10. FEJEZET

Március 14., hétfő – március 20., vasárnap

Az utazgatás Erstába és vissza kényelmetlen volt, és időrabló. Március közepén Salander elhatározta, hogy autót vesz. Azzal kezdte, hogy utánajárt egy parkolóhelynek, ami sokkal nehezebb volt, mint maga az autóvásárlás.

Volt ugyan saját helye a mosebackei épület alatti garázsban, de nem akarta, hogy bárki is a fiskargatani lakáshoz köthesse az autót. Viszont évekkel korábban felvetette magát a várólistára egy helyért a lundagatani társasház garázsában. Utánaérdeklődött, hol áll a listán, és kiderült, hogy legelöl. Ráadásul a hónap végén fel is szabadul egy hely. Pazar. Felhívta Mimmit, és megkérte, hogy azonnal szerződjön le a lakószövetséggel. Másnap aztán elindult kocsira vadászni.

Bármilyen Ferrarit vagy Rolls-Royce-t megvehetett volna, de nem ilyen feltűnő járgányokban gondolkodott. Inkább kiment Nackäba, megnézett két kereskedést, és egy négyéves, mélyvörös, automata váltós Hondával tért vissza. Egy órát töltött azzal, hogy mindent apróra átvizsgált rajta, beleértve, a kereskedő nagy elkeseredésére, a motort is. Le is alkudta az árat néhány ezer koronával, viszont készpénzben fizetett.

A Lundagatanra hajtott, bekopogott Mimmihez, és adott neki egy-egy darabot a kocsi kulcsaiból. Persze, hogy használhatja, csak kérje el előre. Mivel a garázsban csak a következő hónaptól volt hely, az utcán parkoltak.

Mimmi éppen randira és moziba igyekezett egy barátnőjével, akiről Salander még nem is hallott. Mivel iszonyatos módon kisminkelte magát, és felvett valami rettenetet, amihez egy nyakörv is tartozott, Salander úgy gondolta, komoly lehet a dolog, és amikor Mimmi elhívta, köszönte szépen, de nemet mondott. Semmi kedve nem volt a végén belegabalyodni egy hármasba Mimmi valamelyik hosszú combú barátnőjével, aki kétségkívül nagyon izgató, de aki mellett teljesen hülyének érezné magát. Egyébként is dolga volt a városban, így együtt metróztak a Hötorgetig, és ott elváltak.

Salander két perccel zárás előtt esett be az OnOffba a Sveaväge-nen. Vett egy festékkazettát a nyomtatójába, és megkérte az eladót, hogy vegye ki a dobozból, mert csak úgy fér be a hátizsákjába.

Mikor kijött az üzletből, rájött, hogy éhes és szomjas. Kisétált a Stureplanra, és a Café Hedon mellett döntött, ahol nemcsak hogy sosem volt még, de amiről nem is hallott ezelőtt. Az ajtóból azonban visszafordult, mert hátulról is felismerte Nils Bjurmant. Megállt az ablaknál, és úgy nyújtogatta a nyakát, hogy láthassa a gyámját, de őt eltakarja egy pult.

Bjurman látványa semmi olyan heves érzelmet nem váltott ki Salanderből, mint a harag, a gyűlölet vagy a félelem. Abban biztos volt, hogy a világ jobb hely lenne nélküle, de a férfi csak azért volt életben, mert ő úgy döntött, hogy így több hasznát veszi. Megnézte, ki ül Bjurmannal szemben, és a szeme tágra nyílt, amikor az felállt. Katt.

Hatalmas termetű, legalább két méter magas, robusztus alkatú, szőke férfi volt. Az arca kifejezetten gyengédnek tűnt, de egészében véve kivételesen erőteljes ember benyomását keltette.

Salander látta, hogy a férfi odahajol Bjurmanhoz, és halkan mond neki valamit, mire ő bólogat. Kezet fogtak, és Salander megfigyelte, milyen gyorsan rántja vissza Bjurman a kezét.

Ki a rák vagy te, és mi dolgod Bjurmannal?

Salander gyorsan arrább ment, és egy trafik fedezékébe húzódott. Egy hirdetőtáblát nézegetett, amikor a szőke férfi kijött a Hedonból, és elindult balra anélkül, hogy körbenézett volna. Kevesebb, mint fél méterre haladt el Salander háta mögött. Salander adott neki tizenöt méter előnyt, mielőtt a nyomába eredt.

Nem volt hosszú séta. A férfi a Birger Jarlsgatanon lesétált a metróhoz, és vett egy jegyet. A déli peronra sétált – ahova Salander egyébként is ment volna –, és felszállt a norsborgi vonalra. A Slussennél átszállt a Farsta felé tartó zöld vonalra, majd le a Skanstullnál. Onnan a götgatani Blomberg's Caféba sétált.

Salander odakint megállt. Megnézte, kivel találkozik a szőke kolosszus. Katt. Azonnal látta, hogy valami sötét dolog folyik itt. A másik férfi kövér volt a korához képest, de az arca keskeny, nem valami bizalomgerjesztő. Haját lófarokban hordta, és szürke bajuszt viselt. Farmerkabát, fekete nadrág és kubai sarkú csizma volt rajta. A jobb kézfején Salander tetoválást látott, de azt nem tudta kivenni, mit ábrázol. A csuklóján aranyláncot hordott, és Lucky Strike-ot szívott. A tekintete üveges volt, mint a gyakori droghasználóké. Salander látta, hogy a kabátja alatt bőrmellény is van rajta. Világos volt, hogy a férfi motoros.

Az óriás nem rendelt semmit. Úgy tűnt, utasításokat ad. A farmerkabátos figyelmesen hallgatta, de nem szólalt meg. Salander az eszébe véste, hogy alkalomadtán szereznie kell egy puskamikrofont.

Öt perc múlva az óriás már ki is jött a Blomberg'sből. Salander pár lépést hátrált, de a férfi felé sem nézett. A lépcsőkön felsétált az Allhelgonagatanra, ahol beszállt egy fehér Volvóba. Salandernek sikerült leolvasnia a rendszámot, mielőtt befordult volna a sarkon.

Visszasietett a Blomberg'shez, de az asztalnál már nem volt senki. Körülnézett az utcán, de sehol nem látta a lófarkas férfit. Aztán megpillantotta, ahogy éppen belöki a McDonald's ajtaját.

