1. FEJEZET

December 16., csütörtök – december 17., péntek

Lisbeth Salander letolta a napszemüvegét az orrára, és kikukucskált szalmakalapja karimája alól. Látta, hogy az a nő a 32-es szobából kilép a hotel ajtaján, és odamegy az egyik zöld-fehér csíkos napozóágyhoz a medence mellett. Tekintetét a földre szegezte, járása bizonytalannak tűnt.

Salander eddig csak messziről látta. Úgy becsülte, harmincöt év körül járhat. Vállig érő barna haja volt, ovális arca, és olyan teste, mintha most lépett volna ki egy fehérnemű-katalógusból. Fekete bikinit viselt, szandált és lilás üvegű napszemüveget. Délies amerikai akcentussal beszélt. Sárga kalapját a napozóágy mellé tette, és intett a pultosnak Ella Carmichael bárjában.

Salander az ölébe tette a könyvét, kortyolt a jegeskávéból, és a cigarettásdobozért nyúlt. Fejét meg sem mozdítva a látóhatár felé pillantott. A hotel előtt álló pálmafákon és rododendronokon túl a Karib-tengert látta. Egy jacht igyekezett északnak, Saint Lucia vagy Dominika felé. Távolabb szürke teherhajó haladt Guyana irányába. A szellő kicsit elviselhetőbbé tette a reggeli hőséget, de így is érezte, hogy egy izzadságcsepp csorog végig a homlokán. Salandert egyáltalán nem érdekelte a napozás. A nap lehető legnagyobb részét árnyékban töltötte, most is a terasz ponyvája alatt ült. Ennek ellenére mogyoróbarnára sült. Kekiszínű sort és fekete felső volt rajta.

A furcsa zenéjét hallgatta, a bár hangszóróiból. Egyébként a Sven-Ingvarst sem tudta megkülönböztetni Nick Cave-től, de ez a zene lenyűgözte. Felfoghatatlan volt számára, hogy lehet olajoshordón dobolni, az meg pláne hihetetlen, hogy ez a hordó úgy szóljon, mint semmi más a világon. Varázslatos hangokat adott ki.

Hirtelen valami zavaró érzés fogta el, és a nőre pillantott, akinek éppen ekkor vittek ki valami narancsszínű italt.

Nem az ő problémája volt, de egyszerűen nem tudta felfogni, minek maradt itt ez a nő. Négy napja, amióta a pár megérkezett, Salander rémisztő, fojtott zajokat hallott átszűrődni a szomszéd szobából. Sírást, halk, ingerült hangokat, és néha pofonok félreismerhetetlen csattanását. Az ütésekért felelős férfi – úgy gondolta, a nő férje lehet – régimódi stílusban, középen választotta el egyenes, sötét haját, és úgy tűnt, üzleti úton van Grenadában. Hogy miféle üzlet lehet az, arról Salandernek fogalma sem volt, de a férfi minden reggel öltönyben-nyakkendőben, aktatáskával a kezében jelent meg, és a szálloda bárjában kávézott, mielőtt elindult taxit fogni. Késő délután érkezett vissza, úszottegyet, és üldögélt a feleségével a medence partján. Együtt vacsoráztak, látszólag meghitten és szeretetben. A nő talán egy kicsit többet ivott a kelleténél, de nem viselkedett zavaróan.

A balhé mindig akkor tört ki a szomszéd szobában, amikor Salander lefeküdt a matematika titkairól szóló könyvével. Nem hangzott komoly bántalmazásnak. Amennyire Salander a fal túloldaláról meg tudta ítélni, inkább valami ismétlődő, unalmas vita lehetett. A legutóbbi éjszakán már képtelen volt visszafogni a kíváncsiságát. Kiment az erkélyre, hogy behallgatózzon a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A férfi majdnem egy órán át járkált fel-alá, azt hajtogatva, milyen szar alak is ő, és hogy nem érdemli meg a nőt. Hogy biztosan szélhámosnak tartja őt. A nőazt felelte, hogy nem tartja annak, és próbálta megnyugtatni. A férfi ettől csak még hevesebben mondta a magáét, míg aztán a nő megelégelte, és azt mondta neki, amit hallani akart: „Jól van, akkor szélhámos vagy!” A férfi viszont ezt ürügynek vette arra, hogy lehordja a nőt. Lekurvázta. Salander azon gondolkodott, hogy esetleg tennie kéne valamit. Elképedve hallgatta az acsarkodó fröcsögést, aminek egy pofonra emlékeztető csattanás vetett véget. Már azon volt, hogy kimegy a folyosóra, és rájuk rúgja az ajtót, amikor a szobában hirtelen csend lett.

Most, ahogy figyelmesen szemügyre vette a medencénél üldögélő nőt, észrevett egy halvány véraláfutást a vállán, és egy karmolást a csípőjén.

Néhány hónappal korábban Salander elolvasott egy cikket a római Leonardo da Vinci reptéren egy ottfelejtett Populur Science-ben, és elkezdte érdekelni a szférikus csillagászat. Hirtelen ötlettől vezérelve betért a római egyetemi könyvesboltba, és összevásárolt néhány alapművet a témában. Ahhoz azonban, hogy megértse a szférikus csillagászatot, kellettek bizonyos matematikai alapok. Így aztán az elmúlt pár hónapban utazásai során egyéb könyvesboltokbais be-betért, és keresgélte a témába vágó könyveket.

Rendszertelenül és különösebb célkitűzés nélkül tanult, egészen addig, amíg be nem sétált egy boltba Miamiban, ahonnan Dr. L. C. Parnault Matematikai dimenziók című munkájával (Harvard University Press, 1999) jött ki. Ez közvetlenül azelőtt történt, hogy leruccant a floridai szigetvilágba, majd elkezdte szigetről szigetre bejárni a Karib-tengert.

Járt Guadeloupe-on (két éjszaka egy ocsmány szeméttelepen), Dominikán (öt nap móka és lazítás), Barbadoson (egy éjszaka egy amerikai motelben, ahol érezhetően nem látták szívesen) és Saint Lucián (kilenc nap). Maradt volna tovább is, ha nem tesz szert egy ellenségre a kis szálloda bárjában lezengő nehézfejű fiatalkorú bűnöző személyében. Egy idő után elfogyott a türelme, kicsit fejbe verte, kijelentkezett a szállodából, és kompra szállt, Grenada fővárosa. St. George's felé. Még az országról is akkor hallott életében először, amikor megvette a jegyet.

