VII. fejezet
A DARASI CSATA

Mindenekelőtt rövid beszámolót kell adnom a perzsiai eseményekről azóta, hogy Belizár a darasi csapatok parancsnoka lett. Nisibis bevehetetlen városa, valamikor a legfontosabb római határállomás, Darastól tizenöt mérföldnyire keletre fekszik. Károm hosszú ostromot állott ki sikeresen Sapor, a tizenegyedik Sassanida ellen, de aztán a Jovianos császár által aláírt szégyenletes szerződés értelmében békésen, kardcsapás nélkül Sapor birtokába került. Ugyanakkor Róma öt határterületről mondott le Perzsia javára. Hogy Nisibis helyét betöltse, Anastasius erődítménnyé építette ki Darast, amely római területen maradt. Az erődítményt biztosítani kellett váratlan támadások ellen, s így Belizár kérésére Justinianus megengedte, hogy előretolt őrhelyként várat építsen a három mérfölnyire fekvő Mygdonban, melyet már csak néhány száz lépés választott el a határtól.
Belizár alaposan tanulmányozta az erődépítés kérdéseit, majd erős és jól védhető helyen gyors iramban nekikezdett a vár építésének, hogy a várőrség elfoglalhassa védelmi állását, mielőtt a perzsák megakadályozhatnák. A kőművesek keze alatt égett a munka – de oldalukon kard lógott, mint valamikor állítólag a zsidók oldalán, akik szamaritánus szomszédaik féltékeny tekintete előtt építették újra Jeruzsálem falait, Nehémiás irányításával. A munka megkezdése előtt Belizár nagy mennyiségű épületfát, faragott kőtömböt és meszet hordatott össze Darasban. A várfalak, amelyek több mint kétezerkétszáz négyzetöl területet zártak magukba, hamarosan kétszeresen meghaladták az embermagasságot, és még mindig gyorsan növekedtek.
A nisibisi perzsa parancsnok nyomban tiltakozó iratot nyújtott át Belizárnak, s annak másolatát elküldte a római csapatok keleti főparancsnokának. Kísérőlevelében figyelmeztette, hogy a perzsák igen komolyan nehezményezik a határvidéki erődtilalomra vonatkozó szerződés újabb megsértését. Ha nem hagyják abba azonnal az építkezéseket, kénytelen lesz erőszakhoz folyamodni.
A tiltakozást döntés végett Justinianus elé terjesztették, ő azonban a tiltakozást figyelembe sem vette, sőt parancsot adott, hogy Belizárnak azonnal küldjenek erősítést. Az erősítés a vegyes – lovas és gyalogos – libanoni hadosztályból állott, két fiatal thrák nemes fivér, Coutzes és Boutzes közös parancsnoksága alatt. A mygdoni vár előtt zajlott le az ütközet; sajnos Belizár éppen akkor betegen feküdt, súlyos maláriája teljesen leverte a lábáról. Az ütközetben legfeljebb nyolc-nyolcezer katona vett részt. A harc folyamán Boutzes a lovasság felével kockázatos kalandba bocsátkozott: üldözőbe vett egy kis ellenséges csapatot, és közben a gyalogságból álló fősereg oldalát védtelenül hagyta. A perzsák összpontosított támadást indítottak Coutzes másik oldalon álló lovassága ellen, s teljesen szétverték, sok foglyot ejtettek, magát Coutzest is beleértve. A gyalogság, amelynek menekülését Örmény János fedezte Belizár házi lovasezredével, visszaözönlött a várba. Boutzes csak estére tért vissza sértetlen haderejével és gazdag zsákmánnyal, de öröme keserves fájdalomra vált, amikor értesült fivére sorsáról. Elrendelte ennek a baljós előjelű várnak a kiürítését, és az egész római haderő – gyalogság és lovasság – visszatért Darasba; a beteg Belizárt hordágyon szállították. Két nap múlva Belizár magához tért a láz okozta önkívületi állapotából, de oly gyenge volt, hogy alig bírt lóra ülni. Mégis ellentámadást indított a perzsák ellen, akik már éppen hozzáfogtak a vár lerombolásához. Ezer főnyi házilovassága élén elűzte a perzsákat a falaktól, de Boutzes, akinek a gyalogságot vissza kellett volna vezényelnie a várba, nem boldogult ellenszegülő katonáival, így Mygdon várát – megszálló helyőrség hiányában – újra sorsára kellett hagyni. A perzsák teljesen lerombolták, és győzelmesen tértek vissza Nisibisbe.
Justinianus áttanulmányozta a hozzá érkezett jelentéseket, s az a vélemény alakult ki benne, hogy a keleti seregek főparancsnoka nagy hibát követett el, amikor meg nem felelő és rosszul vezetett csapatokat küldött Belizárnak, s hogy Belizár volt az egyetlen katona, aki nem hozott szégyent a nevére. Éppen ezért elcsapta a keleti főparancsnokot, s helyébe a huszonnyolc éves Belizárt nevezte ki. Továbbá elküldte a határra egyik fő miniszterét, akinek az volt a funkciója, hogy az egész birodalom területén felügyeljen az arzenálokra, a hírszolgálat szervezetére, a postaállomásokra, azonkívül a diplomáciai tárgyalások lebonyolításáról is gondoskodott. Ez a miniszter megbízást kapott, hogy kezdjen béketárgyalásokat a perzsákkal, de lehetőleg húzza-halassza a dolgot, hogy ezalatt Belizárnak ideje legyen Darast és általában a határvidéket jól megerősíteni. Belizár a fegyverszünetet határvidéki ellenőrző körútra használta fel, megerősítette az erődöket, katonákat sorozott és képzett ki, s készleteket gyűjtött. Remélni lehetett, hogy az ellenségeskedések nem fognak kiújulni, hiszen a hetvenöt éves Kobad nyilván szívesebben éli le hátralevő napjait nyugalomban, mint egy nagyobb háború aggodalmai és izgalmai közepette. A sors azonban másképp rendelte.
Belizárnak sikerült összetoboroznia huszonötezer embert, de azok között csak mintegy háromezer volt olyan, akinek harci erényeiben teljesen megbízhatott. Hamarosan híre jött, hogy Firuz perzsa fővezér parancsnoksága alatt negyvenezer főnyi, igen jól képzett sereg közeledik feléje. Ezután megérkezett a perzsák futárja, s fennhéjázó üzenetet hozott Belizárnak:
– Az Arany Homlokcsillagos Firuz a holnapi éjszakát Daras városában tölti. Készítsetek számára fürdőt.
Belizár kedves humorral, mely oly jól illett szeretetre méltó egyéniségéhez, így válaszolt az üzenetre:
– Az Acélsisakos Belizár biztosítja a perzsa fővezért, hogy izzasztó kamra és hideg zuhany egyaránt rendelkezésére fog állni.
Bármennyire is furcsán hangzik, de tény és való, hogy Firuz gőgös üzenete nem Belizárt, hanem a fürdőszolgát háborította fel a legjobban. A fürdőszolga ugyanaz az András volt, aki annak idején rabszolga korában Belizár iskolatáskáját hordozta. Később Konstantinápolyban szabad ember lett, és az egyetem közelében levő birkózóiskolában oktatói állást töltött be. Most ő is felkerekedett, hogy Darasban Belizárhoz csatlakozzék.
