9. FEJEZET

Március 6., vasárnap – március 11., péntek

Dr. Sivarnandan megtorpant, amikor az ebédlőbe menet megpillantotta Palmgrent és Salandert. A sakktábla fölé görnyedtek. A lány hetente egyszer jött látogatni, általában vasárnap. Mindig délután három óra tájban érkezett, és néhány órát elsakkozgatott Palmgrennel. Nyolc körül ment el, amikor elérkezett a lefekvés ideje. Az orvos megfigyelte, hogy Salander nem úgy bánik a másikkal, ahogy egy beteggel szokás – ellenkezőleg, mintha egész idő alatt civakodtak volna, és az sem zavarta.

A doktor képtelen volt kiigazodni ezen a különös fiatal nőn, aki Palmgren mostohalányának mondta magát. Igen feltűnő jelenség volt, és mindent gyanakvással szemlélt maga körül. Úgy látszott, egyáltalán nincs humorérzéke. Valamint nem képes normálisan beszélgetni sem. Amikor pedig a munkájáról kérdezte, mindig megtalálta valahogy a módját annak, hogy kibújjon a válasz alól.

Néhány nappal az első látogatás után egy rakás irattal tért vissza, amelyek azt igazolták, hogy nonprofit alapítványt hozott létre kizárólag abból a célból, hogy támogassa Palmgren rehabilitációját. Az alapítvány kuratóriumának elnöke egy gibraltári ügyvéd volt. Az iratokban szerepelt még egy másik gibraltári ügyvéd, valamint egy könyvelő, bizonyos Hugo Svensson neve, stockholmi címmel. Az alapítvány célja az volt, hogy dr. Sivarnandan rendelkezésére bocsásson két és fél millió koronát, amit azonban csakis arra használhatott fel, hogy Holger Palmgren nevű páciensének minden lehetséges kezelést biztosítani tudjon. Csak igényelnie kellett a szükséges összeget a könyvelőtől.

Furcsa, sőt példa nélkül álló megállapodás volt ez. Sivarnandan napokig tépelődött azon, hogy nincs-e a dologban valami etikátlan. Végül úgy döntött, hogy nincs, és felvette Holger Palmgren személyi segítőjének és edzőjének Johanna Karolina Oskarssont. A nő harminckilenc éves volt, okleveles gyógytornász, pszichológusi végzettséggel és tekintélyes tapasztalattal a rehabilitáció terén. Sivarnandan meglepetésére az első havi fizetése előre, közvetlenül a szerződés aláírása után megérkezett a kórház számlájára. Egészen addig élt benne az aggodalom, hogy átverésről van szó.

Palmgren mozgáskoordinációja és állapota egy hónap alatt látványosan javult. Ez látszott a hetente elvégzett vizsgálatok eredményeiből. Azt nem lehetett pontosan megmondani, hogy a javulás mennyiben köszönhető az edzésnek, és mennyiben Salandernek. Palmgren mindenesetre keményen dolgozott a javulása érdekében, és a lány látogatásait is gyermeki lelkesedéssel várta. Még azon is örvendezett, hogy egyik sakkjátszmát a másik után vesztette el.

Egy alkalommal dr. Sivarnandan is csatlakozott hozzájuk. Palmgren játszott világossal, és nagyjából helyesen hajtotta végre a szicíliai védelmet. Minden lépésen hosszan és mélyen töprengett. Bármenynyire visszavetette fizikailag az agyvérzés, az elmeállapotával semmi probléma nem volt.

Salander játék közben egy könyvet olvasott arról, hogyan kell a rádiótávcsövek frekvenciáját a súlytalanság állapotában bekalibrálni. Egy párnán ült, hogy rendesen felérje az asztalt. Mikor Palmgren lépett, felpillantott, megtolt egy figurát, látszólag anélkül, hogy tanulmányozta volna az állást, majd megint belemerült a könyvbe. Palmgren a huszonhetedik lépes után feladta a játszmát. Salander összevont szemöldökkel nézett fel a könyvből és úgy tizenöt másodpercig a táblát figyelte.

– Ne – mondta. – Még kihozhatod döntetlenre.

Palmgren sóhajtott, és újabb öt percig gondolkodott. Aztán összeszűkült szemmel nézett Salanderre.

– Bizonyítsd be.

Salander megfordította a táblát, és innentől ő játszott világossal. A harminckilencedik lépésre kikényszerítette a döntetlent.

– Te jóisten…! – fakadt ki dr. Sivarnandan.

– Ő már csak ilyen – mondta Palmgren. – Sose játsszon vele pénzben.