Egy novemberi reggelen, pontosan tíz órakor szállt partra, trópusi felhőszakadás közepette. Az útikönyvből már tudta, hogy Grenadát valaha Fűszer-szigetnek hívták, és a világ egyik legnagyobb szerecsendió-termelője. A sziget, lakossága mintegy 120 ezer fő, de további 200 ezer grenadai él többek közölt az Egyesült Államokban, Kanadában és Nagy-Britanniában, ami ad némi képet hazájuk munkalehetőségeiről. A szigetet a nagy, kialudt központi vulkán, a Grand Etang köré csoportosuló hegyek borítják.

Grenada a számos apró, valamikori brit kolónia egyike. 1795-ben Julian Fedon, egy francia és fekete ősökkel rendelkező ültetvényes, a francia forradalomtól megihletve felkelést szított. Az ellenük küldött katonák agyonlőtték, felakasztották vagy megcsonkították a felkelők jelentős részét. Ami a gyarmatosító hatalmat leginkább megrázta, az az volt, hogy a szegény Fehérek, az úgynevezett petité blanc-ok is csatlakoztak Fedon lázadóihoz, a faji szempontokra való legcsekélyebb tekintet nélkül. A felkelést leverték, de Fedont sohasem fogták el; bevette magát a Grand Etang csúcsai közé, és amolyan Robin Hood-szerű népi hős lett.

Majd két évszázaddal később, 1979-ben egy Maurice Bishop nevű ügyvéd új forradalmat indított, ami az útikönyv szerint a kubai és nicaraguai diktatúrákat tekintette mintának. Salander azonban más képet kapott minderről, amikor megismerkedett Philip Campbel-lel, a tanárral, könyvtárossal és baptista lelkésszel. Az első néhány napban az ő vendégházában szállt meg. A lényeg az volt, hogy Bishop, a népszerű vezér egy őrült, ufóbolond diktátort mondatott le, aki az ország csekélyke költségvetésének egy részét repülő csészealjak megfigyelésére különítette el. Bishop gazdasági demokráciát szorgalmazott, és elsőként foglalta törvénybe a nemek egyenlőségét. Aztán 1983-ban meggyilkolták.

Ezt több száz ember lemészárlása követte, köztük a külügyminiszteré, a nőügyi miniszteré és néhány magasrangú kereskedelmi vezetőé. Majd az Egyesült Államok megszállta az országot, és bevezette a demokráciát. Grenada esetében ez azt jelentette, hogy a munkanélküliek aránya hat százalékról ötven fölé nőtt, és a kokainkereskedelem lépett elő az első számú bevételi forrássá. Campbell aggodalmasan csóválta a fejét Salander útikönyvét olvasva, és felhívta a figyelmét néhány embertípusra és környékre, amelyeket sötétedés után tanácsos volt elkerülni.

Salandernél az efféle tanácsok általában süket fülekre találtak. A grenadai alvilággal való találkozást mégis sikerült elkerülnie, ugyanis beleszeretett a Grand Anse Beachbe, a St. George'stól délre kilométereken át húzódó strandba. A ritkán látogatott parton órákig sétálgathatott anélkül, hogy találkozott volna egy lélekkel is. Átköltözött a Keysbe, a Grand Anse néhány amerikai szállodájának egyikébe, és hét hétig maradt ott, ami alatt szinte semmi mást nem csinált, mint sétált, és a ehin-up nevű helyi gyümölcsöt eszegette, ami a savanyú svéd egresre emlékeztette, és amit imádott.

Holtszezon volt, a Keys szobáinak alig egyharmadában lakott valaki. Salander egyetlen baja az volt, hogy mind a pihenését, mind a tanulását megzavarta a szomszéd szobában lappangó elfojtott rettegés.

Mikael Blomkvist becsöngetett Salander lakásába a Lundagatanon. Nem várta, hogy ajtót nyit, de felvette azt a szokást, hogy körülbelül hetente felhívta, hátha változott valami. Felemelte a levélszekrény fedelét, és ugyanazt a nagy halom szórólapot látta, mint eddig. Késő volt már, és túl sötét ahhoz, hogy megállapíthassa, mennyit nőtt a legutóbbi látogatása óta.

Még állt egy darabig a lépcső tetején, mielőtt csalódottan sarkon fordult volna. Minden sietség nélkül visszatért saját bellmansgatani lakásába, kávét tett fel, és átnézte az esti lapokat, mielőtt elkezdődött volna a Rapport, a késő esti híradó. Idegesítette és nyomasztotta, hogy nem tudja, hol van Salander.

A karácsonyi ünnepekre meghívta Salandert a sandhamni házikójába. Sokat sétáltak, átbeszélték a drámai események utóhatásait, melyek az elmúlt évben történtek velük, amikor Blomkvist átesett azon, amit ő a korai középkorúság válságának gondolt. Rágalmazás vádjával két hónapot ült börtönben, újságírói karrierje hullámvölgybe került, és szégyenszemre lemondott a Millennium magazin felelős kiadói posztjáról is. Az iparmágnás Henrik Vanger életrajzának megírása, amit remek terápiának gondolt, egy sorozatgyilkos utáni rettenetes hajszába torkollt.

A vadászat során ismerte meg Salandert. Blomkvist öntudatlanul megtapogatta a halvány heget, amit a hurok a bal füle alatt hagyott. Salander nemcsak segített neki felderíteni a gyilkos kilétét – az életét is megmentette.

A férfit újra és újra lenyűgözte a lány különös tehetségével – fotografikus memóriájával és elképesztő számítógépes ismereteivel. Saját magát Blomkvist gyakorlatilag komputeranalfabétának tartotta, de Salander úgy kezelte ezeket a masinákat, mintha az ördöggel cimborálna. Gyorsan rájött, hogy a lány világklasszis hacker, és egy, a számítógépes bűnözéssel – nem feltétlenül az ellene való harccal – foglalkozó exkluzív nemzetközi társaságban igazi legenda. A világhálón csak Wasp néven ismerték.

Simán behatolt mások számítógépébe, így szerezte meg Blomkvistnek az anyagot is, ami a férfi szakmai megaláztatását az úgynevezett „Wennerström-üggyé” változtatta – olyan fogássá, amely egy év után még mindig gazdasági büntettek után kutató nemzetközi rendőri vizsgálatok tárgya volt. Blomkvistet is azóta hívogatták különféle tv-show-kba.

