4. FEJEZET

Január 10., hétfő – január 11., kedd

Salander gépe délben szállt le a stockholmi Arlanda repülőtéren. A repülési időhöz hozzájött még a Barbadoson, a Grantly Adams reptéren eltöltött kilenc óra. A British Airways nem engedte felszállni a gépet, amíg egy halványan arabra emlékeztető külsejű utast el nem vittek kihallgatni, elhárítva ezzel a lehetséges terrorfenyegetést. Így aztán a londoni Gatwicken Salander lekéste a svédországi gépet, és egész éjjel várnia kellett, mire felszállhatott egy másikra.

Körülbelül úgy érezte magát, mintha egy zsák banán volna, amit túl sokáig hagytak a napon. Csak a táskája volt nála, a PowerBookkal, a Dimenziókkal és egy váltás ruhával. Nem is ellenőrizték, ahogy átment a zöld kapun. Szakadó havas cső fogadta, ahogy leszállt a reptéri buszról.

Habozott. Egész életében mindig a legolcsóbb megoldásokat kellett választania, és még nem szokott hozzá, hogy több mint hárommilliárd koronája van, amit az internettel kombinált régimódi szélhámosság segítségével szedett össze. Néhány perc ázás-fázás után úgy döntött, a fenébe a szabályzattal, és leintett egy taxit. Megadta a sofőrnek a lundagatani címét, majd álomba merült a hátsó ülésen.

Csak akkor jött rá, hogy a régi lakcímét mondta be, mikor a sofőr megrázta a vállát a Lunda-gatanon, hogy felébressze. Azt mondta, meggondolta magát, és megkérte, vigye el inkább a Götgatsbackenre. Bőséges borravalót adott dollárban, majd káromkodott egyet, amikor kiszállva pocsolyába lépett. Farmer, póló és egy vékony vászonkabát volt rajta. A lábán szandál és rövid pamutzokni. Besietett egy boltba, ahol sampont, fogkrémet, szappant, kefirt, tejet, kenyeret, sajtot, tojást, mirelit fahéjas csigát, kávét, teát, savanyú uborkát, almát, egy jó nagy pizzát meg egy doboz Marlboro Lights-ot vásárolt. A hitelkártyájával fizetett.

Miután kijött a boltból, elgondolkodott, merre induljon. Mehetett a Svartensgatán vagy a Hökens Gatán a Slussen felé. Utóbbi ellen az szólt, hogy akkor el kellett sétálnia a Millennium szerkesztősége előtt, kockáztatva, hogy összefut Blomkvisttel. Aztán úgy döntött, azért nem fog kitérőt tenni, hogy őt elkerülje. Bár ez volt a kicsivel hosszabb út, elindult a Slussen felé, majd a Hökens Gatáról jobbra fordult a Mosebacke Torgra. Átvágott a téren a Nővérek szobra mellett a Södra Színház előtt, majd fel a domboldalon a Fiskragatanra. Megállt a lakóház előtt, és töprengve felnézett rá. Nem érezte az otthonának.

Körülnézett. Félreeső helyen lakott a Södermalm-sziget közepén. Nem volt nagy a forgalom, ami tetszett neki. Könnyű volt követni, ki járkál a környéken. Nyáron szívesen sétáltak erre az emberek, de télen csak az jött ide, akinek tényleg dolga volt a környéken. Most alig látott egy-két embert – mindenesetre senkit, akit felismert, vagy aki őt felismerhette volna. Salander lerakta a bevásárlószatyrot a latyakba, hogy előkaparja a kulcsait. Felliftezett a legfelső emeletre, és kinyitotta az ajtót, amin a V. Kulla feliratú névtábla állt.

Miután ehhez az óriási összeghez jutott, és ezzel élete végéig (vagy ameddig hárommilliárd korona kitarthat) anyagilag függetlenné vált, Salandernek egyik első dolga volt lakást szerezni. Az ingatlanpiac új terület volt a számára. Eddig csak használati tárgyakba fektetett be pénzt, amiket vagy azonnal készpénzben, vagy ésszerű részletekben ki tudott fizetni. A legnagyobb kiadást eddig a számítógépei meg a könnyű Kawasaki motor jelentették. Utóbbi hétezer koronába került – a bolondnak is megéri. Nagyjából ugyanennyi ment el a különböző pótalkatrészekre, és több hónap a nagyjavításra. Autót szeretett volna, de nem mert venni, mivel nem tudta, hogy illeszti bele a költségvetésébe.

Gyorsan rájött, hogy a lakásvásárlás egészen más tészta. A Dagens Nyheter online kiadásának hirdetéseivel kezdte, amelyek tanulmányozása, mint kiderült, külön tudományág volt:

1 h.szoba + nappali/étkező, gyönyörű kil., a Södra Pu. közelében, 2.7 mkr vagy a legmagasabb ajánlat. Kiadó: 5510/hó.

3 sz.+ konyha, parkra néző. Högalid, 2,9 mkr.

2¹/₂ sz., 47 nm, felúj. fürdő, új csövek 1998. Gotlandsgatan. 1,8 mkr. Kiadó: 2200/hó.