Utána kellett mennie, hogy szemmel tarthassa. Egy másik férfival üldögélt, aki a kabátján kívül viselte a mellényét. Salander elolvasta a rajta álló feliratot: SVAVELSJŐI MK. A klub címere egy stilizált motorkerék volt, ami úgy nézett ki, mint egy kelta kereszt fejszével.

Egy percig még ott állt, aztán északnak indult. Belső riasztórendszere hirtelen beindult.

Salander hazafelé bevásárolt egy hétre elegendő ennivalót: egy extra nagy doboz pizzát, három doboz, fagyasztott halragut, három húsos pitét, egy kiló almát, két vekni kenyeret, fél kiló sajtot, tejet, kávét, egy karton Marlboro Lightsot meg az esti lapokat. A Svartensgatanon ment vissza Mosebackéba, és alaposan körülnézett, mielőtt beütötte a kapukódot. Az egyik pitét betette a mikróba, és ivott egy kis tejet a dobozból. Bekapcsolta a kávéfőzőt, majd a számítógépet, elindította az Asphyxial.3-at, és megnyitotta Bjurman merevlemezének másolatát. A következő fél órában a számítógépen tárolt adatokat böngészte.

A világon semmi érdekeset nem talált. Bjurman láthatóan ritkán emailezett, csak néhány ismerősöktől érkezett és nekik címzett rövidke üzenet volt a gépén. Salanderhez egyiknek sem volt semmi köze.

Talált néhány újonnan létrehozott mappát, bennük pornóképekkel, amik azt bizonyították, hogy Bjurmant még mindig izgatja a nők szadista megalázása. De ezzel még nem szegte meg azt a szabályt, hogy nem kezdhet semmit nőkkel.

Megnyitotta a gyámságával kapcsolatos dokumentumokat tartalmazó mappát, és átolvasta a havi jelentéseket. Tökéletesen egyeztek azokkal, amiket az ő hotmailes címére küldött.

Minden rendben.

Vagy talán mégsem… Amikor megvizsgálta a jelentéseket tartalmazó Word-fájlok adatait, azt találta, hogy Bjurman mindegyiket a hónap elején kezdte el írni, összesen körülbelül négy órát dolgozott rajta, majd pontosan a hónap huszadikán küldte el a gyámügynek. Most március közepe volt, és még nem kezdett neki az e havi jelentésnek. Lusta? Más dolga van? Vagy készül valamire? Salander a homlokát ráncolta.

Kikapcsolta a gépet, az ablakhoz ment, és kinyitotta a cigarettatárcát. Rágyújtott, és kibámult a sötétségbe. Nem figyelte elég alaposan. Síkos, mint egy angolna.

Most már kimondottan aggódott. Először az a rohadék Blomkvist, aztán Zala neve, most meg Nils „Mocsok Tetű” Bjurman, egy alfahímmel, aki egy motoros bandával van kapcsolatban. Aggasztó jelek az életében, amit épp rendbe próbált tenni.

Másnap hajnali fél háromkor belépett az Odenplanhoz közel, az Upplandsgatanon álló épületbe, ahol Bjurman lakott. Megállt a lakás ajtaja előtt, betolta a levéldobó nyílás fedelét, és egy rendkívül érzékeny mikrofont tolt át rajta, amit a Counterspy-nál vett a londoni Mayfairben. Sosem hallott Ebbe Carlssonról, de ennek a cégnek volt köszönhető az igazságügy-miniszter hirtelen lemondása is a nyolcvanas években. Salander betette a fülhallgatót, és beállította a hangerőt.

Hallotta a hűtőszekrény tompa zümmögését, legalább két óra éles ketyegését, amiből az egyik a falióra volt a nappaliban, az ajtótól balra. Mindenféle nyikorgást és zörgést is hallott, de semmit, ami emberi tevékenységre utalt volna. Csak egy perc múlva vette észre, és szűrte ki a súlyos, szabályos légzés halk zaját.

Bjurman aludt.

Kihúzta a mikrofont, és bőrdzsekije belső zsebébe dugta. Fekete farmert és krepptalpú cipőt viselt. Hangtalanul dugta be a kulcsot a zárba, és résnyire kinyitotta az ajtót. Mielőtt belépett volna, elővette a zsebéből a sokkolót. Más fegyvert nem hordott. Nemgondolta, hogy szüksége lenne komolyabb eszközre Bjurman ellen.

Becsukta az ajtót, és nesztelenül osont a hálószoba felé. Megállt, amikor lámpafényt látott, de akkor már hallotta a horkolást. Belopódzott a hálószobába. A lámpa az ablakban égett. Mi van Bjurman, félünk a sötétben?

Megállt az ágya mellett, és nézte néhány percig. Bjurman megöregedett, és ápolatlannak látszott. Erről árulkodott a szobában terjengő szag is.

Salander semmi sajnálatot nem érzett iránta. Egy pillanatra könyörtelen gyűlölet villant a szemében. Észrevett egy poharat az éjjeliszekrényen, és odahajolt, hogy megszagolja. Whisky.

Elhagyta a hálószobát. Kikukkantott a konyhába, nem talált semmi szokatlant, továbbment a nappaliba, majd megállt Bjurman dolgozószobájának ajtaja előtt. A zsebéből elővett egy marék ostyát, és szépen szétszórta a parketten. Ha valaki utána jön a nappaliba, a ropogás elárulja.

Leült Bjurman íróasztalához, és maga elé tette a sokkolót. Módszeresen átkutatta a fiókokat, és elolvasta Bjurman pénzügyi helyzetéről szóló levelezését. Feltűnt neki, hogy az ügyvéd az utóbbi időben nem nagyon ügyel a bankszámlájára.

Az alsó fiók be volt zárva. Salander elkomorodott. Legutóbb még mindegyik nyitva volt. Üres tekintettel meredt maga elé, és felidézte a fiók tartalmát. Egy fényképezőgép, egy teleobjektív, egy kis Olympus diktafon, egy bőrbe kötött fotóalbum, valamint egy kis doboz, benne egy nyaklánc, némi ékszer és egy aranygyűrű, amibe ezt vésték: Tilda és Jacob Bjurman 1951. április 23. Salander tudta, hogy ezek Bjurman szülei, és már mindketten halottak. Valószínűleg ez a jegygyűrűjük, ami most már csak emlék.

