5. FEJEZET

Január 12., szerda – január 14., péntek

Az Äppelvikken szinte idegen helynek tűnt, amikor Salander tizennyolc hónap után először, leparkolt előtte bérelt Nissan Micrájával. Tizenöt éves kora óta évente kétszer meglátogatta az anyját, akit az otthonban gondoztak azóta, hogy a „gonosz dolgok'' megtörténtek. Tíz évet töltött az Äppelvikkenben, míg aztán negyvenhárom éves korában egy utolsó, végzetes agyvérzést kapott.

Agneta Sotia Salander életének utolsó tíz évében rendszeresen esett át kisebb agyvérzéseken. Gondoskodni magáról nem tudott, volt, hogy még a lányát sem ismerte fel.

Ha az édesanyjára gondolt, Salandert mindig éjsötét kétségbeesés fogta el. Tizenévesként sokáig álmodozott arról, hogy az anyja majd rendbe jön, és valamiféle kapcsolat is kialakulhat közöttük, ezt akarta a szíve, de az eszével tudta, hogy lehetetlent kíván.

Anyja alacsony volt, és vékony, de nem olyan anorexiásan, mint ő. Mi több, az alakja tökéletes volt. Ahogy a testvérének, Camillá-nak is.

Salander nem akart a testvérére gondolni. Számára az élet gonosz tréfája volt, hogy ő és a húga ennyire különbözőek. Ikrek voltak, húsz perc különbséggel születtek, és Camilla sokkal-sokkal szebb volt nála.

Annyira különböztek egymástól, hogy képtelenégnek tűnt, hogy ugyanabban a méhben fogantak. Camilla kislánykoruk óta társasági lény volt, sikeres és népszerű az iskolában, Lisbeth viszont zárkózott, magának való, a tanárok kérdéseire is alig válaszolt. Camilla jegyei mindig jók voltak, Lisbethéi sosem. Ráadásul Camilla már általánosban is oly mértekben elhatárolta magát a nővérétől, hogy még az iskolába sem ugyanazon az úton mentek. A tanárok és a gyerekek is felügyeltek arra, hogy a két lány sosem csinál semmit együtt, még csak nem is ülnek egymás mellé. Nyolcéves koruktól nem is jártak egy osztályba. Tizenkét évesen, amikor a „gonosz dolgok” megtörténtek, más-más nevelőotthonba kerültek. Tizenhetedik születésnapjukig nem is találkoztak, az is úgy ért véget, hogy Lisbeth szerzett egy fekete monoklit, Camillának pedig feldagadt az ajka. Lisbeth azt sem tudta, hol él most Camilla, de nem is próbálta megtalálni.

Lisbeth felhúzta a dzsekije cipzárját, majd kilépett az esőbe, és a főbejárathoz sétált. Egy kerti padnál megállt és körülnézett. Tizennyolc hónappal korábban ezen a helyen látta utoljára az édesanyját. Bejelentés nélkül látogatta meg, útközben észak felé, ahol segített Blomkvistnek egy sorozatgyilkos nyomára jutni. Az anyja nyugtalan volt, és úgy tűnt, nem ismeri fel. Erősen megszorította a lánya kezét, és zavartan nézte. Salander sietett. Elengedte az anyja kezét, megölelte, és motorra pattant.

Az Äppelvikken igazgatója, Agnes Mikaelsson melegen üdvözölte, és egy tárolóhelyiségbe vezette. Megtalálták a kartondobozt. Salander megemelte. Mindössze két-három kiló volt, nem valami nagy örökség.

– Éreztem én, hogy egyszer visszajön – mondta Mikaelsson.

– Külföldön voltam – válaszolta Salander.

Megköszönte, hogy megőrizték a dobozt, berakta a csomagtartóba, és elhajtott.

Nem sokkal dél után ért vissza Mosebackéba. A dobozt úgy, ahogy volt, egy szekrénybe tette, és újra elment otthonról.

