12. FEJEZET

Március 24., nagycsütörtök

Annika Giannini is teljesen kimerült, így Blomkvistnek végül is sikerült meggyőznie a húgát, hogy kímélje meg magát az egyórás kerülőtől, és mégiscsak tegye ki Nackában. Taxit hívott.

Már két éve nem járt Saltsjöbadenben. Előtte is csak néhányszor látogatta meg Bergert. Úgy gondolta, ez az éretlenség jele.

Fogalma sem volt, pontosan hogy működik Berger házassága Greger Beckmannal. Ő már a nyolcvanas évek eleje óta ismerte a nőt, és úgy tervezte, a kapcsolatuk tartani fog, amíg csak képes lesz felállni a tolószékből. Aztán a nyolcvanas évek végén szakítottak, mivel ő is, Berger is találkozott és összeházasodott valaki mással. A szünet azonban csak egy jó évig tartott.

Blomkvist esetében a hűtlenség váláshoz vezetett. Amikor Berger bevallotta, hogy hűtlen volt, Beckman átment Blomkvisthez. Blomkvist félt ettől a látogatástól, de Beckman ahelyett, hogy felelősségre vonta volna, elhívta inni. Három södermalmi kocsmát látogattak meg, mire elég ittasak lettek egy komoly beszélgetéshez, amire egy park padján került sor, napfelkeltekor.

Blomkvist először elég szkeptikus volt, de Beckman végül meggyőzte, hogy ha valóban tönkre akarja tenni a házasságát, akkor józanul és baseballütővel jön vissza, de ha tényleg csak vágyról van szó, és ha ennyire leküzdhetetlen, akkor részéről rendben van a dolog.

Így aztán Blomkvist és Berger újrakezdték a viszonyukat, ezúttal Beckman tudtával és áldásával. Ha Bergerre rátört a vágy, ami rendszeresen előfordult, csak hazatelefonált, hogy aznap Blomkvistnél alszik, Beckmannak soha egy rossz szava nem volt Blomkvistre. Az az ember volt, akit egyenesen inspirált, hogy soha nem lehetett biztos benne: asszonya az övé.

Blomkvist ugyanakkor mindig kényelmetlenül érezte magát Beckman társaságában – emlékeztette rá, hogy a felszabadult kapcsolatnak ára is van. Ezért aztán csak akkor nézett el Saltsjöbadenbe, ha Berger olyan összejöveteleket rendezett, ahol feltűnt volna a hiánya.

Most ott állt a hatalmas villa ajtajában. Megnyomta a csengőt, és nyomva is tartotta vagy negyven másodpercig, míg lépteket nem hallott. Beckman nyitott ajtót, egy szál törülközőben, és kissé morcos arccal, ami elképedésbe váltott, amikor megpillantotta a felesége szeretőjét.

– Jó reggelt, Blomkvist. Hány óra van ilyenkor?

Beckman vékony volt, és szőke. A hasán rengeteg szőr nőtt, annál kevesebb haj a fején. Egyhetes borostát viselt, valamint, egy néhány évvel ezelőtti vitorlásbaleset emlékeként, egy feltűnő sebhelyet a jobb szemöldöke fölött.

– Öt múlt – válaszolta Blomkvist. – Felébresztenéd Erikát? Muszáj vele beszélnem.

Beckman megértette, hogy ha Blomkvist hirtelen leküzdötte idegenkedését, és kijött Saltsjöbadenbe – ráadásul ilyenkor –, akkor valami nagyon rendkívülinek kellett történnie. Egyébként is látszott rajta, hogy innia kéne valamit, vagy legalább kialudnia, bármi történt is. Kitárta az ajtót, és beengedte Blomkvistet.

– Mi történt?

Mielőtt Blomkvist válaszolhatott volna, megjelent a lépcsőn Berger, fehér köntöse övét igazgatva. Félúton megállt, amikor megpillantotta Blomkvistet.

– Mi van?

– Dag és Mia – mondta Blomkvist.

Az arca elárulta, milyen hírt hozott.

