2. FEJEZET

December 17., péntek

Nils Erik Bjurman ügyvéd letette a kávéscsészét, és a Stureplanon álló Café Hedon ablaka előtt áramló embertömeget nézte. Bár látta őket, nem vett tudomást egyikükről sem.

Lisbeth Salanderre gondolt. Elég gyakran előfordult ez vele.

És amit gondolt, attól fortyogott benne a düh.

Salander tönkretette. Ezt soha nem felejtette el neki. Átvette tőle az irányítást, és megalázta őt. Ráadásul eltörölhetetlen nyomát hagyta ennek a testén. Egészen pontosan a hasán. Az ágyához bilincselte, különböző módokon megalázta, és rátetoválta, hogy SZADISTA DISZNÓ VAGYOK, ALÁVALÓ FÉREG ÉS ERŐSZAKTEVŐ.

A stockholmi bíróság jogilag cselekvésképtelennek nyilvánította Salandert. Őt jelölték ki a gyámjának, a lány tehát függő helyzetbe került. Attól kezdve, hogy először megpillantotta, fantáziált róla. Nem tudta megmagyarázni miért, egyszerűen ezt váltotta ki belőle.

Amit ő – egy ötvenöt éves ügyvéd – tett, az elítélendő volt, és semmilyen módon nem védhető. Ezt nagyon jól tudta. De attól a két évvel ezelőtti naptól fogva, hogy megpillantotta, nem bírt ellenállni a lánynak. A törvény, az alapvető erkölcs vagy a gyámként ráruházott felelősség – egyik sem számított többé.

Különös lány volt – felnőtt, de a külseje alapján könnyen gyereknek lehetett nézni. Ő irányította az életét, rendelkezett a lány fölött. Olyan aktája volt, hogy senki nem hitt volna neki, akkor sem, ha azt állítja, hogy megerőszakolták. A vizsgálatok alapján rengeteg szexuális kapcsolata volt, igencsak könnyűvérű lánynak tartották. Egy szociális munkás jelentése alapján azt sem lehetett kizárni, hogy Salander tizenhét évesen pénzt fogadod el szexuális szolgáltatásokért. Egy rendőrjárőr idősebb, részeg férfire lett figyelmes, aki egy fiatal lánnyal üldögélt a padon a Tantolunden parkban. Rajtuk ütöttek, de a lány nem volt hajlandó felelni a kérdéseikre, a férfi pedig annyira részeg volt, hogy nem lehetett belőle információt kinyerni.

Bjurman számára egyértelmű volt a következtetés: Salander egy kurva, annak is a legaljáról. Nem volt kockázat. Ha a lány a gyámügyhöz fordul is, senki sem hitt volna neki.

Ideális játékszer volt – felnőtt, könnyűvérű, jogilag cselekvésképtelen, és függött tőle.

Ez volt az első alkalom, hogy kihasználta egy ügyfelét. Eddig eszébe sem jutott, hogy olyasvalakivel kezdjen, akihez munkakapcsolat fűzi. Szexuális szükségletei kielégítéséhez mindig prostituáltakat vett igénybe. Diszkrét volt, és jól fizetett; csak hát a prostituáltak mindig csupán színleltek. Szolgáltatást vett igénybe egy nőtől, aki közben nyögött, és a szemét forgatta. Eljátszotta a szerepét, de hamisan, mint valami vásári komédiában.

Amíg házas volt, a feleségén is megpróbált uralkodni, de ő meg simán belement, így ez is csak egy játék maradt.

Salander személyében kínálkozott a tökéletes megoldás. Védtelen volt, de se családja, se barátai: igazi áldozat, megérve rá, hogy kifosszák. Alkalom szüli a tolvajt.

És aztán váratlanul összezúzta. Visszavágott, olyan érővel és eltökéltséggel, amit nem is nézett ki belőle. Megalázta. Megkínozta. Éppen csak, hogy nem pusztította el.

