülük is lehet valaki a gyilkos.

– És ez az ember miért lőtte volna le azt az ügyvédet. Nils Bjurmant?

– Nem tudom. Legalábbis még nem.

Modig hirtelen elmosolyodott. Blomkvist tekintetét megszilárdította az eltökéltség. Tudta, hogy a férfit Kalle Blomkvistnek csúfolják, Astrid Lindgren regényeinek detektívhőse után. Most már azt is értette, miért.

– De ki akarja deríteni?

– Ha tudom. Ezt megmondhatja Bublanski felügyelőnek is.

– Megmondom. Maga viszont, remélem, szól nekünk, ha Salander jelentkezik.

– Nem hiszem, hogy egyszer csak megkeresne és közölné, hogy ő a gyilkos, de ha megteszi, megpróbálom meggyőzni, hogy adja fel magát.

– És ha azt mondja, hogy ártatlan?

– Akkor remélem, hogy fel tud világosítani róla, mi történt.

– Blomkvist úr, ez most szigorúan köztünk marad, de remélem, ön is belátja, hogy muszáj letartóztatnunk Lisbeth Salandert. Semmi ostobaságot ne csináljon, ha kapcsolatba lép önnel. Ha téved, és mégiscsak ő követte el ezeket a gyilkosságokat, akkor ön óriási veszélybe kerülhet.

Blomkvist bólintott.

– Remélem, önt nem kell megfigyelés alá helyeznünk. Nyilván tudja, hogy törvénytelen egy körözött személyt segíteni a menekülésben. Gyilkosság esetében pedig a bűnpártolás különösen súlyos bűncselekmény.

– Én a magam részéről azt remélem, hogy azért önök is szentelnek némi időt annak a lehetőségnek a kivizsgálására is, hogy Salandernek semmi köze ehhez az egész ügyhöz.

– Fogunk. Következő kérdés. Nem tudja véletlenül, milyen komputeren dolgozott Dag Svensson?

Egy használt Mac iBook 500-ason, harmincöt centis képátlóval. Mint az enyém, csak a képernyője nagyobb – Blomkvist a saját gépére mutatott a mellettük álló asztalon.

– És van ötlete, hogy hol tarthatta?

– Egy fekete hátizsákban hordta. Gondolom, a lakásban van.

– Ott nincs. A szerkesztőségben lehet?

– Nem. Átnéztem az asztalát, és egészen biztosan nincs ott.

Pár pillanatig hallgattak.

– Jól értem, hogy Dag számítógépe eltűnt? – kérdezte végül Blomkvist.

Blomkvist és Eriksson listát készített azokról, akiknek elméletileg lehetett indítékuk Svensson meggyilkolására. Minden nevet külön papírlapra írtak, s ezeket Blomkvist kiragasztott a nappali falára. Mindegyikük férfi volt – vagy kuncsaft, vagy strici –, és mindannyian szerepeltek a könyvben. Este nyolcra harminchét személyt szedtek össze, akik közül harmincat Svensson egyértelműen azonosított. Heten álnéven szerepeltek a szövegben. Huszonegyen kuncsaftok voltak, akik igénybe vették egyik-másik lány szolgáltatásait. A gyakorlati problémát – a könyv kiadásának szempontjából – az jelentette, hogy a szöveg jó része olyan információkon alapult, amelyeknek csak Svensson és Johansson volt a birtokában. Olyan írónak, aki náluk kevesebbet tudott a témáról, magának kellett igazolnia az állításait.

Úgy becsülték, hogy a szöveg körülbelül nyolcvan százaléka komolyabb problémák nélkül kiadható, a maradék húsz százalékon viszont rengeteget kell kínlódni, mire közölhetővé pofozzák. Abban nem kételkedtek, hogy az adatok pontosak, viszont nem ismerték a legmegdöbbentőbb közlések mögötti munka részleteit. Ha Svensson még él, kérdés nélkül kiadhatták volna a könyvet – ő és Johansson minden ellenvetést könnyedén megcáfoltak volna.

Blomkvist kinézett az ablakon. Már besötétedett, és esett az eső.

– A kézirattal rendben volnánk – mondta Eriksson. – Viszont semmivel sem jutottunk közelebb ahhoz, hogy ki ölte meg Dagot és Miát.

– Talán itt van a neve a falon – intett a fejével Blomkvist.

– Azért azt se zárjuk ki, hogy az illetőnek a világon semmi köze a könyvhöz. Lehetett akár a barátnőd is.

– Lisbeth – javította ki Blomkvist.