Akkor, egy éve megelégedéssel gondolt erre a fogásra – úgy, mint bosszúra és rehabilitációra. De az elégedettség gyorsan elmúlt. Néhány hét alatt belefáradt, és már rosszul volt tőle, hogy újra és újra meg kellett válaszolnia ugyanazokat a kérdéseket a sajtónak és a rendőrségnek. „Sajnálom, de nem fedhetem fel a forrásaimat.” A pohár akkor telt be, amikor az angol nyelvű Azerbaijan Times riportere is felkereste. Blomkvist a lehetséges minimumra csökkentette az interjúk számát, és az utóbbi hónapokban csak a TV4 riporternőjének meghívását fogadta el, azt is csak azért, mert a nyomozás időközben új szakaszba lépett.

Blomkvist együttműködésének a TV4-es nővel egyéb dimenziói is voltak. Ő volt az első, aki lecsapott a történetre, és annak korántsem lett volna akkora hatása az ő műsora nélkül annak a napnak az estéjén, amikor a Millennium közzétette a sztorit. Blomkvist csak később tudta meg, hogy a nőnek úgy kellett foggal-körömmel kiharcolnia a szerkesztőnél, hogy ez az ügy adásba kerülhessen. Az keményen ellenállt annak, hogy megjelenést adjon „annak a bohócnak” a Millenniumtól, és egészen addig a pillanatig, amíg valóban le nem adták, messze nem volt egyértelmű, hogy a vállalat ügyvédeinek tömkelege szabad utat enged a sztorinak. A riporternő néhány felettese közölte vele, hogy ha téved, vége a karrierjének. Ő azonban a sarkára állt, és az ügyből az év sztorija lett.

Eleinte ő maga adta elő a történetet – elvégre ő volt az egyetlen riporter, aki utánanézett a témának –, de nem sokkal karácsony előtt Blomkvist azt vette észre, hogy a történet új megközelítéseit a nő átpasszolta férfi kollégáinak. Újév táján innen-onnan megtudta, hogy ezt nem önként tette, hanem kigolyóztak, azzal az indokkal, hogy ilyen fontos témát tapasztalt gazdasági riportereknek kell kezelniük, nem egy kis lánykának Gotlandból vagy Bergslagenből, vagy honnan is szalajtották őt. Mikor a TV4 legközelebb megkereste, Blomkvist kerekperec kijelentette, hogy csak akkor hajlandó beszélni, ha ,,ő” kérdezi. Néhány nap durcás hallgatás után a fiúk a TV4-nél megadták magukat.

Blomkvist csökkenő érdeklődése a Wennerström-ügy iránt egybeesett azzal, hogy Salander eltűnt az életéből. Fogalma sem volt, mi történhetett. Két nappal karácsony után váltak el, és a hét további részében nem látta a lányt. Szilveszter előtt egy nappal felhívta, de Salander nem vette fel. Szilveszterkor aztán kétszer is átment a lakására, és csöngetett. Előszörre fény gyulladt az ajtó mögött, de nem nyitotta ki senki Másodszorra már fény sem volt. Másnap újra telefonált, de a telefontársaság automatája jelentkezett, és közölte, hogy az előfizető nem kapcsolható.

Az elkövetkező napokban kétszer is találkoztak. Miután hiába próbálta telefonon elérni, január elején Blomkvist elment hozzá, és leült az ajtó előtt a lépcsőre. Könyvet is vitt magával, és négy órán át várt kitartóan, mígnem este tizenegy előtt Salander belépett a kapun. Egy barna dobozt cipelt, és ahogy meglátta a férfit, megtorpant.

– Szia, Lisbeth – csukta be a könyvét Blomkvist.

A lány minden melegség vagy akar barátság nélkül, kifejezéstelen arccal nézte. Aztán elsétált mellette, és bedugta a kulcsát a zárba.

– Nem kínálsz meg egy kávéval?

Salander megfordult.

– Takarodj innen – mondta halkan. – Soha többé nem akarlak látni.

Azzal az orrára csukta az ajtót, és Blomkvist hallotta, hogy bezárja belülről. Teljesen össze volt zavarodva. Három nappal később a Slussenről a T-Centralen felé metrózott, és amikor a Gamla Stan állomáson kinézett az ablakon, ott állt a lány a peronon, nem egészen két méterre tőle. Abban a pillanatban vette észre, amikor becsukódott az ajtó. Salander öt másodpercig átnézett rajta, mintha levegő volna, majd sarkon fordult, és eltűnt a látóteréből, ahogy a szerelvény elindult.

Nem lehetett félreérteni, mit akart ezzel. Vagyis éppen, hogy nem akart tőle semmit. Sebészi úton eltávolította őt az életéből, ráadásul mindenfajta magyarázat nélkül, olyan határozottan, ahogy a fájlokat törölte ki a számítógépéből. Megváltoztatta a mobilszámát, és nem válaszolt az e-mailekre.

Blomkvist sóhajtva kikapcsolta a tévét, az ablakhoz lépett, és kinézett a városházára.

Talán hiba volt a lány lakásához járogatni. Blomkvistnek az volt az elve, hogy ha egy nő egyértelműen értésére adta, hogy semmit nem akar tőle, akkor ment tovább a maga útján. Úgy gondolta, ha nem tartana tiszteletben egy ilyen jelzést, az egyenértékű volna azzal, hogy magát a nőt nem tiszteli.

Blomkvist lefeküdt Salanderrel. A dolog a lány kezdeményezésére történt, és a kapcsolat fél évig tartott. Ha Salander most úgy döntött, hogy – ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdte – véget vet a kapcsolatuknak, Blomkvistnek nem volt kifogása ellene. Ezt a lánynak kellett eldöntenie. A férfinek semmi baja nem volt az exbarát szerepével – már ha az volt –, de ezt a hirtelen és teljes elutasítást nem tudta hová tenni.

Nem volt szerelmes Salanderbe – annyira különböztek egymástól, amennyire csak két ember különbözhet –, de nagyon kedvelte, hiányzott neki. A hiánya épp olyan idegesítő volt, mint néha ő maga. Blomkvist eddig úgy gondolta, ez a szimpátia kölcsönös. Egyszóval idiótának érezte magát.

Sokáig állt az ablaknál.

Aztán döntött. Ha Salander annyiba sem veszi, hogy köszönjön neki, ha meglátja a metrón, akkor a barátságuknak nyilvánvalóan és visszavonhatatlanul vége. Többé nem próbálja elérni.