Az azóta eltelt csaknem két évben Bjurman élete drámaian megváltozott. Miután Salander akkor éjjel meglátogatta, úgy érezte, megbénult – gyakorlatilag képtelen volt tisztán gondolkozni, és elszánni magát a cselekvésre. Bezárkózott, nem vette fel a telefont, még a rendszeres ügyfeleivel sem volt képes tartani a kapcsolatot. Két hét után betegszabadságra ment. A titkárnőjének kellett lebonyolítania a levelezését, lemondania a tárgyalásokat, és megfékeznie a felbőszült ügyfeleket.

Nap mint nap szembesült a tetoválással a testén. Végül levette a tükröt a fürdőszoba ajtajáról.

Nyár elején tért vissza az irodájába. Ügyfelei többségét átadta a kollégáinak. Csak azokat a cégeket tartotta meg, amelyekkel levélben is érintkezhetett, személyes találkozás nélkül. Egyetlen aktív ügyfele Salander maradt – minden hónapban jelentést és pénzügyi mérleget küldött a gyámhivatalnak. Pontosan követte alány. Minden jelentés gyötrelmes emlékeztető volt a lány létezésére, de nem volt más választása.

Bjurman a nyarat és az őszt tehetetlen, dühös tanakodással töltötte. Aztán decemberre összekapta magát, és Franciaországba utazott üdülni. Közben egy Marseille melletti plasztikai sebészet specialistájával megbeszélte, mi a legjobb módja a tetoválás eltávolításának.

A sebész rosszul leplezett elképedéssel vizsgálgatta a hasát. Végül javasolt néhány megoldást. Az egyik, mondta, alézeres kezelés lenne, de a tetoválás nagyméretű, és a tű mélyre hatolt, félő, hogy mégis egy sorozat bőrátültetésre lesz szükség. Drága lesz, és sokáig tart majd.

Az elmúlt két évben Bjurman összesen egyszer látta Salandert.

Azon az éjszakán, amikor megtámadta, és uralkodni kezdett az életén, elvitte a lakása és egyben irodája pótkulcsait. Megmondta, hogy ügyelni fogja, és akkor jelenik meg, amikor a legkevésbé számít rá. Már majdnem elkezdett hinni abban, hogy ez üres fenyegetés, de a zárat nem merte kicseréltetni. A figyelmeztetés egyértelmű volt: ha valaha is ágyban találja egy nővel, Salander közzéteszi a kilencvenperces videót, amin az látható, ahogy Bjurman megerőszakolja őt.

Tavaly januárban egyszer hajnali háromkor riadt fel. Felkapcsolta a lámpát, és majdnem felordított ijedtében, mert az ágy végénél, nem egészen két méterre tőle, mint valami kísértet, ott állt Salander. Az arca sápadt volt, és kifejezéstelen. Kezében ott tartotta asokkolóját.

– Jóreggelt, ügyvéd úr – mondta. – Kérem, ne haragudjon, amiért ilyenkor felébresztettem.

Te jó Isten, eddig is itt volt? Amíg aludtam?

Nem tudta eldönteni, blöfföl-e a lány. Megköszörülte a torkát, és mondani akart valamit, de Salander leintette.

– Egyetlen okból tettem. Hamarosan elmegyek, elég hosszú időre, írja csak tovább ahavi jelentéseket, de ne postázza nekem, hanem küldje erre a hotmailes címre.

A kabátzsebéből összehajtott cédulát vett elő, és az ágyra dobta.

– Ha a gyámügy látni akar, vagy bármilyen más okból szükség van a jelenlétemre, írja meg. Értve vagyok?

Bjurman összeszorította a fogát. Nem mert azzal próbálkozni, hogy megkeresi alányt, mert megfenyegette, hogy ha megteszi, átadja a videót a hatóságoknak. Hónapok óta azon gondolkodott inkább, hogy mit fog mondani, ha végül Salander keresi fel őt. A védelmére semmit nem tudott felhozni. Csak az emberségére próbálhatott meg hatni. Meggyőzni – ha egyszer hagyja beszélni –, hogy pillanatnyi elmezavarban tette, amit tett, megbánta, és szeretné kárpótolni. Ha azzal szüntethette volna meg a fenyegetést, amit a lány jelentett a számára, porban csúszni is hajlandó lett volna.