Véletlenszerűen felhívott néhány számot, de azt sem tudta, mit kérdezzen. Hamarosan olyan hülyének érezte magát, hogy fel is hagyott a próbálkozással. Inkább január első vasárnapján elindult, és megnézett két lakást. Az egyik a Vindragarvägenen volt, messze kint a Reimers-holmon, a másik a Heleneborgsgatanon. Hornstull közelében. A reimersholmi lakás világos volt, négyszobás, kilátással a Längholmenre és Essingenre. Akár meg is felelt volna. A másik lakás egy lyuk volt, kilátással a szomszéd házra.

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy fogalma sem volt, hol akar lakni, milyen lakásban, és milyen kérdéseket kellene feltennie új otthonával kapcsolatban. Még soha nem jutott eszébe elköltözni a negyvenhét négyzetméteres lundagatani lakásból, ahol a gyerekkorát töltötte. Akkori bizalmasa, Holger Palmgren jóvoltából amint tizennyolc éves lett, a lakás az ő tulajdonába került. Lehuppant a nappaliban és egyben irodában álló göröngyös kanapéra, és gondolkodni kezdett.

A lundagatani lakás az udvarra nézett. Szűk volt, és a legkevésbé sem kényelmes. A hálószobából a szemközti tűzfalra látott. A konyhából a ház mögötti utcára és a pincelejáróra. A nappaliból egy utcai lámpára és egy nyírfa néhány ágára.

Az első szempontja tehát az új lakással kapcsolatban az volt, hogy legyen belőle kilátás.

Nem volt erkélye, és mindig irigykedett a fölötte lakó szerencsésekre, akik a sajátjukon egy ponyva alatt, hideg sörrel a kezükben töltötték a meleg nyári napokat. A második szempont tehát az erkély lett.

Hogy nézzen ki a lakás? Eszébe jutott Blomkvisté – hatvanöt négyzetméteres, egyterű padlástér a Bellmanngatanon, kilátással a városházára és a Slussen zsilipeire. Szeretett ott lenni. Kellemes, ritkásan bútorozott lakást akart, amit egyszerű karbantartani. Ez volt a harmadik szempont.

Évekig élt szűkös helyeken. A konyhája mindössze tíz négyzetméteres volt, egy kis asztalnak és két széknek volt csak hely benne. A nappalija húsz négyzetméter. A hálószoba tizenkettő. A negyedik szempont így az volt, hogy az új lakás tágas legyen, és rendelkezzen gardróbbal is. Na meg, hogy berendezhessen benne egy normális irodát, és legyen jó nagy hálószobája, ahol kinyújtózhat.

A fürdőszobája egy ablaktalan kis kamra volt, a cementpadlóval és műanyag tapétával, amit lehetetlenség volt teljesen megtisztítani. Így aztán csempézett padlót akart és nagy fürdőszobát. Azt szerette volna, ha a mosógép a lakásban van, nem lenn a pincében. Azt akarta, hogy a fürdőszobának friss illata és nyitható ablaka legyen.

Ezután következtek az ingatlanügynökségek online ajánlatai. Másnap már korán reggel fölkelt, hogy benézzen a Nobel Ingatlanhoz, amelyről azt hallotta, a legjobb Stockholmban. Régi fekete farmert, bőrdzsekit és bakancsot húzott. Megállt egy pultnál, és egy harmincöt év körüli szőke nőt figyelt, aki éppen belépett a Nobel honlapjára, és fényképeket töltött fel az eladó lakásokról. Végül odajött egy alacsony, pocakos középkorú férfi, ritkás vörös hajjal. Őt kérdezte meg, milyen lakást tud ajánlani. A férfi meglepetten kapta fel a fejét, majd öreguras hangon megkérdezte:

– Aztán a szülei tudják-e, hogy költözést fontolgat, kislány?

Salander jeges pillantást vetett rá, mire a férfi befejezte a kuncogást.

– Lakást szeretnék – mondta.

A férfi megköszörülte a torkát, és segélykérően nézett a gépnél ülő kollégájára.

– Nos igen. És milyen lakásra gondolt?

– Azt hiszem, valahol a Söderben, erkéllyel, kilátással a vízre, ablakos fürdőszobával és lehetőleg mosókonyhával. És kellene hozzá egy zárható helyiség is, ahol a motoromat tarthatnám.

A számítógépnél ülő nő felnézett és Salanderre bámult.

– Motort? – kérdezte a ritkás hajú férfi. Salander bólintott.

– És… ööö… megtudhatnám a nevét?

Salander megmondta, majd megkérdezte az övét. A férfi Joakim Perssonként mutatkozott be.

– Nos, az a helyzet, hogy itt Stockholmban elég drága mulatság lakást venni…

Salander csak annyit kérdezett, hogy mit tud ajánlani.

– Milyen munkát végez?

Salander egy pillanatig gondolkodott. Hivatalosan szabadúszó volt; gyakorlatilag csak Dragan Armanskijnak és a Milton Securitynek dolgozott, de az elmúlt egy évben ez is rendszertelenné vált. Három hónapja semmilyen munkát nem végzett nekik.

– Per pillanat semmilyet – mondta.

– Hát akkor… gondolom, még tanul.

– Nem, nem tanulok.

Persson megkerülte a pultot, kedvesen átkarolta Salander vállát, és lassan a kijárat felé kezdte terelni.