Szóval azt zárja el, ami értékes neki.

Benézett az iratszekrénybe, és kivette a gyámsági jelentéseket tartalmazó két dossziét. Negyedóra alatt elolvasta őket. Jókedvű és lelkiismeretes ifjú hölgynek írták le. Négy hónappal korábban Bjurman azt írta, olyan racionális a viselkedése, hogy a következő éves felülvizsgálat alkalmával meg kellene vitatni, szüksége van-e még egyáltalán gyámra. Elegánsan fogalmazta meg a felvetést, ami az első lépés volt a határozat visszavonásához.

Az egyik dosszié kézírásos jegyzeteket is tartalmazott, melyek szerint Bjurman kapcsolatba lépett egy bizonyos Ulrika von Liebenstaahllal a gyámügytől, hogy megvitassák Salander állapotát. A „pszichiátriai vizsgálat szükséges” szavakat aláhúzták.

Salander lebiggyesztette az ajkát, visszatette a dossziékat a helyére, és körülnézett.

Semmi egyebet nem talált. Úgytűnt, Bjurman betartja az utasításokat. Mégis az volt az érzése, hogy valami nem stimmel.

Felállt, és már épp le akarta kapcsolni a lámpát, amikor eszébe jutott valami. Megint elővette a dossziékat, és átnézte őket. Ezt nem értette. Sokkal többnek kellett volna lenni bennük. Egy éve még volt itt egy összefoglalás is a fejlődéséről, gyerekkorától fogva. Most ez hiányzott. De miért tüntetné el Bjurman egy futó ügy papírjait? Semmilyen jó okot nem tudott kitalálni. Hacsak az ilyen dokumentumokat nem máshol tárolja. Tekintete az iratszekrényről a bezárt alsó fiókra vándorolt.

Álkulcs nem volt nála, így visszament a hálószobába, és kihalászta Bjurman kulcsait a vállfán lógó zakó zsebéből. A fiókban pontosan ugyanazok a dolgok voltak, mint egy éve. Kiegészítve egy lapos dobozzal, amin az illusztráció egy 45-ös Magnumot ábrázolt.

Felidézte magában, mit derített ki Bjurmanról két évvel ezelőtt. Szerette a lőfegyvereket, és tagja is volt egy lövészklubnak. A fegyvernyilvántartás adatai szerint egy 45-ös Magnumra volt engedélye.

Salander lassan-lassan arra a következtetésre jutott, hogy nem csoda, hogy az ügyvéd zárva tartja a fiókot.

Nem tetszett neki ez a helyzet, de semmilyen ürügyet nem tudott kigondolni arra, hogy felriassza Bjurmant, és úgyráijesszen, hogy beszarjon.

Johansson fél hétkor ébredt. Hallotta, hogy a nappaliban lehalkítva szól a tévé, és friss kávé illatát érezte. Megcsapta a fülét Svensson kopácsolása is a laptopja billentyűin. Elmosolyodott.

Sosem látta még ezelőtt ilyen keményen dolgozni. A Millennium nagy lökést adott neki. Úgy tűnt, Blomkvist, Berger és a többiek társasága pezsdítő hatással van rá, bár gyakran jött haza borongva, miután Blomkvist rámutatott valami hiányosságra a könyvben, vagy derékba tört egy-egy érvelést. Aztán kétszer akkora erőbedobással látott munkához.

Johansson gondolkodott rajta, ez-e a megfelelő pillanat arra, hogy megzavarja a koncentrációját. A menstruációja három hete késett. Még nem vett terhességi tesztet, de talán itt volna az ideje.

Közeledett a harminchoz. Egy hónap sem volt már a doktori védéséig. Doktor Johansson. Megint elmosolyodott, és úgy döntött, nem szól Svenssonnak, amíg nem biztos a dologban. Talán a doktori védés utáni bulin kellene megejtenie, amikor már kész a könyv.

Még tíz percig lustálkodott, aztán maga köré csavart egy lepedőt, és átment a nappaliba. Svensson felnézett.

– Még hét óra sincs – mondta Johannson.

– Blomkvist már megint parancsolgat.

– Szegénykém, bántott? Nem baj, rád fér. Tudom ám, hogy kedveled.

Svensson hátradőlt a kanapén, és a szemébe nézett. Aztán bólintott.

– Szeretek a Millenniumnál dolgozni. Tegnap, mielőtt felvettél, beszélgettünk Mikaellel a Kvarnenben. Azt akarta tudni, mihez kezdek, ha ez a projekt kész van.

– Na és mit mondtál?

– Hogy nem tudom. Olyan régóta vagyok szabadúszó. Jó lenne most már valami állandó.

– A Millennium?

Bólintás.

– Mikael igaziból azt akarta kipuhatolni, hogy érdekelne-e egy részmunkaidős állás. Ugyanolyan szerződést kapnék, mint amilyen most Henry Corteznek és Lottie Karimnak van. Lenne egy stabil állásom a Millenniumnál, és mellette azt csinálhatnék, amit akarok.

– Szeretnéd?

– Ha konkrét ajánlatot tesznek, elfogadom.

– Jó, de most szombat van, és kora reggel.

– Tudom. Csak gondoltam, elvégzek egy-két simítást.

– Én meg azt, hogy gyere vissza az ágyba, és simítgass valami mást.

Mosolyogva emelte fel a lepedő egyik csücskét. Svensson készenléti állapotba helyezte a gépet.

Az elkövetkező néhány napban Salander ideje nagy részét kutatással töltötte. A kutatás sokfelé ágazott, és nem is tudta mindig biztosan, hogy mit keres.

Az adatgyűjtés egy része nagyon egyszerű volt. A sajtóarchívumokból összerakta a Svavelsjői MK történetét. A klub Täljei Motorosok néven jelent meg először a hírekben. A rendőrség rajtaütött az akkor egy Södertälje melletti elhagyott iskolaépületbe telepített klubházon, miután a szomszédok betelefonáltak nekik, hogy lövéseket hallottak. A rendőrség hatalmas erőkkel szállt ki a helyszínre, és félbeszakította a sörgőzös bulit, ami addigra lövészversennyé fajult, mégpedig AK4-es gépkarabélyokkal, amiket, mint később kiderült, a feloszlatott I20-as ezred raktárából loptak Västerbottenben a nyolcvanas évek elején.