– Mondanom kell valamit – motyogta szánalmasan. – Arra szeretnélek kérni, hogy bocsáss meg…

A lány csendben hallgatta a könyörgést. Aztán egyik lábát az ágyra tette, és undorodva nézett rá.

– Na, ide figyeljen, Bjurman. Maga egy perverz állat. Semmi okom nincs megbocsátani magának. De ha rendesen viselkedik, elengedem, amint visszavonták a határozatot a cselek-vőképtelenségemről.

Addig nézte, amíg a férfi lehajtotta a fejét. Azt akarja, hogy megalázkodjak.

– Amit egy éve mondtam, tartom. Egy botlás, és már megy is a videó a gyámügynek. Ha megpróbál megkeresni, úgy, hogy nem én mondtam magának, akkor közzéteszem a felvételt. Ha valami balesetben meghalnék, akkor más teszi közzé. És ha még egyszer hozzám ér, megölöm.

Bjurman hitt neki.

– Még valami. Amint elengedem, azt csinál, amit akar. De addig a közelébe sem megy annak a marseille-i klinikának. Ha elkezdi a kezelést, megint kitetoválom, de akkor a homlokát.

Honnan a kurva életből tud a klinikáról?

A következő pillanatban a lány már ott sem volt. Csak a kattanást hallotta, ahogy bezárta a lakás ajtaját. Tényleg mintha egy szellem látogatta volna meg.

Attól a pillanattól fogva gyűlölte Lisbeth Salandert, olyan hévvel, amely vörösen izzó acélként égett az agyában, és egész életét egyetlen eszelős vággyá változtatta, melynek célja a lány elpusztítása volt. Fantáziált róla, hogyan fogja megölni. Arról álmodozott, hogy hason fog csúszni a lába előtt, kegyelemért könyörögve. De nem kap kegyelmet. A torkára fonja a kezét, és addig fojtogatja, míg csak szusz van benne. Ki akarta vájni a szemét, és kitépni a szívét. El akarta törölni a föld színéről.

Paradox módon ez volt az a pillanat is, amikor érezte, hogy újra használható, és felfedezett magában valami különös lelki egyensúlyt. Megszállottja lett a nőnek, minden ébren töltött percében rá gondolt. De már újra ésszerűen gondolkodott. Ha meg akarja találni a módját az elpusztításának, rendet kell tennie a fejében. Az élete új célt és értelmet kapott.

Befejezte az üres fantáziálást, és inkább elkezdte megtervezni a lány halálát.

Blomkvist mintegy másfél méterrel haladhatott el Bjurman háta mögött, ahogy két pohár gőzölgő tejeskávéval Erika Berger főszerkesztő asztala felé tartott a Café Hedonban. Sem ő, sem Berger nem hallott meg Nils Bjurmanról, így nem is figyeltek fel arra, hogy ott van.

Berger fintorogva arrébb tolt egy hamutartót, hogy helyet csináljon a poharának. Blomkvist a szék támlájára tette a kabátját, maga elé húzta a hamutartót, és rágyújtott. Berger, aki ki nem állhatta a cigarettafüstöt, dühösen nézett rá. Blomkvist elfordította a fejét, hogy ne fújja rá a füstöt.

– Azt hittem, leszoktál.

– Ideiglenes visszaesés.

– Én meg a cigiszagú pasikkal való szexelésről fogok leszokni – eresztett meg egy csábos mosolyt Berger.

– Sebaj. Van elég lány, aki nem ilyen kényes – mosolygott vissza Blomkvist.

Berger a szemét forgatta.

– Na, mi a baj? Add elő gyorsan, mert húsz perc múlva randizom Charlie-val a színházban. – Charlie Charlotta Rosenberg volt, egy gyerekkori barátnője.

– Azzal a csajjal van probléma, aki tapasztalatot szerezni van nálunk – felelte Blomkvist. – Az oké, hogy a barátnőd lánya, de még nyolc hétig maradni akar, és nem hiszem, hogy addig kibírnám.

