15. FEJEZET

Március 24., nagycsütörtök

Malm teljesen kifacsarva érkezett haza a be nem tervezett munkanap után. Fűszeres illatot érzett a konyhából. Bement, és megölelte a barátját.

– Hogy vagy? – kérdezte Arnold Magnusson.

– Mint a mosott szar.

– Egész nap hallgattam a híreket. A neveket még mindig nem hozták nyilvánosságra. De nagyon durván hangzik.

– Az is, kibaszott durva. Dag a munkatársunk volt, és a barátunk. Kedveltem. A barátnőjét nem ismertem, de Micke és Erika igen.

Megszólalt a telefon. Egymásra néztek, és úgy döntöttek, nem törődnek vele. Bekapcsolt az üzenetrögzítő, és egy ismerős hang jelentkezett.

– Christer! Ott vagy? Vedd fel!

Berger volt az, aki elmondta, hogy a rendőrség Blomkvist korábbi adatgyűjtőjét gyanúsítja Svensson és Johansson meggyilkolásával. Malm kezdte azt hinni, hogy képzelődik.

Cortez kihagyta a lundagatani eseményeket, abból az egyszerű okból, hogy egész idő alatt a Kungsholmenen, a rendőr-főkapitányság sajtóirodája előtt ácsorgott, ahonnan a délutáni sajtótájékoztató óta nem adtak ki semmiféle új információt.

Fáradt volt, éhes, és már nagyon idegesítette, hogy akikkel beszélni próbált, levegőnek nézték. Csak hatkor, a Salandernél történt házkutatás végeztével hallott egy pletykát, hogy a rendőrségnek van gyanúsítottja. Egy esti lapnál dolgozó kollégája mondta. Cortez viszont hamarosan kiderítette Ekström ügyész mobilszámát. Bemutatkozott, és szép sorjában megkérdezte, hogy mi merre hány méter.

– Mit mondott, melyik újságtól van? – kérdezte Ekström.

– A Millenniumtól. Ismertem az egyik áldozatot. Úgy értesültem, hogy a rendőrség most már egy bizonyos személyt keres. Meg tudja ezt erősíteni?

– Jelen pillanatban nem kommentálhatom.

– És azt meg tudja mondani, mikor szolgálhat konkrét tényekkel?

– Valószínűleg este tartunk egy újabb sajtótájékoztatót.

Úgy tűnt, Ekström próbál kitérni a válaszok elől. Cortez az aranykarikát piszkálta a bal fülcimpájában.

– A sajtótájékoztatók azoknak a riportereknek valók, akiket sürget a lapzárta. Mi havilap vagyunk, viszont személyesen érint minket az ügy, ezért szeretnénk tudni, hol tart a nyomozás.

– Nem segíthetek. Türelmesnek kell lennie, mint mindenki másnak.

– A forrásom szerint egy nőt akarnak kihallgatni. Ki az?

– Megmondtam, hogy nem nyilatkozhatok.

– Azt megerősíti, hogy egy nőt keresnek?

– Nem erősítek meg és nem cáfolok semmit. Viszonthallásra.

Holmberg a hálószoba ajtajában állt, és a hatalmas vértócsát szemlélte a padlón, ott, ahol a Johansson nevű nőt találták. Megfordult, és hasonló tócsát látott ott, ahol Svensson feküdt. Az óriási vérveszteségen töprengett. Sokkal nagyobb volt, mint amit más lőtt sebeknél látott. Mår-tensson főfelügyelőnek igaza volt, a gyilkos vadászlőszert használhatott. A vér fekete és rozsdabarna masszává alvadt. Akkora területen borította a padlót, hogy a mentők és technikusok kénytelenek voltak belelépni, aminek következtében a lábnyomaik elborították a lakást. Holmberg tornacipőt viselt, amire kék kórházi nejlonvédőt húzott.

Az őszemében most kezdődött az igazi helyszínelés. Az áldozatok holttestét már elvitték. Aztán a két utolsó technikus is elköszönt, és Holmberg egyedül maradt. Előtte a helyszínelők lefényképezték az áldozatokat, megmérték a falra fröccsent vérfoltot, és „kiterjedési területről” meg „fröccsenési sebességről” találgattak. Holmberg nem nagyon figyelt a tudományos magyarázatokra. Az eredményeket majd szépen összefoglalják egy jelentésben, ami feltárja, hol állt a gyilkos az áldozatokhoz képest, milyen messze tőlük, milyen sorrendben adta le a lövéseket, és mely ujjlenyomatok lehetnek érdekesek. Holmberget azonban semmi ilyesmi nem érdekelte. Ebből nem derült ki, hogy ki a gyilkos, és mi volt az indítéka. Márpedig ő ezekre a kérdésekre kereste a választ.