– Jaj, ne… – Berger a szája elé kapta a kezét.

– Az éjjel megölték őket. A rendőrségről jövök.

– Megölték…??? – kérdezte Berger és Beckman egyszerre.

– Valaki behatolt a lakásukba, és agyonlőtte őket. Én találtam rájuk.

Berger leült a lépcsőre.

– Nem akartam, hogy a hírekből tudd meg… – mondta Blomkvist.

Blomkvist és Berger nagycsütörtök reggelén, 6 óra 59 perckor lépett be a Millennium szerkesztőségébe.

– Mi a franc ez az egész? – tört ki Malm.

Eriksson elcsitította, és felhangosította a rádiót, hogy hallják a hétórás híreket.

Mára virradó éjjel enskedei lakásukon agyonlőttek egy férfit és egy nőt. A rendőrség szerint kettős gyilkosságról van szó. Az elhunytak egyike sem került korábban a rendőrség látókörébe. A gyilkosság indítéka ismeretlen. Hanna Olofsson jelentkezik a helyszínről.

– A rendőrség nem sokkal éjfél előtt kapott bejelentést arról, hogy lövéseket hallottak itt, Enskedében, egy björneborgsvägeni társasházban. Egy szomszéd elmondása szerint több lövés is dördült bent a lakásban. Az indíték ismeretlen, és a rendőrségnek egyelőre gyanúsítottja sincsen. A lakást lezárták, és ezekben a percekben is folyik a helyszínelés.

– Hát ez elég tömör volt – jegyezte meg Eriksson, és letekerte a hangerőt. Aztán sírva fakadt. Berger átkarolta a vállát.

– Jézus Isten – motyogta Malm maga elé meredve.

– Üljetek le – mondta határozottan Berger. – Mikael… Blomkvist elmesélte, amit a történtekről tudott. Tompán, egyhangúan beszélt, ugyanúgy, ahogy az imént a rádióriporter.

– Jézus Isten – mondta újra Malm. – Ez nem lehet igaz… Erikssont megint elragadták az érzelmei, és zokogni kezdett, meg sem próbálva elrejteni a könnyeit. Blomkvist nem értette, hogy ő miért nem tud sírni. Csak valami nagy-nagy üresség volt benne, mintha érzéstelenítették volna.

– Egyelőre nem tudunk sokat a dologról – vette át a szót Berger.

– Két dolgot kell megbeszélnünk. Először is: három hét múlva terveztük kiadni Dag könyvét. A kérdés az, hogy kiadjuk-e? Kiadhatjuk-e? Ez az egyik dolog. A másik az, amit Mikaellel beszéltünk idefelé jövet.

– Nem ismerjük a gyilkosság indítékát – folytatta Blomkvist. – Lehet, hogy Dag és Mia magánéletéhez van köze, lehet, hogy valami őrült teljesen értelmetlen műve, de azt sem zárhatjuk ki, hogy azzal van kapcsolatban, amin dolgoztak.

Hosszas csend ereszkedett rájuk. Végül is Blomkvist megköszörülte a torkát.

– Mint már mondtam, a kiadásra váró sztoriban sok olyan embert megnevezünk, aki ezt nagyon nem szeretné. Dag két hete kezdett el beszélni velük. Arra gondoltam, hogy ha közülük valaki…

– Álljunk meg! – szólt közbe Eriksson. – Van közöttük három rendőr, akikből legalább egy a nemzetbiztonságnál, egy pedig az erkölcsrendészeten dolgozik. Aztán néhány ügyvéd, egy ügyész, egy bíró és egy pár újságíró. Lehetséges, hogy valamelyikük meggyilkolt két embert, hogy megakadályozza a könyv kiadását?

– Erre nem tudok válaszolni – felelte Blomkvist. – Bár mindegyikük rohadt nagyot bukna rajta, de szerintem hatalmas baromság lett volna bármelyiküktől is, hogy megölje az újságírót. Viszont leleplezünk néhány stricit is, és aki egy kicsit képben van ezekben a dolgokban, az álnevek ellenére is be tudja azonosítani őket. És egy részük volt már büntetve erőszakos bűncselekményekért.

