Mérlegeljük a helyzetet a gótok szempontjából Mi félnivalójuk lehet mindössze tizenkétezer embertől, kiknek legnagyobb része méghozzá gyalogos? Itália az övék, lakosságával két emberöltő óta a legjobb barátságban élnek. Bőséges élelmiszerkészletük van, jó a flottájuk, sok a pénzük és katonai felszerelésük. Könnyűszerrel harcba tudnak állítani százezer lovast és százezer gyalogos íjászt. Számos megerősített városuk van. Vegyük még hozzá, hogy a Szicíliába érkezett császári katonák, noha bevallottan az ortodox hit védelmezői, többségükben csak névlegesen keresztények, meg sem tudják magukat értetni a bennszülött itáliaiakkal, mert azok latinul beszélnek, nem pedig görögül. Ezek után megérthetik, hogy amikor a gótok az afrikai lázadásról és Mundus haláláról értesültek, úgy vélekedtek, Belizár neve nem jelentős tényezője többé a helyzetnek.
Az afrikai lázadás a mi Urunk 536. esztendejében húsvétkor tört ki. Pár napra rá Salamon néhány halálosan kimerült társával kis hajón Syracusába érkezett, s a kikötőből nagy nehezen felbotorkált a kormányzósági palotába, Belizár főhadiszállására. Történetesen azon a délután úrnőmmel, Belizárral és Theodosiusszal egy kis szobában tartózkodtunk, ahova még ebéd után vonultunk vissza, és meglehetősen éles szóváltás folyt. Theodosius túlságosan csípős tréfát engedett meg magának valamilyen ortodox dogmával kapcsolatban, s úrnőmet ez nagyon mulattatta.
Belizár nem nevetett, csak nyugtalankodva megkérdezte Theodosiust, nem esett-e vissza régebbi hitébe?
– Nem – felelte Theodosius –, én valójában sohasem vettem komolyan azt a hitet.
– Rendben van. De ha már megtértél az igaz hitre, nem értem, miért tréfálkozol így?
Antonina megvédte Theodosiust. Nevetni azokon a dolgokon – mondta –, amelyeket az ember nagy becsben tart, még nem jelent irántuk való hűtlenséget. S amikor Belizár ezzel nem értet egyet, a védelemből támadásba ment át, és megkérdezte tőle: ha az ortodoxiát oly sokra becsüli, miért fogadja be háziezredébe a legkülönbözőbb eretnekeket? Belizár így felelt:
– Ez teljesen más kérdés. Minden embernek joga van arra, hogy azt a hitet vallja, amely legjobban megfelel meggyőződésének, és önmaga iránti kötelessége, hogy ne hagyja magát attól erőszakkal eltántorítani. De nincs joga felebarátja érzékenységét megsérteni azzal, hogy saját meggyőződését támadó éllel hangoztatja. Én magam az ortodox hitben születtem, és korán fogadalmat is tettem rá. Engem bánt, ha tanait oktalanul káromolják, mint ahogy én sem káromolnám oktalanul senki becsületes ember hitét.
– És ha ariánusnak születtél volna?
– Akkor kétségkívül ariánus maradtam volna.
– Tehát akkor minden vallásos meggyőződés helyes, ha őszintén hisznek benne? – erőltette úrnőm a dolgot.
– Ezt nem fogadom el, csak azt mondom: jó hű maradni hitünkhöz, és jó, ha az ember tiszteletben tartja mások érzéseit.
Theodosius nem mentegette magát a tréfáért, amellyel megbántotta keresztapját. Csupán ezt mondta:
– Nem akarok érvelni egyetlen eretnek szekta mellett sem. Elismerem, hogy az ortodox tanokat logikusan meg lehet védeni minden eretnekség ellen, különösen, ha az ember bizonyos misztikus premisszákból indul ki, mint például abból, hogy a római pápa tartja a kezében a mennyország kulcsait, mert ő Szent Péter utódja.
– Nem látom be, mi köze van a logikának az igaz valláshoz – felelte Belizár mereven.
– Ez a megjegyzés igazán kételkedő lelkiállapotra vall, keresztapám – nevetett Theodosius.
Belizár továbbra is higgadtan, nyugodtan magyarázta:
– A vallás hit, – nem pedig filozófia. Az ión görögök kitalálták a filozófiát a vallás helyébe, és ez a filozófia kétszínű, gyáva fajtává változtatta őket.
Úrnőm, Antonina ekkor megkérdezte:
– De vajon nincs-e szükség filozófiára, hogy az embert felfegyverezze esetleges sérelmek ellen? Jó-e egy hiten maradni azokkal, akik részéről sérelem érheti az embert?
– Jó dolog megtartani a hitet és megbocsátani a sérelmeket. A hitszegés önmagunkkal szemben elkövetett sérelem.
– De minél gyengébb az ember hite, annál kisebbnek érzi a sérelmet, ha cserbenhagyja a hitét – jegyezte meg Theodosius. Belizár kedvesen felelt:
– Ezzel ne törődjünk, keresztfiam, itt valamennyien becsületes emberek vagyunk.
Itt elfogtam egy gyors pillantást úrnőm és Theodosius között, amely mintha azt akarta volna mondaná: „Ó, drága Belizár, hízelegsz nekünk. Lehet, hogy a mi becsületérzésünk nem olyan fanatikus, mint a tiéd.”
Soha el nem felejtem ezt a beszélgetést és azt a pillantást, különösen, ha visszagondolok úrnőm későbbi viszonyára Theodosiusszal. Annyi mindenesetre igaz, hogy Theodosius csak fényesebb jövője kedvéért keresztelkedett meg, s nem volt jobb keresztény, mint én vagy az úrnőm. Egyszer be is vallotta úrnőmnek:
– Az egyedüli író, akinek a kereszténységről írt műve kielégített, Celsus.
Ez a Celsus pedig anatéma alatt állott. A pogány időkben élt, és szellemes egyszerűséggel írt a korai keresztényekről. Még Palesztinába is elment, hogy kutasson Jézus származása után, és ezt állította, hogy megtalálta a róla szóló feljegyzéseket bizonyos katonai okmányok között, ahol úgy szerepelt, mint Pantherusnak, egy szamáriai görög katonának a fia.
– És figyelemre méltó – mondta Theodosius –, hogy János evangélista szerint Jézus nem tagadta szamaritánus származását, amikor a papok ezzel megvádolták.
„Mindenkinek joga van tulajdon hitére vagy véleményére”, ahogyan Belizár állította. De Theodosius mindenki előtt eltitkolta gondolatait, úrnőmet kivéve, ha ugyan valóban felfedte előtte őket. Noha én nem hittem a buta szolgák fecsegésében – állítólag látták, amint úrnőm Theodosiusszal egy függöny mögött csókolózott, más alkalommal pedig együtt jöttek ki egy sötét pincéből – mégis valami balsejtelem fogott el, hogy egy napon a szenvedély úrrá lesz úrnőmön meg az ifjún, s ez balszerencsét fog hozni Belizárra, de rájuk is. Mert hitetlen vagy legalábbis kételkedő létére, milyen erkölcsi meggondolások tarthatják vissza Theodosiust?
Ami pedig úrnőmet illeti, ő valamikor igen szabados életet élt, első férjéhez, a kereskedőhöz sem volt hű; testét magántulajdonának tekintette, amellyel kedve szerint rendelkezik. Tagadhatatlan, hogy Belizárt őszintén szerette. De vajon szerelme visszatartja-e majd attól, hogy elmerüljön Theodosius iránt érzett szenvedélyében?
Amikor Belizár így szólt: „Itt valamennyien becsületes emberek vagyunk”, elszomorodtam. Szerettem ezt a nemes hőst, és iránta érzett hűségem alig volt kisebb úrnőm iránt érzettnél; az utóbbira hálám kötelezett, hiszen Antonina mindig oly jól bánt velem.
Ebben a pillanatban jelentették be Salamont. Zihálva lépett be a szobába, alig tudott megszólalni. Úrnőm egy kupa bort hozatott velem, hogy magához térítsük. A bort egy hajtásra kiitta. Minthogy titoktartásom minden kétségen felül állt, a szobában maradhattam és hallhattam beszámolóját.
A bajt a vandál asszonyok okozták, kezdte Salamon. Elhitették új férjeikkel, hogy a császár elsikkasztotta tőlük jogos hozományukat, a házakat és a földeket. Ugyanők szították a lakosság felháborodását Justinianus szigorú vallási rendeletei ellen, melyek minden ariánust a legszigorúbban eltiltottak a szentségektől. Még azt a kevés szenteltvizet sem engedélyezték nekik, amely szükséges lett volna, hogy gyermekeiket megkeresztelhessék. Egész sereg újonnan született ariánus gyermek mindörökre elkárhozna, ha keresztelés nélkül halna meg; s ez igen aggasztotta az apákat, a thráciai gótokat és heruliánus hunokat. A lázadást húsvét vasárnapjára beszélték meg, amely ebben az évben március 23-ra esett. Az összeesküvők úgy tervezték, hogy a Szent Cyprianus katedrálisban gyilkolják meg Salamont, a Krisztus feltámadásának ünneplésére rendezett szertartáson. Salamon a legkevésbé sem gyanította, hogy veszély fenyegeti, mert az összeesküvők igen jól megőrizték titkukat. Pedig saját testőrségéből is a katonák fele részt vett az összeesküvésben; azok, akik vandál nőt vettek feleségül, és most részt akartak kapni a kiosztandó földekből és házakból.
A merénylet elkövetésére az úrfelmutatás ünnepélyes pillanatát választották, mert akkor az egész gyülekezet áhítatosan térdre borul, és könnyen le lehet sújtani a gyilkos tőrrel. De amikor az ariánus katonák tőrüket szorongatva beléptek a katedrálisba, biccentéssel és oldalbabökdöséssel biztatva egymást, hirtelen nagy megilletődés lett úrrá rajtuk. A katedrális roppant méretei, gazdagsága, a kórus ünnepélyes éneke, a gyertyák és a tömjén, a zászlók és a tavaszi virágokból font füzérek, a tiszteletre méltó papok hímzett papi ruháikban és az ünnepi ruhába öltözött, fegyvertelen, imádkozó gyülekezet: mindez mély hatást tett rájuk. Gyilkosságra képesek lettek volna, de szentségtörésre nem. Ahogy határozatlanul megálltak, az egyházfiak nesztelenül odacsúsztak hozzájuk, s követelőzve rángatták ruhaujjukat, hogy ők is boruljanak térdre, minit a többi. Egymás után engedelmeskedtek, és a szertartás hátralevő részében maguk is részt vettek, mintha ők maguk is ortodox hitűek lettek volna. Amikor aztán kijöttek, egyik a másikat vádolta gyávasággal, és mindegyik esküdözött, hogy ő igazán meg merte volna tenni, ha odabent csak egyetlen ember is melléje állt volna.
Ez a veszekedés a piactéren, nagy nyilvánosság előtt zajlott le, és Salamon hamarosan hírt kapott a dologról. Amikor azonban parancsot adott letartóztatásukra, testőrsége nem nagy hajlandóságot mutatott az engedelmességre, az összeesküvők pedig, akikhez még számos elégedetlen katona csatlakozott, kivonultak Karthagóból, és a külvárosokban fosztogatni kezdtek.
Salamon tehetetlen volt az elégedetlenkedőikkel szemben. Csapatai nem voltak hajlandók ellenük vonulni. Az ötödik napon általános gyülekezőt hirdetett a hippodromba, s ott szónoklatot intézett az összegyűlt katonákhoz, tengerészekhez és rendőrtisztekhez, megkísérelve, hogy újabb hűségesküt vegyen ki belőlük. De lehurrogták, kővel dobálták meg, majd saját tisztjeik ellen fordultak. Salamon vezérkari főnökének elvágták a torkát, majd Pharas került sorra, a heruliánus, aki eltökélten kijelentette, hogy hű marad vértestvéréhez, Belizárhoz. Saját emberei halálra sebezték nyilaikkal. Ezek a heruliánusok egyébiránt újra főztek maguknak kvaszt, mert közben visszakapták a „méh” nevű erjesztő anyagot, melyet Belizár annak idején elvett tőlük. A lázadás rövidesen általános lett, az egész sereg rabolni kezdett Karthago középpontjában, a kereskedőnegyedben és a kikötő raktáraiban. Mindez a konstantinápolyi Nika-lázadásra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy Karthagóban nem gyújtogattak, nem viseltek zöld vagy kék színt – és nem volt ott Belizár, hogy a rendet helyreállítsa. Salamon ideiglenesen a Geilimer-palota Mária-kápolnájában keresett menedéket, de mihelyt szerét ejthette, elmenekült, a kikötőben rekvirált egy kis hajót, és tíznapi hajózás után végre megérkezett.
Belizár csak néhány kérdést intézett Salamonhoz, majd Antoninához fordult:
– Azonnal indulok Karthagóba. Tudom, a császár is ezt kívánná tőlem. Hajlandó vagy ittmaradni helyettesemként?
– Milyen csapatokat viszel magaddal?
– Száz vértest.
– Meggyilkolnak, te őrült!
– A hónap végére visszaérkezem.
– Veled megyek, Belizár!
– Az itteni ügyek vitelét csak rád bízhatom.
– De én nem tudok magamban bízni. Engedd, hogy veled menjek! Tudod, hogy nekem nem lehet nemet mondani.
– Antonina, ebben engedelmeskedned kell. A császár nevében parancsolom! Így történt, hogy úrnőm akarata ellenére Syracusában maradt Theodosiusszal, és nem hitte, hogy Belizárt még egyszer látja életében. Ha igaz, hogy valaha is megszegte Belizárnak tett házassági esküjét, akkor ez alkalommal történt. De mindig tagadta, hogy megtette volna, és senki sem tudta megcáfolni, mert mindig nagyon elővigyázatos volt. Mint történésznek az a kötelességem, hogy az igazat írjam meg, viszont mint hűséges szolgának az a kötelességem, hogy ne feketítsem be úrnőmet. Szerencsémre e két kötelességem nem ütközik: semmit sem tudok biztosan, erre meg is esküdhetem.
Miután a lázadók kedvük szerint kirabolták a várost és birtokukba vették azokat a házakat meg földeket, amelyekre vágyódtak, kivonultak Karthagóból, hogy egy másik lázadó csoporttal egyesüljenek, azokkal, akikre Salamon Aures-hegyének fárasztó ostromát bízta. Az egyesült csapat nemsokára hétezer főre rúgott, és velük tartott még vagy ezer vandál. Ezek közül négyszáz szökött fogoly volt. Nemrég indultak útra Konstantinápolyból az perzsa határra, de alig hagyták el Lesbos-szigetét, rajtaütöttek a hajó legénységén, lefegyverezték őket, és Antiochia helyett visszahajóztak Észak-Afrikába; a Pappua-hegy közelében egy elhagyott helyen partra szálltak, és az Aures felé vonultak. Eredetileg a lázadó mórokhoz akartak csatlakozni, de ehelyett a császári lázadókhoz álltak, akik melegen fogadták őket. A fennmaradó hatszáz vandál Karthago elfoglalása óta a vidéken rejtőzött, és most végre elő mert jönni. Lovakat a postaállomásokon szereztek számukra.
A lázadók egy Stotzas nevű tetterős, tehetséges thrák közlegényt választottak meg parancsnoknak, aztán visszaindultak Karthagóba, és az egész diocézist katonaköztársaságnak nyilvánították. A polgárok részéről nem számítottak ellenállásra. Április 7-én, szürkületkor érkeztek a falak elé, ott tábort vertek, úgy tervezve, hogy másnap reggel hatkor bevonulnak a városba. De ugyanaznap este már Belizár is megérkezett a tenger felől száz válogatott vértesével, és azonnal bejárta a kirabolt Karthagót, hogy összeszedje hűséges embereit. Hajnalra már kétezerre rúgott a számuk: köztük volt hatszáz római-afrikai újonc a lovas rend őrségből, továbbá ötszáz idősebb vandál, akiket Belizár zavartalanul meghagyott otthonuk birtokában, s hálából most önként vállalkoztak a támogatására. Számos baráti érzelmű mór is jelentkezett. A lázadásban részt nem vett katonák száma nem múlta felül az ötszáz főt. De az a mondás járta, hogy Belizár neve felér ötvenezer katonával. Amikor a lázadók értesültek hirtelen érkezéséről, úgy érezték, hogy ötvenkétezer ember áll szemben az ő nyolcezrükkel, s rögtön elhagyták a tábort, elmenekültek az ország belsejébe. Aures-hegye felé tartottak, ahol a mórokkal akartak szövetkezni. Belizár üldözésükre kelt, s ötven mérföldnyire a várostól, Membresánál, ennél a nyílt, erődítések nélküli helységnél, a Bagrades folyó mellett, utolérte őket. Itt újfajta csatát kellett megvívnia: csatát, tulajdon katonái ellen.
A győzelmet most általában Szent Cyprianusnak tulajdonítják, aki a legenda szerint azon a húsvét reggelen személyesen jelent meg katedrálisában, sekrestyésnek álcázva, de látható glóriával a feje körül, hogy lefegyverezze és térdre kényszerítse a merénylőket. S valóban épp abban a pillanatban, amikor Membresában a két csapat már-már összeütközött, hirtelen erős szél kerekedett – Szent Cyprianus szele támadt fel, de újra nem a megszokott évszakban –, s egyenesen szembe fújt a lázadókkal, viharosan csapkodva arcukat. Stotzas azonnal látta, hogy a szél erősen akadályozza a nyilazást, ezért lovassága felét szélvédett helyre a jobbszárnyra küldte, hogy onnan nyilazzanak. Ezt a harcmozdulatot lassan hajtották végre, és bizonyos rendetlenség keletkezett. Belizár, lovassága élén, nyomban támadást indított a legrendetlenebb csoport, vagyis a vandál század ellen. A vandálok ugyanis nem íjász harcosok, s most bizonytalanságban voltak afelől, maradjanak-e helyükön, vagy ők is foglaljanak el más állást? A hirtelen támadás megtörte soraikat, a lázadók hadserege két részre szakadt, s amikor Belizár serege kettéválva megfordult, hogy teljes vágtában hátba támadja a két seregrészt, mind a két rész meghátrált.
Így történt, hogy sok vandál asszony most már másodszor változtatott férjet. Amikor a lázadók asszonyaikat cserbenhagyva, csak saját magúikkal törődve, szétszóródtak a sivatagban, a táborban maradt asszonyok Belizár embereinek jutottak, az ott talált zsákmánnyal együtt. Legtöbben a vandálok közül estek el, mert amint Belizár biztosítottnak látta a győzelmet, parancsot adott embereinek, hogy kíméljék a lázadókat, hiszen talán újra az ő emberei lesznek. És valóban, vagy ezer menekülő boldogan megadta magát, és kegyelmet is kapott.
Belizár folytatta volna az üldözést és felszólította volna Hippo még mindig hűséges helyőrségét meg a Marokkóban állomásozó csapatokat, hogy segítsenek a lázadás teljes leverésében. De minthogy csupán egyetlen teste volt, és az sem isteni, nem lehetett egy és ugyanabban az időben Szicíliában és Afrikában. Úrnőmtől ugyanis épp akkor érkezett üzenet, hogy Syracusában lázadás tört ki. Nem marad más hátra, mint hogy Hildigert, jövendőbeli vejét kinevezze az afrikai seregek ideiglenes parancsnokává, ő maga meg száz emberével visszatérjen Karthagóba s onnan tengeren átkeljen Syracusába.
Szicíliában azonban, mint kiderült, semmiféle katonai lázadásról szó sem volt. Mindössze annyi történt, hogy egy Constantinus nevű gyalogsági tábornok nem volt hajlandó úrnőmtől, Antoninától parancsokat elfogadni, és nem ismerte el őt Belizár helyettesének. Kijelentette, nem tartozik kötelességei közé, hogy bármilyen asszonynak engedelmeskedjék, kivéve a császárnét, de annak is csak olyan polgári ügyekben, amelyeknek intézését a császár rábízta. Különben is ősrégi római szokás szerint asszonyok nem nevezhetők ki katonai parancsnoknak. Úrnőm szigorú őrizetbe vette Constantinust, mire a vele rokonszenvező tábornoktársai napi jelentéseiket többé nem úrnőmnek, hanem legidősebb tiszttársuknak, Véres Jánosnak tették meg. Visszatérése után Belizár szabadon bocsátotta Constantinust, de igen szigorúan megfeddte őt és tábornoktársait, s közölte velük, hogy viselkedésüket tudatlanságnak és személye elleni sértésnek tartja. Már rég bebizonyult, hogy egy józan felfogású és bátor asszony nemcsak határozottsággal tud parancsnokolni a csapatok felett (mint ahogy felesége, a kitűnő Antonina úrhölgy tette a karthagói hadjáratban), hanem győzelemre is vezetheti őket. Vajon a palmyrai Zenobia, páncélosan lovagolva csapatai élén, nem mentette-e meg a keleti birodalmat a perzsa Sapor betörése ellen? De ezenfelül Antonina úrhölgy az ő kinevezett helyettese és pecsétjének őrzője. Engedetlenségük miatt most kénytelen volt visszatérni Afrikából, és így nem tudta teljesen leverni a lázadást. Stotzas még mindig szabadon van, és valószínűleg sok bajt fog még okozni.
A tábornokok erre nemigen tudtak mit válaszolni, csak Constantinus célozgatott homályosan arra, hogy Belizár nem ismeri a helyzetet minden oldaláról. Távol áll tőle – mondotta –, hogy megsértse Belizárt, inkább meg akarta tisztelni, amikor megtagadta az engedelmességet egy olyan asszonynak, aki nem törődik férje valódi érdekeivel. Többet nem volt hajlandó mondani, és otthagyta a felzaklatott Belizárt.
De ugyanaznap este egyik szolgálónk, egy Macedónia nevű lány, titokban felkereste Belizárt. Figyelmeztette, hogy Antonina Theodosius szeretője, s a botrányról már mindenki tud. Szerinte nem kétséges, hogy Constantinus meg a többi tábornok ezért nem akart engedelmeskedni úrnőmnek. Macedónia bosszúból közölte mindezt Belizárral, mert úrnőm két nappal azelőtt illetlen viselkedése miatt az ágy lábához köttette és megkorbácsoltatta. Macedónia ugyanis alávaló módon szerelmi viszonyt kezdett a tizenhét éves Photiusszal, aki velünk jött Szicíliába. Macedónia igazságtalannak tartotta, hogy úrnőm férjes asszony létére nyugodtan elkövethet házasságtörést, őt meg könyörtelenül megkorbácsoltatja egyszerű szeretkezésért. Bizonyítéka azonban nem volt úrnőm bűnösségére, s így koholnia kellett a vádat. Két kis apródot, két mór királyi túszt rábeszélt, hogy támasszák alá a történetet. Azok is bosszút akartak állni úrnőmön, mert elvárták, hogy hercegekként bánjainak velük, de amikor szüleik fellázadtak, úrnőm alantas munkára fogta őket, és bizony korbácsot is kaptak, amikor elcsentek valamit vagy rosszul viselkedtek. Oly ügyes hazudozók voltak, vagy talán Macedónia tanította ki őket oly jól, hogy Belizárnak el kellett hinnie meséjüket. Részletesen és körülményesen számoltak be a „történtekről”, és Belizár úgy érezte magát, mintha olyan hajón lenne, melynek horgonykötele épp a legnagyobb viharban szakadt el. Macedónia megeskette Belizárt, hogy nem árulja el úrnőmnek, ki vádolta be őt, és hogy sem őt, sem az apródokat nem fogja tanukul felhasználni, ha házasságtörésért vádat emel felesége ellen. Belizár keze így meg volt kötve. Nekem fogalmam sem volt róla, mi történt, csak azt láttam, hogy Belizár nagyon szerencsétlennek érzi magát, s rettenetesen haragszik valamiért. Érzelmeit azonban el tudta leplezni felesége előtt; nyomott kedélyállapotát azzal indokolta, hogy rossz a gyomra, meg hogy a karthagói ügyek és az engedetlen tábornokok sok gondot okoznak néki.
Hogy mi ment végbe az agyában, mi nem, pontosan elmondani nem tudom, de körülbelül sejtem. Első gondolata alighanem az lehetett, hogy megöli a hálátlan és álnok Theodosiust – a természetes féltékenység nem volt idegen a szívétől. Azután arra gondolt, hogy úrnőmet, Antoninát öli meg hűtlensége miatt, annyira bízott benne, és ő maga oly erényes életet élt. Szégyenében valószínűleg az öngyilkosság gondolata is felötlött benne, hiszen Theodosius az ő fogadott fia, s a bűn így vérfertőzésnek számított. Másrészt viszont keresztényi kötelessége, hogy megbocsásson ellenségeinek. Úrnőm ez ideig igen jó felesége volt, és ő még mindig szenvedélyesen szerette. Visszaemlékezett, mennyire kérte legutóbb, hogy elkísérhesse Karthagóba, nem törődött vele, hogy esetleg a halálba megy. Sőt mi több, nyíltan megmondta neki, hogy nem bízik önmagában, ha egyedül marad Sycarusában. Belizár tehát arra a következtetésre jutott, hogy Theodosisus valamilyen gonosz mágiával akarata ellenére elcsábította úrnőmet.
Nem akarok igazságtalan lenni Belizárral szemben, s nem állítom azt, hogy még egy másik meggondolás is erősen befolyásolhatta, noha az ő helyzetében bármely más férfinál csakis ez számított volna. Arra gondolok, hogy úrnőmet Theodora császárné bizonyára védelmébe vette volna, és egy pillanatig sem habozott volna, hogy Belizárt a maga módján megbüntesse „nagyképűségéért”, ha feleségén megtorolná a házasságtörést. Pokrócról a levegőbe dobáltatná – legalább ilyen büntetés nem maradt volna el. Mindazonáltal a Theodorától való félelem nem térítette volna le az általa erkölcsösnek tartott útról, inkább az a valószínű, hogy még ilyen lelki gyötrődések közepette is hű maradt Justinianushoz, akitől parancsot kapott a gótok elleni háború folytatására. Ha valamilyen elhamarkodott vagy erőszakos cselekedetre ragadtatná most magát, fejére vonná Theodora haragját, s bizonyára visszahívnák Konstantinápolyba; márpedig ebben az esetben a birodalom hamarosan újra elvesztené Észak-Afrikát és Szicíliát. Alárendeltjei között sok bátor férfi is akadt, de tudta, hogy egyikük sem ért a stratégiához, és nem képes ellátni a fővezéri teendőket.
Ugyanaznap este értem küldött, egyedül fogadott:
– Eugenius – szólt –, te több vagy itt, mint egyszerű szolga, úrnőd mindig jó barátnak tekintett, ugyanúgy én is. Megbízhatnálak egy titkos küldetéssel? Ha valaki titoktartó ember ezt gyorsan el nem intézi nekem, azt hiszem, megőrülök.
– Szívesen vállalom, uram – feleltem –, ha ezzel a te vagy az úrnőm érdekét szolgálom.
Szörnyű fenyegetések kíséretében, hogy egy léleknek el ne áruljam, rögtön meg is mondta, miről van szó. Meojek Theodosiushoz, és mondjam neki a következőket: „Itt egy barátcsuha és itt egy olló, mellyel a hajadat szerzetes módra levághatod. Itt egy erszény pénz, a kikötőben pedig horgonyoz egy hajó, amely holnap hajnalban Epheusba indul. A kapitányt így és így hívják. Ha nem szállsz azonnal hajóra, meghalsz. Ephesusban kolostorba kell vonulnod, és fogadalmat tenned, hogy önmegtartóztató életet fogsz élni.” Belizár nevét azonban semmi esetre sem szabad megemlítenem.
Megijedtem. A mindig higgadt Belizárt még soha életemben nem láttam ilyen izgatottnak, még azon a kora reggelen sem, az elfoglalt tricamaroni táborban. De úrnőmtől is féltem. Ha Theodosius elmondja neki, ki adta át a figyelmeztető üzenetet, meggyanúsítana, hogy ellene szövetkeztem, és talán meg is öletne. Veszélyes volt ilyen üzenetet átadni Theodosiusnak anélkül, hogy előbb ne értesítsem úrnőmet, de a küldetést sem tagadhattam meg. Különben is úgy gondoltam, hogy úrnőmre nézve csak előnyös lehet, ha Theodosiust eltávolítják, mielőtt még botrányok keletkeznének. Remegve kerestem fel Theodosiust, átadtam neki az üzenetet, és közöltem vele, mennyire akaratom ellenére teszem ezt. Ismerve jellememet, Theodosius hitt nekem, és azzal is tisztában volt, hogy a figyelmeztetés igen komoly. Megsejtette, kitől származik, és így szólt:
– Közöld keresztapámmal, hogy igazán nem tudom, miért haragszik rám, hacsak, igazságtalanul be nem vádoltak. A lelkiismeretem tiszta, de sok az ellenségem.
Amikor megkértem, ne árulja el úrnőmnek, ki adta át neki az üzenetet, megesküdött, hogy nem mondja meg, és el kell ismernem, hogy esküjét becsületesen megtartotta. Átvette tőlem a csuhát, az ollót meg a pénzt, s egyenesen a kikötőbe indult anélkül, hogy úrnőmnek bármilyen üzenetet küldött volna. Én pedig visszatértem, és jelentettem Belizárnak Theodosius szavait.
Elképzelhetik, mennyire aggódott, mennyire kétségbeesett úrnőm, mikor drága Theodosiusa eltűnt anélkül, hogy neki egy szót is üzent volna. Természetesen attól tartott, hogy meggyilkolták; erősen gyanakodott Constantinusra. Nem lehetett megvigasztalni. Belizárra nem is gondolt, sőt őt kérte fel, hogy sürgősen nyomoztasson Theodosius után. Belizár vállalkozott is erre. Én kaptam a megbízást, tudjam meg, mikor és hol láttak utoljára. Nem volt nehéz feladat számomra úrnőmet megnyugtatni, hiszen tudtam, hova menjek. Hamarosan találtam is néhány katonát a kikötőben, akik megesküdtek, hogy látták Theodosiust. Úgy látszik, a barátcsuhát csak a fedélzeten vette fel. Ebből úrnőm kissé megnyugodva arra következtetett, hogy Theodosius önszántából távozott. De elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Photius viselkedésében feltűnt neki valami új vonás; mintha bizonyos diadalérzetet igyekezne leplezni. Tudta, hogy fia féltékeny Theodosiusra, s ez most felkeltette gyanúját. Könnyű volt arra következtetni, hogy Macedóniának valami köze volt Theodosius eltűnéséhez. Végül a két apródot fogta elő, s azok a szörnyű fenyegetések hatása alatt őszintén bevallottak mindent.
Időközben Photius igen balga módon elárulta a titkot Constantinusnak, aki még mindig haragudott úrnőmre bezáratása miatt. Constantinus örült, hogy mégiscsak ő kerekedett felül Antoninán és Belizáron. A Theodosius eltűnését követő második reggelen, amikor Belizárral találkozott a főtéren, tisztelgett előtte, és vigyorogva így szólt:
– Igazad volt, nagy Menelaus, amikor elüldözted azt a thrák Párisit, de tulajdonképpen Heléna királyné volt a bűnös.
Belizár nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy hidegvérűen válaszolni tudjon, ezért egyszerűen hátat fordított Constantinusnak. Ezt sok katona látta, minthogy azonban nem hallották az eredeti megjegyzést, a dolog igen rossz benyomást keltett.
Úrnőm, Antonina most nyíltan beszélt Belizárral. Hogy mi történt közöttük, mi nem, azt nem tudom. De valószínűleg meggyőzte arról, hogy Macedónia hazudott, mert Belizár szemmel láthatóan igen megkönnyebbült, de ugyanakkor igen szégyellte is magát. Gyors hajót küldött Theodosiusért, Macedoniát pedig megkorbácsoltatta, bélyeget süttetett rá, és életfogytiglan kolostorba záratta. Az apródokat is megkorbácsolták, megbélyegezték, majd az ezüstbányákba küldték dolgozni. Procopius titkárának az az állítása, hogy úrnőm az én segítségemmel kitépte Macedonia nyelvét, őt magát pedig darabokra aprítva a tengerbe dobta, hazugság, ezt csak ő találta ki évek múltán, hogy ezzel is ártson úrnőmnek. Azt persze nem állítom, hogy Macedónia nem szolgált volna rá erre a büntetésre, vagy hogy úrnőm haragjában nem fenyegette meg ezzel.
Nemsokára újra minden a legnagyobb rendben volt úrnőm és férje között. De Theodosius még nem tért vissza hozzánk, mert az utána küldött hajó nem érte utol az övét. Belizár erre levelet írt neki Ephesusba, sürgetve visszatérését, és Macedónia ügyének tárgyalási napján nyilvánosan bevallotta hibáját. A beszédes nyelvek most félelmükben mind elhallgattak.