Mikor kilépett a kapun, egy rendőrautó hajtott el lassan a ház előtt. Salander aggodalmasan figyelte, de mivel semmi jelét nem látta annak, hogy utána érdeklődnének, gyorsan el is felejtette.

Elindult, hogy felújítsa a ruhatárát. Összevásárolt egy nagy rakás alapvető ruhaneműt, farmert, felsőt és zoknit. A drága divatszalonok nem érdekelték, azt viszont élvezte, hogy gondolkodás nélkül megvehet egyszerre fél tucat nadrágot. A legérdekesebb része a dolognak az volt, amikor egy fiókra való bugyit és melltartót szedett össze. Ez is alapszükséglet volt persze, de félórás zavart válogatás után olyan készletet állított össze, amit egyrészt erotikusnak talált, és amiről korábban nem is álmodhatott volna. Nagyon ostobán érezte magát, amikor este felpróbálta őket. A tükörben sovány, tetovált lányt látott, groteszk alsóneműben. Lekapta magáról, és a szemétbe dobta.

Vett egy pár téli és két könnyű benti cipőt is. Meg egy pár magas sarkú fekete csizmát, amiben pár centivel nagyobbnak látszott. Talált egy barna szarvasbőr télikabátot is.

Megkávézott, evett néhány szendvicset, aztán visszavitte az autót a kölcsönzőbe. Gyalog ment haza, és egész este a Saltsjön vizét nézegette az ablakból.

Mia Johannson felvágta a túrótortát, és minden szeletet egy-egy kanál málnafagylalttal díszített. Először Bergert és Blomkvistet szolgálta ki, majd Svensson és a maga tányérjára is tett a süteményből. Eriksson nem kért a desszertből, megelégedett egy feketekávéval, amit régimódi, virágos porceláncsészében kapott.

– Még a nagymamám készletéből van – mondta Mia, mikor látta, hogy Eriksson a csészét vizsgálgatja.

– Egyfolytában attól retteg, hogy eltörik – tette hozzá Svensson. –Csak akkor veszi elő, ha nagyon fontos vendégeink vannak.

Johansson elmosolyodott.

– Kiskoromban néhány évig a nagymamámmal éltem, és mára csak ez a porcelánkészlet maradt belőle.

– Nagyon szép – mondta Eriksson. – Az én konyhám száz százalék IKEA.

Blomkvist magasról tett a kávéscsészére, inkább a túrótortás tányért méregette. Gondolkodott rajta, hogy eggyel kijjebb kéne csatolnia az övét. Látta Bergeren, hogy ő is hasonlóan érez.

– Atyaisten, nekem sem lett volna szabad desszertet kérnem – nézett Berger bánatosan Erikssonra, majd keményen megmarkolta a kanalát.

Egyszerű munkavacsorára jöttek, részben, hogy megerősítsék az együttműködést, részben, hogy megvitassák a tematikus számra vonatkozó további terveket. Svensson ötlete volt, hogy menjenek fel hozzájuk harapni valamit, Johansson pedig a legfinomabb édes-savanyú csirkével állt elő, amit Blomkvist valaha is evett. Vacsora közben elfogyott két üveg testes spanyol vörösbor is, majd Svensson megkérdezte, kér-e valaki egy pohár Tullamore Dew-t a desszerthez. Csak Berger volt olyan bolond, hogy visszautasítsa, így Svensson elővette a poharakat.

A vendégek hat körül érkeztek, és fél kilencig, amikor a desszertet felszolgálták, egy szó sem esett arról, amiért eredetileg jöttek. Blomkvist ezt egyáltalán nem bánta. Megkedvelte vendéglátóit, és élvezte a társaságukat.

Végül is Berger terelte a társalgást hivatalos mederbe. Johansson előkereste a disszertációja egy példányát, és elé tette az asztalra. A mű címe meglepően ironikus volt – Oroszországból szeretettel –, természetesen Fleming^**** regényére utalva. Az alcím így hangzott: Leánykereskedelem, szervezett bűnözés és a társadalom felelőssége.