– Szóval – mondta Malm – szerintetek kivégzés is lehetett. De ha jól értem Svensson írását, nem túl okos emberekről van szó. Képesek lehetnek ezek megúszni egy kettős gyilkosságot?

– Milyen okosnak kell lenni két lövéshez? – kérdezett vissza Eriksson.

– Olyasmiről vitatkozunk, amiről gyakorlatilag semmit sem tudunk – szakította félbe őket Berger. – De a kérdést fel kell tennünk. Ha a gyilkosság indítéka az volt, hogy elhallgattassák Dagot – vagy Miát –, akkor nekünk is jobban kell vigyáznunk magunkra idebent.

– És van egy harmadik kérdés is – mondta Eriksson. – Hogy odaadjuk-e a neveket a rendőrségnek. Te mit mondtál nekik, Mikael?

– Elmeséltem, mivel foglalkozott Dag, de a részletekbe nem kérdeztek bele, úgyhogy neveket sem említettem.

– Lehet, hogy kéne – mondta Berger.

– Nem ilyen egyszerű – felelte Blomkvist. – Odaadhatjuk nekik a listát, de mi van, ha megkérdezik, hogy jutottunk hozzá? Nem fedhetjük fel a forrásainkat, ha névtelenek akarnak maradni. Márpedig a lányok nagy része, akivel Mia beszélt, az akar maradni.

– Ilyen istenverte, rohadt helyzetet… – nyögte Berger. – Akkor vissza az eredeti kérdéshez: publikáljuk az anyagot?

Blomkvist felemelte a kezét.

– Várjunk. Erről szavazhatnánk, de én vagyok a felelős kiadó, és azt hiszem, most először egyedül fogok dönteni. A válasz nem. Nem tehetjük közzé az anyagot a következő számban. Semmi értelme csak azért folytatni, mert ezt terveztük el.

Senki nem állt készen arra, hogy ezzel vitatkozzon.

– Természetesen én is szeretném publikálni – folytatta, de egy kicsit át kell írnunk. Dagnak és Miánakvolt meg a dokumentáció, és az egész sztori azon alapult, hogy Mia feljelentési tesz azok ellen, akiket megnevezünk. Ő tökéletesen otthon volt a témában. Nekünk van valami információnk a nevekről?

Kivágódott az ajtó, és megjelent Cortez.

– Dag és Mia azok? – zihálta. Mindenki bólintott. – Jézusom! Ilyen nincs…!

– Honnan hallottál róla? – kérdezte Blomkvist.

– A barátnőmmel taxiztunk haza, és akkor mondták a sofőrnek rádión, hogy a rendőrség tudni akarja, kinek volt fuvarja az utcájukba.

Cortezt láthatóan annyira megrázta a dolog, hogy Berger felkelt, megölelte, és megkérte, hogy üljön le közéjük.

– Azt hiszem. Dag azt akarná, hogy tegyük közzé a sztorit – mondta, amint elhelyezkedett.

– És szerintem is közzé kéne tenni, főleg a könyvet. De ilyen körülmények között el kell halasztanunk.

– De akkor mit csináljunk? – kérdezte Eriksson. – Nemcsak egy cikket kellene kicserélni, hanem az egész számot!

Berger egy pillanatig gondolkozott, majd aznap először fáradtan elmosolyodott.

– Malin, ugye ki akartad venni a húsvétot? Felejtsd el. Te, én és Christer megtervezünk egy új számot, Dag anyaga nélkül. Megnézzük, be lehet-e már tenni pár olyan cikket, amit júniusra terveztünk. Mikael, mennyi anyagot kaptál Dagtól?

– A tizenkét fejezetből kilencnek megvan a végleges változata. A tizedik és a tizenegyedik vázlata is. Még megnézem a mailjeimet, mert Dag azoknak is el akarta küldeni a végleges verzióját, de a tizenkettediknek csak a terve van meg. Az az összefoglalás és a végkövetkeztetések.

– De minden fejezetet átbeszéltetek Daggal, nem?

