Ravenna a látszólagos ellentmondások városa. Lagúnákra épült. „A ravennai békák számban erősen felülmúlják a polgárokat – járja a mondás –, de a szúnyogok még a mennybéli angyalok számát is túlszárnyalják.” A tenger azonban fokozatosan visszavonul a parttól, úgyhogy az Augustus császár építette kikötő jelenleg már gyümölcstermő szárazföld. „A ravennai kikötőben alma terem az árbocokon” – hangzik a másik mondás, öt-hat lábnyira a föld felszíne alatt mindenütt vízre bukkannak, ami kellemetlen dolog az építkezés és a temetkezés szempontjából. A víz azonban kissé sós ízű, és a lakosság csak esővizet használhat ivás és főzés céljára. Újabb mondás: „Itt a halottak úsznak és az élők szomjaznak, a vizek állnak és a falak leomlanak.”
Ravennában telepedett le a visszavonult szíriai kalmárok egy csoportja, mind igen jámbor emberek, míg a helybeli papság kalmárszellemű, kapzsi és hajlamos a kánonok megsértésére. „Itt a szíriaiak imádkoznak – hangzik a szállóige –, a papok meg uzsoráskodnak.” A vidéken sehol nem lehet vadászni, egyetlen testgyakorlási lehetőség a kézilabdázás a fürdőkben, pedig a nedves klíma miatt ugyancsak szükség volna egészséges testedzésre. Emiatt aztán sok jómódú polgár belépett a helybeli milíciába és részt vesz a katonai gyakorlatokon, edzi magát a gyakorlótéren vagy a bajvívó porondon, míg a helyőrség tisztjei nagy unalmukban irodalmi egyesületekbe járnak, hogy műveltségüket fejlesszék. „Itt az irodalmárok katonásdit játszanak, a katonák pedig irodalmárosdit.” Ez is ravennai közmondás. E sok látszólagos ellentmondáshoz most újabb járult: a férfi, aki uralkodó lehetett volna, de nem akart, és a másik férfi, aki uralkodó szeretett volna maradni, de nem tudott.
Paradox volt az a felfedezés is, hogy egykori gazdám, Barak, noha oly jó információkkal rendelkezett mindenféle ereklyéről, kegyes áhítattal borult le a helybeli templomban Szent Vitális ereklyéje előtt, amelyről pedig bármely történelmi szakember megmondhatta volna, hogy hamis: fogadalmi ajándékot találtam a templomban annak emlékére, hogy Barak csodálatosképpen meggyógyult epekövéből az ereklye által. Ami egyébiránt Barakot illeti, az ő lényéből és tevékenységéből fakadó paradoxonoknak egész tömegét sorolhatnám fel. Eljött Ravennába, s Belizártól nagy jutalmat követelt, amiért azt indítványozta a gótoknak, hogy hívják meg nyugati császárnak. De Belizárnak esze ágában sem volt, hogy őt megjutalmazza, sőt az én közbelépésemre letartóztatta és őrizet alatt Konstantinápolyba küldte, hogy ott bíróság előtt feleljen harminchárom évvel ezelőtt elkövetett hamisításaiért. Jelentésében azonban Belizár nem tért ki Barak szerepére abban a cselszövésben, amely őt császárrá kívánta emelni. Az egész üggyel szemben olyan ellenszenvet érzett, hogy örült, ha nem kell rá hivatkoznia. Konstantinápolyban Barak megvesztegetés árán elérte, hogy tisztességben felmentették, és noha már hetvenedik évét taposta, folytatta munkáját a szentföldi ereklyék legfőbb felügyelőiéként. Élvezettel frissítette fel a vérnyomokat a korbácsolás oszlopán, új golgothai spongyát szerzett, miután az előbbit a zarándokok kegyessége már teljesen elrongyolta, és Joppában, egy eltemetett régi ládában meglepő mennyiségű és rendkívül értékes korai keresztény ereklyét talált, csodálatosan jó állapotban. A ládát állítólag Néró császár üldöztetése idején ásták el.
Szerencsére még a szúnyogok évadjának kezdete előtt elhagytuk Ravennát. Véres János azonnal figyelmeztető levelet írt Justinianusnak, mihelyt tudomására jutott, hogy a gótok felajánlották a koronát Belizárnak. Justinianus nyomban visszahívta Belizárt, levelében melegen megdicsérte nagyszerű szolgálataiért, és néhány célzást tett arra, hogy nemsokára még nagyobb hatáskörrel fogja felruházni. Belizár előbb el szerette volna intézni dolgát Uriás seregével, amely már csak ezer emberből állott, de nem akarta kitenni magát Justinianus haragjának újabb látszólagos engedetlenség miatt. Ezért parancsot adott háza népének, hogy csomagoljon mindent össze, készülődjön az utazásra. Amikor Uriás erről Paviában értesült, nagyon meglepődött és nagyon csalódottnak érezte magát, mert ő még mindig hitt benne, hogy Belizár ki akarja kiáltatni magát császárnak. Úgy gondolta, hogy ez eddig azért nem történt meg, mert Belizár összemérte a vele ellenséges császári csapatok erejét a gót seregek erejével, és a lépést túlságosan kockázatosnak tartotta. Ezért rábeszélte nemestársait, hogy válasszák meg gót királynak Hildifoaldot, Hispánia vizigót királyának unokaöccsét; az itáliai gótok és a hispániai gótok katonai szövetségének kilátása Belizár mérlegelését talán a császári korona elfogadásának javára billentené. Hildibald vállalkozott arra, hogy Ravennába siet és nyomban leteszi Belizár kezébe a hűbéri esküt.
De Belizár megvetően visszautasította a megújított ajánlatot, így aztán a mi Urunk ötszáznegyvenedik esztendejének tavaszán hajóra ültünk s elindultunk Konstantinápoly felé anélkül, hogy elfoglaltuk volna Paviát. Justinianus közben tizenegy egyenrangú tábornokot – köztük Véres Jánost is – kinevezett az itáliai seregek együttes vezetésére. Ezeket a tábornokokat pusztán Belizárral szembeni féltékenységük, pénzimádatuk és hatalmi vágyuk egyesítette. Belizár távozása után kiderült, hogy képtelenek összehangolt cselekvésre, és még komoly kísérletet sem tettek Pavia bevételére. Véres János valahogy elintézte, hogy az új király, Hildibald, meggyilkoltatta Uriást, de Uriás halálát hamar megbosszulták magán Hildibaldon. Ezután Erarichot választatták királlyá, de rövid időn belül őt is eltették láb alól. A veszedelmes korona végül Hildibald fiatal unokaöccsének, Teudelnek a fejére került. Ilyenformán hét év alatt hét király uralkodott a gótok fölött.
Justinianus Itália polgári kormányzójává Sándort, az „Ollót” nevezte ki. Ez az egykori pénzváltó első ízben mint rendkívül ügyes aranypénzmetélő hívta fel magára a hatóságok figyelmét. Minden ötven aranyból, ami a kezén keresztülment, öt arany értékű aranyat vágott le anélkül, hogy az aranypénzek kisebbnek tűntek volna. Kappadóciai János korántsem büntette meg, sőt szolgálatába fogadta, hogy ilyen és más tisztességtelen módokon növelje a katonai kincstár aranykészletének névértékét. Az Olló hamarosan oly nagy tehetséget árult el az adóbehajtás új útjainak felfedezésében, hogy rövidesen a legmagasabb méltóságokra is alkalmasnak találták. Legutóbb Salamon alatt Afrika fő adószedőjeként működött. Justinianus túlméretezett kiadásait egyre nehezebben lehetett fedezni, különösen a hunok betörése után, mely a birodalom lakosságának tekintélyes részét földönfutóvá tette. Az Olló szokásos adóprésével dolgozott Itáliában, és mindazt a kincset, amit a háború meghagyott, meg tudta szerezni királyi gazdája számára, aki öt százalék jutalékot engedélyezett neki. Pártoskodással viszont senki sem vádolhatta az Ollót: a gótok és az itáliaiak vagyonát éppúgy elnyisszantotta, mint a császári csapatok zsoldját és élelmiszeradagjait is. Theodosiusnak Itália jövőjéről mondott komor jóslata minden részletében beteljesedett. De erről később bővebben.
Khosrou perzsa király éppen az indulásunk előtti napokban kezdte meg fenyegető bevonulását Szíriába. Hadjárata nem volt teljesen indokolatlan, mert Justinianus titokban szerződést kötött a Kaspi-tengeren túl élő fehér hunokkal, és nagy pénzekkel megpróbálta őket rávenni, hogy támadják meg Perzsiát északról. Ugyancsak titokban tárgyalt a szaracénok öreg királyával, hogy eltántorítsa szövetségesétől. Minthogy sem a hunokat, sem a szaracénokat nem elégítették ki az ajánlott feltételek, a kompromittáló leveleket Khosrou kezébe juttatták.
Khosrou újra a déli útvonallal kísérletezett, a babyloni lapályoktól végigvonult az Eufrates jobbpartján, és kardcsapás nélkül kelt át a határon. Minthogy serege kizárólag lovasságból állott, hátnapi lovaglás után Surához ért, és a megadási feltételek megbeszélésére kiszabott fegyverszünet alatt fortélyosan elfoglalta a várost. Amikor ugyanis a császári megbízottal, a város püspökével a tárgyalást befejezte, nagy tisztelettel visszakísérte a város főkapujáig, de ugyanakkor hirtelen előreküldte néhány katonáját, hogy egy nagy gerendával akadályozzák meg a kapuk bezárását. Mielőtt Sura népe el tudta volna távolítani a gerendát, egy század perzsa lovas behatolt és végigvágtatott a főutcán. A várost kirabolták, aztán porrá égették. Lakóit rabszolgaként Perzsiába hurcolták.
Szíriai parancsnokunk ugyanaz a Boutzes volt, aki annak idején Darasban, a balszárnyon küzdött. Főhadiszállását Hierapolisban ütötte fel, további hatnapi járóföldnyire a folyó mentén fölfelé. Amikor értesült Khosrou közeledéséről, lelkes beszédekkel buzdította a polgárokat és katonákat, hogy erélyesen védjék a várost – ő maga meg összeszedte könnyű lovasságát, s hanyatt-homlok elmenekült. Khosrou Hieropolis ellen vonult. Úgy találta, hogy a véderőművek igen erősek, így százezer arany váltságdíj ellenében hajlandónak mutatkozott elállni az ostromtól. A polgárság annyira megrémült Sura sorsától, hogy megfizette az összeget. Khosrou ezután nyugat felé fordult és Beroea elé ért; itt az erődök sebezhetőbbnek látszottak, mint Hierapolisban, ezért a váltságdíjat kétszázezer aranyban szabta meg. A polgárság itt is engedett, de amikor össze akarták szedni a pénzt, rájöttek, hogy csak a felét tudják előteremteni; a császári adószedők – különösen úrnőm fia, Photius, aki Justinianus egyik legszívtelenebb, de legeredményesebben működő ügynöke lett – nemrégiben igen tevékenyen működtek ezen a vidéken. A vezető polgárok és a helyőrség katonái féltek Khosrou dühétől, azért elhagyták az erődítményeket, és a biztonságot nyújtó citadellába vonultak. Khosrou megrohamozta az elhagyott falakat, és azon való dühében, hogy „packáznak” vele (így mondta), a fél várost felégette. Amikor azonban megtudta, hogy a pénzt egyszerűen azért nem fizették ki, mert nem volt miből, elengedte nekik, és tovább vonult Antiochia ellen.
Amint Justinianus hírt kapott a perzsák bevonulásáról, tüstént kiküldte unokaöccsét, Germanust – aki az afrikai zendülés leverésében tevékeny szerepet vitt –, hogy vizsgálja felül Antiochia védelmi berendezkedéseit Germanus a falakat tűrhető állapotban találta, csak egy megtámadható pontot fedezett fel: az Orocasias nevű nagy és széles sziklát, amely pontosan szemben állott a körfal legmagasabb pontjával. Mint ahogy Hadrianus mauzóleuma állandó veszedelmet jelentett Róma falai számára mindaddig, míg külső bástyaként be nem építették az erődláncolatba, ugyanolyan veszedelmet jelentett ez a szikla Antiochiának. Germanus úgy döntött, hogy megerősítteti ezt a pontot. Az egyedüli lehetőség az lett volna, ha a tövében mély és széles árkot ásnak, s elválasztják a sziklát a faiaktól; minthogy a szikla csak tizenöt lábnyira volt a fal oromzatának szintje alatt, persze a fal magasságát is növelni kellett volna. Antiochia polgári hatóságai azonban nem voltak hajlandók bármit is tenni az ügyben. Azt mondták, már nincs idő arra, hogy építkezni kezdjenek, vagy árkot húzzanak még Khosrou megérkezése előtt; ha pedig félbe kell hagyni egy ilyen munkát, az ellenség éppen ebből a körülményből fogja kitalálni az erőd egyetlen gyenge pontját. Ha nem tudják megvédeni a várost, megkísérlik majd pénzzel megvásárolni Khosrout. S valóban, Ephraim pátriárka titokban írt Khosrounak, és felajánlotta, hogy ésszerű és méltányos váltságdíj gyanánt hajlandó összegyűjteni a polgároktól százezer aranyat. De közben Justinianus körlevelet küldött szét valamennyi városi kormányzónak, és halálbüntetés terhe alatt megtiltotta váltságdíjak kifizetését. A pátriárka nem mert üres kézzel találkozni Khosrouval, inkább elmenekült északra, Ciliciába, ahogy igen okosan sok más gazdag polgár is tette. Kisvártatva Libanonból hatezer lovasból álló segélycsapat érkezett Antiochiába. Parancsnokuk bezáratta a kapukat, így lehetetlenné vált a további menekülés.
Khosrou király élcsapata nemsokára feltűnt Antiochia előtt a láthatáron. A perzsa megbízott hamarosan a falak alá érkezett, és tolmácsolta királya követelését, amely pontosan megegyezett a pátriárka ajánlatával. Ha százezer aranyat lefizetnek. Khosrou megkíméli a várost, és seregével tovább vonul.
Antiochia lakossága igen rendetlen és komolytalan nép. A követet egyáltalán nem respektálták, mocsokkal dobálták meg, és nyilakkal lövöldöztek rá. Úgy gondolták ugyanis, ha Belizár mindössze ötezer kiképzett katonával az övékénél sokkal nagyobb várost egy teljes évig meg tudott védeni százötvenezer gót ellen, hogyne tudnák ők kilencezer emberrel megvédeni Antiochiát Khosrou ötvenezer perzsája ellen? Ezenfelül Belizár vajmi kevés segítséget kapott a harciatlan római polgároktól, míg Antiochiában a Zöldek és a Kékek valamiféle helyi milíciát alkottak, pártharcaikat is nyíltabban és bátrabban vívták meg, mint a konstantinápolyiak, tehát a katonai szellem sem hiányzott belőlük, így történt végül, hogy tízezer önkéntes jelentkező növelte a tényleges katonák számát, s a jelentkezőknek legalább a fele páncélt és fegyvert viselt. Sajnos, Orocasias szikláját senki sem védte. Véleményem szerint, ha háromszáz jó harcos kimászott volna az erődből s elhelyezkedett volna a szikla legmeredekebb része fölött, bármely támadást visszaverhettek volna. De más tervet fogadtak el. Kötelekkel faállványokat függesztettek a tornyok közé ezen a veszélyeztetett falszakaszon, úgyhogy a védők két sorban harcolhattak – nyíllal és dárdával az állványokról, lejjebb pedig karddal és lándzsával a falakról.
A békefeltételek visszautasítását követő reggelen Khosrou király csapatokat küldött le az Orontes völgyébe, hogy a város falait különböző pontokon megtámadlak, ő maga pedig válogatott erőkkel a dombon hatolt fölfelé a szikla ellen. És most éppen azok a faállványok okozták Antiochia vesztét. Ahogy az íjászok meg a dárdadobók elhelyezkedtek rajtuk, és energikusan igyekeztek távoltartani a perzsákat – közben a tornyokból állandóan újabb meg újabb erősítés érkezett hozzájuk –, a tartókötelek hirtelen elszakadtak és pallók, gerendák, emberek szörnyű – robajjal zuhantak az alattuk levő, katonákkal zsúfolt mellvédre. Százával haltak szörnyet vagy sebesültek meg igen súlyosan. Kétségbeesett üvöltözés töltötte meg a levegőt, a perzsák meg diadalordításban törtek ki.
A szomszéd tornyokban a katonák nem tudták, mi történt, de mást el sem tudtak képzelni, mint azt, hogy maga a fal omlott össze, s a perzsák már vonulnak is befelé. Elhagyták őrhelyüket, és lerohantak a városba. Amikor a Daphne külvárosába vezető kapuhoz értek, azt ordítozták, hogy Boutzest látták a távolból közeledni felmentésükre, az ő seregéhez akarnak most sietve csatlakozni. Persze senki sem hitte el ezt a mesét, s a polgárok megrohanták a kapukat, hogy elhagyják Antiochiát, míg nem késő. A Daphne-kapu volt az egyetlen, amely ellen a perzsák még nem indítottak támadást. Ekkor az egész lovasság otthagyta az erődítményeket, és vágtába lovagolva egyszerre futott össze ennél az egyetlen kapunál; legázolta a polgárokat, s halottakon meg haldoklókon átgázolva tört magának utat. Rövidesen nem maradt katonai csapat Antiochiában, kivéve talán valami gyalogságot és a városi milíciát. A milícia tagjai, akik túlélték az állványok lezuhanását, azonnal elhagyták az Orocasias körüli falat, mihelyt észrevették, hogy két oldalról már nem védik őket a tényleges csapatok. A domb alján gyűltek össze, elszántan arra, hogy megvédik az utcákat. A perzsák létrákon megmásztak a falakat, és minden nehézség nélkül bejutottak a városba.
A milícia ekkor szemléltetően bemutatta a perzsáknak az utcai harc bevált, hippodromi tradícióit, hogyan kell harcolni utcakővel, vívótőrrel és bunkósbottal. A Kékek „Le a Zöldekkel!”, a Zöldek viszont „Le a Kékekkel!” harci kiáltással rohanták meg a perzsákat. És a perzsák bizony meghátráltak. De Khosrou király az egyik elfoglalt toronyból észrevette, hogy ez csak afféle gyülevész sereg, és egy század „Halhatatlant” küldött oda. A milícia ellenállása egykettőre megtört, s szörnyű mészárlás kezdődött, melynek folyamán rengeteg férfi, nő, gyermek vesztette életét. A győztes perzsa sereg kirabolta Antiochiát, Khosrou oly rengeteg arany- és ezüstkincset talált a katedrálisban, hogy az kétszeresen fedezte a háború minden költségét. Az utcai harcok miatt büntetésképpen felgyújtatta az egész várost, csak a katedrális épületét kímélte meg, mert – mint mondta – a pátriárkára nem haragszik. Még a külvárosokat is elpusztították a perzsák, sokkal alaposabban, mint a tizenhárom év előtti földrengés tette. Félmillió ember lett földönfutóvá, kitéve az éhhalálnak. A király összegyűjtött százezer fiatal, munkabíró antiochiait, és a következő ígérettel örvendeztette meg őket:
– Elviszlek benneteket az én országomba, és új várost építek nektek az Eufrates partján. Az Eufrates szebb folyó, mint a ti Orontesetek. Lesznek fürdőitek, piacaitok, kaptok közkönyvtárat és hippodromot, mindent, amire vágytok.
Ezután Seleuciába, Antiochia kikötőjébe vonult és megfürdött a tengerben, ezzel teljesítve a Napistennek tett fogadalmát, majd visszafordult Apameába, az Orontes völgyébe, ahol újabb templomi kincsekkel gazdagította kincstárát. Mivel Apamea önként kitárta előtte kapuit, nem égette fel a várost, sőt kegyesen megengedte a lakosságnak, hogy megtarthassa felbecsülhetetlen értékű kincsét – egy másfél láb hosszúságú fadarabot, amelyet Krisztus keresztfájából fűrészeltek le. Az idő és a rothadás ezt az ereklyét foszforeszkálóvá tette, úgyhogy a sötétben világított, s ezért csodatevőnek tartották. A papok ékszerekkel kirakott aranyládikóban őrizték, Khosrou csak a ládát vitte el.
Apameában történt, hogy saját tiszteletére kocsiversenyt rendeztetett.
– De aztán vigyázzatok – Mondta –, hogy a Zöld szín győzzön, mert mint minisztereim közlik velem, Justinianus császár és a császárné már túlságosan régen igazságtalan előnyben részesíti a Kékeket.
Perzsiában csak díszfelvonulásokon és ünnepélyes körmeneteken használnak kocsikat, s a királynak fogalma sem volt arról, milyen is egy igazi kocsiverseny. Nos, amikor a négy kocsi nekiiramodott a versenypályán, a hajtők kiáltozással és ostorcsapkodással igyekeztek megszerezni a vezetést. Az egyik Kék hamarosan megszerezte a belső kört: ötven lépésnyire száguldott a második Kék előtt, míg a két Zöld messze hátramaradt. Khosrout elöntötte a méreg, és amikor a Kék kocsiban még a császári emblémát is meglátta, dühösen felkiáltott:
– Megállítani! Megállítani Caesart! Hogy merészelte ilyen szemtelen módon elrabolni a vezetést az én két kocsim elől?
A perzsa katonák az arénába rohantak, és lándzsájukkal elálltak a Kék kocsik útját. A Kék versenyzők kénytelenek voltak visszatartani lovaikat, hogy bele ne rohanjanak a lándzsahegyekbe: így aztán a Zöldek kerültek az élre, és könnyen győzhettek. Ez volt a legszabálytalanabb verseny, melyet hippodromban valaha is láttak (pedig jó magam is jó néhány csalásról tudnék beszámolni). A közönség harsogva kacagott, Khosrou pedig jóindulatúan mosolygott reájuk; nem tudta, hogy rajta nevetnek. „Megállítani Caesart” világszerte divatos jelszóvá vált futtatási körökben. Khosrou természeténél fogva ingerlékeny és ironikus ember volt. Kigúnyolta például azoknak a polgároknak a nyomorúságát, akiknek városát elpusztította, miközben úgy tett, mintha sírna, és ilyenedet mondott:
– Ó, ó, ti szegény, félrevezetett keresztények! Látjátok, milyen gyászos következménye lett annak, hogy hívek akartatok maradni a mi ostoba és kapzsi konstantinápolyi unokatestvérünkhöz!
De azért mégsem állíthatom, hogy Khosrou megrögzött gonosz ember lett volna.
Apameából visszafordult, de nem azon az úton, amelyen jött, hanem Edessán, Carrhaen, Constantinán és Darason át. Edessát megkímélte, mindössze ötezer arany sarcot követelt. Először meg akarta ostromolni, de a mágusok óva intették minden hasonló próbálkozástól. Élcsapata ugyanis kétszer eltévesztette az utat Edessa felé és amikor végre megtalálta, a király alsó állkapcsában egy fog alatti tályogja szörnyen sajogni kezdett – s ezt mind rossz előjelnek vették. Edessa lakói meg sem lepődtek, hogy ily könnyen szabadultak a veszélyből. Azt állítják, hogy egyszer maga Jézus Krisztus írt levelet egy edessai polgárnak, aki meghívta őt, hogy jöjjön megbecsült vendégként Edessába tanítani, s hagyja sorsukra az ostoba galileaiakat. Jézus állítólag ezt válaszolta:
„Nem jöhetek, mert az írás másképp jósolja, de egész életedben el fog kísérni a jószerencse, és én örökre meg fogom védeni városodat a perzsák támadásai ellen.”
A levelet egyáltalán nem tartom hitelesnek, hiszen Jézus korában szó sem volt még semminemű perzsa veszélyről. Az edessaiak mégis aranybetűkkel vésték be az állítólagos levél szavait a város kapuja fölé, és mint védelmi csodaszer csak egyszer nem vált be.
Mialatt Khosrou király még mindig Edessa közelében táborozott, követ érkezett Justinianustól, hozta a császár beleegyezését, hogy elfogadja az ajánlott feltételeket, ha visszaállítják az „örök békét”. Nevezetesen: hajlandó évi négyszázezer aranyat fizetni, és meghagyja Khosrou birtokában a hadjárat alatt zsákmányolt kincseset. A király jelét akarta adni jóindulatának, és felajánlotta, hogy az Antiochiában ejtett foglyokat alkalmi áron átengedi Edessa népének, amely híres jószívűségéről. Edessa lakosai az ötezer arany váltságdíjon kívül még teljes ötvenezer aranynak megfelelő summát gyűjtöttek össze kisebb-nagyobb ezüstpénzekből meg aprópénzből, és aki nem tudott készpénzt adni, az tehénnel, borjúval, birkával járult hozzá a közadakozáshoz. Még a prostituáltak is elhatározták, hogy a céhükhöz tartozó minden tag átadja ékszereit. Szerencsétlenségükre épp ekkor érkezett meg Boutzes és kihirdette, hogy Edessa engedetlen volt a császárral szemben, amikor kifizette Khosrounak az ötezer aranyat. Megtiltotta, hogy újabb összeget fizessenek, Khosrouval meg közölte: Edessa népe meggondolta a dolgot, és eláll az üzlettől. Haragudott Khosroura, mert tizenhárom évvel azelőtt fivéréért, Coutzesért teljesíthetetlenül magas váltságdíjat követelt, s így Coutzes fogságban halt meg. Magán-igazságszolgáltatásként Boutzes megtartotta magának az edessaiak pénzét, Khosrou pedig magával vitte foglyait.
Ez július elején történt. Khosrou ekkor hírt kapott, hogy Belizár visszatért Konstantinápolyba. Sietve elindult tehát hazafelé, megelégedve azzal, hogy kisebb összegeket préselt ki Constantinából és a többi városból, amelyen áthaladt. Carrhaetől nem követelt semmit, mert ez a város nem vált kereszténnyé, hanem hű maradt régi isteneihez. Daras előtt is parádéztatta csapatait, azután újabb ötezer arannyal gazdagodva, igen elégedetten visszatért Perzsiába. Ami a magával vitt százezer antiochiai foglyot illeti, valóban felépítette nekik Új-Antiochiát az Eufrates mellett. Nem is voltak vele elégedetlenek; igen sokan megtagadták kereszténységüket, és újból a régi isteneket imádták az új templomokban, amelyeket a király épített nekik. Symmachus, az athéni filozófus is itt telepedett le, és akadémiát nyitott az úgynevezett neoplatonizmus elméletének tanulmányozására – ez a kereszténység bizonyos válfaja, melyet nem komplikál sem Jézus Krisztus története, sem a lényegére vonatkozó sok vita. Az új-antiochiai hippodromban a Zöld szín Khosrou király különös kegyét élvezte, és a Zöld hajtok a legjobb lovakat kapták.
Mihelyt azonban Justinianus biztos jelentést kapott arról, hogy Khosrou visszatért Perzsiába, széttépte az új szerződést.
Ez volt hát az a szégyenletes történet, amely júliusban fogadott bennünket, amikor Ravennából visszaérkeztünk Konstantinápolyba: három hónap alatt Khosrou jó néhány milliójába került Justinianusnak, azonkívül kiderült, hogy a véderőművek gyengék, a csapatok harci bátorsága pedig siralmas. Ami Belizárt és úrnőmet illeti, őket csupán néhány magasabb rangú tiszt kísérte haza. Belizár csak a háziezredét hozta magával, amely a besorozott gótok, mórok és vandálok folytán már hétezer főre gyarapodott. Valamennyi merész, kemény fickó volt, mert ha Belizárnak tudomására jutott, hogy valamelyik harcos – lett légyen az akár az ellenség, akár a szövetséges csapatok katonája – valamilyen kimagasló tettet vitt véghez, gyorsan megszerezte háziezrede számára, és elsőrangú katonát nevelt belőle. Roma védelménél a háziezred oly gyakran állta meg a sarat, és oly gyakran verte vissza a gótok támadását, hogy a romaiak csodálkozva mondogatták:
„Theoderich birodalmát egyetlen ember házanépe ássa alá.”
A foglyok hosszú sora kísért bennünket, élükön Wittich király, Matasontha királyné, valamint Hildibald király árvái. Magunkkal hoztuk ezenkívül Ravenna minden közkincsét, mely a következő tételekből állott: körülbelül tízmillió értékű arany- és ezüstrúd meg vert pénz; a nyugat-római birodalom császári jelvényei; nagy mennyiségű arany és ezüst étkészlet; Theoderich Galhában szerzett hadizsákmánya; végül a Justinianus által feloszlatott ariánus templomok kincsei. Elhoztuk továbbá a római sasokat, amelyeket nagyon régen a drinápolyi csatában vesztettünk el, valamint azt a koronát is, amelyet Valens császár viselt azon a tragikus napon.
Amint közeledtünk hazafelé, Belizár megjegyezte a sasokra és a Koronára vonatkozóan:
– Végre megbosszultuk drinápolyi vereségünket. Ó, ha nagybátyám, Modestus meg élne, és látná, hogy ezeket most hazahozom, micsoda klasszikus lakomát készítene, milyen nagy dínom-dánomot csapna a tiszteletünkre!
– Igen, és hány klasszikusnál klasszikusabb dikciót kellene végighallgatnunk – tette hozzá nevetve úrnőm.
Belizár, azt hiszem, képzeletben összehasonlította azt az istenhozottat, amelyben nagybátyja részesítette volna, azzal a fogadtatással, amelyet még az udvar rágalmazó és gyanakvó légkörének hatása alatt álló Justinianustól is elvárhat. Nem mintha Belizár kitüntetésekre és címekre vágyott volna. Őt kielégítette a jól végzett munka érzése. De természettől melegszívű lévén, könnyen lehűtötte mások igazságtalansága. Kétségkívül inkább Justinianus, mint a saját érdekében azt remélte, hogy visszatérése minden gyanút eloszlat, és rágalmazói elhallgatnak.
Ha helyesen következtetek gondolataira, akkor nagy csalódás van rá. Azt hiszem, amióta világ a világ, soha hűséges és győzelmes hadvezér nem részesült ilyen hideg fogadtatásban császára részéről. A tömegek azt sem tudták, mivel adjanak kifejezést Belizár iránti csodálatuknak és szeretetüknek, úgy üdvözölték őt, mint az egyedüli embert, aki biztosan meg tudja védeni az országot a perzsák ellen. De Justinianus annyira féltékeny volt, hogy nem engedélyezte a megérdemelt diadalmenetet. Még a gót zsákmányt sem tette közszemlére. A sok kincs titokban érkezett a császári kikötőbe, ott rakták ki, a Porfirius-palotában halmoztak fel; és megtekintésére a szenátus tagjain kívül senki sem kapott engedélyt. Justinianus a zsákmányból egyetlen aranyat sem akart juttatni Belizárnak; azt hiszem, attól félt, hogy bőkezűen szétszórja a tömeg között, és ezzel meg növeli népszerűségét. De Theodora ragaszkodott ahhoz, hogy legalább félmilliót kapjon kiadásaira, hiszen háziezredének tagjai csak háborús időkben kaptak közköltségen zsoldot és élelmezést. Hadjáratai folyamán Belizár saját zsebéből nemcsak külön zsoldot és külön fejadagot adott háziezredének, de fegyverben és felszerelésben való veszteségen is mindig kipótolta. És ami egyáltalán nem volt szokásos: minden kiemelkedő katonai teljesítményt gyűrűvel és „vitézségi lánccal” jutalmazott, a harcképtelenné vált betegeknek és sebesülteim és pedig nyugdíjat adott. Sőt mi több, ha bármilyen katona odajárult elébe, és mondjuk így szólt: „elvesztettem fél karomat első perzsa hadjáratod alatt, és most koldus vagyok”, pénzt adott neki, pedig a katona nem is tartozott közvetlen parancsnoksága alá. Ez a nagylelkűség természetesen csak növelte Justinianus gyanúját, aki a nyomorgó veteránok felsegélyezésében és támogatásában meglehetősen szűkkeblűnek mutatkozott. A polgárok pedig így vélekedtek Belizárról:
– Nem is ember, vagy ha igen, akkor egészen abnormális valaki. Soha senki még nem látta részegen. Oly egyszerűen öltözik, amennyire csak méltósága engedi. Az érzékiség távol áll tőle; meg senki sem látta, hogy akár egyetlen vágyakozó pillantást is vetett volna valamelyik fogságba került nőre, pedig a vandál és gót hölgyeknél szebbeket nem találni a világon. És nem is fanatikusan vallásos.
