13. FEJEZET

Március 24., nagycsütörtök

Az enskedei kettős gyilkosság ügye nagycsütörtök reggelén hét órakor került Richard Ekström ügyészhez. Az éjszakai ügyeletes – bár egy viszonylag fiatal és tapasztalatlan jogász volt –, felismerte, hogy a gyilkosságból hatalmas szenzáció lehet. Éjnek idején felhívta ezért a helyettes kerületi ügyészt, aki viszont a helyettes kerületi rendőrkapitányt ugrasztotta ki az ágyból. Végül is arra jutottak, hogy az ügyet átpasszolják egy szorgalmas és tapasztalt ügyészhez: Richard Ekströmhöz.

Ekström százhatvanöt centi magas, negyvenkét éves, vékony, energikus férfi volt, ritkuló szőke hajjal és kecskeszakállal. Mindig kifogástalanul öltözködött, és enyhén magasított sarkú cipőket viselt. Karrierjét Uppsalában kezdte helyettes főügyészként, majd az Igazságügy-minisz-tériumnál dolgozott a svéd törvényeknek az uniósokéhoz való hozzáigazításán, ahol annyira kitűnt, hogy egy időre osztályvezetőnek is kinevezték. Figyelmet keltett jelentése a jogbiztonsági rendszer szervezeti hiányosságairól, amiben a bizonyos hatóságok által igényelt erőforrás-növelés helyett a nagyobb hatékonyságra helyezte a hangsúlyt. Négy év után a minisztériumból a stockholmi főügyész posztjára került, ahol is rengeteg, nagy port felverő rablással és erőszakos bűncselekménnyel akadt dolga.

A közigazgatásban szociáldemokrataként tartották számon, de a valóságban Ekströmöt teljesen hidegen hagyta a pártpolitika. Mikor kezdett feltűnni a médiában, magas pozícióban lévő emberek érdeklődését is magára irányította. Őt magát is magasabb pozíció várta, és feltételezett párttagságának köszönhetően komoly kapcsolatrendszert épített ki rendőrségi és politikai körökben. A rendőrségen belül megoszlott a vélemény Ekström alkalmasságát illetően. Vizsgálatait nem támogatták azok, akik szerint a törvényesség és rend fenntartásának legjobb módja még több rendőr szolgálatba állítása volna. Mások viszont csodálták, hogy semmilyen ügyet nem fél bíróság elé vinni.

Amint megkapta az eligazítást. Ekström is biztos volt benne, hogy ez az eset óriási port fog felverni a médiában. A két áldozat egy kriminológus és egy újságíró volt – az utóbbi foglalkozást űzőket Ekström vagy megvetette, vagy imádta, a helyzettől függően.

Gyors telefonkonferenciát tartott a fővárosi rendőrfőkapitánnyal. Negyed nyolckor újra felvette a telefont, és Jan Bublanski nyomozót hívta, akit kollégái csak Bubi felügyelőként emlegettek. Bublanski az elmúlt évben felhalmozott túlóráinak köszönhetően nem volt szolgálatban húsvétkor, de felhívták a rendőrségről, hogy azonnal menjen be, és vegye át az enskedei gyilkosság ügyét.

Az ötvenkét éves Bublanski huszonhárom éves kora óta szolgált a rendőrségnél. Hat évig járőrözött, dolgozott a fegyveres bűncselekmények osztályán és a betörési osztályon is, majd némi utólagos kiképzést követően a fővárosi rendőr-főkapitányság életvédelmi osztályára került. A feljegyzések szerint harminckét emberölési ügy kivizsgálásában vett részt az elmúlt tíz évben. Ebből tizenhét esetben ő vezette a nyomozást, tizennégyet megoldott, két ügyet pedig lezártak, ami azt jelentette, hogy tudták, ki a gyilkos, de nem volt elegendő bizonyítékuk, hogy vádat emeljenek. A fennmaradó egy esetben, hat évvel ezelőtt, Bublanski és kollégái kudarcot vallottak. Egy közismert alkoholista bajkeverőt leszúrtak bergshamrai lakásán. A helyszín maga volt a rémálom, több tucat ember hagyta ott az ujjlenyomatait és DNS-ét. Bublanski és csapata meg volt róla győződve, hogy a tettest az áldozat alkoholistákból és drogosokból álló, kiterjedt ismeretségi körében kell keresni, ám bármilyen keményen dolgoztak is, nem bukkantak a nyomára.

Bublanski statisztikái tehát elég jók voltak, és nagy megbecsülésnek örvendett a kollégák körében. Ugyanakkor kicsit különcnek is tartották, aminek zsidó származása is az oka lehetett. Bizonyos vallási ünnepeken kipával a fején jelent meg a rendőrségen. Ez alkalmat adott egy rendőrségi tisztviselőnek, aki nem sokkal később nyugdíjba vonult, hogy megjegyezze, a kipa ugyanúgy nem megfelelő viselet egy szolgálatban lévő rendőr számára, ahogyan a turbán sem lenne az. Több szó nem hangzott el az üggyel kapcsolatban. Egy újságíró hallott a dologról, és megpróbálta kifaggatni a tisztviselőt, de az bemenekült az irodájába.

Bublanski a söderi hitközséghez tartozott, és vegetáriánus menüt fogyasztott, ha kóser élelmiszerhez nem jutott hozzá. Annyira azonban nem volt ortodox, hogy szombaton ne dolgozzon. Most is azonnal felismerte, hogy az enskedei kettős gyilkosság nem egyszerű rutinmunka lesz. Ahogy nyolckor beért, Ekström azonnal félrevonta.