Az egyik lap szerint a Svavelsjői MK-nak hat vagy hét tagja és tucatnyi főt számláló sleppje volt. Az összes teljes jogú tag ült már börtönben. Ketten kilógtak a sorból. A társaság vezetője Carl-Magnus („Magge”) Lundin volt, akiről az Aftonbladet képet is közölt, miután a rendőrség 2001-ben rajtaütött a klubon. Ötször ítélték el, lopásért orgazdaságért és drogügyletekért a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején. Egyszer – súlyos testi sértésért-tizennyolc hónapra ítélték. 1995-ben szabadult, és nem sokkal ezután a Täljei Motorosok vagy újabban Svavelsjői MK elnöke lett.

A rendőrség szervezett bűnözéssel foglalkozó egysége szerint a banda második embere a harminchét éves Sonny Nieminen volt, aki nem kevesebb, mint huszonhárom alkalommal volt már büntetve. Karrierjét tizenhat évesen kezdte, amikor lopásért és testi sértésért intézetbe került. A következő tíz évben ötször ítélték el lopásért, egyszer rablásért, két-két alkalommal garázdaságért, kábítószer birtoklásáért és illegális fegyverviselésért, egyszer-egyszer zsarolásért, hivatalos személy elleni erőszakért, fegyverrel való visszaélésért és ittas vezetésért, valamint hatszor testi sértésért. Az ítéletek felfoghatatlanok voltak Salander számára: felfüggesztett szabadságvesztés, pénzbüntetés és harminctól hatvan napig terjedő börtönbüntetések, egészen 1989-ig, mikor tíz hónapra ültették le súlyos testi sértésért és rablásért. Utána néhány hónapig, 1990 októberéig vigyázott magára. Akkor verekedésbe keveredett egy södertäljei kocsmában, aminek a vége halált okozó testi sértés és hat év börtön lett. 1995-ben kiengedték.

1996-ban újra letartóztatták, bűnsegédként egy fegyveres rablásban. Három rablót ő látott el fegyverrel. Négy évet kapott, de 1999-ben már szabadult. Egy 2001-es cikk szerint, amiben ugyan nem nevezték meg Nieminent, de a gyanúsítottról kiderült részletek alapján egyértelműen beazonosítható volt, nagy valószínűséggel részt vett egy rivális bandatag meggyilkolásában is.

Salander letöltötte a Nieminen és Lundin rabosításakor készült fotókat. Nieminennek fotogén arca volt, göndör sötét haja és vészjósló tekintete. Lundin igazi ostoba bunkónak nézett ki, és minden kétséget kizáróan ő volt az a férfi, akivel a szőke óriás beszélt a Blomberg's Caféban. Nieminen pedig az, aki a McDonald'sban várta őt.

A gépjármű-nyilvántartás segítségével kinyomozta, hogy a fehér Volvo egy eskilstunai autókölcsönző tulajdona. Felhívta őket, és egy bizonyos Refik Alba vette fel a kagylót.

– Halló, Gunilla Hansson vagyok. A kutyámat tegnap elütötte valaki, és meg sem állt. A maguk kocsiját vezette az a szemét, megjegyeztem a rendszámát. Fehér Volvo.

Megadta a rendszámot.

– Nagyon sajnálom.

– Attól tartok, az nem elég. Meg akarom tudni a vezető nevét, hogy beperelhessem.

– Tett már feljelentést a rendőrségen?

– Még nem. Ahhoz is kellene a név.

– Sajnálom, de nem adhatom ki az ügyfeleink nevét, ha nincs ellenük feljelentés.

Salander hangja kicsit sötétebb tónust öltött. Megkérdezte, szerintük jó ötlet-e arra kötelezni őt, hogy feljelentse az ügyfelüket, ahelyett, hogy sokkal egyszerűbben megoldanák a dolgot. Refik Alba még egyszer elnézést kért, és kijelentette, hogy nem szegheti meg a cég szabályzatát.

A Zala név is zsákutcának bizonyult. Két pizzaszünetet leszámítva Salander az egész napot a gép előtt töltötte, másfél liter kóla társaságában.

Több száz Zalát talált, egy olasz sportolótól kezdve egy argentin zeneszerzőig bezárólag, csak azt az egyet nem, akit keresett.

Próbálkozott a Zalachenkóval is, de nem járt sikerrel.

Csalódottan lefeküdt, és tizenkét órát aludt egyhuzamban. Délelőtt tizenegykor ébredt. Kávét főzött, és vizet engedett a jacuzziba. Habfürdőt is öntött hozzá, és a kávét és a reggelit is a fürdőszobába vitte. Délben kiszállt a kádból, megtörülközött, és fürdőköpenyt vett magára. Megint bekapcsolta a számítógépet.

Dag Svensson és Mia Johansson nevével jobb eredményre jutott. A Google segítségével gyorsan fel tudta vázolni, mivel foglalkoztak az elmúlt néhány évben. Letöltötte Svensson néhány cikkét, és fényképeket is talált róla. Nem nagyon lepte meg, hogy ő volt az a férfi, akit Blomkvisttel látott. A név arcot, az arc pedig nevet kapott.

Talált néhány szöveget Mia Johanssonról, és Mia Johanssontól is. A média figyelmét először egy tanulmánnyal hívta fel magára, amelyben azt taglalta, mennyire különböznek a törvény előtt a férfiak és nők. Salander megtalálta Johansson néhány további cikkét is, és figyelmesen elolvasta valamennyit. Egyes feministák nagy jelentőséget tulajdonítottak az írásainak, mások kritizálták, amiért „burzsoá illúziókat terjeszt”.

Délután kettőkor elindította az Asphyxial.3-at, de a MikBlom/laptop helyett, most a MikBlom/iroda ikont választotta, Blomkvist asztali gépét a Millennium szerkesztőségében. Tapasztalatból tudta, hogy ez a számítógép szinte semmi érdekeset nem tartalmaz. Blomkvist csak néha szörfözött vele a neten, egyébként az iBookját használta. Viszont a szerkesztőség összes gépéhez volt adminisztrátori hozzáférése. Salander gyorsan megtalálta, amit keresett: a jelszót a Millennium belső számítógépes hálózatához.