Belizár úrnőmmel s nagy vértes csapat kíséretében gyalog szokta volt naponta elhagyni a Fő úton levő házát, hogy elsétáljon Augustus terére és elintézze a hadügyminisztériumban a dolgait, onnan pedig tisztelgésre járuljon az uralkodó elé. A tömeg sohasem tudott betelni látásával; megcsodálta magas alakját, őszinte, becsületes, komoly arcát és a mögötte menetelő katonákat: a sötét bőrű, finom vonású perzsákat, a sárga hajú, fehér bőrű vandálokat, a nagy combú, gesztenyebarna hajú gótokat, a görbe lábú, ferde szemű hunokat és a duzzadt ajkú, kampós orrú, göndör hajú mórokat. Úrnőmet is meg szokta bámulni a tömeg, és az emberek odasúgták egymásnak:
– Ő se olyan, mint más nő. Rengeteg gótot elpusztított a sajátkezűleg irányított ostromgépekkel, és ő mentette fel Rómát.
Egyszer hallottam, amint egy pap megjegyezte róla:
– Jól jósolta meg Salamon a Példabeszédek Könyvében erről a rimáról: „Mert sok sebesültet ejtett, és sokan vannak, akik attól megölettek. Sírba vivő út az ő háza, amely levisz a halálnak hajlékába.”
De ugyanakkor, noha csak betegesen torz képzelőtehetség láthatta erőltetettnek Belizár természetes szerénységét, Narses és Kappadóciai János így beszéltek Justinianushoz:
– Egészen biztos, hogy lázadást tervez. Nézd, hogyan udvarol a tömegnek, keresi a kegyét, minden legkisebb sétája az utcán ünnepi felvonulássá változik, s elhomályosítja Dicső Szent Felséged tündöklését a nagyközönség szemében. Belizár azt hiszi most, hogy a két birodalom már az övé, csak ki kell nyújtania utána a kezét. Most eljött ide, Konstantinápolyba, hogy parádézzon a foglyaival, és majd nemsokára megpróbálja elragadni a koronát Szent Felséged felkent homlokáról. Te légy az első, Felséges urunk, aki cselekszik.
Justinianus gyáván elütötte a dolgot azzal, hogy még nincs bizonyítéka. Félt Theodorától, aki oly nagy barátságot tartott úrnőmmel, Antoninával, de arra is gondolt, hogy ha Khosrou a következő évben újra betör az országba, Belizáron kívül senki meg nem tudja állítani.
Ami Wittich királyt illeti, ő hódolattal adózott Justinianusnak, sőt még ariánus hitét is megtagadta, így aztán patríciusi rangra emelték, s nagy birtokot kapott, Galatiában, Geilimer király birtokainak szomszédságában. Matasonthával kötött házasságát közös kívánságukra felbontották. Jutalmul a felgyújtott magtárakért, Matasontha engedélyt kapott, hogy feleségül menjen Justinianus unokaöccséhez, Germanushoz, aki annak idején segített leverni Stotzas zendülését. A többi gót hadifoglyot lovassági egységekbe osztották be, és elküldték a dunai határok őrzésére. Ennyit a gótokról.
Konstantinápolyban most láttuk először teljesen befejezett állapotban a Hagia Sophia-templomot, melyet a Trallesból való Anthemius épített fel, Justinianus így szólt hozzá:
– Költséget ne kímélj. Ez legyen a világ legszebb és legmaradandóbb épülete, Isten és az én nevem dicsőségére.
Anthemius megfelelt feladatának. Az ő neve érdemli a legtöbb dicsőséget, mert Justinianus csak helybenhagyta az ő terveit. Ha mást is ki kell még emelni, az csak Anthemius segéde, a milethosi Isidorus lehet, és Belizár, kinek vandál győzelmei szolgáltatták a székesegyház felépítéséhez szükséges kincseket, pénzt és rabszolgamunkát.
A katedrális kimagaslik a környező épületek közül, bár azok között is akadnak jócskán magasak. Hogy a nagyobbat hasonlítsam a kisebbhez, olyan, mint valami hatalmas, lehorgonyzott kereskedelmi hajó az Aranyszarv, komphajói között. Arányait azonban oly remekül számították ki, hogy nagysága nem kelt komor vagy bármilyen tekintetben visszatetsző benyomást. Éppen ellenkezőleg, kecses, de komoly nemességet fejez ki, amit csak úgy tudok érzékeltetni, ha azt mondom: ha Belizár olyan kitűnő építész volna, mint amilyen kitűnő katona, akkor ilyen templomot épített volna.
A Hagia Sophia több mint kétszáz láb széles és háromszáz láb hosszú, magassága pedig százötven láb. Roppant kupola tetőzi be, és ha az ember bentről felfelé tekint a mennyezetre, amelyet mindenütt színarany fed, úgy tűnik, mintha az egész építmény bármely pillanatban összeomolhatna, mert nincsenek benne keresztgerendák, sem pedig központi tartóoszlopok, minden egyes rész befelé és felfelé ível a kupola középpontja felé. A polgárok ezt szokták mondani a vidéki látogatóknak: „A császár parancsára egy démon aranyláncon eresztette le a kupolát az égből, azután emelték fel hozzá a falakat, míg összetalálkoztak.” Sok látogató ezt a tréfálkozást valóságnak veszi.
Két oszlopcsarnoka van, mindegyik arannyal berakott kupolás tetővel, egy a férfi és egy a női hívők számára. Ki tudná méltóképpen leírni a vésett oszlopok és a mozaikok szépséget, amelyekkel az épületet díszítették? Olyan az egész hely, mint a szikrázó arany napsütésben pompázó tavaszi mező. S mint a mezőn a fák, úgy magaslanak felfelé a kereszthajóban a nagy terméskő-oszlopon. Sokszínű márványt építettek bele a falakba és a padlózatba, vöröset és zöldet, bíborpettyeset és szalmaszínűt, vaj sárgát és makulátlan fehéret, itt-ott kiragyog a lápiszlazulí. Aprólékos művészettel mintázott domborművek, vésett díszek tesznek minden részletet élvezetessé; a falakba és a kupolába vágott ablakok fényözönnel árasztják el a kereszthajót. Gyönyörködni ebben az épületben és imádni benne azt a bölcsességet, amelynek szentelték, még nem teszi szükségessé, hogy az ember ortodox keresztény legyen. A Hagia Sophia minden időben nyitva áll a szegény hivők előtt is, ameddig nem vétenek a törvény ellen és rendesen viselkednek. A koldus is beléphet és császárnak képzelheti magát ilyen szikrázó gyönyörűségek és fényűző szépségek közepette, s csupán néhány épületrészbe tilos számára a belépés, például a szentélybe, amelyet negyvenezer font súlyú csillogó ezüsttel raktak ki, és még néhány magánkápolnába. Ami a szentek és mártírok ereklyéit illeti, azok is pazar bőségben vannak itt felhalmozva; a belső ajtók egy része (állítólag) olyan fából készült, amely valamikor Noé bárkájának része volt.
Azt hiszem, a Hagia Sophiában tett látogatása alkalmával történt, hogy Theodosius egyszerre csak céltalannak érezte egész addigi életét, s az a meggyőződés lett rajta úrrá, hogy csak elhagyott kolostorában lelné meg újra lelki békéjét. Nem mintha most hívőbb keresztény lett volna, mint azelőtt, de Ephesusban az életét szigorú szabályok fogták keretbe, és nem kellett arra gondolnia, mitévő legyen a következő órában vagy a következő napon. Theodosius nem volt gonosz, romlott ember, sőt valójában, amikor magáévá tette a szerzetesi önmegtartóztató életet, olyasmit vállalt magára és viselt el, amit a legtöbb férfi kibírhatatlannak tartott volna. Tudatában volt annak is, hogy személye állandóan mendemondák tárgya úrnőmmel kapcsolatban, s a rossz nyelvek Antonina kitartott szeretőjének tartják. Emiatt úrnőm, hogy elfojtsa a sok szóbeszédet, a nyilvánosság előtt mindig megalázó keménységgel szólt hozzá, noha négyszemközt nagy szeretettel beszélt vele. Theodosius a sok háborúskodásba is beleunt már; semmi kedve sem volt egy újabb hadjárathoz – különösen Keleten, ahová Belizárt valószínűleg nemsokára el fogják küldeni. A nagy forróságot igen nehezen bírta elviselni. Ezért aztán egy éjszaka titokban összecsomagolta néhány holmiját, és egy gyors kereskedőhajón Ephesusba utazott, mindössze rövid bocsánatot kérő és istenhozzádot mondó üzenetet hagyott hátra.
Eltűnése annyira elszomorította úrnőmet, hogy még az evéstől is elment a kedve, az égvilágon semmi sem érdekelte, és nemsokára ágynak esett. Negyvenéves volt akkor, és az itáliai hadjárat aggodalmaitól állandóvá vált aggódó, hervadt arckifejezése, amelyet semmilyen pipereszer vagy masszírozás nem tudott eltüntetni. Azonkívül a nagy változás is most érte utol, így aztán ideges és ingerlékeny állapotba került. Melankóliába esett, és Belizár minden szeretetével és türelmével sem tudta felvidítani. Úgy látszik, Theodosius távozását úgy vette, mint szépsége elmúlásának jelét. Theodosius udvaronc módjára maga szerzette dalokkal szokta volt ünnepelni úrnőm szépségét. Távozása tehát annak a jele, hogy szépsége, bájossága, széles körben elismert szellemessége – mindez letűnt, elmúlt örökre. Véleményem szerint Belizár igazi nagylelkűséget tanúsított ez alkalommal. Amikor Antonina bevallotta, hogy életkedvét csak Theodosius jelenléte tudná visszaadni, egyenesen Justinianushoz ment, és alázatosan kérte Theodosius visszahívását.
Justinianus hajlandó volt az ephesusi rendfőnöknek írni, s kérte, mentse fel Theodosiust fogadalma alól és küldje vissza. De Theodosius ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy szerzetes maradhasson, márpedig ez olyan jog, amelyet semmi emberi hatalom, még a császár parancsa sem vehetett el tőle.
Amikor Khosrou király tavasszal újra hadműveletekbe fogott és Belizárt sietve a határra küldték ellene, úrnőm a városban maradt. Ilyen rossz hangulatban – mondta – csak nyűg volna Belizár nyakán.

XIX. fejezet
A CARCHEMISI DIADAL

Történetem most ahhoz a fordulatához érkezik, amelyről nem szívesen számolok be, minthogy nagy boldogtalanságot jelentett úrnőmnek, Antoninának és még nagyobb boldogtalanságot férjének, Belizárnak. És mindezt a perzsák fölött aratott nevezetes győzelme ellenére. De hát a rosszról éppúgy meg kell emlékezni, mint a jóról.
Úrnőm, mint mondtam, Konstantinápolyban maradt, míg Belizár a mi Urunk ötszáznegyvenegyedik esztendejének késő tavaszán hadba vonult Khosrou király ellen. Belizár, amennyire csak udvari kötelességei engedték, idejét háziezrede gót újoncainak kiképzésével töltötte, megtanította őket a nyilazásra és saját, jól kipróbált lovassági taktikájának rendszerére. De Keleten már teljesen más harci anyag várt rá. Darasba érkezésekor – a helyet, mint írta, szeretetté tette szemében úrnőm ottani látogatásának emléke – a császári csapatokat sajnálatosan fegyelmezetlen és kiképzetten állapotban találta. Ami pedig bátorságukat illeti, a „perzsa” szó hallatára már remegni kezdtek. Ha komoly harcra kerül a sor, itt bizony semmi másban nem bizakodhat, csak a tulajdon hétezer emberében. Sok tényleges ezredből több száz ember hiányzott, noha ezek az alakulatok a hadügyminisztériumi nyilvántartásban teljes létszámúaknak voltak feltüntetve, teljes zsoldot vételeztek, és megkapták a teljes élelmiszer-adagokat. Az úgynevezett kiképzett katonák fele fegyvertelen munkásból állt; ezeket Daras és a többi erőd javításánál használták fel, ama terv szerint, amelyet maga Belizár készített tizenkét évvel korábban, s amelynek szükségességét most végre felfedezték.
Khosrou király erősen különbözött az olyan katonai becsvággyal telített keleti uralkodóktól, akik mindig kiválasztják maguknak a könnyű célpontokat, a kockázattal járókat pedig rábízzák alvezéreikre. Khosrou mindig a legnehezebb feladatot választotta magának. A bennszülött colchisiak meghívására bevonult Colchisba, mégpedig a kaukázusi előhegyeken át olyan útvonalon, amelyen még perzsa sereg sohasem járt, s amelyen addig lehetetlennek tartották az átvonulást. Colchis csupán római „protektorátus” volt, nem tényleges római birtok, Justinianus adószedői mégis szemérmetlenül kiszipolyozták. Khosrou nagyobb csapatot küldött előre, hogy utat vágjon az őserdőn keresztül, és áthidalja a szakadékokat. Meghagyta, hogy az út megfelelően széles és kemény legyen, úgyhogy elefántok is áthaladhassanak rajta. Szándékát senki sem sejtette, mert nyilvánosságra csak az jutott, hogy egy hun törzs ellen vonul, amely állandóan be-becsap a perzsa Ibériába. Hogy rövid legyek: eljutott Colchis partvidékére, elfoglalta Petrát, a legfontosabb római erődöt, megölte a római kormányzót, s miután a colchisiak szabadítójukat üdvözölték benne, birtokába vette az országot.
Belizár a mezopotámiai határon túl tartózkodó kémeitől értesült az expedícióról, de annak eredményeiről még semmiféle hír nem érkezett, úgy látta a helyzetet, hogy Colchis megmentésének egyetlen reménye az, ha ellentámadással gyors visszatérésre lehetne kényszeríteni Khosrout. A különböző helyőrségi városokból magához rendelte a rendelkezésre álló haderőket, és igen keményen megfedte a tábornokokat, hogy annyira nem törődtek a parancsnokságuk alá tartozó csapatokkal. Megfenyegette őket, hogy ha két hónapon belül nem lesz meg a csapatok teljes fegyverzete és teljes felszerelése, és nem töltik fel a létszámot, mindannyiukat lefokoztatja. Hangsúlyozta, hogy mint legfőbb parancsnok, habozás nélküli engedelmességet követel.
– Minthogy azonban tíz évet töltöttem a nyugati birodalomban – folytatta –, nem ismerhetem a jelenlegi stratégiai helyzet minden részletét. Szívesen venném, ha mindegyikőtök kifejtené őszinte véleményét, hasznosnak tartanátok-e egy azonnali lovassági támadást a perzsák ellen. A király messze távol van. Határerődítményeit kétségkívül jól őrizteti, de talán mégis kitűnő alkalom nyílna most Antiochia kirablásának megbosszulására és embereink támadóképességének helyreállítására. A császár azzal a kifejezett céllal küldött ide, hogy megerősítsem a római hadsereg hírnevét és becsületét.
Boutzes, aki nagyon szerette volna visszanyerni Belizár jó véleményét, egyetértett vele, hogy a rajtaütés kitűnő megoldás. Ugyanúgy és ugyanebből az okból egyetértett vele Péter. Daras kormányzója is. De a libanoni thráciai csapatok együttes két parancsnoka – ugyanaz a kettő, aki Antiochiát elárulta, amikor minden emberével kimenekült a Daphne-kapun – nehézségeket támasztott. Ha elkísérik Belizárt, mondták, akkor távollétükben a szaracénok királya minden bizonnyal be fog törni Palesztinába és Szíriába. Belizár így felelt:
– Mint említettem, tíz évet töltöttem távol Kelettől, de azért annyit nem felejtettem, mint képzelitek. Ezek a szaracénok rövidesen megkezdik Ramadán nevű böjtjüket, amikor is napistenük iránti tiszteletből két teljes hónapig nem esznek semmit a nappali órákban, és tartózkodnak mindenféle harctól.
Ez az érv elhallgattatta őket. Néhány nappal később Belizár tizenötezer emberből álló seregével átlépte a perzsa határt, és Nisibistől mintegy nyolc mérföldnyire tábort vert. Elkísérte még ötezer arab, ugyanannak a Harith ibn Gabala bostrai királynak a vezetésével, aki tíz évvel korábban a szükségtelen csatában cserbenhagyta, de akinek álnokságát azóta Justinianus megbocsátotta. A perzsák már annyira lenézték seregeinket, hogy valószínűnek látszott: kivonulnak erős falaik védelme mögül, és Belizárra támadnak. Belizár remélte, hogy így megveri őket, és elállva fő visszavonulási útjukat, csak egy-két századot hagy visszamenekülni Nisibisbe. A menekülők közé elkeverednek majd perzsa páncélzatba öltözött saját csapatai, amelyek maid nyitva tartják számára a kaput, s így elfoglalhatja a várost. Péter azonban ellenezte ezt a tervet, úgy vélte, hogy ha a perzsákat jobban meg akarják felemlíteni, akkor jobban meg kell őket közelíteni. Ragaszkodott ahhoz, hogy a várostól körülbelül másfél mérföldnyire üssenek tábort.
Belizár írásos üzenetet küldött Péternek, megdicsérte bátorságáért, de figyelmeztette a következőkre: ha táborhelye közelében száll harcba a perzsákkal, és meg is veri őket, akkor a perzsáknak csak rövid útvonalon kell visszavonulniuk, hogy biztonságban legyenek; de ettől eltekintve, Péter egyenesen megszegné a parancsot, ha ott állítaná fel csatarendjét. Péter így válaszolt: „Néhány évvel ezelőtt alattad szolgáltam az Eufratesnél, s bár a perzsák akkor több száz mérföldnyire voltak az erődítménytől, te mégis féltél megtámadni őket. Büszkén vallom, hogy én nem félek a perzsáktól. Ami pedig az engedelmességet illeti, hallottam, hogy nemrég Ravennában te sem teljesítetted a császár parancsait, mégsem lett semmi bajod.”
Belizár válasza így hangzott: „A körülmények megváltoztatják a dolgokat, mindazonáltal nem akarok vitatkozni veled. Ha parancsom ellenére mégis ragaszkodsz szándékodhoz, legalább arra vigyázz, hogy ne érjen váratlan támadás, kiváltképpen a déli érákban.”
Az idő déltájban igen melegre fordult, így Péter emberei levetették páncéljukat, lándzsáikat gúlákba rakták, majd kettesével-hármasával elbolyongtak, hogy dinnyét lopjanak a konyhakertekből, néhány száz lépésnyire Nisibis falaitól. A perzsa lovasság három kapun kirohanva váratlanul rájuk rontott, és visszaűzte a dinnyetolvajokat sánckerítéssel körülvett táborukig. A tábori őrök nagy sietve felkapták fegyvereiket és bajtársaik segítségére siettek, de őket is visszaverték, nagy fejetlenséget okozva köztük. Péter kénytelen volt sürgősen elhagyni táborhelyét, és ötven emberén kívül még ezredzászlóját is elvesztette.
Szerencsére Belizár előőrsei porfelhőt vettek észre Nisibis irányából, és azonnal jelentést tettek róla. Belizár állandó érvényű rendelkezést adott ki táborában, hogy az ebédet csak váltásonként szabad kiosztani, és az emberek kétharmad része mindig szolgálatban legyen, így a kürtös riadójelére a háziezred vértesei egy percen belül már Nisibis felé vágtattak Péter megmentésére. Belizár vezette őket, mögötte a gót újoncok lovagoltak nagy, nehéz lovaikon. Akkor lepték meg a perzsákat, amikor azok a tábor gyors kirablása után éppen újra sorakoztak. Belizár vértesei két oldalról rontottak rá az ellenségre, nyeregből nyilazva és erősen döfködve hosszú lándzsáikkal. Az ellenséges nyilak nem tartották fel őket, mert – mint már említettem – a perzsa íjak túlságosan könnyűek ahhoz, hogy hatásosan használhassák őket nehéz lovassággal szemben. A gótok első támadásra áttörték a perzsák vonalát, és fejvesztett rendetlenségben kergették őket vissza Nisibisig. Péter ezrede megmenekült – de csak Belizár terveinek megsemmisülése árán, mert a perzsák, akik százötven emberüket elvesztettek a csetepatéban, rájöttek, hogy Belizár újra itt van a határvidéken és semmit sem vesztett korábbi erélyéből. Most már nem merészkedtek a falakon túlra, csak Péter ezredzászlóját mutogatták az egyik toronyból, gúnyból fekete kolbászokat aggatva rája.
Belizár tehát már nem remélhette Nisibis meglepetésszerű elfoglalását, s ezért elhatározta, hogy elvonul mellette, hiszen a szokásos ostrommal egy évig is eltartana, míg be tudná venni. A következő vár, kelet felé harmincöt mérföldnyire, Sisauranum volt, helyőrsége a milíciával együtt négyezer emberből állott. Belizár megengedhette magának, hogy Nisibist hatezer főnyi hely őrsegével maga mögött hagyja, de Sisauranum és Nisibis együtt mar túlságosan nagy kockázatot jelentett volna. Úgy döntött tehát, hogy fő erejével megostromolja Sisauranumot, kisebb haderőt hagy Nisibis alatt, Harith királyt pedig arabjaival a Tigrisen túlra, Asszíriába küldi portyázni.
Asszíriának ezt a részét évszázadok óta nem érte római támadás. Lakói tökéletes biztonságban érezték magukat, és élvezték nagy gazdagságukat. Minthogy Khosrou király akkor a távoli Colchisban tartózkodott, a perzsa határőrcsapatok pedig Nisibisben és Sisauranumban voltak lekötve, Harith király embereinek olyan könnyű fosztogatásban volt részük, amilyenről soha életükben még álmodni sem mertek volna. Harith királynak eszébe jutott, hogy ezt a sok kincset igazán kár volna megosztani a római sereggel (így szólt a megállapodásuk), ezért elhatározta, hogy visszatér bostrai udvarába, de más úton. Vele volt a háziezred két százada, az egyik Trajanus, a másik Élvhajhász János parancsnoksága alatt, hogy erősítsék az arab sereget, ha komoly ellenállással találkoznának. De Harith félrevezette Trajanust és Jánost; felderítőivel azt a hamis jelentést tétette, hogy északról nagy perzsa sereg ékelődött be mögéjük, és már lesben áll, várva visszatérésüket a Tigris hídjánál, ahol átkeltek. Kijelentette, hogy ezt a nagy kockázatot nem vállalhatja, s nyomban hazatér. Élvhajhász János, aki nagy zsákmányát még cipelni is alig bírta, semmi hajlandóságot nem érzett arra, hogy egyedül osztozkodjék egy egész sereggel, s így elhatározta, hogy követi Harith példáját, Trajanus, minthogy János volt a rangidős, kénytelen volt vele tartani. Az egész sereg délfelé vonult tehát a Tigris mellett, míg csak a ninivei hídhoz nem értek, azon át is keltek. Élvhajhász János és Trajanus ekkor visszatért római területre a sivatagon át, áthaladva Singarán s az Aborrhas folyó alsó szakaszán. Harith király még hosszabb út után zsákmányával biztonságban eljutott Bostrába. (Justinianus újra megbocsátott ennek az álnok arabnak, sőt néhány év múltán, amikor Harith legyőzte a szaracénok királyának egyik seregét, patríciussá nevezte ki, és nagy tiszteletadással fogadta Konstantinápolyban.)
Időközben Belizár hírt várt Harith királytól, vagy ha tőle nem, hát Trajanustól, hogy mit végeztek és „hogy milyen perzsa seregek állomásoznak Asszíriában. Minthogy a jelentés elmaradt, aggodalmaskodni kezdőit. Közben sikerült elfoglalnia Sisauranumot; a város zsúfolva volt menekült parasztokkal, és hatheti ostrom után a nagy ínség miatt megadta magát. Ellentétben olyan határvárosokkal, mint Daras és Nisibis, Sisauranumnak nem volt állandó élelmiszerraktára ostrom esetére, és Belizár hirtelen megjelenésével megakadályozta, hogy a környező vidéken élelmiszert gyűjtsenek. Belizár nagylelkű feltételeket szabott. Megkegyelmezett minden polgárnak – a lakosság ugyanis tisztán római származású keresztényekből állott; emlékezzünk csak vissza: százötven évvel azelőtt a rómaiak Jovianus szégyenletes szerződése alapján engedték át ezt a várost Perzsiának –, a helyőrség nyolcszáz perzsa lovasa pedig választhatott a rabszolgasors vagy aközött, hogy belép Justinianus császár seregébe. A perzsák inkább a katonai szolgálatot választották. Később áthelyezték őket Itáliába, hogy a gótok ellen küzdjenek, mint ahogy a háziezredbe beosztott gótokat Mezopotámiába vitték a perzsák ellen. Sisaurarium várfalait földig lerombolták.
Még mindig nem érkezett hír Harith királytól, és Belizár már attól telt, hogy talán az egész sereget csapdába csalták és lemészároltak. Haditanácsot tartott, és azt indítványozta, hogy keljenek át a Tigrisen, hiszen lehetséges, hogy Harith király valamelyik elfoglalt városban húzódott meg, és most várja a felmentést. De egyik tábornoka sem támogatta a tervet. A libanoniak erősködtek, hogy ők visszafordulnak csapataikkal, annál is inkább, mert a szaracénok Ramadán böjtje már véget ért; a többiek meg hangsúlyoztak, hogy csapataik szörnyűmód szenvednek a hőségtől, és az emberek teljes egyharmad része képtelen a küzdelemre. Rendetlenül kiáltozni kezdtek: „Vigyél vissza bennünket!” „Nem kelünk át a Tigrisen!” „Nem vagyunk hajlandók tovább menni!” „Vigyél vissza bennünket!” Így Péter oktalan hősködése, Harith király árulása, Elvhajhász János hiszékenysége és ezeknek a tábornokoknak a gyávasága Belizárt talán élete legnagyszerűbb győzelmétől fosztotta meg. A Colchisban tartózkodó Khosrou király ugyanis, mihelyt értesült az Asszíria elleni arab támadásról, és arról, hogy Belizár elfoglalta Sisauranumot, visszasietett azon az úton, amely a Van-tótól nyugatra a Tigris keleti partjain vezet. A kolerajárvány már előzőleg elpusztította seregeinek csaknem a felét. Most pedig a maradéknak a felét is elvesztette, mert élelmiszerellátása felmondta a szolgálatot. A kolerajárvány hírére ugyanis egész ellátó-oszlopa visszafordult Ibériába. Ezenkívül egy földcsuszamlás is feltartotta, mert éppen a legnehezebb útszakaszon elölről kellett kezdenie az útépítést. Ha Belizár most átkelhetett volna a Tigrisen, feltartóztathatta volna Khosrout, és bizonyára egy harmadik elfogott királyt is besorolhatott volna a Justinianusnak adott ajándékok közé, hiszen a perzsák a sok betegségtől és éhezéstől szánalomra méltó állapotban voltak.
Ez a győzelem azonban nem adatott meg Belizárnak, mert nem tudta rávenni tábornokait a továbbhaladásra, így hát szekerekre rakta betegeit, és Nisibis mellett elhaladva visszavonult Darasba.
Konstantinápolyban ezalatt különös dolgok történtek. Hogy mindjárt ezzel kezdjem, a városban feltűnt Theodora törvénytelen fia, aki Egyiptomban született abban az egyetlen szerencsétlen évben, amikor Theodora barátnőit elhagyva Pentapolisba ment. Az apa jelentéktelen ember volt, valami arab kereskedő, s a fiút, akit Jánosnak kereszteltek, teljesen ő nevelte. Mármost Theodora annak idején úgy mondta Justinianusnak, hogy sohasem volt gyermeke. És amikor Justinianus őt patríciusi rangra emelte, Theodora aláirt egy okmányt, amelyben ezt az állítását ünnepélyesen megerősítette. Kappadóciai János azzal kerekedett Theodora fölé, hogy tudott ennek a fiúnak a Létezéséről. Egyiptomi ügynökei közölték vele a történetet, de részletes bizonyítékokat nem bírtak szerezni. Theodora viszont nem tudhatta, nincsenek-e Kappadóciai János kezében döntő bizonyítékok, amelyeket bármikor bemutathat Justinianusnak. Ő maga sohasem tudta felfedezni fia hollétét. Amikor aztán hosszú évek múltán a fiatal Fattyú Jánosnak haldokló apja elárulta születése titkát, a fiú a Vörös-tenger melletti Adenből, eddigi lakóhelyéről Konstantinápolyba utazott. Először úrnőmnél jelentkezett, mert tudta, hogy Antonina első férje üzleti összeköttetésben állt apjával. De ha azt várta, hogy majd anyai könnyekkel és csókokkal fogadják és előkelő állást kap az udvarnál, súlyosan tévedett. Theodora pillanatig sem habozott, kijelentette, hogy a fiú őrült, és bezáratta a bolondokházába, ahol hamarosan meg is halt. Nem szerette az apját, miért szeretné a fiát? Ezenkívül a fiú kapzsi, hiú, tudatlan fickó volt. Theodora nagy megkönnyebbüléssel mondta úrnőmnek:
– Nos, drágám, most végre leszámolhatunk Kappadóciai Jánossal. Megszűnt az ok, amiért eddig féltem tőle.
De Theodora tudta, hogy amíg Theodosius vissza nem tér Ephesusból, úrnőm nem lesz olyan lelkiállapotban, hogy részt vehessen a Kappadóciai János elleni összeesküvésben. Úrnőm szentül hitte, hogy Theodosiust semmiképpen sem lehet rávenni csöndes klastromi magánya elhagyására. Theodora azonban utasította Ephesus monofizita püspökét, aki neki köszönhette a püspöki süveget, hogy valamilyen úton-módon intézze el ezt a dolgot. A püspök erre utasította a rendfőnököt: szabjon olyan szigorú vezeklést és korlátozásokat Theodosiusra, hogy az megelégelje a szerzetesi életet, s önként kérje a feloldást fogadalma alól.