Belizár taktikai problémája a szegény vidéki fogadós szokásos problémája volt: rövid idő alatt hogyan készítsen nagy lakomát egy sereg éhes vendég számára? Miképpen tud sokat elérni kevéssel? A fogadóshoz hasonlóan ő is tudta, hogy még az a kevés sem valami jó minőségű, amije van, de éppúgy, mint a fogadós, ő is gondosan megterített asztallal, bátor mosollyal várta vendégeit; a legjobb ételt és a legjobb bort szembeötlő helyre tette, míg a silányabb ételt és a gyenge bort tartaléknak használta fel. Belizár gyengébb bora és silányabb étele a gyalogság volt, mely felerészben tapasztalatlan újoncokból állott. Elhatározta, hogy a rendelkezésére álló rövid idő alatt meg sem kísérli az újoncok teljes kiképzését, megelégszik azzal, ha egyet tudnak jól – s így íjászoknak képezte ki őket. Amelyik szorgalmasan gyakorolta magát, annak nagyobb zsoldot adatott. Nem kívánt tőlük pontos célzást, mindössze annyit követelt meg, hogy minden katona a maga negyven nyilát legalább háromszáz lábnyi távolságra ki tudja lőni olyan szögben, hogy a kilőtt nyílvessző irányának eltérése ne haladja meg a tíz fokot. Nagy ellenséges tömegek ellen ez már elegendő pontosságú célzás. Roppant mennyiségű nyilat gyártatott már előre, s fegyvermestereit éjjel-nappal dolgoztatta. Kiképzett gyalogságát is csak egyetlen művészetben tökéletesítette most: hogyan védjenek meg egy keskeny hidat lovas vagy gyalogos támadás ellen. Mindnyájan páncélt és különböző hosszúságú lándzsákat kaptak; a Nagy Sándor-féle falanksz-formációban gyakorlatoztak. A falanksz elején úgy meredeztek a lándzsák, akár az indiai sündisznó tüskéi. A félig kiképzett gyalogsággal a gerelyvetést gyakoroltatta.
A jobb bornak és a jobb élelemnek – a szegény fogadóssal való hasonlattal élve – a lovassága felelt meg. Házi lovasezredét ideiglenesen hat csoportra tagolta, s ezeket hat tényleges nehéz lovasszázadhoz osztotta be, hogy mintául szolgáljanak a színvonalas kiképzéshez. Nem oktatóként szerepeltette őket, csak ellenfélként a lándzsa-bajvívásban, s vetélkedő-kihívó félként a gyors manőverezésben meg a nyíllövésben; de valójában mégis az oktatók szerepét töltötték be. Két könnyű lovasszázad is harcolt hadseregében, a Bokharán és Szamarkandon túl élő, perzsagyűlölő masszagéta hunokból toborozta őket, és egy fél század a heruliánus hunokból, akik nyaranta a krimi félszigeten szoktak tanyázni. Ezek fürge íjászok voltak, a közelharchoz lándzsát és széles kardot viseltek. Bivalybőrből készült zekéjükbe könnyű fémlapot varrtak, de semmi más páncélt nem viseltek. (A könnyű lovasság Belizár véleménye szerint nélkülözhetetlen a határvidéki előőrs-szolgálatban, de támogatásra szorul, s ezért a közeli helyőrségben mindig erős ütőképességű nehéz lovasságnak is kell tartózkodnia. A birodalom szegény volt könnyű lovasságban, amire abból a tényből is lehet következtetni, hogy ezek a hunok sok száz mérföldnyire laktak a római határtól.)
Belizár megszemlélte Daras előtt a terepet, különösen a gyakorlótér körüli részt, melyet a sáncárok határol. Girbe-gurba, hat láb mély és tizenkét láb széles futóárkokat ásatott, amelyeken minden száz lépésnyire keskeny híd vezetett át. Az egész futóárok-rendszer – ha az erőd oromzatáról nézte az ember – holmi széles karimájú kalap benyomását keltette; a kalap teteje – egy széles, négyszögletes tér – a gyakorlótér legtávolabbi szélére támaszkodott. Minthogy a perzsák Daras elfoglalását és lerombolását tűzték ki céljukul, Belizár védelmi állást foglalt el; különben is botorság lett volna támadni olyan csapatokkal, amilyenekkel ő rendelkezett.
Belizár a futóárok-rendszer nyílt, központi terének három oldalán állította fel a gyalogságot. A hidakat a lándzsások falankszai védték, őket támogatták a dárdások, míg az íjászok a köztük futó árkokat foglalták el. Az árkokból mindenütt nagy hegyes gerendáik álltak ki, és túlságosan szélesek voltak ahhoz, hogy lovasok keresztül ugrassanak rajtuk. Elöl a szárnyakon, az előretolt árkok (a kalap karimája) mögött állította fel a nehéz lovasságot. A hidak itt kissé szélesebbek voltak, hogy gyorsabban lehessen rajtuk mozogni. A centrum és a két szárny között összekötő láncszemként hatszáz masszagéta hun lovas állott, akik kereszttüzet zúdíthattak az ellenségre, ha az a gyalogság ellen vonulna, de ugyanúgy megsegíthették a szárnyakon felállított lovasságot is. Háziezredét, amely most újra egyesült, tartalékban tartotta a heruliánus hunokkal együtt.
Ezeket az előkészületeket részletesen elmagyarázta a haditanácson, mely mindenben helyeselte elgondolásait. Katonái a júliusi rekkenő hőség ellenére jó egészségben voltak; nem tört ki sem vérhas, sem más járvány, mely ebben az évszakban szinte elkerülhetetlenül be szokott következni Darasban. Belizár ugyanis szigorú parancsot adott, hogy az ivóvizet savanyú borral keverjék, és így tisztítsák; a tábori konyhák és latrinák tisztaságára ügyeljenek, és különösen vigyázzanak arra, hogy a legyek ne szaporodjanak el, mert – mint mondotta – Belzebub, a legyek ura, a rombolás legfőbb ördöge, és ahol a légy, ott a betegség. A gyakorlatozást kora reggel végeztette, amikor a nap még nem tűz olyan melegen, utána katonái délig alhattak. Esténként hosszú éjszakai menetelésre küldte csapatait, hogy megőrizzék erejüket és frissességüket, vagy pedig árkokat ásatott velük. Sohasem engedte, hogy emberei tétlenül csellengjenek. Kitűnő harci szellem uralkodott köztük, s a legnagyobb bizalommal néztek fel fiatal parancsnokukra.
A Firuz üzenetét követő napon, hajnalhasadáskor, az őrszem porfelhőt jelzett Harmodius, egy Mygdon közelében fekvő falu felől vezető úton, Nisibis irányából. Nemsokára feltűntek a zárt rendben menetelő perzsa csapategységeik, de egyelőre még lőtávolán kívül. Gyalogságuk hatalmas, ovális pajzsok védelme mögött középen vonult, a lovasság kétoldalt haladt. Az egész sereg létszáma negyvenezer főre rúghatott. Belizár megjegyzése azonban csak ennyi volt:
– Ritka az olyan tábornok, aki csatában negyvenezer embert kézben tud tartani. Firuz kétségkívül jobban erezné magát, ha csapataink létszáma nem térne el annyira egymástól.