– Mocskos egy ügy ez – mondta. – Az egyik hulla újságíró, a nője meg kriminológus. Ráadásul egy másik újságíró talált rájuk. Nem kérdés, hogy a média árgus szemekkel fogja kísérni az esetet.

Bublanski bólintott.

– És ha ez még mindig nem volna elég – folytatta Ekström –, az a másik újságíró Mikael Blomkvist a Millenniumtól.

– Hoppá – mondta Bublanski.

– A Wennerström-cirkusz óta elég híres.

– Az indítékról mit tudunk?

– Egyelőre semmit a világon. Egyik áldozatot sem ismerjük. Törvénytisztelő párocskának tűnnek. A nő pár hét múlva doktorált volna. Ez az ügy a legmagasabb prioritást kapja.

Bublanski biccentett, bár számára minden gyilkosság a legmagasabb prioritással rendelkezett.

– Összeállítunk egy csapatot. Gyorsan kell dolgozniuk, és gondoskodom róla, hogy mindent megkapjanak, amire szükségük van. Faste és Andersson már a csapat tagja. Megkapja Holmberget is. Ő a rinkebyi gyilkosságon dolgozik, de úgy néz ki, hogy azt akárki tette is, már meglépett az országból. Az országos rendőr-főkapitányságra is támaszkodhat, ha szükséges.

– Sonja Modigot akarom.

– Nem fiatal ő egy kicsit?

Bublanski meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Harminckilenc éves, majdnem egyidős magával. És különben is, lényeg, hogy jó nyomozó.

– Jó, maga dönti el, kit akar, csak gyorsan. A főnök már így is balhézik.

Bublanski ezt költői túlzásnak vette. A főnök ilyenkor reggelizni szokott.

A nyomozás egy értekezlettel kezdődött reggel kilenckor, amikor is Bublanski nyomozó összegyűjtötte az embereit a főkapitányság egyik konferenciatermében. Végignézett a csoporton, nem teljesen elégedetten annak összetételével.

Modigban bízott a legjobban. A nő tizenkét éves tapasztalattal rendelkezett, ebből négy évig az életvédelmi osztályon, ahol néhány esetben részt vett Bublanski nyomozásaiban is. Összeszedett volt, és módszeres, de Bublanski nem ezeket a vonásait tartotta a legtöbbre, hanem a fantáziáját és az asszociációs képességét. Legalább két esetben előfordult már, hogy Modig jött rá olyan különös és valószínűtlen összefüggésekre, amelyek mindenki más figyelmét elkerülték, és végül a megoldáshoz vezettek. Remek humorérzéke is volt, amit Bublanski ugyancsak értékelt.

Annak is örült, hogy a csapatban tudhatja Jerker Holmberget. Holmberg ötvenöt éves volt, és Ångermanlandból származott. A köpcös férfiban nyomát sem lehetett találni Modig képzelőerejének, viszontBublanski szerint a svéd rendőrség legjobb helyszínelője volt. Sokat dolgoztak együtt, és Bublanski meg volt róla győződve, hogy ha valamit érdemes megtalálni a helyszínen, azt Holmberg megtalálja.

Curt Anderssont Bublanski alig ismerte. Hallgatag, keménykötésű rendőr volt, olyan rövid szőke hajjal, hogy messziről kopasznak tűnt. Andersson harmincnyolc éves volt, és nemrég jött az osztályra Huddingéból, ahol évekig bűnbandákkal foglalkozott. Hirtelen haragú, kemény ember hírében állt, aki nem feltétlenül a nagykönyvben előírt módszereket alkalmazza. Tíz éve meg is vádolták túlkapással, de a vizsgálat minden vádpont alól tisztázta.

Bublanskinak először kétségei voltak Anderssonnal kapcsolatban, de be kellett látnia, hogy mióta náluk szolgál, semmi olyat nem tett, ami kritikát vagy haragot váltott volna ki belőle. Ellenkezőleg, kezdte tisztelni a szűkszavú, de igen tehetséges nyomozót.

Az utolsó Hans Faste volt, a negyvenhét éves veterán, aki tizenöt éve foglalkozott már erőszakos bűncselekményekkel, Bublanski mégis éppen őmiatta nem volt teljesen elégedett a csapat összeállításával. Fasténak voltak előnyei és hátrányai. Előnyt jelentett, hogy hatalmas tapasztalattal rendelkezett, a bonyolultabb ügyek terén is. Viszont rettentő egoista volt, és vaskos humora, ami minden normális embernek az idegeire ment, halálra bosszantotta Bublanskit. Egy-két jellemvonását egyszerűen képtelen volt elviselni, de ha rövid pórázra fogták, Faste képes volt a megfelelő teljesítményt nyújtani. Emellett afféle mentora is volt Anderssonnak, akit mintha nem zavart volna a viselkedése. Gyakran dolgoztak együtt.

Nyberg felügyelő is részt vett az értekezleten, hogy tájékoztassa őket Blomkvist éjjeli kihallgatásáról. Mårtensson főfelügyelő szintén jelen volt, hogy előadja, mi történt a helyszínen.

– Tehát – foglalta össze egy fél órával később Bublanski – nem megfeledkezve arról, hogy még folyik a helyszínelés, egyelőre ezt gondoljuk: egy ismeretlen személy, anélkül, hogy a szomszédok vagy bárki más észlelte volna, behatolt a lakásba, majd megölte Dag Svenssont és Mia Johanssont.