Úrnőm reménye ettől a hírtől éledezni kezdett, és már gondolkozott is azon, milyen módon lehetne csapdába ejteni és tönkretenni Kappadóciai Jánost. Első lépése az volt, hogy szoros barátságba igyekezett kerülni János egyetlen lányával, az okos Euphemiával, akit az apja nagyon szeretett. Theodora olyan férjet szemelt ki a lány számára, akihez semmi áron nem akart hozzámenni. Úrnőm felhasználva Euphemia elkeseredettségét, lassanként megnyerte rokonszenvét. Euphemia egy este így fordult hozzá:
– Kitűnő Antonina úrhölgy, legdrágább barátnőm, miért vagy olyan szomorú mostanában, hogy soha még csak nem is mosolyogsz? Nagyon aggódsz talán a harctéren levő bátor férjedért?
Úrnőm természetesen nem szándékozott bizalmába avatni Euphemiát, hogy mennyire hiányzik neki Theodosius, ezért így válaszolt.
– Attól nem félek, hogy a férjemnek valami baja esik a háborúban. – De hirtelen ötlet hatására így folytatta: – Kétségbeejt azonban, hogy a császár annyira kételkedik férjem hűségében. Jobban aggódom férjemért, ha idehaza van Konstantinápolyban, mint amikor a harctéren tartózkodik.
– Kételkedni Belizár hűségében?! – kiáltott fel Euphemia. – Hiszen nincs még egy ember a birodalomban, aki olyan hűséges lenne a császárhoz, mint éppen ő. Nem igaz?
Úrnőm ekkor felállt, gondosan becsukta az ajtókat, aztán suttogva mondta:
– Már régen ki akartam önteni a szívem valaki előtt, drága gyermekem, mert végtelenül elkeserít és felháborít az a méltatlan és hálátlan bánásmód, amelyben a császár az én nemes Belizáromat részesítette. Férjem óriási területekkel gyarapította a császár birodalmát, sok-sok tízmillió arannyal a kincstárát, fogolyként hozott neki két hatalmas királyt – nem is említve a Nika-lázadás elfojtását, amikor a császár majdnem elveszítette a trónját. De ez a nyomorult Justinianus féltékeny, és úgy bánik vele, mint egy kutyával vagy bűnözővel. Belizár mondta is nekem, amikor elment: „Inkább legyen bárki más a császár, csak ne ő. Hűségesküm alól felmentve érzem magam igazságtalan bánásmódja miatt.”
– Ezért csak önmagátokat hibáztathatjátok, drága barátnőm, mert noha kezetekben a hatalom, nem éltek vele.
– De gyermekem, nem kezdhetünk katonai forradalomba addig, amíg nem támogatnak bennünket hatalmas miniszterek az udvarnál. A te kitűnő apád például egyáltalán nem osztja a mi felfogásunkat. Hiszen ha ő a mi oldalunkon lenne… Erről jut eszembe, éppen ő volna a legmegfelelőbb ember Justinianus helyébe. Férjemnek nincsen ilyen becsvágya, ezt jól tudod, őt csak a katonáskodás érdekli.
Euphemiának leghőbb vágya volt, hogy megszabaduljon a rákényszerített, gyűlölt házasságtól, s ezért különösen ékesszólóan adta elő az ügyet édesapjának, Feladata különben is könnyű volt, mert Kappadóciai János titokban régóta ápolgatta magában azt a reményt, hogy a császári korona egykor az ő fejét fogja díszíteni, egy öreg hippodromi asztrológus, talán ugyanaz, aki olyan igazat jósolt Theodorának és úrnőmnek, sok évvel azelőtt megjövendölte neki:
– Fiam, egy napon Augustus palástját rád fogják adni a palotai katonák, és aznap az egész udvarnál nagy lesz az öröm.
Érthető tehát, hogy Jánost rendkívül megörvendeztette Euphemia beszámolója. Kérte Euphemiát, biztosítsa úrnőmet, Antoninát, hogy feltétlenül számíthat rá mindenben, ami hozzájárul Justinianus bukásához. Úrnőm átölelte Euphemiát, és megesküdött a Szentlélekre, hogy édesapja szintén mindenben számíthat Belizárra és őrá.
Mielőtt a dolgok tovább fejlődtek volna, Theodosius, úrnőm kimondhatatlan örömére, visszatért Ephesusból, mert már nem bírta tovább a penitenciákat, amelyedet a rendfőnök kiszabott rá. Már nem volt többé szerzetes, és hamarosan visszazökkent a régi kerékvágásba – fényűző ruhákat viselt, illatszereket hasznait, énekelt és gitározott, mókázott, bolondozott vagy gúnyolódott, ahogy a kedve kívánta. Ki tudná megmagyarázni ezt a hirtelen hangulatváltozást, mely éppoly kiszámíthatatlanul következett be, mint amikor mindenki meglepetésére fejest ugrott a vallásos életbe? Vannak ilyenfajta jellemek, különösen a thráciaiak között, kiknek ellentmondásos természetéről igen sokat lehetne beszélni. A rejtély megoldása talán az, hogy szeretik, ha róluk beszélnek, így hát ne szóljunk többet Theodosius hangulatváltozásának indító okairól, elégedjünk meg szavainak és tetteinek feljegyzésével.
Úrnőm fia, Photius történetesen nem tartózkodott akkor a városban, bár egyébként Belizár távozása óta állandóan velünk lakott. Még Antiochia elpusztítása előtt különböző üzleti spekulációkba fogott ott, melyekre csúnyán ráfizetett, azonkívül nagy tétekben fogadott a futtatásokon meg a medve-viadalokon, úgyhogy most nyakig merült az adósságba. Jól tudta, hogy ha nem rendezi hamarosan kötelezettségeit, csődbe jut, akkor pedig törlik a patríciusi rendből. De bízott abban, hogy anyja a családi botrány elkerülése érdekében segítségére fog sietni. Antonina talán meg is tette volna, ha Theodosius nem mond el neki valamit, ami végtelenül felizgatta úrnőmet. Azt mondta, azért menekült el Ephesusba, mert Photius megfenyegette, hogy mindkettőjüket megöli, ha nyomban el nem hagyja a várost. Emiatt szabódott annyit, mielőtt visszatért volna.
Erre aztán kitört a botrány. Úrnőm természetesen megtagadta Photius adósságainak rendezését, és az egész históriát megírta Belizárnak. Az utóbbira azért szánta rá magát, mert rendőri védelmet kért Theodosius és önmaga számára, és így az egész úgy amúgy is nyilvánosságra került. Photiust ezenkívül megfenyegette, hogy Theodora által szigorúan megbüntetteti.
Photius erre sürgősen átkelt a Bosporuson, és postakocsival a perzsa határra utazott, hogy Belizárnál keressen oltalmat. Nem tudom pontosan, mit mondott Belizárnak, mit nem, mondanivalójának lényege mindenesetre ez lehetett: Theodosius másodszor csak azért ment Ephesusba, hogy nyomban visszatérjen Konstantinápolyba, mihelyt Belizár nincs többé az útjában; vissza is tért, és most nyilvános gyalázatban élnek együtt. Photius elpanaszolta továbbá, hogy úrnőm nagy összegű pénzt lopott el tőle és kedvesére költötte: ráadásul őt a csőd szélére juttatta, minden lehető és lehetetlen módon üldözi, mert túlságosan sokat tud róla.
Belizár ugyanaznap hallotta ezt a szörnyű történetet Photiustól, amikor Sisauranumban haditanácsot tartott. Szinte kézenfekvő volna az a gondolat, hogy ez befolyásolta elhatározásában, amikor a perzsa területről való visszavonulás mellett döntött. De ne feledjük el, hányszor adta már bizonyságát annak, hogy katonai kötelességeit mindenkor személyi szempontjai elé helyezi. Katonatársai mindenesetre ismerhették erről az oldaláról. Mégis ez a verzió terjedt el, és legjobban azok a tábornokok terjesztették, akik a legjobban féltek a Tigrisen való átkeléstől.
A haditanács után Photius újból beszélt Belizárral. Photius megesküdött a Szentlélekre, hogy a színtiszta igazságot mondja (ez a legszörnyűbb eskü, amelyet keresztény csak tehet, olyan eskü, amelyet ha megszeg valaki, lelke örökös gyötrelemre a pokolba kerül). Vádjai bizonyítására magával vitte két szolgatársamat meg egy szenátort, aki történetesen legfőbb hitelezője volt és maga is a csőd szélén állt. Ezek a tanúk Photiusszal együtt meg tudták győzni Belizárt.
Lehetséges, hogy a hadjáratban való csalódása és rossz egészségi állapota – egy hónapig szenvedett vérhasban – megzavarta világos ítélőképességét. Ezenkívül fel kell hozni védelmére, hogy úrnőmnek Theodosiusszal való viszonya csakugyan rejtélyes benyomást keltett. Hiszen, ahogy már bevallottam ebben a munkában, még én magam sem tudtam eldönteni, milyen is volt ez a viszony. Belizáron féltékenység! dühroham vett erőt; minden tisztje megdöbbent, mennyire megváltozott. Ez egyszer életében elfeledkezett róla, hogy türelmesen és megértően bánjék embereivel, úgy viselkedett, mint bármely más tábornok, kivéve, hogy dühöngései közben nem káromolta Istent. Állapotán úrnőmnek az a levele sem javított, amelyben megírta, hogy Photius elszökött Konstantinápolyból, szája bizonyára teli van rágalommal, és ő sietve követi, hogy a rágalmazó szájat sárral betapassza. Közölte továbbá, hogy Theodosius, félve Photius barátainak merényletétől, ideiglenesen visszatért Ephesusba, s ott marad mindaddig, míg ő, Antonina távol van a fővárostól.
Úrnőmnek azonban még indulása előtt el kellett intéznie a Kappadóciai Jánossal kapcsolatos ügyet, mert különben az egész cselszövény ellene fordulhat, így hát elküldött engem Jánoshoz a következő üzenettel: ő most nyomban Darasba utazik, mert meg akarja győzni Belizárt, hogy a körülmények most alkalmasak volnának Justinianus letaszítására. Megbeszéltük, hogy Kappadóciai János másnap éjfélkor titokban találkozni fog úrnőmmel Konstantinápoly egyik Bosporuson túli külvárosában, Rufinianaeban, Belizár egyik birtokának gyümölcsösében. Ez lesz úrnőm első megállóhelye, miután elhagyta a várost. Úrnőm biztosra vette, hogy János beleesik a csapdába, hiszen Euphemiát a Szentlélekre tett esküjével biztosította Belizár és az ő szándékainak komolyságáról.
Úrnőm jelentette Theodorának, hogy sikerült nyélbeütnöm a találkozót. Theodora beavatta a titokba Narsest (az eunuch pillanatnyilag rossz viszonyban volt Jánossal) és Marcellust, a császári testőrség parancsnokát. Narses és Marcellus álöltözetben kiutazott Rufinianaeba egy csapat katonával, s a megbeszélt időben már elfoglalták helyüket a gyümölcsöskertben – néhányan egy ciszterna mögött rejtőztek el, míg a többiek az almafák ágai között bújtak meg. Úgy mesélik, Justinianus is megneszelt valamit, sőt jelentést is kapott volna, hogy komoly összeesküvés készül a trón ellen; mire ő állítólag üzenetet küldött Kappadóciai Jánosnak: „Mindent tudunk. Állj el a dologtól, vagy meghalsz. Szövetségesed, Antonina kiesett kegyeinkből.” De ha igaz, hogy Kappadóciai János megkapta ezt az üzenetet, bizonyara veszélyesebbnek tartotta a választ, mint az összeesküvés folytatását, és az úrnőmre való utalásban éppen úrnőm őszinteségét kellett látnia. De bárhogyan volt is a dolog, tény az, hogy amikor Kappadóciai János megállapodásunk értelmében néhány fegyveresével éjszaka kilopózott a városból, akkor már elhatározta magát, hogy elkíséri úrnőmet Darasba.
A gyümölcsösben koromsötét volt, a fogam csak úgy vacogott izgalmamban, amint ott álltam úrnőm, Antonina mellett, és arra gondoltam, milyen sok forog most kockán. Úrnőmhöz hasonlóan én is páncélinget viseltem köpenyem alatt. Éjfélkor kesztyű repült át a kertkapu fölött. Én visszadobtam. Ez volt a megbeszélt jel. Jánost beengedtük tizenkét kappadóciai testőrével.
Úrnőm és János vérbeli összeesküvőkhöz illően keményen kezet szorítottak, és János azonnal szidni kezdte Justinianust, szörnyetegnek, tirannusnak, gyáva fickónak nevezte. Úrnőmnek nem kellett magát kompromittálnia, hogy őt tüzelje. De amint János valóságos extázisba lovalta magát, úrnőmnek furcsa módon hirtelen az ötlött az eszébe, hogy az a rejtélyes rendőrfelügyelő, akivel valamikor régen oly izgalmas kalandja volt a palotából hazafelé menet, nem lehetett más, mint János álöltözetben. Mert most véletlenül egy szokatlan görög szót ugyanolyan hibásan ejtett ki, mint az a férfi.
Úrnőm nem tudott uralkodni magán, s felnevetett erre a gondolatra. Kappadóciai János elhallgatott, rögtön gyanút fogott, és körülnézett. Ekkor Narses és Marcellus hangos ordítással élőugrott rejtekhelyéről, és vad küzdelem kezdődött. Úrnőm tovább komédiázott, kiáltozni kezdett:
– Ó, ó, elárultak bennünket! – és úgy tett, mintha Narsesszal kezdene dulakodni. Én a nyakamba szedtem a lábamat. Marcellust leütötték és súlyosan megsebesítették a nyakán, mielőtt a tizenkét kappadóciait ártalmatlanná tették. Az ezt követő zavarban gazdájuk átmászott a falon és elmenekült.
Ha az ostoba fickó egyenesen visszalovagol a palotához és jelenti Justinianusnak, hogy éppen a császár érdekében ment Rufinianaeba, mert le akarta leplezni Antonina árulását – talán ellene fordíthatta volna az ügyet. Ehelyett fejvesztetten elmenekült, és a Szent Irenaeus-templomban keresett menedéket, így aztán, amikor hajnalban Theodora és Narses bevádolták őt Justinianus előtt, bűnössége nyilvánvalónak látszott.
Ez a Szent Irenaeus-templom a Nika-lázadás idején leégett, de Justinianus pazar pompával újjáépítette, és olyan menedékhelynek tekintette, amelynek menedékjogát senki sem merészelheti megsérteni, így Kappadóciai Jánosnak nem kellett életével lakolnia; a császár megelégedett azzal, hogy elkoboztatta minden vagyonát és – fura dolog – pappá szenteltette!
Gondolhatják, hogy Kappadóciai János nem éppen a legnagyobb örömmel lépett be a papi rendbe, hiszen a törvény értelmében ezentúl semmiféle polgári méltóságot nem tölthetett be. De a régi jóslat beteljesedett. A palotaőrség ráadta Augustus palástját, pontosabban egy nemrég elhalt főesperes papi ruháját, akit történetesen Augustusnak hívtak, és a palotában, ahol Jánost igen gyűlölték, nagy volt az öröm mindenfelé.
A Szent Irenaeus-templomból János Cyzicusba, a Márvány-tenger ázsiai partján fekvő kereskedővárosba került. Justinianus persze igen mérgelődött, de nem annyira Kappadóciai János árulása bosszantotta, mint inkább az, hogy megint Theodorának lett igaza; Justinianus ugyanis mindig letorkolta Theodorát, valahányszor az Jánost árulónak nevezte. Csak azért, hogy dacoljon vele, a keresztény jótékonyság nevében később visszaadta Jánosnak legtöbb birtokát, és János békességben élt még vagy két-három évig Cyzicusban. De azért Theodora mindent elkövetett, hogy tovább is gyötörje ellenségét. A cyzicusi püspököt utasította, hogy a fennhatósága alá került új papot fogja szigorú pórázra. Jánost így szigorúan papi kötelességei betartására szorították s ez igen kellemetlenül érintette őt.
Utunkat Daras felé szárazföldön folytattuk. Amikor a várba értünk, úrnőmet Trajanus fogadta, aki seregével minden baj nélkül érkezett vissza az asszíriai portyázásból. Trajanus egy szobába vezette, ahol Belizár várt rá. Úrnőm szeretetteljes üdvözlésével mit sem törődve, nyomban megmutatta neki Photius eskü alatt tett vallomását házasságtörésére vonatkozólag, s ugyancsak eléje tárta a szenátor meg a két szolga írásbeli tanúvallomását.
– Ez a vég, Antonina! – kiáltotta keserű haraggal. – Ha feleségem lettél, úgy kellett volna viselkedned, hogy lehetetlen legyen számomra valaha is szemrehányást tenni a múltad miatt. De most halld meg tőlem a szégyenedet: viselkedésed eszembe juttatja, hegy mi voltál, amikor először találkoztunk.
Úrnőm férje ridegségét hasonlóképpen viszonozta. Kikapva a vallomást a kezéből, közönyösen elolvasta, majd széttépte és a földre dobta. Kijelentette: nem alacsonyítja le önmagát e vádak tagadásával, durva szemrehányására meg csak annyit mondhat, hogy ez nem okozott neki fájdalmat és nem érzi magát boldogtalannak, pedig Belizár nyilvánvalóan ezt akarta elérni; és vegye tudomásul, hogy ezentúl csak úgy fog rágondolni, mint valami fajankóra, aki nem méltó ahhoz, hogy olyan asszony férje legyen, amilyen ő.
Úrnőm nem úgy viselkedett, mint aki bűnösnek érzi magát, tökéletesen bízott magában, hogy meggyőzi Belizárt: ez alkalommal is félrevezették. De noha Belizár lángoló dühe ellenére még mindig igen szerette, mégsem tudott könnyedén napirendre térni a dolgok felett és újra megbízni benne, mint ahogy egyszer tette Syracusában. Továbbra is szorongatta:
– Azt akarod mondani nekem, asszony, hogy Photius fiad megesküdött volna a Szentlélekre, ha nem volna sziklaszilárdan meggyőződve igazságáról?
Úrnőm megvetően felelte:
– Azt hiszed, mindenki olyan komolyan veszi az esküt, mint te – különösen az olyan homályos fogalomra tett esküt, amilyen a Szentlélek? Nem tette-e ugyanezt az esküt Justinianus urunk Vitalianusnak, aztán sürgős állami ügyek miatt vidáman megszegte azon a szofista alapon, hogy Vitalianus eretnek? Sőt tovább megyek: egy nappal Konstantinápolyból való elutazásom előtt én magam is megesküdtem a Szentlélekre, olyan ügyben, amelyet szintén sürgős állami érdeknek lehet minősíteni – és mégsem tudom magam különösképpen erkölcstelen asszonynak tekinteni.
Ezután elmesélte a Kappadóciai János elleni összeesküvés egész történetét. Amikor Belizár meghallotta, hogy az ő felesége, Antonina, akiben annyira bízott, az ő becsületét belekeverte egy ilyen fantasztikusan bosszúálló cselszövénybe, szinte beleszédült, úgyhogy kénytelen volt leülni. Amikor feje kissé kitisztult, megkérdezte:
– Mondd, Antonina, oly megbízhatatlanul szolgáltam én a császáromat, hogy bárkivel el lehet hitetni, hogy képes vagyok árulásra? Miféle bájitallal vagy mágiával sikerült elérned, hogy Kappadóciai János elhitte ezt a képtelenséget? Mit gondolsz, milyen jogaid vannak én fölöttem, hogy nevemet így be merészeled dobni gazfickók közé? És mit reméltél elérni e gonoszságoddal? A császárné kegyét akartad talán megvásárolni ezzel, hogy ne legyen bántódásod a keresztfiúnkkal folytatott vérfertőző viszonyod miatt?
Úrnőm nem védekezett, hanem tüstént megtámadta Belizár lelkének két legérzékenyebb pontját: vallásosságát és férfiasságát.
– Úgy látszik, rajtam kívül mindenkinek csak haszna van a te hírhedt keresztényi béketűrésedből. De ki tudja megmondani, vajon kegyesség vagy gyávaság okozta-e, hogy tűröd azt a megvető és megalázó bánásmódot, amelyben Justinianus részesít! Megkorbácsolt és megrúgott, akár egy kutyát, és mint a kutya, te is csúszva-mászva kúszol vissza a lábai élé. Amikor szinte csak tréfaképpen olyan érzéseket tulajdonítottam neked, mintha képes lennél lázadásra, hogy elvesztett önbecsülésedet helyreállítsad, olyan megtiszteltetésben részesítettelek, amelyet nem érdemelsz meg.
Belizár már nem bírta tovább. Beszólította Trajanust az előszobából:
– Kísérd Antonina úrhölgyet lakosztályába, és állíts őrt az ajtaja elé. További intézkedésig szigorú őrizetben marad.
Úrnőm úgy érezte, hogy ezt a Belizárt nem ismeri, ezzel még sohasem találkozott. Megrémült, hogy hirtelen milyen mély szakadék támadt köztük, és nagy aggodalommal gondolt vissza azokra a szörnyűségekre, melyeket az imént mondott neki. De mozgási szabadságának korlátozása mélységesen felháborította; ez sokkal érzékenyebben érintette, mint az, hogy Belizár kételkedik erényességében. Merev arccal követte Trajanust.
Én megosztottam vele fogságát. Hosszú ideig csak ezt ismételgette:
– Rossz napja lesz az az én Belizár uramnak, amikor a császárné engem kiszabadít.
Sikerült értesítenem a császárnét a történtekről. Egy hónapon belül, szeptember végén Belizár parancsot kapott, hogy bocsássa úrnőmet szabadon, és nyomban térjen vissza Konstantinápolyba. Fogságunk nem volt túlságosan unalmas, és úrnőmnek semmiféle megaláztatást nem kellett eltűrnie. Belizár nem volt bosszúálló természet.
Photius időközben Ephesusba ment, hogy elfogja és Darasba vigye Theodosiust, ahol majd elnyeri méltó büntetését. Belizár persze nem adott neki ilyen megbízást, sőt nem is tudott e szándékáról. Photius megtévesztette az ephesusi püspököt, azt a hiedelmet keltve magáról, hogy ő Theodora ügynöke; és sikerült is Theodosiust kiragadnia Szent János evangélista templomából, ahol az menedéket keresett. Photius egy ciliciai hegyi üdülőhelyre vitte Theodosiust, ahol a háziezred beteg katonái lábadoztak, s ott – mintha Belizár parancsára tenné – egy kunyhóba zárta. Meg kell említenem, hogy úrnőm letéteket helyezett el különböző ázsiai városokba. – Ínséges időkre, mint mondani szokta. Theodosiusra is rábízott egy nagy zsák aranyat, hogy helyezze letétbe Ephesusban. Ezt a zsák aranyat Theodosius magával vitte a Szent János-templomba – és ezt most Photius elrabolta tőle.
Konstantinápolyba érkezve Belizár merészen a császárné elé lépett és beszámolva a történtekről, igazságot kért Antoninával szemben. De Theodora olyan vad dühvel támadt rá, mint valami anyatigris, és megparancsolta neki, hogy azonnal béküljön ki a feleségével. Ő így felelt:
– Addig, amíg keresztfiam, Theodosius életben van, szó sem lehet a kibékülésről, mert Antonina úrhölgyet teljesen megbabonázta, és velem szemben is büntetendő módon járt el.
Teodóra megpróbálta letörni önhittségét:
– És te soha életedben, egyetlenegyszer sem voltál hűtlen Antoninához?
– Antonina semmi esetre sem vádolhat meg ezzel.
Theodora a maga módján igazságos asszony volt, és semmi közvetlen lépést nem tett Belizár ellen. De annyira már nem tudta tartóztatni magát, hogy meg ne sebezze őt valamilyen módon. Belizár bizalmas barátait megvádolta valóságos, de rég elfelejtett bűnökkel, amelyeket nem toroltak meg, csak feljegyeztek, hogy adandó alkalommal a fejükre olvashassák. Egyeseket száműztek, másokat bebörtönöztek. Photiusra még rosszabb sors várt. Theodora utána küldött Ciliciába, letartóztatta sikkasztás, hamis eskü és lopás miatt; patríciusi rangja ellenére levetkőztették, megkorbácsolták és addig kínozták, amíg be nem vallotta, hogy hazudott Belizárnak, és el nem árulta, hol őrzi Theodosiust.
Ami Photius társát, a szenátort illeti, Theodora megfosztotta őt minden vagyonától és bezáratta egy sötét, föld alatti istállóba, ahol különösen kegyetlen bánásmódban részesítették. Rövid kötőféken jászolhoz kötötték, kezét a hátán megbilincselték. A szegény nyomorult úgy állott, mint egy szamár, nem tudott megmozdulni, sem lefeküdni, hanem ott egy helyben állva evett, aludt és végezte el minden szükségletét. Ezt a szörnyű kínzást nemcsak úrnőm, Antonina miatt szabta ki rá Theodora; régóta haragudott a szenátorra, mert az egyszer, még a bordélyházban kétlábon járó szamárnak nevezte őt. A szenátor néhány hónapi istállói élet után megőrült, és szamár módjára iázva ordított. Theodora ekkor szabadon bocsáttatta, de a szenátor csaknem ugyanabban a pillanatban meghalt. Photiust is ennek az istállónak egyik sarkába zárták, de kötőfék és jászol nélkül. Története további részét is mindjárt elmondhatom. Justinianus titkos segítségével, aki jól használható ügynökének tartotta, Photius kétszer is elmenekült a börtönből, és a városi templomban keresett menedéket; Theodora minden esetben megsértette a szent hely menedékjogát, és visszavitette az istállóba. A harmadik esetben szerencsésen eljutott Jeruzsálemig, ott belépett egy szerzetesrendbe, és így megmenekült a további bosszútól.
Theodora ügynökei november végén visszahozták Theodosiust Cilíciából. Megérkezését Theodora nem közölte rögtön úrnőmmel, csak a legközelebbi kihallgatása végén szólt hozzá vidáman:
– Legdrágább Antoninám, igen figyelemre méltó gyöngy jutott éppen most a birtokomba, és szeretném, ha megmondanád róla a véleményed. Gyere velem, és nézd meg szakértői szemmel.
A szobában pedig, ahová Theodora vezette, ott találta Theodosiust, akin kalandjai nem hagytak mélyebb nyomot; vidáman játszadozott a kereveten az egyik palotai macskával. Szegény úrnőm szinte elnémult meglepetésében, mert sohasem tudta elhinni Photiusnak azt az állítását, hogy Theodosiusnak nem esett bántódása Ciliciában.
Theodora most egyedül hagyta őket, miután megígérte, hogy szenvedései és a rászórt rágalmak kárpótlásául Theodosiust kinevezteti tábornoknak. Meghívta, hogy biztonság okából a palotának ugyanabban a szárnyában lakjon, ahol ő. Így végződött ez a rossz év. Belizár és úrnőm még mindig haragban voltak. A következő évben, a mi Urunk ötszáznegyvenkettedik esztendejének kora tavaszán Khosrou király újra átkelt a határon. Ezúttal olyan nagy hadsereget hozott magával, mint még soha eddig, csaknem kétszázezer embert. Seregeiben több hadosztály fehér hun is szolgált, akiket Justinianus sikertelenül próbált megvesztegetni, hogy Khosrou ellen hadakozzanak. A hunok értesülve az előző évi sikeres szíriai betörésről, a zsákmány reményében önként vállalkoztak arra, hogy csatlakoznak Khosrouhoz. Khosrou újra a déli útvonalat választotta, az Eufrates jobb partján. Mivel Szíriát már megfosztotta minden aranyától és ezüstjétől, elhatározta, hogy ott nem vesztegeti az időt, hanem egyenesen tovább vonul Palesztinába. Most, hogy Antiochia elpusztult, kétségkívül Jeruzsálem volt Kelet leggazdagabb városa. A szent helyek csak úgy csillogtak a sok kincstől, és a nagy zarándokforgalom mesésen gazdaggá tette mind a zsidó, mind a keresztény lakosságot.
Belizár visszahívása után Boutzes lett a keleti csapatok főparancsnoka. De Boutzes kis seregével bezárkózott Hierapolis varába, és még felderítőket sem mert kiküldeni, hogy legalább értesüljön Khosrou előrehaladásáról. Justinianustól legalább ötvenezer főnyi megerősítést kért, noha tudta, hogy egy ilyen sereg felállításához Justinianus kénytelen lenne a hazai tartományokat teljesen megfosztani helyőrségüktől. Nemrégen ugyanis nagy expedíciós sereget kellett küldenie Itáliába, s a tényleges csapatoknak már minden rendelkezésre álló tartalékát felhasználta. Justinianus maga elé hívatta Belizárt, és így szólt hozzá:
– Leghűségesebb és legkitűnőbb tábornok! Megbocsátjuk neked mindazt a rosszat, amit ellenünk tettél a múltban, és csak jó szolgálataidra emlékezünk. Szedd össze hát embereidet és siess tüstént Szíriába, hogy megvedd szent városunkat, Jeruzsálemet e pogány király ellen, aki – műit tábornokunk, Boutzes közli velünk – már előre kérkedik, hogy a város még a húsvéti ünnepek előtt az övé lesz. Ha megteszed, amire kérünk, örökké fogunk szeretni.
Belizár túlságosan tisztességtudó alattvaló volt ahhoz, hogy vitatkozzék császárával és hangoztassa, hogy ő soha semmi rosszat nem tett ellene. A szemrehányást tehát lenyelte. Az volt a véleménye, hogy amíg valaki becsületes és lelkiismeretes, az efféle sértések ártalmatlanul lepattannak róla. Egy keresztény mondás szerint, ha valaki megbocsátó és a rossz tettet jóval viszonozza, „eleven szenet gyűjt ellensége fejére”. Eszerint Justinianus hajának állandóan meg kellett volna perzselődnie Belizár példátlan szolgálatainak hevétől. Furcsa paradoxon: ha Belizár valami kis forradalmi hajlandósága, sértett büszkesége vagy elszenvedett katonai veresége folytán hasonló lett volna Justinianus többi tábornokához, szóval ha neki is lett volna mit megbocsátani, akkor minden rendben lett volna. De az ilyen Justinianus-féle embert semmi sem bosszantja annyira, mint az, hogy hírneve fenntartása és trónjának biztonsága érdekében olyan férfira kell támaszkodnia, aki minden tekintetben nemcsak összehasonlíthatatlanul királyibb nála, hanem még ráadásul hibákat sem követ el. Belizár újra meg újra véghezvitte a látszólag lehetetlent, és Justinianus egyre megalázottabbnak érezte magát, hogy ily súlyosan le van neki kötelezve. Erről még többször kell írnom történetem befejezése előtt.