A perzsák kihívó, és gúnyolódó kiáltozással próbálták támadásra ingerelni a rómaiakat, de azok meg sem mozdultak, a kihívásokra sem válaszoltak. Hosszú ideig semmi sem történt. A rómaiak még ebédidőre sem vonultak vissza, mint ahogy szokták, mert állásaikban osztottak ki közöttük hideg ételt – sózott disznóhúst, búzakenyeret – és bort. Firuz azt remélte, hogy roppant seregének látványa halálra rémíti a mieinket, s az ebédidő jó ürügyet fog szolgáltatni a gyávább parancsnokoknak a visszavonulásra. Még mindig nem készült komoly küzdelemre.
– Várjatok – mondta –, ezek csak rómaiak, nemsokára meggondolják magukat.
De semmi sem történt. Késő délután az ellenség jobb oldalán parancsnokló Pituazes nevű perzsa nemes lovascsapata a velük szemben álló Boutzes thrák lovassága ellen lovagolt. Boutzes megesküdött Belizárnak, hogy hűségesen együtt fog működni a sereg többi részével, és nem bocsátkozik kockázatos magánakciókba, így hát a megbeszéléshez híven, amint a szürke lovakon ülő perzsák közeledtek, kissé visszavonult az árkoktól. Az volt a célja, hogy a perzsákat tőrbe csalja, az árkon való átkelésre csábítsa, s aztán megfordulva rájuk támadjon, amikor a hidakon összetorlódnak. A perzsák azonban nem vállalkoztak az átkelésre, így Boutzes és emberei lóhátról állandóan nyilazva visszatértek helyükre. A perzsák is visszavonultak. Ezek a perzsa lovasok szépen díszített fegyvereket meg pajzsokat viselnek, és különösen díszesek a tegezeik. Kezüket kesztyű fedi, amiért a mieink kigúnyolják őket, de sisakjuk nincs. Lovaglópálcát is hordanak, de a mieinknek erre sincs szükségük a csatában.
Ezekben a csatározásokban hét perzsa elesett, és Boutzes kiküldött néhány embert az árkon tóira, hogy behozzák a holttesteket. Ezután újabb néhány percre csendben farkasszemet nézett egymással a két sereg. Firuz akkor állítólag megjegyezte vezérkarának, hogy ezek a rómaiak meglepő rendet tartanak, de elküld Nisibisbe újabb tízezer emberért, és másnapra, ha ez a csapat megérkezik, hatása valószínűleg meg fogja törni az ellenség konok hangulatát. Ekkor egy fiatal perzsa, akinek a nevét nem tudom, de öltözéke és fegyverei után ítélve arisztokrata lehetett, gyönyörű pejlován előrenyargalt a római közép felé. Hirtelen megrántotta a kantárszárat, és rossz görögséggel odakiáltotta a mieinknek, hogy bárkivel hajlandó kiállni párviadalra; darabokra szabdal – úgymond – minden római lovagot, aki ki mer vele állni.
Senki sem fogadta el a kihívást, mert Belizár szigorúan megparancsolta, hogy a sorokat semmi szín alatt nem szabad megbontani. A perzsa fiatalember tovább kiáltozott, forgatta lándzsáját, s megvetően nevetett. Hirtelen zaj támadt a rómaiak baloldalán, az egyik futóárok felől. Római lovas vágtatott át a hídon, mélyen lova nyakára hajolva száguldott el a hunok mellett; egyenesen a perzsa felé. Az későn vette észre a veszélyt; hirtelen rácsapott lovára, úgy próbálta elkerülni a támadást, hogy lovát előre ugratta, de a római lándzsa eltalálta a jobbmellét és ledöntötte lováról. Eszméletlenül terült el a földön. A római leugrott, s elvágta a földön fekvő perzsa torkát, mintha valami áldozati állatot ölne meg. Roppant kiáltozás, diadalordítás harsant fel, üvöltött a római sereg és üvöltött a falaikról bámuló darasi polgárság. Először azt hitték, hogy Boutzes bosszulta meg ilyen hősi módon fivére elfogatását. De amikor a győztes szép lassan visszalovagolt a hídon, kantárszáron vezetve a zsákmányolt lovat, nyergén a halott perzsával, kiderült, hogy András, a bátor fürdőszolga vitte végbe a hőstettet.
Mert András tettrekész ember volt, s mivel könnyű munkája nem kötötte le, Belizár tudta nélkül már jó ideje részt vett a reggeli lovasgyakorlatokon. Birkózói képességei félelmetes harcost csináltak Andrásból, Belizár egy vezérkari tiszttel üdvözletét küldte neki, s fehérbóbitás acélsisakot, fehér szalagos lándzsát meg arany nyakláncot ajándékozott neki annak jeléül, hogy háziezredében őrmesteri ranggal kívánja megjutalmazni. De a miniszter, aki Belizár mellett a vezérkari főnök tisztjét látta el, haragudott a fegyelem megsértéséért, bár András sikere neki is igen nagy örömet szerzett. Üzenetet küldött a századparancsnokoknak, hogy ezentúl senkinek sem szabad párviadalra szóló kihívást elfogadnia, és aki a parancsot megszegi, azt irgalmatlanul meg kell korbácsoltatni. Belizár szemrehányást tett a miniszternek a parancsa miatt, mert ez olyan fenyegetést tartalmazott, amelyet nem lehet beváltani. Ha valaki elfogadja a kihívást és legyőzi ellenfelét, általános felzúdulást váltana ki megbüntetése; ha pedig legyőzik, a perzsa ellenfél ragadja el a holttestet a római korbácsok elől. Nemsokára elkövetkezett a második kihívás. Ezt az újabb perzsát igen bosszantotta, hogy az első bajvívó a lovagi szertartás szabályai ellenére lovagolt ki. A perzsa hadseregben ugyanis szigorú szabályok írják elő, hogy a kihívónak mindig a csatában részt vevő legelőkelőbb család tagjának kell lennie. A második kihívó így nem annyira vérszomjból, mint inkább azért lovagolt ki, hogy megvédje családi büszkeségét. Javakorabeli férfi volt, lovát és fegyverét tapasztalt határozottsággal kezelte. Nem is kiáltozott izgatottan, mint az az ifjú, akit András megölt, csak megpattogtatta ostorát, egy-egy „hó” kiáltással fékezte lovát, és lassan közeledett a római vonalak felé. Egy helyütt megállította lovát, és valamit kiáltott perzsául, amit ugyan senki sem értett meg, mégis úgy magyarázták, hogy magát Belizárt hívja ki viadalra. Mikor ezt jelentették Belizárnak, és kérték, fogadja el a kihívást, mert győzelme igen buzdítóan hatna a seregére, megvetően felelte:
– Ha meg akar halni, miért nem akasztja fel magát egyedül, ahelyett, hogy engem is belevonjon az ügybe?
Így hát sokáig senki sem jelentkezett a második kihívásra. A perzsa már visszatérőben volt, talán örülve, hogy minden komolyabb következmény nélkül teljesítette nemesi kötelességét családjával szemben, amikor hirtelen zaj támadt, újra egy lovas vágtatott át a hídon, de ezúttal fehér szalagos lándzsával és fehérbóbitás acélsisakban. A perzsa visszafordult, jól megmarkolta lándzsáját, s megsarkantyúzta lovát, úgyhogy teljes vágtában csaptak össze. Mindkettő lándzsája lecsúszott a másik mellvértjéről, de a lovak ahelyett, hogy elrohantak volna egymás mellett – amint a lándzsás lovagi tornákon általában történni szokott –, valami fatális véletlen folytán egymásnak ütődtek, úgyhogy lovasai kirepültek a nyeregből, a levegőben összeütköztek és bukfencezve lezuhantak a földre. A pillanat izgalmában a nézők még a lélegzetüket is visszafojtották.