– Nos, tudja, Salander kisasszony, néhány év múlva boldogan várjuk vissza, de valamivel több pénzre lesz szüksége, mint amennyi a malacperselyében van. Az a helyzet, hogy egyheti zsebpénz aligha fogja ezt fedezni – jóakaratúan megcsipkedte az arcát. – Úgyhogy jöjjön vissza később, és majd akkor keresünk önnek egy helyes kis zugot.

Salander egy-két percig álldogált a Nobel Ingatlan bejárata előtt. Szórakozottan eltöprengett rajta, mit szólna Persson uraság, ha a kirakat üvegén berepülne egy Molotov-koktél. Aztán hazament, és bekapcsolta a PowerBookot.

Tíz perc alatt feltörte a Nobel Ingatlan belső rendszerét a jelszavak segítségével, amiket a pult mögött ülő nőtől lesett el, amikor az begépelte őket a képek feltöltése előtt. További három percbe telt, míg kiderítette, hogy a nő által használt gép egyben a cég hálózati szervere is – szerencsétlen banda –, és újabb háromba, hogy a rendszer mind a tizennégy gépéhez hozzáférjen. Mintegy két óra múltán végzett Persson személyes adataival, és felfedezte, hogy az elmúlt két évben hétszázötvenezer korona jövedelemről felejtett el említést tenni az adóhivatalnak.

Letöltötte a szükséges fájlokat, elküldte az adóhatóságnak egy amerikai szerverről üzemeltetett e-mail címről, aztán kitörölte az elméjéből Persson urat.

A nap további részét a Nobel által kínált ingatlanok böngészésével töltötte. A legdrágább egy kisebb palota volt Mariefred mellett, ahova egyáltalán nem vágyott. Puszta dacból a második legdrágábbat választotta, egy óriási lakást a Mosebacke Torg tőszomszédságában.

Alaposan átnézte a fényképeket és az alaprajzokat, végül úgy döntött, hogy a lakás túlteljesíti az elvárásait. Aznap este felhívta Jeremy MacMillant, a gibraltári MacMillan & Marks ügyvédi irodától, aki egy, még általa is nagyvonalúnak tartott összegért cserébe cégeket alapított, melyek a korrupt üzletembertől, Hans-Erik Wennerströmtől egy éve ellopott pénzt kezelték.

Most megint igénybe vette MacMillan szolgálatait. Utasította, hogy lépjen kapcsolatba a Nobel Ingatlannal, és a Wasp Enterprises nevében vegye meg a Fiskargatanon, a Mosebacke Torg közelében található lakást. Négy napba került, és egy olyan összegbe, amelytől felszaladt a szemöldöke. Plusz MacMillan ötszázalékos tiszteletdíjába. Még azon a héten beköltözött két doboz ruhával és ágyneművel, egy matraccal meg némi konyhafelszereléssel. Három hétig a matracon aludt, közben utánanézett a plasztikai sebészeteknek, elintézett néhány ügyet (beleértve egy éjszakai látogatást bizonyos Nils Bjurman ügyvédnél), és előre kifizette régi lakása lakbérét, valamint a villany- és egyéb számlákat.

Aztán bejelentkezett az olaszországi klinikára. Miután onnan elbocsátották, ült egy római szállodában, és azon töprengett, mitévő legyen most. Visszatérhetett volna Svédországba folytatni az eddigi életét, de különböző okok miatt hallani sem akart Stockholmról.

Nem volt semmilyen szakmája, és a Milton Securitynél sem tudta elképzelni a jövőjét. Nem Armanskij hibája volt. Ő valószínűleg azt szerette volna, hogy teljes munkaidőben dolgozzon nála, és a vállalati gépezet hasznos alkatrészévé váljon, de huszonöt évesen sem a megfelelő képzettsége nem volt meg ehhez, sem azt nem akarta, hogy ötvenévesen még mindig csaló vállalkozók után szimatoljon. Ez egy érdekes hobbi volt, nem egy életre szóló hivatás.

A másik ok, amiért vonakodott visszatérni Stockholmba, Blomkvist volt. A városban bármikor összefuthatott „Kalle »Köcsög« Blomkvisttel”, és pillanatnyilag semmire sem vágyott ennél kevésbé. A férfi megbántotta. Annyit megértett, hogy nem szándékosan. Tulajdonképpen tisztességesen viselkedett. Az ő hibája volt, hogy „beleszeretett”. Maga a kifejezés is egy önellentmondás volt, ha „Lisbeth »Rohadt Dög« Salanderről” volt szó.

Blomkvistról köztudott volt, hogy szereti a nőket. Salander nyilvánvalóan csak egy érdekes kis kitérő volt, valaki, akin megkönyörült, amikor szüksége volt rá, és jobb nem akadt. Aztán gyorsan továbbállt kellemesebb társaságot keresni. Salander elátkozta magát, amiért megnyitotta a páncélját, és beengedte a férfit az életébe.

Miután magához tért, minden kapcsolatot megszakított vele. Nem volt könnyű, de erőt vett magán. Legutóbb a metrón látta a Gamla Stan állomás peronjáról. Egy teljes percig nézte, majd úgy döntött, nem maradt benne egy szikrányi érzelem sem, mert az olyan lenne, mint elvérezni. Kurva anyád! A férfi pont akkor vette észre őt, amikor becsukódott az ajtó, és kutató tekintettel nézte, ő pedig megfordult, és elment, ahogy a metró elindult.