Belizár húsz emberrel indult el Hierapolisba. Váltott lovakkal nyolcvan mérföldet tett meg naponta. Háziezrede maradványát utasította, hogy kövesse, amilyen gyorsan csak tudja. Ciliciában pedig áthaladtában összegyűjtött ezerötszáz katonát, akik már teljesen felgyógyultak betegségükből. Előreküldött futárja, aki minden postaállomáson a leggyorsabb lovat kapta, három nappal előbb érkezett meg Hierapolisba, jelezve közeledését. Amint Belizár átkelt, Cilicia és Szíria határán, a futár már várta Boutzes levelével, amelyben a tábornok kérte, hogy keressen menedéket ő is Hierapolisban, és segítsen neki a vár megvédésében. „A leglényegesebb, hogy biztonságban légy, és ne kockáztasd elfogatásodat, mert a perzsák ezt nagyobb diadalnak tartanák egy egész tartomány elfoglalásánál.” Belizár jellemző választ adott:
„Nem tudod talán, hogy Khosrou király Jeruzsálem elfoglalásával fenyegetőzik? Abban biztos lehetsz, hogy én sohasem bocsátkozom csatába, ha elkerülhetem, de biztonságot keresni Hierapolisban, mialatt a perzsák Jeruzsálem felé vonulnak olyan vidéken, amelyen alig van katonaság: ezt árulásnak tartanám. Csatlakozz hozzám Carchemisban minden embereddel. Jobb nyílt helyen szembekerülni Khosrou királlyal. Ötszáz ember elég lesz Hierapolis védelmére.”
Belizár tábort vert Carchemisnál. A folyó alsó szakaszáról füstjellel már értesítették, hogy Khosrou király seregében több gyaloghadosztály van. Ebből úgy gondolta, hogy Khosrou ezúttal nem akar átcsapni a sivatagon Chalcisba, hanem a folyó mentén Zeugmáig akar haladni, ahonnan kényelmes, erődökkel nem védett út vezet Antiochiáig. De mielőtt Zeugmába érkezne, Khosrou kénytelen elhaladni Hierapolis és Carchemis mellett Carchemis egynapi járóföldnyire van Zeugmától, a folyó mentén lefelé haladva, míg Hierapolis három napnyira és tőle kissé nyugatra fekszik. Belizár úgy gondolkozott, hogy Khosrout nagyon meg fogja zavarni, ha ellenállással találkozik majd Carchemisben, ebben a nyílt városban, hiszen tudomása szerint megérkezett Carchemisba a háziezred maradék ötezer embere, Boutzes is eljött Hierapolisból ötezer főből álló seregével, Zeugmából és Carrhaeből pedig kétezer ember csatlakozott hozzá, így összesen tizenháromezren voltak.
Khosrou király, aki kétszázezer emberével igen lassan haladt előre, ekkorra Barbalissusba ért, ahol az Eufrates derékszögben elfordul. Nem tudta magát elhatározni, hogy mitévő legyen. Arra számított, hogy közeledésének puszta hírére mindenütt eltakarodnak az útjából, de felderítő őrsei jelentették, hogy nagy római sereg táborozik Carchemisnál Belizár parancsnoksága alatt. Most már nem csaphatott be Palesztinába egyedül a lovasságával, hátrahagyva a gyalogságát, amely városfalak és lovasság védelme nélkül könnyű prédájául esne az ellenségnek. Igaz, előnyomulhatna felfelé a folyó mentén, és megütközhetne ezzel a hadsereggel Carchemisnál, de nem volna-e helyesebb előbb elfoglalni Hierapolist, amely az oldalát fenyegeti? De előfordult-e valaha, hogy Belizár csatát vesztett védekező állásban? Ha legalább tudná, milyen seregek fölött rendelkezik Belizár, akkor eldöntené, hogy megkockáztassa-e a csatát vagy sem. Így hát követet küldött Belizárhoz színleg béketárgyalások végett, de valójában azzal az utasítással, hogy jól nézzen körül, és tegyen jelentést a császári sereg állapotáról.
Amikor Belizárt figyelmeztették, hogy követ indult hozzá, rögtön megsejtette a perzsa király igazi szándékát. Háziezredével kivonult Carchemisból néhány mérföldnyire, egy dombon letáborozott, s nagy gonddal felkészült a követ fogadására. Parancsára egyetlen katonája sem viselt páncélt, sisakot vagy pajzsot, mindegyik csak valamilyen könnyű fegyvert hordott magánál – baltát, íjat, lándzsát, már aszerint, hogy ki melyik nációhoz tartozott –, s valamennyien tiszta fehér vászontunikát és nadrágot öltöttek magukra.
Amint a követ, egy mágus, a folyóparti úton lovagolva, aznap délután odaérkezett, arra lett figyelmes, hogy pompás paripákon nyargaló, sötétbőrű, horgas orrú férfiak kergetnek egy nyulat. Vezetőjük dárdát hajított a fürgén iramló tapsifülesre, és nagyszerűen el is találta. A követre ügyet sem vetettek, amíg az nem köszöntötte őket. A perzsa szavakra tábori latin nyelven válaszoltak, de a mágus megértette. Megtudta, hogy ezek a sötétbőrű emberek mórok – nem asszírok, mint gondolta –, s hogy a Herkules oszlopain túlról jöttek.
– Miképpen történt, hogy ily messze elkerültetek hazátoktól? – kérdezte a követ meglepődötten.
– Ó – felelték –, Belizár megadásra kényszerítette királyunkat, mi meg örömmel álltunk a szolgálatába. Gazdaggá és híressé tett ő bennünket. De ki vagy te?
– Én a perzsák nagykirályának követe vagyok.
– Ó, igen, értjük – válaszolták illedelmesen. – Annak a királynak a követe vagy, akinek seregeit a mi Belizár urunk megverte Darasnál és Sisauranumnál. Urunkkal akarsz talán beszélni? Igen vendégszerető ember. Ha kívánod, szívesen elkísérünk a sátráig.
Előrementek, és nemsokára egy lapályos részre értek, ahol két lovascsoport tompa fegyverekkel lándzsaharcot vívott egymás ellen. Az egyik csoport szőke, vörösre cserzett arcú, a másik pedig gesztenyebarna hajú, finom vonású férfiakból állt. De valamennyien magas, erős férfiak voltak, nagy, erős lovakon ültek. A követ megkérdezte:
– Kicsodák ezek?
– Ezek? Osztrogótok ás a vandálok. A vandálok Észak-Afrika partjairól valók, Karthago környékéről, amelyet a mi urunk, Belizár visszaszerzett a birodalomnak. A gótok viszont Itáliából származnak, mert mint bizonyára tudod, Itáliát is meghódítottuk. Akarod őket közelebbről megnézni? Új jövevények a világ e táján.
A mór két ujját szájába dugva füttyentett, mire a vandálok és a gótok egy része odalovagolt. A követ hozzájuk fordult:
– Ti ugye foglyok vagytok, s kényszerítettek benneteket, hogy a rómaiak császárjának szolgáljatok?
Az egyik gót válaszolt:
– Senki sem kényszerített, hogy szolgáljunk. Saját akaratunkból szolgáljuk Belizár urunkat, mert ő megtanít bennünket a tökéletes hadviselés művészetére. Ha majd hazatérünk, nagy lesz a becsületünk.
Ezután a ferde szemű, rövid lábú hunok egy csoportja vágtatott el vad kiáltozással a követ mellett. Megtudta, hogy azok heruliánusok, a Fekete-tenger túlsó partjairól, ők is nagy tisztelettel dicsérték Belizárt. Amerre csak nézett a mágus, mindenfelé a háziezred csapatait látta gyakorlatozni a lapályon lándzsával döfködtek, célba lőttek, lóhátról birkóztak, sőt némelyek lóhátról bőrlabdát kergettek kampós botokkal.
Ekkor hirtelen riadót fújtak. Minden játék és gyakorlat egy pillanat alatt abbamaradt, valamennyi csapat gyorsan felsorakozott zászlója alatt, és máris vágtatott századához. Újabb kürtjelre a századok gyorsan és szabályosan kettős rendekben, két hosszú vonalban felállva sorfalat képeztek a fogadtatáshoz. A követ ellovagolt köztük, és azt hiszem, nem érezte magát valami kitűnően. Hatezer ember állt kétoldalt, és talán még sohasem összpontosítottak egyetlen seregbe ennyi válogatott embert. Látszott rajtuk, hogy sokkal kevésbé kíváncsiak a követre, mint a követ órájuk, s hogy mohón várják a pillanatot, amikor visszatérhetnek játékaikhoz. A domb tetején állt Belizár egyszerű vászonsátra. Belizár a sátor előtt ült egy fatönkön, még tábornoki köpenye sem volt rajta, fehér vászontunikát viselt ő is, mint emberei, és úgy látszott, mintha a világon semmi gondja sem volna. Miután üdvözölte a követet, a kürtössel „Oszolj!”-t fúvatott. A hatezer ember üdvrivalgással tért vissza a mezőre.
A követ csodálkozott.
– Csakugyan te vagy Belizár? Azt hittem, hogy aranyos páncélzatú férfit fogok látni, körülvéve piros selyembe öltöztetett szolgák seregével.
– Ha királyi gazdád értesített volna közeledésedről – felelte Belizár –, szertartásosabb fogadtatásban részesítettünk volna, nem ilyen dísztelen öltözékben. De katonák vagyunk, nem udvaroncok, nem viselünk bíbort és aranyat.
A követ átadta az üzenetet: a nagy király, noha seregeinek száma temérdek, szeretne békéről tárgyalni. Belizár csöndesen elnevette magát.
– Sok országban küzdöttem, sok furcsa szokást figyeltem meg, de ilyen esettel még nem volt dolgom. Egy király, aki nagy erőfeszítéssel kétszázezer embert hoz magával, csak azért, hogy békefeltételekről beszéljen! Közöld királyi gazdáddal, hogy bármilyen vendégszerető is országunk, nem tud vendégül látni ilyen roppant méretű kíséretet. Ha majd hazaküldte őket, baráti módon fogok vele a békéről beszélgetni. Hajlandó vagyok ötnapi fegyverszünetet adni neki, hogy seregeit hazaküldhesse az Eufratesen át. Köszönöm, kegyelmes uram, hogy meglátogattál bennünket.
A követ visszatért, és nyomban jelentette Khosrounak:
– Uram, királyom, az a tanácsom, hogy fordulj tüstént vissza. Ha főseregük csak a legkisebb mértékben is hasonlít az élcsapatra, akkor elvesztél. Ilyen fegyelmet, ilyen férfiasságot, ilyen ügyességet a fegyverforgatásban soha életemben nem láttam. Azonkívül nyilvánvaló, hogy igen sokan vannak, különben nem merészelnének olyan védtelen városra támaszkodni, amilyen Carchemis, s nem viselkednének akkora nemtörődömséggel a tábori előőrsi szolgálatban. Ami pedig tábornokukat, Belizárt illeti, én mágus vagyok, olvasni tudok az emberek lelkében. Látom, hogy benne összpontosulnak mindazok a katonai és erkölcsi erényeit, amelyeket a mi őseink annyira tisztellek. Nem kockáztathatod meg a csatát egy ilyen emberrel. Elég a legkisebb hibát elkövetned, hogy egyetlen katonád se lássa meg újra Babylont.
Khosrou hitt a követnek, mert az minden hízelgés nélkül beszélt. Elhatározta, hogy visszafordul, noha még ez is veszedelmesnek látszott, amikor Belizár serege fenyegeti a visszavonulását. A legközelebbi út hazafele az Eufratesen át és Mezopotámián keresztül vezetett, de a folyó partján távolabb tíz-húsz kisebb római lovascsapatot látott, amelyekről – minthogy állandóan füstjeleket adtak hátrafelé a lapályon Edessa irányában – valószínűnek tartotta, hogy egy másik sereg előőrsei. Nem merészelte megkockáztatni az átkelést, félt, hogy éppen átkelés közben támadják majd meg, pedig ez a „másik sereg” nem is létezett. Khosrou csupán Belizár carrhaei seregének ezer emberét látta, akik kapott parancsukhoz híven a lehető legfeltűnőbben viselkedtek. De a mágus hangsúlyozta, hogy Belizár még sohasem szegte meg a szavát, és ha Khosrou király a felajánlott öt napon belül átkel, semmi baja sem fog történni.
Khosrou zavartalanul, de nagy sietve átkelt a folyón. A perzsa seregek mindig visznek magukkal hídanyagot, egymáshoz kapcsolható rövid gerendákat, így a legszélesebb és leggyorsabb sodrú folyó sem jelent számukra akadályt.
Amint biztonságban átjutottak a másik partra, Khosrou üzenetet küldött Belizárnak, kérve, hogy küldjön követet a békefeltételek megbeszélésére, ahogyan megígérte.
Belizár ekkor maga is minden seregével átkelt, az Eufratesen Zeugmánál. Követével megüzente Khosrou királynak, hogy amennyiben a visszavonuló perzsa hadsereg nem okoz károkat római területen, Justinianus hajlandó lesz elfogadni azokat a békefeltételekét, amelyekről a múlt évben beszéltek.
Khosrou beleegyezett, és másnap megindult hazafelé. A képzelt seregtől való félelmében azonban nem mert Mezopotámián át vonulni, hanem az Eufrates bal partján haladt visszafelé, de a hosszú útra való tekintettel csökkentenie kellett emberei élelmiszer-adagjait. Belizár mindig egy napi járóföldre mögötte maradva követte, mint ahogy sok évvel azelőtt tette Azareth perzsa tábornokkal. De amikor éppen a Barbalissusszal átellenben levő ponthoz érkezett, kénytelen volt visszafordulni; a császár őt magát és majdnem mindegyik tábornokát ellentmondást nem tűrő rendelettel visszaparancsolta Konstantinápolyba.
Az üldözést nem bízhatta rá semelyik hátramaradó tisztjére. Amikor Khosrou király észrevette, hogy többé nem követik, Callinicum felé vette útját, és a várost minden nehézség nélkül elfoglalta. A város szerencsétlenségére Justinianus nemrég rendelte el a falak kijavítását, és a kőművesek éppen lebontották az egyik fal felét, hogy erősebbre építsék. A helyőrség nem tudta elzárni a rést, s így elmenekült. Khosrou, hogy mégse térjen haza üres kézzel, megszegve ígéretét, Callinicum egész lakosságát fogságba hurcolta, a várost teljesen lerombolta, így a fehér hunok mégis megkapták a zsákmányt, amelyre számítottak.
Palesztina mindenesetre megmenekült.
Belizár később beismerte, hogy Carchemisnál negyvenezer embernél kevesebbel nem tudott volna a siker reményében szembeszállni a perzsákkal, neki pedig akkor alig tizenkétezer embere volt. Carchemisnál aratta legkedvesebb győzelmét, ezt sokszor mondogatta. Fegyvertelen háziezredével visszafordított kétszázezer perzsát, és közben egyetlen embert sem vesztett. S hozzátette:
– A perzsák tengernyi sokan voltak, de megijesztettük őket fegyverzörgésünkkel és kürtjeink harsogásával.

XX. fejezet
KEGYVESZTETTSÉG

Senki se higgye, hogy Belizárt azért hívták vissza Keletről, mintha vértelen és dicsőséges carchemisi győzelméért a császár fényesen meg akarta volna jutalmazni. A körülmények, amelyek visszahívásához vezettek, korántsem voltak kellemesek. Minden késlekedés nélkül beszámolok róluk.
Abban az évben tört ki a bubo-pestis járvány. Azóta, hogy ezer évvel ezelőtt Thucydides történetíró beszámolt erről az Athénban fellépő járványról, ilyen alapos pusztítást még nem okozott. A háború és a járvány között szoros a kapcsolat. Nemcsak a háborúval járó közvetlen fertőzési okokra gondolok – a temetetlen holttestekre, a lerombolt vízvezetékekre, az elhanyagolt közegészségügyre –, hanem arra is, hogy a háború izgalmai meggyengítik a szellemet, és így a test tehetetlen prédája lesz mindenféle rossz fizikai behatásnak. Az orvosok teljességgel tehetetlenek, a járvány válogatás nélkül elérhet mindenkit, és tünetei borzalmasak.
A bubo-pestist eredetileg Kínából hurcolták be az előző év vége felé egy szőnyegrakományban, amelyet egy egyiptomi kereskedőnek küldtek Pelusiumba. A kereskedő megbetegedett, de a kór természetét nem ismerték fel, mert első tünetei enyhék, és nem kíséri őket láz. Az illető megfertőzte családját és kereskedőtársait, még mielőtt testén megjelentek azok a jellegzetes daganatok, amelyekről a betegséget elnevezték. Pelusiumban nemsokára ezrével fordultak elő a megbetegedések. Innen a ragály nyugatra, Alexandria felé terjedt, északon pedig behatolt Palesztinába. Tavasszal a gabonaszállító hajók Konstantinápolyba vitték a fertőzést; mi úrnőmmel együtt ott tartózkodtunk akkor. A gabonaszállító hajók mindig tele vannak patkánnyal, a patkányok pedig könnyen megfertőződnek, és a gyilkos csírákat a szőrzetükben viszik tova. A hajópatkányok átvitték a fertőzést az Aranyszarv-kikötő párkányaira, amelyeknek se szeri, se száma, ezek pedig a csatornapatkányokra, s így a járvány elterjedt az egész városban. Eleinte nem fordult elő több mint napi tíz eset, de csakhamar százra, aztán ezerre és végül a nyár derekán tíz-húszezerre emelkedett a számuk naponta.
A daganatok rendszerint a lágyékon keletkeztek, de ugyanúgy a hónaljban is és egyes esetekben a fül mögött. A betegség későbbi stádiumában a szimptómák rendkívüli változatosságot mutattak fel. Némely beteg mély kómába, fél-önkívületi állapotba esett. Evett vagy ivott, sőt egyéb megszokott tevékenységét is elvégezte, ha arra valaki felszólította – persze ehhez arra volt szükség, hogy legyenek barátai vagy hűséges rabszolgái, akik őt ápolják – de egyébként úgy viselkedett, mint az alvajáró, senkit fel nem ismert, semmit észre nem vett, ernyedten lézengett, és még az idő múlásának sem volt tudatában. Másokon Viszont vad delírium vett erőt. Ezeket az ágyaikhoz kellett szíjazni, mert különben az utcákon rohangáltak visítozva, üvöltözve, hogy az ördög van a házukban vagy talán a hunok törtek be a lakásukba – sokan közülük a kikötőbe rohantak és a tengerbe ölték magukat. Sok esetben előfordult, hogy sem kóma, sem delírium nem lépett fel, a betegek megtartották szellemi frissességüket, amíg a daganat el nem üszkösödött; akkor aztán beálltak a szörnyű kínok, melyektől csak a halál szabadította meg őket. Megint más esetekben fájdalom sem mutatkozott, és a halál oly békésen következett be, mint az öregkorban. Sokszor az egész test tele lett fekete, borsónagyságú kiütésekkel, máskor viszont vért hánytak; persze, amint e tünetek közül bármelyik fellépett, a halál mindig bekövetkezett.
Sokan tökéletesen immunisok maradtak a betegséggel szemben még az orvosok és a temetkezési emberek között is akadtak ilyenek, pedig azok ezerszámra kezelték a betegeket, illetve vitték el a halottakat; míg mások, akik az első vészjelre Thrácia dombjaira menekültek és ott éltek a tiszta levegőn, emberektől távol, meghaltak. A betegségre való hajlam, az ellenállóképesség és a tüneti jellegzetességek: mind kikutathatatlanok voltak, nem lehetett őket kapcsolatba hozni nemmel, életkorral, társadalmi osztállyal, hivatással, hittel vagy fajjal.
Mielőtt a járvány erőre kapott volna, a halottakat a szokásos szertartással temették el, mindegyik család maga gondoskodott saját halottairól. De hamar lehetetlenné vált az ilyen kegyeletes szertartás: éjszakánként régi sírokat törtek fel, hogy oda dobálják az új halottakat. Végül ezrével akadtak házak – és ez alól a leggazdagabb polgárok háza sem volt kivétel –, ahol mindenki vagy meghalt vagy elmenekült, a holttestek meg ott rohadtak temetetlenül. Justinianus külön állami hivatalt állított fel a halottak eltakarítására. Gödröket ástak, azokban égették el az elhagyott holttesteket. Nemsokára azonban már nem akadt elég munkás e feladat elvégzésére. Akkor az Aranyszarv-öböl másik oldalán fekvő Sycae erődítmény tornyait használták fel sírkamrának; a halottakat egyszerűen bedobálták a tetőn vágott nyílásokon keresztül, míg csak a torony teljesen meg nem telt. A nyílásokat ugyan újra elzárták, mégis irtózatos bűz terjengett a városban, különösen amikor észak felől fújt a szél.
A járvány tetőpontján naponta több mint húszezer ember halt meg. A kereskedelem és az ipar teljesen megbénult a városban, társadalmi összejövetelekről vagy hasonlókról természetesen szó sem lehetett. Istentiszteleteket azonban továbbra is tartottak, s a zsúfolt templomok a fertőzésnek valóságos gócaivá váltak. A város élelmiszerellátása felmondta a szolgálatot, mert egyetlen gabonaszállító hajó kapitánya sem mert horgonyt vetni a kikötőben; a járvány különben a mezőgazdasági vidékekre is átterjedt. Ezren és ezren voltak olyanok, akik a járványtól megmenekültek ugyan, de most az éhhalálnak estek áldozatul. A vészes előjelek és látomások korszaka volt ez: az utcákon fényes nappal kísértetek jártak, és ami a legnagyobb csoda, először uralkodott béke a Kék és a Zöld párt között. A vezeklő gonosztevők nemesebbnek, erkölcsösebbnek és szeretetre méltóbbaknak mutatkoztak, mint bármikor azelőtt vagy azóta. Thedosius ezzel kapcsolatban megjegyezte úrnőmnek:
– Látod, keresztanyám, Miasszonyunknak, a Járványnak sokkal meggyőzőbb a hangja, mint Megváltónknak, az Úr Jézusnak.
Theodosius mindig megvető hangon beszélt a bennünket körülvevő borzalmakról, és úgy tüntette fel a dolgot, mintha az ő állandó jó egészsége inkább jó ízlés, mint jó szerencse dolga volna. Úrnőm és én is az immunitás áldásában részesedtünk. Hogy ez az egész házat átható gyakori kénégetésnek volt-e az eredménye vagy sem, nem tudom, de cselédtársaim közül is csak igen kevesen betegedtek meg. Más, hasonlóan szerencsés házak immunitásukat valamilyen keresztény ereklye vagy pogány csodaszer hatásának tulajdonították, de sokan hittek abban, hogy valamilyen különleges szer – például túró, citromos víz vagy ecetes lében pácolt szilva – fogyasztása tartotta tőlük távol a járványt.
Körülbelül abban az időben, amikor a halálozás lassan csökkenni kezdett, súgás-bugás kelt szárnyra a palotában. „Ő Szent Felsége, a császár is beteg. Eddig egyszerű hűlésnek tartották, de ma daganat jelent meg a lágyékán. Mély öntudatlanságban fekszik, még evésre sem lehet rávenni. Az orvosok már lemondtak az életéről.”
Egyszer csak szárnyra kelt a hír, mely gyorsan bejárta az egész birodalmat: „A császár halott.” Az emberek még ezekben a szörnyű időkben is – mert hiszen a járvány már majdnem minden diocézisra átterjedt – őszintén hálálkodtak Istennek, hogy a gonoszokat éppúgy sújtja, mint a jókat. És imádkoztak, hogy a következő császár legyen jobb az alattvalóihoz és hűségesebb a szavához. Belizárt a hír Carchemisben érte el – éppen az ötnapos fegyverszünet megkötése előtt. Tisztjei testületileg felkeresték, és megkérdezték:
– Kinek a parancsait fogod most követni?
Ő tüstént válaszolt, nehogy habozással vádolhassák:
– A választás a szenátus joga. De az én szavazatom Justinusé. Ő az elhunyt császár unokaöccse és egyben legközelebbi rokona, tehát az egész császári család legmagasabb rangú tagja.
Ez a Justinus nem Germanusnak, hanem Justinianus nővérének, Vigilantiának volt a fia. A tisztek azonban így folytatták:
– De uram, a hűségeskü, amelyet valamennyi tisztnek le kellett tennie, éppúgy vonatkozik Justinianus császárra, mint féleségére, Thedorára.
– Az meglehet, de én még a régi szöveg szerint, kizárólag Justinianusra esküdtem fel. Alkotmányellenes, hogy nő uralkodjék a maga jogán. Noha a császárné őfelségét igen tehetséges és energikus ügyintézőnek tartom, nem helyeslem, hogy kedvéért ezeréves szokással szakítsunk. Éspedig egyetlen okból: a gótok, az örmények, a mórok és a birodalom egyéb nációi sohasem tűrnék, hogy asszony uralkodjék rajtuk, és amíg csak Theodora élne, állandóan lázadoznának ellene.
Boutzes egyetértett ezzel, és hozzátette:
– A magam részéről, még ha nem is így állna a dolog, akkor sem volnék hajlandó engedelmeskedni Theodorának, aki (most már felségsértés nélkül beszélhetek, hiszen a császár halott) nem kisebb szörnyeteg, mint ő maga volt, sőt még vadabb és ravaszabb nála.
A többiek ugyanezen a nézeten voltak, de nem beszéltek ilyen nyíltan. Ekkor érkezett az újabb hír, hogy Justinianus mégsem halott. Noha hatvanadik évében járt (ezt tartják a legveszedelmesebb életkornak), annyira magához tért öntudatlanságából, hogy már megismerte Theodorát és Narsest. Ezenkívül a lágyékán támadt daganat, amely már igen nagyra nőtt, gennyesedésnek indult, ami jelétté, hogy megkezdődött a gyógyulás folyamata. A daganat aztán felfakadt, és a császár nemsokára talpra állt, csak beszédét zavarta nyelvének részleges megbénulása.
Míg ő maga öntudatlanságban feküdt, többek állítása szerint élő „fantazma-képe”, zöldeslila fényt árasztva magából, ide-oda suhant a palota folyosóin, könnyűszerrel áthatolt a bezárt ajtókon és falakon, néha hátborzongató módon lábbal előre kirepült a csukott ablakokon, majd lebegve visszatért, úgyhogy a testőrök meg a szolgák majd eszüket vesztették rémületükben. Két-három alkalommal még beszélni is hallották – állítólag mindig ezt ismételgette:
– Ó, édes Belzebub, uralkodók megváltója! Ne vigyél még el, Belzebub – hiszen akkor az angyal a magasba száll!
Némelyek erre, mások amarra magyarázták ezeket a szavakat, de néhányan megértették, hogy az angyal Belizár, akinek szárnyait Justinianus oly féltékenyen megnyeste.
De Belizárnak most már egy második császári ellensége is támadt. Mert azt, amit Carchemisnél mondott tábornokainak, titkos ellenségei, Élvhajhász János és Péter, kiforgatva és eltorzítva azonnal jelentették Theodorának; ezzel akartaik ellensúlyozni azt az esetleges vádat, hogy ők sem valami melegen támogatták a császárné trónutódlását. Ez volt tehát az ok, amiért Barbalissusból valamennyi tábornokot Konstantinápolyba idézték. Konstantinápolyban a járvány ereje kissé alábbhagyott már, és a városba visszatért a pártokra szakadozott vidám élet. Élénk érdeklődéssel várták a közelgő törvényszéki tárgyalást. Amint Belizár és a többi tábornok megérkezett, azonnal közölték velük, hogy parancs van letartóztatásukra. A vád: felségsértés. Belizárt ideiglenesen felmentették a keleti csapatok főparancsnoksága alól, ezt a tisztet most Márton látta el.
Belizár elképedt. Kijelentette, hogy bátran szembe mer nézni vádlóival, lelkiismerete nyugodt, mert nem mondott semmi olyasmit, amiből a hűtlenség vagy hazugság vádját lehetne ellene kovácsolni. Háziezrede tisztjeinek és katonáinak, akik elkísérték, a következő üzenetet küldte: – Úgy látszik, igazságtalanul megrágalmaztak őfelsége a császár előtt, de bízom benne, hogy rövidesen újra szabad ember leszek. Irántam való szeretetekre kérlek benneteket, tartózkodjatok mindenféle forradalmi vagy törvénysértő cselekedettől, mert az csak késleltetné szabadonbocsátásomat. Engedelmeskedjetek mindenben a császár tisztjeinek, és legyetek türelmesek.
A tárgyalást zárt ajtók mögött a palotában tartották; a bírósági határozatokból semmi sem került nyilvánosságra. A bírói székben Theodora ült. Belizár maga látta el a védelmét, és keresztkérdéseivel Élvhajhász Jánost és Pétert külön-külön addig faggatta, amíg azok egymásra nem cáfoltak. Megpróbálta arról is meggyőzni a bíróságot, hogy ez a két tábornok használhatatlan, mert veszekedésre hajlamosak, szeszélyesek, engedetlenek és hozzá még háládatlanok is. Elismerte, hogy nem tartotta tanácsosnak Theodora megválasztását egyedüli uralkodónak. De be tudta szolgáltatni a gyűlés jegyzőkönyvét, amelyet titkára vett fel, és amely bizonyította megjegyzéseinek ártatlan voltát. Hangoztatta, hogy ő csupán a római alkotmányhoz ragaszkodott. Theodora kénytelen volt belátni magában, hogy nem ítélheti el Belizárt felségsértés miatt. Mégis eltökélte magát, hogy amennyire csak lehet, ártani fog neki, amiért alárendeltjeinek nem őt javasolta Justinianus utódjául.
Élvhajhász János és Péter a trón iránt tanúsított hűségükért dicséretet, pénzjutalmat és új címeket kaptak.
Két-három tábornok, köztük Boutzes is, határozatlan időre börtönbe került, az ítélet szerint addig, „amíg őfelségéiknek tetszik”. Boutzest egy sötét verembe dobták, ahol senkivel sem tudta megosztani nyomorúságát, még börtönőreivel sem beszélhetett. Húsdarabokat és kenyeret dobtak be neki egyszer napjában, mint valami ketrecben tartott vadállatnak. Csak két év és négy hónap múlván eresztették szabadon. Ekkor a betegség már teljesen megtörte, járni nem tudott, csak négykézláb kúszott-mászott, tenyerei és térdei teljesen megkérgesedtek, haja kihullott, majdnem minden fogát elvesztette. Azonkívül a napvilágra való hirtelen visszatérés annyira megártott a szemének, hogy soha többé nem tudott olvasni, még a tárgyakat sem bírta tisztán megkülönböztetni. Szörnyen megbűnhődött hát Antiochia elhurcolt lakossága miatt, amelynek váltságdíját annak idején ellopta a jószívű edessaiaktól.
Belizárt a felségsértés vádja alól felmentették, de bűnösnek találták abban, hogy „elhitte és terjesztette a káros álhíreket” (Justinianus haláláról); hogy nem büntette meg Boutzest felségsértő szavaiért; és végül, mert engedte, hogy Callinicumot elfoglalják! Elcsapatását megerősítették, és minden vagyonát – földjét, élő és holt felszerelését, pénzét – elkobozták a kincstár javára.
Belizár méltóságteljesen hallgatta végig az ítéletet, nem is fellebbezett. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy a vagyon nélkül nem tudja továbbra is felszereléssel ellátni, fizetni és élelmezni a háziezredet, amely oly sok háborúban hűségesen szolgálta a császárt.
Theodora így válaszolt:
– Ők háztartásod rabszolgáinak számítanak, tehát nem kell sorsúik miatt aggódnod. Elkobzott vagyonodba ők is beleértődnek.