– Azt még nem tudjuk – folytatta Nyberg –, hogy a helyszínen talált pisztoly-e a gyilkos fegyver, de már a laborban van, a legmagasabb prioritással. Megtaláltuk a hálószoba falában egy lövedék darabját – azét, ami Svenssont találta el –, viszonylag sértetlenül. A Johansson-nal végző golyó viszont annyira roncsolódott, hogy valószínűleg nem sokat fog segíteni.

– Köszönjük az információt. Az a Colt Magnum egy cowboyfegyver, már rég be kellett volna tiltani. A sorozatszáma megvan?

– Még nincs – felelte Mårtensson. – A fegyvert és a golyók darabjait a helyszínről egyenesen a laborba küldtem.

– Rendben. Nekem még nem volt időm kimenni a helyszínre, de maguk ketten már jártak ott. Mit gondolnak?

Nyberg hagyta, hogy idősebb kollégája mindkettejük nevében beszéljen.

– Először is azt, hogy egyetlen fegyveresről van szó. Másodszor is azt, hogy kivégzés volt, egyszerű és tiszta. Az az érzésem, hogy valakinek jó oka volt megölni Svenssont és Johanssont, és hogy nagy pontossággal végezte a dolgát.

– Ezt mire alapozza? – kérdezte Faste.

– A lakásban rend volt. Semmi jele rablásnak, dulakodásnak vagy ilyesminek. És csak két lövést adtak le. Mindkettő az áldozatok fejét találta el. Olyasvalakiről van szó, aki jól bánik a fegyverrel.

– Így már érthető.

– A lakás alaprajzából és abból, amit rekonstruálni tudtunk, úgy véljük, a férfit, Svenssont, közelről, talán közvetlen közelről érte a lövés. Égésnyomok vannak a bemeneti seb körül. Nekiesett az ebédlőasztalnak. A fegyveres az előszobában vagy a nappali ajtajában állhatott. A tanúk, vagyis a szomszédok elmondása szerint a két lövés között alig néhány másodperc telt el. Mia Johanssont nagyobb távolságból lőtték le. Valószínűleg a hálószoba ajtajában állt, és próbált elfordulni. A golyó a bal füle alatt hatolt be, és a jobb szeme fölött távozott. A becsapódás ereje lökte be a hálószobába, ahol rátaláltak. Nekiesett az ágynak, és lecsúszott a padlóra.

– Tehát egy-egy lövés olyasvalakitől, akinek van gyakorlata a lőfegyverekkel – ismételte meg Faste.

– Ráadásul nincsenek lábnyomok, a gyilkos nem ment át a hálószobába megnézni a nőt. Tudta jól, hogy lövése halálos. Két lövés, két ember, aztán tűnés. A laboreredményeket meg kell várnunk, de szerintem vadászlőszert használt. Mindkét áldozaton óriási sebek vannak.

A csapat tagjai csendben fogadták a megállapítást. Erre egyiküket sem kellett emlékeztetni. Kétféle lőszer létezik: kemény, fémköpenyes golyó, ami egyenesen áthatol a testen, és aránylag kis sebet üt, valamint puhább, ami kitágul a becsapódáskor, és óriási roncsolást okoz. Nem mindegy, hogy az embert kilenc milliméteres golyóval lövik meg, vagy olyannal, amely akár több centisre is kitágulhat. Az utóbbit nevezik vadászlőszernek, és éppen az a célja, hogy minél erősebb vérzést okozzon. Szarvasvadászatkor humánusabb megoldásnak tartják, mivel ott a cél a zsákmány minél gyorsabb és a lehető legkevesebb fájdalommal járó elpusztítása. Háborúban azonban nemzetközi törvények tiltják a használatát, mert az a katona, akit ilyennel találnak el, szinte biztosan meghal, akárhol is éri a lövés.

A svéd kormány az ő bölcsességében két évvel korábban vezette be a rendőrségi állományban a vadászlőszer használatát. Hogy pontosan miért, az nem világos. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy ha Hannes Westberget, a 2001 – és göteborgi WTO-ülés alatti zavargások közben hasba lőtt tüntetőt ilyen lőszerrel találják el, azt nem élte volna túl.

– Akkor itt van még ez a valószínűtlen időtartam – mondta Bublanski.

– Pontosan. Közvetlenül az után, hogy leadta a lövéseket, a gyilkos elhagyja a lakást, lemegy a lépcsőn, eldobja a pisztolyt, és eltűnik. Nem sokkal – legfeljebb néhány másodperccel – ezután megjelenik Blomkvist és a húga. Az egyik lehetőség, hogy a gyilkos a pincén át távozott. Van külső ajtaja is, a hátsó udvarra vezet, ahonnan el lehet érni a párhuzamos utcát. De akkor kulcsa kellett hogy legyen a pincéhez.

– Van valami jele annak, hogy arra ment?

– Nincs.

– Tehát ebből nem indulhatunk ki – mondta Modig. – És miért dobta el a fegyvert? Ha magával viszi, vagy máshol szabadul meg tőle, sokkal nehezebb dolgunk lenne.

Erre senki nem tudott válaszolni.

– És mi a helyzet Blomkvisttel? – kérdezte Faste.

– Szemmel láthatóan sokkos állapotba került – felelte Mårtensson.

– De ésszerűen viselkedett. Tiszta volt a tudata, és megbízhatónak tűnt. A húga, aki ügyvéd, megerősítette, hogy korábban felhívta őt az áldozat, és hogy ő vitte oda kocsival. Nem hinném, hogy benne van.

– Híres újságíró – jegyezte meg Modig.

– Vagyis óriási médiacirkusz lesz a dologból – mondta Bublanski.