– Láttam, milyen kiéhezve méreget. Természetesen elvárom, hogy úriemberként viselkedj.

– Erika! Az a liba tizenhét éves, de agyilag csak tíz, és akkor még sokat mondok.

– Csak szimpatikus vagy neki. Lehet, hogy a hőst bálványozza benned.

– Tegnap este fél tizenegykor felcsöngetett hozzám, és fel akart jönni egy üveg borral.

– Hoppá.

– Hoppá bizony. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, nem is nagyon gondolkoztam volna, de maholnap negyvenöt leszek.

– Ne is emlékeztess rá. Egyidősek vagyunk.

A Wennerström-ügy bizonyos hírnevet hozott Blomkvistnek. Az elmúlt évben a legvalószínűtlenebb helyekre és eseményekre hívták meg. Olyan emberek dobáltak csókot neki, akikkel kezet sem fogott még. Elsősorban nem médiaszemélyiségek voltak – azok közül nagyjából mindenkivel jóban vagy rosszban volt már –, hanem úgynevezett kulturális szereplők és másodosztályú sztárocskák, akik most közeli barátjaiként akartak feltűnni. Menő volt Mikael Blomkvistet meghívni vacsorára vagy egy partira. A szokásos válasz a „remekül hangzik, de sajnos be vagyok táblázva” volt.

A sztárság egyik árnyoldala volt az óriási tömegű pletyka is. Egy ismerőse aggodalmasan közölte, hogy úgy hallotta, Blomkvist elvonókúrán volt. Valójában Blomkvist teljes drogfogyasztása tizenéves kora óta mintegy fél tucat jointból állt, valamint egyszeri kokainhasználatból, tizenöt éve egy holland rockbanda énekesnőjével. Ami az alkoholt illeti, kizárólag magánjellegű vacsorákon vagy bulikon ivott olykor a kelleténél többet. Bárokban ritkán fogyasztott többet egy korsó erős sörnél. Az otthoni bárszekrényében állt néhány üveg vodka és házasítatlan skót whisky, de semmi több. Az is szinte már abszurd volt, hogy milyen ritkán nyúlt hozzájuk.

Blomkvist egyedülálló volt. Baráti körén belül és kívül is köztudott volt azonban a tény, hogy vannak alkalmi kapcsolatai, ami további pletykákat indított útjára. A spekulációk leggyakoribb tárgya Erika Bergerrel folytatott hosszú viszonya volt. Aztán valaki feldobta, hogy bármelyik nőt megkaphatja, és a hírnevét arra használja, hogy bekefélje magát Stockholm éjszakai életébe. Egy névtelenségbe burkolózó újságíró azt is sürgette, hogy kérjen segítséget a szexfüggőségből való kigyógyuláshoz.

A sok alkalmi kapcsolat igaz volt. Tudta magáról, hogy egész jól néz ki, de nem tartotta kie-melkedően vonzónak a külsejét. Azt viszont gyakran hallotta, hogy van benne valami, ami felkelti a nők érdeklődését. Berger azt mondta, önbizalmat és biztonságot sugároz egyszerre, és megvan benne a képesség, hogy megnyugtassa a nőket. Nem volt fenyegető vagy bonyolult dolog lefeküdni vele, viszont sok örömmel kecsegtetett. És Blomkvist szerint ez pontosan így volt jól.

De leginkább azokkal a nőkkel élvezte a kapcsolatot, akiket jól ismert és szeretett, így nem véletlenül kezdett viszonyt Bergerrel húsz évvel ezelőtt, fiatal újságíró korában.

Mostani hírneve folytán azonban olyan mértékig megnőtt a nők érdeklődése iránta, hogy azt már ő maga is bizarrnak tartotta. Főleg azt, ahogy az ifjú hölgyek a legváratlanabb körülmények között voltak képesek felbukkanni.