Képtelen volt felfogni, miért próbál olyan makacsul kapcsolatban maradni vele a férfi. Mi az isten ő, valami segélyprogram, amiből nem akar kimaradni? Minden alkalommal, amikor e-mailt küldött neki, kényszerítenie kellett magát, hogy olvasatlanul törölje.

Stockholm tehát a legkevésbé sem vonzotta. Eltekintve a munkájától, néhány leépített hálótársról és a csajoktól az Evil Fingers nevű jó öreg rockkocsmában, nem is ismert senkit a szülővárosában.

Az egyetlen ember, akit valamennyire is tisztelt, Armanskij volt. Nem volt könnyű meghatározni, mit is érez iránta. Kicsit mindig meglepte, hogy vonzódik hozzá. Ha a férfi nem lett volna ennyire idős, ennyire konzervatív és ennyire nős, még azt is megfontolta volna, hogy esetleg belemegy vele valamibe.

Elővette a határidőnaplóját, és az atlasz részéhez lapozott. Nem volt még Ausztráliában, sem Afrikában. Olvasott a piramisokról és Angkor Vatról, de nem járt egyiknél sem. Nem utazott Hong Kong-ban a Kowloon és Victoria között járó kompon, nem búvárkodott a Karib-tengerben, és nem üldögélt a thai tengerparton. Néhány gyors üzleti utat leszámítva a szomszédos országokba, a Baltikumba, na meg persze Zürichbe és Londonba, nem is hagyta még el Svédországot. Igazság szerint Stockholmot is alig.

Eddig nem engedhette meg magának.

Kinézett a hotel ablakából a római Via Garibaldira. A város tele volt romokkal. Aztán döntött. Felvette a dzsekijét, lement a recepcióra, és megérdeklődte, van-e a közelben utazási iroda. Lefoglalt egy csak oda szóló jegyet Tel-Avivba, és a következő néhány napban Jeruzsálem óvárosában sétálgatott, meglátogatta az Al-Aksza mecsetet és a Siratófalat. Bizalmatlanul méregette a sarkokon álló fegyveres katonákat, majd elrepült Bangkokba, és az év hátralevő részét utazgatással töltötte.

Egyetlen dolog volt, amit tényleg meg kellett tennie. Kétszer elment Gibraltárba. Első alkalommal átvilágította a férfit, akit a pénze kezelésével bízott meg. Másodjára pedig megbizonyosodott arról, hogy rendesen végzi a dolgát.

Furcsa érzés volt ennyi idő után elfordítani a kulcsot saját fiskargatani lakása zárjában.

A bevásárlószatyrot és a táskáját letette az előszobában, majd beütötte a négyjegyű kódot, amivel kikapcsolta a riasztót. Aztán kibújt nedves ruháiból, és az előszoba padlójára dobta őket. Meztelenül a konyhába ment, bedugta a hűtőt a konnektorba, és elpakolta az ételt, majd kiment a fürdőszobába, és tíz percig állt a zuhany alatt. Megette a mikróban felmelegített pizzát és egy almát. Kinyitotta az egyik dobozt, amivel idehurcolkodott, és párnát, lepedőt meg egy takarót vett ki belőle. Kicsit furcsa szaguk volt, miután egy éve el voltak pakolva. Megágyazott a matracon, a konyha melletti szobában.

Tíz másodperccel azután, hogy a feje a párnához ért, elaludt, és tizenkét óráig fel sem ébredt. Aztán felkelt, bekapcsolta a kávéfőzőt, maga köré csavart egy takarót, majd leült az ablak mellé, és cigarettázva nézte Djurgårdent és a Saltsjönt, lenyűgözve a fényektől.

Másnap Salandernek sűrű napja volt. Reggel hétkor lépett ki a lakásból. Mielőtt elment volna, kinyitotta a lépcsőház szellőzőablakát, a pótkulcsot vékony kis rézdrótra erősítette, és felkötötte az ereszcsatorna egyik tartóvasára. A tapasztalat megtanította arra, hogy mindig tartson egy kulcsot készenlétben.

Odakint fagyos volt az idő. Salander vékony, elnyűtt farmert vett fel, amelynek az egyik farzsebe alatti szakadáson kilátszott kék bugyija. Felül póló volt rajta, és meleg pulóver, amelynek a gallérja már kezdett kirojtosodni. Megtalálta kopott, szegecses vállú bőrdzsekijét is, és elhatározta, hogy keres egy szabót, aki majd kipótolja a zsebek gyakorlatilag már nem is létező bélését. Lábára vastag zoknit és bakancsot húzott. Kellemes, meleg viselet volt.

A St. Paulsgatanon lesétált a Zinkensdammra, majd régi lakásához a Lundagatanra. Először is megnézte, ott van-e még a pincében a Kawasaki. Megveregette az ülését, majd felment a lakáshoz, amelynek ajtaját úgy kellett benyomnia a kazalnyi kéretlen levéltől.

Fogalma sem volt, mit kezdjen a lakással, így amikor egy éve elment Svédországból, a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy automatikus kifizetést rendelt meg a havi számlákra. Még mindig volt a lakásban néhány lomtalanításról és kiárusításról összehordott bútor, csorba bögre, két ósdi számítógép és egy halom papír. Érték semmi.