– Eggyel több ok, hogy felgöngyölítsük, amilyen gyorsan csak lehet. Na jó… Jerker, tied a helyszín és a szomszédok. Faste, te meg Curt utánanéztek az áldozatoknak. Kik voltak, min dolgoztak, kik a barátaik, kinek lehetett oka megölni őket? Sonja, mi ketten átnézzük a tanúvallomásokat. Aztán te szépen összeírod, hogy mit csinált Svensson és Johansson, mielőtt megölték őket. Fél háromkor itt találkozunk.

Blomkvist Svensson asztalánál kezdte a munkát. Sokáig csak ült, mintha nem lenne képes belefogni.

Svenssonnak volt laptopja, és kezdettől fogva leginkább otthon dolgozott. Általában heti két napot töltött a szerkesztőségben, az utóbbi hetekben kicsit többet. Bent egy öreg PowerMac G3-at használt, amely az ő asztalán állt, de amelyhez bárki hozzáférhetett. Blomkvist bekapcsolta a gépet, és megtalálta rajta a nagy részét az anyagnak, amelyen Svensson dolgozott. Svensson általában csak a neten keresgélt ezzel a géppel, de átmásolt rá néhány mappát is a laptopjáról. Ezenkívül volt egy biztonsági másolata is az egészről, két lemezen, melyeket az asztalfiókba zárva tartott. Általában naponta kimentette rájuk a változtatásokat, de mivel az utóbbi néhány napban nem jött be, a legutóbbi változat vasárnapi volt. Három nap hiányzott.

Blomkvist másolatot készített a lemezekről, és ezeket bezárta az irodai széfjébe. Aztán negyvenöt percet töltött azzal, hogy átnézte az eredeti lemezeket. Vagy harminc mappa és számtalan almappa volt rajtuk. Svensson négyévi kutatásának eredménye. Végignézte a dokumentumokat, és a nevükből próbálta megállapítani, melyik tartalmazhatja az igazán veszélyes anyagot: a források nevét. Mind a szárharmincnégy egy <Források_bizalmas> nevű mappában volt. Blomkvist valamennyit kijelölte, és a Burn nevű program ikonjára mozgatta, ami nem csupán törölte, hanem byte-ról byte-ra megsemmisítette őket.

Aztán rávetette magát Svensson levelezésére. A Millenniumnál saját e-mail címet kapott, amit a benti gépén és a laptopján is használt. Volt jelszava, de ez nem jelentett problémát, mivel Blomkvist adminisztrátorként hozzáfért a szerverhez. Letöltötte Svensson leveleit, és kimásolta egy CD-re.

Végül nekivágott a feljegyzésekből, újságkivágásokból, bírósági ítéletekből és levelekből álló papírhalomnak. Biztonságba helyezte őket, és lefénymásolta a fontosnak látszó iratokat. Kétezer oldalt tettek ki, úgyhogy ez három órájába került.

Külön rakta azokat az iratokat, amelyeknek valami közük lehetett a források bizalmas listájához. Mintegy negyvenoldalnyi anyag volt ez, legnagyobb részét két A4-es jegyzettömb tette ki. Blomkvist egy borítékba tette és az irodájába vitte ezeket a papírokat. Aztán áthordta az anyag többi részét az íróasztalára.

Mikor végzett, vett egy nagy levegőt, és leugrott egy kávéra meg egy szelet pizzára. Úgy vélte, hogy a rendőrség bármikor megérkezhet átkutatni Svensson dolgait.

Nem sokkal tíz után Bublanskit felhívta Lennart Granlund a linköpingi bűnügyi laborból.

– Az enskedei gyilkosságról van szó.

– Máris?

– Már kora reggel megkaptuk a fegyvert, és ugyan még nem vagyunk kész az elemzéssel, de már van egy-két dolog, ami talán érdekelheti.

– Remek. Hadd halljam!

– A fegyver egy 45-ös Colt Magnum, az Egyesült Államokban készült 1981-ben. Vannak rajta ujjlenyomatok és DNS-minták is, de azoknak az elemzése még eltart egy ideig. Megnéztük a golyókat is, amelyekkel az áldozatokat lelőtték. Nem túl meglepő módon úgy tűnik, hogy ebből a fegyverből származnak. Általában így szokott lenni, ha találunk egy pisztolyt a gyilkosság helyszínén. Eléggé elroncsolódtak a golyók, de azért alkalmasak voltak összevetésre. Majdnem biztos, hogy ez a gyilkos fegyver.

– Gondolom, illegális. Van sorozatszám?

– A fegyver abszolút legális. Egy ügyvédé, Nils Erik Bjurmané, aki 1983-ban vette. A rendőrségi lövészklub tagja. Az Upplandsgatanon lakik, nem messze az Odenplantól.

– Hogy micsoda…?!

– Mint már mondtam, találtunk a pisztolyon ujjlenyomatokat is. Legalább két különböző személytől. Az egyik nyilván Bjurman, hacsak nem adta el vagy lopták el tőle a fegyvert, de ilyesmiről nem tudok.

– Na. Vagyis van egy nyomunk.

– Egy másik személy jobb hüvelyk- és mutatóujjának lenyomatát is sikerült azonosítani.

– És az ki?

– Egy nő, 1978. április 30-án született. 1995-ben az óvárosban letartóztatták bántalmazásért, innen az ujjlenyomat.

– Neve is van neki?

– Van. Lisbeth Salander.

Bublanski leírta a Granlund által megadott nevet és társadalombiztosítási számot.