Belizár most Justinianus parancsát várta Itália megtámadására, de ez sokáig váratott magára, mert Justinianust nyugtalanította Mundus halálhíre. Belizár utasítást kapott, hogy egyelőre semmit se tegyen, csak maradjon készenlétben mindaddig, amíg hírt nem kap Spalato visszafoglalásáról. Akkor aztán vonuljon Róma ellen.
A megerősített illyricumi hadsereg szeptemberben visszafoglalta Spalatót. Az erről szóló hírt Belizár októberben megkapta, most már megindulhatott. Terveiben úrnőm erősen támogatta. Amíg ugyanis Belizár Afrikában tartózkodott, Antonina titokban tárgyalásokat folytatott Theudahad vejével, a dél-itáliai gót haderő parancsnokával Antonina módot talált arra, hogy személyes ismeretséget kössön ezzel a fickóval, és rávette, hogy aznap, amikor a római csapatok az ő területére érkeznek, cserbenhagyja a hadseregét.
Így történt, hogy amikor Belizár helyőrséget hagyva hátra Palermóban és Syracusában, mely városoknak a védelmét jól kiépítette, átkelt a messinai szoroson és Reggio városa ellen vonult (ahol az aranybányák vannak), ez a gyáva gót néhány társával átszökött hozzánk, s embereit vezető nélkül hagyta. Konstantinápolyba ment, ahol megtagadva ariánus hitét, patríciusi méltóságot és nagy birtokokat kapott. Theudahad király igen megirigyelte, amikor erről értesült.
Dél-Itália elfoglalása így nem folyamatos csaták sorozata volt, csupán egyszerű menetelés, mert a gótok szétszéledtek. A legkisebb ellenállással sem találkoztunk, amint flottánktól kísérve a part mentén egészen Nápolyig vonultunk, ahová november elején értünk. Ezt a csodálatos várost erős erődítmények vették körül, és oly nagy gót helyőrség védte, amelynek létszáma hír szerint megegyezett a mi seregünkével.
Mit tegyen a hadvezér, ha egy – híre szerint – bevehetetlen erődítménnyel áll szemben? Négy lehetősége van. Az első: elvonulni alóla és valahol másutt egy gyengébb pontján megtámadni az ellenséget. A második: kiéheztetni a védősereget. A harmadik: megadásra kényszeríteni megvesztegetéssel, fenyegetéssel vagy megtévesztéssel. A negyedik: meglepetésszerűen elfoglalni, miután sikerült felfedezni, hogy mégis van néhány gyengébb pontja, amelyet az ellenség nagy önbizalmában nem vett észre.
Ami az első lehetőséget illeti: Belizár nem vonulhatott el Nápoly alól, mert akkor száz mérföldnyi körzetből mind Nápolyba gyűlnének a szétszóródott gót csapatok. A biztos falak mögül csapatokat küldhetnének ki Dél-Itália visszafoglalására, s könnyen lerohanhatnák a fontosabb városokban hátrahagyott kis helyőrségeket. A második lehetőség sem jöhet számításba: Nápolyt nem lehet kiéheztetni, mert gabonával bőségesen el van látva, ugyanis az afrikai gabonakereskedelem alapját képező legfontosabb magtárak a város falain belül vannak; ezenkívül, ha Belizár soká időzne Nápoly alatt, a gótoknak idejük lenne északon nagy sereget gyűjteni ellene. Ami a harmaduk eshetőséget illeti: nem lehetetlen, hogy a várost nagy hatású fenyegetésekkel rá lehet venni a megadásra.
Belizár flottájával horgonyt vetett a kikötőben, a falakon felállított csatagépek hatósugarán kívül, azután letáborozott a külvárosokban. Hajnalban támadást indított, és ostromlétrák segítségével könnyen elfoglalta az erődítmények egyik külső bástyáját. Azután levelet küldött a nápolyi városatyákhoz, s röviden közölte, hogy minden további halogatás nélkül elvárja tőlük a város átadását.
A nápolyi polgármester fehér zászló alatt kijött hozzá, de két gót is vele tartott tanúnak. Egyáltalán nem udvariaskodott, s jóformán szemébe vágta Belizárnak, hogy hiába próbálja a nagy katonai túlerő benyomását kelteni gyatra seregével.
– Igen barátságtalan cselekedetnek tartom – mondta a polgármester –, hogy minket bennszülött itáliaiakat állítottatok az elé a súlyos helyzet elé, hogy az üzenetet megválaszoljuk. A helyőrség katonái gótok, és mi nem fordulhatunk ellenük, hiszen fegyvertelenek vagyunk. Náluk viszont sem megvesztegetésekkel, sem fenyegetésekkel nem értek célt, mert Theudahad király csak a minap küldte őket ide azzal a paranccsal, hogy az utolsó emberig tartsanak ki. Feleségeiket és gyermekeiket túszként magához vette azzal, hogy kivégezteti őket, ha a város elesik. Azt tanácsolom tehát, ne vesztegessétek itt az időtöket, hanem máris vonuljatok Róma ellen. Mert ha Róma elesik, Nápoly is bizonyára megadja magát, ha pedig Rómát nem tudjátok bevenni, akkor Nápollyal nem sokra mentek.
Belizár röviden felelt:
– Nem kértem tőletek stratégiai leckéket. De hallgassátok meg, amit mondok. Sok éve katonáskodom már, és sok kegyetlen látványban volt részem, amikor győztes katonáim kiraboltak egy-egy várost, amely a felhívásra nem adta meg magát. Szívből kívánom, hogy ilyen tapasztalatban ne legyen részem Nápolynál. Ha ráveszitek a gót helyőrséget, hogy adja meg magát, minden ősi előjogotok megmarad, sőt gyarapodni is fog, a helyőrség pedig tetszése szerint vagy csatlakozik a császári haderőhöz, vagy menedéklevelet kap, és bántódás nélkül kivonulhat a városból. De (itt a gót tanúk felé fordult), figyelmeztetlek benneteket, gótokat, ha a harcot választjátok, ugyanaz lesz a sorsotok, mint Geilimer királynak és vandáljainak. Az egyik gót felelt:
– Tagadod-e, hogy Karthagót, amely boldogan élt a vandálok alatt és bennetek bízva megadta magát seregednek, nemrégen a császár katonái kirabolták?
– Nem a császár katonái rabolták ki, hanem az ördögéi – felelte Belizár.
– Ez nekünk teljesen mindegy – hangzott a gót válasz.
Ezzel a tárgyalás véget ért, de a polgármester titokban biztosította Belizárt: mindent el fog követni, hogy rábeszélje polgártársait a kapuk kinyitására, még ha ujjat kell is húzniuk a gótokkal. Egyben közölte Belizárral, hogy a gótok száma mindössze ezerötszáz főre rúg. Csakhogy nem ezerötszáz, hanem háromszáz jó katona is elégséges az ilyen erős város védelmére akár harmincezer emberrel szemben is. Belizárnak pedig csupán tízezer katonája volt, mert kétezer főt helyőrségi szolgálatra hátra kellett hagynia Szicíliában és Dél-Itáliában.
Annyi bizonyosnak látszott, hogy Nápoly sohasem fog behódolni élelem- vagy vízhiány miatt. A zsidó kereskedők, akik kezükben tartották a gabonakereskedelmet, magtáraikat a város rendelkezésére bocsátották, ezenkívül felajánlottak az alkalmaztatásukban levő, jól képzett zsidó tengerészek és őrök szolgálatát is. Ha Belizár elvágja a városi vízvezetéket – amit nemsokára valóban meg is tett –, a városban magában is épp elég kút van ahhoz, hogy a háztartásokat ellássa. A városatyák üzenetet küldtek Theudahadnak, biztosították hűségükről, de kérték, hogy küldjön sereget felmentésükre. Így hát Belizár most már csak a negyedik lehetőségben bizakodhatott: meglepetésszerűen elfoglalni a várost. De hol találja meg az erődítmények legsebezhetőbb pontját?

XIV. fejezet
NÁPOLY OSTROMA

Belizár alaposan szemügyre vette Nápoly erődítményeit, minden sarkát jól megvizsgálta, de egyetlen gyenge pontot sem tudott felfedezni az egész nagy körben, ahol érdemes lett volna faltörőkossal próbálkozni. Egy éjjel megkísérelte, hogy a kikötő felől meglepetésszerű támadással vegye be a falakat. Isauriai katonáit, ezeket a kiváló hegymászókat választotta ki arra a célra, hogy felkússzanak a falakra, ahol a málladozó vakolat ezt lehetővé teszi. Egyikük fel is ért az oromzatra, s ledobott egy hosszú kötelet, melynek felső végét két lőrés közt a várfalra erősítette. Társai egymásután kúsztak felfelé a kötélen. Mindez néma csendben ment végbe. Egy zsidó őrszem azonban felfedezte őket, s fellármázta hitsorsosait, akik a közeli őrházban tartózkodtak. Alig négy vagy öt isauriai ért fel, amikor a zsidók máris elvágták a kötelet, a fennlevőket pedig lehajították az oromzatról. Valamennyien halálra zúzták magukat. Ugyanilyen balszerencsével járt a szárazföld felőli kísérlet. Az esti szürkületben sikerült Belizárnak egy hosszú, vastag kötelet áthúzatnia az egyik kiugró tornyocskán. Kilőtt egy nyilat, keresztül a kiszögellésen. A nyílvesszőhöz selyemfonal, a fonalhoz hosszú zsinór, a zsinórhoz pedig kötélvég volt erősítve. A nyílvessző átrepült a kiugró tornyocska felett, vitte magával a selyemfonalat, zsinórt és kötelet; amikor lehullt, a kötelet teljesen áthúzták, s két végét egymáshoz kötözték. A katonák kettesével, egymást egyensúlyozva kezdtek kúszni a kötélen. Az őrök azonban ez alkalommal is éberek voltak, elvágták a kötelet, és katonáink halálra zúzták magukat. Belizár megpróbálta az egyik kaput felgyújtani oly módon, hogy gyantával és olajjal telt hordókat hordott össze előtte, de a kapu két oldalán erős torony állott, ahonnan az őrség kövekkel és dárdákkal elkergette katonáinkat; sok halottunk maradt ott a kapuk előtt. Amikor az ostrom már tizennyolc napja tartott, háziezredének egyik volt isauriai közlegénye, aki most az isauriai gyalogságnál tiszti rangban szolgált, egy katona kíséretében Belizárhoz jött, és megkérdezte tőle:
– Uram, mennyit ér meg neked Nápoly?
Belizár mosolyogva felelte:
– Ha most az ölembe hullna, úgyhogy még a tél beállttá előtt Róma ellen vonulhatnék, egymillió aranyat is megérne. Ha azonban tavaszig kellene vámom, akikor nem sokra mennék vele.
– Nos, adjál száz aranyat századom minden közlegényének, ötszázat minden tisztemnek, ezret nekem és kétezret ennek a közkatonának, aki megtalálta azt a gyenge pontot, amelyet keresel.
– Megduplázom az összeget – kiáltotta Belizár –, de csak akkor, fizetek, ha a város kulcsai a kezemben vannak.
– Rendben van – szólt az isauriai tiszt, s magához intette a közkatonát, hogy beszéljen.
A közkatona, durva, torzonborz fickó, elmesélte Belizárnak a történetét. Eszébe jutott – mondotta –, hogy bebújjon a kiszáradt vízvezetéki csatornába, azon a helyen, ahol a várostól körülbelül egy mérföldnyire elvágták. A város felé akart benne kúszni, hogy megtudja, van-e rács vagy valamilyen más akadály a város felőli végén. Könnyen haladt előre, csaknem teljesen kiegyenesedve lépegethetett. Útközben gyakran látott szellőzőnyílásokat, melyek a téglaboltozatba vannak vágva. Végre elért egy helyre, ahol az alagút lyukká szűkül egy sziklában; ott legfeljebb egy fiúcska mászhat át, de nem egy teljes fegyverzetet viselő katona. A szikla azonban nem gránitszikla, hanem valami puha, vulkanikus kőzet, amelyet egyszerű csákánnyal könnyen ki lehetne vájni. A lyukon keresztül – néhány lábnyira, de már a másik oldalon – felülről világosság szűrődött be, mintha a vízvezeték azon a ponton nem volna befedve. Észrevett néhány lehullott olajfalevelet, egy rongyos zsebkendőt és néhány használhatatlan, ócska edényt. Visszafordult, s másnap a vízvezeték mellett haladva figyelte, nem lát-e valahol a városon kívül olyan olajfát, melynek lombja a vízvezeték fölé hajlik, de ilyet sehol sem fedezett fel. Ebből arra következhetett, hogy a szikla valahol a városon belül van.
Belizár a közkatona századából húsz isauriait beavatott a titokba, de senki mást. Csákányokat, kalapácsokat, vésőket és kosarakat adott nekik, hogy hozzálássanak a nyílás kitágításához. Először persze maga is megnézte a helyet, s figyelmeztette őket, hogy a lehető legnagyobb csendben dolgozzanak. Délben jelentették, hogy a nyílást kibővítették; most már egy teljes páncélzatú katona is át tud bújni, és azon túl a vízvezetéki csatorna fala három embermagasságnyi. Ugyanazon a helyen a téglaboltozat egy része leomlott: egy olajfa gyökerei áttörték a téglázatot, úgyhogy normális időben a vízvezeték vizéből táplálkoztak. A fa maga a vízvezetéken kívül áll, s egyik ága éppen eltakarja a boltozatban támadt nyílást. A katonák magukkal hozták a rongyos zsebkendőt, és néhány olajbogyót is felszedtek. Belizár megvizsgálta a leleteket, s így szólt:
– A zsebkendőt nemrég mosták ki, és a szél a szárítókötélről fújta le. Az olajbogyók nem vad olajfáról valók. Ez a fa minden bizonnyal valami öregasszony udvarában áll.
S ekkor újabb figyelmeztetési: küldött a nápolyi véneknek:
– Ha nem adjátok át városotokat ma éjjel, holnapra elvesztitek, mert be tudom venni. A becsületemre esküszöm, hogy így van, s a becsületszavamat nem adom haszontalanul akármire. Személyes sértésnek veszem, ha nem hisztek nekem. Viszont ha rohammal vesszük be az erődítményeket, nem ígérhetem, hogy nem lesz semmi erőszak.
De nem hitték neki.
Aznap éjszaka hatszáz páncélost küldött a vízvezetéki csatornába. Az emberek nagyon vonakodva tettek eleget a parancsnak, mondván, hogy ők katonák, nem pedig csatornapatkányok. Úrnőm fia, Photius magának kérte a megtiszteltetést, hogy vezethesse őket, de Belizár nem volt hajlandó ilyen felelős vállalkozást egy fiúra bízni. Azt azonban megengedte neki, hogy mögöttük haladjon, és ő feleljen a jelentések megtételéért. Belizárnak eszébe jutott, hogy hatszáz páncélos meglehetősen nagy zajt csap, bármilyen elővigyázatosan botorkál is a sötét csatornában, így hát gondoskodott róla, hogy ügyesen megrendezett színjátékkal másfelé terelje a védők figyelmét.
Vele volt régi ismerőse, Bessas, a thráciai gót, aki annak idején részt vett Modestus lakomáján. Az immáron ötvenéves veterán még mindig megőrizte erejét és bátorságát. Belizár néhány gót bajtársával együtt a vízvezetéki csatorna közelében a falak alá küldte, hogy saját anyanyelvükön beszélve kösse le az ellenséges őrszemek figyelmét. Tegyen úgy, mintha meg akarná őket vesztegetni, hogy adják fel a várost. Emberei pedig csapjanak nagy zajt, botladozzanak, csoszogjanak a kövek között a sötétben, s egyáltalában viselkedjenek olyan hangosan, mintha be volnának rúgva.
A csel sikerült. Sértegetések, kiáltozások, durva tréfálkozások hangzottak el az őrök felé és viszont; Bessas emberei gót balladákat gajdoltak, ő maga pedig harsány hangon adott kifejezést Justinianus császár iránti hűségének, mire a gót örök azt ordítozták vissza, hogy ők hívek maradnak Theudahad királyhoz. Közben a hatszáz ember áthaladt a csatornán anélkül, hogy meghallották volna őket. Lámpákat is vittek magukkal, hogy a sötétben bátrabban viselkedjenek.
Vezetőjük az az isauriai közkatona volt, aki eredetileg felfedezte az utat; nem viselt páncélt, sem fegyvert, csak egy tort vitt a kezében. Amikor elért arra a helyre, ahol a boltozat omladozott, egyik bajtársa vállára állva felmászott a csatorna falára. Megkapaszkodott egy kiálló téglában, feljebb mászott, és némi erőfeszítés után elérte a tetőt. Hosszú kötelet dobtak utána, azt az olajfa ágára erősítette, aztán egyik lábat átvetette a falon és körülnézett. Ahogyan Belizár előre megmondta egy ház udvara volt altatta. Sehol egy lélek. Leintett a csatornába mire négy páncélos, köztük egy tiszt, csatlakozott hozza s mindnyájan leereszkedtek az udvarba. Az isauriai azután belopózott a házba, amely rozzant volta ellenére is lakottnak látszott. Éjfél már elmúlt.
Ahogy bemászott az ablakon, orrát megcsapta a szegénység savanyú szaga. A konyhában találta magát; a holdfénynél egyetlen kupát és egyetlen tányért látott a nyomorúságos asztalon, nyilván a ház lakója hagyta ott vacsorája után. Kicsit várt, s akkor a szomszéd szobából erőtlen köhécselést és valami mormogást hallott, ahogyan az öregasszonyok szoktak imádkozni. Belépett, s felemelt tőrével megfenyegette a rémült vénasszonyt, mielőtt sikoltozni kezdhetett volna, de a következő pillanatban elővette kebléből a rongyos zsebkendőt, amelyet Belizárnak is megmutatott, és barátságos mosollyal visszaadta neki. Ugyancsak átnyújtott egy nagy darab sajtot; az öregasszony megszagolta, és mohón nekiesett. Most már a tiszt is bejött. Latinul megkérdezte, hol fekszik ez a ház, és kik a szomszédok. Az öregasszony megmagyarázta, ahogy tudta, és kijelentette, hogy szomszédai ugyanolyan szegény emberek, mint ő, nincs mit felni tőlük. A hatszáz ember jelt kapott, hogy másszon fel. Egyenként másztak fel, s a jókora udvarban gyülekeztek. Photius visszatért jelenteni Belizárnak, hogy ez ideig minden simán ment.
Belizár a csatorna közelében, egy kis citromfaerdőben előkészületben tartott egy osztagot ostromlétrákkal. Amint meghallotta a megbeszélt két kürtjelet, s a lámpák lóbálásából megállapította, hogy a körfal északi részének melyik pontján vannak az isauriaiak, odavitette a létrákat, és elrendelte a falak megostromlását. Constantinus, akire a létrák előkészítését bízták, alábecsülte a fal magasságát, s így a létrák körülbelül húsz lábbal rövidebbre sikerültek. Kettesével gyorsan összeszíjaztatta őket, így csak kis időt veszítettek. Az isauriaiak közben két tornyot s közöttük jókora darab falrészt elfoglaltak, így nem sok időbe tellett, míg kétezer ember megmászta a falat és csatlakozott hozzájuk. Nápolyt bevettnek lehetett tekinteni.
A zsidók voltak az egyedüliek, akik a védők közül igaz bátorsággal küzdöttek. Jól tudták, vajmi kevés reményük lehet a szabadságra, ha fogságba kerülnek, mert Justinianus gyűlölte a zsidó vallást, a zsidóságot pedig egészében felelőssé tette őseik bűnéért, hogy részük volt Jézus Krisztus megfeszítésében. De végül az ő ellenállásukat is megtörték. Néhány polgár kinyitotta a kaput, mire a sereg többi része is bezúdult.
Nápoly az éjszaka hátralevő részére a hadsereg szabad prédája volt. Sok vad erőszakosság is történt, de hát ezeket Belizár sem tudta megakadályozná. Különösen vadul viselkedett az a kétszáz pogány masszagéta hun, akik amellett döntöttek, hogy nem térnek vissza hazájukba, szívesebben szolgálnak tovább Belizár alatt. Ezek betörtek a templomokba, kirabolták a templomi kincstárakat, és az oltár előtt leöldösték a papokat – ez a szentségtörés nagyon bántotta Belizárt, különösein, mert a templomok ortodox hitűek voltak.
Reggel amnesztiát jelentett be, és véget vetett a fosztogatásnak. A katonáknak meg kellett elégedniük a pénzből, ékszerekből és ezüst étkészletekből álló zsákmányukkal, mert az elragadott nápolyi nőket és gyermekeket, akiket rabszolgáinak akartok megtartani, visszaadatta családjuknak. Azután ítéletet tartott, mint ahogy Karthago elfoglalása után is tette. Közölte a nyolcszáz gót hadifogollyal, hogy Konstantinápolyba küldi őket, ahol majd választhatnak: fizetés nélküli munkások akarnak-e lenni, vagy pedig a császár zsoldos katonái a perzsa határokon. A gótok biztosították, hogy a katonai szolgálatot fogják választani, mire Belizár megdicsérte őket.
Mialatt törvényt ült, egy itáliai futár érkezett meg, halálravált, fehér arccal, kimerülten, sárosan, s Belizár elé vezettette magát. Levelet vitt Theudahad királytól Honoriushoz, Róma város kormányzójához. A pecsétet nem törte fel, de biztosra vette, hogy rendkívül fontos és titkos ügynek kell lennie, mert jóval éjfél után álmából költötték fel és hat óra hosszat várakoztatták, míg a levél megíródott. Hűséges római létére gyűlölte az eretnek gótokat, élete veszélyeztetésével álöltözetben haladt végig a Via Appián, s most – úgymond – átadja a levelet a hódító Belizárnak, aki Ő Szent Felsége, Justinianus császár vicerégense, a császár pedig magának Istennek a vicerégense. Miközben Terracina városán haladt át hajnali szürkületkor, egy gót tiszt megállította és kikérdezte. A futár, attól tartva, hogy elfogják vagy feltartóztatják, hasba szúrta a gótot, és otthagyta meghalni az út közepén.
Belizár feltörte a pecsétet – s egyszerre harsogva elkezdett kacagni, de annyira, hogy azt hittük, megőrült. Végül visszanyerte komolyságát, és ünnepélyes hangon felolvasta a következő okiratot:
„Theudahad király a kitűnő Honoriusnak, az örök Város, Róma kormányzójának. Üdvözletem!
Sajnálattal vesszük tudomásul jelentésedből, hogy a Szent Úton álló rézelefántok (ezt az utat a régmúlt idők babonái miatt nevezték így) romladoznak.
Igazán sajnálatos, hogy míg ezek az elefántok – ha húsból és vérből valók – több mint ezer évig élnek, rézképmásuk pedig ily hamar elpusztul. Láss tehát hozzá, hogy rogyadozó lábaikat vaskampókkal megerősítsék, és megsüppedt hasukat tömör kőművesmunkával aládúcolják.
Ha az élő elefánt elterül a földön, ami gyakran megtörténik, amikor embereknek segédkezik a fák kidöntésében, segítség nélkül nem tud feltápászkodni. Ez azért van, mert az elefántnak nincsenek bokái; aminthogy a forró vidékeken is, ahol ezek az állatok élnek, gyakran tömegével látni őket halotti mozdulatlanságban feküdni, és addig feküsznek így, amíg emberek nem közelednek hozzájuk s fel nem segítik őket. Így ez a méreteit tekintve félelmetes teremtmény valójában a természettől meg annyit sem kapott, mint az aprócska hangya.
Hogy azonban az elefánt minden más állatot felülmúl értelem dolgában, bizonyítja az az imádat, amelyet Az iránt tanúsít, Akiről tudja, hogy a mindenség Hatalmas Ura. Ezenkívül a jó hercegeknek megadja a tiszteletet, de a tirannusoktól megtagadja.
Ez a vadállat az ormányát, vagyis az orral ellátott kezét használja, amelyet igen rövid nyaltáért kárpótlásképpen kapott a természettői, hogy hasznára lehessen urának. Elfogadja azokat az ajándékokat, amelyekből nagy előnye származik. Mindig elővigyázatosan lépked, emlékezve szerencsétlen zuhanására a vadász vermébe, aminek következtében fogságba került. Ura parancsára erősen kilehel, s lehelete állítólag gyógyítja az emberi fejfájást, különösen ha az állat rá is tüsszent.
Ha az elefánt vízhez érkezik, ormányával igen nagy mennyiséget felszív belőle, s parancsszóra zuhogva lövelli ki magából. Ha valaki megvetően bánik vele, a piszkos víznek olyan zuhatagával árasztja el, hogy azt hinné az ember, valami folyó öntött ki. Mert ez a vadállat csodálatosan jó emlékezőtehetségű, emlékezik az igazságtalanságra és a jó bánásmódra egyaránt. Szeme kicsi, de ünnepélyesen mozog. Megjelenésében van valami királyi méltóság, s míg minden tiszteletre méltó dolgot örömmel elismer, szemmel láthatóan megveti a durván sértő tréfákat. Bőrét mély csatornák szántják keresztül-kasul, mint amilyenek az elefantiázisnak nevezett külföldi betegségnek az áldozatain láthatók. A perzsa királyok az elefántokat sebezhetetlen bőrük miatt használják a háborúban.
Igen kívánatos megőrizni ezeknek a teremtményeknek a képmását, hogy polgáraink hozzászokjanak a külföldi országok állatainak a látványához. Tehát ne engedd elpusztulni őket, minthogy Róma dicsőségéhez hozzájárul az is, hogy összegyűjtse mindazokat a műtárgyakat, amelyekkel ügyes kézműveseink megörökítették a gazdag természetnek a világ távoli részeiből származó alkotásait is.
Üdvözlégy!”
A küldönc valósággal elképedt dühében és szégyenében, hogy ilyen ostoba levelet hozott, de Belizár megnyugtatta, dicsérte bátorságát és hűségét. Öt font, vagyis háromszázhatvan darab arannyal megjutalmazta, és felvette saját vezérkarába futárnak. Belizár kijelentette, hogy a levél sokkal értékesebb, mint első olvasásra tűnik. Világos bizonyítékát adta ugyanis annak, hogy Theudahad király tudományos apróságokkal törődik ahelyett, hogy királysága megvédésére ügyelne.
– Most már aggodalom nélkül vonulhatok Róma ellen – jegyezte meg.
Ha ez a király marad a gót seregek parancsnoka, Belizár feladata igazán könnyű lett volna. Mert semmiféle hadi előkészületeket nem tett, csak nyugtatgatta nemeseit, hogy minden a legnagyobb rendben van: ha egy korcs kuvasz megugat egy farkasfalkát, akkor hamarosan felfalják. Theudahad szükségtelennek tartotta, hogy felmentő sereget küldjön Nápoly alá, mert – mint mondta – ez a város kétannyi ideig is kibírja az ostromot, mint Trója bírta a régi görögökkel szemben. Semmiféle ellenvetést nem vett figyelembe. „Először csak törje bele a fogát Belizár Nápolyba, azután majd megtölthetjük a száját sárral.”
De amikor megjött a hír Nápoly elestéről, nemeseinek türelme is betelt. Kijelentették, hogy Theudahad nyilván eladta a várost a császárnak; alattvalóinak elárulásával akart vagyont szerezni, hogy valahol kényelmesen élhessen a tudományoknak. Terracinától nem messze, Regillus tava mellett gyűlést tartottak; a királyt meg sem hívták, hanem pajzsukra emeltek egy Wittich nevű bátor tábornokot, és királlyá kiáltották ki. Ez az alacsony sorból származott vezérük néhány évvel azelőtt a Száva partjain nagy győzelmet aratott Theoderich számára a vad gepidák fölött. Annyira távol állt a tudománytői, hogy még a nevét is alig tudta leírni.
Theudahad király, aki éppen úton volt Tivoliból Rómába, hogy a közkönyvtárban utánanézzen valaminek, a történtek hallatára pillanatnyi időt sem vesztegetett, hanem lóhalálában vágtatott ravennai palotájába. Ravenna egész Itáliában a legbiztonságosabb menedékhelynek számított. Részben mocsarak vették körül – ezeken két jól védhető töltésűt vezetett át –, részben pedig a tenger, mely itt oly sekély, hogy a hajók meg sem közelíthetik az erődítményeket. Wittich azonban üldözésére küldött valakit, akit a bosszú gyorsabban hajtott, mint Theudahadot a félelem. Ez a férfi ugyanis jegyben járt egy gyönyörű és gazdag lánnyal, és Theudahad rendelkezésére éppen nemrégiben bontották fel a jegyességet. Az ex-vőlegény most éjjel-nappal vágtatott, és végre kétszáz mérföldnyi lovaglás után közvetlen Ravenna előtt utolérte Theudahadot. Megragadta gallérjánál fogra, lerántotta a lováról, s úgy elvágta a torkát, mintha valami hízó vagy ürü lett volna.
Wittich király Belizárt megelőzve ért Rómába. Itt bejelentette királlyá választását, és összehívta a gótok nagytanácsát. A nagytanácson kiderült, hogy a gótok szénája rosszul áll. Véderejük nagy része szétszóródott egész Itáliában, állandó hadseregük legnagyobb része pedig északnyugat felé átkelt az Alpokon, hogy megvédje a Rhone-on inneni gót birtokokat a frankok ellen, akiket Justinianus felbérelt a megtámadásukra. Egy másik hadseregük Dalmáciában állt, Spalato előtt. Amikor Wittich összeszámolta haderejét, kiderült, hogy mindössze húszezer kiképzett katona állhat azonnal rendelkezésére. Az a tény, hogy csak kétszer annyi embere van, mint Belizárnak, bizony sem töltötte el nagy győzelmi reményekkel.
Úgy döntött tehát, hogy helyőrséget hagy Rómában, mely elég erős lesz ahhoz, hogy az ostrom ellen védekezzék, ő maga pedig békét köt a frankokkal, haderejét Ravennánál rendbe szedi, és néhány hét múlva óriási túlerővel a tengerbe kergeti seregeinket. A római szenátus hűséget fogadott Wittich királynak, amit ő azzal is biztosított, hogy előkelő római túszokat szedett. Silverius pápa, akit Theudahad Konstantinápollyal való titkos levelezéssel gyanúsított, szintén ünnepélyes esküvel kötelezte magát le Wittich mellett. Wittich ezután Ravennába vonult, ott feleségül vette Matasonthát, Amalasontha egyetlen lányát (bár az nagyon nem szívesen ment hozzá), és így bekerült Theoderich családjába. Ravennából barátságos üzenetet küldött Justinianusnak, kérve, hogy vonja vissza seregeit, hiszen Amalasontha halálát már megbosszulták Theudahad halálával.
Justinianus ügyet sem vetett az üzenetre, bízva benne, hogy rövidesen egész Itália a kezébe kerül. Ami a frankokat illeti, Wittich békét kötött velük, százötvenezer aranyat fizetett érte – egyébként ugyanezt az összeget már Theudahad is megígérte –, s átengedte nekik az Alpesek és a Rhone közötti gót területeket azzal a feltétellel, hogy csapatokat küldenek segítségére Belizár ellen. A frankok azonban látszatra tovább is jó viszonyban akartak maradni velünk, ezért kijelentették Wittichnek, hogy frank csapatokra ne számítson. Ellenben megígérték, hogy kellő időben elküldik hozzá azoknak a szövetségeseiknek a hadait, akik elismerték a frank fennhatóságot.
Ezután a Capuán keresztül vezető Latin Úton Rómába vonultunk. Az út a tengerparttal párhuzamosan, attól harminc mérföldnyire fut. A rövidebb Via Appia ugyanis Terracinánál és több más helyen igen könnyen védhető, Belizár pedig nem engedhette meg magának sem a késedelmet, sem azt, hogy további veszteséget szenvedjen emberekben. A bennszülött lakosság mindenütt örömmel üdvözölte jöttünket, különösen a papok. A katonák szigorú parancsot kaptak, hogy ha élelmiszerre van szükségük, fizessék meg a lakosságnak, és viselkedjenek udvariasan. Számunkra, szolgák számára az ősi és az új Itália látványa igen érdekes volt. Úrnőnket azonban semmi sem érdekelte, és rossz kedve bennünket is lehangolt. Végre levél érkezett Theodosiustól, aki csakugyan szerzetes lett Ephesusban, pontosan úgy, ahogyan Belizár meghagyta neki. A levélben szeretetét és háláját hangoztatta Belizár iránt, de kimentette magát azért, hogy még nem jöhet. „Nem jöhetek, drága jó keresztszüleim, amíg fiatok, Photius veletek van. Hiszen közöltétek velem, hogy Macedóniát megbüntettétek, és én félek szeretője bosszújától. Nem vádolom azzal, hogy ő bírta rá Macedóniát az én megrágalmazásomra, de jól tudjátok, hogy már azelőtt is gyűlölt engem. Mert Te, drága keresztanyám, Antonina, sok ajándékot adtál, és ezeket fiad úgy tekintette, mint az örökségéből ellopott holmikat.”