A római tért előbb magához; amikor a perzsa feltérdelt, öklével arcába vágott, majd elkapva a lábát, a jól ismert birkózóiskolái fogással átröpítette a vállán, s tőrének egyetlen sújtásával a másvilágra küldte. Újabb, még hangosabb örömüvöltés szállt fel a római sorokból és a falakról, mert látták, hogy újra András volt a győztes, Belizár háziezredének őrmesteri egyenruhájában; ismét ő vállalkozott arra, hogy megvédi a római név becsületét. A perzsák visszavonultak táborhelyükre, a rossz előjelek után már semmit nem kezdeményeztek azon a napon. A rómaiak győzelmi dalt énekelve vonultak be Daras falad mögé. De András lemondott a háziezredben kapott őrmesteri rangjárói. Nagy haditényt vitt véghez aznap hetvenezer ember szeme láttára, és győzelmének megismétlésével bebizonyította, hogy azt nem a véletlennek, hanem képességeinek köszönheti. Ha mégoly sokáig él is, ezen a kettős dicsőségen sohasem fog tudni túltenni; ez a tette mindig emlékezetes marad a tábortüzek mellett, a kocsmákban és a hadtörténeti könyvekben, így hát visszatért a törülközőihez, spongyáihoz, kályhájához, megint egyszerű fürdőszolga lett belőle. Nem is látták többé páncélban, kivéve egyetlen igen nehéz helyzetei, amelyről majd annak idején be fogok számolni.
Másnap kora reggel megérkezett a nisibisi helyőrség, s az ötvenezer főre növekedett perzsa haderő immár kétszer akkora volt, mint Belizáré. Amikor hírt kapott erről, Belizár megint csak megjegyezte:
– Ritka az olyan tábornok, aki csatában negyvenezer embert kézben tud tartani, még ritkább, aki ötvenezret tud irányítani.
Föltevése, hogy Firuzt kissé zavarba hozta saját haderejének nagy terjedelme, valónak bizonyult, mert hamarosan át is szervezte haderejét, két egyenlő csatasorba állítva úgy, hogy egymást támogathassák. Belizár megjegyezte:
– Kiképző altiszt fantáziájára valló megoldás. Az első vonalat felhasználhatta volna arra, hogy Darast sakkban tartsa, a maradékkal pedig elvághatta volna összekötő vonalaimat.
Időközben a jelenlevő meghatalmazott miniszterrel közösen levélben felszólította Firuzt, hogy vonja vissza a perzsa sereget Nisibisbe, ne erőszakoljon ki kétségbeesett és szükségtelen csatát. A levél szövegének legnagyobb részét Belizár írta, és a következő szavak megmaradtak belőle: „Senki, akinek egy csöppnyi józan esze van, nem örül a háborúnak, még akkor sem, ha arra szükség van. Az a tábornok, aki az ellenségeskedéseket megkezdi, súlyosan felelős nemcsak saját katonái, hanem egész nemzete előtt, is, mert a nyomorúság és a borzalmak elválaszthatatlanok a háborútól.” A miniszter is hozzáírt egy bekezdést, mely szerint Justinianus folytatni kívánja a megszakadt béketárgyalásokat, követe máris útban van Antiochiából, de ha most Darasnál összeütközésre kerül sor, ez véget vetne a békés megoldás minden reményének.
Firuz válaszolt a levélre. Perzsiát – úgymond – annyiszor becsapták már a római békenyilatkozatokkal, hogy türelme kimerült: ma már csak a háború lehet az egyetlen megoldás. A békeszerződéseket immár nem lehet komolyan venni különösen akkor nem, ha római esküvel erősítik meg.
Belizár és a miniszter újabb közös levelükben ki jelentették, ők mindent megtettek, amit a tisztesség és a becsület parancsolt a levélváltást – saját leveleik hű másolatát és a perzsa választ – másnap a császári zászlórúdra tűzik, tanúbizonyságul a keresztények istene előtt, hogy a rómaiak mindent elkövettek a szükségtelen csata elkerülésére.
Firuz kurtára szabott válasza így hangzott: „A perzsáknak is van istenük, sokkal ősibb és sokkal hatalmasabb, mint a tiétek, ő majd biztonságosan bevezet bennünket holnap Darasba.” Belizár most beszédet intézett a középső árok mögött felsorakoztatott csapataihoz. Emelt hangon, lassan és gondosan tagolva formálta meg szavait úgy, hogy minden katona oly tisztán hallotta, mintha csak szobában társalogna velük. Közvetlen bajtársi hangon beszélt, először tábori latin nyelven, aztán görögül, hogy mindenki megértse. Megmagyarázta nekik, hogy seregeinket a múltban azért verték meg ismételten a perzsák noha azok fegyverzetben, testalkatban és bátorságban alattuk álltak mert a rómaiak fegyelmezetlenek voltak. És ezen igazán könnyű segíteni. Ha minden katona engedelmeskedik tisztjeinek, mind az előrevonulás, mind a visszavonulás alatt, a vereség elképzelhetetlen. Úgy vívja végig a csatát a közkatona, mintha a gyakorlótéren gyakorlatozna: és fegyelmezetten engedelmeskedni igazán könnyebb, mint megbontani a sorokat és egyéni akciókat kezdeni. A csata taktikai ellenőrzésének a parancsnokló, a felelős tábornok kezében kell maradnia. Ő, Belizár, alárendelt tisztjeinek igen világos és érthető, különböző alkalmakra szolgáló parancsokat adott, hogy miképpen viselkedjenek a csata ilyen vagy olyan fordulata alkalmával. A közkatona törődjék tulajdon fegyvereivel, a harci rend megőrzésével, s ne töprengjen szükségtelenül a csata általános kimenetelén. Bízzanak tisztjeik kipróbált értelmében, tehetségében és becsületességében. Nevetve utalt az ellenséges gyalogságra, amelynek legfeljebb csak a fele kiképzett katona.
– Ti, római újoncok, rövid idő alatt egyvalamit jól megtanultatok: erősen és pontosan lőni. Az ő újoncaik is megtanultak egy katonai művészetet: hogyan kell jól megbújni roppant pajzsaik mögött. Ezek tulajdonképpen derék szántóvetők, akiket hatásvadászat kedvéért hoztak ide, mint afféle színpadi hadsereget, és főparancsnokuknak éppen elég bajt fognak okozni még mielőtt a nap leszáll. Igaz, hogy dárda van a kezükben de ez éppúgy nem csinál belőlük dárdásokat, mintha flótát adnának a kezükbe és rájuk fognák, hogy kígyóbűvölők.