Mikor Blomkvist visszatért az irodájába, bezárta az ajtót, jelezve, hogy szeretné, ha nem zavarnák. Nem volt ideje a Svensson leveleiben és jegyzeteiben lévő mellékes információkra. Le kellett ülnie, végigolvasnia a könyvet és a cikkeket, annak tudatában, hogy a szerző halott, és nem válaszolhatja meg az esetleges kérdéseket. El kellett döntenie, ki lehet-e így adni a könyvet. És rá kellett jönnie, van-e benne olyasmi, ami indokot szolgáltathat egy gyilkossághoz. Bekapcsolta a számítógépet, és munkához látott.

Bublanski felhívta Ekströmöt, és röviden elmondta, mire jutott a labor. Abban maradtak, hogy Bublanski és Modig felkeresi Bjurman ügyvédet, beszélgetés, kihallgatás, netán letartóztatás céljából. Faste és Andersson pedig lenyomozza ezt a Lisbeth Salandert, és megkérik szépen, ugyan árulná el, hogy kerültek az ujjlenyomatai egy gyilkossághoz használt fegyverre.

Bjurman keresése eleinte simán ment. A címe megvolt az adó-, a fegyver- és a gépjármű-nyilvántartásban is, nem beszélve a telefonkönyvről. Bublanski és Modig elhajtott az Odenplanra, és az upplandsgatani házba is sikerült bejutniuk, mivel egy fiatal férfi épp akkor jött ki, amikor odaértek.

Becsöngettek Bjurmanhoz, de senki nem nyitott ajtót. Megpróbálkoztak az irodájával is a St. Eriksplanon, hasonló eredménnyel.

– Lalán a bíróságon van – találgatta Modig.

– Vagy talán Brazíliába repült, miután agyonlőtt két embert Enskedében – mondta Bublanski.

Modig a kollégájára pillantott. Szerette a társaságát. Tulajdonképpen szívesen flörtölt is volna vele, csak hát kétgyerekes családanya volt, és mindketten boldog házasságban éltek. A sárgaréz névtáblák szerint Bjurman egy dr. Norman nevű fogorvossal, egy N-Consulting névre hallgató céggel és egy másik ügyvéddel, bizonyos Rune Håkanssonnal osztotta meg az emeletet. Az utóbbival kezdték.

– Jó napot kívánok, Modig nyomozó vagyok, ő pedig Bublanski nyomozó. A rendőrségtől jöttünk, és Nils Bjurmannal szeretnénk beszélni, a kollégájával a szomszédból. Tudja esetleg, hol találhatjuk meg?

Håkansson a fejét rázta.

– Újabban nem nagyon láttam. Két éve súlyosan megbetegedett, és majdnem teljesen leállt a praxisával. Mostanában kéthavonta, ha feltűnik.

– Megbetegedett? – ismételte Bublanski.

– Nem tudom, pontosan, mi baja lehetett. Mindig szorgalmasan dolgozott, aztán jött a betegség. Úgy gondoltam, rák lehet. Nem igazán ismertem.

– Úgy gondolja, hogy rákos, vagy tudja? – kérdezte Modig.

– Hát… tudni nem tudom. Volt egy titkárnője, Britt Karlsson vagy Nilsson, vagy valami ilyesmi. Egy idősebb hölgy. Ő mondta, hogy beteg, amikor elbocsátotta őt. Ez 2003 tavaszán volt. Az év decemberéig nem is láttam aztán. Mintha tíz évet öregedett volna, lefogyott, megőszült… hát ebből gondoltam.

Visszamentek a lakáshoz. Még mindig senki. Bublanski elővette a telefonját, és Bjurman mobilszámát hívta. A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Kérem, próbálja meg később – jött az üzenet.

Megpróbálta a vezetékes telefont is. Hallották bentről a csengést, majd jelentkezett a rögzítő, és megkérte a hívót, hogy hagyjon üzenetet.

Egy óra volt.

– Kávé?

– Inkább ennék.

Megebédeltek a Burger Kingben, aztán visszatértek a főkapitányságra.

Ekström délután két órára hívta össze a gyűlést az irodájába. Modig és Bublanski egymás mellé ültek, az ablak közelébe. Andersson két perccel utánuk érkezett, és velük szemben foglalt helyet. Holmberg egy tálcát hozott, rajta műanyag poharakban kávéval. Kiugrott Enskedébe, de úgy döntött, inkább visszamegy délután, amikor a helyszínelők már végeztek.

– Faste hol van? – kérdezte Ekström.

– A szociális segélyszolgálatnál – felelte Andersson. – Öt perce hívott, hogy késni fog egy kicsit.

– Mindegy, elkezdjük. Mire jutottunk? – Ekström először Bublanskira mutatott.

– Megpróbáltuk elérni Nils Bjurmant, a feltételezett gyilkos fegyver regisztrált tulajdonosát. Sem otthon, sem az irodájában nem találtuk. Egy ugyanabban az épületben dolgozó ügyvéd szerint két éve megbetegedett, és azóta alig folytatja a praxisát.

– Bjurman ötvenhat éves, a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel – tette hozzá Modig. – Leginkább különböző cégek jogi tanácsadója. Ennél többet nem volt időm kideríteni róla.

– De övé a pisztoly, amit a gyilkossághoz használtak.

– Így van – felelte Bublanski. – Van rá engedélye, és tagja a rendőrségi lövészklubnak. Beszéltem Gunnarssonnal, a klub elnökével, és jól ismeri Bjurmant. 1978-ban lépett be, és 1984-től '92-ig az egyesület pénztárosa volt. Gunnarsson kiváló lövészként jellemezte, azt mondta, nyugodt volt, összeszedett, és nagyon komolyan vette a dolgot.