Belizár ki akarta ragadni úrnőmet búskomorságából, és ugyanakkor nagylelkűen jóvá akarta tenni, hogy gyanakodott Theodosiusra. Ezért Photiust visszaküldte Konstantinápolyba. Azt a megbízást adta neki, hogy vigye el Justinianusnak a meghódított Nápoly kulcsait, a gót hadifoglyokat és azt a levelet, amelyben azonnali utánpótlást kér. Mindezek után Belizár megírta Theodosiusnak, hogy most már nyugodtan visszatérhet.
A római gót helyőrséget meglepte váratlan megérkezésünk. A Via Appián felállított előőrsök még mindig Nápolyban hittek bennünket. Belizár neve újra bebizonyította értékét. Róma népe meg volt győződve, hogy a város el fog esni, és mindenképpen el akarta kerülni a nápolyiak sorsát. Silverius pápa megszegte Wittichnek tett esküjét azzal a kifogással, hogy kényszer alatt történt és különben is eretneknek esküdött. Levelet írt Belizárnak, kérve, hogy minden aggodalom nélkül vonuljon csak be, mert ő nagyon hamar rá fogja beszélni a gót helyőrséget Róma elhagyására. Ahogy az Albanus-hegy hosszú peremén végigvonultunk és a Porta Asinarián beléptünk a városba, a gót helyőrség a Porta Flaminián kivonult észak felé. Egyedül a parancsnokuk nem volt hajlandó elhagyni őrhelyét. Belizár elfogta és elküldte Konstantinápolyba Róma kulcsaival együtt.
Bevallom, Róma látványa csalódást okozott nekem. Valóban tiszteletre méltó és roppant nagy város, sok figyelemre méltó épülettel, amelyek közül a legnagyobbak valóban túlszárnyalnak mindent, amit Konstantinápoly e téren fel tud mutatni. De véleményem szerint három szempontból még Karthagónak is alatta marad: hanyatlóban van gazdagsága és csökkenőben népessége; nem fekszik a tengerparton; éghajlata egészségtelen.
A római szenátus és a papság melegen üdvözölt bennünket és sürgetett, hogy vonuljunk Ravenna ellen, s pusztítsuk el a trónbitorló Wittichet, mielőtt még ideje lenne seregeit összeszedni. De nagyon lehangolódtak, amikor Belizár kijelentette, hogy szívesebben marad egy ideig a városban és élvezi a vendégszeretetét. S különösen akkor estek kétségbe, amikor Belizár hozzáfogott a város védőműveinek a kijavításához, amelyek valóban siralmas állapotban voltak. Silverius pápa titokban felkereste úrnőmet, s jelenlétemben így szólt hozzá:
– Legerényesebb és legkitűnőbb leányom, talán te rá tudod beszélni férjedet, a győzelmes Belizárt, hogy hagyjon fel oktalan tervével. Úgy látom, itt akar maradni és kiállni egy ostromot a mi szent Rómánkban, amely (noha bőségesen bírja Isten áldását) a világ legkevésbé védhető városa, és történelmének ezerkétszáz esztendeje alatt sohasem állt ellen sikeresen egy hosszú ostromnak. Falai, mint láthatjátok, tizenkét mérföld hosszúságban nyúlnak el, és lapályos területen emelkednek ki. Nincs elég eleiem a város sok százezer lakosa számára, a tenger felől nehezen lehet élelmezni – nem úgy, mint például Nápolyt. Haderőtök is csekély számú, miért nem tértek hát vissza Nápolyba és hagynátok bennünket, rómaiakat, békében élni?
– Krisztus választottja, legszentebb és legkitűnőbb Silverius – felelte úrnőm, Antonina –, helyesen tennéd, ha gondolataidat inkább az égi városra irányítanád, ennek a földi városnak a dolgát bízd csak férjemre meg énrám. És engedje meg Szentséged, hogy figyelmeztessem: saját, jól felfogott érdekében ne avatkozzék a mi dolgainkba.
Silverius pápa sértődötten elment, még szokásos áldását sem ajánlotta fel úrnőmnek, ami, mint elképzelhetik, nem valami nagyon bántotta őt. Ellenségeskedés kezdődött közöttük, s a pápa nagyon bánta, hogy szívesen fogadta kis seregünket. Biztosra vette, hogy le fognak bennünket győzni, őt pedig esküszegése miatt Wittich leteszi a pápaságról.
Miután Belizár Constantinust és Bessast kisebb haderővel kiküldte, hogy Tusciát a maga oldalára hódítsa, maradék csapataival rögtön megkezdte az ősi Róma sáncainak megerősítését, megtisztította és kimélyítette az eltömődött sáncárkokat, s nagyjából kijavította a kapukat. Theoderich uralmának eleje óta senki sem törődött a védősáncokkal. A bástyák a szokásos széles földteraszból állottak, mindenütt két, lőrésekkel ellátott fal között, amelyen bizonyos távolságokban őrtornyok álltak. Belizár most úgy javította ki az erődítményt, hogy mindenhova egy-egy védőszárnyat épített a baloldalon, úgy, hogy ha a madarak vagy az angyalok az égből lenéztek, ezt látták: ΓΓΓΓΓ, vagyis a nagy gamma betűt sokszor egymás után leírva. A város minden rendelkezésére álló kőművesét és napszámosát befogta ebbe a munkába, mint ahogy Karthagóban is tette. A római magtárakat megtöltötte a Szicíliából hozott gabonával, és száz mérföldnyi körzetben minden gabonát kisajátított, de megfizette érte a rendes árat.
December 10-én vonultunk be Rómába, és három hónapba tellett, míg Wittich király a seregével megindult ellenünk. Ekkorra azonban már igen erős lett a hadserege, melyet Itália minden részéről és az Alpesek túlsó oldaláról szedett össze. A sereg túlnyomó többségét nehéz lovasság alkotta. Tuscia annak idején a mi oldalunkra állt, de Belizár most visszahívta onnan valamennyi helyőrségét, mindössze ezer embert hagyott hátra Perugia, Narni és Spoleto védelmére. A flottáról átvezényelt tengerészekkel együtt tízezer embere volt argótok százötvenezer főnyi seregével szemben. Ilyen körülmények között kezdődött meg Róma ostroma.
Wittich dél felé lovagolt seregével, amely a Via Flaminián száz mérföldnyi hosszúságban vonult mögötte, pedig az egyes hadosztályok között alig volt valami térköz. Nem messze Rómától találkozott egy pappal, aki a városból gyaloghintón utazott északi püspöksége elfoglalására. Wittich megkérdezte:
– Mi újság, atyám? Belizár még mindig Rómában van? Mit gondolsz, elcsíphetjük őt, mielőtt visszavonul Nápolyba?
A pap éles elméjű ember volt, s így válaszolt:
– Nem kell sietned, Wittich király. Antonina úrhölgy, Belizár felesége most üvegezteti újra az ablakokat a palotában ahol lakni akar, új pántokat rakat az ajtókra, bútort és képeket vásárol, rózsafákat ültet a kertbe, és az északi oldalon új verandát építtet. Belizár körülbelül ugyanezt teszi a városi erődítménnyel. Ha majd odaérsz a Tiberishez, újfajta „északi verandát” találsz amelyet már ő épített a Mulvius-hídnál.
A Tiberis sok hídja közül a mulviusi az egyetlen, amely nem része a város erődítményének, minthogy két mérföldnyire fekszik északra. Belizár itt két erős kőtornyot emeltetett, százötven lovast rendelt ki helyőrségül, s ellátta az őrséget hajítógépekkel, meg úgynevezett skorpiókkal, hogy elsüllyesszenek minden hajót, amellyel át akarnának kelni a folyón, hogy őket hátulról megtámadhassák. A híd megerősítését arra szánta, hogy késleltesse Wittich előrehaladását, arra kényszerítve őt, hogy vagy hosszú kerülőutat tegyen, vagy pedig tízes-húszas csoportokban küldje át katonáit hevenyészett kompokon; a nagyobb bárkákat és csónakokat ugyanis Belizár elszállította onnan. Bármelyik megoldást választja is Wittich, hadserege oly nagy, hogy Belizár körülbelül húsz napot nyer a város megerősítésének befejezésére, és a húsz nap alatt a Konstantinápolyból várt utánpótlás is megérkezhet. Talán arra is képes lesz, hogy az ellenség átkelését egy másik pontnál is késleltesse.
A Mulvius-híd helyőrsége azonban gyávának bizonyult. Ami kor közeledni látták a pompás lovakon ügető gótok százait, ezreit, tízezreit, s a tavaszi napfény csillogott sisakjukon, pajzsukon, lándzsáikon, homlokkötőjükön és páncéljukon, így szóltak egymáshoz: „Miért maradjunk itt és ölessük meg magunkat? Azért, hogy Belizárnak kedvében járjunk? Még ő maga sem szállna szembe ezzel az ezerszeres túlerővel.” A helyőrség thráciai gótjai most hirtelen ráeszméltek arra, hogy ez a jelentős sereg rokonaikból és hittestvéreikből áll, akikkel nekik az égvilágon semmi bajuk. Szürkületkor a helyőrség dezertált. A thráciai gótok átálltak Wittichhez, a többiek pedig szétszéledtek Campania felé, minthogy szégyelltek vagy féltek visszatérni Rómába.
Másnap reggel Belizár háziezredének ezer emberével kilovagolt a hídhoz, hogy hírt kapjon a gótokról, mert a híd helyőrségének parancsnok-tisztjétől nem kapta meg az aznapi hajnali jelentést. Balan nevű fehérfoltos harci ménén lovagolt, amelyet Theodora ajándékozott neki a darasi csata után. Körülbelül egy mérföldnyire lehetett a hídtól, s amikor vezérkarával egy kis erdőből előbukkant, váratlan és kellemetlen látvány tárult eléje: négy-öt gót század a folyónak már az innenső partján, egy széles, füves mezőn ügetett feléje egy tömegben. Pillanatnyi habozás nélkül rögtön rájuk támadt, visszakiáltva előcsapatának, hogy kövesse. Amikor a csapat utána zúdulva s vágtatás közben nyeregből nyilazva beérte őt, Belizár és vezérkara már javában aprította az ellenséget, ami tulajdonképpen a közönséges lovaskatonák kötelessége. Belizár még akkor sem vonult vissza, inkább még mélyebben benyomult az ellenség közé.
Az ellenség soraiban néhány szökevény thráciai gót is harcolt, akik felismerték Belizárt, és odakiáltották bajtársaiknak:
– Célozzátok meg a fehérfoltos lovat, és egy csapással véget vethettek a háborúnak!
„A fehérfoltos lovat!” – ez lett a gótok harci kiáltása. S ekkor olyan ádáz harc kezdődött, mely vadságban még a perzsák ellen vívott eufratesi csatát is felülmúlta. Belizár ezer embere óriási túlerő ellen küzdött, ráadásul pedig a gótok mindegyike maradandó hírnevet szeretett volna szerezni magának azzal, hogy megöli „a fehérfoltos ló görög gazdáját”. Azt hiszem, a világ kezdete óta nem láttak még ilyen elkeseredett küzdelmet. Belizár vezérkara elszántan harcolt mellette, sikeresen elhárította a lándzsadöféseket és a dárdavetéseket. Maga Belizár kardcsapásokat osztogatva, vagdalkozva és kivédve az ellenség csapásait, egyre mélyebben és mélyebben nyomult a gótok soraiba. Lova, Balan, is vele harcolt; úgy idomították, hogy a csatában felés patáival üsse-verje, fogaival harapja az ellenséget. A gót nyelvű harci kiáltás még mindig harsogott: „A fehérfoltos lovat!” „Öld meg a fehérfoltos ló görög gazdáját!” Belizár új kardért kiáltott, mert a kezében levő már teljesen kicsorbult. Egy Maxentius nevű haldokló lovász odaadta az övét. Belizár hamarosan ezt a kardot is eltörte a markolatánál, mire gyorsan egy harmadikat szereztek neki; egy halott gót nemes kezéből ragadták ki. Ez a kard aztán jól bírta a vagdalkozást, és még sok más ütközetben is szolgálta Belizárt. Három órai harc után s gótok megelégelték a dolgot, s elmenekültek, ezer halottat hagyva maguk mögött a mezőn (a támadást négyezren indították meg). Azt mondják, hogy Belizár jobbja legalább hatvan ellenséget terített le. A levágott karokból és nyakakból ráfröccsenő vér teljesen elborította a testét, de csodálatosképpen ő maga egyetlen karcolást sem szenvedett. Belizár harc közben nem mosolygott és nem tréfálkozott, mint legtöbb embere. Igen komoly dolognak tartotta az emberi élet kioltását, különösen ha keresztény hittestvére vérét kellett kiontania. Harci hőstetteivel soha nem is dicsekedett.
A sebesültek kisebb csoportokban visszalovagoltak Rómába. Az utolsó, aki megérkezett, Belizár halálhírét hozta. Ugyanis amikor Maxentius meghalt, a lovászt összetévesztették urával. Mi, a városban levők, valamennyien elveszettnek tartottuk magunkat, úrnőm, Antonina kivételével, aki nem akart hinni a hírnek, és igen nagy lelkierőről tett tanúbizonyságot. Ellenőrizte a falakon felállított őrszemeket, felülvizsgálta a kapuknál elhelyezett vár őrséget, hogy lelket öntsön az emberekbe és elejét vegye az árulásnak, aztán a Porta Flaminánál helyezkedett el.
Úrnőm népszerű volt a katonák körében – a bátorságot mindenütt megbecsülik. És ha köztük volt, nem finnyáskodott, maga is részt vett durva tréfálkozásukban, bőkezűen bánt a pénzével, jól megülte a lovat, és még a nyilazáshoz is értett.
Időközben Belizár üldözőbe vette a híd felé menekülő ellenséget, remélve, hogy át tudja őket űzni a folyó túlsó oldalára. Ily módon akarta felszabadítani azt a különítményt, amelyről azt hitte, hogy még mindig elszántan kitart a híd védelmére emelt tornyokban. De ekkor már egy nagy sereg gót gyalogos is átkelt a hídon. Egy pillanatra megnyitották soraikat, hogy a menekülő lovasságot beengedjék, aztán újra összezárultak, egy helyben megálltak, s csapatunkat nyílzáporral fogadták. Belizár megfordult csapatával, amely már erősen megfogyatkozott, s elfoglalt egy közeli dombot, ahonnan jól láthatta, hogy lobog-e még a császári lobogó a tornyokon. De az eltűnt onnan. Dübörögve vágtatott ekkor ellene tízezer gót lovas, és kivetette őt állásából. Embereinek még megvolt teljes nyílvessző-készletük, mivel eddig kézitusa folyt; azzal, hogy most lelövöldözték az ellenséges sereg élén lovaglókat, kedvező kimenetelű hátvédharcokat tudtak vívni, és biztosították visszavonulásukat egészen Rómáig.
Belizár szürkületkor érkezett a Porta Salinariához, s mögötte nyíllövés-távolságon valamivel túl az üldöző ellenség tömegei nyomakodtak utána.
Mint mondtam, úrnőm, Antonina a Porta Flaminiánál helyezkedett el, teljes mérföldnyire nyugatra a Porta Salinariától, ahol tengerészek álltak őrt. A tengerészek már hallottak Belizár halálhíréről, és nem tudták elhinni, hogy valóban ő követel bebocsátást. Cselt gyanítottak. Belizár átlovagolt az árkot átszelő hídon, és a kapuhoz érve bekiáltott:
– Nem ismeritek Belizárt? Nyissátok ki azonnal a kaput, vagy körüljövök a Flaminián és minden második embert megkorbácsoltatok.
Arca felismerhetetlenné vált a sok vértől és portól. De egyik-másik embere ismerte a hangját, és erősködött, hogy eresszék be. Mások viszont féltek, hogy akkor a gótok is beözönlenek. A kapu így zárva maradt, Belizár és testőrsége pedig a két torony közti részben szorult. A gótok csapatai zavartan megálltak a híd túlsó oldalán, és egymást biztatgatták, hogy csapjanak le rájuk. Ekkor Belizár, aki sohasem vesztette el a fejét, belevágta sarkantyúját Balan vékonyába, elkurjantotta harci kiáltását, és fáradt embereivel tüzes rohamot indított a hídon át. A növekvő sötétségben a gótok azt hitték, hogy friss ellenséges haderő özönlik ki a kapun, és a szélrózsa minden irányában szétfutottak.
A tengerészek ekkor végre kinyitották a kaput Belizár előtt, s alázatosan bocsánatot kértek tőle. Belizár meg is bocsátott nekik, és nemsokára karjaiban tartotta Antonináját, akitől tüstént a nap eseményei után érdeklődött.
Antonina beszámolt intézkedéseiről, amelyeket saját kezdeményezéséből tett a város védelmére. Amikor vaklárma keletkezett Belizár elestéről, megerősítette a falak őrségét, csákányokat osztott ki a közönséges római munkásoknak, és szolgálatba küldte őket kettesével-hármasával mindegyik őrtoronyba. Megadta az utasítást:
– A feladat egyszerű. Tartsátok nyitva a szemeteket. Ha láttok egy gótot felfelé mászni a falon, kiáltsátok el: „őrség, fegyverbe!”, és ugyanabban a pillanatban sújtsatok le rá csákányotokkal.
A még eddig nem foglalkoztatott iparosok közül is besoroztatta a kőműveseket, azután a kovácsokat a pörölyükkel, az ácsokat és a mészárosokat a bárdjaikkal, és a csónakosokat a kampós csáklyájukkal.
– Benneteket nem kell kitanítanom arra, miképpen használjátok fegyvereiteket – jegyezte meg. De valamennyien sisakot kaptak, hogy emlékeztessék őket katonavoltukra. Belizár helyeselte mindezeket az intézkedéseit.
Miután meghallgatta Antoninát, fáradtan és üres gyomorral, hiszen reggel óta egy harapást sem evett, körüljárta az erődítményeket, hogy meggyőződjék róla, minden rendben van-e, és minden ember a helyén áll-e? Rómának tizennégy főkapuja van és több mellékkapuja – éjfél volt, mire befejezte körútját. Jobb kéz felé, a nap járásának irányában indult el, de amikor a város keleti szélén a Porta Tiburtinához ért, utolérte Bessas egyik futára, aki a Porta Praenestinától futott utána, amelyet Belizár épp akkor hagyott el. Ijesztő hírt hozott. Bessas azt hallotta, hogy a gótok a város másik oldalán, a Janiculus-dombnál betörtek, és már a Capitolium felé közelednek.
A hír pánikot idézett elő a Porta Tiburtinát őrző isauriaiak között. De amikor Belizár részletesen kikérdezte a futárt, hamarosan kételkedni kezdett a történetben, különösen azért, mert Bessas egyetlen informátora a Szent Péter-székesegyház egyik papja volt. Azonnal felderítőket küldött ki, akik rövid időn belül visszatértek a jelentéssel, hogy gótokat sehol sem láttak. Belizár ekkor körrendeletben felszólította tisztjeit, hogy ne üljenek fel a híreszteléseknek, amelyeket a városon belül tartózkodó ellenséges elemek terjesztenek azért, hogy őket őrhelyükről elijesszék. Ha veszély lesz, majd ő maga fogja értesíteni őket, de addig álljanak keményen őrt, mindegyik bízzon abban, hogy bátor bajtársai az erődítmény más részein ugyanezt teszik. Megparancsolta, hogy végig a falak mentén tüzeket gyújtsanak, amiből a gótok láthatják, hogy Rómát jól őrzik, a polgárság pedig nyugodtan alhat.
Amikor körútja során a Salaria-kapuhoz ért, látta, hogy katonák és római polgárok csoportosulnak egy gót nemes körül, és figyelik beszédét. A gót jó latin nyelven beszélt a polgárokhoz (ezt a tengerészek nem értették), szemrehányást téve nekik hűtlenségükért, hogy beeresztettek a városukba egy konstantinápolyi görög hordát.
– Görögök! – kiáltotta megvetően. – Milyen megváltást vártok egy görög hordától? Hiszen ismeritek a görögöket, eleget láttátok azokat a páváskodó színészeket, a fajtalan pantomim-táncosokat meg azokat a tolvaj, gyáva tengerészeket.
Belizár mosolyogva fordult a tengerészekhez:
– Szeretném, ha értenétek latinul.
– Mit mond? – kérdezték a tengerészek.
– Gyalázkodik, különösen benneteket, tengerészeket sérteget, de némelyik vádja igaz.
Úrnőm nagy nehezen belediktált egy kis kenyeret és húst meg egy kupa bort. Miközben evett, öt vezető szenátor remegve hozzálépett:
– Holnap megadod magad, tábornok? – kérdezték. Belizár csak nevetett.
– Bánjatok megvetően a gótokkal, kitűnő barátaim, mert máris legyőztük őket.
A szenátorok csodálkozó pillantásokat váltottak egymással, Belizár meg folytatta:
– Nem tréfálok és nem is hetvenkedem, mert ma megtudtam, hogy ha a szokásos módon okosan viselkedünk, a győzelem a miénk.
– De kitűnő Belizár, hiszen a gyalogságuk nyilai elkergettek téged a Mulvius-hídtól, lovasságuk pedig hirtelen erővel üldözött egészen Rómáig.
Belizár asztalkendővel megtörölte száját, majd így szólít:
– Kitűnő patrícius társaim! Pontosan elmondtátok, mi történt, és éppen ezért állítom, hogy a gótokat máris legyőztük.
A szenátorok méltatlankodva morogtak egymásnak, hogy biztosan megőrült, pedig mindenki, aki csak egy kis józan ésszel rendelkezik, rögtön megérthette, hogy mire gondolt. A gót gyalogság megmutatta, hogy csak a védekezésben erős, lovasságuk pedig nem tudta utolérni és legázolni Belizárt és kíséretét, noha óriási számbeli fölényben voltak és pihent lovakon üldözték őket. Vajon miért? Mert a lovasok nem értenek a nyilazáshoz, s így kénytelenek voltak bizonyos távolságot betartani. Eszünkbe jutott Belizárnak egy másik, még Darasnál tett megjegyzése. „Ritka az olyan tábornok, aki kézben tud tartani negyvenezer embert, még ritkább az olyan, aki nyolcvanezerrel tud bánni.” Mi lesz hát akkor Wittichhel, aki majdnem kétszerannyi emberrel jött ellenünk?
Róma védelmének első éjszakája elmúlt, és hajnalban sem történt semmiféle támadás.

XV. fejezet
RÓMA VÉDELME

A gótoknak a város ellen irányuló első ténykedése hat megerősített tábor építése volt. Tökéletes táborokat építettek, árkokkal földsánccal és sánckerítéssel körülvéve. A hat tábor az egész északi falkörrel párhuzamosan épült, s egy-egy tábor távolsága a falaktól háromszáz lépés és egy mérföld között váltakozott. Ezután elvágták mind a tizennégy vízvezetékcsatornát, amely az elmúlt századok folyamán nagy távolból bőségesen ellátta a várost tiszta vízzel. Minthogy azonban a varosban több esővízmedence volt, és a nyugati fal a Tiberis folyó egy kis szakaszát is a védett területhez csatolta, nem maradtunk víz nélkül; csak a gazdagabb polgárok vették igen zokon, hogy kénytelenek esővizet inni és a folyóban fürödni, mert saját kényelmes fürdőiknek nem jutott külön víz. Belizár elővigyázatosan elrendelte, hogy a vízvezetéki csatornákat kőműveseik megfelelő helyeken zárják el. Ezenkívül félkör alakú védőfalakat épített, melyek belülről kerítették el a város kapuit, és mindegyiken csak egy kis, jól őrzött ajtót hagyott, hogy megakadályozza a polgárokat egy váratlan áruló megrohanásban és az ellenség beengedésében. A Porta Flaminiát az egyik gót tábor oly közelről fenyegette, hogy Belizár kénytelen volt az egész kaput teljesen befalaztatni. Az erődítmények egész hosszát igen gondosan átvizsgálta kívül és belül, hogy megtalálja esetleges gyenge pontjait. És különösen gondosan ellenőrizte, hova torkoljanak a varos szennyvízcsatornái, de kiderült, hogy valamennyi a víz alatt torkollik a Tiberisbe, s így senki sem hatolhat be rajtuk.
A legnagyobb kellemetlenséget, amelyet az első időben el kellett szenvednünk, a janiculusi domb gabonaőrlő malmainak leállása okozta. Ezeket a malmokat a Trajanus császár építette csatorna vize tartotta működésben. Minthogy a városban nem akadt fölösleges ló vagy szarvasmarha a malomkerekek forgatására, egyelőre kénytelenek voltunk rabszolgákkal végeztetni ezt a munkát. De Belizár hamarosan kieszelte, hogy újra vízi erő hajtsa a malmokat. Aurelianus hídja alatt két vastag kötelet húzatott át a folyón, megerősítette őket, hogy két nagy bárkát egy helyben tartsanak – szemben a folyó sodrával, egymástól két lábnyi távolságra. Mindegyik bárkán egy-egy gabonaőrlőt állított fel, s hozzákapcsolta őket a bárkák között felfüggesztett malomkerékhez, melyet a híd bolthajtása alól erősen tóduló víz sodra megfelelő sebességgel forgatott. Amikor látta, hogy ez a módszer sikeres, megerősítette a köteleket, és még negyven bárkát köttetett az eredeti párhoz, kettesével, köztük malomkerekekkel, hosszú sorban, a folyás irányában.
Ettől kezdve nem voltak őrlési nehézségeink, kivéve, amikor néhány nappal később a gótok szökevényeinktől értesültek a malmokról, és nagy fatörzseket úsztattak le a folyón: néhány fatörzs ugyanis beleütközve összetörte a malomkerekeket. Belizár ekkor vashálót akasztatott a hídra, ez felfogta a fatörzseket, a csónakosok partra húzták őket, és tüzelőnek felvágták a községi sütödék részére.
Róma polgárai számára mind ez ideig teljesen ismeretlenek voltak a háború veszélyei és megpróbáltatásai, de Belizár hamarosan tudtukra adta: ne gondolják, hogy tétlen nézők maradhatnak, mint valami színház közönsége. Ha nélkülözésekre kerül a sor, együtt kell szenvedniük a katonákkal. Hogy megfelelő tartaléka legyen harcoló katonákból, akiket azonnal be tud vetni az erődítmény bármely fenyegetett pontjára, további, még fel nem használt munkásokat sorozott be az őrszemek közé. Némelyiküket naponta gyakorlatoztatta a nyilazásban a Mars-mezőn, másokat meg lándzsásoknak képezett ki. De a besorozottak nem szívesen teljesítettek katonai szolgálatot; és bármennyire igyekeztek is tisztjeik meg őrmestereik, hogy jó katonát faragjanak belőlük, továbbra is csak rendetlen népség maradtak.
Bárhova ment Belizár a városban, mindkét nembeli és minden társadalmi osztálybeli római csak sötét tekintetet vetett rá. Haragudtak, hogy szembe mer szállni a gótokkal, mielőtt elegendő csapatokat kapott volna a császártól, és így kitette őket egy ostromnak, amely esetleg éhhalállal és mészárlással végződhet. Wittich királlyal közölték a szökevények, hogy a szenátus különösen felháborodott Belizár ellen, mire a király követeket küldött a városba, hogy kihasználja ezt az egyenetlenséget.
A gót követeket bekötött szemmel a szenátus épületébe vezették, és megengedték nekik, hogy Belizár és vezérkara jelenlétében szóljanak a szenátushoz. A követek megfeledkeztek az ilyen alkalmakkor szokásos udvariasságról, és durván beszéltek a fényűző patríciusokkal. Nyers szavakkal szemükre vetették, hogy hűtlenek lettek a gótok nemzeti véderejéhez, és „görög betolakodókat” engedtek be a városba, hogy az erődítményeket elfoglalják. Wittich megbízásából általános kegyelmet ajánlottak fel arra az esetre, ha Belizár azonnal elhagyja a várost. Még tíznapi előnyt is adnak neki, és csak aztán veszik üldözőbe. Hangsúlyozták, hogy ez igen nagylelkű ajánlat részükről, mert Belizár hadereje egyáltalán nem elégséges az ilyen roppant kiterjedésű falak megvédésére.
Belizár válaszában röviden kijelentette, hogy a római patríciusok nem voltak árulók, egyszerűen csak beengedték a városba patríciustársaikat, és azokat a császári erőket, amelyeknek ezek a nemesek törvényes parancsnokai.
– Gót uraim, jogomban áll e hűséges szenátus nevében válaszolnom, minthogy én is magas rangot viselek benne, de egyben felséges gazdám nevében is szólok. Azt felelem, hogy nem a gótok vagy más germánok építették eredetileg ezt a várost vagy ezeket a falakat – hiszen ti még megfelelően karban sem tartottátok! Ti vagytok tehát a betolakodók, és semmi jogcímetek nincs e város birtoklásához. Wittichet, a királyotokat őfelsége a császár még vazallusának sem ismerte el. Azt tanácsolom hát nektek, kitűnő gótok, távozzatok gyorsan, és használjátok fel ékesszólásotokat arra, hogy honfitársaitokat meggyőzzétek dőreségükről. Mert különben eljön az idő, figyelmeztetlek benneteket, amikor ők is, ti is boldogok lesztek, ha fejeteket akár a tüskebokorba vagy a bogáncs közé dughatjátok, hogy elkerüljétek lándzsáinkat. De addig is vegyétek tudomásul, hogy Rómát tőlünk csak az ostromlás mesterségbeli tudásával és kemény harccal lehet elvenni. Az ostromlás művészetében szerencsénkre a gótok nem otthonosak. Épp ezért haderőnk, bár pillanatnyilag kicsiny, mégis több mint elégséges azoknak a falaknak megvédésére, melyeket a mi őseink építettek, s amelyeket ti, gótok, minden küzdelem nélkül elhagytatok.
Wittich király kíváncsian kérdezte visszatérő követeitől, milyen fajta ember az a Belizár.
– Szakállas, oroszlánszerű férfi – mondták –, félelmet nem ismer, nem használ szükségtelen szavakat. Vonásaiban, bőrének színében és testalkatában hasonlít miránk (csak a haja fekete, a szeme pedig, amely éppolyan kék, mint a miénk, mélyen ül a fejében). Tekintete gyors, átható és barátságos, szívélyes viselkedése környezetének minden egyes tagjában őszinte és mélységes tiszteletet ébreszt. Láttuk Antoninát is, a feleségét, ugyanebből a fajtából való nőstényoroszlán, a haja vöröses. Wittich király, készülj fel, mert erős harc áll előttünk.
Két hétbe tellett, mire Wittich befejezte előkészületeit a támadásra. Amikor egy hajnalban Belizár a falakról látta, hogy milyen előkészületeket tesznek, nevetni kezdett. A polgárok persze ezen nagyon megbotránkoztak. Méltatlankodva kérdezgették egymást:
– Azon nevet, hogy meg fognak enni bennünket ezek az ariánus vadállatok?
Be kell vallanom, én sem nagyon értettem, min lehet itt nevetni, mert ahogy arrafelé néztem, körülbelül negyedmérföldnyire több félelmetes külsejű, kerekeken járó alkotmányt láttam, amelyeket ökrök húztak felénk, s a gót lándzsások tömegei kísértek. Toronyszerű építmények voltak, mindegyikben egy belső lépcső, amely az erkélyszerű tetőre vezetett. A torony látszólag egy magasságban volt a falainkkal. A gyalogság ezenkívül rengeteg hosszú ostromlétrát cipelt, mögöttük rőzsenyalábokkal és deszkákkal megrakott szekerek jöttek. Szándékuk nyilvánvaló volt: sáncárkaink egy részét rőzsével akarják kitölteni, a rőzsére deszkát rakni, a deszkákon áttolni a tornyokat, hogy aztán a falakat ostromlétrával elfoglalják. Láttam még négy kisebb, kereken járó alkalmatosságot, lóbőrrel bevonva, mindegyikből egy-egy vashegyű gerenda nyúlt ki. Ezekről felismertem, hogy faltörők. A köteleken lógó gerendát hátrahúzzák, az nagy lendülettel és nagy erővel nekiütődik a falnak, és ha ezt sokáig ismétlik, azt hiszem, nincs az a fal, amely ellen tudna állni.
A gótok a Porta Salaria ellen intézték az összpontosított támadást, mire Belizár tüstént a környező tornyokba vitte a „skorpiókat”, amelyek összesodort és megfeszített kenderkötelek hirtelen kioldásával hajítják a köveket, továbbá a „vadszamarakat”, melyek nagyobbfajta skorpiók; végül a nyilazó masinákat, melyek ugyanazon elv alapján működnek, mint az előbb említettek, s ujjnyi vastag nyílvesszőket lőnek ki sokkal nagyobb távolságra, mint bármilyen közönséges íj. Volt néhány „farkasunk” is; ezek a furcsa gépezetek kampójukkal elkapják a falat döngető faltörő kosokat, s oldalra húzzák őket, de akkora erővel, hogy az egész torony eldől.