Eriksson rápillantott. Másfél éve dolgozott a Millenniumnál. A Wennerström-botrány kellős közepén csatlakozott a laphoz. Többévnyi ideiglenes státusz után ez volt az első teljes munkaidős állása. Remekül teljesített. A Millenniumnál dolgozni rangot jelentett. Erősen kötődött Bergerhez és a stáb többi tagjához, de Blomkvist társaságában mindig egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. Maga sem tudta, miért van ez, de az egész szerkesztőségben Blomkvistet látta a legzárkózottabbnak és elérhetetlenebbnek.

Az elmúlt egy évben sokszor jött be késve, és üldögélt Bergernél vagy egyedül a saját irodájában. Gyakran járt el, és Eriksson az első néhány hónapban többször látta őt a tévében, mint személyesen. Nem igazán szeretett csevegni, és a munkatársak azt mondták róla, hogy megváltozott. Sokkal hallgatagabb lett, mint volt.

– Ha ki akarom sakkozni, miért lőtték le Dagot és Miát, többet kell tudnom erről a Salanderről. Nem tudom hol elkezdeni, ha…

Nem fejezte be a mondatot. Blomkvist ránézett. Aztán leült az Erikssonéra merőlegesen álló fotelbe, és feltette a lábát az asztalra az övé mellé.

– Szeretsz a Millenniumnál dolgozni? – kérdezte nyugtalanító hangon. – Úgy értem, már másfél éve nálunk vagy, de eddig annyit rohangáltam, hogy nem is tudtunk rendesen megismerkedni.

– Igen, nagyon szeretek. Ti elégedettek vagytok velem?

– Erikával többször megállapítottuk már, hogy még sosem volt ilyen jó szerkesztőasszisztensünk. Nagyon örülünk, hogy rád találtunk. És bocs, hogy ezt eddig nem mondtam.

Eriksson elégedetten mosolygott. Nem mindennapi dolog, ha az embert megdicséri a nagy Mikael Blomkvist.

– De nem egészen ezt akartam kérdezni – emlékeztette Blomkvistet.

– Megmondanád, mi köti Salandert a Millenniumhoz? Sosem beszélsz róla, és Erika is alig mondott valamit.

Blomkvist a szemébe nézett. Bergerrel maradéktalanul megbíztak Erikssonban, de voltak dolgok, amelyekről egyszerűen nem beszélhetett.

– Egyetértek veled – kezdte. – Ha fel akarjuk deríteni a gyilkosságot, többet kell tudnod. Tőlem első kézből kapod az információt, és az is én vagyok, aki összeköti Lisbethet Daggal és Miával. Úgyhogy kérdezz, én meg legjobb tudásom szerint válaszolok. Ha pedig nem tehetem, akkor azt mondom, nem.

– Mi ez a titokzatoskodás? Először is, kicsoda Lisbeth Salander, és mi köze van a Millenniumhoz?

– Két évvel ezelőtt adatgyűjtéssel bíztam meg egy nagyon bonyolult ügyben. Épp ez a baj. Nem mondhatom el, mit segített. Erika tudja, de ő is titoktartást ígért.

– Két éve… vagyis pont, mielőtt kicsináltad Wennerströmöt. Megkockáztathatom, hogy ez a kutatás kapcsolódott az ügyhöz?

– Nem, nem kockáztathatod meg. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogom. Annyit viszont elárulhatok, hogy megbíztam Lisbethet egy másik feladattal is, és kitűnő munkát végzett.

– Igen, hallottam, amikor Hedestadban remetéskedtél. Fel is került az a Hedestad a térképre. Harriet Vanger feltámadt halottaiból, meg ilyenek. Fura is, hogy mi egy szót sem írtunk erről a feltámadásról.

– Mégpedig azért nem, mert Harriet csatlakozott hozzánk. Hagytuk, hadd kutakodjanak utána mások. Salanderrel kapcsolatban pedig hidd el nekem, hogy annak, amit abban a másik ügyben segített nekem, semmi köze ahhoz, ami Enskedében történt.

– Elhiszem.

– Hadd adjak egy tanácsot. Ne találgass. Ne következtess. Csak fogadd el, hogy segített nekem, de nem mondhatom el, és nem is fogom elmondani, miben. Egy egész másik ügyben. És közben mellesleg megmentette az életemet. Szó szerint.

Eriksson meglepetten nézett fel. Erről eddig nem is hallott.

– Akkor elég jól ismered.

– Hát, amennyire őt ismerni lehet – felelte Blomkvist. – Lisbeth Salander a legrejtőzködőbb ember, akit ismerek.

Talpra ugrott, és kibámult az ablakon a sötétségbe.

– Nem tudom, te kérsz-e, de én csinálok magamnak egy vodka-lime-ot – szólalt meg aztán.