Belizár egyetlen szóval sem válaszolt erre, de többen észrevették, hogy keze ökölbe szorult, s görcsösen behajlított ujjain, a bütykök egészen elfehéredtek. Szerette háziezrede embereit, s nehezen tudta elviselni azt a gondolatot, hogy most elveszik őket tőle, hogy durva lelkületű tábornokok majd rosszul bánnak velük. Theodora behívatta Narsest:
– A keleti seregek volt főparancsnokának, ennek a Belizárnak a rabszolgáit fel kell osztani a palota tábornokai és ezredesei között. Elsőnek te választhatsz. Ha marad néhány, akit a palotai tisztek közül senki sem vállal, a miniszterek kisorsolhatják maguk között.
Így Belizárnak igen nagy fájdalmára végig kellett néznie, hogyan válnak derék harcosai, akiket ő tökéletesített a hadviselés művészetében, ajtónállókká és piperkőc eunuchok cselédjeivé. Belizár nemcsak azt a félszázadát vesztette el, amely elkísérte őt Konstantinápolyba, hanem az egész háziezredét, mert az ottmaradtakat is visszavezényelték. Titokban nekik is üzent:
– Türelem, bajtársak, könyörgöm nektek! Minden jóra fordul nemsokára. Élvezzétek városi szabadságotokat, gyakorlatozzatok állandóan, ahogyan tanítottalak, ne mutassatok sajnálatot irántam, és ne vegyétek fel, ha sértegetnek. Türelem!
Engedelmeskedtek neki, bár csak kelletlenül. A városi csőcselek, amely közismert arról, hogy bármit is képtelen józanul megítélni, mint ahogy valamilyen cél mellett sem tud következetesen kitartani, eleinte titkos örömmel tárgyalta Belizár elítélését. A kocsmákban így okoskodtak: „Annyi biztos, hogy a császár és a császárné ezzel a háládatlanságukkal tönkretették önmagukat. A mi Belizárunk nem fog tűrni ilyen igazságtalanságot. Túlságosan merész és büszke férfiú ehhez. Csak várjatok: rövidesen hallunk majd róla, hogy a háziezred hirtelen fellázadt, és akkor a palota szent lakosztályai véres öldökléseknek színhelyei lesznek.”
Növekvő türelmetlenséggel vártak, de semmi a világon nem történt. És akkor utálkozással kezdték suttogni egymásnak, hogy egykori ideáljuk, dicső hősük, Belizár oly érthetetlen birkatürelemmel tűri felséges gazdáinak rosszakaratát és hálátlanságát, mint valami vezeklő csuhás. (Ezek varangyos béka módjára ott kucorognak cellájukban, a heti soros korbácsoló meg szöges korbácsával körbenjárva addig veri a hátukat, amíg régi sebeik ki nem újulnak.) A polgárok eleinte sajnálkozva vették körül az utcán Belizárt, s hangosan kifejezést adtak méltatlankodásuknak, de ő mérgesen leintette őket:
– Uraim, hallgassatok. Ez az ügy csak a császárra és énrám tartozik. Kérlek, engedjetek, és menjetek a dolgotokra.
Csekély számú kísérete mindössze négy-öt fiatal tisztből állott, akik hűségesen kitartottak mellette, noha Narses figyelmeztette őket, hogy ezzel magukra vonják a császár gyanakvását, s elvesztik minden előlépési esélyüket. Minden más régi bajtársa gondosan elkerülte, hogy köszönjön neki, pedig ha élére állt volna egy felkelésnek, valamennyien azonnal csatlakoztak volna hozzá. A Bika tér közelében bérelt magának egy silány lakást, a Vigadó tőszomszédságában. Ez a Vigadó tulajdonképpen a központi kút köré épített csarnokok sorozata, s e csarnokokat egyes alkalmakra bérlik ki olyan családok, melyeknek lakása túlságosan szűk esküvőre, halotti torra és más ünnepségekre. Még itt is ugyanazoknak a fiatal tiszteknek a támogatására szorult. Ha ők nincsenek, kénytelen lett volna azért a bizonyos falapocskába vésett igazolványért folyamodni, melynek tulajdonosai munkanélküli segélyben részesülnek. Theodora nemcsak városi vagyonától fosztotta meg, hanem azokat a pénzeket is elkoboztatta tőle, melyeket Belizár Edessában helyezett letétbe hadi célokra.
Mindennap elment a palotába, hogy tisztelegjen a császár előtt úgy, ahogy mindig szokta. Justinianus gunyoros és sértő megjegyzésekkel mindenképpen ki akarta hozni a sodrából, szerette volna, ha fellázad ellene, mert már nem bírta Belizár hallatlan türelmét. Egy reggel nem volt hajlandó fogadni Belizárt, nagyfokú hivatalos elfoglaltságára hivatkozott, és utasította, hogy várjon estig a palota kapuja előtt. Belizár engedelmeskedett, egész nap a kapu előtt állt anélkül, hogy egy falatot evett volna, kitéve a közönség tolakodó kíváncsiságának. Ekkor a csőcselék, amely találkozva nyomorult szolgai megalázkodásnak tartotta viselkedését, megdobálta rothadt gyümölccsel és mocsokkal, úgyhogy patríciusi öltönye szégyenletesen bemocskolódott. Egyetlen szót sem szólt, és még csali le sem hajolt, hogy kikerülje a rádobált tárgyakat. De alaposan elbánt egy szemtelen fickóval, aki mögéje lopódzott a fal mellett, hogy megráncigálja a szakállát. Belizár megragadta a nadrágjánál fogva, és nagy távolságra elhajította. Azt mondják, hogy a fickó még hosszú évek múlva sem heverte ki sérüléseit.
Alkonyatkor végre beengedték a palotába. Belizár engedélyt kért, hogy kérvényt nyújthasson be a császárnak. Justinianus hozzájárult: foglalkozni fog a kérvénnyel, mondta. Remélte, hogy végre sikerült nyílt méltatlankodásra bírnia Belizárt. De csalódott. Belizár csak egy új öltönyt kért, hogy rendesen jelenhessen meg a legközelebbi kihallgatáson. Justinianus csípősen válaszolt:
– Hol van nekünk arra pénzünk, nemes Belizár, hogy téged ruházzunk? Ha nem engedheted meg magadnak, hogy tisztességesen öltözködj, akkor legjobb lesz, ha nevedet kihúzzuk a patríciusok sorából: így fel leszel mentve minden szertartási kötelezettség alól.
Belizár mélyen meghajolt:
– Bármilyen rangban vagy minőségben szolgálhatom Felségedet, számíthat arra, hogy kötelességemet hűségesen teljesítem.
Nevét törölték a patríciusok sorából, és Belizár hosszú hónapokon át nem tért vissza a palotába.
Úrnőm ez idő alatt természetesen továbbra is élvezte Theodora barátságát. Az ő vagyonát nem kobozták el, sőt még gazdagabb lett, mert Belizár birtokaiból sokat neki adományoztak, köztük a rufinianaei nagy latifundiumot. Sokkal nagyobb közönyt színlelt férje nyomorúságával szemben, mint amilyet valósággal érzett – ezt tudom. A magam részéről sohasem tettem neki említést Belizár ügyeiről, ha elkerülhettem. És amikor ő maga célzott rájuk, gondosan vigyáztam arra, hogy ne kompromittáljam magam valamilyen állásfoglalással. De a vérem forrt, amikor láttam, hogy Theodosiust mennyire felmagasztalják Belizár rovására. Theodosius nagy legény volt akkor a palotában. Ha kivonult valahova, a háziezred négyszáz thrákjából álló uszálya kísérte; ezzel Theodora ajándékozta meg őt. Állandóan bizalmas megbeszélésre vonult vissza Theodorával, mert ő lett a palotai szórakozások fő szertartásmestere.
S most történt valami, aminek titkáról sokféle változat van forgalomban. Némelyik hihető, másik nevetséges, de egyik sem hiteles. Bármiképp történt is, a lényeg az, hogy Theodosius Szent István napján, vagyis a karácsony utáni napon vérhasban hirtelen meghalt. Hogy véletlenség volt-e, vagy talán megmérgezték a karácsonyi lakomán, és ha igen, ki tette – sohasem derült ki. Az a kevés ember, aki látta a holttestét, hajlott arra a meggyőződésre, hogy megmérgezték.
Annyit mindenesetre nyugodtan állíthatok: halálát nem lehet Belizár számlájára írni, és Photius egyik barátja sem felelős érte. Nincs a hihetőség határán kívül, hogy valamelyik szolgálatkész cseléd úrnőmnek ilyen irányú kívánságát vélte ezzel teljesíteni. Ezt a verziót nem tudom fejtegetni. Mondanom sem kell, hogy éppen rám, Eugeniusra, persze soha senki sem gyanakodott.
– Úrnőm érzelmei Theodosius halálával kapcsolatban igen vegyesek voltak. Az utóbbi időben megváltozott irányában, mégpedig elég furcsa hirtelenséggel. Okkal vagy ok nélkül, de úrrá lett benne az a meggyőződés, hogy kedvence ugyanúgy, mint annak idején őnála, most Theodoránál alkalmazta udvaronci művészetét, és az ő szeretője lett. Tény, hogy az utóbbi időben igen közömbösnek mutatkozott úrnőmmel szemben, és ez nagyon bosszanthatta. Úrnőm persze vigyázott arra, hogy fájdalmát mindenki elől elrejtse.
Theodora könnyen túltette magát a haláleseten. Még az oka iránt sem érdeklődött. Együttérzése azonban őszintének tűnt, osztozott úrnőm fájdalmában, és színlelte, mintha fogalma sem volna arról, hogy Antonina olyan keserű féltékenységet táplált vele szemben. Egyesek azt mondják, azért vette látszólag oly könnyedén a dolgot, mert nem akarta megadni Justinianusnak azt az elégtételt, hogy gyászolni lássa. Mások szerint maga a császár gyilkoltatta meg Theodosiust féltékenységből, és azt állították, hogy Theodorát igenis mélyen megrendítette Theodosius halála. De hát ez mind csak badar beszéd.
Úrnőm mély melankóliába esett, az álmatlanság és étvágytalanság annyira lesoványította, hogy tíz évvel idősebbnek látszott a koránál; ekkor töltötte be negyvenkettedik életévét.
Egy nap, amikor beléptem az öltözőjébe, sírástól vörösre duzzadt szemmel nézett rám. Gyakran láttam őt komornak, aggodalmaskodónak, dühösnek vagy kétségbeesettnek, de sírni kislánykora óta nem láttam. Gyengéden szóltam hozzá:
– Úrnőm, én voltam az első rabszolgád, és egész életemben megőriztem irántad való hűségemet. Mindennél jobban szeretlek a világon, és szívesen meghalnék érted, ezt magad is tudod. Engedd, hogy osztozzam bánatodban! Mondd meg az okát. Ó, Antonina úrhölgy, szívem összeszorul, amikor sírni látlak.
Könnyei újra kibuggyantak, de nem válaszolt. Ekkor megkérdeztem:
– Úrnőm, legdrágább úrnőm! Theodosiust gyászolod?
Erre már hangosan felsírt.
– Nem, Eugenius, hű barátom, nem! Hérára és Aphroditére mondom, hogy nem. Nem Theodosiusra gondolok, hanem férjemre, Belizárra. Ki kell öntenem a szívem előtted, mint a régirégi időikben, mert különben belepusztulok ebbe a hallgatásba. Ó, drága Eugenius! Mindenemet a világon odaadnám, ha az a hamis Theodosius soha nem került volna az utamba. Belizár volt mindig az én igaz szerelmem, és most én tettem őt tönkre, őrült módra teljesen tönkretettem. És őrültségemet már nem is lehet helyrehozni.
Vele sírtam.
– Azonnal ki kell békülnötök! – kiáltottam.
– Lehetetlen, Eugenius, ezt nem engedi sem az ő büszkesége, sem az enyém. De különben is, Theodora nem bocsátott meg Belizárnak, a császár pedig mindenkinél jobban gyűlöli őt.
Kis gondolkozás után így szóltam:
– Azt hiszem, értem az egész ügyet, és meg tudnám, találni a kivezető utat.
– Nincs kivezető út, Eugenius.
De én rá sem hederítettem az ellenvetésre, és merészen folytattam:
– Úrnőm! Úgy képzelem, ha elmennék Belizárhoz és közölném vele azt, amit, azt hiszem, sohasem mondtak meg neki, hogy tudniillik Photius kínzás közben bevallotta, miszerint csak rágalmazott téged; és ha megesküdnék előtte, hogy Theodosius sohasem volt a szeretőd; és ha megmondanám neki még azt is, hogy Kappadóciai Jánosnak csak a császárné parancsára esküdtél meg – hiszen így volt, ugyebár -; és hogy már bocsánatot is kértél Istentől ezért és más istenkáromlásaidért – nem tennéd meg rögtön, legdrágább úrnőm, hogy Belizárt megnyugtasd? -; és hogy ő téged sokkal erősebben megsértett, mint te őt…
– Ó, bölcs Eugenius, áldásom kísérjen utadon. Igen. Bocsánatot fogok kérni Istentől. Botorság volna hagyni, hogy ilyen apróság az utamba álljon. Mondd el neki mindazt, amit itt elmondtál. És aztán ha elfeledkezik büszkeségéről és haragjáról, biztosíthatod, hogy én sohasem szerettem mást, csak őt, és nem fogok addig nyugodni, amíg szabadságát és becsületét vissza nem kapja, és akkor soha többé el nem válunk egymástól.
– A császárnéhoz akarsz fordulni?
– Igen. Emlékeztetni fogom azokra a szolgálatokra, amelyeket nemrég tettem neki Kappadóciai János ügyében, felidézem régi barátságunkat, és azt a barátságot, amely az ő apja, a medvemester és az enyém, a kocsiversenyző között fennállott…
De én így szóltam:
– Legdrágább úrnőm, volna egy újabb indítványom. Azt hiszem, olyan helyzetben vagyok, hogy magam el tudnám intézni Kappadóciai János teljes tönkretételét. Ha ez megtörténik, és te majd azt mondod, hogy ez a te műved, a császárné bizonyára minden kérésedet teljesíteni fogja.
– Hogyan? – kérdezte mohón. – Hogyan tudod ezt elintézni?
– Ma délután egy kocsmában beszédbe elegyedtem egy szegény cyzicusi fiatalemberrel; sorvadásos betegségben szenved, már nincs sok hátra az életéből? Őt és egész családját – öreg nagyszüleit, feleségét és három kisgyermekét – a cyzicusi püspök parancsára kilakoltatták otthonából. Elgyalogolt Konstantinápolyba, s ma igazságért és segélyért folyamodott a palotában. De a tisztviselők elkergették, mert a püspöknek jó összeköttetései vannak az udvarnál. Nekem valahogy rokonszenvesnek tűnt a fiatalember, megajándékoztam egy ezüsttel, és megbeszéltük, hogy holnap délben találkozunk Severus elefántjának szobránál. Nem árultam el sem a magam nevét, sem a gazdámét, és abban a kocsmában nem ismernek.
– Nos?
– Adj nekem ötszáz aranyat, úrnőm, és az elég lesz Kappadóciai János elpusztítására.
– Nem értem.
– Add ide a pénzt, és bízzál meg az ügy elintézésével.
– Ha sikerül, Eugenius, ötvenezer aranyat adok neked, és szabad emberré teszlek.
– Mi más a pénz, mint testi kényelem, amiben amúgy is részem van? Mi más a „szabadság”, mint a nyugodt és rendes élet, amiben szintén részem van? Nem, úrnőm, éppen elég jutalom nekem, ha te és Belizár uram meg a császárné megszabadultok régi ellenségetektől; hogy beteljesedett a bosszú atyád, Damocles, egykori gazdám halálának okozóján, és végül, hogy én szolgálhattam eszközül a császárné és Belizár kibéküléséhez.
Még aznap este felkerestem Belizárt nyomorúságos lakásán. Noha meg gyenge volt a maláriától, amely most újra elővette, felkelt a heverőről, hogy üdvözöljön. Mosolyogva, hogy elrejtse, mennyire érinti látogatásom, megkérdezte:
– Nem félsz meglátogatni engem, Eugenius, régi barátom?
– Nem, Kitűnő Uram. Még egy égő házon vagy akár a bulgáriai hunok táborán is átmennék, hogy hozzád juthassak, és beszélhessek veled.
Kissé türelmetlen lett.
– Ne szólíts régi címemen, megfosztottak már tőle. Mondd el inkább, mi szél hozott ide.
Elmondtam neki mindazt, amiben úrnőmmel megállapodtunk. Mohón figyelt, s megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megtudta, hogy felesége Isten bocsánatát kérte. Aztán megmutattam neki Photius beismerő vallomásának hivatalos jegyzőkönyvét. Megvesztegettem ugyanis egy állami segéd-tisztviselőt, hogy egy napra adja kölcsön nekem ezt a fontos okmányt. Belizár először csak futólag nézte át, de azután nagyon gondosan újra elolvasta, és végül meaculpázva verni kezdte a mellét:
– Féltékeny őrületemért és hiszékenységemért mindent megérdemlek, amit elszenvedtem. De sajnos, Eugenius, most már túlságosan késő. Úrnőd sohasem fog megbocsátani nekem azért, amit ellene tettem Darasnál.
Biztattam, hogy ne csüggedjen, még minden jóra fordulhat. Aztán közöltem vele úrnőm üzenetét, melyet először nem is akart elhinni. Végül így szólt:
– Ha úrnőd, Antonina valóban hajlandó még meghallgatni szavaimat, mondd meg neki, hogy a hibát kizárólag én követtem el, és csak iránta való túlságosan nagy szerelmem tudott ilyen őrületbe sodorni.
Aznap éjjel Belizár és úrnőm titokban találkoztak Belizár lakásán. Rajtam kívül senki sem tudott erről. Mindketten átöleltek, megcsókoltak, és azt mondották, hogy nekem köszönhetik életüket.
Másnap találkoztam a cyzicusi fiatalemberrel az Elefánt szobra alatt. Félrevonultunk egy olyan helyre, ahol nem hallgathattak ki, és így szóltam hozzá:
– Ötszáz arany van ebben a zacskóban. Ennyi pénzből családod minden tagja tisztességesen megélhet élete végéig. De hogy megszolgáld, nagy dolgot kell végrehajtanod. – És mi az a nagy dolog, jóakaróm?
– Meg kell ölnöd Cyzicus püspökét. Halálos ellensége ő a gazdámnak, akitől ezt az aranyat kaptam.
– Szavaid megfélemlítenek! – kiáltotta.
– Hogyan lehet ez, amikor már amúgy is csak néhány hónapod van hátra az életedből? És gondold meg, hogy ezzel a tetteddel egyszerre bosszút is állsz, és családodat is kirántod a nyomorúságból.
– Ki a gazdád?
– Ezt is elárulhatom neked. A gazdám Kappadóciai János, jelenleg a cyzicusi katedrális papja.
Meggyőztem róla, hogy komolyan gondolom a dolgot az ötszáz arannyal; amikor előlegképpen átadtam neki tíz aranyat, vállalkozott a gyilkosság elkövetésére, és vidáman elment.
Nemsokára megérkezett a várva-várt hír Cyzicusból. A fiatalember teljesítette, amire vállalkozott. A katedrális előtt lesben állt, s amikor mise után a püspök kijött, hosszú tőrével leszúrta. Letartóztatták, és kínzókamrával fenyegették, ha nem árulja el szentségtörő tettének okát. Mint vártam, mellőzte tulajdon sérelmeinek felsorolását, és csak azt mondta el a tiszteknek, hogy tíz arannyal megvesztegették Kappadóciai János megbízásából. Köztudomású volt, hogy János ellensége a püspöknek. Jánost letartóztatták, a helybeli bíróság gyilkosságra való felbujtásban bűnösnek találta, és halálra ítélte. Úrnőm közbelépésére Theodora megkegyelmezett a fiatalembernek, én pedig később elküldtem neki az ötszáz arany hátralevő részét. Hogy mennyi ideig élt még ezután, nem tudom.
Justinianus Kappadóciai Jánosnak is megkegyelmezett azzal az ürüggyel, hogy bűnösségét nem bizonyították eléggé. Papi ruhájától azonban megfosztották, megkorbácsolták, és kényszerítették, hogy vallja be múltja összes bűnét. Bár a gyilkosságra való felbujtást nem ismerte be, vallomásának többi része eléggé szégyenletes volt ahhoz, hogy tízszer is akasztófára – juttassa. Minden vagyonát elkobozták a korona javára, őt magát pedig meztelenül égy Egyiptomba induló kereskedelmi hajóra tették. (Valami jótét lélek kölcsönzött neki egy durva pokrócot.) Mindenütt, ahol a hajó kikötött, kényszerítették, hogy partra szálljon, és a rakparton kolduljon. A bosszú így végre teljes lett. Mert úrnőm és Theodora arra tettek esküt, hogy Jánost koldussá és meztelenné teszik, nem pedig arra, hogy erőszakos halállal vetnek véget életének. Damocles kocsiversenyzőnek, az én egykori gazdámnak a lelke végre megnyugodhatott a Styx partjain.
Úrnőm most már Theodora elé léphetett és könyöröghetett neki, hogy vegye vissza kegyeibe Belizárt; ő kezdeményezte – mondta –, hogy béküljenek ki, és szeretne újra vele élni. Theodora iránti húségét, ő, Antonina most újra bebizonyította, és Belizár sem fog soha többé olyat tenni, amivel a császárnét magára haragíthatná – efelől biztosíthatja. Theodora nem utasította el a kérést, császári futárt küldött Belizárhoz a következő levéllel:
„Te magad tudod legjobban, férfiak legkitűnőbbike, mennyire vétkeztél uralkodóid ellen. De minthogy nagyon lekötelezettje vagyok feleségednek azokért a szolgálatokért, amelyeket nekem tett, az ő kérésére töröltem a hivatalos jegyzőkönyvekből minden ellened emelt vádat és kegyes bocsánatomban részesítlek. A jövőben tehát nem kell aggódnod sem biztonságodért, sem vagyonodért. De viselkedésedet ezentúl nemcsak az irántunk tanúsított cselekedeteidből fogjuk megítélni, hanem abból is, miképpen élsz feleségeddel.”
Belizár így újra visszakerült a császári pár kegyeibe, mert még maga Justinianus is úgy érezte, hogy büszkeségét már eléggé megalázta. Minden földjét és házát visszakapta. Kincseinek felét azonban, mely negyedmillió aranyra rúgott, Justinianus visszatartotta, mivel – úgymond – nem illik, hogy egy alattvalónak olyan rengeteg pénze legyen, amikor a császári kincstár pang az ürességtől.
Theodora azzal kívánta szorosabbra fűzni saját családja és úrnőm családja között a kapcsolatot, hogy Joanninát, úrnőm és Belizár leányát legközelebbi férfirokonához, a „Hosszúlábú” Anastasiushoz akarta feleségül adni; ez a fiatalember Theodora nővérének, Anastasiának és Sittas tábornoknak volt a fia. Theodora úgy tervezte, hogy Justinianus és az ő halála után Anastasius örökölje a császári trónt, és úgy gondolta, hogy a tervbe vett házasság igen megerősíti majd unokaöccse helyzetét a városban. Hamarosan meg is történt az eljegyzés.
Furcsának tűnhet, hogy mindeddig egyetlenegyszer sem emlékeztem meg Joannináról, aki közvetlenül Belizár karthagói expedíciója előtt született. A kislány sem anyjával, sem apjával nem került bizalmas viszonyba. Úrnőm, Antonina ugyanis nem vitte magával a háborúkba, hanem Theodora gondjaira bízta, aki lassanként tulajdon lányának tekintette. Joannina akkor is Theodoránál maradt a palota szent lakosztályaiban, amikor szülei történetesen a városban tartózkodtak. Úrnőmet kielégítette ez a megoldás; anyai érzelmeinek javát Mártára, Hildiger feleségére pazarolta. Márta sajnos, a járvány áldozata lett. De Belizárt el szomorította, hogy egyetlen gyermeke elidegenedik tőle. Gyakran küldött neki leveleket és ajándékokat a tengerentúlról, szeretetteljesen emlékeztetve őt arra, hogy apja is van. De valahányszor csak találkoztak, két háború közötti alkalmi pihenőkön, a találkozás mindig a trón árnyékában történt, és Joanninát zavarba hozta apja szeretetteljes közeledése. Antoninával szemben a gyermek kevésbé feszélyezte magát, úgy viselkedett vele, mint egy jóindulatú és előkelő nagynénivel.
Joaninna eljegyzésének híre nyilvánosan megpecsételte Theodorának és úrnőmnek kibékülését Belizárral. Theodora még a császárt is rá tudta beszélni arra, hogy Belizár lakásán tanúként szerepeljen a szertartásos ajándékcserénél. A császár jelenléte jó előjelnek tűnt Belizár családi ügyeinek jövőjére vonatkozólag. Belizár és úrnőin kíséretét ettől fogva a háziezred maradéka, az a négyszáz thráciai alkotta, akik Theodosius halála után úrnőmhöz kerültek, most pedig újra egykori gazdájukat szolgálták. De hat és félezer bajtársukat Belizár még most sem kapta vissza.
Belizár visszahívatása katasztrofálissá tette a keleti helyzetet. Justinianus elrendelte Perzsa-Örményország megtámadását, s e célból határvidéki seregeit csaknem harmincezer főre gyarapította, de a parancsnokságot nem kevesebb, mint tizenöt tábornok között osztotta meg. Mindegyik tábornok ragaszkodott a saját haditervéhez, azt követte. Nem csodálható tehát, ha Dubisnál, az Araxes folyó partján a széthúzó római haderőket egy mindössze négyezer emberből álló perzsa sereg úgy megverte, hogy egész seregünk fejvesztetten menekült hazafelé, otthagyva zsákmányát, zászlóit és fegyvereit. A tábornokok közül többen megállás nélkül addig futottak, míg lovuk össze nem roskadt alattuk, pedig akkor már harminc mérföldnyire mögöttük nem volt ellenség.
Ekkor Miasszonyunk, a Járvány váratlan szövetségesként közbelépett, hirtelen betört az eddig megkímélt perzsa területre, és a nagykirály hatalmas birodalmában minden három ember közül egyet megölt. Ha ez be nem következik, rossz sors várt volna a római birodalomra. Mert a harmincezerből a perzsák tízezret megöltek Dubisnál, tízezret pedig elfogtak az összes szekerekkel, lovakkal, ökrökkel és minden katonai felszereléssel meg zsákmánnyal együtt.
Amikor Belizár felajánlotta, hogy Keletre megy és új seregei szervez az életben maradt katonákból, Justinianus fennhéjázóan visszautasította. Persze nem mondta meg valódi indokát –, azt, hogy nem kívánja Belizár sikerét olyan ügyben, amelyben mások megbuktak, mert akkor Belizárt pótolhatatlannak fogják tartani. Utálatosan mosolyogva mindössze annyit mondott, hogy ezentúl Antonina úrhölgynek el kell kísérnie férjét hadjárataira hűséges magaviselete kezeseként, és hogy Antonina úrhölgy „kétségkívül nem szívesen utazna a perzsa határra, tekintettel az előző látogatása alkalmával szerzett igen kellemetlen tapasztalataira”.
Beszédét azután úgy folytatta, hogy ha Belizár annyira vágyódik a csatatérre, ám menjen Itáliába, és fejezze be azt, amit annak idején elmulasztott.
– Nem cselekedtél bölcsen és nem is egészen lojálisan, Belizár uram, hogy visszatértél hozzánk Konstantinápolyba, mielőtt teljesen el nem fojtottad a gót zendülés utolsó szikráját, amely azóta is parázslik, sőt legutóbb veszélyesen fellángolt.
Mint mindig, Belizár most is türelmesen válaszolt:
– Add vissza háziezredem maradványát, Felség, és én minden tőlem telhetőt el fogok követni. Justinianus gunyorosan vigyorgott:
– Újabb árulás céljaira, ugyebár? Nem, nem, tábornok, túlságosan öreg és tapasztalt róka vagyok ahhoz, hogy lépre menjek ilyesminek. De különben is, volt katonáidat néhány kivétellel elvették palotatisztjeimtől, és mint tudod, a perzsa határra vezényelték, onnan pedig nem tudom őket kivonni. De miért is vitatkozol velünk te, aki még nemrég koldus voltál? Megadjuk neked az engedélyt, hogy birodalmunkban mindenütt, ahol csak tetszik, csapatokat verbuválj magadnak, de minthogy a háború kiújulása Itáliában kézenfekvően a te egykori hibád következménye, felszólítunk, hogy a háború költségeit tulajdon kincstáradból fedezd. Nekünk nincs pénzünk, de te még mindig nagy vagyon ura vagy. Ha elfogadod ezt a megbízatást, nagy kitüntetésben részesítünk. Kinevezünk a királyi istállók grófjává. Holnapra várom elhatározásodat.
A kihallgatás ezzel véget ért, Belizárt elfogadta a feltételeket, mert méltóságán alulinak tartotta, hogy alkudozzék. Azonnal útrakelt Itáliába úrnőmmel, Antoninával, akit én is elkísértem, és a négyszáz thráciaival.
Úrnőmet igen mulattatta férje új rangja. Ilyeneket mondott: – Szegény férjem! Augias istállójának grófja lettél, de nem szabad kitisztítanod az istállót. (Herkules ötödik feladata volt hogy Augias istállóját egyetlen nap alatt kitakarítsa Ezt úgy tudta megoldani, hogy az Alpheus és a Peneus folyókat keresztülvezette az istállón.)
Ebben az időben történt, hogy Salamon a portyázó mórokkal vívott csatában életét vesztette. Igen tehetséges kormányzó volt, pedig csapatainak elégtelensége sokban akadályozta a munkáját A római-afrikaiak már régóta visszasírták a vandál uralom boldog napjait, amikor a mórok még nem mertek kitörni dombon épült erődjeikből, és a konstantinápolyi adószedők sem kezdtek meg földjeik felfalását. Salamon halála után a mórok a megtorlástól való félelem nélkül mészároltak, gyújtogattak és pusztítottak. Minél szegényebb lett a diocézis, annál jobban sújtottak az adók a megmaradt vagyont, mert az adókivetést Belizár konzuli éve óta nem változtatták meg. Ezután jött a járvány. Az általános katasztrófák ez éveiben ötmillió ember pusztult el. Minthogy pedig a földek oly nagyszámban maradtaik megműveletlenül és öntözetlenül, a sivatag egyre nagyobb területeket hódított el tőlük. Azt hiszem, ez a termékeny föld sohasem fog magához térni ebből a katasztrófából, vagy legalábbis addig nem, amíg a birodalom része marad.

XXI. fejezet
ITÁLIAI SZÁMŰZETÉS

Ami most következik, az öt évnek a beszámolója a legháládatlanabb hadjáratról, amelybe nevesebb tábornok valaha is belefogott. A csalódás kimeríti az embert, nemcsak akkor, amikor átéli, hanem akkor is, amikor csak mesél róla. Ezért rövidre fogom beszámolómat, és csak annyit írok le Belizár utolsó nyugati hadjáratából, amennyi elegendő ahhoz, hogy bebizonyítsam: bátorságát, leleményességét, életerejét semmivel sem csökkentette harminc évnyi majdnem szakadatlan hadviselése, és nemcsak azt tette meg, amit elvárhattak tőle, hanem sokkal többet.