Belizár csendesen odaszólt fegyverhordozójának, a masszahun Chorsomantisnak: – Hozd ide a vadászíjamat és két szarvasölő nyilat.
Ezekkel ugyanis jól tudott célba lőni. Egy gót nemes – mint később idekerült, Wittich király unokaöccse – ellenőrizte az ostromgépek felállítását. Aranyos páncélzatot és nagy vörös sisaktollat viselt. Azt hitte, hogy még nyíllövéstávolon kívül van, de a halál máris utolérte: a gondosan célzó Belizár szarvasölő nyila a torkába fúródott, úgyhogy holtan fordult le a lováról. A lőtávolság legalább kétszáz lépés volt, ha nem több. Minthogy a gótok nem ismerték Belizár kiváló céllövő tehetségét, megrémültek ettől a rossz előjeltől. Kötekedő, gúnyos éljenzés hangzott a falakról.
A gótok most kis szünetet tartottak, amíg a halottat elvitték. Egy másik nemes, az előbbi fivére vette át ekkor a parancsnokságot, de amikor intett a csapatnak, hogy folytassa a munkát. Belizár újra célzott, és mindenkinek bebizonyította, aki ebben kételkedett volna, hogy első találata nem volt puszta szerencse. A gót éppen kiáltott valamit, s Belizár nyila egyenesen a nyitott szájába repült, de oly erővel, hogy a horgas vége hátul jött ki a nyakán. Persze ez a gót is szörnyethalt, örömömben táncolni kezdtem, és ezt kiáltoztam Belizárnak:
– Remekül csináltad, uram, remekül! Most már engedd meg, hogy mi is lőhessünk!
Ugyanis nekem is, szolgatársaimnak is volt íjunk. Belizár így szólt:
– Várjátok, amíg a kürt meg nem adja a jelet. Aztán itt mindenki körülöttem az ökrökre célozzon.
A kürt felharsant, valamennyien felajzottuk íjunkat, és a nyílvesszők elröppentek. Több mint ezer gót rogyott össze és valamennyi ökör – szegény barmok. Félelmetes üvöltözés kezdődött. Ekkor, emlékszem, egy magas gyalogosra céloztam, aki éppen egy nyaláb rőzsével rohant előre. De eltévesztettem a célt, és nyilam egy ló farába fúródott. A ló felágaskodott, és levetette lovasát. Érre az eszméletlenül heverő gótot vettem célba. Harmadik lövésemmel eltaláltam, de nyilam lepattant a válláról. Minthogy továbbra is úgy feküdt ott, mintha halott lenne, újabb célpontot kerestem, de nem találtam, mert a gótok megdöbbenten visszavonultak, és lőtávolon kívül helyezkedtek el.
Most egy nagy gót sereg eltávolodott látókörünkből. Parancsot kaptak – erről akkor még nem tudtunk –, hogy támadják meg a vadállatok elhelyezésére szolgáló épületeket a Porta Praenestinánál, két mérföldnyire jobbra tőlünk. De minthogy negyvenezer ember továbbra is fenyegette a Porta Saladát, Belizár nem küldhetett innen máshova megerősítéseket.
Közben a folyón túli Aelius-kapu nagy veszélyben forgott. Itt Constantinus parancsnokolt. A falaktól egy kőhajításnyira, az Aelius-híd másik oldalán, amely a Szent Péter katedrálishoz vezet, áll Hadrianus császár márvány mauzóleuma. Nagy, négyszögletes épület, a teteje henger alakú dobhoz hasonlóan van kiképezve, s az egészet árkád veszi körül; a dobot legömbölyített kupola borítja. Ennek a csodálatos épületnek megalkotásakor nem használtak maltert, pusztán csak összeillesztették a nagy márványköveket. Az árkádok mentén hellyel-közzel lovasszobrok állnak, szintén fehér márványból. Azt hiszem, ezek Hadrianus tábornokainak a lovasszobrai. A mauzóleumot az erődítmény külső bástyájaként használták fel, mivel a híd a városi fal meghosszabbításában épült. Constantinus háromszáz embere őrködött itt hajító gépekkel, íjászokkal és egy kis osztag kalapácsos kováccsal.
Ezen a helyen a gótok parancsnoka tehetséges katonának bizonyult. Minthogy rájött, hogy a főfal egy részét, amelyet az Aelius-híd mindkét oldalán a folyó véd, csak gyenge erők tartják, félmérföldnyire felfelé, kedvező helyzetben támadásra készenlétben tartott számos csónakot. Ezt a lapos, homokos részt a falak tövében elég szilárdnak látta ahhoz, hogy az ostromlétrákat itt felállíthassak. Azt tervezte, hogy amint megkezdődött a mauzóleum megostromlása, csónakokon átküld egy létrás osztagot.
Ezt az ostromot tehetségesen intézte. Emberei, az ostromlétrákkal felszerelt nehéz gyalogság, az ő vezetésével a Szent Péter katedrálistól csaknem a mauzóleumig húzódó fedett, oszlopos folyosón nyomultak előre. Constantinus emberei hiába vigyázták őket éberen a szobrok árkádjában, nem tehettek semmit, amíg a gótok elő nem bukkantak a folyosókból. Ekkor erősen védekeztek, de kizárólag csak nyíllal és dárdával, mert a hajítógépekkel nem lehetett ilyen éles szögben lefelé tüzelni. Ezután nagy csapat gót íjász hatalmas pajzsok védelme mögött felállt a mauzóleum négy sarkánál, és igen kellemetlen kereszttüzet zúdított az árkádokra, nagy veszteséget okozva a védőknek. A helyzet veszélyessé vált. Constantinus jelzést kapott, hogy a folyó felől támadás várható, kénytelen volt tehát húsz emberével odasietni. Nem maradt tehetséges tiszt, aki átvehette volna tőle a parancsnokságot. Az ostromlétrákat valóban röviddel ezután nekitámasztották a mauzóleum falának, és a teljes páncélzattal ellátott gótok egymás nyomában hágtak fölfelé. A védők nyilai és dárdái nem sok kárt okoztak bennük. Róma most elveszett volna, ha a kovács-kalapácsosok egyik derék őrmesterének mentő ötlete nem támad. Kalapácsával letörte a mellette álló szobor egyik lábát. Szomszédja megragadta a hatalmas márvány darabot, és a létrára dobta. A legfelül kapaszkodó gót a roppant ütéstől elkábulva lezuhant, s magával rántotta az alatta mászók hosszú sorát. Ugyanez az őrmester letörte a szobor másik lábát is, az összedőlt műalkotás részeit eszeveszett gyorsasággal megfelelő darabokra törte, melyeket bajtársa szétosztott a katonáknak. Az antik hősök és paripák márványcsonkjai egymás után sodorták halálba a létrákon felfelé kapaszkodó gótokat. Üvöltve rohantak el a falak mellől, nyílzápor üldözte őket, a nyílt téren aztán hamarosan a katapultok hatósugarába kerültek. A hatalmas nyílvesszők vijjogó süvítése még csak gyorsabb menekvésre késztette őket, hiszen ezek a nyilak képesek voltak egy embert vagy egy fatörzset is teljesen átfúrni. Constantinus könnyen kivédte a folyó felőli támadást, így a gótok reményei nyugaton is romba dőltek éppúgy, mint kelet felé a Porta Tiburtinánál és északon a Porta Fiaminiánál. A falak mindkét helyen meredek lejtőn épültek, ami igen hátrányos a támadó félnek.
A Porta Salarianál a gótok fő hadereje még nem adta fel a támadást. De most már lőtávolon kívül maradtak, mert okultak egyik parancsnokuk sorsából. Ez a parancsnok egy fenyőfa ágára telepedett le közvetlenül a törzs mellett, s onnan nyilazott ránk. Az egyik hajítógépet úrnőm, Antonina kezelte, mert már megtanulta, miképpen kell célozni ezekkel a gépekkel. Két ember csavarta a forgattyút, amíg a parancsnok azt nem mondta, hogy „elég”. A parancsnok ezalatt célzott, segéde pedig elhelyezte a nyílvesszőt a szarv alakú tartó vájatában, és készenlétben állt, hogy adott jelre elröpítse a nyilat. Én voltam úrnőm segédje, míg a forgattyúnál két római kézműves állott. Úrnőm gondosan megcélozta a fáról lövöldöző gótot, és máris intett: „Rajta!” Lenyomtam a kioldó szerkezet karját, s a súlyos, hosszú nyílvessző kirepült. Szörnyű látványban volt részünk. A nyíl átütötte a gót mell- és hátvértjét, és testét odaszegezte a fatörzshöz, mint ahogy egy-egy varjút szokás odaszegezni a magtárajtóra a többi varjú elijesztésére.
Ezen a helyen úrnőm volt Belizár helyettes parancsnoka. Belizár ugyanis elsietett, hogy segítsen Bessasnak és embereinek a vadállatok istállójánál, a Porta Praenesina közvetlen közelében, ahol a gótok erősen támadtak. Az istálló-ketrecek egy nagy háromszögben helyezkedtek el, melyet egymáshoz derékszögben álló, a főfalhoz épített két gyenge külső fal alkotott. Régebben az oroszlánokat tartották itt, amelyeket a Colosseumban szerepeltettek a játékok alkalmával. A külső falakat nem védhettük, mert csekély magasságuk és elégtelen vastagságuk miatt nem lehetett rájuk mellvédet építeni. Wittich azt is tudta, hogy a két külső fallal bezárt főfal omladozik, és hamar engednie kell a faltörőkos súlyos ütéseinek. Gót gyalogosok átmásztak az árkon, hogy csákánnyal aláássák a külső falakat, amelyek közben valamennyire meg is védhetik őket a falak felől várható nyílzápor ellen. Ha a vadállatok istállóját elfoglalják, már remélhetik a győzelmet. Rőzsenyalábok, széles pallók, ostromtornyok és létrák készen állottak itt is, miként a Porta Salarianál. A közelben nagy sereg gót lándzsás várakozott.
A gótok az árkon túl szorgalmasan lendítgették csákányukat, és egy idő múlva a külső fal egy része nagy robajjal beomlott. A gótok beözönlőitek a vadállatok istállójába. Belizár parancsára két erős osztag isauriai tüstént leereszkedett létrán a külső falakra, innen ráugrottak a szűk helyen összetömörült gótokra, elzárták a vadállatistálló bejáratát, és aztán valóságos mészáros munkát végeztek. Az isauriaiak ugyanis rövid tengerészkardot viseltek, amely szűk helyen, közelharcnál, kitűnően használható, a gótok azonban csak két kézzel kezelhető széles kardjaikkal meg sem tudtak mozdulni; a széles, hosszú pallosnak tér kell, hogy hatásosan használhassák. Újabb sereg gót gyalogság rohant előre bajtársaik segítségére, de ekkor hirtelen kitárult a közeli Porta Praenestina, és kiözönlött rajta egy csoport vértes Belizár háziezredéből és néhány thráciai gót. Megtámadták a rendetlen összevisszaságban álldogáló barbár lándzsásokat, és sok veszteséget okozva visszakergették őket félmérföldnyire fekvő táborukba. Ekkor a vértesek megfordultak, felgyújtották az ostromtornyokat, létrákat és a többi ostromgépeket – magasra csapkodtak a lángok –, ők pedig biztonságban visszalovagoltak. Úrnőm parancsára ugyancsak váratlan és nem kevésbé sikeres kirohanás lepte meg a gótokat a Porta Salarianál is. A gótok itt is elmenekültek, s a mieink itt is felégették az ostromgépeket. Ezután embereink kisiettek, hogy levetkőztessék a halottakat. Úrnőm engedélyével én is kimentem velük, és megtaláltam azt a harcost, akit megöltem: a nyakát törte. Elvettem arany nyakláncát és arany markolatú tőrét, így játszott hőst egy eunuch házirabszolga.
Késő délutánra a támadás mindenütt kudarcba fulladt, A gótok tömött sorai oly könnyű céltáblául kínálkoztak, hogy a világ legrosszabb íjászai is nagy pusztást vittek volna véghez. Nekünk pedig sok kitűnő íjászunk volt, s nyílvesszőkben sem szenvedtünk hiányt. Becslésünk szerint az ellenség ezen a napon több mint húszezer embert veszített halottakban és súlyos sebesültekben. A gótok komoran vonultak vissza táboraikba, és egész éjjel hallhattuk zsoltáréneklésüket és siránkozásukat, miközben halottaikat temették. Másnap reggel újra felkészülten vártuk támadásukat, de sem aznap, sem a rákövetkező napokon egyetlen ponton sem támadtak.
Belizár újra írt Justinianusnak: kifejtette, hogy harmincezer főnyi utánpótlásra van szüksége, és sürgette a császárt, hogy legalább tízezer embert azonnal indítson útnak. Mielőtt a levél Konstantinápolyba ért volna, hírt kaptunk, hogy az utánpótlás már útban van. De mint kiderült, az utánpótlás mindössze kétezer főből állt: és a rossz idő ezeket is arra kényszerítette, hogy Görögországban átteleljenek, mert nem tudtak átkelni az Adrián. Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez a kétezer ember csupán előőrse lenne egy megfelelő számú seregnek. Belizár ezek után tisztában volt azzal, hogy még legalább három-négy hónapig itt kell rostokolnia Róma ostromlott falai között. Eleséget még mindig hoztak éjjelenként a városba a déli kapukon, de nem olyan mennyiségben, hogy hatszázezer embert hosszabb ideig tudtak volna élelmezni. Ezért Belizár elrendelte a város gyors kiürítését. Asszonyoknak, gyermekeknek, éltesebb korúaknak és általában a polgári személyeknek útnak kellett indulniuk Nápoly felé, kivéve a papokat és a szenátorokat.
Szürkület és hajnal között a gótok megerősített táboraikban tartózkodtak: ez volt a mórok harci ideje. A mórokat Belizár felmentette a rendes szolgálat alól, de éjszakánként portyázásra küldte őket. Hármasával-négyesével lovagoltak ki a városból földszínű öltözékükben, valamilyen ligetben vagy berekben kipányvázták lovaikat, aztán elrejtőztek az útmenti árkokban vagy bokrok mögött. Innen ugrottak rá az egyes ellenséges katonákra, elvágták torkukat, kirabolták őket, majd lóra kaptak és elvágtattak. Néha, amikor több csoport együtt dolgozott, meglehetősen nagy gót osztagokat is megsemmisítettek. Különösen kedvelt leshelyük volt a gótok tábori latrináinak környéke. A tábori latrinákat az árkokon túl ásták, s így itt könnyen el tudták fogni a katonákat, kikre éjjel rájött a szükség. Ugyancsak gyakran látogatták a mórok a gót lóistállók környékét és a legeltetési helyeket is. Mint említettem, a gótok a móroktól való félelmükben egész éjszaka nem merték elhagyni táboraikat, így a kiürített polgári lakosság hosszú sorokban éjszakáról éjszakára bántatlanul vonulhatott ki a városból. Az út mentén, amerre vonultak, sehol nem ütköztek gót táborba.
Az első csoportot Róma kikötőjébe küldték, ahol flottánk tartózkodott. Itt hajóra szálltak, mely Nápolyba vitte őket. A többieknek azonban az egész utat gyalog kellett megtenniük, nagy batyukat cipelve, vagy háztartási cikkekkel megrakott kézikocsikat tolva, ötvenezer, sőt több főnyi csoportok hagyták el éjszakánként a várost, végigbotladozva a Via Appián. Siralmas látvány volt távozásukat figyelni, amint ez a szegény népség könnyező szemmel áthaladt a Porta Appián. Sírtak a visszamaradottak is. De a menekülők legalább jó úton mehettek. A lávából épült Via Appia olyan kemény és töretlen volt mint új korában, pedig évszázadokkal azelőtt, még a köztársasági időkben építették. Belizár ezenkívül mindegyik csoport mellé lovasságot adott kísérőül az utazás első szakaszára, és mindenkit ellátott annyi élelemmel, hogy kitartson Nápolyig.
Miután az első csoport elvitorlázott Róma kikötőjéből, amely tizennyolc mérföldnyire van a várostól, Wittich király elfoglalta a kikötői erődítményeket. Annyi emberünk nem volt, hogy oda is őrség állíthattunk volna, a matrózok még nem harcosok. Ettől kezdve az élelmiszerszállítmányok bárkákon jutottak a városba, a bárkákat ökrök vontatták fel a folyón, így hát el voltunk vágva a tengertől, és flottánk visszavonult Nápolyba. Ez áprilisban történt. Májusban valamennyien fél adag gabonát kaptunk. Júniusban egy Márton nevű tábornok vezetése alatt megérkezett Görögországból az utánpótlás: ezerhatszáz pogány szláv és bulgáriai hun.
Ezek a szlávok, akiknek igen meglepően európai külsejük van ahhoz képest, hogy milyen vad fajtából valók, nemrég jelentek meg roppant haderővel a Duna partjain, és kiverték a gepidákat. Lovas íjászok és remek harcosok, ha jól táplálják, jól fizetik őket, és ha tehetséges a vezérük. Szavatartó férfiak, de nagyon piszkosak. Justinianus sisakkal és páncélzattal látta el őket. Különben csak bőrzekét és hosszú nadrágot viselnek. A császár ezenkívül nagy összeget fizetett törzsük papjainak. A szlávok ugyanis mindent közösen birtokolnak, s papjaik, akiknek vezetése alatt imádják a „Villámló Istent”, egyben a kincstárosaik is. Amikor ezek a szlávok megtudták, hogy Belizár az ő fajtájukból való, sőt egy kicsit tud is a nyelvükön, igen megszerették. A hunok is (akikről már írtam előzőleg) egyszerre igen nagy rokonszenvet éreztek Belizár iránt, amikor megtudták, hogy a vezér háziezredében néhány hun harcos igen nagy becsben áll.
Belizár most elhatározta, hogy támadást intéz a gótok ellen, noha ezerhatszáz ember nem tízezer. Nem akarta, hogy az újonnan érkezettek raboknak érezzék magukat a város falai mögött. Amint elhelyezte és kioktatta őket, valóságos szemléltető bemutatót rendezett nekik. Fényes nappal a Porta Salarian kiküldte háziezrede kétszáz vértesét egy Trajanus nevű illír csapatparancsnok alatt, akit csodálatosan hidegvérű és nyugodt fickónak ismertek. Az emberek a kapott utasításokhoz híven, a falakról jól látható egyik kis dombra lovagoltak, és ott kör alakú formációban felállottak. A legközelebbi táborból persze tüstént előrohantak a gótok, s fegyvereiket felkapkodva, gyorsan lóra pattantak, alig várva, hogy máris támadhassanak. Trajanus emberei erre előkapták íjaikat; annyi idő alatt, amíg egy keresztény lassan elmondja a Miatyánkot, négyezer nyilat lőttek ki a gótok rendezetlen soraira, és megöltek vagy megsebesítettek nyolcszáz lovast. Amikor aztán a gót gyalogság is közeledett feléjük, Trajanus emberei elvágtattak, de közben a nyeregből hátra-hátra fordulva tovább nyilaztak. Újabb kétszáz góttal végeztek, mielőtt visszavonultak volna a kapuk védelmébe, ahová a katapulták miatt a gótok már nem mertek utánuk nyomulni. Egyetlen ember veszteségük nem volt. Mi volt a siker titka? Az, hogy a gót lovasok csak lándzsát és kardot viseltek, íjász gyalogságuk meg nem hordott testi páncélzatot, s egy lépést sem tett a páncélos lándzsások védelme nélkül, ezek pedig csak igen lassan tudtak gyalogolni. Igazán nem csoda, hogy Trajanus emberei oly könnyen elbántak velük. Pár nappal később újabb kétszáz vértes rohant ki, de most már száz szláv is velük tartott, hogy tanuljon. Ez a csapat is elfoglalt egy kis dombot, százával lőtte le a gótokat, aztán visszatért. Megint pár nappal később újabb vértes csapat és az ahhoz beosztott bulgáriai csapat intézett hasonló kirohanást. Ezekben a csetepatékban a gótok négyezer embert veszítettek. Wittich mégsem látta meg a kézenfekvő tanulságot, azt tudniillik, hogy csapatainak felszerelése rossz. Úgy vélte, hogy embereink kizárólag merészségüknek köszönhetik sikerüket. Elrendelte, hogy királyi lándzsásaiból ötszázan hasonló támadást vigyenek véghez a Porta Asinaria közelében fekvő dombon. Belizár ezer thrák lovast küldött ki ellenük Bessas vezetése alatt. A gótokat megsemmisítették, alig százan tudtak visszamenekülni táborukba. Wittich lehordta és gyávának nevezte a megmaradottakat, s másnap újabb ötszáz lándzsást küldött ki. Belizár a szlávokat és a bulgáriai hunokat eresztette rájuk; ez alkalommal valamennyi gótot megölték vagy foglyul ejtették.
Lassan telt-múlt a nyár. Egy éjszaka Terracinából szállítmány érkezett, mely zsákokban hozta a katonák zsoldját; a szállítmánnyal együtt egy másfajta kincs is érkezett úrnőm udvartartása számára: Theodosius. Fel kell jegyeznem, hogy noha úrnőm igen kedvesen fogadta, annyira el volt foglalva a katonai ügyek intézésével, hogy az ifjú nem jelentette többé a fél életét. Most vajmi kevés ideje akadt Theodosius ravasz szellemeskedéseire és bókjaira. Büszkébb volt mint valaha arra, hogy Belizár felesége. A legénység és csaknem valamennyi tiszt szüntelen dicsérte, és nevét nagy tisztelettel kapcsolták Belizáréhoz; Theodosius pedig végeredményben jelentéktelen ember volt. Még különösen jó íjásznak sem volt mondható, legfeljebb a lovaglásban mutatott némi ügyességet – és úrnőm az embereket most főleg harci erényeik szerint ítélte meg, mert kötelességét igen komolyan vette. De mégis fel tudta használni Theodosiust férje jogi titkáraként. Nemsokára fülembe jutott, hogy Constantinus felélesztette a régi botrányos mendemondáikat tiszttársai között, és a katolikus papság titokban arra használta fel a pletykát, hogy háznépünket rossz színben tüntesse fel a polgári lakosság előtt. De én nem szóltam a dologról, hiszen éppen elég bajunk volt anélkül is.
Ugyanezzel a szállítmánnyal néhány szekérrakomány gabona is érkezett. Többet aztán nem is kaptunk, mert a gótok most már szigorúan elzárták az utat. Hét mérföldnyire délnyugatra a várostól két nagy vízvezeték keresztezte egymást; hatalmas tégla-boltíveik meglehetősen nagy területet zártak be. A gótok agyaggal és kövekkel kitöltötték a – nyílt térközöket, s komoly erődöt építettek azon a helyen, még a külső bástyák sem hiányoztak. Hétezer főnyi helyőrséget vezényeltek az új erődbe, és ily módon teljes ellenőrzés alatt tarthatták a Latin Utat és a Via Appiát. Még messze volt a tél, s a lakosság máris sokat szenvedett az élelmiszerhiány miatt. Az ott maradt polgárok, noha Belizár gyakori sikerei nagy hatást tettek rájuk, nem voltak hajlandók tényleges szolgálatra jelentkezni. Elégedetlenebbek lettek, mint valaha, különösen egy kisebb balsikerünk után, amelyről nemsokára beszámolok.
Silverius pápa árulását úrnőm ébersége leplezte le. Belizár úrnőmre bízta a polgári lakosok távozási engedélyének kiállítását. Úrnőm éles szemmel minden csalást leleplezett. Mielőtt ugyanis ő intézte volna ezt a dolgot, sok római hagyta el a várost, különböző ürügyek alatt, pedig óriási szükség lett volna rájuk a véderők építésénél. Égy napon sima szavú, behízelgő beszédű pap jött eléje, és engedélyt kért, hogy két-három napra távol maradhasson: egy könyvet hagyott a Mulvius-híd közelében levő plébániatemplom sekrestyéjének faliszekrényében, abban szeretne most valaminek utánanézni. Úrnőm megkérdezte, melyik az a könyv. A pap közölte, hogy Szent Jeromos leveleiről van szó. Úrnőm tudta, hogy nincs épelméjű pap, aki megkockáztatná a gótok vonalain való áthaladást pusztán azért, hogy elhozza ezeket az idejét múlta, komor hangú leveleket, amelyeknek másolatait egyébként bizonyára megtalálhatja bármelyik római templom könyvtárában. De nem szólt gyanújáról, és engedélyt adott a távozásra. Amikor azonban a pap aznap este a Pincianus-mellékkapun át el akarta hagyni a várost, letartóztatták. Reverendájába varrva Wittich királyhoz címzett levelet találtak, melyen a fontosabb szenátoroknak és magának a pápának az aláírása is szerepelt. A levélben felajánlották, hogy hajlandók kinyitni a Porta Asinariát a gót sereg előtt; Wittich közölje velük, melyik éjszaka lenne a legmegfelelőbb.
El kell mondanom, hogy Belizár lehetőleg mentesíteni akarta magát azoktól a törvénykezési ügyektől, melyek hátráltatták volna katonai kötelességeinek teljesítésében, ezért a polgári viták intézését és a polgári bűnözők megbüntetését Antoninára bízta. Katonai természetű ügyekben azonban továbbra is maga ítélkezett. Úrnőm naponta törvényt ült otthonában, a Pincianus-palotában. Amikor úrnőm közölte az árulók nevét és megmutatta a levelet, Belizár haragra gerjedt, de nem lepődött meg; tudta, hogy Wittich kivégzéssel fenyegette a Ravennában tartott római túszokat, ha Itália továbbra is ellenáll. Belizár azonban nem tartotta igazságosnak, hogy pusztán azért, mert ezek az árulók ilyen előkelő emberek, ne úrnőm ítélkezzen felettük, hanem ő maga. Sőt valójában örült, hogy az ügy Antoninára tartozik; hithű keresztény lévén, szégyenletes dolognak tartotta, hogy az egyház szellemi feje fölött ítélkezzék. Úrnőmnek nem voltak ilyen aggodalmai, szíve mélyén még mindig pogány volt. – Mi a különbség tiarát vagy sisakot viselő áruló között? – kérdezte megvető hangon.
A tárgyaláson Belizár is jelen volt; nem akarta, hogy úgy lássék, mintha ki akarna bújni a felelősség alól. Úrnőm nem érezte jól magát aznap, bírói szék helyett kereveten hátradűlve ült, Belizár pedig koadjuktorként a lábánál foglalt helyet.
Silverius teljes főpapi ornátusban, minden pápai jelvényével felékesítve, aranyban, bíborban és fehér selyemben jelent meg, mintha ezzel is le akarná nyűgözni úrnőmet. Ujján volt a halászgyűrű, kezében pásztorbotja, fején a nagy ékszeres tiara. Mögötte a pompás öltözékű püspökökből és diakónusokból álló kísérete. Úrnőm azonban utasította a kíséret tagjait, hogy várjanak rangjuk szerint az első vagy a második előszobában.
Silverius pápa pásztorbotjával megkopogtatta a padlót, és méltatlankodva kérdezte:
– Miért történt, kitűnő Antonina, nővérem a Krisztusban, hogy ide hívtál bennünket, követelődző idézéseddel durván megszakítva lelki elmélyülésünket? Beteg vagy talán, hogy nem tudsz palotánkba jönni, ahogy ezt az udvariasság megkívánná?
Úrnőm Theodora modorában felhúzta szemöldökét, és a pápa kérdését válaszra sem méltatva, egyenesen megkérdezte tőle:
– Silverius pápa! Mit tettünk ellened, hogy elárulsz bennünket a gótoknak?
A pápa felháborodást színlelt.
– Ilyen alávaló bűnnel mered vádolni Szent Péter apostol felkent utódját!
Mire úrnőm:
– Azt hiszed, mert a hagyomány rád bízta a mennyország kulcsait, jogod van a Porta Asinaria kulcsaival is rendelkezni?
– Ki vádol bennünket ezzel az árulással?
– Tulajdon aláírásod és pecséted! – Úrnőm megmutatta neki az elfogott levelet.
– Házasságtörő asszony, ez hamisítvány! – ordított rá.
– Viselkedj tisztelettudóan a törvényszék előtt, te pap, különben megkorbácsol tatlak! – fenyegette meg úrnőm, aztán szembesítette a levelet vivő pappal, aki minden kínzás nélkül teli és beismerő vallomást tett.
Silverius pápa reszketett szégyenében, de továbbra is tagadta bűnösségét. Most a kilenc szenátor, aki szintén aláírta a levelet, tanúskodott egymás után ellene. A szenátorok már zokogva úrnőm kegyelmébe ajánlották magukat, és szemtől szembe megvádolták a pápát azzal, hogy ő vette rá őket az árulásra. Úrnőm röviden tanácskozott Belizárral, majd meghozta az ítéletet:
– Noha a törvény előírja, hogy ha az ostromlóit városban áruló akad, azt legelőször megcsonkítással kell büntetni, majd végig kell vezetni az utcákon, kitéve a tömeg bántalmazásának, hogy azután szégyenletes módon máglyán égessék el, mi mégis több tekintettel vagyunk az egyház jó hírére, nevére, semminthogy a törvény betűihez ragaszkodnánk. Mindazonáltal, egy pásztor, aki nyáját eladja az ariánus farkasnak, nem tarthatja meg pásztorbotját. Eugenius, vetkőztesd le ezt a papot, és add rá azt a barátcsuhát, amely ott lóg azon a fogason, Silverius, ezennel leteszünk téged Róma püspökségéről, és ma éjszaka elhagyod a várost.
Noha a pápa kíséretében levő papi személyeket megdöbbentette a szentségtörés, amikor az ítéletet közölték velük, mégsem tudták elvitatni annak emberi igazságosságát. A pápához léptem, elvettem tőle pásztor bot ját, gyűrűjét, tiaráját, és az asztalra tettem. Ezután egy szobába vezettem, ahol már várt a kerületi szubdiakónus. Ez levette Silveriusról minden papi öltözékét, míg végül egy ingben állt ott előttünk – de nem ciliciumban, szó sincs róla – finom, virágokkal telehímzett selyemingben, amilyet a nők hordanak. Azután szó nélkül ráadtuk a barátcsuhát, áthúzva a fején, és még a kötelet is megkötöttük a derekán.
Amikor újra a törvényszék elé vezettük, úrnőm így szólt hozzá:
– Töltsd hátralevő napjaidat bűnbánattal, Silverius testvér, mint kitűnő elődöd tette, Róma első püspöke, miután hasonlóan elárulta Mesterét. Ő végül kiköszörülte a csorbát, amikor Caligula hippodromjában mártírhalált halt – de ilyen sok szentséget mi nem várunk el tőled.
Belizár egész idő alatt szót sem szólt, de látszott rajta, hogy rosszul érzi magát.
Silveriust két masszagéta hun kivezette a palotából, és a Porta Pinciana őrházában helyezte el. Éjjel elhagyta a várost, hogy Nápolyba, onnan pedig Keletre utazzék.
Alárendeltjei összegyűltek, hogy új pápát válasszanak. Vigilius diakónus volt a sikeres jelölt, miután az elektorokat tizenötezer arannyal megvesztegette. Ezek a kapzsi papok többre értékelték az aranyat, mint valaha. A polgári lakosság csak igen kis gabonafejadagot kapott, amelyet káposztával és mindenféle zöld növénnyel – csalánnal, pitypanggal és ehhez hasonlókkal egészített ki. Bőséges és jó eleséget csak csengő aranyon lehetett vásárolni. A nyár folyamán a katonák éjszakánként a gót vonalak mögött portyáztak, a búzaföldeken marékra fogták a búzakalászokat, sarlóval levágták, és a nyereg mögé kötött zsákba dugták. Egy zsák gabonáért megkapták a békebeli ár százszorosát. A tél közeledtével ezek a lehetőségek megszűntek. A sovány gabonafejadagot még a degeszre tömött erszényű ember is csak öszvérhúsból készített kolbásszal tudta kiegészíteni. Ez egyébként még az ízletes falatok közé tartozott, mert a lakosság általában csak macskát, patkányt és egeret evett. Csak borban nem volt nagy hiány, mert Belizár minden készletet elkobzott a magánpincékből, és a lakosság közös tulajdonává tette. A város igen közel járt az éhínséghez, de bármily furcsa is, sohasem láttam akár egyetlen rosszul táplált papot sem.
– Ó – jegyezte meg úrnőm, amikor erről beszéltem neki –, úgy látszik, a hollók táplálják őket, mint Éliás prófétát.