Hozott a konyhából egy szemeteszsákot, és öt perc alatt szétválogatta az igazi postát a szórólapoktól. Volt egy pár levél, főleg bankszámlakivonatok és fizetési papírok a Miltontól. A gyámság alá tartozás egyik előnye volt, hogy adóügyekkel nem kellett foglalkoznia – az ilyen témájú posta látványosan hiányzott. Személyes levelet egy teljes év alatt mindössze hármat kapott.

Az első Greta Molander ügyvédtől jött, aki Salander anyjának végrendeletét hajtotta végre. Úgy kezdődött, hogy az anya vagyonából Lisbeth Salander és testvére, Camilla fejenként 9312 koronát örökölt. Az említett összeg rákerült a bankszámlájára. Kérem, erősítse meg, hogy megérkezett. Salander a dzsekije belső zsebébe tömte a levelet.

A másodikat Mikaelsson igazgatónő küldte az Äppelvikken nyugdíjasotthonból. Barátságos hangon emlékeztette, hogy az édesanyja személyes tárgyait még mindig ott őrzik egy dobozban. Lenne szíves ellátni őket instrukciókkal arra vonatkozóan, hogy mit kezdjenek velük? A levél végén figyelmeztette, hogy ha Salander vagy a testvére (akinek nem tudják a címét) nem jelentkezik az év végéig, helyhiány miatt kénytelenek lesznek kidobni a holmikat. Látta, hogy a levél júniusi keltezésű, és előkapta a mobilját. A doboz még ott volt. Elnézést kért, amiért eddig nem válaszolt, és megígérte, hogy másnap beugrik érte.

Az utolsó levél Blomkvisttől jött. Pillanatnyi gondolkodás után felbontatlanul a táskájába dobta.

Telepakolt egy dobozt mindenfélével, amit meg akart tartani, és taxival ment vissza Mosebackéba. Kisminkelte magát, szemüveget és vállig erő szőke parókát vett, majd a táskájába tett egy Irene Nesser névre szóló norvég útlevelet. Megnézte magát a tükörben, és úgy gondolta, hogy bár Irene Nesser hasonlít egy kicsit Lisbeth Salanderre, mégiscsak egy egészen más ember.

Miután gyorsan bekapott egy brie sajtos bagettet tejeskávéval a götgatani Café Édenben, leballagott a Ringvägenre egy autókölcsönzőhöz, ahol Irene Nesser egy Nissan Micrát bérelt. A város délnyugati szélen lévő IKEA-ba hajtott, átfutotta a katalógust, és felírta a termékek számát. Hozott néhány gyors döntést.

Vett két homokszínű kanapét, öt karosszéket, két kerek nyírfa asztalt, egy dohányzóasztalt és még néhány kisebb asztalkát. A raktárból még rendelt két tárolót, két könyvespolcot, két tévéállványt és egy szekrényt. Előjegyeztetett még egy háromajtós ruhásszekrényt és két komódot is.

Az ágyon és az éjjeliszekrényeken sokat gondolkodott, mire kiválasztotta a megfelelőt. A biztonság kedvéért vett egy ágyat abba a szobába is, amit nem használt. Nem mintha vendégeket szándékozott volna fogadni, de hát, ha már ott volt, úgy gondolta, csak bebútorozza.

A fürdőszobában már eleve volt egy faliszekrény, törülközőtartó és egy mosógép, amit az előző tulaj hagyott ott. Csak szennyestartót kellett vennie.

Hátra volt még a konyhabútor. Némi habozás után egy üvegtetejű bükkfa konyhaasztal és négy színes szék mellett döntött.

Irodabútorra is szüksége volt, és eredetileg „munkaállomást” keresett, külön szekrénykékkel a számítógépek és billentyűzetek számára. Végül megcsóválta a fejét, és megrendelt egy sima, bükkfa borítású, döntött tetejű, lekerekített sarkú íróasztalt és egy kis iratszekrényt.

Sokáig gondolkodott a széken – elvégre jó pár órát tervezett eltölteni benne –, és végül a legdrágább modellt választotta.

Bejárta az áruházat, és vett egy halom lepedőt, párnahuzatot, kéztörlőt, paplant, takarót, párnát, evőeszközt, tányérokat, edényeket, vágódeszkát, három nagy szőnyeget, néhány asztali lámpát és hatalmas mennyiségű irodaszert – mappákat, dobozokat, papírkosarakat meg ilyesmit.

A Wasp Enterprises kártyájával fizetett, mint Irene Nesser. Azt is kérte, hogy az árukat szállítsák házhoz, és szereljék össze. A számla valamivel többet tett ki kilencvenezer koronánál.

Délután ötre ért vissza aSöderbe, és még volt ideje benézni az Axelsson elektronikai üzletbe, ahol vett egy negyvennyolc centis tévét és egy rádiót. Még épp zárás előtt esett be egy horns-gatani boltba, ahol porszívót vett. A Mariahallenen még beszerzett egy moppot, felmosószert, vödröt, mosóport, szappant, fogkefét és egy óriási adag vécépapírt.

A pánikszerű vásárlás végére elfáradt, de elégedett volt. A vásárolt holmikat a kocsiban hagyta, és bezuhant a hornsgatani Café Javába. Elkért egy újságot a szomszéd asztalról, megtudta, hogy még mindig a szocdemek vannak kormányon, és egyébként sem történt Svédországban semmi falrengető, míg távol volt.