De Blomkvistet nem indították be a rövid szoknyás, tökéletes testű kamaszlányok. Fiatalabb korában is idősebb – néha sokkal idősebb – és tapasztaltabb barátnői voltak. Aztán a korkülönbség szép lassan kiegyenlítődött. Salander határozottan az ellenkező irányba tett lépés volt.

És ez volt az, amiért olyan sietve találkozót kért Bergertől.

A Millennium felvett egy végzős médiaiskolást, hogy tapasztalatot szerezzen; ez szívesség volt Bergertől az egyik barátjának, de nem túl különleges dolog, minden évben volt egy-két gyakornokuk. Blomkvist udvariasan köszönt a lánynak, és gyorsan rájött, hogy azt a legkevésbé sem érdekli a riporteri munka, leszámítva, hogy benne akar lenni a tévében.

A lány egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy a közelében legyen. Ő úgy tett, mintha észre sem venné harsány megnyilvánulásait, de ezzel csak arra ösztökélte, hogy megkettőzze az erőfeszítéseit. Ez a dolog kezdett fárasztóvá válni.

Berger nevetésben tört ki.

– Atyaisten, hát téged szexuálisan zaklatnak a munkahelyeden!

– Ricky, szörnyű ez a csaj! Én nem akarom megbántani vagy zavarba hozni, de már előre félek, mivel jön legközelebb.

– Rád van indulva, és még túl fiatal ahhoz, hogy kifejezze.

– Nagyon tévedsz. Pontosan tudja, hogy fejezze ki, és halálra bosszantja, hogy nem kapom be a csalit. Semmi szükségem rá, hogy megint buja rocksztárként emlegessenek, aki mindent megdug, ami mozog.

– Na jó, hadd értsem meg rendesen a problémát. Szóval este felcsöngetett hozzád?

– Egy üveg borral. Bulizott egy haverjánál nem messze, és úgy akart tenni, mintha csak véletlenül tévedt volna arra.

– És mit mondtál neki?

– Nyilván nem engedtem be. Azt mondtam, rosszkor jött, mert nálam van egy barátom.

– Hogy fogadta?

– Hál nem örült, de elment.

– És most mit akarsz, mit csináljak?

– Szedd le rólam! Azt hiszem, hétfőn komolyan el fogok beszélgetni vele. Vagy leállítja magát, vagy páros lábbal rúgom ki.

Berger pár pillanatig gondolkodott.

– Hadd beszéljek vele én. Barát kell neki, nem szerető.

– Én nem tudom, mi kell neki, de…

– Mikael. Én már átmentem azon, amin most ő. Majd én beszélek vele.

Ahogy mindenki, aki tévét nézett, vagy egyetlen újságot is elolvasott az elmúlt egy évben, Bjurman is hallott Mikael Blomkvistról. De a Café Hedonban nem ismerte fel, és arról sem tudott, hogy bármifajta kapcsolat lenne Salander és a Millennium között, Egyébként is túlságosan lefoglalták saját gondolatai, semmint hogy a külvilágra figyelt volna.

Amióta mentális bénasága elmúlt, egyetlen feladat izgatta szakadatlanul.

Salandernek a birtokában volt egy videó a megerőszakolásáról, amit rejtett kamerával vett fel. Meg is nézette vele. Lehetetlen volt jóindulatúan értelmezni. Ha valaha is a gyámhatóság vagy, Isten ments, a média kezébe kerül, az ő karrierjének, szabadságának és életének vége. Ismerte a magatehetetlen személy sérelmére elkövetelt nemi erőszak büntetési tételeit: a különböző súlyosbításokkal együtt legalább hat év letöltendő börtönbüntetés nézett ki érte. De egy kellően fanatikus ügyész az emberölési kísérlet bizonyítására is fel tudta volna használni a videó egy részletét. Majdnem megfojtotta ugyanis a lányt, amikor az aktus hevében az arcára szorított egy párnát. Most mindennél jobban kívánta, hogy bárcsak ne végzett volna félmunkát.