– Természetesen van némi különbség az én írásom és Dag könyve között – mondta. – Az egy vitairat, azokra kihegyezve, akik hasznot húznak a leánykereskedelemből. Ezek itt statisztikák, tereptanulmányok, törvényi hivatkozások és annak elemzése, hogy a társadalom és a bíróság hogyan bánik az áldozatokkal.

– Mármint a lányokkal.

– Igen, fiatal, tizenöt-húsz éves, instabil családi hátterű, iskolázatlan lányokkal. Néhányukkal gyerekkorukban is erőszakoskodtak. Nagyrészt azért jönnek Svédországba, mert beetetik őket egy csomó hazugsággal.

– A leánykereskedők.

– Itt jön a képbe a disszertációban a gender studies. Ritkán fordul elő, hogy ilyen egyértelműen nemhez köthetők a szerepek. A lányok az áldozatok, a fiúk a szervezők. Leszámítva néhány nőt, aki egyedül dolgozik, és így hasznot hajt a szexiparból, nincs olyan bűncselekmény, amelynek ennyire előfeltételei lennének maguk a nemi szerepek. Ahogyan olyan sincs még egy, amit a társadalom ennyire elfogadna, vagy ilyen keveset tenne a megelőzéséért.

– Pedig Svédországban kemény törvények vannak a leánykereskedelem ellen – vetette közbe Berger.

– Ne nevettess! Néhány tettest sikerül ugyan elítélni, de mindig olyanokat, akiket vagy más bűncselekményért kaptak el, vagy olyan ostobák voltak, hogy nem tudták elkerülni a letartóztatást. Ez a törvény csak porhintés. Nem tartatja be senki. Az a baj – mondta Svensson –, hogy itt nemi erőszakról van szó, testi sértéssel, halálos fenyegetéssel, a személyes szabadság megsértésével. Ez a mindennapi élete egy csomó lánynak, akiket elhurcolnak valami külvárosi házba, és miniszoknyában meg agyonsminkelve járatnak. Nemigen van választásuk. Vagy kimegy, és mocskos vénemberekkel kefélteti magát, vagy azt kockáztatja, hogy a stricije összeveri és megkínozza. Menekülni sem tudnak. Nem beszélik a nyelvet, nem ismerik a törvényt, nem tudják, kihez fordulhatnak. Haza nem mehetnek, mert az útlevelüket elveszik.

– Mint egy kényszermunkatábor. Kapnak egyáltalán valami pénzt?

– Ó, igen – felelte Johansson. – Általában néhány hónap után hazaengedik őket. Húsz-har-mincezer koronát is kapnak, ami orosz-balti viszonylatban egy kisebb vagyon. Sajnos addigra nagyon sokan lesznek súlyos alkohol- vagy drogfüggők, és ennek az életmódnak köszönhetően a pénz pillanatok alatt elfogy. Ez önfenntartóvá teszi a rendszert, mert egy idő után sokan önként jönnek vissza, hogy úgy mondjam, a kínzóikhoz.

– Mennyi pénz van évente ebben az üzletben? – kérdezte Blomkvist.

Mia Svenssonra pillantott, és gondolkodott egy pillanatig, mielőtt válaszolt.

– Elég nehéz erre pontos választ adni. Számolgattunk, de leginkább csak becsléseink vannak.

– De mégis, durván mennyi?

– Jó, hát vegyünk például egy madámot, akit kerítésért elítéltek, de leánykereskedelemért nem, pedig ő két év alatt harmincöt nőt hozott be Kelet-Európából. Néhány héttől néhány hónapig voltak itt. A tárgyaláson az derült ki, hogy a két év alatt összesen kétmillió korona hasznot hoztak. Úgy számolom, hogy egy lány körülbelül hatvanezer koronát jövedelmezhet havonta. Ebből úgy tizenötezer megy el a költségekre – utaztatás, ruházás, teljes ellátás, ilyenek. Általában többen tengődnek egy kis lakásban, amit a banda tart fenn nekik. Marad tehát negyvenötezer korona, amiből húsz-harminc ezret elvesz a banda. Fele a főnöké, a többit elosztja a beosztottjai – sofőrök, verőlegények satöbbi – között. A lányoknak tíz-tizenkétezer korona marad.