Ami a kilenc szenátort illeti, akik az elfogott levelet aláírták, ők már csak méltányossági okokból sem kaphattak szigorúbb büntetést, mint a pápa. Antonina elkobozta vagyonukat, és Silverius testvér társaságában eltávolította őket a városból. Belizár még most sem volt nyugodt, félt, hogy más rómaiak is benne vannak az összeesküvésben. Ezért lakatosokat alkalmazott, hogy valamennyi kapuzárat kéthetenként cseréljék ki, illetve változtassák meg, így az árulók nehezebben juthattak megfelelő kulcshoz. A kapuk fölött parancsnokló tisztek névsorát maga állította össze, és szeszélyes módszer szerint változtatta a szolgálatot; így lehetetlenné vált bármelyiket is előre megvesztegetni, hogy egy meghatározott éjszakán kinyissa a kaput az ellenségnek. Hogy az őrködés unalmát csökkentse, úrnőm a színházi emberekből zenekarokat alakított, melyek gyakorta hangversenyeztek a kapuknál. Belizár viszont ez alkalmakkor főleg mórokból álló előőrsöket küldött az árkun túlra, s minden előőrs-osztag idomított házőrző kutyát vitt magával, amely a közeledő léptek okozta legkisebb neszre is morogni kezd.
Hadd álljak itt meg, hogy elmondhassam, mily ügyesen bánt úrnőm, Antonina ezekkel a zenészekkel. Ha valamelyik zenész rosszul játszott, úrnőm kikapta a kezéből a hangszerét, és maga játszotta el a helyes melódiát.
– Ez a helyes dallam – mondta aztán, és gúnyolta a zenészeket -: Ó, ti nyomorúságos rómaiak, nem tudtok harcolni és nem tudtok hegedülni. Mihez értetek tulajdonképpen? Egy alkalommal az egyik zenész méregbe gurult, s trágár módon akarta zavarba hozni úrnőmet:
– Nagyon értünk – jegyezte meg szemtelenül – a gyerekcsináláshoz.
– Hát akkor legalább ebben túltesztek atyáitokon – felelte hidegen úrnőm. Az esetet szájról szájra adták, és idővel egyike lett úrnőm sok híres mondásának.
Az a balszerencse, amelynek elmondását ígértem, abból származott, hogy csapataink igen fellelkesedtek a lovassági kirohanások sikerén. Nem tetszett nekik Belizárnak az a taktikája, hogy fokozatosan őrli fel az ellenséges haderő energiáit, s általános támadást követeltek. Belizár régtől fogva azt tartotta, hogy sohasem szabad lehűteni a katonák harci szellemét, de most úgy gondolta, az idő még nem érett meg a komoly csatára. A seregek közti számbeli különbség még mindig roppant nagy volt, és a gótok, bár kissé kedvük szegetten, még mindig bátran küzdöttek. Belizár azzal akarta lekötni embereit, hogy még gyakrabban rendelt el kirohanásokat. De két-három alkalommal a gótokat már készenlétben találta, mert áruló szökevények előre figyelmeztették őket. Most már a római lakosság is csatát követelt, vagy legalábbis az ostrom gyors befejezését, akár így, akár úgy. Minthogy így állt a dolog, Belizár nem tehetett további ellenvetéseket; nem volt szabad elveszítenie a respektust emberei előtt, s nem engedhette meg, hogy a polgári lakosság zabolátlanná váljék.
A legnagyobb gót tábor egy mérföldnyire Hadrianus mauzóleumától, az úgynevezett Nero-mezején feküdt. Belizár arra törekedett, hogy a Porta Pincia és a Porta Salaria előtti táborok elleni fő támadását erről az oldalról az ellenség ne zavarhassa meg erősítések bedobásával. Ezért utasította a mór lovasságot, hogy amint ő harcba kezd, intézzen ott színlelt támadást a gótok ellen. Egy Valentinus nevű tiszt vezetése alatt az Aelius-kapun lovagoljanak ki; egy városiakból álló gyalogos csapat fogja őket követni, mely majd a kapun kívül, de nem túlságosan messze tőle védekező állást foglal el. Ez utóbbiaknak lelkére kötötte, hogy amennyire csak tőlük telik, igyekezzenek katonás benyomást kelteni; komoly küzdelmet persze nem várt tőlük. A fő támadást egyedül a lovassággal fogja intézni. Lovas haderejét ezer fővel szaporította. A közelmúlt csatározásaiban igen sok lovat sikerült zsákmányolni, és az isauriai gyalogság egy részét kitűnően használható lovassággá szervezte. A többi isauriai is könyörgött, hogy részt vehessen a csatában. Nem tagadhatta meg kérésüket, de kikötötte, hogy néhányan maradjanak erősítésül a falakon meg a kapuknál, és kezeljék a hajítógépeket, skorpiókat, vadszamarakat.
Egy kora őszi reggelen a Porta Pincián és a Porta Salarian Belizár kivonult lovasságával. Az isauriai gyalogság követte. Wittich már várta őket, hiszen mint rendesen, most is előre figyelmeztették. Négy északi táborából összevont minden felhasználható embert, a gyalogságot a középen sorakoztatta fel, lovasságát pedig a számvakra állította. Fél mérföldnyire a várostól állt fel, hogy több helye legyen az üldözésre, ha már legyőzött bennünket.
Kilenc órakor kezdődött el a csata, amelyet Belizár eleinte kedve szerint irányíthatott, mert a gótok védekezésre rendezkedtek be. Lovasságát két csoportra osztotta, mindegyik szárnyra jutott egy csoport, és aztán megindult a nyílzápor a gótok tömött soraira. De hogy a gyalogság is szórakozzék, isauriai lándzsásaink közül néhány kis osztag középen előre lépett, és hasonló számú gót osztagot párviadalra hívott ki. Minden ilyen viadalban győztek.
Egy idő után az ellenséges lovasság megkezdte a visszavonulást, s a gyalogság lépést tartott velük. Délben embereink visszaszorították őket legtávolabbi táboraikba. Ekkor azonban íjászaik is működésbe kezdtek, s roppant pajzsaik mögül az erődök tetejéről lövöldözni kezdtek lovainkra. Rövid idő múlva lovasságunkból oly sokan sebesültek meg vagy vesztették el a lovukat, hogy végül alig négy teljes század maradt meg, hogy szembeszálljon az ő ötven századukkal. Ha azonban a harcot ennél a pontnál abbahagyjuk, akkor a gyalogságot kiszolgáltattuk volna nekik. Végre a gót jobbszárny összeszedte a bátorságát, és támadásra indult. Bessas, a mi balszárnyunkon a lovasság parancsnoka, visszavonult a gyalogsághoz. A gyalogság nem tudott kitartani, és az egész vonal megkezdte a visszavonulást. Lovasságunknak nem esett nehezére a visszavonulást fedezni, de a lassabban mozgó gyalogság mégis nagy veszteséget szenvedett, összesen körülbelül ezer embert vesztettünk. Az emberveszteséget mindaddig nem tudtuk elkerülni, míg falainkról az ostromgépek lövedékei fel nem tartóztatták az ellenség rohamát. Visszatérő embereink előtt néhány római katona bezárta a Pincia-kaput, de úrnőm és én ott voltunk néhány megbízható lándzsással. Ellenszegültünk, több római katonát megöltünk, és a kaput újra kinyitottuk.
Időközben Nero-mezején a két másik sereg hosszú idő óta farkasszemet nézett egymással. A városi újoncok félelmetesnek látszó, több ezer főből álló vonalba tömörültek, előttük a mór lovasság fala állott. A gótok már babonásan féltek a fekete arcú móroktól. A mórok tudták ezt, s gyors támadásokkal állandóan nyugtalanították őket, rájuk hajították dárdáikat, hogy aztán harsogó kacagással visszaforduljanak. Délben a mórok váratlan tömegtámadást intéztek ellenük. A gótok, akik harmincszoros túlerőben voltak velük szemben, megfordultak, és a Vatikándomb felé menekültek, őrizetlenül hagyva táborukat. Valentinus az egész sereggel előrevonult, keresztül a mezőn, hogy elfoglalja a gót tábort; úgy tervezte, hogy az elfoglalt tábort majd a római gyalogsággal őrizteti, míg ő a mórokkal északra vonul, és elpusztítja a Mulvius-hidat. Ha ez a terv sikerül, Wittich kénytelen lett volna elhagyni északi táborait, minthogy ezeket a hídon keresztül a Via Flaminián át élelmezték. De amikor a római gyalogság hordái rabolni kezdtek a táborban, a mórok nem voltak hajlandók kimaradni a zsákmányolásból, ők is csatlakoztak ehhez a kellemes foglalkozáshoz. Nagyban folyt a fosztogatás, emikor néhány ellenséges őrszem lemerészkedett a Vatikándombról, és meglátta, mi történik. Ezek aztán rábeszélték társaikat, hogy kíséreljék meg a tábor visszafoglalását. A gótok rövidesen ellentámadásba mentek át sok ezer emberrel, s Valentinus nem tudta kellő időben helyreállítani saját katonái fegyelmét. Kiűzték a táborból, s nagy veszteségekkel visszavetették a falakhoz.
Ez volt az utolsó szabályos ütközet, amelyet Belizár engedélyezett Róma hosszú ideig tartó védelme alatt.
Konstantinápolyból még most sem érkezett erősítés. Mi csak jóval későbben szereztünk róla tudomást, hogy Kappadóciai János akadályozta meg az utánpótlás elindítását. Nyilván erősködött Justinianus előtt, hogy egyetlen embert sem tudnak nélkülözni. Úrnőm Theodorának akart írni, de Belizár nem tartotta helyénvalónak, hogy a felesége katonai ügyben forduljon a császárnéhoz, mert az végeredményben egyikükre sem tartozik közvetlenül. Úrnőm titokban mégis írt, november végén, Silverius száműzetésének napján; kéjesét a tárgyalás élénk beszámolójához csatolta utóiratként. Úrnőm tudta, hogy Theodora örömmel fog hallani Silverius megaláztatásáról, mert legutóbb megharagudott rá, amikor nem teljesítette egy kérését, amelyet különben Justinianus sem támogatott. Azt kívánta ugyanis, hogy a pápa helyezzen vissza méltóságába egy pátriárkát, akit, bár igen energikus és értékes férfiú volt, monofizita érzelmei miatt megfosztottak püspökségétől. „Az új pápa engedelmesebbnek ígérkezik”, írta Antonina Theodorának.
Belizár most már csak nagy nehezen tudta a lelket tartani a polgári lakosságban, amely már csaknem kizárólag fűféléken élt. Pestis tört ki, és tizenkétezren elpusztultak. A katonák azonban meg most is megkapták napi kenyéradagjukat, borukat és azt a kevés sózott húst, ami még jutott nekik, úgyhogy közülük kevesen haltak meg. Kirohanásaikat minden két-három napban megismételték, mert kiderült, hogy a gótok harcikedve már nem a régi, s nem szívesen mérik össze erejüket lovas-íjászainkkal. Senkinek sem okoz különös élvezetet, ha lőnek rá, ő meg nem tudja viszonozni. Wittichnek mégsem jutott eszébe, hogy neki is lovas íjászokat kellene kiképeztetni.
Az ostrom kisebb eseményeiről vég nélkül írhatnék, de nem sok értelme lenne. Mégsem hagyhatok elmondatlanul néhány, sebesülésekkel kapcsolatos történetet.
Aznap, amikor Theodosius a zsoldot hozó karavánnal Rómába érkezett, Belizár gyors kirohanásokkal terelte el az ellenség figyelmét. Házi ezrede súlyos ütközetet vívott, s amikor este visszatért, két vértes igen szokatlan látványt nyújtott. Az egyikük, Arzes, aki valamikor a perzsa halhatatlanokhoz tartozott, egy nyílvesszővel az arcában jött vissza; a nyílvessző közvetlenül az orra mellett hatolt be. Egy Cutilas nevű thrák fejébe pedig egy kis dárda fúródott, s úgy ingott ide-oda, mint valami tolldísz. Egyikük sem törődött a sebével, harcolt tovább fáradhatatlanul, a gótok nagy rémületére és ijedelmére, akik ennek láttán kiáltozni kezdtek „Ezek nem emberek, hanem démonok.”
A dárdát másnap egy sebész kihúzta Cutilas fejéből, de a seb elmérgesedett, és Cutilas két napra rá meghalt. Ugyanez a seborvos vizsgálta meg Arzest is. Megnyomogatta hátul a nyakán, megtalálta a nyíl hegyét, csipesszel megfogta, és miután a nyílvessző szakállas végét az orr tövénél levágta, egy rántással áthúzta a fején az egész nyilat a horgas végével együtt. Arzes persze menten elájult, minthogy azonban a vére egészséges volt, sebe hamarosan szépen behegedt, A legközelebbi kitörést már ő vezette, és szerencsésen átvészelte a háborút.
Egy más alkalommal Trajanus, az a csapatparancsnok, kinek hőstettéről már megemlékeztem, sebesült meg a jobb szeme fölött, az orrtő közelében. Egy nyílvessző hosszú, horgas vége fúródott be a homlokába. A nyílvessző rosszul volt hozzáerősítve a nyílvéghez, és a nekiütődés pillanatában leesett. Trajanus tovább harcolt. Bajtársai ezután napokig, sőt hónapokig minden pillanatban várták, hogy holtan esik össze. De Trajanus életben maradt, sőt még csak fájdalmai sem voltak, noha a horgas nyílhegy a fejében maradt, öt év múlva a nyílhegy lassan kifelé nyomakodott, és újabb tizenkét év múltán Trajanus egyszerűen kiszedte a bőréből, mint valami tüskét.
Igen furcsa történetet kell elmondanom Chorsomantisról, Belizár fegyverhordozójáról. Az ő sebesülése nem volt mély vagy különösen figyelemre méltó, pusztán egy dárdahegy sértette meg a sípcsontját, de több napon át feküdnie kellett, s az orvos pépes borogatásokkal kezelte. Emiatt aztán nem vehetett részt a csatában, amelyben több bajtársa kitüntette magát. Amikor újra felépült, megesküdött, hogy megbosszulja magát a gótokon „sípcsontja megsértéséért”. Minthogy fehér kancája nemrég ellett, lótejből kumiszt vagy kvaszt erjesztett magának. Egy nap ebéd után jól teleszívta magát ezzel az itallal, azután felfegyverezte magát, felült a kancájára és a Porta Pinciához lovagolt. Közölte a szolgálatban levő őrrel, hogy Belizár küldi megbízatással az ellenséges táborba. Minthogy Chorsomantisról tudták, hogy Belizár legteljesebb bizalmát bírja, az őr nem kételkedett szavában; a kapu kinyílt előtte.
Az őr figyelte Chorsomantist, amint kényelmesen átlovagolt a puszta térségen, amíg egy húsztagú gót előőrs észre nem vette. Áruló szökevénynek tartották, s mohón előreugrattak; mindegyikük magának szerette volna megszerezni a remek kancát. Chorsomantis előkapta íját. Peng! peng! peng! Három gót lebukott, a többiek pedig gyorsan visszafordultak. Még három másikat is lelőtt menekvés közben, aztán lassan poroszkálva visszafordult a város felé, csitítgatva tüzes lovát. Hatvan gót űzőbe vette, mire Chorsomantis megfordult, és félkörben körülvágtatta őket. Megölt két gótot, kettőt megsebesített, és a kört négy újabb gót megölésével fejezte be. Én véletlenül a falról láttam a dolgot, s úrnőmhöz rohantam, aki a közeli őrházban beszélgetett a tisztekkel. Kértem, siessen a falakra, el ne mulassza a szokatlan látványt.
– Az az ember megőrült! – kiáltottam.
Úrnőm azonban felismerte a kancát.
– Nem, senki sem őrült meg, jó Eugenius. A mi Chorsomantisunk az. Most bosszulja meg sípcsontja megsértését.
Chorsomantis most két ellenséges csapat közé került, de átvágta magát a legközelebbin; ezúttal lándzsáját és kardját használta. Hangosan éljeneztünk, mert úgy láttuk, hogy a végén biztonságba juthat, ha ő is úgy akarja. Úrnőm elrendelte, hogy az ostromgépek erős zárótűzzel segítsék visszavonulását, de éljenzésünk hatására Chorsomantis folytatta a küzdelmet. Újra visszafordult és eltűnt szemünk elől, üldözve néhány ellenséget, miközben őt magát is üldözték. Jóval később távoli kiáltozást, ordítozást hallottunk, ahogy a harc színhelye eltolódott a gót tábor felé.
Végül a gót sánckerítés mellől felhangzó diadalüvöltés tudtunkra adta, hogy Chorsomantis nincs többé. Sokan keresztet vetettek és imádságot mormoltak a lelkiüdvéért, úrnőm azonban pogány módra elkáromkodta magát.
– Bacchus testére és Herkules dorongjára mondom, ez aztán dühös ember volt!

XVI. fejezet
A GÓTOK VISSZAVONULÁSA

Ezen a tavaszon lehangoló hírek érkeztek Afrikából. Salamon nemrég a Numidiában állomásozó császári sereget küldte Stotzas ellen, de Stotzas – noha Belizár legutóbb megverte – rá tudta venni a katonákat, hogy csatlakozzanak a zendülőkhöz. Justinianus most már Karthago, Hippo Regius és Hadrumetum kivételével az egész diocézist elvesztette. De más dolog egy sikeres zendülést vezetni és megint más egy diocézást kormányozni. Stotzas rájött, hogy nincs tekintélye emberei előtt. Minduntalan szemére vetették, hogy nem látja el őket megfelelő élelemmel és zsolddal, nem gondoskodik kényelmükről, és így sorsuk alig jobb, mint régen volt. A nyár végén hallottuk, hogy Justinianus elküldte Afrikába umokaöccsét, Germanust, aki az ő nevében közkegyelmet ígért a megtérő lázadóknak.
A zendülők az ajánlatot igen tisztességesnek tartották, mert a császár még azt is vállalta, hogy kifizeti nekik a hátralékos zsoldot az egész zendülés tartamára. Stotzas hadereje így lassanként erősen megcsappant. Végül hallottuk, hogy Germanus csatában megverte Stotzast és mór szövetségeseit, mire Stotzas néhány vandállal Marokkó belsejébe menekült. Helyreállt tehát a nyugalom, de a háborúskodás következtében igen elszegényedett az egész diocézis. Belizár levélben kérte Germanust, hogy irányítsa hozzá a zendülésben részt vett heruliánusokat és thráciai gótokat; Itáliában nincs olyan törvény, mely az ariánusokat eltiltaná a szentségektől, és ő igen jól fel tudná használni ezeket a bátor férfiakat.
Rómában most már dühöngött az éhínség. A kétségbeesett polgárok újból Belizár elé járultak és könyörögtek neki, hogy vívjon újabb csatát, s akár így, akár úgy, de vessen már véget az ostromállapot sanyarúságainak. S hozzáfűzték:
– Nyomorúságunk olyan mélységessé vált, hogy valósággal bátorságot öntött belénk; készek vagyunk, ha akarod, fegyvert fogni és veled a gótok ellen vonulni. Inkább halunk meg egy kardcsapástól, mint az éhség lassú és kibírhatatlan kínjaitól.
Belizár szégyellte magát, hogy ilyen lealázó beismerést kell hallania azoktól a férfiaktól, akik még mindig a büszke római nevet viselik. Megmondta nekik, ha egy évvel hamarabb jelentkeztek volna, hogy megtanulják a harcolás mesterségét, most már jól fel tudná őket használni. Így azonban nem tud velük mit kezdeni. Belizár tudta, hogy a gótok is igen nehéz helyzetben vannak, egészségtelen körülmények között élnek, a járvány átterjedt az ő táboraikra is, és sok ezren belepusztultak. Az árvizek és a rossz szervezés miatt észak felől megszűnt az élelmiszerellátásuk. Tulajdon helyzete azonban még rosszabb volt, és ha a felmentő sereg, amelyről az hírlett, hogy úton van, hamarosan meg nem érkezik, minden elveszett.
Most arra a merész lépésre szánta el magát, hogy két, egyenként ötszáz jó katonából és ezer római újoncból álló sereget titokban elküld Tivoli, illetve Terracina rajtaütésszerű elfoglalására. Ha mind a két akció sikerül, enyhíteni lehet a fejadagrendszer szigorúságát, s az ostromlottból ostromló lesz: Tivoli és Terracina uralja azokat az utakat, amelyeken át az élelmiszer-szállítmányok eljutnak a gót táborokba. Kérte úrnőmet, Antoninát, hogy a Terracina ellen küldött sereg oltalma alatt ő is hagyja el Rómát, Terracinából siessen Nápolyba, és ott bevárva a felmentő sereget, siettesse őket Róma felé. Valójában aggódott egészsége miatt, úrnőmet ugyanis a nagy erőfeszítés meg a rossz táplálkozás igen legyengítette, s gyakran voltak ájulási rohamai. Ezenkívül nem valami jó sors egyetlen nőnek lenni egy ostromlott városban. Némi habozás után úrnőm beleegyezett Belizár kérésébe, eltökélve magát, hogy egy hónapon belül bármilyen módon is, de újra élelemhez juttatja a várost.
November utolsó napján a Porta Appián ezerötszázán kilopóztunk a városból. Én magam úgy örültem az útnak, hogy örömömben belefogtam „A kocsik repülnek” kezdetű Hippodrom-indulóba – teljesen megfeledkezve a parancsról, hogy csöndben maradjunk. Egy tiszt kardlapjával durván a vállamra csapott, úgyhogy a szó közepén abbahagytam az éneklést. Minden baj nélkül vonultunk el a vízvezetéki csatornák kereszteződésénél épült erődítmény mellett, mert azt a gótok a járvány miatt kiürítették. Néhány nap múlva, minden harc nélkül elfoglaltuk Terracinát, mert a kis gót helyőrség zászlónk láttára elmenekült. Itt megtöltöttük a gyomrunkat, hosszú hónapok után először ettünk újra sajtot, vajat és friss tengeri halat. Úrnőm, én és Procopius, a titkár, aki szintén velünk tartott, húsz katona kíséretében elinduljunk Terracinából, de mire Nápolyba értünk, már ötszáznál is többen voltunk. Utunk azoknak a lovasoknak a táborhelye mellett vezetett el, akik annak idején dezertáltak a Mulvius-híd őrtornyaiból. Azóta más szökevények is csatlakoztak hozzájuk. Amikor úrnőm általános kegyelmet ajánlott fel nekik, mind felsorakozott mögötte. Baiaeben számos sebesültünket találtuk meg, akiket ebbe a híres gyógyfürdőbe küldtünk meggyógyulni. Most már annyira erőre kaptak, hogy újra beállhattak a harcolók sorába. Nápolyban pedig – ahol a Vezúv fenyegetően morgott és hamuesőt hullatott, amely oly termékennyé teszi a szőlőket – boldogító hír várt bennünket: egy Keletről érkezett flotta horgonyzott a kikötőben, háromezer isauriai gyalogost hozott. Ezenfelül megtudtuk, hogy Véres János vezérlete alatt kétezer lovas kötött ki Otrantóban, s erőltetett iramban közeledik Nápoly felé. Hamarosan meg is jöttek.
Ötezerötszáz főből álló seregünk hamarosan készen állt, hogy Róma felmentésére siessen. Nagy mennyiségű gabonát, olajat, kolbászt és bort gyűjtöttünk össze, hogy magunkkal vigyük. Véres János rengeteg parasztszekeret hozott magával – az ökrökkel együtt Calabriában rekvirálta –, ezekre raktuk a gabonát. János vállalta magára azt a feladatot, hogy a szállítmányt a Via Appián Rómába kíséri. Ha a gótok megtámadnák, a szekerekből barbár módszer szerint barikádot emelhet. Az isauriai flotta parancsnokságát úrnőm maga vette át, s minden egyéb Összehalmozott élelmet behordatott a hajókba. Jó idő lévén, azonnal útnak indultunk Ostiába: Jánossal megbeszéltük, hogy négy nappal karácsony előtt ott fogunk találkozni.
A Tiberis torkolatánál egy két mérföld hosszú és ugyanolyan széles sziget terül el. Északi oldalán épült az igen megerősített római kikötő. Amelyet jó út köt össze a várossal. Békeidőkben ökrök vontatják fel a bárkákat a folyam sodra ellenében. A déli oldalon fekszik Ostia, mely valamikor igen jelentős, még a rómainál is fontosabb kikötő volt, de azóta kereskedelmi forgalma teljesen lecsökkent, és a helység védtelen faluvá korcsosult. Ez azért történt, mert az út onnan Rómába nem alkalmas hajóvontatásra, márpedig kevesebbe kerül az árut uszályokkal közvetlenül felvontatni, mint az úton végig szekerekkel elszállítani. S különben is az ostiai kikötő vize túlságosan sekély lett, a folyó rengeteg hordalékot rakott ott le, amelyet a kikötő szájába épített mesterséges sziget mind lekötött. Minthogy azonban Róma kikötőjét a gótok tartották birtokukban, s Ostián kívül nem volt más kikötő a környéken, Ostiába mentünk, és örömmel láttuk, hogy senki sem védi.
Időközben Belizár értesült a szállítmány közeledéséről, s elhatározta, hogy erős támadást intéz a gótok ellen északon, hogy figyelmüket elterelje a folyó mellett történő műveletekről. Ezért egy kora reggelen ezer könnyű lovast Trajanus vezetése alatt kiküldött a Porta Pincián a legközelebbi gót tábor ellen; utasította őket, nyilazzanak a sánckerítésen át, és csábítsák összetűzésre a gótokat. A gót lovasság hamarosan összegyülekezett a többi táborból és megtámadta Trajanust, aki erre a kapott parancshoz híven vissza vonult; a gótok egészen a város faláig üldözték. A csatának ez csak a kezdete volt. A gótok nem tudták, hogy embereink egész éjszaka dolgoztak, és lebontották a régóta beépített Porta Flaminia elzáró falát. Erről a váratlan helyről tört ki maga Belizár háziezrede élén, és keresztül verekedve magát az előretolt gót előőrsön, oldalba támadta megzavarodott derékhadukat. Ugyanakkor Trajanus emberei is megfordultak, s így a gótok két tűz közé kerültek. Igen kevesen menekültek meg közülük.
Wittich királyt igen leverte ennek a csatának a kimenetele, s ráadásul olyan híreket kapott a városban tartózkodó kémeitől, hogy teljesen elcsüggedt. Úrnőm ugyanis röviddel távozása előtt egész kémtársaságot fogott el, és Theodosius, aki távollétében átvette a kémelhárítás munkáját, a kémeket kínzással fenyegetve rávette, hogy félrevezető híreket tartalmazó leveleket küldjenek ki a gót királynak. E levelek szerint hatalmas sereg – legalább hatvanezer ember – előcsapata közeledik Nápoly felől. Wittich hadereje a csaták és a járvány következtében ötvenezer főre apadt. Két nagy gabonaszállítmányát, melyre pedig igen nagy szüksége lett volna, Tivoli helyőrsége fogta el. Gyakoriakká váltak a dezertálások. Elhatározta, hogy békét kér.
Elküldött tehát három követet Rómába. Belizár – mint előzőleg is tette – bekötött szemmel vezettette őket maga elé a szenátus épületébe. Szóvivőjük, egy gótbarát római, tehetségesen és hosszan tolmácsolta Wittich király üzenetét.
Az egyedüli kérdés most az – mondta –, hogy joguk van-e a gótoknak Itáliához vagy sem. Ha joguk van hozzá, amit be tud bizonyítani, akkor Justinianus igazságtalan irántuk, amikor sereget küld ellenük, noha ők semmit sem vétettek ellene. A tények a következők: Egykori királyuk, Theoderich, aki patríciusi rangot viselt Rómában, megbízást kapott az akkori kelet-római császártól, hogy vonuljon be Itáliába, és ragadja ki a hatalmat bizonyos barbár tábornokok kezéből, akik megfosztották trónjától kollégáját, a nyugat-római császárt. Ezt a feladatot Theoderich sikeresen elvégezte, és kormányzásának hosszú évei alatt a maga teljességében megőrizte Itália alkotmányát. Nem hozott új törvényeket, nem szüntette meg a régiteket, a polgári kormányzást teljesen az itáliaiak kezében hagyta; ő csupán főparancsnoka volt annak a hadseregnek, amely megvédte az országot a frankok, gepidák, burgundok és más barbárok ellen. Sőt mi több, Theoderich és utódai ariánus létükre nemes türelemmel viseltettek az ortodox keresztények iránt, és tiszteletben tartották szent helyeiket. Ennélfogva igazán nevetséges volna azt állítani, hogy a jelenlegi, semmivel sem menthető háború a vallásszabadságért folyik.
Belizár így felelt:
– Theoderichet azért küldték. Itáliába, hogy az országot foglalja vissza a kelet-római császár számára, nem pedig azért, hogy önmagának szerezze meg. Mi előnye származhatott volna az akkori császárnak abból, ha az egyik barbár trónbitorló helyett a másik kormányozza Itáliát?
– Hagyjuk ezt – mondta a követ –, okos emberek nem vitatkoznak homályos történelmi eseményeken. Küldetésem célja, hogy közöljem veled a következőket: Ha hajlandó vagy visszavonni seregeidet Itáliából, királyi uram önszántából átengedi császárodnak a termékeny, háromszögletű Szicília szigetét.
Belizár felnevetett és gúnyosan válaszolt:
– Szó se róla, tisztességes ajánlat. Mi pedig viszonzásképpen önszántunkból átengedjük nektek a termékeny, háromszögletű Britannia szigetét, amely sokkal nagyobb Szicíliánál és sok kincset adott nekünk – mielőtt elvesztettük.
– És ha uram nevében felajánlanám, hogy tartsd meg Nápolyt és egész Campaniát?
– Parancsom az, hogy foglaljam vissza Itáliát jogos tulajdonosa számára, és én a parancsot végre fogom hajtani. Nincs felhatalmazásom semmilyen megegyezésre, amely csorbítaná a császárnak az egész félszigetre és minden hozzátartozó birtokára való jogát.
– Beleegyeznél egy háromhónapos fegyverszünetbe, amíg Wittich elküldi békeszerződési ajánlatát Konstantinápolynak?
– Sohasem állok az ellenség útjába, ha őszintén békét akar kötni Ő Szent Felségével, az én Urammal.
Megállapodtak tehát a fegyverszünetben és a túszok kicserélésében. De mielőtt a megállapodást megerősítették volna, Belizár értesült róla, hogy megérkeztünk Ostiába. Nem tudta türtőztetni magát, és még aznap alkonyatkor száz emberével kilovagolt, hogy Antonináját üdvözölje. Minden baj nélkül átjutott a gót vonalakon, s velünk vacsorázott megerősített és körülárkolt táborunkban. Megbeszéltük, hagy másnap szekérkaravánunkkal elindulunk Rómába. Belizár megígérte, hogy szükség esetén kiróhat! támogatásunkra. Éjfélkor aztán visszalovagolt, s mint előzőleg, most is elkerülte az ellenséges előőrsöket.
Mondanom sem kell, mennyire örültünk, hogy láthatjuk őt, és lélegzetünket is visszafojtva hallgattuk beszámolóját a Porta Flaminia előtt lezajlott küzdelemről. Nagy örömünkben elfelejtettük megmondani neki, hogy komoly szállítási nehézségeink vannak. Másnap reggel jelen voltam úrnőmmel a haditanácson, amikor ezeket a nehézségeket megbeszélték. Az ostiai út elhanyagolt, sáros, s inkább csak kocsiszélességnyi ösvénynek, mint útnak mondható. A szekereinket vontató ökrök annyira kimerültek a Calabriától tartó hosszú és erőltetett meneteléstől, hogy még mindig szinte félholtan hevertek ugyanazon a helyen, ahol előző este megállították őket; még arra is képtelenek voltak, hogy megegyék a levágott füvet, amelyet hajcsárok eléjük tettek, ösztökéléssel, korbáccsal, semmivel sem lehetett őket rávenni aznap, hogy a szekereket húzzák.
Úrnőm, Antonina indítványozta, hogy a gabonát kisebb evezősgályákra rakjuk át, a gályákat fedjük be az ellenséges nyilak vagy dárdák ellen, és szereljük fel igen széles vitorlákkal. A szél állandóan nyugat felől fúj – mondotta –, és a fordulókban az evezőkkel is segítve nem volna lehetetlen ár ellenében egészen a városig jutni. A lovasság a parton követhetné a gályákat, s vontathatná a köteleket olyan helyeken, ahol sem a vitorlák, sem az evezők nőm tudnak megküzdeni az árral.