Úgysem hiszik el, hogy a lány mindvégig játszott vele. Elcsábította azzal a kislányos szemével, a testével, ami olyan volt, mint egy tizenkét évesé. Kiprovokálta, hogy megerőszakolja őt. Sosem fogják belátni, hogy ez az egész csak színjáték volt. Előre kitervelte…

Először is meg kellett szereznie azt a videót, és megbizonyosodni róla, hogy nincs másolat. Ez kulcsfontosságú volt.

Semmi kétsége nem volt afelől, hogy egy ilyen boszorkánynak, mint Salander, vannak ellenségei. Bjurmannak viszont volt annyi előnye velük szemben, hogy hozzáférhetett a lány orvosi kartonjaihoz és pszichiátriai leleteihez. Azon kevés ember egyike volt Svédországban, aki tudta a titkait.

A személyi akta, amit másolatban kapott a gyámügytől, mikor elvállalta a gyámságot, tizenöt oldalon vázolta Salander felnőtt életet: a bíróság által kijelölt pszichiáterek szakvéleményét, a határozatot a gyámság alá helyezésről, valamint egy bankszámlakivonatot az előző évről.

Újra és újra átolvasta. Aztán módszeresen elkezdett információkra vadászni Salander életéről.

Ügyvédként nagy gyakorlata volt abban, hogyan szerezhet adatokat a hatóságok nyilvántartásaiból. A lány gyámjaként pedig szabad betekintése volt az egyébként bizalmasan kezelt orvosi aktákba is. Minden dokumentumhoz hozzájuthatott, amelynek köze volt Salanderhez.

Így is hónapokba telt, mire összerakta az életét, az általános iskolai értesítőktől kezdve a szociális munkásokéin át a rendőrségi jelentésekig és a bírósági határozatokig. Beszélgetett a lány állapotáról dr. Jesper H. Lödermannal, a pszichiáterrel, aki Salander tizennyolcadik születésnapján javasolta a gondozásba vételt. Löderman röviden összefoglalta az esetet. Mindenki nagyon segítőkész volt. Egy nő a szociális segélyszolgálatnál még hálálkodott is neki, amiért ilyen eltökélten próbálja megérteni Salander életének minden apró részletét.

Valóságos aranybányára lelt a gyámügyi hivatal archívumában porosodó két notesz formájában. Elődje, Holger Palmgren ügyvéd írta tele őket, aki szemlátomást mindenkinél jobban ismerte Salandert. Palmgren minden évben lelkiismeretesen jelentést küldött a gyámügynek, de Salander valószínűleg nem tudta, hogy közben magának is szorgalmasan jegyzetelt. Miután két éve agyvérzést kapott, a noteszek a gyámügyhöz kerültek, ahol azonban úgy tűnt, senki nem olvasta el őket.

Palmgren Salanderről alkotott képe egész más volt, mint amit a hatóságok jelentéseiből ki lehetett silabizálni. Nyomon követte küzdelmes életét az engedetlen tinédzserkortól a Milton Securityig, ahol a lány Palmgren kapcsolatainak köszönhetően kapott állást. Bjurman azt is látta a jegyzetekből, hogy Salander nem afféle fénymásoló, kávét főző irodai lótifuti volt a cégnél – ellenkezőleg, valódi munkája volt, valódi átvilágításokat végzett Dragan Armanskijnak, a Milton igazgatójának. Palmgren és Armanskij láthatóan jól ismerték egymást, és időről időre eszmét cseréltek kis védencükkel kapcsolatban.

Úgy tűnt, Salandernek egész életében két barátja volt, és mindketten a pártfogoltjuknak tekintették. Palmgren eltűnt a színről. Armanskij maradt az egyetlen lehetséges veszélyforrás. Bjurman elhatározta,hogy igyekszik elkerülni.

A noteszekből sok minden kiderült. Bjurman megértette, hogyan derített ki róla annyi mindent Salander. Arról ugyan továbbra sem volt elképzelése, hogyan szerzett tudomást a francia klinikán tett látogatásáról, de sok minden másról fellebbent a titok. Abból élt, hogy mások életében kutakodott. Ez azonnali óvintézkedésekre késztette, és mivel Salandernek kulcsa volt a lakásához, ügyelt rá, hogy semmilyen, az üggyel kapcsolatos papírt ne tartson ott. Mindent összepakolt egy kartondobozba, és levitte Stallarholmen melletti nyaralójába, ahol egyre több időt töltött magányos töprengéssel.