A hozzáférés azonban nem ment a hollandiai szerveren lévő tükrözött merevlemezről. Az eredetinek is csatlakoztatva kellett lennie a hálózathoz. Szerencséje volt. Blomkvist éppen az asztali számítógépen dolgozott. Tíz percig hiába várt az aktivitás bármilyen jelére. Ezt úgy értelmezte, hogy Blomkvist valószínűleg bekapcsolta a gépet, netezett, aztán úgy hagyta, mikor valami más dolga akadt.

Óvatosan kellett dolgoznia. A következő egy órában egyik gépet a másik után törte fel, és letöltötte Berger, Malm és egy számára ismeretlen alkalmazott, Malin Eriksson e-mailjeit. Végül megtalálta Svensson gépét. A rendszerinformációk szerint egy régebbi típusú Macintosh PowerPC volt, mindössze 750 megabyte-os merevlemezzel, nyilván csak a szabadúszók használták szövegszerkesztésre. Csatlakoztatva volt a hálózathoz, ami azt jelentette, hogy Svensson bent van a szerkesztőségben. Az ő e-mailjeit is letöltötte, és végignézte a merevlemezt. Talált is egy rövid, de annál szebb nevű mappát: <Zala>.

Kétszázháromezer koronát szedett össze készpénzben, ami váratlanul jó ár volt a három kiló metamfetaminért, amit január végén adott át Lundinnak. Szép summa pár óra munkáért – azért, hogy átvette az anyagot a futártól, egy ideig őrizte, aztán elvitte Lundinnak, majd visszament behajtani a haszon ötven százalékát. A Svavelsjői MK minden hónapban képes volt ekkora bevételt produkálni, s ez csak egy volt a három banda közül, akikkel dolgoztatott – a másik kettő Göteborgban és Malmőben működött. A három társaság együtt durván félmillió korona hasznot hajtott neki havonta.

Most mégis rosszkedvűen húzódott le az út szélére, és állította le a motort. Harminc órája nem aludt, és már szédült. Kiszállt, hogy kinyújtóztassa a lábait és vizeljen egyet. Az éjszaka hűvös volt, a csillagok ragyogtak. Nem messze volt Järnától.

Szinte már ideológiai természetű nézeteltérésbe keveredett. Stockholm száz kilométeres körzetében gyakorlatilag korlátlan mennyiségben volt beszerezhető a metamfetamin. Kétségtelenül hasonlóan nagy volt a kereslet is. A többi már a logisztikán múlott: hogyan juttassuk el a terméket A pontból B pontba, jelen esetben egy tallinni pincéből a stockholmi szabadkikötőbe.

Ez visszatérő probléma volt: hogyan lehetne biztosítani a rendszeres forgalmat Észtország és Svédország között? Sőt, tulajdonképpen ez volt a fő probléma, és a leggyengébb láncszem, mivel még többévi gyakorlat után is mindig improvizálnia kellett. És az utóbbi időben túl gyakoriak lettek a lebukások. Büszke volt a szervezőkészségére. Olajozottan működő rendszert épített ki, egyenlő mértékben alkalmazva a jutalmat és a büntetést. Ő térképezte fel a lehetséges vevőkört, megszilárdította az együttműködést másokkal, üzleteket kötött, és intézkedett, hogy a küldemények a megfelelő helyre jussanak.

A jutalmat a Lundinhoz hasonló alvállalkozók részesedése jelentette. Tekintélyes és aránylag kockázatmentes bevétel volt. A rendszer jól működött. Lundinnak a kisujját sem kellett mozdítania az áruért: nem kellett fáradságos beszerző körutakat tennie, sem alkudoznia másokkal, akik lehettek a rendőrségtől kezdve az orosz maffiáig bárkik. Lundin tudta, hogy a szőke óriás szállítja az anyagot, majd bezsebeli a neki járó ötven százalékot.

A büntetés akkor járt, amikor komplikációk adódtak. Egy nagyszájú díler, aki túl sokat tudott meg az ellátási láncról, majdnem lebuktatta a Svavelsjői MK-t. Kénytelen volt beavatkozni, és megbüntetni.

Nagyon jól tudott büntetni.

De egyre nehezebb volt átlátni a rendszert.

Rágyújtott, és a mezőre vezető kapunak feszítette a lábát, hogy kinyújtsa.

A metamfetamin diszkrét és könnyen kezelhető bevételi forrás volt – nagy haszon, kis kockázat. A fegyverüzlet túl kockázatos volt, és ezért egyszerűen nem jó.

Időnként szükség volt némi ipari kémkedésre vagy elektronikai cikkek Kelet-Európába csempészésére, noha az utóbbi időben ez iránt csökkent a kereslet.

A balti kurvák viszont egészen rossz befektetésnek bizonyultak. Ez az üzlet csak aprópénzt hozott, viszont állandó tárgya volt az álszent ömlengéseknek a médiában, és vitáknak abban a furcsa politikai képződményben, amit svéd parlamentnek neveztek. Az egyetlen, ami mellettük szólt, hogy a kurvákat mindenki szerette: ügyészek, bírók, rendőrök, időnként egy-egy képviselő is akadt. Senki sem törte össze magát azért, hogy ezt az üzletet leépítse.

Egy halott ringyó sem igen okozott politikai kalamajkát. Ha néhány órán belül elfogták a még véres ruhájú elkövetőt, akkor szépen börtönbe vagy hasonló kellemetlen helyre küldték néhány évre. Ha viszont negyvennyolc órán belül nem találtak senkit, akkor inkább mással kezdtek foglalkozni, ezt tapasztalatból tudta.

De akkor sem szeretett kurvákkal kereskedni. Úgy általában nem szerette őket: az agyonsminkelt arcukat, a fülsértő, részeg villogásukat. Tisztátalanok voltak. És mindig ott volt a veszély, hogy az egyikük elmenekül, vagy köp a rendőrségnek és az újságoknak. Akkor kezébe kell vennie a dolgokat, és kimérni rájuk a büntetést. És ha elég gusztustalan dolgokat tártak fel, a rendőröknek muszáj volt cselekedniük – különben még azok ott a parlamentben felébrednek, és odafigyelnek a dologra. Csak a baj volt a kurvabiznisszel.