Bement a hálószobába. Kopott aktatáskáját egy székre tette, és diktafont, digitális fényképezőgépet meg egy noteszt vett ki belőle.

Az ajtó mögötti fiókos szekrény átkutatásával kezdte. A felső két fiókban női fehérnemű volt, pulóverek és egy ékszeres doboz. Nem gondolta, hogy komoly értékeket tartalmazhat. Az alsó fiókban két fényképalbumot talált, meg az elrakott számlákat. Bekapcsolta a diktafont.

– Lefoglalás, Björneborgsvägen 8/b. Hálószoba, fiókos szekrény, alsó fiók. Két bekötött fényképalbum, A4-es méretű. Egy fekete mappa „Számlák” és egy kék „Pénzügyi papírok” címkével, benne a jelzálogról és a lakáshitelről szóló iratok. Kis doboz, benne kézzel írt levelek, képeslapok és személyes tárgyak.

Kivitt mindent az előszobába, és egy táskába pakolta. Az éjjeliszekrényekkel folytatta, de nem talált bennük semmi érdekeset. Kinyitotta a ruhásszekrényeket, és átnézte a ruhákat, végigtapogatva minden zsebet és cipőt, ottfelejtett, netán oda rejtett tárgyakat keresve, majd a szekrények felső polcait vette szemügyre. Sorra nyitogatta a dobozokat. Időnként talált egy-egy papírt vagy egyéb dolgot, amit bevett a lefoglalt tárgyak jegyzékébe.

A hálószoba sarkában állt egy íróasztal. Afféle kis iroda volt, asztali számítógéppel és egy régi monitorral. Alatta egy kis fiókos iratszekrény, mellette pedig alacsony polc. Holmberg tudta, hogy valószínűleg itt lesznek a legértékesebb leletek – amennyiben egyáltalán vannak –, így az íróasztalt hagyta utoljára. Átment inkább a nappaliba, és folytatta a helyszín átvizsgálását. Kinyitotta az üvegajtós szekrényt, és minden tálkát, polcot és fiókot átnézett. Aztán a két falat is beborító könyvespolc felé fordult. Felállt egy székre, és először azt nézte meg, elrejtettek-e valamit a polc tetején. Aztán polcról polcra haladt lefelé, kötegenként szedve ki a könyveket, átvizsgálva őket, és ellenőrizve, nem dugtak-e közéjük valamit. Negyvenöt pere múlva az utolsó könyvet is visszatette a polcra. Az asztalon is állt egy kupac könyv. Megint bekapcsolta a diktafont.

– Nappali, könyvespolc. Mikael Blomkvist könyve, A maffia bankárja. Egy német nyelvű könyv, a címe: Der Staat und die Autonomen,^[‡] egy svéd nyelvű kötet, a Forradalmi terrorizmus és egy angol, az Islamic Jihad.

Blomkvist könyvét azért említette meg, mert a szerző képbe került az üggyel kapcsolatban. A másik három mű szerepe már nem volt ilyen egyértelmű. Holmberg nem tudhatta, van-e köze a gyilkosságnak – vagy akár csak Svenssonnak és Johanssonnak – a politikához, vagy a könyvek egyszerűen csak érdekelték az áldozatokat, netán a munkájukhoz kellettek. Viszont mindenesetre feljegyezte, hogy a lakásban, ahol két holttestet találtak, terrorizmusról szóló könyvek vannak. A könyveket is elrakta a táskába.

Az antik íróasztal fiókjai következtek. Rengeteg CD volt bennük, a lejátszó az asztalon állt. Holmberg fél órát töltött azzal, hogy minden egyes tokot kinyitott, és ellenőrizte, az van-e bennük, aminek a borító szerint lennie kell. Úgy tíz lemezen nem talált címkét; ezek valószínűleg házi kalózmásolatok voltak; berakta őket a lejátszóba, hogy megnézze, van-e rajtuk valami a zenén kívül. Ugyanígy végignézte a videokazettákat is a hálószoba ajtajánál álló tévéasztalon. Néhányat próbaképpen lejátszott, és akciófilmektől kezdve híradókból felvett riportokig mindenfélét talált rajtuk. Harminchat kazettát bevett a jegyzékbe. Majd a konyhába ment, kinyitotta a kávéstermoszát, és tartott egy kis szünetet.