Minél többet olvasott Salanderről, annál inkább meg volt győződve róla, hogy a lány orvosi eset. Megborzongott, amikor csak visszaemlékezett rá, hogy az ágyához bilincselte. Teljesen biztos volt benne, hogy habozás nélkül megöli, ha okot ad rá. Az egyik orvosi jelentés szerint mindenfajta társadalmi gátlásnak híján volt. Bjurman mindezt nagyon szépen össze tudta foglalni: ez egy kibaszott elmebeteg gyilkos. Egy időzített bomba. Egy büdös kurva.

Palmgren noteszeiben a végső választ is megtalálta. Az ügyvéd ugyanis több alkalommal naplószerűen lejegyezte Salanderrel folytatott beszélgetéseit. Vén bolond. Két ilyen beszélgetés során használta azt a kifejezést, hogy „amikor azok a »gonosz dolgok« történtek”. Palmgren nyilvánvalóan magától Salandertől kölcsönözte ezeket a szavakat, de nem volt világos, mire vonatkoznak.

Bjurman leírta, hogy „gonosz dolgok”. A gondozásban töltött évek? Vagy egy konkrét támadás? A magyarázatnak ott kellett lennie valahol a megszerzett iratok között.

Elővette a tizennyolc éves Salander pszichiátriai értékelését, és ötödik vagy hatodik alkalommal is átolvasta. Valamit eddig biztosan nem vett észre. Ott voltak nála az általános iskolai naplók kivonatai, az eskü alatt tett nyilatkozat, hogy Salander anyja alkalmatlan a lánya gondozására, és jelentések különféle nevelőotthonokból.

Tizenkét éves korában indult valamitől útjára az őrület. Egyéb fehér foltok is voltak az életrajzában. Nagy meglepetésére felfedezte például, hogy Salandernek van egy ikerhúga, akiről eddig egyetlen dokumentum sem tett említést. Uramisten, kettő van belőle! Arra azonban még csak utalást sem talált, hogy mi történt vele.

Az apa ismeretlen volt, és arra sem talált magyarázatot, miért nem tudta Salandert gondozni az anyja. Talán megbetegedett, és ez indította útjára a folyamatot, beleértve a gyermekpszichiátrián töltött időszakokat is. De most már az is biztos volt, hogy Salanderrel tizenkét-tizenhárom éves korában történt valami. Gonosz dolgok… Valamiféle trauma. Arról viszont semmi sem volt Palmgren jegyzetei között, hogy mi lehetett az.

Az egyik pszichiátriai értékelésben aztán rábukkant egy hivatkozásra – egy l99l. március 12-én kelt rendőrségi jelentés számára –, ami viszont nem volt csatolva a dokumentumhoz. A hivatkozást kézzel írták az ő példányának margójára. Mikor kikérte a kérdéses jelentést, közölték vele, hogy azon az „Ő Királyi Fensége rendeletére SZIGORÚAN TITKOS” pecsét áll, de küldhet egy kérvényt az illetékes minisztériumhoz.

Bjurman akadályba ütközött. A tény, hogy a rendőrség titkosította egy tizenkét éves gyerek ügyének aktáit, önmagában nem volt meglepő – bármilyen oka lehetett a személyiségi jogok védelmének. De ő Salander gyámja volt, és ezáltal jogosult minden rá vonatkozó dokumentum tanulmányozására. Képtelen volt felfogni, miért kell külön kérvényeznie egy ilyen aktába való betekintést.

Beadta a kérvényt. Két hónap múlva megkapta az elutasító választ. Mi lehet olyan szigorúan titkos egy kislány ügyének tizennégy éves aktájában? Miféle fenyegetést jelenthet ez a svéd kormányra?