A toronyból ekkor leadták a riasztó jelet, hogy a perzsák soraikat rendezik, így hát a szemle véget ért, s a katonák hangos rivalgással éltetve Belizárt, elvonultak. A nehéz lovasság elfoglalta kétoldalt kijelölt helyét, a könnyű lovasság a központi, nyílt tér oldalán helyezkedett el, az íjászok újra felsorakoztak az árkok közelében, a falankszba tömörült dárdások elhelyezkedtek a hidaknál, mögöttük és oldaluknál pedig a lándzsavetők foglalták el kijelölt helyüket. Ekkor Pharas, a heruliánus hunok alacsony, görbelábú vezére odavágtatott Belizárhoz, és zagyva, alig érthető kalmár-görög nyelven így szólt:
– Én itt nem ártani perzsa, nem nagyon, itt, sok magas fal alatt. Te küldeni én domb mögé, ott balra. Rejtőzni én domb mögé. Perzsák jönni, és mögé sietni, támadni, lőni, lőni.
Belizár erősen Pharas szemébe nézett, de a hun zavartan lesütötte tekintetét. Belizár tüstént tisztában volt azzal, hogy Pharas kételkedik a csata kimenetelében, és semleges pozíciót akar elfoglalni. Végső támadását persze majd a vesztesnek látszó fél ellen intézné. Belizár észrevette, hogy Pharas ujja kisebb karcolástól vérzik. Ezért gyorsan elkapta – ugyanis oly szorosan álltak egymás mellett, hogy térdük érintkezett –, szájába vette, és szívni kezdte belőle a vért.
– Megettem a véredet, Pharas – szólt aztán hozzá –, te leszel az andám, az én vértestvérem. Menj most, drága Pharas, én andám, és tégy, mint ahogy ajánlottad. Rejtőzz el a domb mögött és támadj a perzsákra, de ne túl későn, és ne túl korán.
Pharas nyöszörögve panaszkodott:
– Te enni meg én vér, te most adni nekem te vér, anda.
Mert ezzel az egyoldalú cselekedettel a hun babonák szerint Pharas Belizár mágikus hatalmába került. De Belizár így felelt:
– A támadás után akár jóllakhatsz a véremmel. Pillanatnyilag azonban minden cseppjére szükségem van, anda.
Ily módon biztosította Pharas hűségét. A perzsák nem mozdultak ki állásaikból egész délelőtt, míg csak meg nem hallották az erőd faláról azt a trombitajelet, mely az élelmezési katonáknak szólt, hogy vigyék ki az ebédet az árkokhoz. Amint Firuz számítása szerint az élelmiszerosztás megkezdődhetett, elrendelte a támadást. A perzsa katonák megszokták, hogy késő délután esznek, így aztán nem is éhesek egészen naplementéig. A római étvágy azonban akkor ébred fel, amikor deltáiban felharsan a trombita vagy a kürt. Belizár előre sejtette, hogy délben lesz a támadás, ezért még a reggelinél azt tanácsolta katonáinak, töltsék meg jól a gyomrukat. A perzsa lovasság nyíllövésnyire megközelítette a római lovasságot a szárnyakon, és lövöldözni kezdett. Középen a gyalogos íjászok is előbbre jöttek, és valóságos nyílzáport zúdítottak a római gyalogságra meg a könnyű lovasságra. Párhuzamos libasorokban lépkedtek előre, melyeket egy-egy lépésnyi távolság választott el egymástól; amikor a sorok elején álló katonák kilőtték nyilukat, félreálltak, helyet engedve a mögöttük állóknak és így tovább. Mire újból rájuk került a sor, ismét lövésre készen álltak. Ezzel a harcmodorral sikerült szakadatlanná tenniük nyíláradatukat. Számbelileg nagy fölényben voltak a mi íjászainkkal szemben, de három nagy hátránnyal kellett megküzdeniük. Először: Belizár újoncai feszesebb íjat használtak, melynek hordtávolsága nagyobb volt az övékénél; másodszor, a szél nyugat felől fújt, így nyílvesszőik a kelleténél hamarabb vesztettek sebességükből, és jóval a cél előtt leestek; végül pedig szemben és két oldalról zúdultak rájuk a rómaiak nyilai, s mivel soraik meglehetősen tömöttek voltak, még a vaktában közéjük lőtt nyílvessző is célba talált. A hátul bevetett újabb csapatok nyomása előrébb tolta őket, mint szerették volna, s bár így csökkent a lőtávolság, veszteségük is nagyobb lett. Dárdásaik lanyha támadással megpróbálták elfoglalni két hidunkat, de mindkét próbálkozásuk egyszerre hiúsult meg; lándzsásaink elkergették őket. Egy-két órával később, amikor már mindkét fél ellövöldözte nyílvesszeit, kétségbeesett tusakodás kezdődött a hidaknál, lándzsával és dárdával. A perzsák megkísérelték pallókkal áthidalni az árkokat. Belizár az egyik ilyen veszedelmes támadást oly módon hárította el, hogy a lóról leszállított masszagéta hunok jobboldalt felállított századát az árok innenső oldalára irányította.
A támadók végül némi előnyt csikartak ki a balszárnyon, Boutzes thrákjaival szemben. Sikerült átkelniük az egyik hídon, s az innenső parton megvetették a lábukat. Az ellenséges csapatok vad szaracénokból álltak, akik jól megülték a lovat. Boutzes hevesen küzdött, de a kimenetel bizonytalan volt mindaddig, amíg csak a baloldalt elhelyezett masszagéta hun könnyű lovasság vágtában segítségükre nem érkezett. A hunokat éppen most látták el perzsa nyilakkal, amelyeket a városi fiúcskák szedegettek össze mindenfelé és negyvenes kötegekben adtak át nekik. A szaracénokat visszaűzték az árok túlsó oldalára, rengeteget lemészároltak belőlük, s a megmaradtaknak sem volt idejük felfejlődni, mert Pharas fél századnyi heruliánus hunjával váratlanul hátba támadta őket a domboldalról. Azt mondják, Pharas emberei számukhoz képest aránylag több veszteséget okoztak az ellenségnek, mint bármelyik más csapat aznap a csatatéren. Széles kardjukat használták, és Boutzes thrákjaival meg a masszagéta hunokkal együtt azon a szárnyon háromezer perzsa lovast vágtak le. Az élvemaradottak átvágták magukat a főcsapathoz. Boutzes nem kapott parancsot az üldözésre, ezért kötelességszerűen visszatért az árokba.
Belizár tüstént visszahívta a masszagéta hunokat és Pharas embereit. Átölelte Pharast, és megpecsételte a vértestvérséget: megengedte Pharasnak, hogy a keze fején levő nyílkarcolást kiszívja. Ezekre a kiváló harcosokra most nagy szükség volt a másik oldalon, mert Firuz épp akikor vezényelte oda a „Halhatatlanokat”, a perzsa királyi vérteseket, tízezer remek lovast, hogy mindenáron törjék meg az ellenállást. A Halhatatlanoknak sikerült két hídon áttörniük. Ott elhelyezett lovasaink – többnyire örmények – lassan visszavonultak, de híven az utasításokhoz, nem egyenesen hátra, hanem átlós irányban jobbfelé, így szabad teret engedtek a középről indított erős római ellentámadásnak. A jobboldalon harcoló masszagéta század, mely újra lóra szállt és a frissen aratott győzelemtől diadalittasan egyesült honfitársaival, továbbá Pharas heruliánus hunjai és Belizár saját háziezrede most teljes vágtában a Halhatatlanok ellen fordultak. Ennek a támadásnak oly nagy volt az átütő ereje, hogy az oldalba kapott tízezer főnyi perzsa csapatot teljesen átvágta, és két egyenlőtlen részre osztotta.