Nyolcra otthon volt. A sötétség leple alatt kipakolta az autót, és mindent felhordott V. Kulla lakásába. Ott hagyott mindent egy kupacban, az előszobában, majd fél órán át parkolóhelyet keresett. Aztán vizet engedett a jacuzziba, ami három embernek is elég nagy volt. Egy pillanatra eszébe jutott Blomkvist. Mielőtt azt a levelet meglátta volna, hónapokig nem is gondolt rá. Azon tűnődött, otthon van-e, és ott van-e nála az aBerger nő.

Aztán nagy levegőt vett, hasra fordult és a víz alá merült. Kezét a mellére tette, ujjaival megszorította a mellbimbóit, és addig tartotta vissza a levegőt, míg belefájdult a tüdeje.

Erika Berger főszerkesztő az órájára nézett, amikor Blomkvist belépett. Majd' negyedórát késett a megbeszélésről, melyet minden hónap második keddjén hajszálpontosan tíz órakor tartottak. Ilyenkor tekintették át a jövőre vonatkozó terveket, hónapokra előre vázolták a magazin tartalmát.

Blomkvist elnézést kért a késésért, és motyogott valami magyarázatfélét. Bergeren kívül az értekezleten részt vett még Malin Eriksson szerkesztőasszisztens, Christer Malm társtulajdonos és művészeti vezető, Monika Nilsson riporter, valamint Lottie Karim és Henry Cortez részmunkaidős újságírók. Ezúttal azonban egy új arc is feltűnt a Berger irodájában álló kis asztalnál, pedig a főszerkesztőnek nem volt szokása kívülállókat beengedni a Millennium értekezleteire.

– Az úr Dag Svensson – mondta Erika. – Szabadúszó. Megveszünk tőle egy cikket.

Blomkvist kezet rázott a férfival. Svensson szőke volt, kékszemű, kefefrizurát és háromnapos szakállat viselt. Harminc körül járhatott, és pofátlanul jó formában volt.

– Általában évi egy-két tematikus számot adunk ki – folytatta Berger ott, ahol abbahagyta. – Ezt a cikket a májusi számban szeretném felhasználni. A nyomdát április 27-ére foglaltuk le, tehát jó három hónapunk van a cikkek megírására.

– És mi a téma? – kérdezte Blomkvist, miközben kávét töltött magának a termoszból.

– Dag egy sztori vázlatával keresett meg, ezért is hívtam el ide. Dag, folytatná innen?

– Leánykereskedelem – mondta Svensson. – Elsősorban a Baltikumból és Kelet-Európából származó lányok. Hogy az elejéről kezdjem, azért kerestem meg a Milleniumot, mert könyvet írok a témáról, és hallottam, hogy újabban könyvkiadással is foglalkoznak.

Mindenki elképedt. A Millennium Kiadó eddig egészen pontosan egy kötetet adott ki, Blomkvist tavalyi könyvét a milliárdos Wennerström cégbirodalmáról. A könyv Svédországban a hatodik kiadásnál járt, ezenkívül lefordították norvégra, németre és angolra, és már készült a francia fordítás is.

– Olyan rengeteg könyvet azért nem adunk ki – válaszolta óvatosan Blomkvist.

Svensson kissé elmosolyodott.

– Ezt tudom. De ha úgy gondolják, megtehetik.

– Vannak sokkal nagyobb kiadók – mondta Blomkvist. – Jobban kiépítettek.

– Kétségkívül – szólt közbe Berger. – De már egy éve fontolgatjuk, hogy továbblépünk ezen a területen. Nyilván emlékszel rá, hogy két szerkesztőségi értekezleten is felvetettük, és mindenkinek tetszett az ötlet. Kevés – évi három-négy – könyvben gondolkodunk, méghozzá különböző témájú riportkötetekben. És kezdetnek épp jó volna ez a téma.

– Szóval leánykereskedelem – mondta Blomkvist. – Meséljen.

– Már négy éve kutakodom. A barátnőm, Mia Johansson ismertetett meg a témával. Ő kriminológus és a gender studies^*** szakértője. Korábban a Bűnmegelőzési Központban dolgozott, és jelentést írt a szexkereskedelemről.

– Találkoztam vele – szólalt meg hirtelen Eriksson. – Meginterjúvoltam két éve, amikor arról írtam, hogy hogyan kezelik a bíróságok a férfiakat és a nőket.

Svensson ismét elmosolyodott.

– Az felkavarta kicsit az állóvizet. De a leánykereskedelmet is már hat éve kutatja. Így ismerkedtünk meg. Az internetes szexkereskedőkről akartam írni, és valaki szólt, hogy ő tud erről egyet-mást. Tudott is. Hogy rövidre fogjam: együtt kezdtünk dolgozni, én mint újságíró, ő mint kutató. Közben összejöttünk, és tavaly óta együtt is élünk. Le akar doktorálni, idén fogja megvédeni a disszertációját.

– Tehát Ő disszertációt ír, ön meg…

– Én meg ugyanennek a populárisabb változatát, a saját kutatásaimmal kiegészítve. Ezt foglalnám össze abban a cikkben, amit Erikának felvázoltam.