– Ilyen fegyverbuzi?

– Gunnarsson szerint Bjurmant sokkal inkább a klubélet vonzotta, mint maga a lövészet. 1983-ban elindult az országos bajnokságon, és tizenharmadik lett. Az utóbbi tíz évben nem gyakorolt annyit, leginkább az éves gyűléseken és ilyesmiken jelent meg.

– Van egyéb fegyvere?

– Korábban négy maroklőfegyverre volt engedélye. A Colton kívül volt még egy Berettája, egy Smith & Wessonja és egy Rapid gyártmányú versenypisztolya. Ezeket azonban már tíz éve eladta más klubtagoknak, és átíratta az engedélyeket is.

– És fogalmunk sincs, hol van most.

– Nincs. De csak reggel tíz óta keressük, lehet, hogy Djurgården-ben sétál, vagy visszament a kórházba.

Ebben a pillanatban esett be Faste, sebesen kapkodva a levegőt.

– Kezdhetném rögtön?

Ekström intett, hogy „csak tessék”.

– Ez a Lisbeth Salander nagyon érdekes személy. Az egész délelőttöt a szociális segélyszolgálatnál meg a gyámügynél töltöttem.

Bőrkabátját a széke támlájára akasztotta, majd leült, és elővette a noteszét.

– A gyámügynél? – ráncolta a homlokát Ekström.

– Kicsit zavart elméjű a hölgy – folytatta Faste. – Cselekvőképtelennek ítélték, és gyámság alá helyezték. Na és ki a gyámja? – hatásszünetet tartott. – Nils Bjurman, az Enskedében használt fegyver tulajdonosa.

A bejelentés pontosan azt a hatást tette, amire Faste számított. További tizenöt percig tartott, amíg tájékoztatta a többieket arról, amit Salanderről megtudott.

– Összegezve tehát – szólalt meg Ekström, amikor Faste befejezte –, a valószínűsíthetően gyilkos fegyveren ujjlenyomatok vannak egy nőtől, aki tizenéves korában ki-bejárt a pszichiátriára, állítólag prostitúcióból élt, akit cselekvőképtelennek nyilvánított a bíróság, és akinek dokumentáltan erőszakos hajlamai vannak. Tulajdonképpen fel kéne tennünk a kérdést, hogy mi a fenét keres még szabadlábon.

– Erőszakos hajlamai már általános iskolában is voltak – tette hozzá Faste. – Igazi pszichopata.

– Viszont még nem találtunk kapcsolatot közte és az enskedei pár között – dobolt az ujjaival az asztalon Ekström. – Talán mégsem lesz olyan nehéz ezt az ügyet megoldani. Megvan ennek a Salandernek a címe?

– A Lundagatanon lakik, a Södermalmban. Az adópapírjai szerint rendszeres jövedelmet kapott a Milton Securitytől.

– És ott mi az isten haragját dolgozott?

– Azt nem tudom. Elég szerény éves jövedelem, néhány éven át. Lehet, hogy takarítónő vagy valami.

– Hmm. Ezt mindenesetre ellenőrizni kell – mondta Ekström. – De először is meg kell találni a nőt.

– A részleteket majd későbbkidolgozzuk – szólalt meg Bublanski. – Most egyelőre van egy gyanúsítottunk. Hans, te meg Curt elmentek a Lundagatanra, és behozzátok Salandert. De legyetek óvatosak! Nem tudjuk, van-e más fegyvere, és egyáltalán, hogy mennyire veszélyes.

– Oké.

– Bubi! – vette vissza a szót Ekstrom. – A Milton Security főnöke Dragan Armanskij. Pár éve találkoztam vele egy ügy kapcsán. Megbízható. Menjen el hozzá, és beszélgessen el vele Salanderről. Igyekezzen, mielőtt még hazamegy.

Bublanskit láthatóan nagyon idegesítette, hogy Ekström a csúfnevét használta, és hogy parancsként fogalmazta meg a kívánságát.

– Modig – folytatta –, keresd tovább Bjurmant. Kopogj be a szomszédokhoz. Azt hiszem, ugyanilyen fontos, hogy őt megtaláljuk.

– Rendben.

– Meg kell találnunk a kapcsolatot Salander és a két áldozat között. És el kell döntenünk, lehetett-e Salander Enskedében a gyilkosság időpontjában. Jerker, szerezz róla fotókat, és kérdezz ki mindenkit, aki a házban lakik. Vigyél pár egyenruhást is.

Bublanski elhallgatott, és megvakarta a tarkóját. – A büdös életbe, ha mázlink van, estére le is zárhatjuk az ügyet. Azt hittem, sokkal nehezebb dolgunk lesz.

– Még valami – mondta Ekström. – A média természetesen le nem száll rólunk. Háromra ígértem sajtótájékoztatót. Megoldom én, ha kapok valakit a sajtóirodából, aki segít. Úgy sejtem, magukat is fel fogja hívni egy-két újságíró. Lehetőleg nem mondunk semmit Salanderről és Bjurmanról.

Armanskij úgy döntött, ma korábban megy haza. Nagycsütörtök volt, és a feleségével Blidőben, a nyaralójukban szándékoztak tölteni a húsvéti ünnepeket. Lecsukta az aktatáskáját, és már épp vette a kabátját, amikor felcsörgött a recepciós, hogy Jan Bublanski nyomozó keresi. Armanskij nem ismerte az illetőt, de a tény, hogy egy nyomozó akar vele beszélni, elegendő volt ahhoz, hogy visszaakassza a kabátját a fogasra. Nem igazán volt kedve találkozni senkivel, de a Milton Security nem tehette meg, hogy semmibe veszi a rendőrséget. A liftnél fogadta Bub-lanskit.