Ezen a szárnyon Kobad király unokaöccse, a félszemű Baresmanas tábornok parancsnokolt. Vezérkarával kényelmesen lovagolt ennek a nagy seregnek a végén, amelyről azt hitte, hogy éppen diadalmasan üldözi az összeroppantott római jobbszárnyat, amikor oldaliról hirtelen vad csataordítás hallatszott: a vad masszagéta hunok rontottak rájuk széles kardjukat forgatva és rövid, erős lándzsájukat előreszegezve. A hunok kimondhatatlanul gyűlölték Baresmanast, meri ez a perzsa tábornok űzte el őket távol-keleti legelőikről. Sok száz mérföldes vándorlás után azért állottak Belizár szolgálatába, hogy bosszút állhassanak. Vezérük, Sunicas, a néhány lépéssel Baresmanas előtt lovagoló főzászlóvivőt támadta meg, s lándzsája annak felemelt jobb karját, pontosabban a hónalját találta el, úgyhogy a királyi oroszlán és nap képével hímzett karmazsinpiros zászló hirtelen megdőlt, majd lebukott. Az elöl harcoló Halhatatlanok megálltaik a hátvéd felől hangzó aggodalmas dühkiáltásokra, s amikor láttáik, hogy a parancsnoki zászló lebukott, visszarohantak a megmentésére. De már későn érkeztek. Sunicas, részegen a diadaltól, magát Baresmanast kereste meg, és egyetlen lándzsadöféssel megölte, minek láttára a hátvédjét képező perzsák hanyatt-homlok elmenekültek. A Halhatatlanok főcsapata ezzel be volt kerítve, mert időközben az örmények is összeszedték magukat, és újra vadul küzdöttek. Estére a Halhatatlanok közül ötezren estek el.
A védtelen perzsa közép most már hamarosan összeroppant, és visszaözönlött Nisibis felé. A perzsa gyalogos újoncok rászolgáltak Belizár rossz véleményére, mert alig indult meg feléjük a rómaiak fő hadereje, eszeveszett félelmükben egymás után hajigálták el nagy pajzsukat és dárdájukat. A római újoncok, akiket éppen csak a vaktában való nyilazásra képeztek ki, felkapdosták az elhajított dárdákat, és próbálgatták, hogyan is kell ezzel a fegyverrel bánni. A perzsák között azonban akkora volt a fejetlenség, hogy még ez az ügyetlen hadonászás is megzavarta őket, és a visszavonulásból megfutamodás lett.
De Belizár az üldözést csak körülbelül egy mérföldnyire engedte meg, mert mindig hű maradt ahhoz az elvéhez, hogy a megvert ellenséget nem üldözi egészen a kétségbeesésig. Ezt az elvet vallotta egyébként Július Caesar is. Így aztán megőrizte a győzelem tisztaságát. Több mint száz év óta először fordult elő, hogy a rómaiak döntő csatában megverték a perzsa sereget, noha az számbelileg jóval nagyobb volt náluk. Baresmanas véres parancsnoki zászlóját, amelyet a csatatérről felszedtek, Belizár elküldte Justinianusnak, babérlevéllel díszített győzelmi jelentésével együtt.
A perzsa hadsereg hosszú ideig nem tért magához meglepetéséből és szégyenéből. Az év végéig csak kisebb összecsapások történtek ezen a határvidéken, minthogy Belizár nem kockáztathatta meg a Nisibis elleni támadást, sőt még azt sem, hogy újraépítse Mygdon várát. Ami pedig Firuzt illeti, Kobad gyávasággal vádolta meg és megfosztotta az Arany Homlokcsillagtól, vagyis attól az arany szalagtól, amelyet magas rangja jelképéül a hajában viselt.

*

Kissé bővebben kell szólnom a hunokról. Többféle hun nemzet van, melyek Európában és Ázsiában, a római és perzsa birodalmaktól északra az egész vad vidéket elfoglalják a kárpáti hegyektől egészen Kínáig. Ismerünk fehér hunokat, masszagéta hunokat, heruliánus hunokat, bulgáriai hunokat, tatárokat és még sok mást. Mindannyiuknak közös szokásaik vannak, kivéve a heruliánusokat, akik nemrégiben felvették a keresztséget. A hunok búzaszínűek, ferde, melyen ülő szemük mindig vörös a széltől és a portól, orruk kicsi, nem feltűnő, arcra kövérek; sima, fekete hajukat elöl levágják, a fülüknél befonva hordják, hátul pedig hosszan lelógatják. Lábuk kicsi, befelé hajló, karjuk igen erős. Fekete szekerekből álló hosszú karavánjukkal úgy hajóznak a sivatagon, mint matrózok a tengeren. Lovaik húsz mérföldet tudnak megállás nélkül vágtatni, egy nap alatt száz mérföldet is maguk mögött hagynak. Némelyik szekerükre fekete nemezzel borított nagy kosárfedőt erősítenek; ezeken a szekereiken hordozzák magukkal háztartási felszerelésüket. Másokra viszont ugyanolyan szerkezetű, harang alakú sátrakat szerelnek: ez az egyedüli otthonuk. Az évszakok változása szerint vonulnak legeidről legelőre, egy év alatt körülbelül akkora utat tesznek meg, mint Konstantinápolytól Babylonig és vissza. Minden törzsnek és minden törzs minden nemzetségének megvan a maga örökölt legelője. Legtöbb háborút a legelők miatt vívják. Nyáron észak felé vonulnak, a jégmadarat követve, télen pedig visszatérnek délre. A földet nem művelik, gabonájukat vagy csereképpen, vagy sarcként kapják letelepedett szomszédaiktól. Fő frissítőjük a kancatej, amit kumisznak neveznek, ezt frissen vagy írónak savanyítva isszák, vagy pedig megerjesztik, és akkor a részegítő ital neve kvasz. A tiszta víztől irtóznak. Mindenféle húst megesznek, de csak vaddal és lóhússal táplálkoznak, mert a disznó vagy a szarvasmarha elpusztulna a kegyetlen sztyeppi szélben. A húst só nélkül szárítják a napon és a szélben. A civilizált emberek szemében undorítóak, mert lóhúst esznek.
A hunok rókabőr sapkát és télen két nagy bundát viselnek, az egyiknek a szőre kifelé van, a másiknak pedig befelé. A férfi rangját bundája minősége mutatja. A köznép kutya- vagy farkasbőrt visel, a nemesek cobolyprémet. Lovaglónadrágjukat kecskebőrből készítik, öklükön sólymot visznek, és solymászat alkalmával nagy sereg vadlibát és más vadmadarat ejtenek el. Másik fő sportjuk a lóhátról való birkózás. Veszekedő természetűek, de amikor két férfi összeakaszkodik, nincs harmadik, aki közbe merne avatkozni, még a küzdőfelek fivére vagy apja sem. A gyilkosságot halállal büntetik, kivéve, ha a gyilkos tette elkövetésekor részeg volt; ugyanígy büntetik a fajtalankodást, házasságtörést, lopást és a tábortűzre való vizelést, sőt még a kisebb kihágásokat is, hacsak ezeket a tetteket nem a nemzetségen, törzsön vagy törzsszövetségen kívül követték el. Ebben az esetben ugyanis minden megengedhető. Személyi szokásaik igen mocskosak, nem mosakodnak, arcukat lótrágyával kenik. A kék eget imádják, mágusaik vannak, és minthogy félnek a gonosz szellemektől, a betegeket csak tulajdon szolgáik ápolhatják. Halálra rémülnek a villámlástól és a mennydörgéstől, vihar idején sátrukba bújnak. Házasságot leányszöktetés vagy annak színlelése útján kötnek, a fiú örökli és feleségül veszi elhalt apja valamennyi feleségét, kivéve tulajdon édesanyját. Fegyvereik, mint már mondtam, a könnyű íj, az erős lándzsa és a görbe, széles kard. Csatában a nemesek páncéllal kirakott bőrkabátot viselnek; páncél csak a mellükön van, mert hátul páncélt viselni gyávaságnak számít. Teljesen érthetetlen nyelven beszélnek, úgy csipognak, mint a madarak.