– Mindenesetre jobban hangzik, mint még egy kávé…

Armanskij Blidö szigetén, a nyaralójában töltötte a hétvégét, és végig Salanderre gondolt. A gyerekei már felnőttek, és nem akarták a szüleikkel tölteni az ünnepeket. Ritva, aki huszonöt éve volt a felesége, észrevette, hogy időnként egészen máshol jár. Gyakran hallgatott el, és szórakozottan felelgetett, ha szólt hozzá. Mindennap elautózott az első boltig, ésmegvette az újságokat. A veranda ablakánál ülve olvasott, nyomon követve a Salander utáni vadászatot.

Csalódott volt, amiért ennyire félreismerte Salandert. Tudta róla, hogy mentális problémái vannak. Az sem lepte meg, hogy akár súlyosan megsebesíthet valakit, aki fenyegeti. Az, hogy rátámadt a gyámjára – aki a szemében olyasvalakinek tűnhetett, aki bele akarja ártani magát a dolgaiba – bizonyos fokig érthető volt. Nyilván minden kísérletet fenyegetőnek érzett, ami arra irányult, hogy irányítsák az életét. Azt viszont sehogyan sem tudta felfogni, hogyan lőhetett le két embert, akik minden rendelkezésre álló információ szerint tökéletesen ismeretlenek voltak a számára.

Armanskij egyre csak kereste a kapcsolatot Salander és az enskedei pár közt, a bizonyítékot arra, hogy valamelyikük vagy mindkettőjük kiprovokálta belőle ezt a tettet. De semmi ilyesmit nem talált a lapokban, csak spekulációkat arról, hogy az elmebeteg nő valószínűleg rohamot kapott.

Kétszer is felhívta Bublanski felügyelőt, hogy érdeklődjön, de a nyomozás vezetője sem tudott semmit mondani a keresett kapcsolatról. Semmi nem utalt arra, hogy Salander egyáltalán hallott volna Svenssonról és Johanssonról. Ha nincsenek az ujjlenyomatai a gyilkos fegyveren és a vitathatatlan kapcsolata Bjurmannal, a rendőrség sötétben tapogatózott volna.

– Tehát az a célunk, hogy kiderítsük, valóban Salander gyilkolta-e meg Dagot és Miát, ahogy a rendőrség állítja. – tért a tárgyra Eriksson. – A nevek a falon… Mégis hogy folytassuk?

– Mint egy tényfeltáró munkát. Ez nem rendőrségi nyomozás. De mindig pontosan kell tudnunk, hol tart a rendőrség, és kiszedni belőlük mindent, amit tudnak. Olyan lesz, mint minden más meló, csak nem kell mindent közzétenni, amire rájövünk.

– De ha Salander a gyilkos, csak kell lennie valami kapcsolatnak közte és Dagék között. Márpedig az egyetlen kapcsolat, amiről tudunk, te magad vagy.

– Valójában én sem. Több mint egy éve nem beszéltem Lisbethtel. Nem is értem, hogy tudta meg, hogy ők egyáltalán…

Blomkvist hirtelen elhallgatott. Lisbeth Salander, a világklasszis hacker. Hirtelen felderengett benne, hogy a laptopja tele van a Svenssonnal folytatott levelezésével, a könyv részleteivel, és ott van rajta Johansson disszertációja is. Nem tudta, figyeli-e a számítógépét Salander, de ha fel is fedezte, hogy ismeri Svenssont, mi oka lehetett, hogy lelője őt és Johanssont? Sőt, épp ellenkezőleg, segítenie kellett volna őket, hiszen a nők elleni erőszakról készültek beszámolni. Már ha Blomkvist jól ismerte őt.

– Mintha eltűnődtél volna valamin – mondta Eriksson.

Blomkvist nem szándékozott neki Salander informatikai tehetségéről beszélni.

– Á, csak elbambultam, nagyon fáradt vagyok.

– Na jó. Ezt a te Lisbethedet nemcsak Dag és Mia, hanem a gyámja megölésével is gyanúsítják, és itt teljesen egyértelmű a kapcsolat. Róla mit tudsz?

– Semmit. A nevét sem hallottam soha. Sőt azt sem tudtam, hogy gyámja van.

– De annak a valószínűsége, hogy valaki más ölte meg mind a három embert, gyakorlatilag nulla. Még ha valaki a könyv miatt ölte is meg Dagot és Miát. Lisbeth gyámjának a meggyilkolására nem volt indítéka.

– Tudom, és ez az, ami nem hagy nyugodni. De el tudok képzelni egy olyan lehetőséget, amiben egy külső személy gyilkolta meg Dagot, Miát és Lisbeth gyámját is.

– És mi az?

– Tegyük fel, hogy Dagot és Miát azért ölték meg, mert a leánykereskedelem körül szaglásztak, és Lisbeth is belekeveredett az ügybe. Mivel Bjurman volt Lisbeth gyámja, lehet, hogy ő megbízott benne, és így esetleg olyasmi jutott a tudomására, ami végül is a meggyilkolásához vezetett.