Sivarnandan kisfiú kora óta sakkozott, egyszer második lett egy iskolai versenyen. Tehetséges amatőrnek tartotta magát. Salanderen viszont látta, hogy félelmetesen jó játékos. Klubban azonban szemlátomást sosem játszott, és amikor az orvos megemlítette, hogy ez Lasker egyik klasszikus játszmájának variánsa volt, értetlenül bámult rá. Sohasem hallott Emanuel Laskerről. Sivarnandan önkéntelenül is eltöprengett azon, vajon öröklött-e ez a tehetség, és ha igen, vannak-e egyéb képességei, amelyek érdekelhetnének egy pszichológust.

De szólni nem szólt semmit. Látta, hogy a páciense jobban érzi magát, mint erstai tartózkodása során bármikor.

Bjurman késő este érkezett haza. Négy teljes hetet töltött a Stallarholmen melletti nyaralóban, mégis teljesen elcsüggedt. Semmi nem változott, leszámítva, hogy a szőke óriás közölte, az embereit érdekli az ajánlat, és a munka százezer koronába fog kerülni.

A lábtörlőn halomban álltak a levelek. Felpakolta őket a konyhaasztalra. Nem nézte meg őket azonnal, egyre kevésbé érdekelték a munkával vagy a külvilággal kapcsolatos dolgok. Később is csak szórakozottan átfutotta a postát.

Az egyik küldemény a Handelsbankentől érkezett. Arról tájékoztatta, hogy Lisbeth Salander bankszámlájáról leemeltek 9300 koronát.

Visszajött…

A dolgozószobába ment, és az íróasztalra tette a papírt. Gyűlölettel eltelve nézte több mint egy percig, míg összeszedte a gondolatait. Aztán felemelte a telefonkagylót, és egy mobilszámot hívott. A szőke óriás enyhe akcentussal szólt bele a telefonba.

– Igen?

– Nils Bjurman vagyok.

– Mit akar?

– Svédországban van.

Rövid csend.

– Helyes. Többet ne hívja ezt a számot.

– De…

– Rövidesen értesítjük.

Majd a vonal, Bjurman nem csekély bosszúságára, megszakadt. Bjurman halkan káromkodott. A bárszekrényhez ment, kitöltött magának egy jókora adag whiskyt, majd két kortyra lenyelte. Azért csínján a piával, gondolta magában. Majd töltött még egyet, és visszavitte az üveget az asztalhoz, ahol tovább vizsgálta a Handelsbanken számlakivonatát.

Mimmi Salander hátát és nyakát masszírozta. Már húsz perce gyömöszölte, ami alatt Salander csak egy-egy kéjes nyögést eresztett meg. Fantasztikus élmény volt a masszázs, úgy érezte magát, mint egy kiscica, aki csak dorombol és kapálódzik a mancsával.

Csalódottan sóhajtott fel, amikor Mimmi megpaskolta a fenekét, és kijelentette, hogy ennyi elég lesz. Egy ideig még fekve maradt, abban a hiú reményben, hogy Mimmi mégiscsak folytatja, de amikor hallotta, hogy a lány felemeli a borospoharát, ő is a hátára hengeredett.

– Köszönöm – mondta.

– Azért fáj így a hátad, mert egész nap a gép előtt ülsz.

– Csak meghúzódott.

Meztelenül feküdtek Mimmi ágyában a Lundagatanon, vörösbort iszogattak, és furán érezték magukat. Amióta Salander újrakezdte a barátságot Mimmivel, nem tudott betelni vele. Káros szenvedélyévé vált, hogy mindennap felhívja. Most Mimmire nézett, és emlékeztette magát arra, hogy nem szabad túl közel kerülnie senkihez. Annak az lehet a vége, hogy valakinek fájni fog.

Mimmi kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Egy lapos csomagot vett elő, virágmintás papírba burkolva és aranyszalaggal átkötve. Lisbeth ölébe rakta.

– Ez mi?

– A szülinapi ajándékod.

– Több mint egy hónap múlva lesz a születésnapom.

– Ez még a tavalyi, csak akkor nem találtalak.

– Nyissam ki?

– Ha gondolod.

Salander letette a poharát, megrázta a csomagot, majd óvatosan kibontotta. Gyönyörű, kék-fekete zománccal bevont, és apró kínai írásjelekkel díszített cigarettatárca volt benne.

– Tulajdonképpen abba kéne hagynod a dohányzást – mondta Mimmi. – De ha már nem teszed, legalább szép dobozban tartsd a cigidet.