– És akkor mennyi a teljes bevétel?

– Bandánként két-három lánnyal számolva havonta úgy százötvenezer. Egy banda két-három tagból áll, akik kizárólag ebből élnek. Hát, körülbelül így néz ki a rendszeres nemi erőszak pénzügyi oldala.

– És hány áldozatról beszélhetünk összesen?

– Egyszerre körülbelül száz lány dolgozik, akik a leánykereskedelem áldozatai. Az ebből származó bevétel tehát országosan hatmillió korona havonta, tehát úgy hetvenmillió évente. De most csak azokat a lányokat számoljuk, akiket leánykereskedők hoztak ide.

– Nem is hangzik olyan soknak.

– Mert nem olyan sok. De ezért az aránylag kis összegért száz lányt kell rendszeresen megerőszakoltatni. Őrjítő.

– Ez aztán az objektív kutatás! Na és hány mocsok él a lányokból?

– Szerintem úgy háromszáz.

– Hát ez nem tűnik leküzdhetetlen problémának – mondta Berger.

– Vannak törvényeink, a média is ezen a témán liheg, de szinte senki nem beszélt még ezekkel a lányokkal, fogalmuk sincs, hogyan élnek.

– És hogy működik ez? Mármint a gyakorlatban. Gondolom, elég nehéz idehozni egy tizenhat éves lányt Tallinnból úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek. És mi történik, ha már itt vannak? – érdeklődött tovább Blomkvist.

– Amikor elkezdtem kutatni, azt hittem, valami jól szervezett bűnszövetkezetről van szó, és profi maffiózók észrevétlenül csempészik át a lányokat a határon.

– És nem? – kérdezte Eriksson.

– Ma az üzlet szervezetten folyik, de arra a következtetésre jutottam, hogy alapvetően sok kis, rosszul szervezett bandával van dolgunk. Semmi Armani öltöny meg sportkocsi. Felerészben oroszokról és baltiakról, felerészben pedig svédekről van szó. A bandavezér tipikusan negyvenes, alacsony képzettségű, a beosztottak általában félnek tőle. Erőszakos, gyakran be van nyomva, és akinek valami baja van vele, abból kiveri a szart is.

Salander bútorai három nap múlva, reggel fél tízkor érkeztek meg az IKEA-tól. Két jól megtermett illető fogott kezet a szőke, élénk, norvég akcentussal beszélő Irene Nesserrel. Azonnal munkához is láttak, az alulméretezett liftben felhordták a bútorokat a lakásba, és egész nap asztalokat, székeket és szekrényeket szereltek össze. Irene Nesser közben lement a Söderhallarna-piacra, hogy ebédet hozzon nekik a görög büféből.

Az ikeások délután mentek el. Salander levette a szőke parókát, körbejárt a lakásban, és próbálta elképzelni, hogy fog élni benne.

A konyhaasztal túl elegánsnak tűnt. A konyha melletti, oda és az előszobába is nyíló szoba lett a nappali, modern kanapékkal és az ablak melletti dohányzóasztal körül álló karosszékekkel. A hálószobával is elégedett volt, le is ült az ágyra, hogy kipróbálja a matracot.

Aztán leült a dolgozószobában az íróasztalhoz, és nézte a kilátást a Saltsjönre. Ez igen, így lehet dolgozni.

Arról viszont, hogy mit fog dolgozni, sejtelme sem volt.

Salander a nap hátralevő részét a holmija kicsomagolásával és elpakolásával töltötte. Megágyazott, és az ágyneműtartóba rakodta a lepedőket, párnahuzatokat és törülközőket. Az új ruhákat szépen beakasztotta a gardróbba. Sok mindent vásárolt, mégis csak töredékét töltötte be a rendelkezésre álló helynek. A helyükre rakta a lámpákat, majd az edényeket és evőeszközöket is. Méregette az üres falakat, és rájött, hogy posztereket vagy képeket kell majd szereznie. Vagy tapétát. Meg jól mutatna egy virágváza is.