A terv sikerült. Egész napos utazás után a hajók szürkületkor Rómába érkeztek. A gótok nem gördítettek akadályokat utunkba, mert ezzel esetleg meghiúsították volna a fegyverszünet aláírását. A szél másnap is kedvező maradt, és a hajók visszatértek Ostiába újabb rakományért, úgyhogy néhány nap alatt az egész szállítmány Rómába érkezett. Az éhínség véget ért. A flotta visszatért Nápolyba, hogy ott kiteleljen. A fegyverszüneti szerződést, mely a feleket arra kötelezte, hogy „mindenféle erőszakos cselekedettől vagy fenyegetéstől” tartózkodjanak, mindkét fél aláírásával és pecsétjével megerősítette. Wittich ekkor útnak indította követeit Konstantinápolyija, de ugyanakkor Belizár megírta Justinianusnak, hogy ne fogadjon el semmiféle más feltételt, csak a teljes megadást.
Hildiger, úrnőm veje, újév napján megérkezett Karthagóból a heruliánusok és a thráciai gótok maradékával, hatszáz erős, szégyenkező férfival. Belizár üdvözölte őket anélkül, hogy a legkisebb gúnyos megjegyzést tette volna a zendülésben való részvételükre. Ugyanaznap a gót helyőrség elhagyta Róma kikötőjét, mivel Wittich nem tudta ellátni katonáit élelemmel. Helyüket az Ostiában elhelyezett isauriai csapatok foglalták el. Civita Vecchia tusciai várost is hasonló okból hagyta el gót helyőrsége; ezt a várost is ugyanúgy megszálltuk, Wittich tiltakozott, kijelentette, hogy ez a fegyverszünet megsértése, de Belizár nem vette tudomásul a tiltakozást, mivel ez akciói során sem fegyvert nem használt, sem fenyegetést nem alkalmazott. Ezután Véres János vezérlete alatt nagy lovascsapatot küldött el a Fucinus-tóhoz, Rómától hetven mérföldnyire keletre, hogy ott kiteleljenek. János azt az utasítást kapta, hogy újabb parancsig maradjon ott, gyakorlatoztassa csapatait a nyíllövésben és gyors hadmozdulatokban. Ha a gótok megszegnék a fegyverszünetet, ottani előnyös helyzetéből rengeteg kárt okozhat nekik.
Wittich, akinek serege továbbra is megtartotta eredeti táborait, áruló módon háromszor is megpróbálta rajtaütésszerűen elfoglalni Róma városát. Először azzal a módszerrel próbálkozott, amellyel Belizár elfoglalta Nápolyt; a vízvezeték-csatornán kísérelte meg a behatolást. Egy gót osztag egy kiszáradt vízvezeték-csatornán keresztül mélyen behatolt a városba egészen az Agrippa-fürdő közelében épített faltorlaszig, s ott kezdtek utat törni maguknak felfelé. De ez a csatorna a Pincius-dombnál közel van a föld felszínéhez, és az egyik őr véletlenül meglátta, amint a gótok fáklyáinak fénye egy-egy pillanatra átszűrődött a téglaboltozat hasadékain. Trajanus ellenőrző körútja alkalmával megkérdezte tőle:
– Van valami szokatlan jelenteni valód?
– Igen, uram – felelte az őr. – Vörösen csillogó farkasszemet láttam odaát túl a sötétben.
Trajanus nem tudta megérteni, miképpen juthat be farkas Rómába a szigorúan őrzött kapukon keresztül. Az is eszébe jutott, hogy a farkasszem csak akkor csillog fel vörösen a sötétben, ha fény tükröződik benne, ez az őr pedig igen sötét helyen állt. Az őr azonban erősködött, hogy valamilyen csillogást látott a csatorna mellől, márpedig az nem lehetett más, csak farkasszem. Trajanus ezt a kis esetet véletlenül megemlítette másnap, amikor velünk reggelizett a főparancsnokságon. Úrnőm, Antonina ekkor így szólt Belizárhoz:
– Ha farkas lett volna, a vadászkutyák ugatni kezdtek volna az óljukban, hiszen egy mérföldnyiről is megérzik a farkas szagát. Trajanus, járj utána a dolognak.
Trajanus ekkor az őrrel megmutattatta magának azt a helyet, ahol a téglahasadékokon át az állítólagos farkasszemet látta, itt felfedezett két lyukat, mely kampós szögektől származhatott. Azonnal rést vágatott a falba, és a csatornában megtalálták a gótok fáklyáinak nyomát, s látták, hogy az ellenség a faltorlaszt már kezdte lebontani. A kőművesek rögtön visszarakták a téglákat, és amikor másnap éjjel a gótok megérkeztek munkájuk folytatására, a téglafalon ezt a nagybetűs felírást olvashatták: „Tilos út, Belizár parancsa.” Hamar visszasiettek, félve, hogy csapdába jutnak.
Wittich következő kísérlete egy meglepetésszerű lovassági támadás volt a Porta Pincia ellen. A támadást délben indították meg. Emberei ostromlétrákat meg gyúlékony anyaggal megtöltött palackokat cipeltek magukkal, az utóbbiakkal a fából ácsolt kaput akarták felgyújtani. Egyik toronyőrünk azonban jelezte, hogy szokatlan mozgási észlel az ellenséges táborban. Hildiger, aki éppen útban volt a palota felé, hogy velünk ebédeljen, meglátta az őrszem jelzését. Azonnal fellármázta a háziezred egyik századát, a gótokra rontott, és visszaverte őket, mielőtt a voltaképpeni támadás megindulhatott volna.
Wittich harmadik és utolsó kísérlete a falaiknak a Tiberis által határolt része ellen irányult, ahol nem álltak védőtornyok; a mauzóleum körüli harcok alatt ezen a helyen verte vissza Constantinus a támadást. Wittich nagy erőkkel végrehajtott éjszakai támadásra készült. Megvesztegette a Szent Péter-katedrális két római sekrestyését, hogy készítsék elő az utat számára. Barátkozzanak a falnak ezen az elhagyatott részén szolgálatot teljesítő őrökkel. – Így hangzott Wittich utasítása –, aztán egy megbeszélt éjszakán látogassák meg őket, vigyenek magukkal egy tömlő bort. Itassák le őket, s keverjenek a borba altatót, melyről majd ő gondoskodik. Aztán fáklyával jelezzék, hogy szabad az út, akkor a gótok könnyű csónakokon átkelnek a folyón, felállítják ostromlétráikat, és gyorsan megszállták a várost, mielőtt a védősereg észbekaphatna. Ez a terv sikerülhetett volna, ha az egyik sekrestyés el nem árulta a másikat, aki szintén beismerő vallomást tett, amikor az altatószeres üvegcsét megtalálták a lakásában. Belizár hagyományos módon büntette az árulót: levágatta orrát és fülét, és hátrafelé felültette egy szamárra, de ahelyett, hogy ezután – mint szokásban volt – az utca népének szolgáltatta volna ki, elindította Wittich tábora fele.
A fegyverszünet e botrányos megszegései után Belizár levelet írt Véres Jánosnak: „Vonulj be a picenumi gót földekre. Vigyél el onnan minden értéket, amit csak találsz. Fogd el a gót asszonyokat és gyermekeket, de erőszakot ne alkalmazz ellenük. Ezt a zsákmányt az egész hadsereg körében fogjuk szétosztani. Ezért ne nyúljatok hozzá. Semmiképp se haragítsátok magatokra a bennszülött itáliaiakat. Lehetőleg foglalj el minden erődöt, és vagy hagyj benne helyőrséget, vagy pedig rombold le a falakat, de ha előre haladsz, egyetlen ellenség által tartott erőd se maradjon mögötted.”
Véres János könnyűnek találta ez a feladatot, mivel majdnem minden fegyverforgató gót távol volt Róma ostrománál, és a megerősített városokban csak kis helyőrségek maradtak. Roppant nagy zsákmányt ejtett. De nem elégedett meg Picenum lerohanásával, tovább nyomult felfelé a keleti partvidéken vagy kétszáz mérföldnyire. Közben figyelmen kívül hagyta Belizár utasítását, mert maga mögött hagyott két megerősített várost, Urbinót és Osimót. De az alárendelt tisztnek jogában áll megszegni a parancsokat, ha teljesen megérti őket és olyan körülményekről értesül, amelyek a parancsokat időszerűtlenné teszik. Mert amikor Rimini gót helyőrsége meghallotta, hogy Véres János közeledik feléjük, az egynapi járóföldre fekvő Ravennába menekült. A rimini városatyák felkérték Jánost, hogy vonuljon be városukba. Véres János úgy ítélte meg a dolgot, hogy Wittich, mihelyt értesül Rimini elfoglalásáról, abbahagyja Róma ostromát és visszavonul, félve, hogy Ravennát is el fogja veszteni. És jól ítélte meg a helyzetet. Még Wittich felesége is, a Ravennában élő Matasontha, aki még mindig szerencsétlennek érezte magát a rákényszerített házasság miatt, titokban levélváltást kezdeményezett Véres Jánossal, minden lehető támogatást felajánlva neki, amivel csak hozzájárulhat férje vereségéhez és halálához, így hát János jól tette, hogy előretört Rimini felé. Amint Wittich elismeri kudarcát azzal, hogy visszavonul Rómától, uralkodásának napjai meg vannak számlálva.
Mármost Constantinus igen neheztelt Belizárra amiatt, hogy Véres János kapta meg ennek a portyázó expedíciónak a parancsnokságát, nem pedig ő. Constantinus elég bátran és erélyesen küzdött az ostrom alatt, de állandóan növekvő féltékenységet táplált Belizár ellen, s fővezére győzelmeit kizárólag szerencsés véletleneknek minősítette. Három évvel korábban, talán még emlékezik rá az olvasó, ő volt egyik aláírója annak a titkos levélnek, amelyben Belizárt képtelen módon bevádolták Justinianus előtt, hogy Észak-Afrika korlátlan uralkodója akar lenni. Belizár sohasem közölte Constantinusszal hogy a levelet elfogták, de úrnőm, Antonina az utóbbi időben néhány célzást tett arra, hogy tudomása szerint a levélnek egy másolata eljutott a császárhoz. Constantinus úgy képzelte, hogy Belizár – bosszúból ezért a levélért – Szicíliába érkezésük óta állandóan a legnehezebb, a legdicstelenebb és a leghaszontalanabb feladatokat bízza rá. Ezért újra írt Justinianusnak, bevádolva Belizárt, hogy ő hamisította azokat a bizonyítékokat, melyeknek alapján Silverius pápát letették pápai trónjáról. Sőt – ami még nagyobb képtelenség – azzal is megvádolta, hogy Wittich király megvesztegette, ezért kötött jobb feltételek mellett fegyverszünetet, mint amilyet a gótok egyáltalán elvárhattak.
Ezután Constantinus engedélyt kért Belizártól, hogy vadászni mehessen Róma kikötője közelében, és ne kelljen visszatérnie szolgálati helyére másnap reggelig. Justinianusnak szánt levelét a kikötőben átadta egy postahajó kapitányának, akinek aznap kellett indulnia Konstantinápolyba, s úgy informálta őt, hogy a levél Belizár magánlevele a császárhoz. Másnap azonban, alighogy visszatért a városba, idézést kapott, hogy jelenjék meg Belizár haditörvényszéke előtt a Pincia-palotában. Constantinus természetesen arra következtetett, hogy valamilyen kém nyomon követte, és levele máris Belizár kezébe jutott. Mégis büszkén lépkedve, dacos elszántsággal ment fel a palotába, készen arra, hogy szükség esetén igazolja tettének jogosságát. Titkos megbízólevele volt ugyanis magától Justinianustól, hogy azonnal jelentse Belizár minden olyan ténykedését, mely akár a legkisebb jelét mutatja hűtlenségének. Ez a megbízás, melyet két évvel azelőtt kapott Karthagóban, válaszul első jelentésére, még mindig érvényben volt.
Történetesen az ügy, amely miatt, beidézték, csupán két, ametiszttel kirakott markolatú tőrre és annak kettős, arannyal bevont hüvelyére vonatkozott, amely egy Praesidius nevű ravennai emberé volt. Praesidius, aki az ellenségeskedések kitörésekor Rómába menekült, családi ereklyeként nagy becsben tartotta ezt a két tőrt, de Constantinus egyik szolgája elrabolta tőle. Constantinus most nyíltan viselte a tőröket. Az ostrom folyamán Praesidius többször is visszakérte tőle, de válaszul csak sértésekét kapott. Polgári hatóság előtt nem emelt vádat Constantinus ellen, hiszen nem is remélhette, hogy ilyen időkben egy egyszerű menekült polgár elégtételt kapjon egy előkelő lovassági parancsnokkal szemben. De amikor a fegyverszünetet aláírták, engedélyt kért a palotában, hogy feljelentést tehessen Constantinus ellen tolvajlás címén. Theodosius, aki mint Belizár jogi titkára azt a megbízást kapta, hogy lehetőleg minél több ügyet intézzen el a törvényszéken kívül, lebeszélte szándékáról, de ugyanakkor üzent Constantinusnak Belizár nevében, hogy szolgáltassa vissza a tőröket, ha azok csakugyan lopott jószágok. Constantinus figyelmen kívül hagyta az üzenetet, bízva abban, hogy úgysem emelnek ellene vádat. Másodszorra úrnőmtől kapott felszólítást, amelynek hangja már szigorúbb volt; erre pár sorban válaszolt ugyan, de egyszerűen letagadta, hogy bármit is tudna a dologról. Praesidius, akinek Theodosius megmutatta Constantinus levelét, igen dühös lett. Éppen Szent Antal napja volt, s Constantinus aznap járt Róma kikötőjében. Praesidius kiment a piactérre, s ott várakozott Belizárra, akinek arra kellett lovagolnia, hogy részt vegyen a Szent Antal-templomban tartott ünnepi istentiszteleten. Amikor Belizár megjelent, Praesidius élőugrott a tömegből, megragadta Balan zabláját, és így kiáltott:
– Vajon megengedik-e ő Szent Felségének, Justinianusnak a törvényei, hogy görög katonák elrabolják egy itáliai menekülttől családi ereklyéjét?
Belizár csatlósai ráripakodtak, hogy hordja el magát, de ő addig kiáltozott és addig fogta a ló zabláját, amíg Belizár meg nem ígérte neki, hogy már másnap személyesen megvizsgálja az ügyet. Constantinus semmit sem tudva az egészről, megérkezett a palotába, övében éppen a szóban forgó két tőrrel, amelyekről azt állította, hogy nem tud róluk semmit.
Felolvasták a vádat. Belizár előbb megvizsgálta az ügyre vonatkozó okmányokat, köztük Constantinus tagadó levelét. Aztán kihallgatta Praesidiust, majd annak barátai tanúskodtak. A következő dolgok derültek ki: a tőröket Constantinus szolgája, Maxentiolus erőszakkal vette el Praesidiustól; Constantinus állandóan viselte, s nem volt hajlandó visszaadni őket, azt állítva, hogy ő pénzért vette meg a tőröket Maxentiolustól, aki viszont egy gót holttesten találta azokat.
– Igaz, hogy ezt az állítást tetted, nemes Constantinus?
– Igen, uram, Belizár, és ki is tartok mellette. Praesidius, ez a szemtelen fickó téved, amikor a sajátjának gondolja tőreimet.
– Praesidius, látsz valakit a tárgyalóteremben, aki most a te tőreidet viseli?
– Tündöklő Belizár, mint mindig, most is azokat viseli a tábornok.
– Be tudod bizonyítani, hogy a tőrök a tieid?
– Hogyne! Atyám neve, Marcus Praesidius, mindegyik tőr pengéjén arany betűkkel van bevésve.
– Nemes Constantinus, látható ez a név az általad viselt tőrökön? – kérdezte Belizár.
Constantinus egészen kikelt magából.
– És ha igen? A tőröket én pénzért vásároltam. Inkább a Tiberisbe dobom őket, semhogy visszaadjam egy embernek, aki nyilvánosan tolvajlással vádolt meg.
– Parancsolom, hogy add ide a tőröket megvizsgálás végett.
– Megtagadom.
Belizár tapsolt, mire testőrségének tíz lovaskatonája belépett a terembe, s felsorakozott az ajtó mellett. Constantinus rangja iránti tiszteletből eddig a két tanún kívül csak Hildiger, Bessas és három, vele egyenrangú tábornok lehetett jelen a tárgyaláson.
Constantinus felkiáltott:
– Úgy látom, meg akarsz gyilkoltatni! – Lelkiismerete bántotta a Justinianusnak írt levél miatt.
– Szó sincs róla. De azt akarom, hogy szolgád, Maxentiolus visszaadja ennek az itáliai úriembernek a tőle lopott tőröket, ha valóban az ő tőrei.
Constantinus döfésre emelte az egyik tőrt, és hatalmas üvöltéssel Belizárra rohant, aki nem viselt páncélt. Fel is hasította volna a gyomrát, ha Belizár, mint valami ökölvívó, ügyesen félre nem ugrik, és gyors oldalmozdulattal Bessas mögé nem lép, aki páncélt viselt. Constantinus őrjöngve félrelökte Bessast, és másodszorra is Belizárra támadt. Ezúttal Hildiger és Valerianus tábornok hátulról elkapta és lefegyverezte. Constantinust azonnal elvezették, és börtönbe vetették.
Később ugyanez a Maxentiolus kihallgatása során úrnőmnek elmondotta, hogy megelőző nap látta, amint Constantinus átadott egy levelet a postahajó kapitányának, és hallotta, amikor azt állította, hogy azt Belizár küldi. Minthogy az időjárás alkalmatlan volt a vitorlák felvonására, a hajó még mindig a kikötőben vesztegelt, így hát a levél hamarosan úrnőm kezébe került. Elolvasta, és megállapította: Constantinus túlságosan veszélyes ellenség ahhoz, hogy életben maradhasson. Egyik szolgatársamat elküldte, hogy ölje meg Constantinust börtönében; Belizárnak nem is szólt róla. Úrnőm azt szerette volna, ha öngyilkosságnak tüntetik fel a dolgot, de Belizár, aki aggódott is, de meg is könnyebbült, amikor Constantinus halálhírét vette, nem volt kapható ilyen hazugságra. Ha megtörtént, vállalta érte a teljes felelősséget, és Justinianusnak tett jelentésében meg is indokolta, hegy Constantinus kivégzése katonailag szükségesnek mutatkozott. A jelentést Bessas, Hildiger és Valerianus is aláírta, tanúbizonyságot téve Constantinus zendülő kijelentéseiről és gyilkos merényletéről. Hildiger úrnőm ajánlatára még hozzáfűzte (ami igaz is volt), hogy Constantinus az utóbbi időben olyan nézeteket hangoztatott a Fiú lényegéről, melyek nemcsak erősen eretnekízűek, de nem tulajdoníthatók egyetlen, ismertebb szekta tanításának sem – túlságosan esztelenek ahhoz, hogy máshonnan származtak légyen, mint Constantinus saját megzavarodott agyából. Különben is – úgymond -. Constantinust az Afrikában elszenvedett napszúrása óta tébolyodottnak tartották, így Justinianus utólagosan jóváhagyta a kivégzést. De Belizár saját magára nézve igen nagy szégyennek tartotta, hogy Justinianus kételkedett hűségében és ügynökökkel kémleltetett utána. Ezt a halott Constantinusnál talált titkos megbízólevélből tudta meg. Egyetértett Antoninával abban, hogy noha Constantinus bátor harcos volt, halála csak a közjót szolgálta.
Március 21-én lejárt a fegyverszünet. Ugyanaznap hajnalán Wittich király – miután Justinianustól csupán rövid választ kapott: „Megkaptam leveledet, és meggondolás tárgyává teszem, milyen határozatot hozzak” – abbahagyta az ostromot, és hadserege maradványaival a Mulvius-hídon át visszavonult. Szándékát azzal fedte fel Belizár előtt, hogy felgyújtatta az összes sátrakat, ostromgépeket és a tábor minden faalkotmányát. Belizárnak régi elve volt, hogy nem sújtja túlságosan a visszavonuló ellenséget, de ezeket a máglyatüzeket kihívásból gyújtották, és a gót hadosztályok még mindig jó katonai fegyelmet tartottak. Nem lett volna helyes hagyni, hogy csak úgy elmeneküljenek: még egy utolsó csapást kellett rájuk mérni. De Belizár hadereje annyira lecsökkent a helyőrségi kihelyezések és az Itália különböző részeiben portyázó csapatok kiküldetése révén, hogy egyenlő feltételek mellett nem kockáztathatta meg a csatát így hát maradék seregéből a legjobb csapatokat készenlétbe helyezte a Porta Pinciánál, s mihelyt a faliőrök jelentették, hogy Wittich hadseregének fele átkelt a hídon, gyorsan kivezette őket, és megrohamozta a híd közelében összegyűlt gótokat, akik sorukra vártak. Mindkét fél nagy veszteséget szenvedett, mert kézitusa fejlődött ki, míg a háziezred támadása végre meg nem törte a gót vonalat. Erre az egész elbátortalanodott tömeg a híd felé özönlött, mindenki csak arra gondolt, hogy minél hamarabb átjusson rajta. Nehezen tudnám vázolni a gótok fejvesztettségét és a soraikban végzett mészárlást, oly borzalmas volt. Lovasságuk letaposta a gyalogságot; ha valamelyik katona elcsúszott és a földre zuhant, biztosan halálra gázolták. Ezenkívül íjászaink nyílzáporral árasztották el a hidat, amelyen nemsokára halomban hevertek a holttestek. Rengeteg sebesült páncélos zuhant a folyóba; sokat a mieink dobtak a korláton keresztül a vízbe, ahol páncéluk súlya miatt nem tudták fenntartani magukat, és megfúltak. Tízezer gót lelte halálát a Mulvius-hídnál.
Így végződött Róma védelme, amelyet Belizár két évvel azelőtt, december havában kezdett meg. Az egész történelemben nem fordult még elő, hogy egy ekkora város ily hosszú ideig kitartott volna a túlerőben levő ostromló sereggel szemben.
Wittich király letörten vonult vissza Ravenna felé, útközben helyőrségeket rendelve Osimo, Urbino és más kisebb erődök védelmére. Belizárnak szüksége lett Véres Jánosra és kétezer lovasára, így hát más úton elküldte Hildigert, hogy siessen Riminibe a visszavonulási paranccsal. Előnyösebbnek tartotta Riminit azzal a gyalogos csapattal védeni, amely most érkezett Dalmáciából a közeli Anconába. (Dalmácia újra a miénk lett, amióta Wittich visszavonta Itáliába a Spalatót ostromló sereget, úgyhogy ott nem kellett csapatokat tartanunk.) De Véres János nem volt hajlandó visszatérni.
Ez alkalommal nem volt igaza, amikor nem engedelmeskedett a parancsnak. Rengeteg gót kincset halmozott fel Riminiben, de mindezt magának akarta megtartani, s esze ágában sem volt, hogy a sereg többi részének is juttasson belőle. Hildiger kénytelen volt hátrahagyni Riminiben az Anconából magával hozott gyalogságot, de rávette a háziezred nyolcszáz emberét, akiket Belizár kölcsön adott Véres Jánosnak, hogy menjenek vissza vele. Wittich király eltökélte magát, hogy itt kierőszakolja azt a sikert, amely Rómánál kicsúszott a kezéből, s hozzákezdett az ostromhoz. Véres János nagyon hamar megbánta, hogy nem engedelmeskedett a parancsnak, mert Riminiben nagy volt az élelmiszerhiány, és Wittich vad eltökéltséggel támadott.
Nos, nem az a célom, hogy történelmet írjak háborúkról, hanem az, hogy elmeséljem Belizár történetét. Ezért nem számolok be részletesen Rimini ostromáról, csak azt akarom még elmondani, hogy Wittich nem ökrök által vont ostromgépeket, hanem belülről kézzel hajtható ostromtornyokat használt. Véres János gyorsan árkokat ásatott, s így megakadályozta a tornyok előrehaladását, mire Wittich elhatározta magát, hogy kiéhezteti a védősereget.
Riminiben a helyzet rövidesen súlyosabbra fordult, mint ahogy Belizár elképzelte. Seregének nagy részét a flottával Észak-Itáliába küldte Pavia és Milánó elfoglalására; ezenkívül Todi és Chiusi várait, amelyek a Rimini felé vezető úton fekszenek, szintén megadásra kellett kényszerítenie. Mindennek ellenére annyira aggasztotta Wittich akciója, hogy csupán római újoncokat hagyva Rómában, elindult észak felé Rimini felmentésére. Todi és Chiusi – Belizár nevétől való félelmében – azonnal megadta magát. A gót helyőrséget őrcsapattal Nápolyba és Szicíliába küldte, ő maga tovább vonult. Teljes haderőnk azonban még háromezer főre sem rúgott, míg Wittich király a Dalmáciából érkezett új seregekkel haderejét százezer főre növelte. Szerencsére kiderült, hogy úrnőm mégsem írt hiába Theodorának. Nagy örömünkre hírt kaptunk, hogy a keleti partokon. Picenum területén, újabb hétezer főnyi megerősítés szállt partra Fermóban. Mit gondolnak, ki volt e seregek legfőbb parancsnoka? Narses, a kamarás, az eunuch!
– Ó! – mondta úrnőm, Antonina nevetve Belizárnak – örülök, hogy nem csúfoltam ki Narses katonai becsvágyait, amikor együtt utaztunk Darasba. Azt hiszem, magas kora ellenére tehetséges tiszt válik belőle, ha egy kis alázatosságot tanul. De megszokta, hogy csak a császártól és a császárnétól fogadjon el parancsokat; igen tapintatosan kell majd vele bánnunk.
Hildiger Chiusinál csatlakozott hozzánk, s együtt vonultunk Italian keresztül, míg csak az Adriai-tengerhez nem értünk. Fermónál, amely egy napi járóföldre van Osimótól, egyesültünk Narses seregeivel. Belizár és úrnőm a lehető legbarátságosabban fogadták az eunuchot. De a házi népség igen mulatott Narses megjelenésén. Törpe termete, nagy feneke, bandzsi pillantása és furcsán elferdült szája nem is tűnt fel olyan nevetségesnek, amikor végigsurrant a konstantinápolyi palota folyosóin, kezében a szokásos nagy okmánycsomóval, bíbor és fehér selyemruháját és méltóságának aranyláncát viselve. De látni Narsest, aki már rég túlhaladt legszebb férfikorán, amint a legújabb divatú, halakkal, keresztekkel és más keresztény szimbólumokkal berakott páncélzatában, magas strucctollas sisakjában és arannyal kivarrt bíborköpenyében feszít, maga után vonszolva egy normális méretű kardot, amelyben minduntalan megbotlott – biztosíthatom olvasóimat, olyan látvány ez, hogy még a haldokló ember is elmosolyogta volna magát. Úrnőm, aki maga is alig tudóit komoly arcot vágni, figyelmeztetett bennünket, hogy semmiképp meg ne sértsük Narses érzékenységét. Narses a császár bizalmasa, és tetszése szerint segítheti vagy veszélyeztetheti Belizár ügyét, márpedig Belizár ügye a mi ügyünk. Narsesszal érkezett Justinus is, Germanus fia, a császár dédunokaöccse.
Wittich király huszonötezer embert küldött Osimo megerősítésére, és ez a sereg elállta a Rimini felé vezető utat. Nyomban összeült a haditanács, amelyen Belizár felkérte a tábornokokat, hogy rangjuk szerinti sorrendben fejtsék ki véleményüket. Valerianus és Hildiger voltak az első felszólalók. Mindketten hangsúlyozták, hogy Véres János kétszer szegte meg a parancsokat: először akkor, amikor elvonult Osimo mellett anélkül, hogy elfoglalta volna, másodszor pedig akkor, amikor nem vonult vissza Riminiből. Éppen ezért sorsára kell bízni, vágja ki magát úgy, ahogy tudja. Felszabadítására sietni, elvonulni Osimo mellett – ez azt jelentené, hogy kétezer ember miatt az egész hadsereg sorsa kockán forogna, hiszen az Osimóban levő gótok és a Riminin kívül táborozó Wittich király serege között két tűz közé kerülnénk. Bessas egyetértett ezzel, és kegyesen hozzátette, hogy Véres János kapzsisága minden büntetést megérdemel, amelyet Isten jónak lát rá kimérni. De Narses közbeszólt, s úgy beszélt, mintha Belizár már hajlandó lett volna tanácsukat követni. Kifejtette, hogy Véres János engedetlensége miatt nem szabad a parancsnoksága alatt szolgáló bátor katonákat lemészárlásra vagy rabszolgaságra ítélni.
– Ezt megtenni annyi, mint ártani saját ügyünknek és a császárénak. Kinevethetnek, hogy a hadviselésnek csupán teoretikusa vagyok, de mégsem adom hozzájárulásomat semmilyen haditervhez, amely magánbosszúból feláldozza Riminit.
Belizár összevonta szemöldökét e kitörés hallatára.
– Kitűnő kamarás, nem kegyesebb-e tartózkodni egy sérelem elítélésétől legalább addig, amíg a sérelmet elkövették?
Már éppen ki akarta fejteni saját véleményét, milyen intézkedéseket szándékozik tenni, amikor a gyűlést félbeszakította Véres János üzenete, amelyet egy bátor isauriai katona csempészett át a gót vonalakon. Véres János azt üzente, hogy Riminit hét napnál tovább nem tudja tartani, ez idő letelte után meg kell adnia magát, nem bírják tovább az éhezést.
Belizár ekkor kifejtette véleményét. Osimót kis erőkkel, legfeljebb ezer emberrel sakkban kell tartani. Ez a csapat a helységtől húsz mérföldnyire üssön tábort, a sereg többi része pedig siessen előre Veres János felmentésére. Egyetlen lehetőség van arra, hogy Wittichet az ostrom abbahagyására kényszerítjük: az, ha megtévesztjük seregünk nagysága felől. Éppen ezért seregünket három részre kell osztanunk, és a lehető leggyorsabban haladva Rimininél kell majd összetalálkoznunk. Az egyik sereg vonuljon előre a part mentén az újonnan érkezett Márton tábornok parancsnoksága alatt, a flotta Hildiger vezetésével haladjon együtt vele, Narses és ő maga pedig a lovasság legjobb részével messze az ország belsejében, az Appennineken átvezető úton nyomul majd Rimini felé.
Ezzel a tervvel mindenki egyetértett, és még aznap reggel el is indultunk. Úrnőm Belizárral és Narsesszal ment, én pedig öszvérháton haladtam úrnőm lova mögött. Kemény, kényelmetlen utazás volt, a hőség igen eltikkasztott, hiszen már júliusban jártunk, a fenyőfák és sziklák között a levegő meg sem mozdult. A hegyi falvakat, amelyeken keresztülhaladtunk, az éhhalál szélén álló, nyomorult vademberek lakták, akik nemcsak hogy keresztények nem voltak, de még arra sem tanították meg őket soha, hogy az olympusi istenekben higgyenek; még mindig az ősrégi, alsóbbrendű istenségeket imádták. De a völgyek dúskáltak vadban, felderítőink bőséges vadászzsákmányt ejtettek. Egyikük még medvét is lőtt, pedig erről az állatról azt hittük, hogy Augustus császár kora óta kipusztult Itáliából. Az ötödik napon, miután körülbelül kétszáz mérföldet hagytunk magunk mögött, elértük Sarsinát, amely már csak egynapi járóföldre fekszik Osimótól. Előőrseink itt hirtelen portyázó, fosztogató gót csapattal találkoztak, rárontottak és elkergették. Belizár könnyen elfoghatta volna az egész csapatot, de inkább hagyta elmenekülni, hogy elterjessze közeledésünk ijesztő hírét.
Wittich király, aki a menekültektől erősen túlzott beszámolót kapott seregünk létszámáról, azt várta, hogy a Rubicon völgyén érünk le, és északnyugatról támadjuk meg. De másnap este nyugatról látta meg tábortüzeink távoli fényét, és elszörnyülködött azok sokaságán. Hát hogy is ne! Hiszen minden katonánk utasítást kapott, hogy gyújtson tábortüzet, és táplálja egész éjszaka. Ugyanakkor délkeleten is hatalmas tábortüzek jelezték, hogy arra meg egy másik hadsereg táborozik – ez Márton brigádja volt. És amikor a nap kisütött, a tengert szinte zsúfolásig megtöltötték a hajók, s a fegyveres gályák fenyegetően közeledtek a kikötő felé. A gót sereg pánikszerűen menekült el táborából. Senki sem engedelmeskedett a parancsnoknak, mindenki csak azon igyekezett, hogy a Via Aemilián keresztül elsőnek jusson el Ravennába. Ha Véres János most képes lett volna kirohanni, döntő csapást mérhetett volna az ellenségre; emberei azonban túlságosan elgyengültek az éhezéstől, alig tudtak felkapaszkodni lovaikra, amelyek szintén csonttá-bőrré fogytak, hiszen Riminiben még legelő sem akadt.
Hildiger egy tengerészzászlóaljjal partra szállt, elfoglalta az ellenséges tábort, amelyben rengeteg kincset és ötszáz súlyosan sebesült gótot talált. Belizár csak déltájban érkezett meg. A fecsegő természetű Uliaris, aki Hildigert elkísérte, elhíresztelte Véres Jánosnak, hogy Belizár nagyon megharagudott rá a parancs megtagadása miatt, meg hogy igen durván lehordta Narsest, amiért az Rimini azonnali felszabadítását sürgette. Uliaris ezt tréfának szánta, de Véres János komolyan vette, minthogy Belizár legrégibb barátja szájából hallotta. Szerfelett mérges lett.