– És mi lenne a sztori?

– Nos, van egy kormányunk, amely elég kemény törvényt hozott a szexkereskedelemről. Van rendőrségünk, amelynek az a dolga, hogy ezt a törvényt betartassa, és vannak bíróságaink, nekik kell ugyebár elítélni a szexbűnözőket. Így hívjuk a prostituáltak kuncsaftjait, lévén az ilyen szolgáltatás elfogadása bűncselekmény. Ezenkívül van médiánk is, amely szünet nélkül ontja a felháborodott cikkeket a témában. Satöbbi, satöbbi. Ugyanakkor a lakosság számához viszonyítva Svédország az elsők között van az Oroszországból és a Baltikumból importált prostituáltak számát tekintve.

– Tudja ezt bizonyítani?

– Ez nem titok. Még csak nem is újdonság. Az újdonság az, hogy mi tucatnyi lánnyal is beszélgettünk. A legtöbbjük tizenöt-húsz éves. A kelet-európai nyomorból azzal csábítják őket Svédországba, hogy itt majd rendes munkát kapnak, de ehelyett egy lelkiismeretlen szexmaffia markába kerülnek. Olyan dolgokat élnek át, amiket egy mozifilmben sem lehetne bemutatni.

– Értem.

– Ez Mia disszertációjának központi témája. De a könyvemnek nem.

Mindenki érdeklődve figyelt.

– Mia interjút készített a lányokkal. Én a szállítókat és az ügyfélkört derítettem fel.

Most Blomkvist mosolyodott el. Ez a Svensson olyasfajta újságíró, amilyet ő kedvel: egyenesen a téma közepébe vág.

– És talált valami érdekeset?

– Azt bizonyítani tudom, hogy az Igazságügy-minisztérium egyik embere, aki egyike volt a szexkereskedelmi törvény megfogalmazóinak, legalább két lányt használt, olyanokat, akiket a maffia hozott Svédországba. Az egyikük tizenöt éves volt.

– Ejha!

– Három éve éjjel-nappal ezen a sztorin dolgozom. A könyvben esettanulmányok lesznek a kuncsaftokról. Három rendőr is van köztük, az egyik a nemzetbiztonsági hivatalnál dolgozik, egy másik az erkölcsrendészeten. Van még öt ügyvéd, egy ügyész és egy bíró. És három újságíró, akik közül ez egyik cikkezett is a témában. A magánéletében megerőszakolósat játszik egy tizenéves tallinni kurvával… Csak hát ő nincs benne a játékban. Azon gondolkodom, hogy nyilvánosságra hozom a neveket. Atombiztos bizonyítékaim vannak.

Blomkvist füttyentett.

– Mivel újra felelős kiadó lettem, szeretném nagyon alaposan átnézni az anyagot. Legutóbb, amikor nem ellenőriztem eléggé a forrásaimat, három hónapra leültettek.

– Ha tényleg közzé akarják tenni a cikket, az egész dokumentációt átadom. De csak egy feltétellel vagyok hajlandó eladni a cikket a Millenniumnak.

– Dag azt akarja, hogy a könyvet is adjuk ki – mondta Berger.

– Pontosan. Azt akarom, hogy nagyot szóljon, és jelenleg a Millennium a leghitelesebb és legnyíltabb magazin az országban. Nem hinném, hogy bárki más ki merne adni egy ilyen könyvet.

– Szóval, ha nincs könyv, nincs cikk? – kérdezte Blomkvist.

– Szerintem van benne fantázia – mondta Eriksson. Cortez is helyeslően mormogott.

– A cikk és a könyv két különböző dolog – mondta Berger. – Az újság tartalmáért Mikaelnek kell vállalnia a felelősséget. A könyvért viszont a szerzőnek.

– Tudom – mondta Svensson. – Nem riaszt vissza. Abban a pillanatban, hogy a könyv kijön, Mia feljelentést tesz mindenki ellen, akit megnevezek benne.

– Hú, de marha nagy balhé lesz ebből… – mondta Cortez.

– Ez még csak a fele a történetnek – felelte Svensson. – Utánanéztem azoknak is, akik hasznot húznak a leánykereskedelemből. Szervezett bűnözésről van szó.

– Ki van benne?

– Egy rakás senki. Nem tudom, mire számítottam, amikor belevágtam ebbe, de úgy gondoltuk – vagy legalábbis gondoltam –, hogy a „maffia” irányítását valahol felsőbb körökben kell keresni. Biztos sok amerikai filmet láttam. Az ön cikke Wennerströmről – fordult Mikael felé – megmutatta, hogy néha valóban ez a helyzet. De Wennerström bizonyos értelemben kivétel. Én egy csomó brutális, szadista senkiházit derítettem fel, akik írni-olvasni is alig tudnak; fingjuk nincs a szervezésről vagy a stratégiáról. Van kötődésük néhány motoros bandához és egyéb hasonló szervezethez, de a szexbizniszt alapvetően egy kupac szarjankó viszi nálunk.

– Igen, ezt a cikkében is leírja – mondta Berger. – Vannak törvényeink a leánykereskedelem ellen, évi több millió korona közpénzzel támogatjuk a rendőrséget és a bíróságot, hogy felszámolják, és egy rakás bunkót sem képesek lekapcsolni.