A konyhaszekrényben talált néhány tégelyt és gyógyszeres üvegcsét. Egy nejlonzacskóba gyűjtötte őket, és a lefoglalt tárgyak közé rakta. A kamrában és a hűtőszekrényben minden ételesdobozt, kávéscsomagot és üveget kibontott. Az ablakpárkányon egy edényben ezerkétszázhúsz koronát és néhány nyugtát talált. A fürdőszobából nem vitt el semmit, de feljegyezte, hogy a szennyeskosár tele van. A ruhákat is végignézte, ahogy az előszobaszekrényben lógó kabátok összes zsebét is.

Egy sportzakó belső zsebében megtalálta Svensson tárcáját, és a lefoglalt tárgyak közé tette. Volt benne egy tagsági kártya a Friskis & Svettis konditeremlánchoz, egy handelsbankenes hitelkártya, valamint körülbelül négyszáz korona készpénzben. Johansson táskájának átkutatásával is eltöltött néhány percet. A nőnek szintén volt hitelkártyája és Friskis & Svettis tagsági kártyája, valamint törzsvásárlói kártyája a Konsumba és egy másik tagsági igazolványa valami Club Horizonba, amelynek egy földgömb volt a logója. Kétezer-ötszáz korona volt a tárcájában, viszonylag nagy összeg, de nem olyan rendkívüli, figyelembe véve, hogy el szándékoztak utazni a hétvégére. Az, hogy készpénzt talált, nagyban csökkentette annak a valószínűségét, hogy rablógyilkosságról van szó.

Johansson táskája, az előszobaszekrény felső polcán. Egy Pro-Plan határidőnapló, egy zsebnotesz és egy fekete bőrbe kötött nagyobb jegyzettömb.

Holmberg újabb kávészünetet tartott, és megjegyezte magában, hogy eddig még semmi kompromittáló vagy különösebben intim dologra nem bukkant Svenssonék lakásán. Sem szexuális segédeszközökre, sem pornográf videókra, sem marihuánás cigarettákra vagy bármi egyéb illegálisra. Teljesen normális párnak tűntek, kissé (legalábbis rendőrségi szempontból) unalmasabbnak is az átlagnál.

Végül visszament a hálószobába, és leült az íróasztalhoz. Kihúzta a felső fiókot. Gyorsan kiderítette, hogy Johansson disszertációja, az Oroszországból szeretettel hivatkozásainak forrásait tartalmazza. Az anyagot gondosan elrendezték, pontosan olyan volt, mint egy rendőri jelentés, egy-egy részébe bele is feledkezett. Ez a Mia Johansson de jó nyomozó lehetett volna, gondolta magában. Az íróasztal melletti polc egy része pedig Svensson anyagainak adott helyet: újságkivágásokat saját és mások cikkeivel.

Holmberg a számítógépet is átvizsgálta, és majdnem öt gigabyte-nyi adatot talált rajta, programoktól kezdve leveleken és letöltött cikkeken át pdf fájlokig. Egy este alatt természetesen nem lett volna képes ennyit elolvasni. A merevlemezt, néhány CD-vel és vagy harminc lemezzel együtt, szintén lefoglalta.

Aztán egy ideig csak ült és töprengett. Amennyire meg tudta ítélni, a számítógépen is Johansson anyagai voltak. Svenssonnak újságíróként nyilván a számítógép volt a legfontosabb munkaeszköze, de erre a gépre még e-mailt sem kapott. Kellett, hogy legyen egy gépe valahol máshol. Holmberg felkelt, és járkálni kezdett a lakásban. Az előszobában volt egy fekete laptophátizsák Svensson noteszeivel, de magát a gépet sehol sem találta a lakásban. Fogta a kulcsokat, lement az udvarra, és Johansson kocsiját, majd a pincét is átkutatta, de ott sem volt.

Az volt a furcsa ebben a kutyában, hogy nem ugatott, kedves Watson.

Feljegyezte, hogy hiányzik legalább egy számítógép.