– Köszönöm – felelte Salander. – Te vagy az egyetlen, akitől ajándékot kapok. Az írásjelek mit jelentenek?

– Honnan tudjam? Nem tudok kínaiul. A bolhapiacon találtam.

– Gyönyörű szép.

– Csak egy olcsó semmiség, de olyan, mintha direkt neked csinálták volna. Viszont elfogyott a bor. Van kedved elmenni sörözni?

– Ez azt jelenti, hogy ki kell kelni az ágyból, és felöltözni?

– Tartok tőle. De mi értelme a Söderben élni, ha nem jár kocsmázni az ember?

Salander felsóhajtott.

– Jaj már… – bökte meg Mimmi a köldökpiercingjét. – Utána visszajöhetünk!

Salander újabbat sóhajtott, letette az egyik lábát a padlóra, és a bugyijáért nyúlt.

Este Svensson a Millennium szerkesztőségében számára elkülönített íróasztalnál dolgozott, amikor kulcs zörgését hallotta a zárban. Az órára nézett, és látta, hogy kilenc is elmúlt már. Blomkvistet láthatóan meglepte, hogy még talál itt valakit.

– Elragadott a nagy buzgalom. Finomítom a könyvemet, és teljesen elvesztettem az időérzékem. Hát te mit csinálsz itt?

– Itt felejtettem egy aktát. Jól haladsz?

– Igen… vagyis hát… nem. Három hete keresem Björcköt a nemzetbiztonságtól. De nyomtalanul eltűnt. Lehet, hogy elrabolta valami ellenséges titkosszolgálat.

Blomkvist odahúzott egy széket, és elgondolkodva leült.

– A nyereménytrükköt próbáltad már?

– Mi az?

– Írsz az illetőnek egy levelet, hogy nyert egy mobiltelefont GPS-szel meg mifenével. Kinyomtatod, hogy hivatalosnak tűnjön, és elküldöd a címére vagy esetünkben a postafiókjába. Azt fogja olvasni, hogy már nyert egy vadonatúj Nokiát. Ráadásul egyike annak a húsz szerencsésnek, aki indulhat a százezer koronás fődíjért. Nem kell mást tennie, mint segíteni a piackutatásban, ami körülbelül egyórás beszélgetést jelent különféle termékekről. Aztán vársz. Svensson tátott szájjal bámult rá.

– Ez most komoly?

– Miért ne? Minden mást megpróbáltál már, és még egy nemzetbiztonsági irodai zombi is ki tudja számolni, hogy ha összesen húsz versenyző van, akkor elég jók az esélyei a száz rugóra.

Svensson hangosan nevetett.

– Te nem vagy normális! És ez törvényes?

– Nem tudom, miért volna törvénytelen eladni egy mobilt.

– Hát te teljesen őrült vagy…

Blomkvist hazafelé tartott, és nemigen járt bárokba, de élvezte Svensson társaságát.

– Iszunk egy sört?

Svensson megint megnézte az órát.

– Lehet róla szó. Egy gyorsról. Csak hadd szóljak Miának. Bulizik a barátnőivel, és úgy volt, hogy hazafelé felvesz.

A Kvarnenbe mentek, mivel kellemes hely volt, és nem is esett messze. Svensson nevetgélve fogalmazta Björcknek a nemzetbiztonsági hivatalba címzett levelet. Larsson kissé kétkedve nézte kollégáját, akit ilyen egyszerű volt fellelkesíteni. Szerencséjük volt, találtak asztalt a bejárathoz közel. Egy-egy korsó sört rendeltek az erősebb fajtából. Mikor megkapták az italt, összedugták a fejüket, és Svensson könyvéről kezdtek beszélgetni.

Blomkvist nem vette észre, hogy a bárpultnál ott áll Salander és Miriam Wu. Salander kissé hátralépett, hogy Mimmi eltakarja Blomkvist elől. Aztán Mimmi válla fölött nézte a férfit.

Azóta nem volt kocsmában, hogy hazajött, erre rögtön az első alkalommal őbelé ütközik. Kalle „Köcsög” Blomkvist. Több mint egy éve nem látta.

– Mi baj? – kérdezte Mimmi.

– Semmi.

Beszélgettek tovább. Pontosabban Mimmi mesélt egy leszbikusról, akivel Londonban találkozott néhány éve. Egy művészeti galériában találkoztak, és ahogy próbálta felszedni a nőt, egyre mulatságosabbá vált a helyzet. Salander időnként bólogatott, de mint rendesen, most is elvesztette a fonalat.