Jó példa volt erre Atho és Harry Ranta: két hasznavehetetlen parazita, akik bőven túl sokat tudtak az üzletről. Legszívesebben lánccal gúzsba kötve a tengerbe dobta volna mind a kettőt. Ehelyett felvitte őket az Észtországba tartó kompra, és türelmesen megvárta, amíg kifut. Ez a kis nyaralás annak az eredménye volt, hogy valami geci riporter beleütötte az orrát a dolgukba, és az a döntés született, hogy jobb, ha lelépnek.

Sóhajtott.

Legkevésbé az olyan időpocsékolástól lett tiszta ideg, mint ez a Salander lány. Nem kedvelte Bjurmant, és el nem tudta képzelni, miért teszik meg, amire kérte őket. De a gépezet már beindult. Az utasításokat kiosztották, és megegyeztek egy szabadúszóval a Svavelsjői MK-ból. Neki viszont egyáltalán nem tetszett ez a helyzet.

Kinézett a sötét mezőre, és a kapu előtti murvára dobta a csikket. Ekkor mintha mozgást látott volna a szeme sarkából, és megmerevedett. Odanézett. Csak a félhold és a csillagok világítottak, de így is ki tudta venni egy alak körvonalait, ami úgy harminc méterre volt tőle, és közeledett. Időnként meg-megállva haladt előre.

A férfi homlokán kiütközött a hideg veríték. Gyűlölte azt a teremtményt a mezőn. Egy percig bénultan állt, és megbűvölve figyelte, ahogy közelít. Amikor olyan közel ért, hogy látta a szeme villogását, megpördült, és a kocsihoz rohant. Feltépte az ajtót. Pánikba esve indította be a motort, és bekapcsolta a fényszórókat. A lény kiért az útra, de most már legalább látta, hogy néz ki. Olyan volt, mint egy óriási rája. Fullánkja, akár a skorpióé.

Ez a lény nem e világról való volt. Az alvilágból érkezett szörnyeteg.

Sebességbe tette az autót, és csikorogva nekilódult. Látta, hogy a lény lesújt, amikor elhaladt mellette, de nem ért a kocsihoz. Még kilométereken át reszketett.

Salander az éjszaka átnézte az anyagot, amit Svensson és a Millennium a leánykereskedelemről szedett össze. Lassanként egész jó áttekintést kapott, bár úgy kellett összeraknia a képet a különböző iratokban talált rejtélyes töredékekből.

Berger e-mailben megkérdezte Blomkvistet, hogy állnak a beszélgetések; a válasz az volt, hogy az istennek se találják a fickót a Csekától. Salander úgy gondolta, ez arra utal, hogy valaki, akit pellengérre akarnak állítani, a nemzetbiztonságnál dolgozik. Eriksson küldött egy kiegészítő kutatási megbízást Svenssonnak, valamint egy-egy másolatot Bergernek és Blomkvistnek. Ők néhány megjegyzéssel és javaslattal válaszoltak. Blomkvist és Svensson naponta néhányszor levelet váltott. Svensson leírta egy beszélgetését valami újságíróval, bizonyos Per-Åke Sandströmmel.

Látta, hogy Svensson egy Gullbrandsen nevű illetővel is levelez. Időbe telt, mire rájött, hogy Gullbrandsen valójában rendőr, mivel a levélváltás jellege miatt nem a hivatalos, hanem a saját yahoos e-mail címéről írt. Ő tehát egy forrás.

A <Zala> nevű mappa csalódást keltett, csak három Word-dokumentumot tartalmazott. A leghosszabb, [Irina P] nevű is csak százhuszonnyolc kilobyte volt, és egy prostituált életét vázolta fel, amit Svensson összefoglalása követett a boncolási jegyzőkönyvről, a borzalmas sebek kurta leírásával.

Felismert egy mondatot, ami szó szerinti átvétel volt Johansson dolgozatából. Ott ugyan Tamarának hívták a nőt, de neki és Irina P.-nek egy és ugyanazon személynek kellett lennie.

A második [Sandström]-nek nevezett dokumentum az összefoglalót tartalmazta, amit Svensson elküldött Blomkvistnek, és ami megmutatta, hogy az újságíró egyike azon néhány kuncsaftnak, akik rendszeresen megerőszakolnak egy balti lányt, és mindenféle megbízásokat is teljesít a maffiának, amiért az droggal és szexszel fizet. Sandström a céges brosúrák készítése mellett cikkeket is írt, melyekben felháborodott hangon ítélte el a leánykereskedelmet. Azt is megszellőztette, hogy egy meg nem nevezett svéd üzletember egy tallinni bordélyt látogat.

Zalát egyik dokumentum sem említette, de mivel mindkettő a <Zala> nevű mappában volt, Salander úgy sejtette, van valami kapcsolat. Sőt, az utolsó dokumentum neve is [Zala] volt. Csak néhány rövid feljegyzést tartalmazott.

Svensson szerint a Zala név a kilencvenes évek közepe óta kilenc, fegyverekkel, droggal vagy prostitúcióval kapcsolatos ügyben bukkant fel. Senki sem tudta, kicsoda ő, a források állításai szerint lengyel, szerb vagy talán cseh lehetett. Minden információ másodkézből származott.

Svensson kimerítően megtárgyalta Zala dolgát a „G. forrással” (Gullbrandsennel?), és feltételezte, hogy Zala lehet a felelős Irina P. meggyilkolásáért. Nem volt jele annak, hogy G.-nek eszébe jutott volna ez a lehetőség, de egy feljegyzés szerint Zala napirenden volt egy évvel korábban „a szervezett bűnözés elleni különleges nyomozócsoport” ülésén. Annyiszor felmerült ez a név, hogy rendőrök vizsgálódni kezdtek utána, próbálták megerősíteni, hogy Zala valódi ember-e, és él-e még.

Amennyire Svensson ki tudta deríteni, Zala neve először 1996-ban, egy örkjellungai pénzszállító furgon elleni rablótámadással kapcsolatban bukkant fel. A rablók 3,3 millió koronát zsákmányoltak, de a menekülést annyira elfuserálták, hogy a rendőrség huszonnégy órán belül azonosította és elfogta őket. Másnap újabb embert tartóztattak le. Nieminen volt az a Svavelsjői MK-ból, aki a fegyvereket biztosította a rabláshoz.