Belizár kissé tartózkodóan üdvözölte, de látva, milyen sápadt lett és mennyire lefogyott, egyetlen dorgáló megjegyzést sem tett, csak annyit mondott:
– Igazán nagyon hálás lehetsz Hildigernek, kitűnő Jánosom.
Véres János mogorván felelte:
– Neki nem, inkább Narsesnak. – Tisztelgett, és szó nélkül sarkon fordult.
Ami a Véres János által Riminiben felhalmozott kincset illeti, Belizár ezt igazságosan elosztotta mindazon katonái között, akik Narses megérkezése előtt alatta szolgáltak. Ez még jobban feldühösítette Véres Jánost. Felkereste Narsest, akivel több éves ismeretségben állott (egy ideig ugyanis a palotaszolgák parancsnoka volt), és panaszkodott neki, hogy Belizár aljasul elbánt vele. Narses együttérzésének adott kifejezést, igen összebarátkoztak, és valósággal szövetkeztek Belizár ellen. Narses megalázónak érezte, hogy öreg és tapasztalt államférfiú létére, akit a császár beavatott minden titkába, parancsokat fogadjon el egy fele olyan idős férfitól, egy közönséges tábornoktól. Úgy vélte, hogy nagy áldozata jutalmául – hiszen feláldozta palotai biztonságát és kényelmes állását – legalább annyit meg kell kapnia, hogy megoszthatja a hadjárat dicsőségét Belizárral. Más szóval: úgy gondolta, hogy Belizárnak meg kell osztania vele a főparancsnokságot. Véres János rámutatott arra, hogy Belizár tulajdon csapatainak legnagyobb része Itália és Szicília különböző városaiban teljesít szolgálatot – itt kétszáz, amott ötszáz, másutt megint ezer ember –, és így menetelő seregének létszáma kétezer kardra mérséklődött. Ezzel szemben Narses és János ötször annyi ember fölött rendelkezik.
Most, hogy Rimini felszabadult, Belizár időszerűnek látta Osimo ellen vonulni. De Narses ellenvéleményt fejtett ki, mint ahogy általában minden tervet ellenzett, amelyet Belizár előterjesztett; ily módon próbálta kierőszakolni a parancsnokság megosztását vagy átadását. Ezzel értékes – időt vesztegettek el, noha Itália más részéről nyugtalanító hírek érkeztek, és azonnali cselekvésre lett volna szükség. Végre úrnőm indítványára Belizár összehívta a tábornokokat, és őszintén beszélt hozzájuk:
– Uraim, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a háború megfelelő vezetésére vonatkozóan véleményeink eltérnek egymástól. Úgy vélem, legtöbben úgy látjátok a helyzetet, hogy a gótokat már teljesen legyőztük. Korántsem így áll a dolog. Wittich király hatvanezer góttal tartja Ravennát. További harmincezer embere áll Osimo falai mögött. Rimini és Róma között több más, jól megerősített várost szilárdan tartanak. Wittich unokaöccse, Uriás vezetése alatt, most sereget küldött milánói kis helyőrségünk ellen, és Liguria újra az övé lett. Ami még rosszabb: a frankoknak, vagy legalábbis a burgundiaknak, akik a frankok szövetségesei, egy nagy serege nemrégen átkelt a liguriai Alpokon, és a jelentések szerint csatlakozott Uriás haderejéhez. Ismételten közöltem veletek azt a jól átgondolt haditervemet, hogy minden további késedelem nélkül vonuljunk Osimo ellen, közben kisebb erőkkel tartsuk sakkban Ravennát, de nyomban küldjünk nagyobb felmentő csapatot Milánóba. Ti azonban makacsul elleneztétek elgondolásaimat. Most élek hatalmammal, és mindezt határozott parancsként adom ki.
Jó ideig senki sem válaszolt, végül Narses törte még a csendet:
– Ez nem vihető keresztül, uram, hogy így megosszuk haderőnket. A legokosabb stratégia az volna, ha északra elhaladva Ravenna mellett, elfoglalnánk az egész velencei tengerpartot, s így elvágnánk Uriást Milánótól. Ugyanakkor tengeren és szárazföldön egyaránt ostromzárat létesítenénk Ravenna körül. Osimót megtámadni erőpazarlás, mert ha Ravenna elesik. Osimo is az ölünkbe hull. De te csak vidd el saját seregedet Milánóba vagy akár a holdba, ahová akarod. Saját embereimet, akiket én hoztam magammal, úgy fogom felhasználni, ahogyan kifejtettem.
– És a milánói helyőrségünk? – kérdezte Belizár. – Azzal mi lesz, kitűnő kamarás?
– Szabadítsák ki magukat, ahogy tudják – felelte Narses. – Éppúgy, ahogy Véres János lett volna kénytelen Rimininél tenni, na én nem erősködöm, hogy szabadítsuk ki.
Belizár erőt vett növekvő felháborodásán.
– Uram, Narses – mondta nyájasan –, elfeledkezel magadról – és az igazságról. – S akkor titkára, Procopius felé fordult. – Hol az az okmány, amelyet a minap kaptam a császártól?
Procopius előkereste az okmányt. Ezt Justinianus Narses tudta nélkül írta alá, Theodora kényszeritette rá, hogy így cselekedjek. Belizár mely, egyenletes hangján felolvasta:
„A mai napon néhány ezredünkkel útnak indítottunk kamarásunkat, a kitűnő Narsest, Picenumba. De itáliai seregeink felett neki csak annyiban lesz parancsnoklási joga, amennyiben őt a mi kiváló Belizárunk parancsnoknak kifejezetten kijelöli. A legfőbb parancsnok továbbra is Belizár marad. A Nyugati Birodalomban szolgáló császári tisztek kötelessége, hogy mindenben engedelmeskedjenek Belizárnak birodalmunk javába.”
Narses csúnya arca még csúnyábbra torzult, ahogy ezt hallgatta. Amikor Belizár végzett a felolvasással, kitépte kezéből a levelet és újra elolvasta, remélve, hogy bele tud majd valamit magyarázni. Eszét a sok-sok év apró intrikái jól kiélesítették, így hát nem volt nehéz rést találnia az okmány szövegezésében.
– Íme – kiáltotta diadalmasan, rámutatva az utolsó szavakra – mindenben engedelmeskedjünk neked, de csak Ő Szent Felsége birodalmának javára. Tündöklő Belizár! A te haditerved rossz, és semmiképpen sem szolgálja a birodalom javát. Én a magam részéről úgy érzem, hogy ebben az esetben az okmány nem kötelez engedelmességre. És te, kitűnő János?
Véres János így felelt:
– Én is veszélyesnek tartom, hogy sereget küldjünk Milánóba és csökkent erőinkkel megtámadjuk Osimót, különösen, amikor Wittich király Ravennában van.
Hildigerből kitört a méltatlankodás:
– Amíg mi uralkodunk a tengeren, Wittich királyt bezárt fogolynak tekinthetjük Ravennában. Csak a mocsarakon át vezető töltésutakon lehet kijutni onnan, azokat pedig ezer ember könnyen elzárhatja. Én Belizár urammal tartok.
De Narses pártja győzött.
Ekkor úrnőm, Antonina dühösen így szólt Narseshoz:
– Ő Felsége, Theodora császárné meg fog korbácsoltatni mai munkád miatt, eunuch, amikor visszatérsz – ha egyáltalán oly szerencsés leszel, hogy visszatérhetsz.

XVII. fejezet
A VISSZAUTASÍTOTT KORONA

Belizár levelet írt a császárnak, szárazon ismertette Narses „lojális kételyeit”, amelyek nem engedték, hogy meghajoljon az ő, Belizár katonai ítélőképessége előtt. Új okiratot kért, amely megerősíti őt az itáliai hadseregek legfőbb parancsnoki minőségében. Úrnőm, Antonina ugyanakkor Theodorának írt, de ő kevésbé diplomatikus kifejezést használt Narses szégyenteljes – viselkedésére. Justinianus válasza igen sokáig késett.
Közben Belizár türtőztette magát, sőt meg rá is beszélte Narsest, hogy csatlakozzon hozzá, s együtt ostromolják meg Urbinót. Ez a varos meredek dombra épült, és lapályos területen csak északról közelíthető meg, ott viszont a falakat emelték magasabbra. A gót helyőrség bízva a falak erősségében és a téli magtárakban, visszautasította a megadásra szóló felhívást, így hát vagy rohammal, vagy hadicsellel kellett bevenni a várost. A falakon kívül nem vezetett csatorna, melynek nyílását fel lehetett volna használni; bent a városban volt egy bővizű forrás, s az ellátta az egész lakosságot. Meg kellett tehát kísérelni a falak áttörését. E célból Belizár építtetett egy „klastromot”, s maga ügyelt fel a munkára. A klastrom nem más, mint kerekeken járó, egymáshoz csatlakozó védőtetők sorozata. A védőtető tulajdonképpen vastag szálfákból álló gerendázat, melyet fűzfavessző-fonatok borítanak, azokat pedig nyers bőrök takarják; birkapásztorok építenek ilyen formájú aklokat állataiknak. A klastromot Belizár az erődítmények északi vonalához akarta tolatni, hogy védelme alatt a katonák ásóval, kapával, baltával, csákánnyal megkezdjék a fal lerombolását. A klastrom tartógerendái rendesen nyolc láb magasak, de Belizár még három lábbal megtoldotta, hogy egy másik biztonsági tetőt is építsen az első tető fölé. A klastrom tetejét meredek szögben építik, úgyhogy a kövek ártalmatlanul lepattannak róla, a bőröket pedig állandóan nedvesen tartják, hogy megakadályozzák a felgyújtását. Belizár a klastromba féltucat faltörő kost épített be.
Urbino falai igen kemények, a talaj pedig nagyon sziklás, ezért építői nem is árkolták körül a várost. Narses és Véres János elvesztették türelmüket; Véres János esküdözött, hogy a fal bevehetetlen, hiszen Rimini felé vonultában ő maga is hasztalan próbálta megostromolni, pedig akkor csak néhány ember védte, így az ostrom tizedik napján seregeikkel elvonultak anélkül, hogy közölték volna Belizárral, hová mennek. Narses visszament Rimini védelmére, Véres János pedig a Ravennán túli partvidéken portyázott – legjobb eszköz a meggazdagodásra, mert az Aemiliától és Velencétől északkeletre fekvő területen nem voltak erős várak, ahová a gótok biztonságban visszavonulhattak volna kincseikkel.
Belizár ott maradt Urbino ostromlására ezernyolcszáz emberével. A kétezer gót odabent a történtek tudatában kinevette, kigúnyolta. De a klastrom nemsokára ott állt a fal mellett, mialatt legjobb íjászaink egy magas állvány védő deszkái alá mögül egymásután szedték le a falakról az őröket.
Noha a falrombolók erősen dolgoztak, még a harmadik napon sem bírtak leásni a fal fundamentumáig, és a faltörő kosok sem értek el jelentős eredményt. Ekkor a gótoknak sikerült egy egész falszakaszt lezúdítaniuk a klastrom tetejére. Áttörte a tetőt, de senkit sem ölt meg, mert az íjászok az állványzatról még idejében figyelmeztették ott-tartózkodó bajtársaikat. Belizár úgy számította, hogy legalább két hónapba telik, amíg a fal összedől, és ezt nem is titkolta megmaradt tisztjei előtt. Képzeljék tehát meglepetését, de a mienket is, amikor a negyedik napon, miután a két megelőző nap furcsamód csendben maradtak, a helyőrség gótjai megjelentek a falakon és feltartott kézzel jelezték, hogy megadják magukat! Belizár és a várparancsnok délre megegyeztek a feltételekben, és Urbino a miénk lett.
Ami történt, azt igazán csak a jó szerencse számlájára lehet írni. De kritikus helyzetében Belizár igazán megérdemelte, hogy a jó szerencse segítségére legyen. Narsesnak persze nem ez volt a véleménye. Amikor Riminiben hírt kapott Urbino kapitulációjáról, a féltékenység annyira erőt vett rajta, hogy napokig nem vett részt a közös tiszti étkezéseken, nehogy elárulja igazi érzelmeit, s azokat a császár iránti hűtlenségnek lehessen magyarázni. Narses – hadd mondjam el itt, ha már eszembe jutott – mindig magával hordozott egy aranyozott ereklyetartót, benne a Szűzanya kis üveg képmásával, s mindig ezzel tanácskozott, mielőtt bármely fontos lépést tett volna. Gyakran szokta volt mondani tisztjeinek: „Miasszonyunk figyelmeztetett, hogy ne fogadjam el az indítványozott tervet.” Vagy: „Miasszonyunk egyetért velem abban, hogy az általam készített terv jó.” Ez alkalommal a Szűz nem szólt semmit. Pedig igazán megmondhatta volna neki előre, hogy Urbino állandó vízellátása hirtelen felmondja a szolgálatot, és a helyőrség a szomjanveszéstől való félelmében meg fogja magát adni – s akkor nem juttatta volna önmagát ilyen ostoba helyzetbe.
Mert hát úgy állt a dolog, hogy amikor Narses megásatta a szokásos árkot a tábor körül – mármint Urbino előtt –, emberei véletlenül egy forrásra bukkantak. Véres János tanácsára a lovak táborozási helyén vályúkba vezették a vizét, hogy kényelmesebben itathassák a lovakat – úgy, ahogy egyszer Belizár tette Capoudiában. Senki sem sejtette, hogy a forrás elterelése azzal a következménnyel fog járni, hogy a város egy csapásra víz nélkül marad. Az eset komikuma abban rejlik, hogy valójában Narsesnak volt köszönhető Urbino eleste, de ő ezt sohasem tudta meg. A vizet azután visszatereltük régebbi medrébe – s Urbino nem szomjazott többé. A titokba senkit sem avattak be rajtam és két szolgatársamon kívül – mindketten kőművesek voltam –, akik eljöttek velem az elhagyott táborba, és irányításom alatt elvégezték a szükséges munkát. Parancsot kaptunk, hogy a forrást rejtsük sziklák alá, hiszen előfordulhat, hogy Belizár kénytelen lesz Urbinót védeni, ha ellenséges támadás érné.
„Türelem a szegénységben” – ismét eszembe jutott a Szent Bartimeus kolduló tányérkáján olvasható jelmondat. Bizonyára emlékszik még az olvasó, hogy ezt az ereklyét Justinianus ajándékozta Belizárnak, ő pedig kölcsönadta egy kolduló szerzetesrendnek. Seregünk létszáma még erősebben megfogyatkozott, mert kénytelenek voltunk Mártont ezer emberrel Milánó felmentésére küldeni. Belizár (úrnőm, Antonina hűségesen kitartott mellette) mindössze nyolcszáz kiképzett emberével és néhány itáliai újonccal vállalkozott Orvieto ostromára. Meg kellett, tennie, mert Orvieto túlságosan közel feküdt Rómához, s nem lehetett gót kezekben hagyni.
Márton nem tartozott éppen az oroszlánszívű hősök közé. Megérkezett kis seregével a Po jobb partjára, de nem mert átkelni a folyón, mert a vele szemben álló Uriás gótokból és burgundokból álló serege nem kevesebb, mint hetvenezer főből állt. Uliaris, aki Márton seregében a háziezred egyik részét vezényelte, egyetértett vele abban, hogy a kockázat túlságosan nagy. Közben Milánó kormányzója futárt küldött Mártonhoz – a futár álöltözetben jutott át a gót vonalakon és átúszta a folyót – könyörögve, hogy nyomban küldjenek sereget a felmentésére. Milánó, amely Róma után egész Itália legszebb és leggazdagabb városa, háromszázezer lakosával már az éhínséggel nézett farkasszemet. „Már kutyát, patkányt, egeret, pockokat eszünk, s több jelentést kaptam emberevési esetekről” – üzente a kétségbeesett kormányzó.
Márton különféle kifogásokkal hozakodott elő, s főleg azzal érvelt, hogy nincsenek csónakjai, amelyekkel átszállíthatná seregét a folyón. De megígérte, hogy három héten belül véget vet az ostromnak, ha annyi ideig ki tudnak tartani. Futárt küldött Belizárhoz Orvietóba, megparancsolva a futárnak, hogy éjjelnappal lovagoljon. Könyörgött Belizárnak, hogy küldje fel Véres Jánost Aemilából a Po folyó völgyén. „János segítségével – Írta Márton – talán megmenthetjük Milánót.”
Belizár gyorsfutárt küldött Véres Jánoshoz, ismertette előtte a milánóiak szörnyű helyzetét, s utasította, hogy csatlakozzék Mártonhoz és együttesen szabadítsák fel a várost.
Véres János egyszerűen visszautasította a parancsot; ő parancsokat egyedül Narsestól fogad el. És kegyetlenül hozzáfűzte: „Tehát pockokat esznek a milánóiak? Olvastam a híres Plinius Természetrajzában, hogy a régi rómaiak Cato cenzor idején el voltak tiltva e kis állatok fogyasztásától, mert Cato túlságosan fényűző nyalánkságnak tartotta azokat.”
Erre Belizár Riminibe írt, Narsesnak:
„A sereg hadosztálya. – Írta levelében – hasonlítanak az ember végtagjaihoz, s mint az embernél a fejnek, itt is egyetlen parancsnoknak kell ellenőrizni és irányítani. Felhagynék Orvieto ostromával és Milánóba sietnék nyolcszáz vértesemmel, de sajnos, Róma szomszédságában kell maradnom, nem bízhatom a város teljes védelmét római újoncokra. Ezenfelül az erőltetett, háromszáz mérföldes lovaglás Tuscián keresztül a mostani rossz időben lovaim pusztulását jelentené. Könyörgöm neked Isten nevében, küldd el barátodat, Jánost és Justinust, császári urunk dédunokaöccsét minden rendelkezésre álló sereggel Márton támogatására. Vagy menj magad és szerezz annyi dicsőséget magadnak a hadjáratból, amennyire csak vágysz.”
Miután ilyen könyörögve fordultak hozzá, Narses megadta Véres Jánosnak a kívánt engedélyt, de akkor már késő volt. Gondoljuk csak el: Márton futárjának háromszáz mérföldet kellett megtennie a Pótól Orvietóig; Belizár futárja háromszáz mérföldes lovaglás után érte el Véres Jánost Paduában; János futárja hasonlóképpen háromszáz mérföld után érte el Belizárt, és bizony nem hajszolta agyon magát az úton; végül Belizár futárja kétszáz mérföld után adta át a levelet Narsesnak Riminiben. További késedelmet okozott Véres János váratlan maláriája. Mire felépült, és nekicihelődött, hogy négyezer lovasával és az átkeléshez szükséges, ökrösszekerekre rakott csónakokkal elinduljon Milánó felé, Milánó elesett. Ez már a mi Urunk ötszázharminckilencedik esztendejének elején történt, az Üstökös évében.
A Milánóba bevonuló gótok és burgundok életben hagyták Belizár ezer katonáját. De Uriás parancsára a kisgyerekeken kívül a csaknem százezer főnyi férfilakosságot lemészárolták, és azokat is legyilkolták, akik a templomokban kerestek menedéket. A katonák szabad kezet kaptak a nőket illetően, akik közül a használhatókat magukkal vitték rabszolgának. Szolgálataik elismeréseképpen a burgundok választhattak először. Az öregeket, a csúnyákat és betegeket hátrahagyták: haljanak éhen. A gótok magukkal vitték az összes gyerekeket. Milánó erődítményeit lerombolták, a templomokat szintén; a katolikus templomokat az ariánus gótok, az ariánus templomokat pedig a katolikus burgundok pusztították el. Nagy tüzek keletkeztek és terjedtek akadálytalanul; a fél város porig égett.
Márton és Uliaris visszatért Orvietóba. Amikor Belizár hírt kapott Milánó sorsáról, annyira megrendült, hogy nem engedte őket maga elé, és a hadjárat végéig a szükséges parancsok kivételével egyetlen szót sem szólt Uliarishoz. Uliaris – mondta – legalább egy kicsiséget megtehetett volna a háziezred hírneve érdekében: megzavarhatta volna a gótok összekötő szolgálatát.
Végre üzenet érkezett Justinianus császártól: visszahívta Narsest azzal az indokkal, hogy nem tudja tovább nélkülözni udvartartásának kamarását. Belizárt megerősítette az itáliai hadseregek főparancsnoki tisztében. De Narsest nem fedte meg még akkor sem, amikor tudomást szerzett a milánói mészárlásról, pedig azt Narses megakadályozhatta volna; továbbra is igen nyájasan bánt vele. Narses elvitt Itáliából ezer embert azok közül, akiket már beosztott ottani szolgálatra. Ezenfelül távozása zendülésre szolgáltatott ürügyet kétezer heruliánus lovasnak, akik az ő közvetlen parancsnoksága alá tartoztak. Ezek kijelentették, hogy nem hajlandók parancsokat elfogadni Belizártól, s bevonultak Liguriába, rabolva és pusztítva a vidéket, amerre mentek. Itt aztán békeszerződést kötöttek Uriással, eladták nekik valamennyi rabszolgájukat, minden megtakarított vagyonukat, s cserébe termékeny földeket kaptak Como környékén. De hirtelen megváltozott a hangulatuk; az ilyen gyors hangulatváltozásra a barbárok nem kevésbé hajlamosak, mint a városi csőcselék. Mindent megbántak, s Macedónián keresztül nekiindultak a hosszú útnak, Konstantinápolyba, remélve, hogy Narses közbenjárására a császár megbocsát nekik. (És nem is csalatkoztak Narsesban.)
Így aztán Belizár megmaradt legfőbb parancsnoknak, de hadserege – még elképzelni is furcsa – alig rúgott többre hatezer kiképzett embernél. De segített magán: visszahívta a Szicíliában és Dél-Itáliában hagyott helyőrségeket, helyükbe római újoncokat küldött, ezenkívül itáliai parasztokból is képezett ki katonákat: így hadjáratai céljára huszonötezer emberrel számolhatott, ötezret Justinus vezetésével Fiesole ostromlására küldött. Háromezret Véres János vezérlete alatt, további háromezret egy másik Jánossal, akit Élvhajhásznak neveztek, együttesen a Po völgyébe vezényelt, hogy akadályozzák meg Uriás minden kísérletét, ha csatlakozni akarna Wittich ravennai seregéhez. Maga Belizár tizenegyezer emberével hozzákezdett Picenum fővárosának, Osimónak az ostromlásához.
Ennél a pontnál történetem határai újra kiterjednek. Nyugatra átmennek a Rhone folyó túlsó oldalára, Galliába, Kelet felé átkelnek az Eufratesen, északra a Dunán, délre Afrika sivatagjain. Wittich király még mindig nem mozdult Ravennából. Osimo várőrsége segítséget kért tőle, de Wittich csak azzal az üres biztatással felelt, hogy Isten a gótok oldalán van. Nem merte csapatait kivinni a városból, mert gyalogsági előőrseink erős barikádok mögül őrizték a mocsarakon átvezető utakat. Rimini is a kezünkben volt; lovasságunk készen állt arra, hogy a legrövidebb időn belül ott teremjen, ha Wittich gótjai megtámadnák a barikádokat. Uriás nem tudott visszatérni Milánóból, mert ebben megakadályozták Véres János és Élvhajhász János seregei, a burgundiai szövetségesek pedig már visszatértek hazájukba. Wittich csapdában érezte magát.
Ekkor egy öreg kereskedő, a Ravennában letelepedett nagy szíriai kolónia egyik tagja, felkereste a királyt, és így szólt:
– Miképpen lehetséges, hogy Justinianus császár nélkülözni tudta azt a nagy haderőt, melyet Afrika, majd a te birtokaid meghódítására küldött? Csak úgy, hogy előbb békét vásárolt a perzsáktól, ennek következtében nélkülözni tudta Belizárt, keleti seregeinek parancsnokát, s ide küldhette Nyugatra. Ha rá tudnád beszélni a perzsa nagykirályt, hogy erős seregekkel keljen át az Eufratesen, akkor Justinianus Belizárt hamarosan visszahívná Keletre. Mert a császárnak csak ez az egy lángeszű tábornoka van, neki kell ide-oda futkosnia a birodalom egyik sarkából a másikba, mint ahogyan a vetélő futkos ide-oda a fonalak közt a szövőszéken. Wittich király! Küldj követséget a nagykirályhoz és ugyanakkor egy másikat Theudeberthez, a frankok királyához. Követeid mindegyik uralkodónak mondják azt, hogy a másik már ígéretet tett a római birodalom megtámadására.
– De hogyan juthat át biztonságban egy gót követség az egész keleti birodalmon? – aggodalmaskodott a király. – A császár emberei minden bizonnyal letartóztatnák embereimet. Ezenfelül senki nem ért közülünk perzsául.
– Küldj papokat – erősködött a szíriai –, rájuk nem fognak gyanakodni. Utazzanak szíriaiak társaságában, azok mindenfelé járnak, minden nyelven beszélnek, és mindenütt vannak barátaik.
Wittichnek tetszett az ötlet. Készséges papokat és szíriai vezetőket hamarosan talált. A Perzsiába készülő papok a nagyobb biztonság okából ideiglenesen püspöki címet vettek fel. A két követség egyszerre szállt hajóra, de mindegyik másra. A két kis hajó felhasználva a dagályt, a legközelebbi holdtalan éjszaka kisurrant a kikötőből, és kikerülte flotillánkat. Ravennánál a dagály ugyanolyan megszokott jelenség, mint az Óceán partjain mindenütt, de a Földközi-tenger partjain sehol sem látni másutt. (Nemrég megfigyelték, hogy a dagályok a holdtól függenek.) A sekély vizeken csak bizonyos órában tudnak a hajók a kikötőbe vezető kis csatornán átkelni, és ez védi meg olyan jól Ravennát a tenger felől.
Eltelt egy hónap, és ezalatt Wittich újra átgondolta a dolgot. Két további követséget indított útnak hasonló összetételben, egyiket az afrikai mórokhoz, a másikat a lombardokhoz, ehhez a germán fajtához, amely nemrég érkezett a felső Duna partjaihoz. Üzenetében indítványozta, hogy a perzsákkal és a frankokkal egyidejűleg ők is csapjanak le. Mind a négy követségszerencsésen célhoz ért, és a lombardok kivételével mindegyiktől kedvező választ kapott: „Helyes, támadni fogunk, mégpedig hamarosan.” A lombardok óvatos választ adtak: „Nem teszünk semmit addig, amíg hírt nem kapunk, hogy a többiek megindultak; mert jelenleg a császár szövetségesei vagyunk, és ő megbízik bennünk.” Egyikünk sem sejtette, hogy Wittich király annyira érti a világpolitikát, hogy birodalmunk távoli határain zavart tud keltem. Soha még germán ilyesmire nem gondolt azelőtt. De most oly nehéz helyzet elé került, hogy még a szíriaiaktól is hajlandó volt tanácsot lefogadni, pedig általában megvetette, hazudozó keleti istentagadóknak tartotta őket.
Teltek-múltak a hónapok. Most már öt év telt el azóta, hogy először szálltunk partra Szicíliában. Fiesole és Osimo nem adta meg magát. Mindkét helyen erős gót helyőrség tartotta a szilárd erődítményeket. Egyetlen reményünk a kiéheztetésben rejlett. Belizár nem engedte, hogy serege minőségben romoljon vagy létszámban csökkenjen az ostrom alatt, mint ahogy Wittichnél előfordult Róma ostrománál. Éppen ellenkezőleg, ezeket a hónapokat felhasználta arra, hogy kiképezze itáliai újoncait; állandóan gyakorlatoztatta őket. Zsoldjukat fegyverforgatási készségük vagy általában katonai ügyességük alapján szabta meg. Több új zászlóaljat is állított fel, s az új tiszteket háziezrede közkatonái közül válogatta ki. „Kétszersült-evői” sorába sok thrák és illyricumi került, akik a latin nyelv egyik válfaját beszélték. De ezek az újoncok sem voltak sokkal jobbak a római városi csapatoknál. Az itáliai talaj, amely valamikor oly nagy számban termetté a hősöket, az évszázadok folyamán kimerült: az itáliainak ma már nincs mersze a harchoz, bármennyire hetvenkedő módon járatja is a száját. Belizár sajnálta, hogy nem használhatta fel gót hadifoglyait, ezeket a könnyen tanítható, erős és merész férfiakat. De hát azokat Keletre és Afrikába kellett küldeni, hogy ott harcoljanak a császári csapatokban.
Osimo ostromából kevés említésre méltó esemény jut eszembe, öreg katonák mesélték, hogy tapasztalatuk megegyezik az enyémmel: a hadjárat kezdetének eseményei élesen megmaradnak az emlékezetben, de ahogy húzódik a háború, az ember az évek folyamán egyre kevesebbet és kevesebbet vesz észre belőle, elfásul, úgyhogy figyelmét már csak a szokatlan események keltik fel.
Az Osimo falai és a mi táborunk között emelkedő domb lejtőjén gyakori összecsapások történtek azon a nyáron. A gótok alkonyattájt szoktak előlopózni, hogy takarmányt vágjanak lovaiknak, s a mi őrségeink ilyenkor rendszerint megtámadták őket. Holdvilágos éjszakákon különösen éles harc fejlődött ki. Valamelyik reggel egy gyalogos zászlóaljunk raj vonalban haladt a dombon felfelé, amikor a gótok hirtelen nagyszámú kocsikereket gördítettek le a lejtőn. A kerekek küllőit hosszú késekkel meg sarlókkal tűzdelték tele. Szerencsénkre egyetlen emberünk sem sérült meg, a gótok ugyanis rosszul számították ki a lejtő irányát, a kerekek elkanyarodtak a közeli erdőbe, ahonnan aztán később kihoztuk őket. Ezen a lejtőn történt az is, hogy amikor egy reggel úrnőmmel kilovagoltam, felejthetetlen látvány tanúja lettem. Egy gót csapat tisztje vezetése alatt füvet vágott a domboldalon. Egy mór szakasz ekkor lováról leszállva gyalogosan elindult, hogy meglepje őket. A mórok egy füves szakadékban lopóztak előre. A takarmányvágó csapat azonban csupán csalétek volt. Amint a mórok harsány ordítással előrohantak a szakadékból, nyomban rájuk támadt egy nagyobb, addig elrejtőzött gót csapat; ádáz kézitusa kezdődött, amelyben mindkét oldalon sokan elhullottak. A takarmánygyűjtő csapat tisztjét, aki sisak nélkül, aranyozott páncélban küzdött, megölték: egy mór dárda elölről behatolt a lágyékába. Az a mór, aki dárdával leszúrta, sárga hajánál fogva diadalordítással megragadta a holttestet, és kezdte vonszolni maga után. Ekkor kirepült egy gót lándzsa, és mintha kiszámítva történt volna, átfúrta a mór lábikráit, pár hüvelykkel a sarkai fölött, mint ahogy a vadász szokta faággal kipeckelni és nyársra húzni a nyúl hátsó lábait, hogy könnyebben vihesse haza. A mór azonban nem engedte el zsákmányát. Lassan tovább mászott lefelé a dombon, araszoló mozgással, mint valami hernyó s maga mögött vonszolta a holttestet. Úrnőm és én bámulva néztük a jelenetet egy fa mögül. Kürtösünk ekkor riadót fújt, mire egy csapat bolgár hun elvágtatott mellettünk felfelé a dombon, hogy segítséget vigyen. A hunok vezetője felkapta a mórt, és hátradobta a lovára, a nyereg mögé. De az még akkor sem engedte el a holttestet, amely ott ütődött, verődött a földön, ahogy a ló visszafelé nyargalt.
Másik emlékezetes eset a ciszternánál vívott küzdelem volt. Ezt a ciszternát Osimótól északra a falak közelében igen meredek helyen építették. Ez volt a városnak ha nem is egyedüli, de legfontosabb vízellátója, tiszta vizű forrás táplálta, és boltozat védte, hogy a víz hideg maradjon. A gótok itt töltötték meg edényeiket éjszakánként, előbb természetesen erős őrséggel vették magukat körül, öt isauriai jelentkezett, hogy elpusztítja a ciszternát, ha kapnak megfelelő vésőket, erős kalapácsokat és feszítővasakat. Munka közben természetesen katonai védelmet kértek. Másnap reggel Belizár felsorakoztatta és bizonyos térközökben a fal körül felállította egész seregét. Az egyes részlegek hosszú létrákat tartottak készenlétben, mintha a falakat akarnák megostromolni. A terv az volt, hogy mihelyt elhangzik az „Előre!” jel, és ezzel a gótok figyelme a vélt támadásra összpontosul, az öt isauriai feltűnés nélkül besurran a ciszternába, és megkezdi pusztító munkáját.