Emlékezni fognak talán arra, hogy a gót korona egy Teudel nevű fiatal herceg fejére került, aki eleinte alig ezer lándzsással rendelkezhetett, s komolyabb véderővel ellátott vára is csak egy volt: Pavia. De ő volt az első tehetséges gót király Theoderich óta. A vele szemben álló, egymással állandóan civakodó tizenegy császári tábornok tehetetlensége lehetővé tette számára, hogy haderejét ötezer főre gyarapítsa, és jól felszerelt sereggé tegye. Ugyanabban az évben, amikor Belizár Darasban összeveszett úrnőmmel, Véres János, Bessas és a többiek utasítást kaptak Justinianustól, hogy „pusztítsák el a gótok utolsó maradványait”. De arra már nem volt hajlandó a császár, hogy a főparancsnoksággal egyetlen embert bízzon meg. A tábornokok hadba is vonultak tizenkétezer emberrel, köztük a Belizár által elfoglalt Sisauranum helyőrségével, mely épp akkor érkezett meg Keletről. De mert már eleve összevesztek a várható zsákmány igazságos elosztásán, Faenzánál dicstelen vereséget szenvedtek Teudeltől. Sok ezer emberük elesett vagy fogságba került, és ami egyedülálló szégyen: minden ezredzászlót elhagytak, noha valamennyi tábornok megmenekült. Egyedül a perzsa század küzdött bátran, ezért sokkal több embert is vesztett, mint a hadsereg többi része. Ezután mind a tizenegy tábornok megmaradt saját legénységét különböző várak biztonságos falai közé vezette, úgyhogy most már egész Itália nyitva állott Teudel serege előtt.
Véres János erősítést kapott Ravennából és újra hadba vonult. Noha a rómaiak még mindig túlerőben voltak, Teudel Firenze közelében szétszórta Véres János hadseregét, halottakban és sebesültekben súlyos veszteséget okozott neki, sőt emberei nagy részét rábeszélte, hogy álljanak át hozzá. „Olló” Sándor az itáliai seregeket siralmas állapotba züllesztette azzal, hogy zsoldjukat és élelmiszeradagjaikat ellopta. Nincs katona, aki sokáig hajlandó harcolni zsold és megfelelő ellátás nélkül, kivéve, ha tulajdon otthonát védi, vagy bátor parancsnok vezeti. S ezenfelül, ha a tisztek egymásközt marakodnak, mint ez esetben történt, a legénység hamar tudomást szerez civakodásukról, és megszűnik a bizalom. Azok, akik átszöktek Teudelhez, olyan királyra bízták magukat, aki állta a szavát, amellett merész, cselekvőképes, nagylelkű vezér volt, s a parancsnokságot nem kellett vetélytársakkal megosztania.
Következő tavasszal, ugyanakkor, amikor Belizárt Khosrou király ellen küldték Szíriába, Teudel hagyta, hogy a császári tábornokok megbújjanak Itália északkeleti váraiban, és levonult a majdnem teljesen védtelen Délre. Ez a hadjárata valósággal sétaút volt: elfoglalta Benevento várát, erődítményeit lerombolta, utána bevette Cumaet, ahol nagy mennyiségű kincset zsákmányolt, majd egy-kettőre Nápoly alatt termett.
A Ravennába bezárkózott Véres János valamennyi tábornok nevében erősítést kért Justinianustól. A császár váratlan gyorsasággal elküldte Maximinus szenátort roppant nagy flottával és mindazokkal a csapatokkal, amelyeket össze tudott szedni a kiképző táborokból meg a keleti helyőrségekből. Maximinus lett az itáliai seregek főparancsnoka. Az új főparancsnok gyávaságán kívül legfeljebb teljes katonai tapasztalatlanságával tűnt ki. Ideje legnagyobb részét imádkozással és böjtöléssel töltötte. Justinianus még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy nagy seregeket tapasztalt tábornokokra bízzon, akik esetleg fellázadhatnak. Úgy látszott, mintha az lenne a meggyőződése, hogy a diadalokat térden állva aratják, nem pedig nyeregben ülve.
A vállalkozás katasztrofálisan végződött, amint azt várni is lehetett. Maximinus először hónapokig töltötte az időt Görögországban, előre küldve egyik tábornokát néhány élelmiszerhajóval, de oly kevés csapattal, hogy ez nem lehetett elégséges Nápoly felmentésére. Amikor a hajók legénysége Salernónál elővigyázatlanul partra szállt, hogy vizet vegyen fel és kicsit sétálgasson a városban, Teudel lovassága váratlan rajtaütéssel majdnem az egész flottát elfogta. Ezután Maximinus a szicíliai Syracusába hajózott, ahonnan most már flottája maradékával elküldte hadserege többi részét Nápoly további támogatására. Ez már novemberben történt, amikor a hajózás már meglehetősen kockázatos. A flottát Nápoly előtt heves északnyugati szél kapta el, s parthoz lapította a hajókat, mégpedig pontosan azon a helyen, ahol Teudel király táborozott a gótjaival. A katonák közül, akik valahogyan megmenekültek a hullámok dühétől, a gótok sok százat könyörtelenül visszadobtak a tengerbe, mert nem szívesen vettek külön nyűgöt a nyakukba, s lehetőleg nem ejtettek hadifoglyokat. A parancsnokló római tábornokot nem ölték meg ugyan, de arra kényszerítették, hogy kötőfékkel a nyakában járja körül a falakat, és megadásra szólítsa fel a nápolyiakat. Azok most már tisztában voltak azzal, hogy újabb felmentő sereget nem remélhetnek, és az éhezést sem bírják már soká. Teudel megígérte, hogy megkíméli életüket.
Nápoly megadta magát. Amikor Teudel látta a polgárság teljesen elgyötört állapotát, olyan megértést és emberséget tanúsított, ami figyelemre méltó egy barbártól. Még arra is ügyelt, hogy üres gyomrukat ne hirtelen töltsék meg, amitől csak megbetegedhetnének, hanem fokozatosan gyarapítóit élelmiszeradagokkal adta vissza életerejüket. Bosszút sem állt rajtuk, a helyőrségnek pedig megengedte, hogy összes hadijelvényeivel vonuljon ki a városból, és még málhás állatokat is bocsátott rendelkezésére. Ezenkívül, hogy példát statuáljon embereinek és bátorságot öntsön a bennszülött lakosságba, kivégeztetett egy gót katonát, aki erőszakot követett el egy itáliai lányon, s hozományként a lánynak adta a katona minden vagyonát. De Nápoly erődítményeit a föld színével tette egyenlővé, hogy hadműveleti bázisként soha többé ne lehessen felhasználni a gótok ellen.
Teudel király ezután Róma bevételére indult volna, mert annak lakossága rokonszenvezett a gótokkal, és már készülődött is a fogadtatására. A római helyőrség parancsnoka Véres János volt. De a járvány ekkorra már Itáliát is elérte, és a római utcákon szanaszét hevertek a temetetlen holttestek. Teudel így feladta szándékát, sőt igyekezett minél távolabbra kerülni a ragálytól. Serege egy részét Otranto ostromlására küldte, míg a maradékkal ő maga ostromolta meg Osimót és Tivolit. Tivoli árulás útján a birtokába jutott, ezzel elvágta az összeköttetést Róma és Tuscia között, úgyhogy a rómaiak nem kaphattak többé élelmiszert ezen az úton. S amilyen mértékben fejlődött Teudel hadereje, olyan mértékben züllöttek egyre mélyebbre a császári seregek. Zsoldjukat, amelyet az itáliai adóbevételekből fedeztek, nem lehetett többé előteremteni, mert a gótok most már majdnem az egész vidéket a kezükben tartották.
Ilyen állapotok uralkodtak Itáliában, amikor Belizár ide hozott bennünket Konstantinápolyból. Először toborzó körutat tett Thráciában négyszáz vértesével. Hosszú-hosszú évek óta először látogatott el Csermenbe, szülőhelyére és Drinápolyba, ahol katonai pályáját kezdte. Honfitársai pompás fogadtatásban részesítették. Minden városban polgári fogadóbizottság várt rá, és utazása szinte királyi kőrúttá változott. Négyszáz embere, valamennyien thrákok, a gót, vandál és perzsa hadjáratok hősei, páncéljukban és fehértollas sisakjukban oly harciasan festettek, oly remekül ülték meg pejlovaikat, olyan csodálattal és szeretettel beszéltek Belizárról, hogy nem kevesebb, mint négyezer újonc állt be zászlaja alá, egyedül Drinápolyban ezerötszáz. „Szerencsefia Belizárnak” nevezték Thráciában, nemcsak azért, mert ő maga sohasem sebesült meg, de annyi dicsőséget aratott háziezredéből is csak nagyon kevesen estek el – legalábbis az alatt az idő alatt, amikor közvetlen parancsnoksága alatt állottak –, és igen sok katonája megalapozta a szerencséjét. Belizár azt remélte, hogy újoncai számára itt fegyvert és páncélzatot szerezhet, hiszen Drinápolyban volt a császári fegyvergyár, de visszautasították, aranyért sem kapott egy darabot sem. A bulgáriai hunok pedig legutóbbi betörésük alkalmával elrabolták Thráciából a lovakat, csak a császári ménes maradt meg, amelyet sikerült még idejében Szaloniki falai mögé hajtani, így aztán lovat sem tudott adni újoncai alá. Fegyver, páncél és ló nélkül kell tehát a tapasztalatlan újoncból jó vértest kiképezni… Ez még akkor is két-három évbe telik, ha a lóval már tud bánni.
Thráciából Görögország partjait körülhajózva Spalatóba vitorláztunk, ahol újra elláttuk magunkat élelmiszerrel. Itt páncélt ugyan még nem, de fegyvert már tudtunk szerezni újoncainknak. Spalatóból Belizár Otranto felmentésére kiküldte Valentinust kétezer, többségükben kiképzetten emberrel; egy évre elegendő gabonát adott velük. Valentinus, aki annak idején Róma védelmében Nero-mezején a római milícia parancsnoki tisztjét látta el, igazán a legutolsó pillanatban érkezett, hogy felmentse a várost. Az otrantói helyőrség ugyanis már elhatározta, hogy négy nap múlva megadja magát a gótoknak; nem bírták volna tovább az éhezést. Belizár nem kísérletezhetett a kikötéssel Róma közelében, mert az ellenség az elfogott hadihajók révén az egész nyugati partvidéket kezében tartotta. Polán keresztül vitt bennünket Ravennába.
Ravennában igyekezett rávenni az ott lakó gótokat, hogy beszéljék rá Teudel király alatt harcoló vértestvéreiket, legyenek újra a császár szövetségesei. De még Belizár neve sem tudott egyetlen embert sem elcsábítani. Akkor háziezredéből száz embert, továbbá a legnagyobb reményekre jogosító újoncok közül, akik számára Ravennában lovat és páncélt tudott szerezni, kétszázat, valamint kétezer illyricumi gyalogost elküldött Aemiliába, hogy legalább ezt a kerületet biztosítsa magának. Bologna, a főváros megadta magát, de élelmiszer ott sem igen volt. A bajt még tetézte, hogy az illyricumiak már tizennyolc hónapja nem kapták meg a zsoldjukat, és az is nagyon elkeserítette őket, hogy távollétük alatt a szülőföldjükre betört bulgáriai hunok fogságba hurcolták asszonyaikat és gyermekeiket. Egyszer csak bejelentették, hogy ők hazamennek; így is tettek, s a háziezred négyszáz emberét sorsukra hagyták. (Justinianus először megharagudott rájuk, de később megbocsátott nekik.) Így aztán a piacenzai erőd kivételével egész Aemilia behódolt az ellenségnek. Az expedíció egyetlen szerencsés körülménye az volt, hogy a háziezred emberei egy Thurimuth nevű thrák parancsnoksága alatt át tudták vágni magukat Ravennáig, és magukkal hoztak kétszáz lovat meg háromszáz teljes páncélzatot, amelyeket a lesből megtámadott és megölt gótoktól szedtek el.
Belizár ezután Thurimuthot ezer emberrel a Teudel király által ostromlóit Osimóba küldte. Több katonát nem tudott nélkülözni. Thurimuthnak veszteség nélkül sikerült bejutnia a városba a gótok vonalán át, de első merész kirohanása után hamarosan rájött, hogy az ő ezer embere nem mérkőzhet meg a harmincezer főnyi gót sereggel. Ennyire gyarapodott ugyanis Teudel serege a császári katonaszökevényekkel. A helyőrség maradványától sem várhatott semmi katonai támogatást. Tanácskozott parancsnokukkal, aki egyetértett vele, hogy a felmentő sereg jelenléte inkább tehertétel, mint segítség, hiszen csak több megtöltendő gyomrot jelent, így Thurimuth még aznap éjjel elhagyta a várost a maga embereivel. A gótokat előzőleg egy katonaszökevény értesítette szándékáról, és négy mérföldnyire a várostól lesből megtámadták. Thurimuth kétszáz embert veszített, és valamennyi málhás állatát elvették tőle; megmaradt embereivel Riminibe menekült.
Teudel minden elfoglalt város védőfalát ledöntötte. Belizár Ravennát nem tartotta megfelelő kiindulópontnak, s így elhatározta, hogy újra megerősíti Pesarót, ezt a Rimini és Osimo között fekvő umbriai kikötőt, ahol a folyóvölgyben jó legelő várt a lovakra. Pesaro falait a gótok félig lerombolták, a kapukat eltávolították, de Belizár szokott leleményességével kiküldött néhány szakembert, hogy állapítsák meg a méreteket, aztán Ravennában megfelelő magasságú és szélességű, vasveretekkel megerősített tölgyfakapukat ácsoltatott. Ezeket hajón Pesaróba szállíttatta, és beállíttatta a helyükre, a városi lakosságot pedig gyorsan munkára fogta, hogy segítsen a falak felépítésénél.
Háromezer főből állt a serege, majdnem valamennyi thráciai újonc. Mire Teudel Osimo alá érkezett, a falak már védhetően magasak voltak. Belizár már jó ideje naponta gyakorlatoztatta újoncait a nyilazásban, úgyhogy most jól letették a vizsgát. Teudelt ez zavarba ejtette, és visszafordult.
Belizár ekkor a következő levelet írta Justinianusnak:

„Leghatalmasabb Császár!
Lovak és fegyverzet nélkül érkeztem Itáliába – sem ezt, sem azt nem tudtam szerezni Thráciában –, és saját pénzem is csak éppen arra elégséges, hogy kifizethessem a Thráciában nemrég toborzott csekély számú újoncaim zsoldját. Újoncaim még nincsenek kiképezve, fegyverzetük is hiányos, és még lóra sem tudom őket ültetni. Felséged itteni tényleges csapatait és a milíciát az ellenség számban is, bátorságban is felülmúlja. Teudel király kezében tartja egész Itáliát, néhány, még ostrom alatt álló város kivételével, melyeket azonban a rendelkezésemre álló erőkkel nem tudok felmenteni – aminek következtében a birodalmi adókat nem lehet beszedni. A tény az, hogy még a ravennai csapatoknak is oly sok hátralékos zsolddal tartozik Felséged, hogy nem tudom őket rábeszélni a harcra. A csapatok nagyabbik fele máris átszökött az ellenséghez.
Ha puszta jelenlétem elégséges volna ahhoz, hogy az itáliai háborút diadalmas befejezéshez juttassam, minden rendben lenne. Érkezésem hírét ugyanis minden rendelkezésemre álló eszközzel elterjesztettem. De gondolja meg Felséged, hogy egy tábornok csapat nélkül olyan, mint a fej test nélkül. Tiszteletteljesen indítványozom, hogy háziezredem katonáit, akiket a perzsa határra küldtél, azonnal hívd vissza, és küld hozzám. S küldj velük egy nagy csapat heruliánust vagy más hunt; megfelelő összeggel meg tudod vásárolni szolgálataikat. Ha kérésem nem talál meghallgatásra, nagyon keveset vagy semmit sem tud véghezvinni Felséged leghűségesebb és legengedelmesebb szolgája.

Belizár
a királyi istállók grófja,
az itáliai császári csapatok
jelenlegi parancsnoka.”

Véres János, aki átadta Róma parancsnokságát Bessasnak, vállalkozott arra, hogy Belizár levelét elviszi Justinianusnak, és ráveszi, hogy segítsen kétségbeesett helyzetünkön. János röviddel az év vége előtt, vagyis a mi Urunk ötszáznegyvenötödik évének végén elindult. Belizár közben Ravennában maradt, újoncait képezte ki; a rendelkezésére álló néhány lovat felváltva használta katonai gyakorlatokra. A katonák jártasságot szereztek nyilazásban, lándzsás harcban, dárdavetésben, kardvívásban, gyalog és lóháton egyaránt. Ha ló nem állt rendelkezésre, falovakra ültette őket, mint a gyermekeket.
Osimóban elfogyott az élelmiszer, a város megadta magát Teudelnek. Példáját követte Fermo és Ascoli, szintén Picenumban; majd Tusciában Spoleto és Assisi. Egyedül Perugia tartott ki, pedig Ciprianust, a helyőrség parancsnokát Teudel orvul meggyilkoltatta.
Véres János a levelet nem adta át a császárnak, s általában igen homályosan beszélt az egész ügyről. Véres János belefáradt az itáliai háborúba, s nem akarta, hogy máris visszaküldjék. Hagyja ott a kényelmes életet, Konstantinápolyi, ahol oly szívesen fogadták, s megint nyakába vegye a hadviselés sok kényelmetlenségét és ezer baját? Inkább azon igyekezett, hogy minél hamarabb valami előkelő házasságot kössön, és valóban nemsokára a férje lett Germanus lányának, a fiatal Justinus húgának, vagyis a császár dédunokahúgának. (Ezzel a lépésével ellenségévé tette Theodorát, aki ezt a cselekedetét túlságosan nagyravágyónak ítélte, mert ezzel szinte bejelentette, hogy Justinianus halála után ő szeretne trónra jutni.)
Minthogy Belizár nem kapott választ, újra írt, pontosan megismételve előbbi levelét, de kiegészítésképpen bejelentette Teudel legutóbbi sikereit. Közölte, hogy Rómát, amelyet Bessas háromezer emberrel tart, éhínség fenyegeti. Teudel a Lipari-szigetekre tette át flottabázisát, s most sorra elfogja a Szicíliából érkező gabonaszállító hajókat. Róma tehát egy-két hónapnál tovább már nem tart ki. Piacenza, az utolsó északi erőd, mely hű maradt a rómaiakhoz, már megadta magát az éhínség miatt. Úrnőm tanácsára még hozzáfűzte: úgy látszik, Ő Kegyes Felségét nem aggasztja az itáliai helyzet, amelyről a Véres Jánossal küldött levelében részletesen beszámolt; vagy ha igen, akkor sem tud rajta segíteni. Ennélfogva ő, Belizár jogosnak tartja, hogy feleségével és testőrségével együtt visszavonuljon Durazzóba, az Adria másik partjára. Ott az éghajlat nem olyan ernyesztő, mint Ravennában, és az összeköttetés is sokkal kényelmesebb Konstantinápollyal, ha a császár mégis további utasításokat kegyeskedne neki küldeni. A császár dédunokaöccse, Justinus Ravennában marad, neki adta át a parancsnokságot.
A levél tökéletesen tiszteletteljes és formailag is megfelelő volt, Justinianus mégis szemrehányást érzett ki belőle, s ez arra késztette, hogy ne tegyen semmit az ügyben; annál is inkább, mert Véres János semmiféle Levélről nem akart tudni. Belizár második levelével egyidejűleg azonban úrnőm is küldött levelet Theodorának. Nyíltan megírta, hogy Justinianusnak most már döntenie kell: vagy meg akarja tartani Itáliát – akkor fizesse ottani seregeit, és küldjön utánpótlást –, vagy lemond itáliai igényeiről. Theodora végül is rávette Justinianust, hogy vonja vissza csapatai egy részét a perzsa határról, ahol a járvány következtében egyelőre megszűnt a támadás veszélye, Narses pedig béreljen fel a Krímben nagyobb heruliánus-hun zsoldos haderőt, amely majd Itáliába kíséri az expedíciós sereget. De késő ősz lett már, mire ez a megerősítés Véres Jánossal az élén megérkezett Durazzóba; Rómában meg ezalatt egyre rosszabbra és nyomorúságosabbra fordult a helyzet. A legtöbb, amit Belizár megtehetett, az volt, hogy ezer embert, akinek a fele háziezrede kötelékébe tartozott, átküldött Itáliába, hogy támogassák Róma kikötőjének gyenge helyőrségét. A kikötő birtoklása lényeges feltétel, ha Rómát a császári flotta fel akarja menteni. Valentinus, e csapatok parancsnoka, utasítást kapott, hogy kerüljön minden csatát, amely komoly veszteséggel járhat. Valentinus el is kerülte a gótokat, és sértetlenül érkezett csapataival Róma kikötőjébe.
Vigilius pápa, a trónjától megfosztott Silverius utódja, nemrég utasítást kapott, hogy utazzék Rómából Szicíliába, és ott várja be Konstantinápolyba való idézését. Justinianus (aki a „Nagy” melléknevet – egyéb kiváló tulajdonságai és hőstettei mellett – teológiai képességeivel is ki akarta érdemeim) egy dogmatikai tanulmányon dolgozott, amelyre a pápa jóváhagyását is meg akarta szerezni. Érdekes szempontot talált a Szentháromság Első és Második Személyének egymásközti viszonyára vonatkozó elméletben, és úgy látta, jobb lesz, ha a pápával megbeszéli a dolgot, mielőtt tovább merészkedik. Tanulmányával kompromisszumot szeretett volna létrehozni a Fiú egyetlen természetének és kettős természetének hirdetői között. Úgy vélte, ha a kompromisszum létrejön, nagyon sok eretnek visszatérne az ortodox egyház kebelébe. Érvelése részleteiről meg akarom kímélni az olvasót. Vigilius pápa nem tudta komolyan venni zavaros és egymásnak ellentmondó teológiai fejtegetéseit, viszont megsérteni sem akarta a császárt. Sokkal jobban aggasztotta az a Rómából befutott ijesztő jelentés, amely az ottani helyzetet vázolta: egy véka gabona öt aranyba kerül, egy ökör pedig ötvenbe, a szegények már gyökereket és csalánt esznek, mint a legutóbbi ostrom idején. Vigilius, noha vesztegetéssel szerezte meg a pápai tiarát, nagylelkű férfiú volt, s eszébe jutott Jézus parancsa, melyet háromszor is megismételt Péter apostolnak: „Legeltesd juhaimat”. Saját költségére kibérelt hát egy kisebb flottát, hogy gabonát és más élelmiszereket küldjön Róma kikötőjébe.
A flotta vezetését egy püspökre bízta, aki nagy ívben elkerülve a Lipari-szigeteken állomásozó gót blokád-osztagokat, hajóit biztonságban a kikötőbe juttatta. Megérkezésekor igen megkönnyebbült, amikor látta, hogy a toronyban még mindig a császári zászló leng, s hogy a falakról a helyőrség katonái köpenyegeiket lobogtatják felé. Sajnos, félreértette az integetést, mert az figyelmeztető jelzés volt. Alighogy hajói a rakparti munkások segítségével kikötöttek, hirtelen barbár üvöltözés harsant fel, és egy raktárépület mögül két század gót rohant elő. A hajókat hatalmukba kerítették, és fedélzetükön mindenkit legyilkoltak a püspök kivételével, akit Teudel elé cipeltek. Valentinus ugyanis Belizár utasítása ellenére néhány nappal azelőtt ezer emberével kirohant a gótok ellen, de rajtavesztett, öt magát és csaknem minden emberét lemészárolták. Az ostromlók ekkor egy dombról megpillantották a püspök flottáját; a helyőrség maradványa pedig túlságosan gyenge lévén, tehetetlenül nézte, amint a gótok lesállást foglaltak el a kikötőben. Az elfogott püspököt, akinek neve véletlenül szintén Valentinus volt, Teudel király részletesen kifaggatta, remélve, hogy fontos katonai értesülések birtokába jut. De a püspök átsiklott Teudel kérdésein, hiszen jó római volt, és még a kínzókamrával való fenyegetésnek sem engedett. Teudel erre elvesztette türelmét, és levágatta a püspök mindkét kezét. Nagyon sajnáltuk ezt a jó embert.
Rómában az éhínség miatt öngyilkossági járvány tört ki. A veterán Bessas, akit végleg elkeserített, hogy Justinianus annyira elhanyagolja az itáliai helyzetet, főleg arra törekedett, hogy a polgárok számlájára meggazdagodjék. Parancsot adott ki, mely szerint egyetlen polgár sem hagyhatja el a várost, hacsak ötezer aranyat le nem fizet. Patríciusnak ugyanezért százezer aranyat kellett fizetnie. A legtöbb patrícius igazságtalanul magasnak tartotta ezt az árat, és ha még oly rossz körülmények között is, de inkább ott maradt. Ami kevés gabona még volt, az mind a katonai magtárakban hevert. Bessas időnként egyre növekvő áron el-eladott belőle valamit, de ezt is – a lovak élelmezésének rovására – korpával keverte. Amikor az aranypénz már kifogyott, fizetésül elfogadott régi ezüsttálakat és kancsókat, családi ereklyéket, de csak az ezüstsúlyukat értékelte, semmibe véve régiség-értéküket. Azt hiszem, az volt a szándéka, hogy előbb-utóbb megadja magát, de kiköti, hogy ő és katonái – kik szintén meggazdagodtak, mert nagy pénzekért eladták fejadagjaik egy-egy részét – minden fegyverüket és magánvagyonukat megtartva, bántódás nélkül kivonulhassanak a városból.
Egy reggel a városi tömeg nagy ordítozás közepette felvonult a Bessas főhadiszállásául szolgáló Pincia-palota kapui elé. Szörnyű látványt nyújthattak lesoványodott, fakó arcukkal, szelektől megduzzadt hasukkal, mert mostanra már felfaltak minden kutyát, öszvért, szamarat, macskát, patkányt, egeret, csalánon kívül más ennivaló már nem volt a városban – ha csak titokban a lótrágyát vagy a meggyilkolt gyermekek húsát meg nem ették. A testőrök megpróbálták elkergetni a nyomorult teremtéseket, de ha megütötték őket, gyengeségükben összeestek, és nem tudtak többé felkelni. Ott maradtak fekve a földön, legfeljebb csúsztak-másztak, mint a szárnyuk perzselte legyek vagy darazsak, és könyörögtek Bessasnak: „Isten szerelmére, tégy valamit a három megoldás közül. Adj ennünk, vagy engedj el fizetés nélkül a városból, vagy öless meg és ezzel vess véget nyomorúságos életünknek.” Bessas így felelt:
– Ennivalót nem adhatok, mert a gabona éppen csak a katonáimnak elég. Nem ölhetlek meg benneteket, mert ez gyilkosság volna. És el sem ereszthetlek benneteket a városból, mert ez esetben a gótok felhasználhatnák a kapuk kinyitását arra, hogy benyomuljanak a városba. Bátorság! Belizár nemsokára itt lesz, hoz magával annyi élelmet, hogy mindannyiunknak bőségesen jut.
Annyit mégis megtett, hogy fokozatosan csökkentette a városból való eltávozás árát mindenki számára, a patríciusok kivételével, míg végül a legszerényebb erszényből is futotta a távozási engedély megvásárlása. A város nemsokára majdnem teljesen kiürült. A menekülők nagy része azonban útközben elhullott a gyöngeségtől, a gótok is sokat legyilkoltak közülük, A gótok hadereje ekkorára már hatvanezer főre gyarapodott. A rómaiak közül néhányan elmenekültek dél felé. De a város még mindig kitartott, ugyanígy a római kikötő helyőrsége is, és Belizár már elindult felmentésükre a dalmáciai Durazzóból; időközben ugyanis megérkezett a várva-várt erősítés.
Véres János azt akarta, hogy az egész sereg, amely most már húszezer főre rúgott, Brindisinél keljen át a keskeny tengerrészen, és onnan szárazföldi úton vonuljon Italian végig egészen Rómáig. De Belizár rámutatott arra, hogy még ha semmi komoly ellenállással sem találkoznának, negyven napon át kellene menetelni, hogy elérjék Rómát, míg tengeren kedvező szél járás esetén csupán öt napba telne az út. A Rómát fenyegető éhínség miatt pedig minden nap drága. Új háziezrede már igen használható katonákból állott, sőt emberei felének már páncélt és lovat is sikerült vennie Durazzóban. Behajózta őket a leggyorsabb gályákba, Véres Jánosnak pedig utasítást adott, hogy amilyen gyorsan csak tudja, kövesse őket a többi gályán.
Úrnőm egész idő alatt a legnagyobb gyengédséget és tapintatott tanúsította Belizár iránt, és egymáshoz való bizalmuk sok nehéz napon segítette át őket. Ettől fogva úrnőm magánéletével sohasem foglalkozott a botránykrónika. Velem mindketten igen jól bántak, és sok fontos titkot bíztak rám.
Belizár és úrnőm – velem együtt – a parancsnoki hajón utazott. Rossz előérzettel tekintettünk az új hadjárat elé, de amikor már hajóra szálltunk, türelmetlenül vártuk, hogy újra Itáliában legyünk. Egy erős délkeleti szél Otranto kikötőjébe kergetett. A gót katonák, akik még mindig ostromolták a várost, nem sejtették, hogy véletlenségből kerültünk oda, és ijedten elvonultak Brindisibe két napi járóföldre észak felé. Másnap a szélirány megváltozott, és újra dél felé vitorláztunk, átkelve a messinai szoroson. A gótok nyilván gratuláltak önmaguknak, hogy a veszély szerencsésen elmúlt a fejük fölül. Hat nap múlva Róma kikötőjébe érkeztünk; Róma még mindig tartotta magát. De nem tehettünk semmit addig, míg Véres János meg nem érkezik, oly kicsi volt a seregünk. Napokig várakoztunk, de semmi hírt nem kaptunk róla. Már-már arra kellett gondolnunk, hogy flottája vagy elsüllyedt, vagy ugyanaz a vihar, amely bennünket Otrantóba kergetett, az ő hajóit is szétszórta. Végre egy kereskedelmi hajó hozott hírt Véres Jánostól; azt üzente, hogy eredeti tervét Valósítja meg, vagyis gyalogmenetben vonul át Italian. Máris volt némi sikere: anélkül, hogy a gótok észrevették volna, kompon átjuttatta csapatait Otrantóba, elfogott egy nagy ménest, aztán meglepte az ellenséget Brindisinél, elfoglalta táborukat, és sok gótot megölt. Most már északnyugatra, Róma felé tart. Belizár felkiáltott:
– Hát nincs tábornokom, aki engedelmeskedne nekem? Attól tartok, hogy mire János megérkezik, Róma már elesett!
De azért üzenetet csempészett Bessashoz, kérve, hogy még kis ideig tartsa magát.