Blomkvist nem sokat változott, gondolta magában. Pofátlanul jól néz ki, és elérhető… Most nagyon elgondolkodva néz. A vele lévő férfira figyel, és időnként bólintott. Úgy tűnik, komoly a téma…

Salander szemügyre vette Blomkvist barátját is. Szőke, sörtehajú, Blomkvistnál néhány évvel fiatalabb férfi volt.

Hirtelen egy csoport lépett oda Blomkvist asztalához, és mindenki kezet fogott vele. Egy nő megpaskolta az arcát, és mondott valamit, amin mindnyájan nevettek.

Salander a homlokát ráncolta.

– Már megint nem figyelsz arra, amit mondok – méltatlankodott Mimmi.

– Dehogynem.

– Nem egy nagy élvezet inni veled. Feladom. Menjünk haza inkább kefélni?

– Mindjárt.

Kicsit közelebb húzódott Mimmihez, és a csípőjére tette a kezét. Mimmi lenézett rá.

– Szeretnélek szájon csókolni.

– Ne csináld.

– Félsz, hogy leszbinek néznek?

– Nem akarok feltűnést kelteni.

– Akkor menjünk haza?

– Még ne. Várjunk egy kicsit.

Tényleg csak egy kicsit kellett várniuk. Húsz perccel Blomkvisték érkezése után a másik férfinak megszólalt a telefonja. Egyszerre kiürítették a poharukat, és felálltak.

– Nézd már… – mondta Mimmi. – Az ott Mikael Blomkvist. A Wennerström-balhé után olyan híres volt egy ideig, mint valami rocksztár.

– Nem mondod…

– Te nem is tudsz erről? Akkoriban volt, amikor elmentél.

– Valamit hallottam.

Salander még öt percig várt, mielőtt Mimmire nézett volna.

– Szájon akartál csókolni.

Mimmi meglepetten bámult rá.

– Csak poén volt.

Salander lábujjhegyre állt, lehúzta Mimmi fejét a sajátjához, és hosszan megcsókolta. Mikor végül is szétváltak, felhangzott a vastaps.

– Te totál buggyant vagy, tudod? – mondta Mimmi.

Salander csak reggel hétre ért haza. Kihúzta a pólóját, és beszagolt alá. Úgy gondolta, zuhanyoznia kéne, de aztán elvetette az ötletet, a padlóra dobta a ruháit, és lefeküdt. Délután négyig aludt, majd lement a Söderhallarna-piacra reggelizni.

Blomkvisten gondolkozott, és arról, ahogyan arra reagált, hogy hirtelen egy légtérbe kerültek. Idegesítette a férfi látványa, de azt vette észre, hogy már nem fáj. Ponttá zsugorodott a horizonton, aprócska zavaró tényezővé. Volt nagyobb gondja is.

De azért szerette volna, ha van bátorsága odamenni és köszönni. Vagy letörni a derekát, nem volt biztos benne, melyiket kellett volna.

Viszont kíváncsi volt rá, mire készül a férfi. Délután elintézett egy-két dolgot, és este hét körül érkezett haza. Bekapcsolta a Power-Bookot, és elindította az Asphyxial.3-at. A MikBlom/laptop ikon még mindig ott volt. Megnyitotta Blomkvist merevlemezének másolatát. Mióta több mint egy évvel ezelőtt elhagyta Svédországot, most először nézett bele ebbe a gépbe. Elégedetten vette tudomásul, hogy Blomkvist még mindig nem frissítette a MacOS-t a legújabb verzióra, ami azt jelentette volna, hogy az Asphyxia összeomlik, és az egész hackelésnek vége szakad. Rájött, hogy át kell írnia a programot úgy, hogy a frissítések ne zavarják.

A merevlemezen tárolt információmennyiség az előző látogatása óta majdnem 6,9gigabyte-tal nőtt. A különbség nagy részét pdf fájlok és Quark-dokumentumok tették ki. Leginkább a képek foglaltak sok helyet, annak ellenére, hogy tömörítve voltak. Amióta visszatért a felelős szerkesztői posztra, Blomkvist a Millennium minden számát archiválta. Keltezés szerint csoportosította a fájlokat, és látta, hogy az elmúlt néhány hónapban rengeteg időt töltött egy <Dag Svensson> nevű mappával, ami szemlátomást egy könyv terveit tartalmazta. Ezután megnyitotta Blomkvist levelezését, és áttanulmányozta a címlistát.