Bublanski és Faste fél hétkor találkozott Ekströmmel az irodájában, nem sokkal azután, hogy visszatértek a Lundagatanról. Anderssont a Stockholmi Egyetemre küldték, hogy beszéljen Johansson konzulensével a doktori disszertációról. Holmberg még mindig a Lundagatanon volt, Modig pedig az Odenplanon irányította a helyszínelést. Tíz órája nevezték ki Bublanskit a nyomozás vezetőjének, és hét órája kezdődött a Salander utáni hajtóvadászat.

– Na és ki az a Miriam Wu? – kérdezte Ekström.

– Még nem sokat tudunk róla. Büntetve nem volt. Holnap Faste elkezdi keresni. Mindenesetre semmi jelét nem láttuk annak, hogy Salander a Lundagatanon lakna. Először is, a lakáson talált ruhák egyike sem az ő mérete.

– Meg hát elég érdekesek is – telte hozzá Faste.

– Ezt hogy érti?

– Nos, mondjuk úgy, hogy az édesanyjának nem venne ilyesmit.

– Jelenleg tehát semmit sem tudunk erről a Wu nevű nőről – zárta le Bublanski.

– Az istenért, hát mennyit kell még tudnunk? Egy szekrénye tele van kurvaruhával!

– Kurvaruhával? – kérdezett vissza Ekström.

– Fekete bőr, lakkbőr fűzők, ilyen fetisiszta korbácsok meg mindenféle szexjátékok. Egyébként nem tűntek olcsónak.

– Arra céloz, hogy Miriam Wu prostituált?

– Jelen pillanatban semmit nem tudunk Wu kisasszonyról – ismételte Bublanski, némileg élesebben.

– Az információink szerint korábban Salander is prostituált volt – mondta Ekström.

– Márpedig a szociális segélyszolgálat tudni szokta, mit beszél – helyeselt Faste.

– De az állításukat nem támasztotta alá rendőrségi jelentés – vetette ellene Bublanski. – Volt egy incidens a Tantolunden-parkban, közte és egy idősebb férfi között. Később – letartóztatták nyilvános helyen való részegeskedésért. Ismét csak egy idősebb férfivel.

Vagyis ne vonjunk le túl hamar következtetéseket – mondta Ekström.

– Rendben. De nekem megfordult a fejemben, hogy mivel Johansson dolgozata a leánykereskedelemről és prostitúcióról szólt, esetleg kapcsolatba került Salanderrel és Wuval, valami módon provokálta őket, és talán ez szolgáltatta az indítékot a gyilkossághoz.

– De lehet, hogy Johansson Salander gyámját kereste meg, és azzal indult az egész – vetette közbe Faste.

– Az is lehet – értett egyet Bublanski.

– Egy biztos: mindezt be kell bizonyítanunk – szögezte le Ekström. – A legfontosabb most az, hogy megtaláljuk Salandert. Nyilvánvaló, hogy már nem lakik a Lundagatanon. Tehát Wut is meg kell találnunk, hogy kiszedjük belőle, miért ő lakik abban a lakásban, és milyen kapcsolatban áll Salanderrel.

– És Salandert hogy találjuk meg? – kérdezte Faste.

– A baj az, hogy a lundagatani volt az egyetlen cím, amire valaha is be volt jelentve. Nem változtatta meg a lakcímét – válaszolta Bublanski.

– Elfelejti, hogy lakott a St. Stefan'sban is meg mindenféle nevelőszülőknél, – jegyezte meg Ekström.

– Nem felejtettem el – nézegette a papírjait Bublanski, s kissé felemelte a hangját. – Tizenöt éves korában három különböző család is nevelte. Nem sok sikerrel. Tizenhattól tizennyolc éves koráig egy hägersteni házaspárnál lakott, Fredrik és Monika Gullbergnél. Andersson elmegy hozzájuk, ha végzett az egyetemen.

– Mi lesz a sajtótájékoztatóval? – érdeklődött Faste.

Este hét órakor Berger irodájában borús volt a hangulat. Blomkvist csendben ült, és szinte meg sem mozdult, amióta Bublanski felügyelő távozott. Eriksson átbiciklizett a Lundagatanra, hogy megnézze, mi folyik ott. Azt jelentette, hogy senkit nem tartóztattak le, és már elindult a forgalom. Cortez betelefonált azzal, hogy a rendőrség egy újabb nőt is keres.