– Ez iszonyatos tiprása az emberi jogoknak, de az érintett lányok olyan alacsonyan vannak a társadalmi ranglétrán, hogy a jogrendszert nem is érdeklik. Nem szavaznak, svédül is alig tudnak, épp csak annyit, hogy összehozzanak egy menetet. A szexkereskedelemmel kapcsolatos bűncselekmények 99,99százalékát nem is jelentik a rendőrségnek, és amiket igen, azok sem nagyon jutnak el a vádemelésig. Valószínűleg ez a svédországi bűnözés legnagyobb jéghegye. Képzeljék el, ha a bankrablásokat is ilyen nagyvonalúan kezelnék! Ez a hozzáállás csak úgy lehetséges, hogy a rendszer nem akar foglalkozni vele. Tallinni és rigai kamaszlányok bántalmazása nem egy ügy. Egy kurva, az csak egy kurva.

– Akkor mi legyen? – kérdezte Berger.

– Nekem tetszik – mondta Blomkvist. – Nyíltan beszélünk valamiről, amivel érdemben nem hajlandóak foglalkozni. Végül is ezért van az egész Millennium.

– És ezért vagyok én is itt – tette hozzá Nilsson. – A kiadó meg csak vállalja a felelősséget!

Mindenki nevetett, kivéve Blomkvistet.

– Csak ő volt elég őrült ahhoz, hogy elvállalja – mondta Berger. – Ezt májusban tesszük közzé, és ugyanakkor jönne ki a könyve is.

– Miért, már kész a könyv? – hökkent meg Blomkvist.

– Nem. A vázlat van kész, de a szövegnek csak a fele. Ha rábólintanak a kiadásra, és kapok némi előleget, akkor módom lesz kizárólag ezzel foglalkozni. A kutatással már majdnem megvagyok. Pár apróbb részlet van még hátra – valójában csak ellenőrzöm, amit már tudok. No meg kuncsaftokkal is találkoznom kell.

– Úgy fogunk eljárni, mint a Wennerström-könyvvel – mondta Malin. – A tördeléshez kell egy hét, a nyomtatáshoz kettő. Márciusban és áprilisban egyeztetünk, és az egészet összefoglaljuk tizenöt oldalon. Ha április 15-re megkapjuk a kéziratot, lesz idő a forrásokat is ellenőrizni.

– Akkor a feladatok – gyorsított Berger. – Malin, te tervezed meg a tematikus számot. A jövő hónaptól ez lesz a legfontosabb dolgod; Daggal együtt megszerkesztitek a kéziratot. Lottie, ez azt jelenti, hogy márciustól májusig ideiglenesen te vagy az asszisztensem. Teljes munkaidős leszel, és majd Malin vagy Mikael segít, ahogy az idejük engedi.

Eriksson bólintott.

– Mikael, te leszel a könyv szerkesztője – Berger Svenssonra nézett. – Mikael sosem vallaná be, de eszeveszetten jó szerkesztő és kutató. A könyve minden egyes szavát mikroszkóp alatt fogja megvizsgálni. Minden pici részletre úgy csap le, mint a héja. Hízelgő, hogy velünk akarja kiadatni a könyvét, de van itt a Millenniumnál néhány speciális probléma. Van néhány ellenségünk, akiknek minden vágya, hogy kicsináljanak minket. Ha bármivel kirukkolunk, annak száz százalékig stimmelnie kell. Kevesebbet nem engedhetünk meg magunknak.

– Kevesebbet magam sem szeretnék.

– Helyes. De kibírja, hogy valaki egész tavasszal a háta mögött áll, és egyfolytában kritizálja, amit leír?

Svensson elvigyorodott, és Blomkvist felé fordult.

– Állok elébe.

– Tematikus szám lesz, tehát még több cikkre van szükség. Mikael, szeretném, ha te írnál a szexkereskedelem gazdasági vonatkozásairól. Évente mennyi pénzről van szó? Kinek származik pénze a leánykereskedelemből, és hova megy az a pénz? Elképzelhető-e, hogy egy része kormányzati zsebekben landol? Mónika, te nézz utána a szexuális bántalmazásnak általában. Beszélj ilyen női menhelyekkel, szakemberekkel, orvosokkal, szociális munkásokkal. Ti ketten meg Dag megírjátok a kiegészítő cikkeket. Henry, kell egy interjú Mia Johanssonnal. Ki ő, mit kutat, mire jutott? Aztán bemész a rendőrségre, és esettanulmányokat készítesz a jelentésekről. Christer, képek… Nem tudom, hogy fogjuk ezt illusztrálni. Találd ki.

– Mi sem egyszerűbb, mint ezt illusztrálni. Már-már giccses. Nem lesz vele gond.

– Csak még valami – mondta Svensson. – Van a rendőrségen egy törpe kisebbség, akik piszok jól végzik a dolgukat. Esetleg jó lenne beszélni velük is.

– Nevek vannak? – kérdezte Cortez.

– Sőt telefonszámok is.

– Csodás – mondta Berger. – A májusi szám témája tehát a leánykereskedelem. Azt kell kihoznunk, hogy ez az emberi jogok megsértése, és a lánykereskedőket ugyanúgy kell kezelni, mint a háborús bűnösöket vagy a halálbrigádok tagjait. Na, akkor munkára!