– Igen, és nagyjából tudom is, mit akart leírni az utolsó fejezetben, ha erre célzol.

– Jó, akkor te foglalkozol a kéziratokkal. A könyvvel és a cikkekkel is. Tudni akarom, mennyi hiányzik, és hogy meg tudjuk-e írni. Fel tudnád ma becsülni?

– Fel.

– Azt is gondold át, hogy mit mondjunk a rendőrségnek. Mi az, ahol már azt kockáztatjuk, hogy megszegjük a forrásainknak tett titoktartást? A te engedélyed nélkül senki nem közölhet kifelé semmit.

– Ez így rendben van – mondta Blomkvist.

– Szerinted mi az esélye annak, hogy Dag könyve volt a gyilkos indítéka?

– Vagy Mia disszertációja… Nem tudom. De nem zárhatjuk ki.

– Nem, szerintem sem. Ez is a te reszortod lesz.

– Mármint mi?

– A nyomozás.

– Milyen nyomozás?

– Hát a mienk, a rohadt életbe! – emelte fel hirtelen a hangját Berger. – Dag újságíró volt, aki a Millenniumnak dolgozott. Ha emiatt ölték meg, arról tudni akarok. Ezért aztán utána fogunk járni, hogy mi történt. A te dolgod lesz, hogy az anyagban, amit Dag átadott, keress olyasmit, ami okot adhatott rá. – Erikssonhoz fordult. – Malin, ha ma segítesz nekem nagyvonalakban összerakni az új számot, akkor Christerrel meg tudjuk tervezni a vázlatát. De Daggal is sokat dolgoztál, és a tematikus szám többi cikkén. Szeretném, ha Mikaellel együtt te is rajta tartanád a szemed a nyomozás alakulásán. Eriksson bólintott.

– Henry, tudsz ma dolgozni?

– Persze.

– Először is hívd fel a többieket, és mondd meg nekik, mi történt. Aztán menj el a rendőrségre, és próbáld megtudni, ők mire jutottak. Kérdezd meg, lesz-e sajtókonferencia vagy valami. Minden fejleményről azonnal tudnunk kell.

– Akkor most telefonálok. Utána hazamegyek zuhanyozni. Negyvenöt percen belül itt vagyok. Vagy menjek egyenesen a Kungsholmenre?

– Maradjunk egész nap kapcsolatban.

– Na jó… – szólalt meg Blomkvist. – Kész vagyunk? Telefonálnom kell.

Harriet Vanger épp reggelizett Henrik Vanger házának üvegezett verandáján Hedebyben, amikor megszólalt a mobilja. Úgy vette fel, hogy nem is nézett a kijelzőre.

– Jó reggelt, Harriet – mondta Blomkvist.

– Te jó ég, azt hittem, te sosem kelsz fel nyolc előtt.

– Nem is, ha alszom éjjel. De most nem aludtam.

– Történt valami?

– Nem hallgattad a híreket? – azzal Blomkvist beszámolt az éjszaka eseményeiről.

– Ez borzasztó. Hogy viseled?

– Kösz a kérdést, voltam már jobban is. De azért hívlak, mert te is a Millennium vezetőségének tagja vagy, és tudnod kell mindenről. Gondolom, valami riporter gyorsan kideríti, hogy én találtam meg Dagot és Miát, amitől rögtön megindul a találgatás, és ha kiderül, hogy Dagmin dolgozotta Millenniumnál, akkor elkezdődik a kérdezősködés is.

– És szeretnéd, ha felkészülten érne. Szóval mit mondjak?

– Az igazat. Értesítettek róla, mi történt. Nagyon megrázott az eset, de a szerkesztőségi munkában nem veszel részt, így semmilyen találgatást nem tudsz, kommentálni. A rendőrség dolga megtalálni a gyilkost, nem a Millenniumé.

– Hát, kösz, hogy szóltál. Tudok segíteni valamit?

– Most nem. De ha eszembe jut valami, szólok.

– Köszönöm. És kérlek… folyamatosan tájékoztass.