Berger és Eriksson korábban átbeszélték, mi a teendő, de a helyzetet bonyolította a tény, hogy Blomkvist és Berger tudták, milyen szerepet játszott Salander a Wennerström-botrányban – elit hackerként ő volt Blomkvist titkos forrása. Eriksson nem tudott erről, és még sohasem hallotta Salander nevét. Így aztán a beszélgetés időnként titokzatos csendbe fulladt.

– Hazamegyek – kelt fel hirtelen Blomkvist. – Már gondolkozni sem tudok, olyan fáradt vagyok. Muszáj aludnom. Holnap nagypéntek, akkor tudok aludni, meg átnézek pár papírt. Malin, tudsz húsvétkor dolgozni?

– Van választásom?

– Nincs. Szombat délben kezdünk. Dolgozhatnánk inkább nálam?

– Persze.

– Azt hiszem, újra kell egy kicsit gondolnunk az elképzelésünket. Most már nemcsak azt kell kitalálnunk, hogy Dag írásának van-e valami köze a halálukhoz, hanem arra kell belőle rájönnünk, hogy ki ölte meg őket.

Erikssonnak sejtelme sem volt, hogy kezdenek hozzá ilyesmihez, de nem kérdezett semmit. Blomkvist búcsút intett nekik, és szó nélkül elment.

Negyed nyolckor Bublanski felügyelő kelletlenül követte Ekström ügyészt az emelvényre a rendőrség sajtóközpontjában. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy tucatnyi kamera kereszttüzében álljon. Ekkora érdeklődés hatására a pánik környékezte. Sosem élvezte, vagy akárcsak szokta meg, hogy a televízióban látja magát.

Ekström ellenben egészen fesztelenül mozgott, igazgatta a szemüvegét, és az alkalomhoz illő komoly arckifejezést öltött. Hagyta, hogy fényképezzék, majd felemelt kézzel csendet kért.

– Üdvözlöm önöket ezen a kissé sebtében összehozott sajtótájékoztatón, amelyet az éjjeli enskedei kettős gyilkossággal kapcsolatban tartunk. Újabb információkkal szolgálhatunk. Richard Ekström ügyész vagyok, az úr pedig Jan Bublanski felügyelő a fővárosi rendőr-főka-pitányság bűnügyi főosztályának életvédelmi osztályáról, a nyomozás vezetője. Felolvasok egy közleményt, azután alkalmuk lesz feltenni a kérdéseiket.

Ekström végignézett az egybegyűlt újságírókon. Az enskedei gyilkosság nagy szenzáció volt. Örömmel konstatálta, hogy itt vannak az Aktuellt, a Rapport és a TV4 emberei, valamint felismerte a távirati iroda és néhány napilap riporterét is.

– Mint tudják, éjjel két embert gyilkoltak meg Enskedében. A fegyvert, egy 45-ös Colt Mag-numot, a helyszínen megtaláltuk. A bűnügyi labor vizsgálata megerősítette, hogy a gyilkosságot ezzel a fegyverrel követték el. A tulajdonosát is azonosítottuk, és ma fel is kerestük.

Ekström hatásszünetet tartott.

– Négy óra tizenöt perckor a fegyver tulajdonosát holtan találtuk az Odenplan közelében lévő lakásán. Lelőtték. Feltételezhetően már a másik két gyilkosság időpontjában is halott volt. A rendőrségnek – mutatott Bublanski felé Ekström – oka van feltételezni, hogy mindhárom gyilkosságot ugyanaz a személy követte el.

A riporterek közt izgatott sustorgás támadt. Többen visszafojtott hangon telefonálni kezdtek. – Van gyanúsítottjuk? – kérdezte a rádió riportere.

Ekström felemelte a hangját.

– Ha lennének szívesek, és nem szakítanának félbe, erre is rátérnék. Este a rendőrség látókörébe került egy személy, akit ki akarunk hallgatni a gyilkosságokkal kapcsolatban.

– Elmondja az illető nevét?

– Egy huszonhat éves nőt keresünk, aki kapcsolatban állt a fegyver tulajdonosával, és akiről tudjuk, hogy járt az enskedei gyilkosság helyszínén.