Salander az órájára nézett, és ráeszmélt, hogy noha tökéletesen mozdulatlanul ül, elborította a veríték. Fél tizenegy volt. Memorizált egy háromsoros képletet, és becsukta a Matematikai dimenziókat. Aztán felvette a kulcsot és a cigarettásdobozt az asztalról.

A szobája a hotel harmadik, legfelső emeletén volt. Levetkőzött és beállt a zuhany alá.

A falról, közvetlenül a plafon alatt, húszcentis zöld gyík meredt rá. Salander visszabámult, de nem próbálta elhessegetni. A szigeten mindenütt nyüzsögtek a gyíkok. Bemásztak a nyitott ablak redőnyén, az ajtó alatt vagy a szellőzőnyíláson. Salander szerette az olyan társaságot, ami békén hagyta. Öt percig állt a hideg víz alatt, mire lehűlt.

Miután visszament a szobába, meztelenül megállt a tükör előtt, és álmélkodva nézegette a testét. Még mindig százötvenkét centi volt és negyven kiló, ezen nemigen tudott változtatni. Végtagjai törékenyek voltak, mint egy babáé, keze apró, a csípője pedig szinte nem is létezett.

A melle viszont most már igen.

Egész életében lapos volt, mintha soha nem érte volna el a pubertást. Nevetségesnek tartotta a külsejét, és mindig kényelmetlenül érezte magát, ha más meztelenül látta.

És most egyszer csak lett melle. Na, nem valami óriási – nem is szeretett volna olyat, elég furcsán mutatott volna egyébként vékony testén –, de két kerek, kemény, közepes méretű mellet mondhatott magáénak. A nagyobbítás jól sikerült, az arányok épp megfeleltek. A különbség drámai volt, mind a külsejére, mind az önbizalmára nézve.

Öt hetet töltött egy Genova melletti klinikán, mire megkapta a mellének formát adó implantátumokat. E klinikának és orvosainak volt a legjobb híre egész Európában. Az őt kezelő, elbűvölően érzéketlen doktornő, Alessandra Perrini azt mondta, hogy a melle abnormálisan alulfejlett, így a nagyobbításra egészségügyi okokból is szükség van.

A lábadozás nem volt épp fájdalommentes, de mostanra egészen természetesnek érezte a mellét, és a hegek is alig látszódtak már. Egy pillanatig sem bánta meg a döntését. Elégedett volt. Még most, hat hónappal később sem tudott felső nélkül elmenni egy tükör előtt úgy, hogy meg ne állt volna örvendezni, mennyit javított az életén.

A genovai klinikán eltávolíttatta kilenc tetoválása egyiket is – egy lódarazsat a nyaka jobb oldaláról. Szerette a tetoválásait, különösen a bal vállán tekergő sárkányt. De a darázs túl feltűnő volt, könnyen azonosíthatóvá és megjegyezhetővé tette. Lézerrel távolították el, és ha végigsimított a nyakán, még érezte a helyét. Alaposabb vizsgálat kiderítette volna, hogy napbarnított bőre egy árnyalatnyival világosabb ott, ahol a tetoválás volt, de első pillantásra nem lehetett észrevenni semmit. Genovai tartózkodása százkilencvenezer koronájába került.^*

Futotta rá.

Befejezte az álmodozást a tükör előtt. Bugyit és melltartót húzott. Két nappal az után, hogy elhagyta a klinikát, életének huszonöt éve során először betért egy fehérneműüzletbe, ésvett egy-két olyan ruhadarabot, amire addig sohasem volt szüksége.

Farmert vett fel, és egy fekete pólót ezzel a felirattal: Ezt vedd figyelmeztetésnek! Megtalálta a szandálját, a kalapját, és a vállára kanyarintott egy fekete táskát.

Az aulában néhány vendég pusmogására lett figyelmes a recepciónál. Lelassított, és a fülét hegyezte.

– Mennyire veszélyes? – kérdezte egy fekete nő európai akcentussal. Salander felismerte, hogy a tíz napja érkezett londoni csoport tagja.

Freddy McBain, az őszülő recepciós, aki mindig barátságos mosollyal üdvözölte Salandert, most gondterheltnek tűnt. Elmondta, hogy minden vendég megkapja a szükséges utasításokat, és ha betű szerint betartják őket, nem lesz semmi baj. Csak úgy záporoztak felé a kérdések.

Salander elkomorodva ment át a bárba, ahol Ella Carmichaelt találta a pult mögött.

– Mi folyik ott? – bökött a hüvelykujjával a recepció felé.

– Úgy tűnik, Matilda elér minket.

– Matilda?

– Egy hurrikán, ami Brazília mellett alakult ki, és tegnap söpört végig Paramaribón. Az Suriname fővárosa. Senki nem tudja, milyen irányba megy tovább, valószínűleg északra, az Államok felé. De ha a part mentén nyugatra, akkor Trinidad és Grenada pont az útjába kerül. Úgyhogy egy kicsit szeles lehet az idő.

– Azt hittem, a hurrikánszezonnak már vége.

– Vége is. Általában szeptember-október táján jönnek. De mostanában már sosem lehet tudni. Tudod, klímaváltozás, üvegházhatás meg ezek.

– Aha. És mikorra várható ez a Matilda?

– Hamarosan.

– Mit szokás ilyenkor csinálni?

– Lisbeth, a hurrikán nem játék. A hetvenes években is volt itt egy, és nagyon komoly pusztítást művelt. Tizenegy éves voltam, fent laktunk egy kisvárosban a Grand Sitangon. Grenville felé. Soha nem felejtem el azt az éjszakát.

– Hmm.

– De te ne aggódj. Szombaton ne menj el messzire. Pakold össze azokat a cuccokat, amiket nem akarsz elveszteni – mondjuk, azt a komputert, amivel mindig játszol, hogy magaddal vihesd a pincébe, ha le kell menni. Ennyi.

– Jó.

– Adhatok valamit inni?

– Kösz, nem.

Salander köszönés nélkül távozott Ella Carmichael rezignáltan mosolygott. Beletelt egy pár hétbe, mire megszokta a lány különös viselkedését, és rájött, hogy nem beképzelt, csak – más. Viszont rendesen fizetett, viszonylag józan maradt, és soha nem csinált balhét.