Visszatért Palmgren naplójához, hogy megpróbálja kisakkozni, mik lehettek azok a „gonosz dolgok”. De semmilyen nyomot nem talált. Palmgren és gyámolítottja biztosan szót váltottak erről, de sosem írták le. A „gonosz dolgok”-ra való utalások a második notesz végen voltak. Talán Palmgrennek már nem volt ideje leírni saját következtetéseit ezekről a nyilvánvalóan sorsdöntő eseményekről, mielőtt agyvérzést kapott.

Palmgren volt Salander bizalmasa a lány tizenhárom éveskorától fogva, tizennyolcadik születésnapjától kezdve pedig a gyámja. Nem sokkal azután lépett tehát a színre, hogy a „gonosz dolgok”megtörténtek, és a lány a gyermekpszichiátriára került. Esélyes volttehát, hogy tudta, mi történt.

Visszatért a gyámügy archívumához, és ezúttal megtalálta Palmgren részletes megbízását. Első pillantásra az irat csalódást keltett: kétoldalnyi háttérinformáció. Salander anyja alkalmatlan volt a gyerekek gondozására; a két gyermeket el kellett különíteni egymástól; Camilla Salandert nevelőszülőknél helyezték el; Lisbeth Salander a St. Stefan kórház gyermekpszichiátriai osztályára került. A szöveg semmilyen lehetséges alternatíváról nem beszélt.

De miért? Csak egy rejtélyes feljegyzés: „Tekintettel az 1991. március 12-én történtekre, a szociális segélyszolgálat úgy döntött…” – és megint a hivatkozás a titkosított rendőri jelentésre. De itt a jelentést készítő rendőr neve is fel volt tüntetve.

Bjurman megütközött a név láttán. Ismerte. Nagyon is jól ismerte, és ez a felfedezés egészen új megvilágításba helyezte a dolgokat. Így is újabb két hónapjába került megszerezni a jelentést, ezúttal egészen más módszerekkel. Negyvenhét A4-es oldalból állt, valamint további pár oldal jegyzetből, amelyet egy hatéves időszak során csatoltak hozzá. És végre fényképek. Meg a név.

Te jó ég… ez nem lehet igaz…

Létezett még valaki, akinek oka volt ugyanolyan szenvedélyesen gyűlölni Salandert, mint neki.

Volt egy szövetségese, olyasvalaki, akire sohasem gondolt volna.

Bjurman kizökkent merengéséből, amikor egy árny vetült a Café Hedon asztalára. Felnézett, és meglátott egy szőke… az óriás volt az egyetlen szó, ami ráillett. Visszahőkölt, és beletelt néhány pillanatba, mire összeszedte magát.

A férfi, aki lenézett rá, két méternél is magasabb volt, és elképesztően izmos testalkatú. Nyilvánvalóan testépítő. Kifejezetten ijesztő volt a külseje. Szőke haja oldalt le volt nyírva, csak a feje tetején hagyta meg valamennyire. Arca tojásdad volt, és meglépően lágy, szinte gyerekes. Jégkék szemében viszont szikrányi gyengédség sem csillogott. Fekete bőrdzsekit viselt, kék inget fekete nyakkendővel és ugyancsak fekete nadrágot. Bjurman a kezére figyelt fel utoljára. A férfinak mindene nagy volt, de a keze egyenesen hatalmas.

– Bjurman ügyvéd úr?

Európai akcentussal beszélt, de olyan furcsa, magas hangon, hogy Bjurmannak nehezére esett visszafojtani a mosolygást. Bólintott.

– Megkaptuk a levelét.

– Ki maga? Én nem magával…

A hatalmas kezű férfi már Bjurmannal szemben ült, és leintette.

– De mégis velem kell beszélnie. Mondja el, mit akar.

Bjurman habozott. A gondolatát is utálta, hogy ki legyen szolgáltatva egy idegennek. De muszáj volt. Emlékeztette magát, hogy nem ő az egyedüli, akinek rendezetlen ügye van Salanderrel. Meg kellett szereznie a szövetségest. Halkan beszélve előadta, miről is lenne szó.