Az ellenség nyugodtan várta a támadást, nem akart lőni addig, míg katonáink jó célpontot nem nyújtanak. A kürtök harsogtak, embereink ordítoztak és lövöldöztek, de a létrákat csak egyetlen pontnál vitték előre, háromszáz lépésnyire a ciszternától. A gótok erre ide csoportosultak, hogy visszaverjék a támadást. Az isauriaiakat azonban a színlelt támadás ellenére is észrevették, ahogy felmásztak a sziklákon, és belopóztak a ciszternába. A gótok rájöttek, hogy becsapták őket, és heves kitörést intéztek az egyik közeli mellékkapun át, hogy elfogják öt emberünket. Belizár nyomban ellentámadással felelt, és visszaszorította őket. Keserves munka volt a gótok túlerejével szemben, és hozzá, még a meredek domb is az ő előnyükre szolgált. De Belizár csapata biztoslábú isauriaiakból és örmény hegyilakókból állott, akik éppenséggel kedvelték az ilyenfajta harcot. Belizár hozzájuk hasonlóan gyalog harcolt, egyszerű bivaly bőrujjasban, s fegyverzete mindössze két dárdából meg egy rövid kardból állott. Újabb és újabb erőfeszítésekre késztette embereit, noha veszteségei egyre nőttek. Minél tovább dolgozhat az öt isauriai zavartalanul a ciszternában, gondolta, annál rövidebb lesz az ostrom.
A gótok déltájban visszavonultak. Ahogy Belizár előre rohant üldözésükre, biztos célpontot nyújtott a legközelebbi torony őrének. Az őr elhajította dárdáját, s az nyílegyenesen röpült lefelé. Belizár nem látta meg, mert a nap a szemébe sütött délről, éppen a fal pereme felől. A Belizár mellett álló lándzsás, Unigatus mentette meg az életét. Minthogy sokkal alacsonyabb volt gazdájánál, rá már árnyékot vetett a fal, s így észrevehette a feléjük repülő dárdát. Előre és oldalvást ugrott, és sikerült is elkapnia. Sajnos, a dárda hosszú hegye átfúródott tenyerén, elvágta az összes inakat ujjaiban, úgyhogy az a keze élete végéig nyomorék maradt. De kijelentette: „Szívesen odatartottam volna a mellemet is, hogy megmentsem uramat, Belizárt.”
Belizár maga ereszkedett le a ciszternába. Noha az isauriaiak teljes erejükkel püfölték és döngették a hatalmas kőtömböket, még egy kavics nagyságú darabot sem sikerült kimozdítaniuk a helyéről. A régiek nem egy évre és nem is egy emberöltőre építettek, hanem az örökkévalóságnak. A köveket oly szorosan illesztették össze, és a hézagokat oly vaskemény cementtel töltötték ki, hogy az építmény oly erős volt, mintha egyetlen sziklából állna. Nem maradt más hátra, azt kellett tenni, amire Belizár nem szívesen szánta rá magát: lovak hulláival, oltatlan mésszel és mérges növényekkel kellett beszennyezni a tiszta vizet. A gótok, akik már fűevésre fanyalodtak, most már csak a városon belül levő egyetlen forrásra számíthattak, no meg az esővízre, amelyet a háztetőkről dézsáikban fogtak fel. De az az év aszályos volt, semmi eső nem esett.
Fiesole nem bírta tovább az éhezést, augusztusban megadta magát. Belizár megmutatta az elfogott vezéreket az osimói helyőrségnek, remélve, hogy ezzel megadásra bírja őket. És végül meg is adták magukat, mert Belizár nagylelkű feltételeket szabott nekik. Szavát adta, hogy nem teszi rabszolgává őket, de meg kell tagadniuk Wittich királyt, Justinianus császárnak kell hűséget esküdniük, és fele vagyonukat át kell adniuk katonáinknak zsákmánymegváltás címén. A vár védői ekkor már haragudtak Wittichre, amiért sorsukra hagyta őket, holott serege még mindig sokkal nagyobb volt Belizárénál, akiben szívük szerint való katonát ismertek meg. Valamennyien önként vállalkoztak a háziezredében való szolgálatra. Válogatott emberek voltak, és Belizár örömmel sorozta be őket. Így a Ravennától délre eső utolsó erőd is birtokunkba jutott.
Időközben Wittich király unokaöccse, Uriás Paviánál vert tábort, a felső Po mentén, minthogy a két János megakadályozta abban, hogy nagybátyja segítségére vonuljon Ravennába. Egy júniusi napon jó hírt hallott: a Theudebert királyhoz menesztett követség sikerrel járt, százezer frank átkelt az Alpokon, és Ligurián keresztül siet a segítségére. Ezek a frankok csak névleg katolikusok, valójában megtartották a sok régi, vérszomjas germán szokásukat. Ezenfelül nincs faj Európában, amely olyan gálád hitszegő hírében állna, mint ők. Nem lovasemberek, mint távoli rokonaik, a gótok és a vandálok, kivéve a hercegek kíséretéhez tartozó néhány lovas lándzsást és kivéve a gauleitereket, akik méltóságuknak megfelelően lovon ülnek. Gyalogosok, igen bátrak és igen fegyelmezetlenek, fegyverzetük: széles kard, pajzs és a rettegett „francisca”. A francisca rövid nyelű, kétélű balta, vagyis hajító szekerce, támadáskor egyszerre hajítják el. Az így elhajított szekerce minden közönséges pajzson áthatol, és megöli a mögötte levő katonát.
Theudebert király seregei nemsokára elérték a Po hídfőjét Paviában, amelyet Uriás tartott megszállva. A gótok szívélyesen üdvözölték őket. De abban a pillanatban, amikor a frankok első zászlóaljai zavartalanul átkeltek a hídon, szörnyű meglepetés várt Uriásra. A frankok kitörtek a sorokból, futkostak összevissza, kergették a gót asszonyokat és gyermekeket, s aki a kezük ügyébe került, azt mind, mint a háború első gyümölcseit, áldozatképpen fejjel előre behajították a folyóba! Ez a régi szokásuk a kereszténységük előtti időkből maradi rájuk, s most kereszténységükben ortodox alapon védelmezték meg: így kell elbánni – jelentették ki – az ariánus eretnekekkel, akik tagadják, hogy Jézus Krisztus egyenrangú Mindenható Atyjával! Ez a látvány oly döbbenetes hatással volt Uriás gótjaira, hogy vad rohanással menekültek vissza táboraik felé. A hajítószekercék záporától kísérve, táboruknál meg sem álltak, hogy azt megvédelmezzék, hanem eszeveszetten menekültek tovább Ravenna felé. Tízezerszámra törték át magukat Véres János előőrsein, ezek pedig százával lődözték le őket, ahogy elözönlőitek a tábor mellett.
Véres János ekkor összeszedte testőrségét, és a gót tábor felé vágtatott, abban a hiedelemben, hogy Belizár meglepetésszerűen átvonult Tuscián, s ő késztette menekvésre a gótokat. Mire megtudta, hogy tévedett, már a frankok rajzottak feléje az úton. Keményen küzdött, de leverték. Elhagyva táborát s benne két év minden zsákmányát, visszavonult Tusciába. Theudebert király egyetlen csapással elfoglalta Liguria egész nyugati részét.
Mint említettem, ez az év aszályos volt, amellett a háborús állapotok miatt egész Észak-Itáliában abbahagyták a földművelő munkát. Az a kis gabona, amit mégis elvetettek, elszáradt, mielőtt kalászba szökkenhetett volna, a magtárakat és hombárokat pedig részben Wittich király ürítette ki már régen hadserege számára, részben az ellene fellázadt milánóiak rabolták ki, vagy a heruliánusok fosztották ki portyázásaik alatt, így tehát amikor a frankok elfogyasztották a két elfoglalt táborban talált kész élelmiszereket, rászorultak az ökörhúsra. Minthogy más vizük nem volt, a Póból merített vízben főzték meg a húst. A Po ebben az évben igen alacsony volt, és vizét megfertőzték a hullák. A teljesen gyalogságból álló hadseregnek sokkal kisebb területről kell magát élelmeznie, mint a lovasságnak, a frankok pedig híresek nagy étvágyukról, így aztán sokat kellett nélkülözniük. Augusztusban vérhasjárvány tört ki közöttük, elvitt legalább harmincötezer embert.
Belizár szemrehányó levelet írt Theudebert királynak, s kifejezte azt a meggyőződését, hogy a járványt Isten küldte a frankokra azért, mert királyuk megszegte Justinianusszal kötött szövetségét, s emberei ártatlan gót gyermekeket meg asszonyokat mészároltak le. Theudebert nem vitatkozott vele, fogta magát, és visszatért hazájába. De Nyugat-Liguria sivataggá változott, és azon a nyáron éhenhalt itáliai parasztok számát ötvenezerre becsülik.
Ugyanabban az évben az afrikai mórok is vereséget szenvedtek Salamontól, így aztán a lombardok jobbnak látták, ha ott maradnak, ahol vannak, hacsak a perzsák nem szánják rá magukat az ígért támadásra, mert akikor Justinianus kénytelen lesz minden nyugati seregét visszavonni, hogy Szíriát és Kisázsiát megvédje az elözönlés ellen. Ekkor kéretlenül hatalmas nemzet csapott rá a birodalomra egy másik oldalról: a bulgáriai hunok, akik harminc év után most először egyesültek egy hatalmas kán alatt. Könnyen utat tudtak törni maguknak az alsó Dunán keresztül. Justinianus az elmúlt évek folyamán fokozatosan csökkentette északi határerődéinek védőőrségét, s tétlenül tűrte az erődfalak málladozását; dicsőbb foglalatosságnak tartotta új templomok építését, mint régi erődök tatarozását.
Itt félbe kell szakítanom a nagy hun betörésről szóló beszámolómat, hogy leírjam azt a Paradicsomot, amelyet Justinianus roppant költséggel épített önmagának és Theodorának a Márványtenger ázsiai partján, Konstantinápoly közelében, Héra-templomának helyén. Ennek a Paradicsomnak nyári palotáját, melyet fák, szőlőkertek és virágágyak vettek körül, a világ legszebb magánépületének tartotta mindenki, amint a Hagia Sophiát a világ legszebb templomának ismerte el a közvélemény. Márványt és nemesfémeket tékozlóan pazaroltak erre a palotára, s fürdői, oszlopcsarnokai fényűzőbbek voltak, mint Korinthuséi a nagy földrengés előtt. A szoros veszélyes áramlatai miatt Justinianus két hosszú mólót építtetett, s számtalan láda cementet kellett a mély vízbe süllyeszteni, míg magánkikötője elkészült. Ezt a nagy vállalkozást nemcsak azért említem, mert a kincstár újabb kiszipolyozását jelentette, hanem azért is, mert déli mérföldköve volt a hun pusztításnak.
A bulgáriai hunok akkor egészen a korinthusi földszorosig lerohanták a Balkánt, nem kevesebb, mint harminckét várat foglalva el útközben; hatalmukba kerítették az egész thráciai diocézist Konstantinápolyig; áttörtek Anastasius hosszú falán, és csak a Theodosius császár építette belső falnál erélyesen védekező Narses bírta őket feltartóztatni. Néhány csoportjuk pedig átkelt a Hellespontuson, Sestosból Abydosba, hogy Kisázsiában is pusztítson, s csak nagy nehezen lehetett őket elűzni Justinianus új Paradicsomának kapui elől. Kétszázezer hadifogoly, ötszázezer halott, roppant mennyiségű kincs, ötven virágzó város pusztulása: ennyibe került Justinianusnak az, hogy olyan oktalan módon takarékoskodott a határvédelem költségeivel. A hun hordák pedig, minekutána véghezvitték mindezt a szörnyű pusztítást, háborítatlanul visszatértek hazájukba.
Belizár egész haderejét összegyűjtötte, hogy teljes erővel folytathassa Ravenna ostromát, sőt még egy másik kis császári sereg is áthajózott Dalmáciából, hogy támogassa. Csakhogy Ravenna – földrajzi helyzete miatt – a világ legnehezebben elfoglalható városa. A nagy Theodosius három éven át ostromolta sikertelenül; a szárazföld felé mocsarak tartóztatták fel, a tenger felől pedig a sekélyes víz és az erődök miatt nem tudott boldogulni. Hogy végül mégis győzött, az inkább diplomáciai, mint katonai sikernek tudható be. Valószínűnek látszott, hogy Belizár is kénytelen lesz három évig várni. Wittich királynak hatalmas gabona-, olaj- és borkészletei voltak a városban, és kérésére Uriás újabb készleteket úsztatott le hozzá Mantuából a Po folyón.
De mindezek ellenére Wittich néhány hét múlva igen nehéz helyzetbe került. Először is a szárazság annyira leapasztotta a folyót, hogy Uriás gabonásbárkái a folyó torkolatánál zátonyra futottak, és nem tudták átvágni magukat dél felé az egymáshoz csatlakozó lagúnák sorozatán, pedig Ravennába csak ez a víziút vezet. Hildiger az egész szállítmányt elfogta; őrszemei és őrjáratai igen éberek és igen tevékenyek voltak ezen a vidéken. Ezután újabb csapás zúdult a gót királyra magában Ravennában, s ezt a csapást tulajdon felesége, Matasontha mérte rá. Az asszony ugyanis egy nagy vihar idején módot talált rá, hogy titokban felgyújtsa a város két legnagyobb magtárát. A tűzvészt villámcsapásnak tulajdonították. Wittich úgy érezte, hogy Isten gyűlöli, és keservében a porba temette arcát.
Ezután történt, hogy Theudebert, a frankok királya követeket küldött Wittichhez Ravennába. Minthogy a frankok feltételezhetően még mindig Justinianus szövetségesei voltak, Belizár keresztülengedte őket, de kikötötte: az ő követei is velük mennek, hogy hallhassák, mi mondanivalójuk van Wittichnek, és ők is felszólalhassanak a császárság érdekében. Belizár Theodosiust bízta meg a császári követség vezetésével, s keresztfia igen jól végezte el a rábízott feladatot.
A frank követek véd- és dacszövetséget ajánlottak fel a gótoknak, azzal kérkedve, hogy félmillió embert tudnak átküldeni az Alpokon, és a görögöket hajítószekercéik tömkelege alá temetik. Kijelentették, hogy ellenszolgáltatásképpen hajlandók megelégedni Itália felével.
Theodosius ekkor rámutatott arra, hogy a frankok teljesen megbízhatatlan szövetségesek, hiszen mindkét féltől elfogadtak anyagi támogatást, és mindkét fél ellen hadat viseltek. Gyalogos tömegeiknek nincs győzelmi esélyük a fegyelmezett lovascsapatokkal szemben. Továbbá, ha bármelyik franknak félcipó kenyeret ígérnek, az mindjárt az egész cipót követeli, a kenyérszeletelő késsel és tálcával együtt; míg ha Wittich király békét köt a császárral, legalább valamit megmenthet reményei romjaiból. A gót követek – fejtegette tovább Theodosius –, akiket a fegyverszünet alatt, Róma ostromának vége előtt, Konstantinápolyba küldtek, olyan követelésekkel álltak elő, amelyeket sem az igazság, sem a katonai helyzet nem tett elfogadhatóvá. Wittich jól tenné, ha a császár kegyére bízná magát; Justinianus Geilimer király és sok kisebb vezér esetében bizonyságot tett már arról, hogy nagylelkűen bánik a bukott ellenféllel.
Wittich király figyelmesen végighallgatta Theodosiust, elbocsátotta a frankokat, és új követeket menesztett Konstantinápolyba. Mialatt visszatérésükre várt, a gótok alpesi helyőrségei megadták magukat Belizárnak. Uriás pedig, amint lefelé vonult Mantua felé, a dezertálások következtében oly sok emberét elvesztette, hogy nem gondolhatott többé nagybátyja támogatására, s kénytelen volt visszafordulni Comóba.
Mi Ravenna alatt táboroztunk, és már közeledett a tél. Nem harcoltunk, de őreink és őrjárataink munkája lelkiismeretesebb volt, mint valaha. Egyetlen zsák gabona sem kerülhetett Ravennába, és egyetlen hajó sem törhette át a blokádot. Ez időszak alatt úrnőm felelevenítette bizalmas viszonyát Theodosiusszal, hogy kissé változatosabbá tegye unalmas életét. Theodosius jól énekelt, és kiderült, hogy zeneszerzésre is van tehetsége. Kettősöket énekeltek igen ügyesen, saját maguk lant- és hegedűkísérete mellett. Theodosius egyik dala arról szólt, hogy miért kell megszeretniük az itáliaiaknak a görögöket. „Ez a felszabadító háború igazán boldog és vidám időket jelentett, és szép ajándékokat hozott: mészárlást, erőszakot, – gyújtogatást, rabszolgaságot, éhínséget, járványt, emberevést.” De a verselés maga oly bájos volt, hogy senki sem foghatta fel hűtlenségnek a bennük kifejezésre juttatott érzéseket. Theodosius és úrnőm az egész idő alatt példás tartózkodással viselkedtek egymás társaságában.
Még a nyáron történt, hogy Theodora sógora, Sittas, Belizár keleti parancsnok-utóda egy jelentéktelen összecsapás során az örmény határ közelében elesett. Ő volt az egyetlen neves tábornok a birodalom keleti határvidéken, és halálának a perzsák nagyon örültek. Khosrou király elhatározta, hogy a következő tavasszal megtöri az „örök békét”. Wittich papi követei biztosították szíriai tolmácsuk útján, hogy a frankok és a mórok támogatni fogják a gótokat nyugati hadjáratukban. Khosrou első válasza így hangzott:
– Ha keletről támadunk, királyi unokatestvérünk, Justinianus fel fog hagyni nyugati hódításaival, és Belizárt minden seregével ellenünk küldi. Mert Róma távol esik a fővárostól, de Antiochia közel van. Ez csak nektek, gótoknak fog használni, nem pedig nekünk.
A papoknak nem jutott eszükbe meggyőző válasz. De a tolmács a helyzet magaslatára emelkedett. Most el kell árulnom valamit, amiről én magam is csak a szíriai terv megérése után értesültem; de már most elmondom, mert valószínűleg fokozni fogja érdeklődésüket aziránt, amit még ezután fogok elmesélni: a tolmács nem volt más, mint egykori gazdám, Barak! A nagykirály előtti magánkihallgatáson Barak erősködött, hogy Belizártól mákszemnyit sem kell félni. Nyílt titok – úgymond –, hogy Belizár Itáliában akar maradni, a következő évben meg fogja szegni Justinianusnak tett hűségesküjét, s kikiáltja magát a nyugati világ császárává. Persze szövetkezik a gótokkal és a frankokkal. Észak-Afrika is a birodalmához fog tartozni.
– Amint hírt kapunk, hogy Belizár császárnak kiáltatta ki magát, nyomban bevonulunk Szíriába – jelentette ki Khosrou. De Barak tovább erősködött:
– Királyok Királya! Minden bizonnyal jobban illenék méltóságodhoz, ha azonnal támadnál, és nem várnád meg, míg Belizár akcióba lép. Akkor úgy fog feltűnni, mintha a te szíriai támadásod bátorította volna fel a korona feltevésére, nem pedig ellenkezőleg.
Khosroura szemmel láthatóan mély benyomást tett ez az érvelés. Vissza is hívta Wittich követeit, s megígérte nekik, hogy teljesíteni fogja kérésüket.
A követség pap-tagjai visszatértek Ravennába, azt a látszatot keltve, hogy csak a szent helyeket keresték fel zarándokútjukon, és közölték Wittichhel reményt keltő értesüléseiket. De Barak Paviába ment, és ott tréfaképpen közölte Uriással, milyen ügyes hazugságot talált ki Khosrou kedvéért.
Justinianusnak mindenütt voltak kémei, még a perzsa udvarban is, és a történetet sokkal előbb tudta meg, mint Uriás. Elhitte, hogy Belizár csakugyan el akarja árulni, és aggódni kezdett. Azonnal tanácskozásra hívta Narsest, Kappadóciai Jánost és Theodorát. Theodora így szólt:
– Ez csupán szíriai mese, amelynek semmi alapja sincs. Hazudozókkal, gazfickókkal és csalókkal veszed magad körül az udvarnál, és most magad is képtelen vagy elhinni, hogy az a becsületnek nevezett valami még előfordulhat seregeid tisztikarában.
De Narses így szólt:
– Ugyanazt gyanítottam én is, Felség, ezért nem engedelmeskedtem Belizárnak.
És Kappadóciai János:
– Ó, ezt már hosszú évek óta tervezi. Vajon miért hárította a felelősséget Felségedre, hogy visszautasítsa Wittich békeajánlatát Róma ostroma alatt? Világos: részint azért, hogy erősítést kapjon zászlai alá, részint meg azért, hogy rossz színben tüntesse fel Felségedet. Hogy amikor majd császárrá kiáltatja ki magát, az ő szelídséget szembeállítsa felséged szigorúságával.
Narses:
– Itáliai újoncozása is erre a szándékra vall.
Kappadóciai János:
– Ezt a lázadást tervezte hat évvel ezelőtt Karthagóban, amint azt Constantinus és tiszt-társai megírták Felségednek. Akkor stratégiai okokból elhalasztotta a dolgot, azt fontolgatva, hogy amíg Szicília és Itália gót kezekben van, Afrikát nem tudja biztosan tartani. De most, hogy a gótok oly közel állnak a legyőzetéshez, már magasabbra törekszik?
– Mit tegyünk, barátaim? – kérdezte Justinianus. – Adjatok tanácsot. Nagyon aggódunk.
Narses így felelt:
– Habozás nélkül ajánlj fel Wittich királynak olyan könnyű feltételeket, hogy azokat szívesen elfogadja. Akkor Belizár nem meri kikiáltatni magát császárrá, mert a gótok iránti nagylelkűségében nem tud túltenni Felségeden. Ami pedig itáliai tisztjeinket illeti, azok már úgyis unják a háborút. Nekik igazán mindegy, milyen békeszerződést kötsz Wittich királlyal.
Kappadóciai János egyetértett vele:
– Engedd meg Wittich királynak, hogy megtarthassa fele kincseit és minden itáliai birtokát, a Pótol északra. De Theodora is megszólalt:
– Őszintén szólva meglep, hogy Belizár nem teszi meg azt, amivel igazságtalanul vádolják. Hiszen oly sok hamis barátja és nyílt ellensége van itt Keleten. Emlékezhetsz: Bonifaciust is árulásba kergették Afrikában hasonló rágalmakkal, melyeket a császári udvarnál hangoztattak ellene. Így vesztettük el Afrikát.
Justinianus nyájasan felelt:
– Drágám, ne avatkozz ebbe az ügybe, kérlek. Már döntöttünk. Így történt, hogy Justinianus követei rendkívül kedvező békefeltételeket vittek Ravennába. Belizár Ravenna kapujához vezette a követeket, s megkérdezte tőlük a feltételek részleteit. Ám a követek kijelentették, hogy utasításaik szerint most még nem mondhatnak el semmit. Amikor visszatértek, megmutatták neki a Wittich által aláírt szerződést, amelyről már csak az ő jóváhagyó aláírása hiányzott. Belizár elképedt. Nem tudott másra gondolni, mint hogy a császárt félrevezették, nem közölték vele, hogy katonai szempontból milyen reménytelen a gótok helyzete. Nem is volt hajlandó aláírását adni, amíg írásbeli, kellő pecsétekkel ellátott megerősítés nem érkezik Konstantinápolyból.
Ekkor Véres János, Márton, Élvhajhász János, Valerianus, sőt még Bessas is bírálgatni kezdték a háta mögött, hogy szükségtelenül elnyújtja a háborút. Amikor Belizárnak ez a fülébe jutott, tanácskozásra hívta valamennyiüket, és felszólította őket, hogy beszéljenek őszintén: valóban helyénvalónak, megfelelőnek tartják-e a feltételeket? Valamennyien azt hangoztatták, hogy helyeslik:
– Igen, ez a mi véleményünk. Ravennát nem tudjuk elfoglalni, és túlságosan sokat kívánunk embereinktől, ha megköveteljük tőlük, hogy továbbra is itt táborozzanak a mocsarak mellett, ki tudja még hány évig. De bármiképpen áll is a dolog, a császár nyilván elhatározta, hogy olyan hamar véget vet a háborúnak, amilyen hamar csak lehet.
– Akkor hát nem akarlak titeket is belekeverni ebbe a látszólag hűtlen cselekedetbe, amikor nem adom aláírásomat erre a szerződésre – felelte Belizár. – Mint tudjátok, a törvény szerint a parancs megszegését háború idején főbenjáró bűnnek tekintik, és őfelsége a császár az én legfőbb parancsnokom. Kérlek benneteket, foglaljátok írásba most kifejtett véleményeteket.
De ezzel arra is gondolt, hogy ha Wittichet ránk nézve előnyösebb szerződésre tudja kényszeríteni, akkor ez az általuk aláirt okmány bizonyítani fogja Justinianus előtt, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie tulajdon vezérkarában. Mert még mindig azt hitte, hogy Justinianus megbízik benne, s ő a legjobb belátása szerint cselekedhet.
A vezérkar tagjai hajlandók voltak az okmány aláírására.
Ám ezután igen furcsa és különös dolog történt. Uriás sokat gondolkozott azon az ügyes hazugságon, amelyet Barak Khosrou királynak feltálalt, s úgy vélte, nem is lenne rossz megoldás, ha Belizár valóban császárrá kiáltatná ki magát! Hiszen nincs nála nemesebb vagy tehetségesebb férfi, és Itália szempontjából szörnyű volna, ha nem Rómából vagy Ravennából, hanem a távoli Konstantinápolyból kormányoznák. Afrika már most is kegyetlenül érzi a független kormánya elvesztéséből származó hátrányt. Belizár császársága alatt a gótok természetesen megtartanák uralkodó katonai hatalmukat, hiszen az itáliaiak csupán polgári szolgálatra alkalmasak. Mily sokat tanulnának Belizártól! Elsajátítanák tőle a csatanyerés művészetét! Így gondolkozott Uriás, és üzenetet csempészett Ravennába Matasonthához, akiről tudta, hogy nem szereti Wittichet. Közölte vele: ha a város gót nemesei meghívnák Belizárt uralkodójukul, ő kezeskedik róla, hogy a többi gót is elfogadja. Matasontha titkos tanácsot tartott, amelyen Uriás indítványát nagy többséggel megszavazták. A gót nemesek megvetették Wittichet, csodálták Belizárt, és Ravenna különben sem tarthatott volna ki sokáig a magtárak pusztulása miatt.
Így történt, hogy Belizár a gót tanácstól titkos felszólítást kapott, hogy fogadja el a nyugati császárságot. Megbízottukat nemsokára másik megbízott követte, ez alkalommal Wittichtől, aki hallott a tanács határozatáról. Wittich kijelentette: készséggel hajlandó akár lemondani királyságáról, akár hűségesküt tenni Belizárnak mint császárnak.
Belizár senkivel sem közölte ezt az ajánlatot, csak úrnőmmel, Antoninával. Méltatlankodva kiáltotta:
– Hogyan ítélhetnek meg engem ilyen tévesen, hogy képesnek tartanak császárom elárulására? Mikor tettem olyat, amivel erre a sértésre rászolgáltam?
Antonina csak nevetett:
– De hiszen maga a császár is egy véleményen van velük.
– Hogy érted ezt?
– Íme, olvasd! – A levél, amelyet átadott neki, épp akkor érkezett Theodorától. Keserű beszámolót tartalmazott Justinianus, Narses, Kappadóciai János és az ő tanácskozásáról. Theodora igen feldühödött, hogy Justinianus két tanácsosa jelenlétében oly modortalanul rendreutasította őt, és levelét nyilván azért írta, hogy valamiképpen bosszút álljon rajta. A levél befejezése így hangzott:
„Legdrágább Antoninám, ha végül mégis igaz volna, amiben különben én nagyon kételkedem, hogy férjed mérlegeli azt a merész lépést, kérlek, ne beszéld le róla csupán azért, mert hűséges akarsz maradni hozzám. Ha meg sohasem gondolt erre, beszéld rá. Mert ő az egyetlen ember, aki vissza tudná állítani a jogrendet, nyugalmat és jólétet Itáliában és Afrikában, és így megvédene bennünket Nyugat felől. Csupán azt az egyet tegye meg, hogy küldje vissza nekünk keleti csapatainkat, ha nélkülözni tudja őket, és maradjon velünk békében. Légy királyi unokanővérem Rómában, és gondolj szeretettel rám, küldj gyakran hírt magad felől, és a régi idők kedvéért pártold a Kékeket a ti hippodromotokban. Én mindig szeretni foglak. Hogy röviden megmagyarázzam a dolgokat: Szent Férjem féltékeny a Te Tündöklő Férjed diadalaira. Nem ígérhetem, hogy férjem nem követ el ellene egy napon valami hallatlan sérelmet. Ha Belizár most megszegné hűségét vele szemben, az igen bölcs és megindokolható cselekedet volna tőle, és csak a világ javára szolgálna.”
Belizár szeme szikrázott. Theodora levelét a tűzbe dobta, és csak akkor szólalt meg újra, amikor a levél teljesen elhamvadt.
– Belizárnak többet ér a becsülete, mint ötven Itália és száz Afrika!
Aztán összehívta tisztjeit.
– Holnap békés módon bevonulunk Ravennába – mondta. – Figyelmeztessétek embereiteket.
Valamennyien elképedten bámultak rá. Justinianus követei is jelen voltak.
– Mi az, nem tetszik ez nektek?
– Ó, uram! De a gótok? Megadják magukat?
– Másképpen hogyan vonulhatnánk be?
Belizár titokban biztosította a gót követeket, hogy Ravenna egyetlen polgárának még a hajaszála sem görbül meg, nem rabolják ki, nem teszik rabszolgává őket, és megesküdött a Szentírásra, hogy ígéretét betartja. De hozzátette:
– Ami a császári címet illeti, engedjétek meg, hogy ne kiáltassam ki magam, amíg be nem jutottam a városba. Amikor Wittich király leteszi előttem a hűbéri esküt, az lesz a jel, hogy a kürtösök elfújják a császári üdvözlést. Másnap töltésúton bevonultunk a városba. Amikor embereink fegyelmezett sorokban átvonultak az utcákon, az ajtókban figyelő gót nők szembe köpték férjeiket:
– Milyen kevesen vannak és milyen nyomorult kis emberek! És mégis minden alkalommal megvertek benneteket.
A férjek így szóltak:
– Ó nem, nem ők voltak. Az a szép, magas tábornok, aki előttük ellovagolt, azon a fehérfoltos lovon. Ő vitt véghez mindent. Ő lesz az új uralkodónk. Ő a legbölcsebb, legnemesebb, legbátrabb férfi, aki valaha élt. Ő, Belizár!
Belizár elfogadta a megadást, de nem a hűbéri esküt Wittichtől és noha a gótok minden pillanatban várták, hogy császárrá kiáltatja ki magát, nem adott erre jelt. De szívesen vártak, minthogy betartotta esküjét, nem tette rabszolgává és nem rabolta ki Ravenna népét, csupán a királyi kincseket kobozta el a császár nevében. És magával hozott néhány hajórakomány élelmiszert. Ezenkívül megengedte, hogy mindazok a gótok, akiknek birtokai a Pótol délre vannak, elhagyhassak a varost, és visszatérhessenek földjeik megművelésére. Ez okos lépés volt, mert a Dél minden megerősített városát a kezében tartotta.
Az első néhány napon Belizár meghagyta a gótokat abban a hitükben, hogy előbb-utóbb elfogadja a koronát. Úrnőm, Antonina reménykedve kérdezte:
– Így hát elhatároztad magad a bölcs lépésre?
Mire Belizár a következőképpen válaszolt:
– Igen. Elhatároztam, hogy kitartok tábornoki hűségesküm mellett. Bolondság lett volna nem élni az alkalommal, hogy emberáldozat nélkül elfoglalhattam az ellenség fővárosát.
Úrnőm, Antonina nagyon megharagudott rá, hogy tiszteletben tart egy régen tett esküt, amelyet egy gazfickónak tett. Haragjában még beszélni sem akart vele. Theodosius is dühösnek látszott, talán azért, mert úrnőm neki ígérte Róma kormányzóságát arra az esetre, ha Belizár császár lesz. Négyszemközt mondta Antoninának:
– Hogy Belizár megtarthassa becsülete szüzességet, Itáliának pusztulnia kell!
– Hogyhogy pusztulnia kell?
– Belizárt vissza fogják hívni – felelte –, és akkor, tudod-e mi lesz Itáliában? Jönnek a mohó adószedők, az igazságtalan törvények, a buta tábornokok, konok alantas tisztek, lázadások, zendülések és külső támadások. Majd meglátod.

XVIII. fejezet
HIDEG FOGADTATÁS