A grenadai tömegközlekedést nagyrészt fantáziadúsan dekorált kisbuszok szolgáltatták. Ezek menetrend és egyéb formaságok mellőzésével jártak, és csak nappal. Sötétedés után gyakorlatilag lehetetlen volt bárhova eljutni saját autó nélkül.

Salandernek alig néhány percet kellett várnia a St. George'sba vezető útnál egy ilyen kisbuszra. Egy rasztahajú férfi vezette, a hangszórókból a No Woman, No Cry szólt teljes hangerőn. Kifizette a viteldíjat, és befurakodott egy testes ősz hölgy és két iskolai egyenruhát viselő fiú közé.

St. George's egy U alakú öbölben helyezkedett el, ami a Carenage-nek, a belső kikötőnek is helyet adott. Az öböl körül meredek dombok sorakoztak házakkal pettyegetve, egy meredek szirt tetején pedig a Rupert-erőd állt. A város szövete sűrű volt, szűk utcák, sikátorok mintázták. Az utcák szinte mind a domboldalakra kapaszkodtak, a legnagyobb vízszintes terület az egyesített krikett- és lóversenypálya volt a város északi csücskében.

Salander a kikötőben szállt le a buszról, és egy rövid, de annál meredekebb lejtőn felkaptatott MacIntyre elektronikai boltjáig. A Grenadában kapható áruk szinte mindegyike amerikai vagy brit importcikk volt, és ezért kétszer annyiba került, mint máshol, de a boltban legalább volt légkondi.

Végre megérkezett a pótakku, amit az Apple PowerBookjához (G4 Titanium, 43 cm-es képátlóval) rendelt. Miamiban vásárolt egy Palm PDA-t kihajtható billentyűzettel, amivel e-mailezhetett, és magával vihette a táskájában ahelyett, hogy a PowerBookot kellett volna cipelnie, de a kis szerkezet nyomorúságosan tudta csak helyettesíteni a negyvenhárom centis képernyőt. Az eredeti akkumulátor már elhasználódott, és csak fél óráig bírta töltés nélkül, ami igencsak bosszantó volt, ha a medence mellett akart üldögélni a géppel, na és a grenadai elektromos hálózat is sok kívánnivalót hagyott maga után. Mióta itt volt, két nagyobb áramszünetet is átélt. A Wasp Enterprises nevére szóló hitelkártyával fizetett, táskájába dobta az akkut, és kilépett az üzletből a déli hőségbe.

Betért a Barclays Bankba, és felvett háromszáz dollárt, majd lenézett a piacra, ahol vett egy csokor répát, fél tucat mangót és egy másfél literes palack ásványvizet. A táskája mostanra már nagyon nehéz lett, és mire visszaért a kikötőbe, megéhezett, megszomjazott. Arra gondolt, hogy a Nutmegbe megy, de már az étterem ajtaja előtt is tülekedtek a várakozók. Inkább a sokkal nyugodtabb Turtlebacket választotta a kikötő másik végében. Leült a teraszon, és tintahalat rendelt sült krumplival meg egy üveg Carib sörrel. Felvette a Grenadian Voice egy ott heverő példányát, és két percig nézegette. Az egyetlen érdekes cikk a Matilda hurrikán lehetséges érkezésére való drámai hangú figyelmeztetés volt. A cikket egy romba dőlt ház fényképe illusztrálta, emlékeztetve az előző hurrikán okozta pusztításra.

Becsukta a lapot, kortyolt a sörösüvegből, és ekkor meglátta kilépni a teraszra a 32-es szobában lakó férfit. Egyik kezében barna aktatáskáját tartotta, a másikban egy nagy pohár kólát. Körülnézett, de nem ismerte fel őt. A terasz túlsó végén ült le, és a tengerre szegezte a tekintetét.

Nagyon belefeledkezhetett a gondolataiba, mert hosszú percekig ült mozdulatlanul, mire felemelte a poharát, és ivott három nagy kortyot, aztán bámult tovább. Salander egy idő után inkább kinyitotta a táskáját, és elővette a Matematikai dimenziókat.

Mindig is kedvelte a rejtvényeket és a találós kérdéseket. Kilencéves korában kapott egy Rubik-kockát az anyjától. Negyven idegesítő percébe telt, hogy megértse, hogy működik. Ezután minden nehézség nélkül kirakta. Az újságok intelligenciatesztjeit sem hagyta ki soha. Számára mindig egyértelmű volt a válasz.

Az általános iskolában megtanult összeadni és kivonni. Ebből természetes módon következett a szorzás, az osztás és a geometria. Ki tudta számolni a cechet az étteremben, meg tudott írni egy számlát, vagy kiszámolni az adott szögben és sebességgel kilőtt ágyúgolyó röppályáját. Ez nem volt nehéz. De egészen addig, amíg el nem olvasta azt a cikket, nem igazán érdekelte a matematika, nem is igen gondolt bele, hogy a szorzótábla tulajdonképpen matek. Ő egy délután bevágta az iskolában, és nem értette, hogy a tanár mit szöszmötöl vele egy teljes évig.

Aztán hirtelen megérezte az okfejtések és képletek mögött megbúvó kérlelhetetlen logikát, és ez vezette az egyetemi könyvesboltok matematikai részlegébe. De az igazán új világ akkor nyílt meg előtte, amikor belekezdett a Matematikai dimenziókba. Rájött, hogy az egész matematika tulajdonképpen egy végtelenségig variálható logikai rejtvény – megoldható talányok összessége. A trükk nem a számtani feladványok megoldása volt. Ötször öt, az mindig huszonöt. A trükk abban rejlett, hogy megértse a különböző szabályok kombinációit, melyek segítségével bármely matematikai probléma megoldható.

A Matematikai dimenziók nem a szigorú értelemben vett tankönyv volt, hanem a matematika ezerkétszáz oldalas története, az ókori görögöktől kezdve a szférikus csillagászat megértésére tett modern kori próbálkozásokig. Gyakorlatilag a matematikusok bibliája volt (sőt ma is az), ugyanolyan fontos, mint Diophantosz Aritmetikája. Amikor Salander először kinyitotta a Grande Anse Beachen álló szálloda teraszán, azonnal magával ragadta a könyv varázslatos világa. A szerzőnek nemcsak a pedagógiához volt érzéke, hanem ahhoz is, hogy anekdotákkal és lebilincselő problémákkal szórakoztassa az olvasót. Salander Arkhimédésztől a kaliforniai sugárhajtómű-kísérletekig szemmel tudta követni a matematikát. Átlátta az általuk használt módszereket a problémák megoldására.