Egymással meglehetős egyenetlenségben élnek; háborúskodik törzs a törzzsel, nemzetség a nemzetséggel, de előfordul, hogy egyetlen nemes annyira kiemelkedik a többi közül, oly sok nemzetség felett uralkodik már, hogy fejedelem lesz, és megkapja a kán nevet. Egy-egy kán feltűnése idején a két birodalomnak óvakodnia kell a határvidéken túli portyázásoktól.
Ennyit a hunokról.

VIII. fejezet
A SZÜKSÉGTELEN CSATA

Ennek a győzelemnek alkalmából utazott úrnőm, Antonina, Darasba. Theodora császárné küldte őt Belizárhoz személyes üdvözlő levelével és ajándékaival. Justinianus császár természetesen szintén küldött levelet és ajándékot, de nem tudta, hogy Theodora ugyanazt teszi, mert a császárné nem közölte vele szándékát. A két küldöttség egymástól függetlenül indult el. Justinianus nehéz aranyfonállal és gyöngyökkel kivarrott, gyönyörű brokát díszruhát, egy faragott elefántcsontfedelű, magyarázatokkal ellátott misekönyvet, végül egy értékes ereklyét küldött: annak a Szent Bartimeusnak a koldustányérkáját, akit Márk evangéliuma szerint a Megváltó gyógyított ki vakságából. Az olajfából faragott tányérkát, melynek színét ezüstszürkére festették az évszázadok, Justinianus egy erkölcstelensége miatt feloszlatott kolostor kincseskamrájából kapta. Más ereklyéktől eltérően ezt nem vonták be arannyal, nem ékesítették drágakövekkel; egyszerű koldustányérka maradt, amilyet ma is látni a templomok küszöbén és a tereken kéregető koldusok kezében. A szélére valamikor a következő görög szavakat vésitek: „Szegénység és türelem.” Justinianus sajátkezűleg írt levelében nagyon dicsérte Belizár harci ügyességét, a birodalom iránti hűségét, és buzdította, hogy ismételje meg istenáldotta dicső cselekedeteit, ha a pogány perzsák újra határsértést merészelnek elkövetni. Ugyanakkor kérte Belizárt, hogy amennyire csak lehetséges, takarékoskodjék a harcosaival, mert amíg ilyen szűkösen állnak katonákban, addig a szent ereklyére vésett türelmet kell gyakorolni.
Justinianus erre az alkalomra Narsest, udvari kamarását választotta ki követnek. Hajója Lesbos után utolérte a mienket, s ő udvariasan felajánlotta úrnőmnek, hogy utazzanak együtt. A törpeszerű, visszataszítóin csúnya Narses Perzsa-Örményországban született, s Konstantinápoly legokosabb emberének tartották. Természetesen eunuch volt. Játékos úrnőm, hogy elűzze az utazás unalmát – hiszen három hétig utaztunk –, incselkedni kezdett Narsesszel, s „neme árulójának” csúfolta. Egyszer hallottam, amint öltöztetőnőjének, Macedóniának odasúgta:
– Hiányzik belőle az eunuchok minden jellemző vonása, a fényűzésimádat, az érzelgősség, a félénkség és a vallási viták szeretete. A legkisebb hajlandóságot sem árulja el, hogy szívesen fésülné gesztenyebarna hajamat, vagy dédelgetve simogatná formás lábaimat. Úgy látszik, még szép külsőmet sem irigyli, pedig ez a legkülönösebb jellemvonás egy eunuchban.
(Elfeledtem említeni, hogy nemcsak a fodrász, a lábápoló, a kézápoló és a többiek nagy költséggel járó szépítészeti munkájának eredményeként, hanem saját, természetes szépségénél fogva is, úrnőmet most már Konstantinápoly három legszebb asszonya közé sorolták. Az első hely természetesen elérhetetlen volt, mert azt fenntartották a császárnénak.) Narses igen gyakorlatiasan beszélt a határvédelem kérdéséről, az újoncozásról és a hadbiztosság problémáiról; és amikor a kíséretünkben levő testőrségnek adott utasítást, hangja világosan és határozottan csengett, teljesen úgy, mint a parancsnokló tiszt hangja, s ez úrnőmet szelíd mosolyra késztette. A mosoly sértette Narsest, és ezt őszintén meg is mondta.
Nos, mi eunuchok a kelet-római civilizációnak jellegzetességei vagyunk, és igen hasznos szerepet töltünk be benne. Az én történetem kivételes, de általában az eunuchok fiatalkorukban a fekete-tengeri partvidékről, Colchis környékéről kerülnek a császári palotába. Ott különleges iskolában kiképezik őket közigazgatási és általában polgári szolgálatra, amelyet majdnem kizárólag eunuchok vezetnek – és végeznek. Császáraink a perzsa udvartól vették át azt az elvet, hogy az eunuchok – mivel nem lehetnek uralkodók és nem alapíthatnak veszedelmesen hatalmas családokat – nyugodtan felruházhatók a királyi bizalommal; ők aztán szilárd védőbástyák lehetnek a hatalmas nemesek összeesküvései és trónbitorlási kísérletei ellen. Az eunuchok általában szelídebb, hűségesebb, szorgalmasabb tisztviselők, mint a férfiak, kicsinyességük a hivatali dolgokban – ezt a kicsinyességet nem tagadom – igen erős konzervatív tényező.
Éppen emiatt a gazdag családok körében, ahol elég sok fiúgyermek van ahhoz, hogy a családfát tovább terebélyesítse, már régen szokásos a fiatalabbak egyikének kasztráltatása, hogy az igen jövedelmező birodalmi szolgálatba kerülhessen. A császárok fattyait éppúgy, mint fiaik vagy lányaik törvénytelen fiait rendszerint kasztrálják, hogy hasznos polgárokká váljanak és ne áhítozhassanak a trónra. Az eunuchokat még a papi rendtől sem tiltják el, mint valamikor régen, a pogány időkben, amikor csak Cybele istennő papjai lehettek eunuchok. Még maga a konstantinápolyi pátriárka is gyakran a mi soraink közül kerül ki.