– Aha, már értem. De erre egy mákszemnyi bizonyítékod sincs.

– Hát az nincs.

– És akkor mit gondolsz? Bűnös, vagy sem?

Blomkvist sokáig gondolkodott.

– Azt kérdezed, hogy képes-e embert ölni? Képes. Nagyon be tud vadulni. Egyszer láttam, amikor…

– Amikor megmentett?

Blomkvist a szemébe nézett.

– A részleteket nem mondhatom el. Lényeg, hogy volt egy ember, aki meg akart ölni, és már majdnem sikerült neki. Na, akkor jött ő, és szemrebbenés nélkül leverte egy golfütővel.

– És ezt nem mondtad el a rendőrségnek?

– Nem. És te sem mondhatod el senkinek. Malin, muszáj, hogy meg tudjak bízni benned.

– Nem mondom el senkinek. Még Antonnak sem. Azonkívül, hogy a főnököm vagy, kedvellek is, és nem akarok ártani neked.

Blomkvist rámosolygott, aztán újra elkomolyodott.

– Abban biztos vagyok, hogy ha szükséges, megölte volna azt az embert, hogy megvédjen. Viszont úgy gondolom, hogy egyébként ésszerűen gondolkodik. Legalábbis a maga fura módján. Volt már iszonyúan erőszakos, de azért, mert szükség volt rá. Ahhoz, hogy megöljön valakit, az kellett, hogy nagyon komolyan fenyegesse vagy feldühítse az illető.

Elgondolkodott. Eriksson türelmesen nézte.

– Az ügyvédről most nem beszélek, őt nem ismertem. De hogy Dag és Mia ennyire fenyegették vagy megharagították volna, az szinte lehetetlen.

Sokáig szótlanul ültek. Eriksson megnézte az óráját, és látta, hogy már fél tíz.

– Késő van. Haza kell mennem.

– Nehéz napunk volt. Holnap folytatjuk a rostálást. Hagyd csak az edényeket, majd én.

Nagyszombat éjjelén Armanskij álmatlanul feküdt, és Ritvát ügyelte, ahogy alszik. Egyszerűen nem értette, mi történik. Papucsba és hálóköntösbe bújt, és átment a nappaliba. Hűvös volt, így néhány fahasábot rakott a cserépkályhába, majd kinyitott egy sört, és nézte a Furusund-csatorna sötét vizét. Mit tudok én róla?

Salander szeszélyes és kiszámíthatatlan. Ez nem volt kétséges.

2003 telén történt valami, ami miatt nem dolgozott neki többet, és egy év szabadságra ment. Ennek a hirtelen távozásnak volt valami köze Blomkvisthez is – de ő sem tudta, mi történt a lánnyal.

Aztán visszajött, és meglátogatta. Azt állította, hogy „elvan”, amin nyilván azt értette, hogy van annyi pénze, amiből megél egy ideig.

Rendszeresen látogatta Plamgrent. Blomkvistet nem kereste meg.

Lelőtt három embert, akik közül kettőt állítólag nem is ismert.

Itt valami nincs rendben.

Armanskij kortyolt a söréből, és rágyújtott egy szivarkára. Rosszkedvéhez most már bűntudat is járult.

Amikor Bublanski nála járt, készségesen rendelkezésére bocsátotta a tőle telhető legtöbb információt ahhoz, hogy elkapják Salandert. Nem kételkedett benne, hogy el is fogják – minél előbb, annál jobb. Az viszont nagyon bántotta, hogy gondolkodás nélkül elhitte: a lány bűnös. De hiszen ha a rendőrség azt mondja neki, hogy gyilkossággal gyanúsítanak valakit, az jó eséllyel úgy is van.

A rendőrség azonban nem veszi figyelembe, hogy ő maga esetleg igazságosnak érezte a tettét: esetleg hogy van valami enyhítő körülmény vagy ésszerű magyarázat arra, hogy őrjöngésbe kezdett. Egyszerűen csak meg akarják találni őt, és rábizonyítani, hogy ő adta le a lövéseket. Nem, a lelkivilágában nem fognak kutakodni… Megelégszenek azzal, ha indítékot találnak, és ha nem, még mindig beállíthatják az egész öldöklést az elmebaja következményének. Megrázta a fejét. Nem volt képes elfogadni a lányt, mint elmebeteg tömeggyilkost. Salander soha semmit nem tett akarata ellenére vagy anélkül, hogy átgondolta volna a következményeket.

Csodabogár – az igen. De őrült – az semmiképpen.

Kellett tehát lennie magyarázatnak, lett légyen az bármily zavaros olyasvalaki számára, aki nem ismerte őt. Hajnali két óra tájban meghozta a döntést.