A tűzkeresztségen Pitagorasz tételénél (x² + y² = z²) esett át, ami a Krisztus előtti ötödik században született meg. Most fogta fel annak a jelentőségét, amit a középiskolában elvégzett néhány tanév alatt bebiflázott. A derékszögű háromszögben az átfogó hosszának négyzete egyenlő a befogók négyzetének összegével. Lenyűgözte Eukleidész Kr. e. 300 körüli felfedezése, hogy a tökéletes szám mindig két szám szorzata, melyek közül az egyik 2 valamelyik hatványa, a másik pedig eggyel kisebb a következő hatványnál.^** Ez a Pitagorasz-tétel finomítása volt, és már látta is maga előtt a kombinációik végtelen sorát.

6=2¹(2²-1)

28=2²(2³-1)

496=2⁴(2⁵-1)

8128=2⁶(2⁷-1)

Bármeddig sorolhatta volna anélkül, hogy kivételt talál. Salander szemében ez volt az abszolút logika. Ugyanilyen örömmel tért rá Arkhimédészre, Newtonra, Martin Gardnerre és a matematika tucatnyi egyéb klasszikusára.

És aztán elérkezett a Pierre de Fermat-ról szóló fejezethez, akinek rejtvénye, „a nagy Fermat-tétel” hét hétre leblokkolta. Ami tulajdonképpen röpke idő volt, figyelembe véve, hogy Fermat majd négyszáz évig őrjítette a matematikusokat, mire az angol Andrew Wiles 1993-ban megoldotta a feladványt.

Fermat tétele csábítóan egyszerű rejtvény volt.

Pierre de Fermat 1601-ben született a délnyugat-franciaországi Beaumont de Lomagne-ban. Még csak matematikus sem volt, csupán egyszerű hivatalnok, aki hobbiképpen a matematikának szentelte magát. A valaha élt legnagyobb autodidakta matematikusok egyikének tartották. Salanderhez hasonlóan ő is imádta a rejtvényeket. Különösen szórakoztatónak tartotta más matematikusok bosszantását olyan problémákkal, amelyekhez nem szolgáltatott megoldást. A filozófus Descartes különböző sértő jelzőkkel illette, angol kollégája, John Wall is pedig az átkozott franciaként emlegette.

1621-ben megjelent Diophanlosz Aritmetikájánaklatin fordítása, a Pitagorasz, Eukleidész és egyéb ókori matematikusok által megfogalmazott számelméletek gyűjteményével. Fermat éppen Pitagorasz tételét tanulmányozta, amikor kitört belőle a zseni, és megalkotta halhatatlan problémáját. Az (x² + y² = z²), helyett nem négyzettel, hanem köbbel dolgozott: x³ +y³ =z³

A problémát az jelentette, hogy az új egyenletnek minden jel szerint nem volt megoldása az egész számok halmazán. Fermat tehát egy csavarral a végtelen számú megoldással bíró képletből megoldás nélküli zsákutcát csinált. Éppen ez volt a tétel: Fermat azt állította, hogy a végtelen világegyetemben sehol nincs olyan egész szám, melynek köbét két másik egész szám köbének összegeként lehetne felírni, és hogy ez igaz a számok minden hatványára, ami nagyobb 2-nél – amivel épp a Pitagorasz-tételt kapjuk.

A többi matematikus gyorsan egyetértett azzal, hogy ez igaz. Próbálkozás útján nem találtak olyan számot, amely ellentmondott volna Fermat tételének. A baj az volt, hogy ha örökké számolnak, akkor sem jutottak volna el a számok végére – mert hát nincs nekik –, következésképpen sosem lehettek száz százalékig biztosak benne, hogy a következő szám nem cáfolná-e meg Fermat állítását. A matematikában az állításokat matematikailag bizonyítani kell, valamint kifejezni egy megalapozott és tudományosan korrekt képletben. A matematikusnak ki kell tudni állni a pódiumra, és azt mondani: „Ez azért van így, mert…”

Fermat, szokása szerint, keményen próbára tette kollégáit. Ez a zseni az Aritmetika margójára írta a problémát, és a következő halhatatlan sorokat tette hozzá: Cuius rei demonstrationem mirabilem sane detexi hanc marginis exiguitas non caperet. Azaz: „Van egy igazán csodálatos bizonyításom erre az állításra, de nem fér ki ide a margóra.”

Ha az volt a szándéka, hogy az őrületbe kergesse kollégáit, hát sikerült. 1637 óta minden magára valamit is adó matematikus időt, néha rengeteg időt fordított arra, hogy bizonyítsa Fermat tételét. Gondolkodók nemzedékei vallottak kudarcot, míg aztán Andrew Wiles előállt a mindenki által áhított bizonyítással. Akkor már huszonöt éve töprengett a feladványon, amiből az utolsó tízet szinte kizárólag ezzel töltötte.

Salander tanácstalan volt.

Maga a válasz igaziból nem is érdekelte. A megoldás menete volt a lényeg. Ha elé tettek egy rejtvényt, megoldotta. A számok titkait nehéz volt kibogozni, amíg meg nem értette az alapelveket, de sosem kellett megnéznie a helyes választ.

Így hát akkor is papírt és ceruzát vett elő, amikor Fermat tételéről olvasott. De képtelen volt bizonyítani.

Méltóságán alulinak érezte megnézni a megoldókulcsot, így átugrotta a Wiles bizonyításáról szóló részt. Inkább végigolvasta a könyvet, és megerősítést nyert, hogy a többi felvetett probléma egyike sem jelent számára komoly nehézséget. Aztán újra és újra visszatért Fermat talányához, azon töprengve, hogy mi lehet a „csodálatos bizonyítás”. De egyik zsákutcából a másikba jutott.

Felnézett, amikor a férfi a 32-es szobából felkelt, és a kijárat felé indult. Két óra tíz percen át ült ott.

Ella Carmichael a bárpultra tette a poharat. Már rég rájött, hogy a rózsaszín löttyök napernyővel nem Salander stílusa. Ő mindig ugyanazt rendelte, rumot kólával. Egy estét leszámítva, amikor úgy berúgott, hogy Ellának hívnia kellett a portást, hogy vigye fel a szobájába. A fogyasztása ebből és egy-két tejeskávéból állt. Néha egy-egy Carib sörből. Mint mindig, most is a bár túlsó végén, jobb oldalt ült le, és kinyitotta a könyvét, amely tele volt hosszú számsorokkal. Ella furcsának találta, hogy egy ilyen korú lány ilyesmit olvas.