Az egyik címtől összerezzent. Január huszonhatodikán Blomkvist Harriet „Kibaszott” Vangertől kapott e-mailt. Megnyitotta a levelet, ami néhány rövidke sor volt csupán a Millennium közelgő szerkesztőségi értekezletéről. Az üzenet azzal zárult, hogy Vanger ugyanazt a hotelszobát vette ki, mint legutóbb.

Salander emésztgette az információt. Aztán vállat vont, és letöltötte Blomkvist levelezését, és Svensson Vérszívók munkacímet viselő kéziratát, melynek alcíme Hogyan támogatja a társadalom a prostitúciót? volt. Talált még egy Oroszországból szeretettel című tanulmányt is, egy Mia Johansson nevű nőtől.

Bezárta a programot, kiment a konyhába, és kávét tett fel. Aztán visszaült a PowerBook elé. A Mimmitől kapott tárcából kivett egy Marlboro Lightot, és rágyújtott. Az este hátralevő részét olvasással töltötte.

Kilencre végzett Johansson tanulmányával. Az ajkába harapott.

Fél tizenegyre elolvasta Svensson könyvét is. A Millennium újabb nagy durranásra készül.

Fél tizenkettőre eljutott Blomkvist utolsó bejövő leveléhez, és ekkor tágra nyílt szemmel egyenesedett fel.

Hideg borzongás futott végig a gerincén.

A levelet Svensson küldte Blomkvistnek. Egy helyütt megjegyezte, hogy volna néhány ötlete egy Zala nevű, kelet-európai gengszterrel kapcsolatban, aki akár egy külön fejezetet is kaphatna, csak kár, hogy olyan közel a határidő. Blomkvist nem válaszolt a levélre.

Zala…

Salander mozdulatlanul ült, míg el nem indult a képernyővédő.

Svensson letette a noteszt, és megvakarta a fejét. A lap tetejére írt egyetlen szóra meredt. Négy betű volt csupán.

Zala.

Három percig mélyen töprengett, kusza karikákat rajzolgatva a név köré. Aztán kiment a teakonyhába, és hozott egy csésze kávét. Haza kellett volna már mennie lefeküdni, de arra jött rá, hogy szeret késő este dolgozni a Millennium kihalt szerkesztőségében.

Együtt volt a teljes anyag, de első ízben a könyv készítése során az a kellemetlen érzése támadt, hogy átsiklott valami fontos részlet fölött.

Zala…

Egészen eddig türelmetlenül várta, hogy mikor adhatja már ki a könyvet, de most inkább azt szerette volna, ha még van ideje.

Eszébe jutott a boncolási jegyzőkönyv, amit Gullbrandsen nyomozó mutatott neki. Irina P. holttestére a Södertälje-csatornában bukkantak rá. Borzalmas sebek borították az arcát és a mellét. A halál közvetlen oka a nyaki csigolyatörés volt, de két másik sérülését is végzetesnek ítélték. Hat bordája tört be, és a tüdeje kilyukadt. A lépe is megrepedt. A sérüléseit nehéz volt magyarázni. A kórboncnok felvetette, hogy esetleg egy rongyba tekert fabunkóval ejthették őket. Hogy az elkövető miért tekerte volna rongyba a gyilkos fegyvert, arra senkinek sem volt ötlete, de a sebek egyébként sem szokványos támadásra vallottak.

A gyilkosság megoldatlan maradt, és Gullbrandsen szerint igencsak csekély volt az esélye annak, hogy ez megváltozzon.

A Zala név négyszer bukkant fel a Mia által összegyűjtött anyagban, de mindig csak mellékesen, az események perifériáján. Senki sem tudta, ki ő. Néhány lány úgy emlegette a nevét, mint valami fenyegetést, szörnyű figyelmeztetést azoknak, akik nem akarnak engedelmeskedni. Svensson egész héten újabb információkra vadászott Zaláról, rendőröket, újságírókat és frissen felfedezett egyéb forrásokat faggatott.

Kapcsolatba lépett Sandströmmel, az újságíróval is, akit szándékában állt leleplezni a könyvben. Sandström kegyelemért könyörgött. Aztán alkut ajánlott. Svensson nem szándékozott meggondolni magát, de a helyzeti előnyét felhasználta arra, hogy információt csikarjon ki Sand-strömből Zaláról.

Sandström azt állította, sosem látta Zalát, de telefonon beszélt vele. Nem, a száma nincs meg. Nem, azt sem mondhatja meg, ki hozta össze vele. Félelmében inkább vállalta, hogy romlott, mocskos féregként állítják a nyilvánosság elé. Féltette az életét. De miért?