Egy héttel a rablás után további három letartóztatás történt. Ez összesen már nyolc embert jelentett, akik közül heten nem voltak hajlandók beszélni a rendőrségnek. A nyolcadik, egy Birger Nordman nevű tizenkilenc éves fiú megtört a kihallgatás során, és bevallott mindent, amit tudott. A vád fölényesen nyerte a tárgyalást. Ennek eredménye lehetett (legalábbis Svensson rendőrségi forrása ezt gyanította), hogy két évvel később egy gödörbe temetve találták meg a fiút Värmlandban, miután egy ideiglenes eltávozás során megszökött a börtönből.

G. szerint a rendőrség úgy vélte, hogy Nieminen volt a banda esze. Azt is gyanították, hogy a veszélyes és könyörtelen Nieminen ölte meg Nordmant is, de nem volt rá bizonyíték. A börtönben minden jel szerint kapcsolatba került az Árja Testvériséggel, egy náci szervezettel, ami viszont a Farkasfalka Testvériséghez és a világ egyéb exfegyencszövetségeihez kötődött, valamint olyan agyalágyult náci szervezetekhez, mint a Svéd Ellenállási Mozgalom.

Salander azonban valami egészen másra figyelt fel. Nordman bevallotta a rendőrségen, hogy a rabláshoz használt fegyverek Nieminentől származtak, ő pedig egy Nordman által nem ismert szerbtől kapta őket, akinek a neve „Sala” volt.

Svensson biztosra vette, hogy ez csak egy becenév. Figyelmeztetett azonban, hogy talán egy különösen dörzsölt bűnözővel van dolguk, aki álnéven tevékenykedik.

Az utolsó rész Sandström információit tartalmazta Zaláról. Az újságíró egyszer beszélt valakivel, aki ezt a nevet használta. Arról nem esett említés, hogy miről szólt a beszélgetés.

Hajnali négy tájban Salander kikapcsolta a PowerBookot, az ablakhoz ült, és nézte a Saltsjönt. Két órát ült ott, egyik cigarettát a másik után szívva, és gondolkozott. Stratégiai döntéseket kellett hoznia, és előtte felmérni a kockázatot.

Meg kellett találnia Zalát, hogy egyszer s mindenkorra rendezze vele a számlát.

A húsvét előtti hét szombatján este Blomkvist meglátogatta egy régi barátnőjét a Slipgatanon, a Hornstull környékén. Egy buliba hívták meg. A régi barátnő már férjnél volt, és Blomkvist kizárólag, mint barát érdekelte, viszont a médiában dolgozott, és most fejezett be egy könyvet, amivel már tíz éve szöszmötölt, és ami a tömegmédia nőképével foglalkozott. Blomkvist is szolgáltatott anyagot a könyvhöz, ezért is kapta a meghívást.

Egyetlen kérdést kellett kivizsgálnia. Ő az egyenlő esélyek elvét választotta, amit a távirati iroda, a Dagens Nyheter, a Rapport című tévéműsor és még egy rakás médium is nyakra-főre reklámozott. Megnézte, hogy hány nő dolgozik ezeknél a cégeknél szerkesztőségi asszisztensnél magasabb beosztásban. Az eredmény lehangoló volt: ügyvezető igazgató – férfi; az igazgatótanács elnöke – férfi; főszerkesztő – férfi; külpolitikai szerkesztő – férfi; felelős szerkesztő – férfi… satöbbi, satöbbi, sokáig kellett lefelé ásnia, mire megjelent az első nő.

A bulit a szerző házában rendezték, és főleg azokat hívták meg, akik közreműködtek a könyv elkészítésében. Kellemes, vidám este volt, finom ételekkel és könnyed csevegéssel. Blomkvist eredetileg korán akart távozni, de találkozott egy csomó régi ismerőssel, akiket ezer éve nem látott. Különben sem locsogott senki túl sokat a Wennerström-ügyről. A buli éjjel két óra körül ért véget.

Az éjszakai busz Blomkvist orra előtt ment el, és mivel enyhe volt az idő, úgy döntött, nem várja meg a következőt, hanem hazasétál. A Högalidsgatanon ment a templomig, majd befordult a Lundagatanra, és azonnal feltámadtak benne a régi emlékek.

Blomkvist tartotta decemberben tett fogadalmát, hogy nem járogat a Lundagatanra abban a hiú reményben, hogy belefut Salanderbe. Most megállt a házával szemben. Nagyon szerette volna megnyomni a csengőgombot, de tudta, milyen kicsi az esélye, hogy a lány látni akarja, pláne kora hajnalban, váratlanul.

Vállat vont, és tovább indult a Zinkensdamm felé. Még ötven métert sem haladt, amikor hallotta, hogy mögötte kinyílik egy ajtó, megfordult, és nagyot dobbant a szíve. Azt a vékony testet nem lehetett eltéveszteni. Salander épp most lépett ki az utcára, és távolodott tőle. Megállt egy parkoló autónál.

Blomkvist már nyitotta a száját, de a kiáltás a torkára fagyott. Egy másik autóból kiszállt egy férfi, és fürgén Salander nyomába eredt. Blomkvist látta, hogy magas, és lófarokban hordja a haját.

Salander hallott valamit, és mozgást látott a szeme sarkából, amikor a Honda zárjába dugta a kulcsot. Két másodperccel azelőtt perdült meg a sarkán, hogy a férfi beérte volna. Azonnal felismerte Carl-Magnus Lundint a Svavelsjői MK-ból, aki néhány napja a szőke hústoronnyal beszélgetett a Blomberg's Caféban.

Felmérte, hogy a férfi támadni akar, és hogy százhúsz kilónál is többet nyom. Egy ezredmásodpercig sem habozott, és a slusszkulcsot bokszerként használva mély sebet hasított az arcán, az orra tövétől a füléig. Lundin csak a levegőt csépelte, mert Salandert mintha a föld nyelte volna el.

Blomkvist látta, hogy Salander ökle lecsap, és abban a pillanatban, ahogy eltalálja ellenfelét, a lány a földre veti magát, és az autó alá gurul.

Pár pillanattal később Salander felbukkant a kocsi másik oldalán, készen a harcra vagy a menekülésre. Meglátva ellenfele tekintetét, az utóbbit választotta. A férfi arcából ömlött a vér. Mire észrevette Salandert, az már a Lundagatan túloldalán rohant a Högalid-templom felé.

Blomkvist bénultan, tátott szájjal állt, mikor a támadó hirtelen Salander után vetette magát. Mintha egy tank üldözne egy játékautót.