Az is feltűnt neki, hogy Salander a legkevésbé sem igyekszik azon, hogy felcsípje valaki. A néhány magányos férfit, aki próbálkozott, kedvesen, de határozottan visszautasította, illetve egy alkalommal nem is olyan kedvesen. Chris MacAllennek, a helyi csirkefogónak, aki a kivételt jelentette, igazán kijárt már egy kiadós verés, így Ellát nem nagyon kavarta fel, amikor valahogyan megbotlott és a medencébe esett, miután egész este zaklatta Miss Salandert. Mentségére legyen mondva, hogy nem neheztelt az eset miatt. Amikor másnap este kijózanodva visszatért, meghívta Salandert egy sörre, amit az rövid tétovázás után elfogadott. Attól fogva udvariasan köszöntek egymásnak, amikor találkoztak a bárban.

– Minden oké?

Salander bólintott, és elvette a poharat.

– Mi hír Matildáról?

– Még mindig felénk tart. Csúnya hétvégénk lehet.

– Mikor tudjuk biztosra?

– Csak ha már elment. Az utolsó pillanatban is meggondolhatja magát, és elfordulhat északnak.

Nevetés harsant, kissé túl hangosan, és amikor arrafelé fordultak, a hölgyet pillantották meg a 32-es szobából, aki láthatóan azon szórakozott ilyen jól, amit a férje mondott.

– Kik ezek?

– Dr. Forbesék? Amerikaiak, a texasi Austinból – Ella Carmichael bizonyos viszolygással ejtette ki az amerikaiak szót.

– Azt kitaláltam, hogy amerikaiak, de miért vannak itt? Milyen doktor? Orvos?

– Nem, nem olyan doktor. A Santa Maria Alapítványt képviseli.

– Az meg mi?

– Tehetséges gyerekek oktatását támogatják. Rendes ember. Egy új St. George’s-i középiskoláról tárgyal az Oktatásügyi Minisztériummal.

– Ja, rendes, csak épp veri a feleségét…

Ella éles pillantást vetett Salanderre, majd a bár másik végébe ment, hogy kiszolgáljon néhány helybelit.

Salander tíz percig maradt ott, orrát a Dimenziókbadugva. Tudta, hogy fényképszerű memóriája fejlődött ki még a pubertás előtt, és emiatt nagyon különbözött az osztálytársaitól. Soha senkinek nem árulta ezt el – csak Blomkvistnek egy gyenge pillanatában. A Matematikai Dimen-ziókatis csak azért hurcolta magával, mert fizikai kapcsolatot jelentett Fermat-val. Olyan volt, mint valami talizmán.

De ma este nem tudott sem Fermat-ra, sem a tételére koncentrálni. Lelki szemei előtt dr. Forbest látta, amint a tengert nézi a Carenage-ben.

Nem tudta megmagyarázni, miért érzi úgy, hogy valami nincs rendben.

Végül becsukta a könyvet, felment a szobájába, és bekapcsolta a PowerBookot. Az szóba sem jöhetett, hogy az interneten fürkésszen. A hotelben nem volt széles sávú csatlakozás, de volt a gépben egy beépített modem, amit rá tudott kötni Panasonic telefonjára, és így már képes volt e-mailt küldeni és fogadni. Levelet írt a plague_xyz_666@hotmail.com címre:

Nincs széles sávú net. Infó kell Dr. Forbesról, a Santa Maria Alapítványról és a feleségéről. Austinban élnek. 500$ annak, aki megcsinálja a melót. Wasp

Csatolta a nyilvános PGP-kulcsát, titkosította az üzenetet Plague kulcsával, és elküldte. Aztán az órájára nézett, és látta, hogy fél nyolc múlt. Kikapcsolta a gépet, bezárta az ajtót, sétált úgy négyszáz métert a part mentén, átkelt a St. George'sba vezető úton, és bekopogott egy kunyhóba a Coconut mögött. George Bland tizenhat éves diák volt. Ügyvéd akart lenni, vagy orvos, esetleg űrhajós, ugyanolyan sovány volt, mint Salander, és csak egy kicsivel magasabb.

Salander a strandon találkozott vele, a Grand Anse-re költözését követő napon. A pálmák árnyékában ülve nézte a víz mellett focizó gyerekeket. Épp belemerült a Dimenziókba, amikor a fiú leült néhány méterre tőle, láthatóan észre sem véve, hogy ott van. Csendben szemlélte. Vékony, fekete fiú, szandálban, fekete farmerben és fehér ingben.

A fiú is kinyitott egy könyvet, és beletemetkezett. Az is matematikakönyv volt – Alapfok 4. Irkálni kezdett egy füzetbe. Amikor Salander öt perccel később megköszörülte a torkát, ijedten ugrott fel. Elnézést kért a zavarásért, és már épp indult volna, amikor a lány megkérdezte, bonyolult-e, amivel foglalkozik.

Algebra. Egy perc után Salander megmutatta a hibát a fiú számításaiban. Fél óra alatt elkészültek a házi feladattal. Egy óra múlva átvették a tankönyv következő fejezetét is, és Salander úgy magyarázta a számtani műveletek trükkjeit, mintha ő volna a fiú tanára. George ámulva nézte. Két óra múlva elmondta, hogy az anyja Torontóban él, az apja Grenville-ben a sziget túloldalán, ő maga pedig egy kunyhóban itt, a parton. Három nővére mellett ő volt a legkisebb gyerek a családban.

Salander meglepően megnyugtatónak találta a társaságát. Szokatlan volt a helyzet. Nemigen szólított meg idegeneket csak a beszélgetés kedvéért. Nem szégyenlősségből. Számára egy beszélgetésnek mindig célja volt. Hol találok egy patikát? Vagy: Mennyibe kerül itt egy szoba? Lehetett persze szakmai célja is. Amikor adatgyűjtőként dolgozott Dragan Armanskijnak a Milton Securitynél, semmi kifogása nem volt egy hosszú beszélgetés ellen, amennyiben az információval kecsegtetett.