Teudel király nem becsülte le Belizár bátorságát és tehetségét. Tudta, hogy Belizár csónakokkal élelmiszert igyekszik majd Rómába juttatni a Tiberisen, ezért elhatározta, hogy elzárja a víziutat. Rómától körülbelül három mérföldnyire lefelé a folyam összeszűkül, ennél a pontnál mindkét partra építtetett egy-egy erős fatornyot, seregei legjobb embereit vezényelte oda, s a két tornyot hatalmas gerendákkal kapcsoltatta össze. Wittichnek sohasem jutott volna eszébe ilyen ügyes megoldás.
Belizárt nem csüggesztette el Teudel két tornya és a folyót elzáró gerendatorlasz. Két legmegbízhatóbb testőrét a helyszínre küldte azzal a paranccsal, – hogy tegyenek úgy, mintha katonaszökevények lennének, s közben igyekezzenek szemmértékkel pontosan megállapítani a tornyok magasságát. A testőrök beszédbe elegyedtek a jobb parti torony őreivel, majd újra visszajöttek; úgy tettek, mintha a gótok ajánlatát nem tartották volna elég előnyösnek. Most, hogy Belizár megtudta a méreteket, két egymáshoz erősített cementes uszályra a Teudelénél húsz lábbal magasabb tornyot ácsoltatott, melynek tetején két kiugró csónakdarun hosszú csónak függött. Aztán kétszáz kisebb gályán hat láb magas deszkakerítéssel vette körül a fedélzetet, megfelelő lőréseket hagyva az íjászok számára. A gályákat megrakta gabonával, kolbásszal, szárított hússal, olajjal, sajttal, fügével, mindenféle más élelmiszerekkel, és legénységének legjavát válogatta ki a hajók védelmére.
Egy parasztnak öltözött pap ekkor újabb üzenetet hozott Véres Jánostól. János először körülményesen kifejtette, hogy a bennszülött lakosság mindenütt lelkesen üdvözölte, amióta Brindisiből előrehalad, de sajnos, Teudel megerősítette Capuát, s így elállta útját Róma felé. Capua bevehetetlen, és az ember sohase haladjon el egy erős vár mellett – amint ezt Belizár maga oly gyakran hangsúlyozta, így tehát visszafordult, és most Lucaniában üldözi a szétszórt gót csapatokat.
Belizár megtudta a paptól, hogy Capua helyőrsége csupán félszázad lándzsásból áll. Ráébredt, hogy Véres János fikarcnyit sem törődik Róma sorsával, sőt még az is elképzelhető, hogy meg akarja magát bosszulni Bessason, aki nem törődött vele, amikor néhány évvel ezelőtt őt ostromolták Riminiben. János nyilván a katonailag meg nem szállt terület kirablásának könnyebb feladatát választja. Ha Rómát fel akarják menteni, ezt Belizárnak a maga erejéből egyedül kell elvégeznie, bármily csekélyek az esélyei.
Róma kikötőjének parancsnokává egy Izsák nevű örményt nevezett ki, de úrnőm is ott maradt, hogy tanácsaival támogassa. A folyó két partján egy-egy félszázad lovasságot állított fel megfelelő gyalogsággal és szigorúan megparancsolta, hogy utolsó emberig tartsanak ki, ha a kikötőt megtámadnák. A gályákból álló flotta parancsnokságát maga vette át.
Üzenetet küldött Bessasnak: „Készülj fel, holnap kora délután érkezem a folyón. Megvannak az eszközeim hozzá, hogy a folyózárat leromboljam. De szükség van a te segítségedre is. Röviddel ebéd után meglepetésszerű támadást kell indítanod a gót tábor ellen, hogy eltereld a figyelmüket. Bőségesen hozok magammal élelmiszert részetekre.”
Másnap, december hatodikán, Miklós püspöknek, a gyermekek védőszentjének napján volt az indulás. Szent Miklóssal Justinianus igen nagy barátságot tartott, templomot is épített a tiszteletére Konstantinápolyban. Szent Miklósról képtelenebb csodákat beszélnek, mint a naptár bármelyik más szentjéről: alighogy megszületett, felállt és selypítve bár, de hálát adott a Mindenhatónak az élet ajándékáért, és már csecsemőkorában szigorúan betartotta a szerdai meg a pénteki kánoni böjtöket; ezeken a napokon ugyanis nem szopta anyja emlőjét – anyjának nagy kényelmetlenségére, de még nagyobb csodálatára. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Szent Miklós lett az örököse Poseidonnak, a tengeristennek, akinek templomait most szinte kivétel nélkül neki szentelik; mint ahogy Venus istenasszony örököse Szűz Mária, a Cerberus kutyáé Péter apostol. (Maga Jézus pedig Orpheusé, aki vadállatokat szelídített meg csodálatos melódiáival.) Minden szent, akit az egyház elismert, valamilyen különleges jelleggel és erénnyel tűnik ki. Miklós a gyermeki egyszerűség jelképe lett. Ezt a napot a thráciai katonák, valamennyien ortodox hitűek lévén, különösen jó előjelnek tartották, hiszen a hagyomány szerint Miklóst a híres niceai zsinaton annyira elragadta vallásos érzelmeinek hevessége, hogy paptársára, Ariusra, az ariánus eretnekség alapítójára (a gótok ariánusok) rettenetes pofont mért.
Nos, Szent Miklós napján kora reggel Belizár készen állt, hogy megkezdje utazását felfelé a folyón, evezőkkel és vitorlákkal. Háziezredének kétezer embere, akik számára nem volt lova, a folyam két oldalán tartottak vele lépést, míg lovasszázadának megmaradt része fedezetként szerepelt. Úrnőm átölelte férjét, szerencsés utat, győzelmet kívánt neki, és Belizár elindult. Mi, hátramaradottak aggodalmaskodva vártunk a falakon.
Déltájban lovasküldönc érkezett, kitűnő híreket hozott. Belizár flottája először egy vashálóba ütközött, amelyet nem messze a fatorlasztól a folyón keresztül húztak. (Ugyanezzel a vashálóval védte meg ő annak idején az ostromlott Rómában a vízi malmokat.) Belizár gyalogosai nyílzáporral és támadással szétszórták a kétoldalt elhelyezett őrséget; a hálót kikapcsolták, és a flotta folytathatta útját. A magas úszótornyot, amelynek a tetejére volt függesztve a hosszú csónak, a folyóparton haladó málhás állatok vontatták. Ekkor, mialatt a gályák íjászcsapata és a parton levő gyalogság a parti két ikertorony gót őrséget harcba vonta, az úszótornyot az úton épített parti torony ellen vontatták. S most kiderült, mit tervezett Belizár. A hosszú csónakot zuhanásszerűen ráejtették a toronyban hemzsegő gótokra, s ugyanabban a pillanatban tucatjával dobtak utána égő fáklyákat. A csónak szurokkal, olajjal, gyantával és más gyúlékony anyaggal volt megtöltve, s így az egész gót torony pillanatokon belül lángban állt. Egy század gót támadó szándékkal jött lefelé az úton, de az égő torony láttára és a lángok között elevenen elégő emberek halálordításának hallatára megtorpant. Gyalogságunk kihasználta zavarodottságát, és visszavetette. Belizár most már a folyamelzáró gerendázatot kezdte szétrombolni, és készen állt, hogy Bessas kitörése után azonnal előrenyomuljon. A toronyban kétszáz gót égett el elevenen. A másik torony őrsége elmenekült.
Amint az örmény Izsák meghallotta ezt a hírt, üvöltözött örömében – de ugyanezt tettük mi is a kikötőben. Izsák mindenáron ki akarta venni a maga részét a dicsőségből; elhatározta, hogy megtámadja az Ostiát őrző gótokat, akik tőlünk mintegy félmérföldnyire táboroztak. Száz lovast összegyűjtve kirohant az erődből a folyó deltájába, de még visszakiáltott úrnőmnek, Antoninának:
– Az erőd biztonságban van a te vezetésed alatt, nemes hölgy! Nemsokára ajándékokkal térek vissza!
Izsák sohasem tért vissza. Egyetlen nagy lendülettel elfoglalta a tábort, szétszórta a helyőrséget, halálosan megsebesítette parancsnokukat, de a gótok hamar rájöttek, hogy nem valamilyen nagy sereg élcsapata tört rájuk, csupán egy őrült, aki mögött felsorakozott száz kalandor. Visszavágtattak hát, és meglepték Izsák embereit, akik teljesen elmerültek a sátrak fosztogatásában. Izsákot leütötték, és száz embere közül még tízen sem jutottak vissza az erődbe. Egyikük, mivel a visszavonulás útját elvágták, felvágtatott a delta felső végéig, s ott a folyón átkiáltott az előőrsnek, amelyet Belizár állított fel:
– Ó, bajtársak, Izsákot megölték, én maradtam meg egyedül a csapatából. És én is megsebesültem az oldalamon. Könyörgök, vigyetek át engem!
Ezzel elájult. Mialatt őt és a lovát átvitték a folyón, az őrs egyik tagja elvágtatott, hogy megvigye a rossz hírt a torlasz helyén veszteglő Belizárnak.
– Ó, jaj, tábornok! Minden elveszett Róma kikötőjében. Izsákot és az egész helyőrséget legyilkolták a gótok, egyetlen testőröd, Sisifried kivételével, aki bár sebesülten, de megmenekült. A deltafőtől mi hoztuk át a mi oldalunkra.
Belizár Sisifriedet bátor, hűséges, tehetséges katonának ismerte, és a hírnökről is tudta, hogy megbízható férfi, így hitelt kellett adni az üzenetnek. Összeszorult torkából alig jött ki hang, amikor megkérdezte:
– És a feleségem, Antonina úrhölgy?
– Nem tudom, uram. Sisifried csak ennyit mondott: „Én maradtam meg egyedül Izsák csapatából.”
Belizár érezte, hogy térdei meginognak; szemébe könny szökött, és egy ideig némán állt, majd keresztet vetett, és valami imát mormolt. De kis idő múlva erőt vett érzelmein: talán eszébe jutott, hogy Geilimer, a vandál király azért vesztett csatát, mert gyászolásra alkalmatlan időben siratta meg egyik szerettét. Délután háromra járt már az idő, és Bessas még mindig késlekedett a támadással, pedig a lángoló torony láttán tudnia kellett, hogy a folyamzár megtört. Belizár töprengett: egyedül szálljon szembe az egész gót sereggel? Ez az őrültséggel határos merészség volna. De mégis megtette volna, ha segítséget remélhetett volna Bessastól, amint a gályák a városhoz közelednek. Minthogy azonban a kikötőt elfoglalták, el volt vágva a tengertől, mert Ostiát is az ellenség tartotta megszállva, s így egy esetleges vereség most katasztrofális lett volna. Egyetlen lehetősége maradt csak: nyomban visszatér és újra elfoglalja a kikötőt. Elrendelte, hogy azonnal fordítsák meg a gályák kormányrúdját, az egész gyalogságot felvette a fedélzetre, kürtszóval visszarendelte a lovasságot, és a lehető leggyorsabb iramban igyekezett visszafelé. Talán még visszafoglalhatja az erődöt, és megbosszulhatja halottját.
Amikor a kikötőből megpillantottuk Belizár visszatérő hajóit, elképedtünk. Ő azonban még jobban elképedt, amikor megpillantotta őreinket az erőd kapujánál. Megkönnyebbülés és elkeseredés küzdött a lelkében. Megkönnyebbülés, hogy a jelentés tévedésen alapult, és elkeseredés, hogy hiszékenységében félbeszakított egy jól kezdődő akciót. Keserűen megjegyezte:
– Szent Miklós napja van ma, amikor a gyermekek cukrot találnak a cipőikben, és az öreg katonák együgyű fajankókká válnak.
Aznap éjjel újra erőt vett rajta a malária. Nyugtalan és boldogtalan lelkiállapota még csak fokozta a lázroham hevességét. Delíriumba esett, és félrebeszélt. Állandóan úrnőmet hívta, aki pedig ott ült az ágya mellett, de ő nem ismerte fel. Úrnőm szívébe hasított, amikor férje lázálmában végigélte azt a gyötrelmet, amely Antonina halálhírére elfogta. „Mi marad most hátra számomra?” kiáltozta szüntelen, „Antonina halott”.
Láza tetőpontján, mi, akik őt ápoltuk, kénytelenek voltunk a nyolc legerősebb testőrt behívni, hogy megakadályozzuk valamilyen őrült cselekedetben. Hol azt képzelte, hogy a gótokkal küzd Róma falai előtt, hol pedig azt, hogy a perzsák ellen harcol Darasnál. Egyszer szörnyű hangon felordított, csatakiáltását hallatta, két testőrt karjaiba kapott, és majdnem halálra szorította őket. De hirtelen hátra hanyatlott, s levegő után kapkodott.

XXII. fejezet
VISSZAHÍVÁS ÉS MEGBOCSÁTÁS

Belizár tíz napig nyomta az ágyat. A tizenegyedik napon Teudel király bevette Rómát. Négy áruló isauriai katona egy éjjel egész hadseregével beengedte őt a Porta Asinarián. Bessas elmulasztotta, hogy a kapuőrség ügyeleti rendjét állandóan változtassa, mint ahogy Belizár tette, és a kapuzárakat sem cseréltette. Az áruló isauriaiak így napokkal előbb meg tudtak állapodni Teudellel az időpontban. Árulásukban a harag és a bosszú vezérelte őket; nagyon megnehezteltek egyik parancsnokukra, aki gabonaadagjuk egy részét visszatartotta és eladta a patríciusoknak.
Teudel király gótjai nyomban fosztogatni kezdték a patríciusok palotáit, de Bessast és helyőrségét hagyták elmenekülni. Teudel megelégedett azzal a zsákmánnyal, melyet a Pincia-palotában talált – Bessas gonosz úton összehordott értéktárgyai felértek egy királyi kincstárral, vagy egy kalózvezér összeharácsolt zsákmányával. Egész Rómában, abban a városban, amelyben nemrég még félmillió ember élt, a gótok csak ötszáz közembert és négyszáz patríciusivadékot találtak, az is majdnem mind asszony és gyermek, minthogy maguk a patríciusok elmenekültek a helyőrséggel. Teudel hozzálátott az erődök lerombolásához, és megesküdött, hogy megbünteti a hálátlan várost, amiért ellenségeskedéssel viszonozta Theoderich és utódjai jóakaratú gót kormányzását. A város nem érdemel jobb sorsot, mint hogy felégessék, és helyén juhok legeljenek.
Belizár értesült erről a fenyegetésről, és üzenetet menesztett hozzá Róma kikötőjéből.
„Teudel király – hangzott üzenete –, ha fenyegetésedet beváltod Rómával, a birodalom szülőhelyével szemben, nem gondolod, hogy neved bűzleni fog az utódok orrában? Biztos lehetsz benne, hogy így fognak rólad beszélni és írni: »Amit a rómaiak ötven nemzedéke verejtékes munkával felépített, összegyűjtve a legnemesebb anyagokat, a világ legnagyszerűbb építészeit és iparosait, azt egy germán hercegecske, meggyalázva a nagy halottakat, egy napon dacból felégette, mégpedig olyan időben, amikor a város a járvány és az éhínség miatt lakatlanná vált.«„
Teudel meghányta-vetette a dolgot, és elállt a tervétől. Belizár helyesen feltételezte, hogy egy gót király szemében többet számít az utókor esetleges ítélete, mint tulajdon hajlamainak szava vagy legbölcsebb tanácsadóinak legjobb tanácsa. A falakat azonban három mérföld hosszúságban mégis leromboltatta, és eltávolíttatta az összes kapukat. Róma így nyílt város lett. Ezután a Róma kikötőjében állomásozó erőink lekötése céljából nagyobb sereget visszahagyva a környéken, elindult Véres János ellen, Tarantóba.
Véres János nem mert szembefordulni Teudellel. Sietve visszavonult Otrantóba, miáltal Dél-Itália, amelyet a látszat szerint biztosan tartott a kezében, újra gót uralom alá jutott. Teudel úgy vélte, hogy Otranto elfoglalása addig nem fontos, amíg Véres Jánost ott sakkban tarthatja. Ezért elhatározta, hogy az Adria partján felfelé tartva Ravennába vonul, amelynek lakossága nyilván ellenszenvezik a császáriakkal, s valószínűleg megnyitja előtte kapuit; Ravenna birtokában elvitathatatlanul Itália ura lesz.
Teudel király már megindult felfelé a part mentén, amikor visszatérítette útjáról egy jelentés, amely elképesztette, de egyben fel is háborította. Belizár, híven hírnevéhez, hogy a látszólag lehetetlent is megkísérli, újra bevonult Rómába!
Méltán kérdezhetné valaki: „Miképpen vállalkozhatott még akár Belizár is arra, hogy nyomorúságosan kicsiny haderejével nyolcvanezer főnyi hadsereg ellen megvédjen egy nyílt várost?” Belizár tulajdon felelete így hangzott volna:
– Merészelni kell, meg kell kísérelnünk kijavítani előzőleg elkövetett hibáinkat.
Amint Belizár annyira jobban lett, hogy lóra ülhetett, egy éjjel ezer lovasával elhagyta a kikötőt, hogy kikémlelje a helyzetet. A várost teljesen elhagyatottnak találta – azt hiszem, ez először fordult elő Róma történelmében –, sőt a Mars-mezőn farkasok kószáltak. A katonák ezt – jó előjelnek vették, nem lőttek a farkasokra, mert az ősi rómaiak e fenevadakat szentnek tartották; Romulust, Róma alapítóját egy nőstény farkas táplálta. Belizár gondosan felülvizsgálta a falakat, és végül kijelentette:
– Minden a legnagyobb rendben van, barátaim.
Kísérői azt hitték, hogy Belizár még mindig a láztól zavarodott, de ő megmagyarázta szavait:
– Teudel király gótjai barbár szokás szerint igen felületesen végezték el a falak lerombolását. Megelégedtek azzal, hogy a felső kősorokat kimozdították a helyükből, és a falazat alsóbb részét az árokba döntötték. Ha jól nekilátunk, rövid idő alatt helyreállíthatjuk a falakat.
A gót sereg megtudta, hogy Belizár felderítő útjáról visszatérőben van a kikötőbe, és négy különböző helyen lesállásba vonult, hogy majd rácsapjon. Belizár mindig három részre osztotta seregét: egy fél század alkotta a védelmet, míg a másik két rész két oldalon előre nyomult, megtámadta az ellenséget, addig nyilazva, amíg el nem hagyta állását. Ezen a hazafelé vezető úton Belizár több embert ölt meg és fogott el, mint ahány embere neki volt. Ő csak valami harminc embert veszített, mert a gót századok csupán lándzsásokból álltak, s Belizár emberei nem eresztették őket közel magukhoz, nem adtak nekik alkalmat közelharcra, nyílzáporral árasztották el őket. Noha a gót sereg tizenötezer főből állott, nem merészkedett újból elő a táborából, és Belizár mindössze ötszáz embert hagyva a kikötő védelmére, minden erejét Rómába vihette. Vele volt most saját négyezer thrákja (közülük háromszázan már elpusztultak), Bessas kétezer embere, aki Róma elfoglalásakor hozzá menekült, továbbá ötszáz tényleges katona a császári seregből; az utóbbiak még Spoletónál átszöktek Teudelhez, de később visszatértek Belizárhoz. A falvakból és a környékről néhány száz izmos munkást is összegyűjtött, többnyire városi menekülteket, akik szívesen vállalták a munkát, ha fizetésül gabonát, húst és egy kis bort kaphatnak.
Belizár Háromkirályok ünnepén vonult be Rómába; Teudel király pedig csak február elsején tért vissza (a Mi Urunk ötszáznegyvenhetedik esztendejében). E huszonöt nap alatt a mi embereink csodát műveltek. Az egész árkot megtisztították a kőtörmeléktől és földtől, s teletűzdelték hegyes karókkal, melyeket a lerombolt háztetők szarufáiból hasogattak. A főfalak kifaragott köveit összeszedték és helyükre állították, egyelőre malterozás nélkül. A falak újra farkasszemet néztek az ellenséggel, régi magasságukból csak néhány lábnyi hiányzott az újjáépített részeken. Csak a kapukkal volt baj, mert gyakorlott kovácsok meg ácsok nélkül ezt a munkát nem lehetett elvégezni. Belizár kénytelen volt az ősi spártaiak taktikájához folyamodni: legjobb lándzsásait falankszba állította, s ily módon a kapunyílásokat élő kapuval zárta el. Valamennyien nyolcórás turnusokban dolgoztunk, katonák, cselédek, polgárok, beleértve az asszonyokat és a gyerekeket is. Senki sem kerülhette el ezt a robotmunkát. Én, az elkényeztetett eunuch összehasogattam ápolt körmeimet a durva köveken, és kövér vállaim megfájdultak a földdel megrakott kosarak hordozásától. Belizár mindenütt jelen volt; valósággal cikázott ide-oda, mint villám a viharban.
Engem az első nap elküldött a városi mészégetőbe, nézzek utána, nem találok-e malterkészítésre felhasználható meszet, hogy legalább a falak sarkait megszilárdíthatná. Sajnos, csak néhány zsákkal találtam. A mészégető irodájának falára szögezve azonban megpillantottam egy pergamenokmányt; minthogy már régen aktualitását vesztette, elvittem magammal, és megőriztem az ostrom emlékéül. Érdekessége miatt itt közreadom. Az okmány – Theoderich saját kezeírása – jó néhány évvel azelőttről kelt, s a mészégető igazgatójának kinevezését tartalmazza. Szövege a következő:
„Theoderich király üdvözli a kitűnő Faustulust, a városi mészégető igazgatóját.
Dicső munka Róma városát szolgálni! Ki kételkednék abban, hogy a hófehér mész, mely nem súlyosabb, mint az afrikai szivacs, felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a legnagyszerűbb épületek emelésénél? Amilyen arányban veszít a mész a maga erejéből, és darabokra töredezik a tűz forró leheletére, olyan arányban ad erőt a tömör falazatnak. Feloldható kőzet, megkövesedett fövény, homokos kavics, amely csodálatosképpen akkor ég legjobban, amikor bőven vizezik, csodálatos mész, mely nélkül a kövek nem állnak meg a helyükön, s a homokszemek nem tapadnak össze.
Ezért elrendeljük, szorgalmas Faustulus urunk, hogy vezesd a mészégetést, és ügyelj a mész tisztességes elosztására, hogy mindig bőségesen legyen belőle az állami és a magánépítkezések szükségleteire. Róma lakóit így rá lehet nevelni arra, hogy szívesen buzgólkodjanak szeretett városunk építésében és újjáépítésében. Végezd jól munkádat, s akkor még fontosabb hivatalok vezetését fogjuk rád bízni!”
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, amikor ezt a finom fogalmazású szöveget olvastam, annyira nem illett a város jelenlegi nyomorult állapotához és csaknem kizárólagos lakosságának, a katonáknak barbár konyha-latinjához. Filozófiai gondolatok támadtak bennem a háború természetének alapvető gonoszságáról, bárha azt igaz okból folytatják is. De ezeket a csuhás keresztényhez illő gondolatokat tüstént elfojtottam magamban, mert éppen annyira nem illettek a helyzethez, mint maga az okmány. De erről elég ennyi.
Amint Teudel király a városhoz ért, nyomban támadást indított ellenünk északkeletről; tömegével küldte katonáit a Nomentana, Tiburtina és Praenestina kapuk ellen. Azt hiszem, azt várta, hogy az újjáépített falak harci kürtjeinek puszta hangjára összedőlnek, mint a monda szerint Jerikó falai a zsidó Józsua kürtjeinek rivalgására. Végignéztem a lovassági támadást a Porta Tiburtina ellen, ahol ugyanazt a feladatot kaptam, mint tíz évvel azelőtt – adogattam úrnőmnek a nyílvesszőket a hajítógéphez, míg ő maga a célzó berendezést állította be. Tízezer gót lándzsás sorakozott fel lőtávolon kívül, és század század után, előretartott lándzsával támadt a kaput őrző hídra. A jelenet olybá tűnt, mint amikor valaki bort akar tölteni olyan üvegbe, amelynek szájába dugódarabka szorult.
Nagyon kevés gót ért el a kapuhoz a halottak és haldoklók növekvő halmán keresztül, hogy felnyársaltassák magukat a falanksz lándzsáinak hegyén, mint az indiai medve a sündisznó tüskéin. Félelmetes veszteségeiket nemcsak pontos célzással kilőtt nyilaink okozták, melyeket záporként zúdítottak rájuk a falaknál a lövészek íjai, a hajítógépek, a skorpiók és a vadszamarak, hanem azok a vassulymok is, amelyek őrizték a hozzánk vezető utat. Ezt a készüléket még sohasem alkalmaztuk a gótok ellen. Említettem már, hogy nem tudtunk felhajtani elég iparost a városkapuk elkészítésére, de a sereg fegyvermesterei éjt-napot egybetéve dolgoztak, minden szakképzett, sőt szakképzettséggel alig bíró mesterembert is felhasználva, hogy ezeket a vassulymokat előállítsák. Egy ilyen súlyom négy erős, egy láb hosszú, hegyes cövekből áll, melyeket oly szögben illesztenek egy vasgolyóba, hogy a hegyük egyenlő távolságba kerül egymástól, így bármilyen módon dobják is le, a sulyom mindig biztosan megáll három cövek-lábán, míg a negyedik cövek fenyegetően felfelé mered. Némelyek az „ördög háromlábának” nevezik. A súlyom Belizár családi jelei közt szerepel, s úrnőm szolgálónői arannyal hímezték ki a háziezred fehér lobogóján. A mottó így hangzott: „Quocunque jeceris, stabit” – „bárhová dobod is, talpraáll”. Lovasság nem tud áthaladni az ilyen, sulymokkal erősen beszórt területen, hacsak le nem szállnak a lóról és egyenként félre nem dobják az útból; a lovak belelépnek a cövekekbe, és lesántulnak.
Öt század, egyik a másik után támadta ezt a félelmetes sorompót, A halottak halma egyre magasabbra és magasabbra nőtt, míg végül minden felfelé álló karó felnyársalt egy katonát vagy egy lovat, így – amint a szónokok mondanák – a híd éppen járhatatlanságánál fogva végül is járható lett. A kapu előtt erős küzdelem fejlődött ki, amelybe már a gót gyalogság is beleszólt, de kétoldalt a tornyokból forró víz- és kőzuhatag hullott rájuk. Isauriai lándzsásaink felváltva küzdöttek. Minthogy azonban minden csoport csak ötven emberből állt, a gótok viszont százával és százával nyomultak előre, embereink nagyon kifáradtak. Csak úrnőm buzdító jelenléte és az az ígérete tartotta őket a helyükön, hogy nagy jutalmat ad minden katonának, aki az estét megéri. Délre elfogyott a hajítógépek nyílkészlete, a vadszamarak pedig annyit rugdalóztak, hogy szétestek darabjaikra. Felkaptam egy íjat, és rájöttem, hogy még nem felejtettem el a nyilazást, noha a karom igen legyengült.
Nem tartottunk ebédszünetet, harc közben kaptunk be egy kis kenyeret és sajtot, a rabszolgák pedig savanyú bort hordoztak körül. Délután nagy zápor keletkezett, íjainkon meglazult a húr, használhatatlanná váltak. Még azok a katonák is, akik rendszerint becsületesen élvezték a küzdelmet, káromkodni és nyögni kezdtek nehéz helyzetükben. De a gótok többet szenvedtek, mint mi. A kapuhoz vezető út csuszamlóssá vált, és lándzsásaink, akiknek úrnőm rongyokat adott, hogy a lábukra csavarják, nagy fölényben voltak az átázott bőrtalpukon botladozó, meg-megcsúszó ellenséggel szemben.
A csata alkonyattal véget ért. A gótokat valamennyi kapunál feltartóztattuk. Az ellenség éjszakára visszavonult, mi pedig munkáscsapatokat küldtünk ki, hogy fáklyafénynél szedjek össze a nyílvesszőket és nyílhegyeket, ötvenes csomagonként fizettünk értük. Ezalatt mi magunk megtisztítottuk a hidakat, megszabadítottuk a véres sulymokat a felnyársalt hulláktól, és igen sok aranygyűrűt, aranyláncot, páncélinget zsákmányoltunk.
Teudel király röviddel hajnal után újra támadásra indult. Újra elkövetkezett a mészárlás borzalmas drámája, és újra megtartottunk minden hidat. Második nyíllövésemmel magam is megöltem egy gótot, az arcán találtam el. Délben visszavonultak, két század háziezredbeli vértes a Porta Praenestinától üldözőbe vette őket. A kaputól egy mérföldnyire a gótok újból csatarendbe álltak. Erre egész lovasságunk kivágtatott a két század támogatására. Megint csak bebizonyosodott, hogy az íj és a nyíl hatékonyabb fegyver a lándzsánál. E két nap alatt tizenötezer gót esett el, de még sokkal többet vittek hátra súlyosan sebesülten. Húszezer ló holtteste hevert szerteszéjjel a csatatéren. Mi magunk négyszázötven embert vesztettünk, kétszáz közülük a lovassági csatában esett el.
Néhány napra rá a gótok visszatértek, hogy harmadszor is támadjanak. De oly nyilvánvaló vonakodással fogtak neki, hogy Belizár – aki azt hiszem, minden valaha is élt tábornoknál jobban tudta, mikor kell átmenni védekezésből támadásba – maga rohant ki ellenük egész lovasságával. Azt mondják, Belizár negyedmérföldnyi távolból legerősebb íjával célba vette a gótok zászlóvivőjét, aki vonaluk előtt lovagolt. Hátszél támadt, különben nem lehetett volna ilyen messzire lőni. A nyíl nagy erővel a zászlótartó lágyékába fúródott és a nyergéhez szögezte, de még a nyergen is áthatolt, úgyhogy a ló fájdalmában felágaskodott és levetette lovasát. Egyesek, akik talán féltékenyek Belizár haditényeire, azt állítják, hogy azt a nyilat nem is ő lőtte ki, hanem Sisifried, az a testőr, aki túlélte Izsák vereségét. De ha így volt, Sisifried igen szokatlan és képességeit messzi meghaladó teljesítményt vitt véghez. Sokkal valószínűbb, hogy Belizár nyila talált, bár lehet, hogy Sisifried is lőtt a zászlótartóra.
Teudel király zászlója ledőlt a földre. Ez a legrosszabb előjel. Vezető századunk nyomban előrevágtatott, hogy elragadja a zászlót, vágtatás közben nyeregből nyilaztak. Elkeseredett harc fejlődött ki a zászló birtokáért. Két gót lándzsás cibálta-ráncigálta az egyik végét, két vértes a másikat. Egy gót tiszt kardjával kettévágta a zászló rudat, így embereinknek meg kellett elégedniük a zászlórúd vastagabb végével. Ugyanez a tiszt levágta a zászlótartó bal alkarját, mert nem akarta, hogy a csuklójára csatolt, rubinnal és – smaragddal kirakott arany karperece a birtokunkba jusson. A gótok ezután visszavonultak, mi üldöztük őket, és további háromezer emberüket megöltük. Amikor Belizár aznap éjjel visszatért, annyi lova volt, hogy összes thrákjait lóra tudta ültetni, a zsákmányolt páncélokkal pedig valamennyi katonáját fel tudta szerelni. És közben csak kilenc embert veszített.