Bublanski mogorva képet vágott. Eljutottak ahhoz a napirendi ponthoz, amiben nem értettek egyet Ekströmmel, jelesül, hogy megnevezzék-e a gyanúsítottat. Ekström tartotta magát ahhoz, hogy Salander elmebeteg, erőszakra hajlamos nő, akiből gyilkos dührohamot váltott ki valami. Semmi biztosíték nincs arra, hogy az ámokfutás itt véget ért, így a köz érdeke az, hogy nyilvánosságra hozzák a nevét, és minél előbb letartóztassák. Bublanski viszont amellett kardoskodott, hogy legalább a Bjurman lakásán folytatott helyszínelés eredményeit várják meg, mielőtt ellentmondást nem tűrően állást foglalnak egy elmélet mellett. Ekström azonban hajthatatlan maradt.

Az ügyész most megint felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a pusmogó riportereket. A hír, hogy egy fiatal nőt gyanúsítanak a gyilkosságokkal, bombaként robbant. Ekström átadta a mikrofont Bublanskinak, aki krákogott, megigazította a szemüvegét, majd a papírra nézett a közleménnyel, amiben végül is megegyeztek.

– A rendőrség egy huszonhat éves nőt keres, a neve Lisbeth Salander. Közzétesszük az okmányiroda állal készített útlevélképet is. Nem tudjuk, hogy jelenleg hol tartózkodik, de feltételezzük, hogy Stockholmban vagy vonzáskörzetében. A rendőrség a lakosság segítségét kéri az illető mielőbbi elfogásához. Lisbeth Salander egy méter ötvenöt centiméter magas, vékony testalkatú.

Nagy levegőt vett. Érezte a hóna alatt a nedvességet.

– Korábban pszichiátriai kezelés alatt állt, ön- és közveszélyes. Hangsúlyozom, nem állítjuk minden kétségei kizáróan, hogy ő a gyilkos, de bizonyos körülmények következtében sürgősen ki kell őt hallgatnunk arról, hogy mit tud az enskedei és odenplani gyilkosságokról.

– De gyanúsított, vagy sem? – kérdezte egy esti lap riportere.

Bublanski segélykérően nézett Ekströmre.

– A rendőrség széles körű vizsgálatot indított, és több lehetséges forgatókönyv is felmerült. Ugyanakkora nevezett nő alaposan gyanúsítható a bűncselekmény elkövetésével, és a rendőrség sürgősen szeretné őt letartóztatni. Bizonyos helyszínen felmerült bizonyítékok alapján gyanúsítjuk.

– Miféle bizonyítékok? – kérdezte egy hang a tömegből.

– Ezekről nem adhatunk tájékoztatást.

Többen kezdtek beszélni egyszerre. Ekström felemelte a kezét, és a Dagens Eko riporterére mutatott. Már volt dolguk egymással, és elég objektívnek ismerte meg

– A felügyelő úr azt mondta, ez a hölgy pszichiátriai kezelés alatt állt. Miért?

– Nos, az illetőnek nehéz gyerekkora volt, és számos problémával kellett megküzdenie. Gyámság alatt áll, és a gyámja a gyilkossághoz használt fegyver tulajdonosa.

– Ő kicsoda?

– Az a személy, akit az Odenplan melletti lakásán lőttek le. Amíg a hozzátartozóit nem értesítettük, a nevét nem hozzuk nyilvánosságra.

– Milyen indítéka lehetett Salandernek a gyilkosságra?

Bublanski átvette a mikrofont.

– A lehetséges indítékokról nem találgatunk.

– Van aktája a rendőrségnél?

– Igen.

Ekkor sajátos, mély hang szólalt meg, amit a tömegen át is hallani lehetett.

– Közveszélyes?

Ekström egy pillanatig habozott.

– A róla készült jelentések alapján feltehető, hogy stresszhelyzetben hajlamos az erőszakra. Ezt a közleményt azért adtuk ki, hogy minél előbb a nyomára akadjunk.

Bublanski az ajkába harapott.

Este kilenc órakor Sonja Modig felügyelő még mindig Bjurman ügyvéd lakásán volt. Hazatelefonált, és elmondta, mi a helyzet. A férje tizenegy év házasság alatt beletörődött, hogy a felesége munkája esetenként rengeteg túlórával jár. Modig most Bjurman asztalánál ült, és a fiókokban talált papírokat olvasgatta, amikor kopogást hallott, és megfordulva Bubi felügyelőt pillantotta meg, aki egyik kezében két kávét egyensúlyozott a noteszén, a másikban pedig a közeli boltból hozott fahéjas csigával teli zacskót tartott. Kimerülten intett neki, hogy jöjjön be.