Aztán kinyitotta a Lundagatanról hozott dobozait, a könyveket a polcokra pakolta, a magazinokat, újságkivágásokat és a korábbi átvilágítások papírjait – amelyeket már rég ki kellett volna dobnia – a dolgozószoba fiókjaiba. Minden megbánás nélkül kiselejtezte a régi pólókat és lyukas zoknikat. Egyszer csak egy vibrátorra bukkant, ami még ki sem volt csomagolva. Fanyarul elmosolyodott. Mimmi egyik elmebeteg születésnapi ajándéka. Már rég elfeledkezett róla, ki sem próbálta. Úgy döntött, pótolja ezt a mulasztást, és az éjjeliszekrényre helyezte az eszközt.

Aztán elkomolyodott. Mimmi. Bűntudatot érzett. Egy évig többé-kevésbé rendszeresen voltak együtt, aztán otthagyta a lányt Blomkvistért, és egy szó magyarázat nélkül. El sem köszönt, azt sem mondta, hogy el akarja hagyni az országot. Armanskijnak sem mondott semmit, sem a lányoknak az Evil Fingersben. Biztos azt hiszik, hogy meghalt, vagy teljesen elfelejtették – sosem volt központi alakja a társaságnak.

Ekkor jutott eszébe, hogy George Blandtól sem köszönt el Grenadán, és hogy hátha most is fel-alá járkál a tengerparton őt keresve.

Visszaemlékezett rá, mit mondott neki Blomkvist a tiszteleten és bizalmon alapuló barátságról. Én meg csak úgy eltékozlom a barátaimat. Elgondolkozott, itt él-e még Mimmi, és hogy nem kellene-e megpróbálnia elérni valahogyan.

Az estét és az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy szortírozta a papírjait, összerakta a számítógépeit és szörfözött a neten. Megkukkantotta a befektetéseit, és kiderült, hogy jobban áll, mint egy évvel ezelőtt.

Rutinból átvizsgálta Bjurman gépét is, de semmi olyat nem talált a levelezésében, amelyből arra következtethetett volna, hogy nem tartja be a szabályokat. Úgy tűnt, hivatalos és magánéletét is szinte a vegetáció szintjére csökkentette. Alig e-mailezett, és amikor felment az internetre, leginkább pornóoldalakat nézegetett.

Hajnali kettőkor kapcsolta ki a gépet. A hálószobába ment, levetkőzött, és egy szék támlájára tette a ruháit. A fürdőszobában sokáig nézte magát a tükörben, vizsgálgatta szögletes, aszimmetrikus arcát, és új melleit. Aztán a tetoválást a hátán – gyönyörű volt, tekergőző, vörös-zöld-fekete sárkány. Az egy év alatt, amíg utazgatott, vállig megnövesztette a haját, de grenadai tartózkodása vége felé nekiesett az ollóval. Még mindig összevissza meredezett.

Érezte, hogy történt vagy épp történik az életében valami gyökeres változás. Talán a milliárdos vagyon, hogy nem kellett megfontolnia minden fillért, mielőtt kiadta. Talán a felnőttség, ami megkésve bár, de édesanyja halálával végképp belépett az életébe.

A melloperáció miatt a mellbimbójából kivették a karikát. Később kivette az alsó ajkából, majd Grenadán a bal szeméremajkából is – kidörzsölődött a környéke, most már nem is értette, egyáltalán minek lövette be annak idején.

Ásított, és a nyelvéből is kicsavarta a golyót, ami hét évig volt benne. Egy tálba tette, a mosdó melletti polcra. Olyan üresnek érezte a száját. A fülcimpáiban lévő karikákon kívül már csak két piercingje volt: egy másik karika a bal szemöldökében és egy strassz a köldökében.

Végül bemászott az új paplanja alá. Az ágy, amit vett, óriási nagy volt: úgy érezte, mintha egy focipályán feküdne. Beburkolózott a paplanba, és sokáig töprengett.