– Köszönöm, hogy időt szakított rám – kezdte Bublanski. – A főnököm, Ekström ügyész úr üdvözletét küldi.

Kezet fogtak.

– Ekström… volt néhány közös ügyünk. De ennek már jó pár éve. Parancsol kávét?

Armanskij vett két kávét az automatából, majd betessékelte Bublanskit az irodájába, és felajánlotta neki az ablak mellett álló kényelmes széket.

– Armanskij… Ön orosz? – kérdezte Bublanski. – Majdnem úgy végződik, mint az én nevem.

– A családom Örményországból származik. És az öné?

– Lengyelországból.

– Miben segíthetek önnek?

– Az enskedei kettős gyilkosság ügyében nyomozok. Gondolom, hallotta a reggeli hírekben. Armanskij kurtán bólintott.

– Ekström azt mondta, hogy ön diszkrét ember.

– Az én pozíciómban messzemenőkig elvárható, hogy együttműködjek a rendőrséggel. Tudok titkot tartani, ha erre gondol.

– Helyes. Egy személyt keresünk, aki korábban az ön cégénél dolgozott. Lisbeth Salandert. Ismeri?

Armanskij úgy érezte, mintha egy betontömb került volna hirtelen a gyomrába, de az arca rezzenéstelen maradt.

– Mit akarnak Salander kisasszonytól?

– Mondjuk úgy, hogy szerintünk nagyban elősegítené a nyomozást, ha megtalálnánk.

A betontömb Armanskij hasában nőttön-nőtt. Szinte fizikai fájdalmat okozott. Attól a naptól fogva, hogy megismerte Salandert, érezte, hogy a lány élete nyílegyenesen halad a katasztrófa felé. De mindig áldozatként képzelte el, nem elkövetőként. Még mindig nem mutatott semmi érzelmet.

– Tehát, ha jól értem, Lisbeth Salandert gyanúsítják az enskedei gyilkossággal.

Bublanski kis habozás után bólintott.

– Mit tud mondani róla?

– Mit akar tudni?

– Legelőször is azt, hogy hol találjuk.

– A Lundagatanon lakik. A pontos címet meg kell néznem. Megvan a mobilszáma is.

A címét tudjuk, de a telefonszám nagy segítség lenne. Armanskij az íróasztalhoz ment, és felolvasta a számot, Bublanski pedig lejegyezte.

– Önnél dolgozik még?

– Saját vállalkozása van. Én csak megbízásokat adtam neki, 1998-tól kezdve körülbelül másfél évvel ezelőttig.

– Milyenfajta megbízások voltak ezek?

– Adatgyűjtés.

Bublanski felnézett a noteszéból

– Adatgyűjtés?

– Személyi átvilágítások, hogy pontos legyek.

– Na, egy pillanat… ugyanarról a nőről beszélünk? Az a Lisbeth Salander, akit mi keresünk, le sem érettségizett, és cselekvőképtelennek nyilvánították.

– Manapság már nem mondunk ilyet, hogy cselekvésképtelennek nyilvánították – jegyezte meg Armanskij.

– Nagyon nem érdekel, hogy miket mondunk manapság. Az a nő, akit keresünk, súlyosan zavart, és erőszakra hajlamos egyén. Az aktájából azt is megtudtuk, hogy a kilencvenes évek végén prostituált volt. Olyasmit viszont nem találtunk az aktáiban, ami arra utalna, hogy alkalmas lenne szellemi munkára.

– Az akta meg az ember, az két különböző dolog.

– Úgy érti, képes volt személyi átvilágításokat végezni a Milton Security számára?

– Nemcsak hogy képes volt, hanem ő volt a legjobb adatgyűjtő, aki valaha nálam dolgozott.

Bublanski letette a tollát, és összevonta a szemöldökét.

– Ez úgy hangzik, mintha… tisztelné őt.

Armanskij a kezét nézte. A kérdés válaszút elé állította. Mindig félt tőle, hogy Salander egyszer pácba kerül, de azt azért nem gondolta volna, hogy belekeveredik egy kettős gyilkosságba – nemhogy gyilkosként, de akármilyen módon. De hát a magánéletét nem ismerte. És emlékezett a legutóbbi látogatásara, amikor nagy titokzatosan azt magyarázta, hogy van elég pénze, és nincs szüksége munkára.

A legbölcsebb dolog az lett volna, ha elhatárolja magát, és mindenekelőtt a Milton Securityt Salandertől. De akkor valószínűleg a lány lett volna a legmagányosabb ember a világon.

– A képességeit tisztelem. Azokat nem fogja megtalálni semmilyen bizonyítványban vagy jegyzőkönyvben.

– Szóval ismeri a hátterét.

– Azt tudom, hogy gyámság alá helyezték, és igen nehéz körülmények között nőtt fel.

– Mégis megbízott benne.

– Éppen ezért bíztam meg benne.

– Ezt magyarázza meg, legyen szíves.

– Az előző gyámja. Holger Palmgren a cégalapító öreg Milton ügyvédje volt. Ő karolta fel a lányt tizenéves korában, és rávett, hogy adjak neki munkát. Eleinte csak az volt a dolga, hogy szortírozza a postát, fénymásoljon, meg ilyesmi. De kiderült, hogy hihetetlen képességekkel rendelkezik. Azt meg, hogy prostituált volt, nyugodtan elfelejtheti. Nonszensz. Lisbeth nehéz időket élt akkoriban, és tagadhatatlanul vad volt kissé… de ez nem ugyanaz, mint megszegni a törvényt. A prostitúció valószínűleg az utolsó, amire hajlandó lenne.