– Mihez ne nyúljak? – kérdezte Bublanski.

– Itt már végeztünk. A konyhában és a hálószobában még dolgoznak a technikusok. És a hulla is itt van még.

Bublanski odahúzott egy széket, és leült. Modig kivett egy csigát a szatyorból.

– Köszi. Már majd' meghaltam a koffeinelvonástól.

Csöndben majszoltak. Aztán Modig lenyalta az ujját, és folytatta.

– Hallom, nem jöttek össze a dolgok a Lundagatanon.

– Nem volt ott senki. Találtunk pár felbontatlan levelet Salandernek címezve, de valami Miriam Wu lakik ott. Őt sem találtuk meg.

– És ő ki?

– Ezt Faste próbálja kideríteni. Egy hónapja vették be a bérleti szerződésbe, de úgy tűnik, csak ő él a lakásban. Salander valószínűleg elköltözött, de nem jelentkezett át.

– Talán az egészet kitervelte.

– Mit? Egy hármas gyilkosságot? – Bublanski csüggedten ingatta a fejét. – Mi lesz még ebből… Ekström ragaszkodott hozzá, hogy sajtótájékoztatót tartsunk, és most nyakunkon az egész média. Találtál valamit?

– Úgy érted, Bjurman holttestén kívül a hálószobában? Egy Magnum üres dobozát. Most keresnek rajta ujjlenyomatot. Megvannak a Salanderről a gyámügynek küldött havi jelentések másolatai is. Ha igaz, amit állítanak, akkor Salander egy földre szállt angyal.

– Ne, már ő is? – nyögött fel Bublanski.

– Ő is mi?

– Salander-rajongó.

Elmesélte, mit hallott Armanskijtól és Blomkvisttől. Modig figyelmesen végighallgatta. Aztán a hajába túrt, és megdörzsölte a szemét.

– Hát ez egy agyrém…

Bublanski az ajkát rángatta. Modig alig bírta elfojtani a mosolyát, amikor ránézett. Bublanski durván faragott, szinte brutális arca komikusan morcos lett, amikor bizonytalan volt. Modig ilyenkor hívta magában Bubi felügyelőnek. Sosem mondta a szemébe a becenevét, és azt sem tudta, kinek az ötlete volt, de tökéletesen illett rá.

– Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy ő volt?

– Az ügyész teljesen biztos benne. Este kiadták az országos körözést – felelte Bublanski. – Salander az elmúlt egy évet külföldön töltötte, és lehet, hogy most is megpróbálja elhagyni az országot.

– De mi mennyire lehetünk biztosak?

Bublanski megvonta a vállát.

– Kevesebbért is vittünk már be embereket.

– Az ujjlenyomatai ott voltak a gyilkos fegyveren Enskedében. A gyámját is megölték. Nem akarok nagyon előreszaladni, de szerintem ugyanazzal a fegyverrel. Holnapra megtudjuk; a technikusok találtak egy viszonylag ép lövedékdarabot az ágykeretben. Az asztal alsó fiókjában is van pár revolverhez való lőszer. Uránmagos, aranyfejű golyók. És egy csomó iratot is találtam, amelyek szerint Salander instabil. Bjurman volt a gyámja és a pisztoly tulajdonosa.

– Hmm…

– Kapocs is van Salander és az enskedei pár között: Mikael Blomkvist.

– Hmm…

– Mintha nem lennél egészen meggyőzve.

– Nem látok tisztán Salanderrel kapcsolatban – ráncolta a homlokát Bublanski. – Armanskij és Blomkvist egész mást állít, mint az iratok. A jelentések szerint ez a fiatal nő súlyosan zavart, majdhogynem pszichopata. Ám a két férfi szerint, akik dolgoztak vele, zseniális adatgyűjtő. Ez komoly ellentmondás. Nem tudunk róla, hogy indítéka lett volna Bjurman megölésére, és még azt sem, hogy ismerte-e az enskedei párt.

– Kérdés persze, mennyi indok kell egy elmebetegnek…

– Még nem voltam a hálószobában. Hogy néz ki?

– Az ágyra dőlve találtam meg a testet. A padlón térdelt, mintha imádkozna. Meztelenül, tarkón lőtték.

– Egyetlen lövés, mint Enskedében?

– Úgy láttam, igen. Úgy tűnt, Salander, ha ugyan ő volt az, letérdeltette, és úgy lőtte le. A golyó a tarkóján hatolt be, és az arcán távozott.