Teudel másnap felhagyott az ostrommal, és visszavonult Tivoliba, de előbb még elpusztította Rómától felfelé a Tiberis összes hídjait a Mulvius-híd kivételével, melyet Belizár már elfoglalt. Teudelnek el kellett tűrnie életben maradt nemesei dühös szemrehányását, amiért léprement Belizár levelének és nem pusztította el Rómát. Ha ragaszkodott volna eredeti fenyegetéséhez, mondták, és a város helyén ma birkalegelő lenne, akkor a háború másképpen végződött volna. De Tivoliba érkezve, Teudel megkérdezte őket:
– És ha Tivolit is földig leromboltuk volna? Gondoljátok meg, urak, a Rómában elkövetett hiba – ha hiba volt – a ti hibátok, mert mindegyikteket megbíztam a római falak egy részének lerombolásával, de ti lusták voltatok, és túlságosan sokat hagytatok épen. Szerencsére ugyanezt tettétek itt is, úgyhogy az érdem Tivoli falainak gyors felépítéséért a tietek lesz, aminthogy a Rómában elkövetett hiba a ti bűnötök. Munkára hát, urak, és az utókor majd nem tagadja meg tőlünk az elismerést.
Belizár most már talált iparosokat, úgyhogy az új városkapuk nemsokára a helyükön álltak. Február vége előtt a kulcsok egy-egy példányát már elküldhette Justinianusnak Konstantinápolyba. Viszonzásképpen erősítést és pénzt kért, hogy befejezhesse Itália visszahódítását, és fizethesse a parancsnoksága alatt álló csapatokat.
„Kétszer ad, aki gyorsan a. – Írta Belizár –, és én remélem, hogy gyorsan visszafizethetek mindent egy újabb elfogott király személyével és kincseivel.”
Nem egyszer írt, hanem háromszor, és úrnőm is küldött levelet Theodorának. De sem válasz, sem erősítés nem érkezett. Pedig amikor Belizár Ostiát és Civita Vecchiát ellátta a szükséges helyőrséggel, nagyobb szüksége volt működő hadseregre, mint bármikor azelőtt, és most már nemcsak háziezredének, hanem a tényleges csapatoknak a zsoldját is saját pénztárából fizette. Noha megpróbálta, lehetetlenség volt az elszegényedett itáliaiakat akár a legkisebb mértékben is megadóztatni; sem pénzük, sem pénzre átváltható értékük nem volt.
Végre megjött Justinianustól a válasz. Valerianus vezérsége alatt nagy sereget indított el Itáliába – írta. Megparancsolta Belizárnak és Véres Jánosnak (akik már három éve nem találkoztak egymással), hogy béküljenek ki, s egyesítsék seregeiket Tarantónál, ahova akkorra már a másik seregnek is meg kell érkeznie.
De Valerianus hónapokig az Adria másik partján vesztegelt, csak háromszáz embert küldött át Itáliába. Nem az ő hibájából történt ez így; Illyricumba újra betörtek a barbárok – ezúttal nem a hunok, hanem szlávok, méghozzá roppant nagy fegyelmezetlen tömegben –, és Valerianus parancsot kapott, hogy addig el ne hagyja Durazzót, amíg a veszély el nem múlt. Az illyricumi császári csapatok parancsnoka nem mert csatába szállni a szláv hordákkal, csak kerületről kerületre tehetetlenül követte őket. Csapatainak zendülésre hajlamos hangulata miatt kellett ilyen óvatosnak lennie. A csapatok hónapok óta nem kapták meg zsoldjukat, és hogy pénzhez jussanak, fosztogatták a már kirabolt vidéket. Az egész diocézis elérte azt az állapotot, amelyet Jóéi zsidó próféta így vázolt: „Amit a pálmakukac meghagyott, azt megette a sáska, amit a sáska meghagyott, megette a rákféreg, amit a rákféreg meghagyott, megette a hernyó.”
Mi nem tudtunk sem a szláv betörésről, sem Valerianus késedelmeskedéséről, és vidáman vitorláztunk Taranto felé. Magunkkal vittünk minden katonát, akit csak a helyőrségi szolgálatban nélkülözni lehetett – de így is mindössze hétszáz lovasból és kétszáz gyalogosból állt egész seregünk. Ami engem illet, én nem sajnáltam otthagyni Rómát. Amint elhagytuk Róma kikötőjét, június elején, és kedvező szél a messinai szoros felé hajtotta hajóinkat, valamennyien reméltük, hogy hamarosan és diadalmasan visszatérhetünk Konstantinápolyba. A szoroson szerencsésen áthaladtunk, de akkor a „csizmatalp” felől áramló ellenszéllel kerültünk szembe, úgyhogy vitorlás hajóinkat az evezős gályáknak kellett vontatniuk. Taranto felé hajóztunk, amely a sarok és a talp között fekszik – hogy az Itália térképéről vett hasonlatnál maradjunk –, amikor északkeletről roppant vihar támadt ránk, úgyhogy kénytelenek voltunk Cotronába menekülni. Másutt mérföldekre nem volt biztos kikötőhely. Eleinte igen veszélyesnek látszott a helyzet: kicsi a sereg, védtelen a város, közel vannak a gótok, kevés a gabona, a szél meg továbbra is erősen északkeleti maradt. Belizár rábeszélte a város valamennyi jó erőben levő lakosát, férfiakat és nőket, hogy sánckerítés felállításával és árokásással segítsenek a gyalogságnak a város megerősítésében. Hétszáz lovasát előre küldte, hogy a hegyláncolatnak a „csizmafejnél” húzódó két szűk átjáróját őrizze, amelyek bezárják és védelmezik a cotronai körzetet. De minél tovább vizsgálgatta a környéket, annál jobban megtetszett neki, mert a vidék bővelkedett legelőkben, és gazdag állatállománnyal rendelkezett. Tisztjeinek elmagyarázta, hogy a hegyek természetes erőddé teszik a helyet, és sokkal megfelelőbb volna itt megszervezni haderejét, mint Tarantóban.
– Szerencsés szél fújt ide bennünket – mondta. – Ez lesz seregeink gyülekező helye.
De ekkor, mialatt ő a védelmi művek és tornyok építését ellenőrizte, s még mindig a szél irányának megváltozására várt, katasztrófa történt. Hétszáz lovasa éppen kiért a hegyszorosokba, amelyeket parancs szerint meg kellett szállniuk, amikor észrevették, hogy nagy sereg vonul el a közelben: Teudel király lándzsásai. A gótok Rossanónak, egy környékbeli, part menti városnak a megostromlására indultak Cotrona és Taranto között. Véres János Rossanóban halmozta fel az utolsó három évben szerzett zsákmányát, és sok itáliai nemes is ide menekült. A mi hétszáz lovasunk lesből megtámadta, majd megfutamította a gótokat, s kétszázat megölt belőlük. De a diadal hamis biztonsági érzettel töltötte el a mieinket, s minthogy nem volt velük Belizár, aki vigyázzon rájuk, elhanyagolták kötelességüket, a szorosok bejáratánál nem állítottak fel őrszemeket, és semmibe vették az ellenséget. Kis csoportokban fosztogató portyákra indultak; ezenkívül vadászattal, játékokkal töltötték az időt. Teudel király egy hajnalban háromezer testőre élén rajtuk ütött, s teljesen készületlenül találta őket. Bátran, de hiába küzdöttek. Teudel gótjai valamennyiüket levágták, ötven ember kivételével, akik csak néhány perccel hamarabb érkeztek meg a hírrel Cotronába, mint a sarkukban vágtató Teudel.
A város véderőművei még nem készültek el, mert azokat Belizár igen nagyarányúnak tervezte; így nem tehetett mást, mint hogy kétszáz gyalogosával és ötven megmaradt lovasával nyomban hajóra szálljon. Cotrona tehát Teudel kezében maradt. A vihar, amely megakadályozta utunkat Tarantóba, még mindig tombolt, és egyetlen nap alatt száz mérföldnyire, a szicíliai Messinába sodort.
Már nincs sok beszámolni valóm Belizár utolsó itáliai hadjáratáról. A szicíliai helyőrségekből elvont kétezer embert, hajóra rakta őket és minden további baj nélkül elértünk Otrantóba. A „nagy hadsereg”, amelyet Justinianus ígért, nemsokára megérkezett Spalatóból Valerianus vezetésével, egy másik „nagy hadsereg” pedig egyenesen Konstantinápolyból, úgy gondolom, abból a célból, hogy végleg eldöntse a háborút. A két hadsereg egyesült ereje azonban alig rúgott háromezer főre, ezeknek legnagyobb része is zöldfülű újoncokból állott. Belizár így szólt úrnőmhöz:
– Drágám, ez a hadsereg olyan, mint három csepp víz egy szomjúságtól haldokló ember szájában. Bevallom neked, erőforrásaim teljesen kimerültek. Egész magánvagyonomat felemésztették a háború költségei, mindössze néhány ezer aranyam maradt. Konstantinápolyi birtokaim felét elzálogosítottam, csermeni és drinápolyi birtokaimat pedig végleg eladtam. Készpénz-kinnlevőségem ugyan sok van, de nem tudom őket behajtani. Itt van például ez a Herodianus tábornok, aki két éve Spoleto parancsnoka volt. Eddig szégyelltem neked említést tenni az ügyről. Kölcsönkért tőlem ötvenezer aranyat három hónapra – kamatról persze szó sem volt – azzal, hogy egyik nagybátyja nagy örökséget hagyott rá, de pillanatnyilag pénz nélkül áll, nem tudja csapatait fizetni és élelmezni. Nem is hazudott, valóban így állt a helyzet. Hat hónap múlva megtudtam, hogy az öröksége már megérkezett Ravennába, s így megkértem, fizesse vissza a pénzt. Erre ő szemtelenül azzal fenyegetőzött, hogy ha ilyen barbár módra sürgetem, eladja Spoletót a gótoknak, és ebből kamatostul kifizeti a tartozását. Szemére hánytam; hogy ilyen választ ad nekem, mire ő valóban eladta Spoletót, és Teudelnek jó cimborája lett. Most nála van a pénzen, zsebében van az öröksége és az a júdáspénz, melyet Spoleto elárulásáért kapott. Nekem pedig nincs semmim. A császár ugyan roppant összeggel tartozik, mert a tényleges csapatok zsoldját a magaméból előlegeztem, de emiatt nem panaszkodom. Életemet a császár szolgálatának szentelem és megtiszteltetésnek tartom, hogy hitelezője lehetek. De katonák és pénz nélkül nem lehet hadat viselni.
Úrnőm így felelt:
– Engedd, hogy magam menjek el Konstantinápolyba, drága férjem. Közbenjárásomra Theodora meg fogja győzni a császárt, miszerint csak két lehetősége van: vagy valóban nagy hadsereget és elegendő pénzt küld Itália visszahódítására, vagy bele kell törődnie, hogy Itália végleg gót uralom alá kerül. Bízhatsz bennem, szerelmem, hogy gyorsan elintézem az ügyet. Így hát hajóra szállt; engem is magával vitt. Július közepén indultunk, s utunkat a sok ellenszél igen unalmassá tette. Amikor Görögország partjai körül hajóztunk és éppen elhaladtunk Salamis szigete mellett, egy szaloniki hajó surrant el jobb oldalunkon, szélirányban. Én a parancsnoki hídon állottam, és latinul odakiáltottam:
– Milyen jó hírt tudtok, matrózok? – Mert a babona nem engedi, hogy a tengeren más iránt érdeklődjünk, mint jó hír iránt. A vitorláshajó kormányosa visszaordította:
– Nagyszerű hírünk van! Megdöglött a Fenevad!
– Milyen Fenevad, derék férfiú?
Válaszképpen összevissza kiáltoztak. A hajó már majdnem halló távolon kívül volt, amikor újra üvöltöttem:
– Melyik Fenevad?
Egy matróz szócsövet formálva két tenyeréből, visszaordította a szélben:
– Perierunt ambo (vagyis hogy mind a kettő felfordult).
Aztán nagy röhögés hallatszott, de semmi más.
A két Fenevad közül az egyiknek a nevét eltaláltuk – Porphyrius, a bálna. De igen sokat törtük a fejünket, ki lehet a másik. Tehát Porphyrius végre megdöglött. Az a beszámoló, melyet a következő kikötőben hallottunk, kissé képtelennek tűnt. Valamennyien tudtuk, hogy Porphyrius nyelőcsövének alakja miatt csak halivadékkal táplálkozott, de itt azt állították róla, hogy most nagy csoport delfint üldözött, egészen a Sangarius folyó sekély vizű torkolatáig. (A folyó a Bosporustól száz mérföldnyire keletre a Fekete-tengerbe ömlik.) Lenyelt egy tucat delfint és éppen a csontjaikat ropogtatta, amikor a part közelében egy iszapos homokzátonyon rábukkantak. Azt hiszem, valójában az történt, hogy a bálna is, a delfinek is az apró halak igen nagy tömegét üldözték, és a bálnát a delfinek csábították a sekély vízbe. De bármiképpen történt, a környék halászai csónakokon megközelítették, és fejszével, csáklyával rátámadtak. A bálna oly mélyen belesüppedt az iszapba, hogy nem tudta kiemelni a farkát, mellyel pedig agyonsújthatta volna őket. A halászok azonban nem sok kárt tudtak benne okozni fegyvereikkel, így aztán erős kötelekkel körülkötözték, és egy nagy fához erősített csiga segítségével a partra húzták. Ekkor a szomszédos őrhelyről katonákat hívtak, akik aztán hosszú lándzsáikkal másvilágra küldték a szörnyeteget.
Porphyrius negyvenöt láb hosszú és legszélesebb részén tizenöt láb széles volt. Hosszú hónapokig ellátta élelemmel a környéket, mert ami húst frissen nem tudtak elfogyasztani, azt megfüstölték, vagy sós lében pácolták. A nőstény bálna – mert kiderült, hogy az volt! – fejének húsába beágyazva hosszú, fehértollas nyílvesszőt találtak, kétségkívül ugyanazt, amelyet Belizár lőtt rá; de sehol sem tudták felfedezni torkában a kékvégű dárdát.
A másik Fenevad, amelyről a matróz említést tett, úrnőm számára igazán nem volt az. A vele kapcsolatos hírnél rosszabbat már nem is kaphattunk a városból: Theodora meghalt. Mellrákot kapott, és a kór nagy hirtelenséggel szétterjedt egész testében, úgyhogy néhány heti betegség és sok kínlódás után meghalt. A halállal bátran nézett szembe.
Gyászunkba némi ámulat is vegyült. Eszünké jutott ugyanis, hogy a bálna ugyanaznap tűnt fel először a Bosporusban, amikor Theodora apjával, Acaciusszal a városba érkezett – mint ahogy haláluk is ugyanabban az órában következett be; továbbá aznap, amikor Belizár a Kék milíciával Porphyrius ellen indult és megsebesítette a bálnát, Theodora szörnyű fejfájást kapott, amely bizonyos kihagyásokkal egész életén át kínozta. Lehetséges volna, hogy Porphyrius volt az ő házi szelleme?
Úrnőm, Antonina nyomban gyászt öltött Theodoráért, és később pogány imák kíséretében egy fekete kost áldozott a szellemének, így szólt: – A keresztény Istent sok misével már kiengesztelték, de Theodora titokban a régi isteneket is tisztelte.
Utunkat azért tovább folytattuk, mert úrnőm úgy érezte, ha már ideáig jött, akkor legalább meg kell kísérelnie, hogy Justinianust az itáliai helyzet józan megítélésére bírja.
A császár egyáltalán nem gyászolta Theodorát, mint úrnőm megállapította, sőt igen jókedvűnek mutatkozott. Vidám volt, mint egy kisfiú, akinek dajkája vagy anyja váratlanul megbetegedett és most szabadjára van engedve, hogy minden csintalanságot elkövessen, amire csak kedve van. Megfosztotta püspökségüktől és lelkipásztori állásuktól az összes monofizita érzelmű papokat, akiket Theodora pártolt. S noha már hatvanötödik évében járt, belevetette magát a legkülönbözőbb szerelmi élvezetekbe, hogy így pótolja ki a Theodora mellett önmegtartóztasában eltöltött éveket. Férfiassága valóban még további tizenöt évig megmaradt. Ügynökei állandóan kutattak a rabszolgapiacokon szép lányok után. De emellett sorra elcsábította Theodora udvarhölgyeinek lányait. Chrysomallo úrhölgy unokájához, aki elhúzódott közeledése elől, kedvesen így szólt:
– Akárcsak nagyanyádat látnám, ő is így húzódozott. De mégis megtette, amit kívántam tőle, mert ez volt a foglalkozása.
Kinevezte magát Theodora egyedüli örökösévé; minden más örökösödési rendelkezést érvénytelennek jelentett ki, pedig a császárné nagy vagyont hagyott úrnőmre, és végrendeletében nagy kegyesen rólam is megemlékezett: ötezer aranyat hagyott rám.
Úrnőmet megérkezése után azonnal fogadta a császár. A kihallgatáson Antonina nyíltan és pontosan tájékoztatta őt az itáliai helyzetről. Justinianus látszólagos aggodalommal figyelt. De amikor megtudta, hogy Belizárnak csak százötven testőre van Otrantóban – mivel száz testőre Rossanót védi, a többi pedig vagy meghalt, vagy Róma környékén maradt – és hogy újra teljesen elszegényedett, a gonosz császár nem tudta titkolni megelégedését, így szólt úrnőmhöz:
– Úgy, a győzelmes Belizár tehát végre elismerte kudarcát? S most mi fizessük vissza neki azt a pénzt, amit bolondul elköltött erre a nevetséges hadjáratra? Nem, ezt semmiképpen nem tehetjük meg. Mert hát milyen gyáva módja a hadviselésnek – egyik kikötőből a másikba hajózni, megbújni várak falai mögött és elkerülni a csatát! Mit szólsz hozzá, Narses? Nincs igazam? Belizárnak tanulnia kellett volna bátor Jánosunktól, aki semmitől sem fél. Semmi esetre sem küldhetünk neki sem pénzt, sem katonát. Egy gróf Belizár állandóan a Salamon király által említett nadály-lányok hangján kiabál: „Adjál! Adjál!” Salamon, mint emlékezni fogsz rá, azt tartotta, hogy négy dolgot sohasem lehet kielégíteni: a sírt, a meddő asszonyok kéj vágyát, a homokos talajt és a tüzet. Ha a bölcs Salamon most is élne, kétségkívül hozzátenné Belizár nevét is, mint az ötödik kielégíthetetlent.
Amikor befejezte, úrnőm nyugodtan megkérdezte:
– De mi lesz Itáliával, Felség? Felkészültél rá, hogy elveszíted uralmadat Itália fölött?
– Nem, erről szó sincs, kitűnő Antonina úrhölgy, és éppen emiatt visszahívjuk onnan férjedet, hogy helyébe tehetségesebb tábornokot nevezzünk ki. De nem akarjuk megalázni a jó embert. Levelünkben igen gondosan hangsúlyozni fogjuk, hogy szolgálataira újra szükségünk van a perzsák ellen, akik még mindig vitatkoznak velünk Colchis birtoklása fölött.
– Ahogy Felségednek tetszik. Állíttasd ki nyomban a visszahívó rendeletet. Főkamarásod, a bátor Narses, bizonyára méltó lesz arra a feladatra, amelyei az én Belizárom nem tudott végrehajtani.
Justinianus ügyet sem vetve a gúnyra, így felelt:
– Javaslatodat jól meg fogjuk gondolni.
Justinianus ekkor tollat, tintát kért, és úgy tett, mintha ott rögtön alá akarná írni a visszahívatást, de hirtelen letette a bíborpirosra festett lúdtollat. Így szólt:
– Várjunk csak egy kicsit. Előbb neked is kell valamit tenned értünk, nemes úrhölgy.
– Mindent megteszek, ami a hatalmamban áll. A császár ravaszul mosolygott:
– Arra kérünk, írj alá egy okmányt, amely felbontja az eljegyzést Joannina lányod és Anastasius, a néhai császárné unokaöccse között.
Úrnőm, Antonina villámgyorsan gondolkozott. Nincs értelme nem teljesíteni ezt a kérést, hiszen Theodora halála után Anastasius nem jelentős személyiség többé. Lehetséges, hogy Justinianus valamelyik unokaöccsének vagy dédunokaöccsének – esetleg Germanus fiának, Justinusnak – szánja a lányt, abban a hitben, hogy nagy hozományt visz magával a házasságba.
– Férjemnek is, nekem is örömünkre szolgál, ha mindenben engedelmeskedhetünk Felségednek.
Amikor úrnőm aláírta az okmányt, amelyet sürgősen kiállítottak részére, valaki, azt hiszem a fiatal Justinus, halkan felnevetett. A nevetés ragadós, a közel állók közül előbb egyik, majd a másik kezdett röhögni. Justinianus bátorítóan nézett körül, maga is kuncogott, majd hahotázni kezdett, hogy majd lefordult a trónszékről. Ekkor már az egész kihallgatási terem egyetlen röhögés volt. Úrnőm zavarba jött, dühös lett, sehogy sem értette a dolgot. Meghajolt és visszavonult.
Úrnőmet valójában kegyetlenül becsapták. Fogalma sem volt róla ugyanis, mi minden történt közben Joanninával. A mindig vidám természetű Joannina, aki most tizenötödik évében járt, nem várta be az esküvő napját, amely csak akkor következett volna be, ha majd a szülei is részt vehetnek a szertartáson. Theodora engedélyével egészen a legutóbbi időig együtt lakott a palota egyik lakosztályában a Hosszúlábú Anastasiusszal, s olyan szerelemben élt vele, mintha csak a felesége lett volna. Theodora halála után az udvarnál újra bevezették a szokásos keresztény illemszabályokat: Joanninát felkérték, hogy térjen vissza lakosztályába. Justinianus erősen helytelenítette, hogy egy patrícius olyan lányt vegyen el feleségül, aki már kétségkívül elvesztette szüzességét, Anastasius azonban ragaszkodott a házassághoz, mert szerette a szegény Joanninát. Úrnőm aláírásával most visszavonhatatlanul felbontotta a jegyességet, és ezzel örökre megfosztotta Joanninát attól a lehetőségtől, hogy valaha is rangjabeli férfihoz mehessen feleségül.
Keserű volt ez a megszégyenítés úrnőmnek és Belizárnak is, amikor meghallotta. Joannina azt állította, hogy Theodora kényszerítette őt a bűnös együttélésre, de Belizár átlátta, hogy ez nem igaz. Justinianus nyíltan ujjongott, hogy ilyen – királyhoz egyáltalán nem méltó – diadalt aratott. Joannina felvette a bűnbánó fátylat, sohasem ment férjhez, apáca lett a szégyen miatt, amelyet önmagára és szüleire hozott.
Időközben Belizár megszervezte kis seregét, amelyhez Véres János csatlakozott a magáéval, de ez is csak ezer könnyű lovasból állott. Otrantóból Rossano felmentésére hajóztak, de flottájukat az orkán szétszórta, néhány hajót el is süllyesztett. A maradvány néhány nap múltán összegyűlt Cotronánál, és újra elindult Rossano felé, amely mellett a vihar már egyszer elsodorta őket. Ekkor azonban már Teudel király is készen állott arra, hogy megakadályozza a patraszállást. A keskeny parton testőrei zárt csatarendben felsorakoztak mögötte, íjászai is kedvező állást foglaltak el; öngyilkosság lett volna megkísérelni a partraszállást. A veszedelmes partvidéken nem volt más kikötőhely. Szomorúsággal a szívében Belizár újra visszavonult Cotronába, s Rossano helyőrségére bízta, hogy válasszon a halál és a megadás között. Száz bátor thrák katonája is volt közöttük.
Belizár haditanácsot tartott, amelyen elhatározták, hogy Véres János és Valerianus lovasságukkal Teudel összekötővonalait fogják zavarni; Belizár pedig visszatér Rómába, megerősíti az erődítményeket és lelket önt a helyőrségbe, hiszen a háborút még nem vesztették el.
Ám ekkor megérkezett Konstantinápolyból a visszahívás.
Amint Rossano lakossága értesült Belizár visszahívásáról, azonnal megadta magát. Utána Perugia követte a példát. A hír Rómában is rossz hatást keltett. A városban egy alkalommal már volt zendülés: a katonák megölték új kormányzójukat, mert az a katonai készleteket magas áron eladogatta a polgároknak; de aztán újra visszaállt a fegyelem Belizár egyik megmaradt veterán tisztje, Diogenes alatt. Diogenes úgy készült az ostromra, hogy minden rendelkezésre álló kertet, parkot és üres területet beültetett gabonával. És noha Teudel király Rossanóból visszatérve elfoglalta Róma kikötőjét és ezáltal elvágta az összeköttetést a tenger felé, a falaik ellen indított minden támadása meghiúsult. Diogenes már harmadszor vett részt Róma védelmében, és szakemberré vált ezen a téren. És mégis az ostrom most már csak egyféleképpen végződhetett, mert a katonák elvesztették a felmentésbe vetett minden reményüket, amikor megtudták, hogy Belizár elment.
Még a háziezred katonái is elégedetlenkedni kezdtek. Zúgolódva emlegették, hogy ők dicsőségesen akartak szolgálni Belizár alatt, ezért jelentkeztek önként, nem pedig azért, hogy zsold nélkül itt rothadjanak éhesen és vezető nélkül az omladozó Rómában. De mégsem ők, hanem az isauriaiak egyik csoportja áruiba el újra a várost Teudelnek; és Róma néhány éven belül immáron negyedszer cserélt gazdát. A menekülő helyőrséget a gótok elfogták, és alig száz ember ért el Civita Vecchiába, a Nyugat legutolsó császári erősségébe, ahol a sebesült Diogenes vette át a parancsnokságot. Meg kell jegyeznem, hogy a háziezred néhány veteránja továbbra is védte Hadrianus mauzóleumát, és tartotta minden támadás ellenére, míg végül több napi védekezés után ők is megadták magukat; lóhúsra kellett volna fanyalodniuk, és ezt már nem bírták. De szabad elvonulást kértek, és meg is kapták.
Teudel király ezután Szicília ellen vonult. Ottani csapataink bezárkóztak a kikötőkbe, és tűrték, hogy a gótok kipusztítsák az egész szigetet. Néhány kis vár és Ravenna kivételével egész Itália a gótok kezébe került.
A Konstantinápolyba visszatért Belizárt Justinianus előbb aljas módon összeszidta, aztán pedig – és ezt Belizár még nehezebben tudta elviselni – kijelentette, hogy elnéző jóindulattal lesz iránta. Belizár tudva tudta, hogy ő sokkal többet tett meg császárjának, mint amennyit a legszeszélyesebb és legtehetetlenebb uralkodó is elvárhat alattvalóitól, mégiscsak ennyit mondott: mindig készséggel áll a császár szolgálatára. Lojalitása és büszkesége nem engedte, hogy másképpen válaszoljon.
Visszatérése nem is volt egészen veszélytelen. A palotában ugyanis összeesküvést forraltak, egy merész és bosszúálló természetű örmény tábornok, Artaban volt vezér. Meg akarták ölni a császárt, hogy helyébe unokaöccsét, Germanust ültessék a trónra. Germanusszal a császár igen rosszul bánt. A merényletet néhány nappal elhalasztották, meg akarták várni Belizár megérkezését. Nem mintha Artaban és összeesküvő társai, köztük Marcellus testőrparancsnok, azt hitték volna, hogy Belizár majd közéjük áll. Nem. De ismerték hajthatatlan hűségét a trón iránt, s biztonságosabbnak tartották, ha őt is meggyilkolják. Belizárral a külvárosban végeztek volna, amikor azon keresztül tisztelgésre indul a palotába. Amikor azonban az összeesküvés tervét Germanus elé terjesztették, ő valósággal elrémült a becstelen elgondolástól. Látszólag vállalta velük a közösséget, de gyorsan értesítette Justinianust. Az összeesküvőket Belizár érkezése napján tartóztatták le, így Belizár baj nélkül jutott a palotába.
Justinianus a végén megkegyelmezett az összeesküvőknek.
Belizár szegény ember volt most, nem engedhette meg magának, hogy testőröket tartson. Mindenben úrnőmre, Antoninára szorult, még napi kiadásaiban is. De semmilyen álszemérem nem zavarta, hogy most úrnőm tartja el őt.
– Mi nemcsak férj és feleség vagyunk, hanem régi háborús bajtársak is, akik mindenünket megosztjuk – mondotta. Antonina összeszedte minden titkos pénztartalékát, és kiváltotta Belizár elzálogosított birtokait. Békésen éltek egy házban, közel Honorius diadalívéhez, a Bika tér nyugati oldalán. (Erre a diadalívre valaki, állítólag a tyanai Apollonius, a híres mágus néhány kártékony rovar rézképmását erősítette különböző betegségek elleni csodaszerként.)
Justinianus nem küldte el Belizárt a Colchisnál folyó háborúba; azt akarta, hadd lézengjen csak dologtalanul a városban. Visszaadta neki régi rangját, a keleti hadseregek főparancsnoka címet, sőt nemsokára megtette a császári testőrség főparancsnokává, de nem engedett neki beleszólást semmilyen katonai ügybe, és a tanácsát sem kérte soha.
Teológiai értekezéséi nem sok dicsőséget hoztak Justinianusnak. És az a zsinat, amelyre összehívta a kereszténység valamennyi püspökét – több mint száznyolcvanan jelentek meg – vajmi kevés dicsőséget hozott az egyháznak. A monofiziták kegyét keresve, Justinianus különböző fenyegetésekkel rávette a zsinatot, hogy egyházi átok alá vegyen bizonyos, a monofiziták által gyűlölt munkákat, de ezek az eretnekek semmi hálát nem mutattak, nem tértek vissza az ortodox egyház kebelébe, hanem konokul kívül maradtak. Sőt mi több, Vigilius pápa ellentétes véleményen volt főpap-társaival és magával a császárral is az anathéma alkalmazhatóságának ügyében, ámbár vigyázott arra, hogy ne kompromittálja magát. Végül már annyira aggódott életéért, hogy a konstantinápolyi Szent Péter-templomban keresett menedéket, de a végén – bár sok huzavona és köntörfalazás után – mégiscsak jóváhagyta a zsinat határozatait. Hiába no, a pápát nem mártírnak teremtette az Úristen. Itáliába való visszatérésekor majdnem egyházszakadásra került sor, mivel a nyugati egyház klérusa csaknem teljes egészében igen nagyra becsülte a kiátkozott műveket. Azok a püspökök, akiknek egyházmegyéjét Konstantinápolyból katonailag ellenőrizni tudták – főleg tehát az afrikaiak és az illyricumiak – engedelmeskedtek a konstantinápolyi zsinatnak, mert különben elcsapták és bebörtönözték volna őket. Az itáliai, szicíliai, galliai és hispaniai püspökök azonban továbbra is hajthatatlanok maradtak.
Nyugat püspökei, noha haragudtak Theodorára monofizita nézetei miatt, mégis nagyon sajnálták a halálát, így érveltek: „Ha életben marad, minden bizonnyal kicsúfolja a császár teológiai nagyképűségét, és akkor a zsinatot sohasem hívták volna össze.”