Másrészt viszont irtózott a személyes beszélgetésektől, amelyek mindig szaglászásba torkolltak, szerinte magánjellegű kérdésekről. Hány éves vagy? Tippelj! Britney Spearst bírod? Kit? Mit gondolsz Carl Larsson képeiről? Még nem gondolkodtam rajtuk. Leszbi vagy? Na, húzás van…

Ez a fiú esetlen volt, de öntudatos, és udvarias, értelmes párbeszédet akart folytatni anélkül, hogy versengett volna vele, vagy beleütötte volna az orrát a magánéletébe. Magányosnak látszott, amilyen ő is volt. Komolyabb megütközés nélkül elfogadta, hogy a matematika istennője földre szállt Grand Anse Beachen, és nagyon örült, hogy a társaságába fogadja. Akkor keltek fel, amikor a nap elérte a horizontot. Együtt sétáltak a hotel felé, és George megmutatta a kunyhót, ami a diákszállásaként szolgált. Majd szégyenlősen megkérdezte, meghívhatja-e teára.

A kunyhó berendezése egy lécekből összerótt asztalból, két székből, egy ágyból és egy ruhásszekrényből állt. A világítást egyetlen olvasólámpa szolgáltatta, ami a Coconutból kapta az áramot. George megkínálta Salandert a kempingfőzőn készített rizses-zöldséges étellel, valamint néhány slukkal a helyi tiltott szerből, amit szintén elfogadott.

Salander gyorsan észrevette, hogy nagy hatással van a fiúra, és nem tudta, hogyan kezelje. Egy hirtelen ötlet hatására úgy döntött, elcsábítja a fiút. Ez kínosan hosszadalmas procedúrába torkollt, mert a fiú ugyan értette a jelzéseit, de fogalma sem volt, hogyan reagáljon rájuk. Végül elvesztette a türelmét, durván az ágyra lökte, és ledobta magáról a ruhát.

Az olaszországi műtét óta ez volt az első alkalom, hogy megmutatta valakinek magát meztelenül. A klinikát pánikszerű érzéssel hagyta el. Sok időbe telt, mire rájött, hogy nem is bámulja senki. Általában magasról tett arra, mit gondolnak róla mások, és amiatt sem aggódott, hogy most ideges.

Az ifjú Bland tökéletes volt arra, hogy elkezdje az új életét. Mikor (némi segítséggel) kikapcsolta a melltartóját, azonnal leoltotta a lámpát, mielőtt őmaga is levetkőzött. Salander látta, milyen szégyenlős, és azonnal újra felkapcsolta a villanyt. Közelről figyelte a fiú reakcióit, ahogy az ügyetlenül tapogatni kezdte. Csak sokkal később nyugodott meg, amikor biztos volt benne, hogy a másik valódinak hiszi a melleit. Igaz, nem lehetett sok összehasonlítási alapja.

Nem tervezte, hogy beszerez Grenadán egy tizenéves szeretőt. Csak hirtelen felindulás volt, és amikor késő éjjel magára hagyta, nem is gondolt rá, hogy visszatérjen. De aztán másnap is összefutottak a strandon, és rájött, hogy élvezi ennek a gyámoltalan kisfiúnak a társaságát. A hét hétben, amit Grenadán töltött, George Bland az élete szerves részévé vált. Nappal nem voltak együtt, de napnyugta előtt a parton és utána a kunyhóban igen.

Tisztában volt vele, hogy úgy néznek ki, mint két tizenhat éves kamasz.

A fiú láthatóan úgy érezte, sokkal érdekesebbé vált az élete. Rátalált egy nőre, aki matematikára és erotikára tanította. Most ajtót nyitott, és boldogan elmosolyodott.

– Nem unatkozol egyedül? – kérdezte Salander.

Éjjel kettő után hagyta el a kunyhót. Melegséget érzett a testében, és a parton bóklászott, ahelyett, hogy az úton ment volna vissza a Keysbe. Sétált a sötétben, tudva, hogy Bland ott van úgy száz méterrel a háta mögött.

Mindig ezt csinálta. Salander sosem maradt nála egész éjjel, és a fiú gyakran mondogatta, hogy nem jó, ha egy nő egyedül sétálgat éjszaka. Kötelességének tartotta, hogy visszakísérje a szállodához. Különösen akkor, ha nagyon későn ment el, ami gyakran előfordult. Salander egy ideig hallgatta az érvelését, majd egy határozott nemmel véget vetett neki. Akkor és oda megyek, amikor és ahova akarok. Nem kell kísérő. Először nagyon dühös lett, amikor rajtakapta a fiút, hogy követi. De mostanra úgy gondolta, aranyos, hogy így védelmezni akarja, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy utána megy.

Elgondolkodott rajta, vajon mit tenne a fiú, ha őt megtámadnák. Valószínűleg nem szorulna a segítségére, megtenné az a kalapács is, amit MacIntyre barkácsboltjában vásárolt, és a táskájában hordott.

Nem sok fizikai fenyegetés van, amit ne lehetne ellensúlyozni egy jó kis kalapáccsal, gondolta.

Telihold volt, és sziporkáztak a csillagok. Salander felnézett, és nem sokkal a láthatár fölött azonosította a Regulust az Oroszlán csillagképben. Már majdnem odaért a szállodához, amikor egyszer csak megtorpant. Ez volt az első eset, hogy látott valakit a parton sötétedés után. Majdnem száz méterre állt tőle, de a holdfényben így is meg tudta állapítani, ki az.

A drága jó dr. Forbes a 32-es szobából.

Három gyors lépéssel egy fa árnyékában termett. Megfordult, de nem látta Blandet. Az alak a parton lassan sétálgatott fel-le, és cigarettázott. Közben gyakran megállt és lehajolt, mintha a homokot vizsgálgatná. Ezt a pantomimot körülbelül húsz percig folytatta, aztán a hotel bejáratához sietett és eltűnt.

Salander várt néhány percig, majd odament, ahol az imént dr.Forbes volt. Szép lassan félkört írt le, szemügyre véve a homokot. Csak kavicsokat és egy-két kagylót látott. Pár perc után feladta, és bement a szállodába.

Fent áthajolt az erkély korlátján, és bekukucskált a szomszéd szobába. Csendes volt minden. Az esti veszekedés láthatóan már véget ért. Rövid szemlélődés után papírt vett elő a táskájából, hogy spanglit tekerjen az anyagból, amit Blandtől kapott. Leült az erkélyen álló székre, nézte a sötét Karib-tengert, szívott, és gondolkodott.

Úgy érezte, mintha egy radar volna benne, ami most beriasztott.