– Szóval, mint egy kivégzés.

– Pontosan

– Az jutott eszembe… hátha hallotta valaki a lövést.

– A hálószoba ablaka a hátsó udvarra néz, az alsó és a felső szomszéd pedig elutazott az ünnepekre. Az ablak zárva volt. Meg egyébként is egy párnával tompította a lövés zaját.

– Okos…

A helyszínelő Gunnar Samuelsson dugta be a fejét az ajtón.

– Hello, Bubi – köszönt, majd a másik kollégához, fordult. – Modig, megfordítottuk a hullát, hogy elszállítsuk. Van rajta valami, amit meg kéne néznetek.

Átmentek a hálószobába. Bjurman teste hanyatt feküdt a kerekes hordágyon, a boncterembe vezető út első állomásán. A halál okát illetően semmi kétség nem lehetett. A homlokán tízcentis seb tátongott, az arckoponya nagy része egyetlen bőrdarabon lógott. Sokatmondó volt az ágyra és a falra fröccsent vér is.

Bublanski rosszkedvűen biggyesztette az ajkát.

– Mit kéne megnéznünk? – kérdezte Modig.

Samuelsson felemelte a Bjurman altestét takaró műanyag lepedőt. Bublanski feltette a szemüvegét, és Modiggal együtt közelebb lépett, hogy elolvassa a Bjurman hasára tetovált szöveget. A szabálytalan, dülöngélő betűket láthatólag nem avatott tetoválóművész írta, de az üzenet nem is lehetett volna világosabb: SZADISTA DISZNÓ VAGYOK, ALÁVALÓ FÉREG ÉS ERŐSZAKTEVŐ.

Modig és Bublanski elképedve meredt egymásra.

– Lehetséges, hogy megvan az indíték? – nyögte ki végül Modig.

Blomkvist hazafelé menet vett egy doboz készételt, otthon betette a mikróba, és a három percre, amíg melegedett, beállt a zuhany alá. Aztán fogott egy villát, és állva, a dobozból ette meg a tésztát. Éhes volt, mégsem kívánta az ételt; a lehető leggyorsabban végezni akart vele. Amikor végzett, kinyitott egy Vestfyn Pilsner sört, és megitta az üvegből.

A sötét szoba ablakából több mint húsz percig bámulta az óvárost, és próbálta rávenni magát, hogy abbahagyja a gondolkodást. Svensson huszonnégy órája hívta fel a mobilján a húgánál. Ő és Johansson akkor még életben voltak.

Harminchat órája nem aludt, és rég elmúltak már azok az idők, amikor büntetlenül átvirraszthatott egy-egy éjszakát. De tudta, hogy ha nem gondolja át, amit látott, úgysem lesz képes elaludni. Az enskedei lakás képei mintha örökre beleégtek volna az elméjébe.

Végül csak kikapcsolta a mobilját, és bemászott a takaró alá. Tizenegykor még mindig ébren volt. Felkelt, és kávét főzött. Beindította a CD-lejátszót, és Debbie Harry Mariáját hallgatta. Maga köré csavarta a takarót, leült a nappaliban a heverőre, kávét iszogatott, és nagyon aggódott Salanderért.

De hát végül is mit tud róla? Alig valamit.

Azt tudta, hogy fotografikus memóriával rendelkezik, és osztályon felüli hacker. Azt is, hogy furcsa, magának való nő, aki nem szeret magáról beszélni, és a legcsekélyebb mértékben sem bízik semmilyen hatóságban.

És hogy féktelenül erőszakos is tud lenni. Ő éppen ennek köszönhette az életét.

Arról viszont eddig fogalma sem volt, hogy a lány hivatalosan cselekvőképtelen, és gyámság alatt áll, vagy hogy bármikor is a pszichiátrián kezelték volna.

El kellett döntenie, kinek az oldalán áll.

Valamikor éjfél után eldöntötte, hogy nem fogadja el a rendőrség feltételezését, ami szerint Salander ölte volna meg Svenssont és Johanssont. Tartozott neki annyival, hogy legalább esélyt ad neki, hogy tisztázza magát, mielőtt ítélkezik fölötte.

Nem tudta, mikor aludt el, de fél ötkor a heverőn ébredt. Átbotorkált a hálószobába, és azonnal újra álomba merült.