– A jelenlegi gyámja egy Nils Bjurman nevű ügyvéd.

– Vele sosem találkoztam. Palmgren néhány éve agyvérzést kapott. Lisbeth nem sokkal ezután befejezte nálam a munkát. Az utolsó megbízást másfél éve, októberben adtam neki.

– Utána miért nem?

– Nem én döntöttem így. Ő szakított meg minden kapcsolatot, és távozott külföldre. Egyetlen szó, magyarázat nélkül.

– Külföldre távozott?

– Vagy egy évig nem volt itthon.

– Az nem létezik. Bjurman havonta küldött róla jelentést. Benn a kapitányságon megvannak a másolatok.

Armanskij megvonta a vállát, és elmosolyodott.

– Mikor látta őt utoljára?

– Február elején. Csak úgy előbukkant a semmiből, és beköszönt hozzám azzal, hogy az elmúlt évet Ázsiában és a Karib-szigeteken töltötte.

– Már megbocsásson, de nekem ez egy kicsit zavaros. Én úgy tudtam, hogy Lisbeth Salander egy mentálisan sérült lány, aki nem fejezte be az iskolát, és gyámság alatt áll. Ön viszont most azt állítja, hogy megbízott benne, mert kiváló adatgyűjtő volt, és hogy annyi pénze volt, amiből körbeutazta a világot, a gyámja pedig ezt elhallgatta. Ez valahogy nem áll össze.

– Salander kisasszonnyal kapcsolatban sok minden nem szokott összeállni.

– Megkérdezhetem, hogy… általában véve mi a véleménye róla?

Armanskij gondolkodott a válaszon, majd így szólt:

– Az egyik legösszeférhetetlenebb és legrugalmatlanabb ember, akivel valaha találkoztam.

– Rugalmatlan?

– Amit nem akar megtenni, azt nem teszi meg. Magasról tojik rá, hogy más mit gondol róla. Elképesztően tehetséges. Senki máshoz nem hasonlítható.

– Kiegyensúlyozatlan?

– Pontosan mit ért ezen?

– Például képes lenne hidegvérrel legyilkolni két embert?

Armanskij hosszan hallgatott.

– Ne haragudjon, de nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Cinikus vagyok. Hiszem, hogy adott helyzetben mindenki képes volna embert ölni. Kétségbeesésében, gyűlöletből, de önvédelemből mindenképpen.

– Tehát nem zárja ki a lehetőséget.

– Lisbeth Salander csak akkor tesz bármit, ha jó oka van rá. Ha megölt valakit, akkor úgy érezte, arra is jó oka van. Viszont… megtudhatnám, milyen alapon gyanúsítják gyilkossággal?

Bublanski a szemébe nézett.

– Köztünk marad?

– Természetesen.

– A gyilkos fegyver a gyámja tulajdona. És rajta vannak Salander ujjlenyomatai is.

Armanskij a fogát csikorgatta. Tudta, hogy ez nagyon súlyos közvetett bizonyíték.

– Csak a rádióból hallottam a gyilkosságról. Miről van szó? Drog?

– Miért, a hölgy netán drogos?

– Tudtommal nem. De mint mondtam, nehéz élete volt tizenéves korában, és néhányszor le is tartóztatták, mert részeg volt. Az akkori jegyzőkönyvekből kiderül, volt-e drog az ügyben.

– Nem ismerjük a gyilkosság indítékát. A nő kriminológus volt, a doktori védésére készült. A férfi pedig újságíró. Dag Svensson és Mia Johansson. Ismerősek ezek a nevek?

Armanskij a fejét rázta.

– Köztük és Lisbeth Salander között szeretnénk valami kapcsolatot találni.

– Sosem hallottam róluk.

Bublanski felállt.

– Hát köszönöm szépen. Érdekes beszélgetés volt. Azt nem tudom, hogy mennyivel lettem okosabb tőle, de mindenesetre maradjon köztünk ez az egész.

– Magától értetődik.

– Ha szükséges, még keresem önt. És természetesen, ha Salander jelentkezik…

– Természetesen.

Kezet ráztak. Bublanski elindult kifelé, de az ajtóban visszafordult.

– Gondolom, nem ismer senkit, akivel Salander érintkezni szokott? Barátok, ismerősök…

Armanskij megint megrázta a fejét.

– Semmit nem tudok a magánéletéről. Leszámítva, hogy nagyon fontos volt neki a régi gyámja. Holger Palmgren. Most egy otthonban van, Erstában. Talán már kapcsolatba lépett vele, mióta hazajött.

– Nem kereste senki, amíg itt dolgozott? Lehet erről feljegyzés?

– Nem. Néhány kivételtől eltekintve még az ügyfelekkel sem találkozott. Talán… – Arman-skij eltűnődött.

– Talán mi?

– Van egy ember, akit talán megkereshetett, egy újságíró, akit néhány éve ismert meg. Ő legalábbis kereste, amíg külföldön volt.

– Újságíró?

– A neve Mikael Blomkvist. Emlékszik a Wennerström-botrányra?

– Mikael Blomkvist talált rá az enskedei áldozatok holttestére. Most találta meg nekem az összefüggést köztük és Salander között.

Armanskij újra ott érezte a hasában azt a betontömböt.