Salander kettesével szedte a Lundagatan felső részére vezető lépcső fokait. Felérve visszapillantott, és látta, hogy üldözője most éri el a lépcső alját. Gyors volt. Salander egy kupac utcakövet és homokot vett észre, ahol az önkormányzat felásatta az utcát.

Lundin már majdnem felért a lépcsőn, amikor újra megpillantotta Salandert. Arra még volt ideje rájönni, hogy a lány felé dob valamit, de arra már nem, hogy reagáljon, mielőtt az éles szélű kockakő halántékon találja. A nagy érővel hajított kő újabb sebet szakított az arcán. Érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, és megfordult, ahogy elkezdett hanyatt esni a lépcsőn. Sikerült elkapnia a korlátot, de ezután néhány másodperc kiesett.

Blomkvist bénultsága feloldódott, ahogy a férfi eltűnt a lépcsőn. Utánaordított, hogy húzzon a picsába.

Salander félúton volt a templom felé, amikor meghallotta Blomkvist hangját. Mi az isten! irányt változtatott, és kihajolt a korláton. Látta, hogy Blomkvist ott van három méterrel alatta. Egy tizedmásodpercig habozott, aztán újra futásnak eredt.

Ugyanabban a pillanatban, amikor rohanni kezdett a lépcső felé, Blomkvist észrevette, hogy egy Dodge furgon indul el Salander háza elől, épp a mögül az autó mögül, amelyikbe be akart szállni. A kocsi elhúzott Blomkvist mellett, a Zinkensdamm irányába. Villanásnyi időre látott egy arcot. Ahhoz túl sötét volt, hogy a rendszámot leolvassa.

A lépcső tetején érte utol Salander üldözőjét. A férfi most mozdulatlanul állt, és körbe-körbe nézelődött.

Ahogy Blomkvist odaért hozzá, megfordult, és visszakézből egy óriásit lekevert neki. Erre Blomkvist egyáltalán nem számított. Fejjel előre lezuhant a lépcsőről.

Salander hallotta Blomkvist fojtott kiáltását, és kis híján megállt. Mi a franc folyik itt? De amikor megfordult, látta, hogy Lundin csak harminc méterrel van lemaradva. Gyorsabb nálam! A rohadt életbe, el fog kapni!

Balra fordult, és felrohant két ház közé, egy teraszra. Egy udvarra ért, ami a világon semmi fedezéket nem nyújtott, és sprintelt tovább a legközelebbi sarok felé. Jobbra nézett, és az utolsó pillanatban vette észre, hogy zsákutcába akar bemenni. Ahogy a következő épülethez ért, látta, hogy Lundin megjelenik az udvarra vezető lépcső tetején. Tovább rohant, hogy eltűnjön a szeme elől, és fejest ugrott a ház melletti ágyasban álló terebélyes rododendronbokorba.

Hallotta Lundin súlyos lépteit, de az nem vette őt észre. Visszafojtotta a lélegzetét, és a földhöz lapult.

Lundin elhaladt a búvóhelye előtt, és megállt. Tíz másodpercig habozott, majd visszakocogott az udvarra. Egy perc múlva visszajött, és megállt ugyanott, ahol az előbb. Most teljes harminc másodpercig nem mozdult. Salander megfeszítette az izmait, felkészült, hogy azonnal felpattanjon, ha észreveszi. Aztán a férfi ismét megmozdult, és nem egészen két méterre tőle haladt el. Hallgatta, ahogy a léptei zaja lassan elhalkul.

Blomkvistnek fájt a nyaka és az állkapcsa, amikor szédelegve feltápászkodott. Érezte a felrepedt ajkából szivárgó vér ízét.

Bizonytalanul felbotorkált a lépcső tetejére, és körülnézett. Látta, hogy a copfos tőle száz méterre rohan az utcán. Benézett a házak közé, majd átfutott az úttesten, és beszállt a Dodge furgonba. Az autó elhúzott a Zinkensdamm felé.

Blomkvist lassan végigsétált a Lundagatan felső részén, Salandert keresve. Egy lélek sem járt arra, és el is csodálkozott, milyen kihalt tud lenni egy stockholmi utca márciusban hajnali háromkor. Egy idő után visszament Salander háza elé, a Lundagatan alsó részére. Az autó mellett, ahol a támadás történt, egy kulcscsomót talált a földön. Lehajolt, hogy felvegye, és az autó alatt észrevett egy válltáskát is.

Sokáig állt ott, nem tudva mitévő legyen. Aztán megpróbálta a kulcsokkal kinyitni a kaput. Nem illettek a zárba.

Salander még tizenöt percig maradt a bokor alatt, és meg sem mozdult, csak akkor, amikor az órájára nézett. Nem sokkal három óra után hallotta, hogy kinyílik és becsukódik egy ajtó, majd léptek indulnak el az udvaron álló biciklitároló irányába.

Amikor csend lett, óvatosan térdre emelkedett, és kikukucskált a bokorból. Végigvizslatta az udvar minden kiszögellését és nyílását, de nyomát sem látta Lundinnak. Visszament az utcára, minden pillanatban készen arra, hogy elrohanjon. Megállt a fal tetején, végignézett a Lunda-gatanon, és a háza előtt megpillantotta Blomkvistet. Az ő táskája volt a kezében.

Behúzódott egy lámpaoszlop mögé, mert Blomkvist a lépcső felé pillantott. Nem látta meg őt.

Blomkvist majd' fél óráig állt a kapu előtt. Salander türelmesen, mozdulatlanul figyelte, míg végül a férfi feladta, és elindult a Zinkensdamm felé. Mikor eltűnt, Salander végiggondolta, mi történhetett.

Kalle Blomkvist.

Sejtelme sem volt, hogyan bukkanhatott elő a semmiből. Ettől eltekintve a támadást nem volt nehéz megmagyarázni. Carl „Kibaszott” Magnus Lundin.

Lundin pedig azzal az óriással beszélt, aki előtte Bjurmannal tárgyalt. Nils „Mocsadék” Bjurman.

Az a szardarab felbérelt valami izomagyút, hogy bántson. Pedig elég világosan megmondtam neki, hogy mi lesz, ha ilyet csinál.

Salanderben forrt a düh. Megérezte szájában a vér ízét. Ezért bosszút fog állni.