Így hát eunuchnak lenni bizonyos tekintetben inkább előny, mint hátrány, ami már abból is kiderül, ha összehasonlítjuk a rabszolgapiaci árakat. Egy eunuch házirabszolga az egyszerű férfirabszolga háromszorosába kerül, és csak kevéssel olcsóbb, mint egy jól képzett háziorvos vagy ügyes iparos. De az eunuch ritkán boldog ember, mert a műtétet majdnem mindig felserdülése előtt hajtják végre rajta, és szíve legmélyebb rejtekén azt képzeli, hogy teljes férfinak lenni valami ragyogó dolog. Ha másért nem, hat azért, mert a teljes férfiak gyakran gúnyolják az eunuchokat, és esküdöznek, hogy inkább lennének vakok, némák vagy süketek, vagy akár mindhárom együttvéve, mintsem hogy meg legyenek fosztva a szerelem édes, egészséges cselekedetétől. Természetesen az eunuchnak megvan a kész válasza az ilyen dicsekvésre: „A nemiség őrület, és sohasem hozott szerencsét senkire.” De titokban – én magam be is vallom – gyakran irigyli azokat a férfiakat, akik az ágyukba vitt asszonnyal többet is tudnak tenni, mint nővérként átölelni és szemérmesen megcsókolni a szemét.
Úrnőm, Antonina egyszer így szólt hozzám:
– Ami engem illet, drága Eugeniusom, ha nem lennék nő, inkább lennék eunuch, mint férfi. Mert a férfiaknak igen nehéz középutat találni a nemiségben a kéjelgés és az aszketizmus között. Azt a tényt, hogy minket asszonyokat az egyház olyan gyanakodással figyel, és hogy a szószékekből oly sértően prédikálnak ellenünk mint csábítók és pusztítók ellen, mindig közvetett beismerésnek vettem, hogy a férfiak irigylik a nők higgadtságát, és ezt a higgadtságot az eunuchok is élvezik bizonyos fokig. Talán még jobban élveznék, ha a férfiak nem gúnyolnák őket. Ezzel kapcsolatban, Eugenius, gondolj Aesopus meséjére a rókáról, aki csapdában elvesztette a farkát és arról próbálta meggyőzni a többieket, hogy milyen kellemes ez a faroknélküliség. Persze kinevették, hiszen tudták, hogy csak azért vallja ezt a felfogást, mert őt magát megcsonkították. Aesopus állítólag ugyanolyan házi eunuch volt, mint te. Ennek a mesének a tanulsága tehát nem az, amit általában tanulságául elfogadnak, hogy tudniillik a nyomorúság szereti a társaságot, mint például azok a szerzetesek is, akik szigorú szerzetesi fogadalmuk miatt elvesztették szabadságukat, s megpróbálják ugyanerre rábeszélni régi barátaikat. Nem, a tanulság inkább az, hogy lehetetlen logikusan dönteni a kérdésben, mikor boldogabbak a férfiak: nemiségük teljes birtokában vagy anélkül? A magam részéről boldog vagyok, hogy asszony lehetek és személyesen nincs közöm a vitához.
Úrnőm körülbelül ugyanezt mondta Narsesnak. Az igen józanul válaszolt, s elmondta élettörténetét, ami megmagyarázta, miért nincs megelégedve szexuális állapotával. Csatában fogtak el tizenegy éves korában, amikor már embert is ölt kis kardjával, mert igen ismert örmény katonai családból származott. Megvetette a hivatali munkát, és remélte, egy napon rá tudja venni a császárt, hogy katonai parancsnokká nevezze ki. Egész életében behatóan tanulmányozta a stratégiát és a taktikát, s ha csak egyszer adnának alkalmat képességei kifejtésére – mondotta –, ő is kapna olyan vagy még szebb királyi ajándékokat elismerésképp, mint amilyeneket most Belizárnak visz.
Jól tudjuk; hogy az emberek általában elégedetlenek hivatásukkal vagy mesterségükkel. A szántóvető császár szeretne lenni, a császár viszont szívesen ültetne káposztát; a kereskedelmi hajó sovány kapitánya irigyli a pocakos kocsmárost, aki viszont őt irigyli, mert nem bírja már az állandó otthonülő életet. Okosan tesszük azonban, ha nem nevetjük ki az ilyen embereket, amikor bizalmasan kiöntik szívüket; úrnőm még bordélyházi napjaiban megtanulta a tapintatos viselkedésnek ezt a fő szabályát, így tehát úgy tett, mintha csak most jönne rá, milyen hibát követett el, amikor Narsest közönséges, a katonáskodástól, háborútól irtózó colchisi eunuchnak ítélte meg. Hangsúlyozta, mennyire rokonszenvezik elégedetlenségével. Kijelentette, ő örülne a legjobban, ha közhasznú állami szolgálatáért magas katonai kinevezéssel jutalmaznák. Az út hátralevő részét békességben tették meg, és Narses jó barátja lett úrnőmnek, összeveszés, utána bocsánatkérés és kibékülés a barátságnak éppoly jó bevezetője lehet, mint akármi más. De elképzelhetik, hogy úrnőm nem vette valami komolyan Narses katonai becsvágyát, még akkor sem, amikor a két testőrkapitánnyal való társalgásban Narses bebizonyította, mennyivel többet tud elméletileg a katonáskodásról, mint ők ketten. Igaz ugyan, hogy ő már tizenegy éves korában embert ölt, de annak már negyvenkilenc esztendeje, és azóta alig tette ki lábát a palotából, ahol hosszú ideig, amíg iskoláit be nem fejezte, asszonyokkal együtt dolgozott a szövőszéken.
Háromevezős hadihajón tettük meg utunk első részét. Kellemesen, eseménytelenül telt el az út az ismerős zöld dombok és fehér városok mellett. Amikor végre Seleuciában partra szállva, szárazföldi úton Antiochiába érkeztünk, örömmel tapasztaltam, mily gyorsan helyrehozták a földrengés pusztításainak nyomait; újra a mi drága, nyüzsgő életű, fényűző régi Antiochiánkat láttuk viszont. Narsest és úrnőmet a helyi szenátus és a Kék párt képviselői látták vendégül; az utóbbiak különösen udvariasan viselkedtek úrnőmmel szemben – ő is velük szemben. Ezután elindultunk a köves úton a hajóhídjáról híres Zeugma felé. Zeugmáig százhúsz mérföldet tett ki az út, s onnan újabb kétszáz mérföldet kellett megtennünk, az Eufrates négy legfontosabb mellékfolyója által öntözött termékeny vidéken keresztül Darasig, illetve a határig. Postakocsiban utaztunk, a hőség a ponyvatető ellenére is elcsigázott, pedig kis lovaink fürgén szedték a lábukat. Edessában két napig maradtunk, onnan lovas futárokat küldtünk előre, hogy jelezzék közeledésünket.
Megérkeztünk Darasba, de az etikett úgy kívánta, hogy a leveleket ne közvetlenül, hanem csak a személyzet révén adják át Belizárnak és a meghatalmazott miniszternek, akit a császár szintén levéllel tüntetett ki. Úrnőm ezt igen sajnálta, mert ismerte Theodora levelének tartalmát, hiszen a jelenlétében íródott. Sokat adott volna érte, ha figyelheti Belizár arcát, amint olvassa. A levél a következőképpen szólt:
„Theodora Augusta, hitvese Justinianusnak, Isten viceregensének, a rómaiak császárának – üdvözletét küldi a kitűnő Belizár patríciusnak, a győzedelmes keleti seregek vezérének.
Császári férjem és én hírt kaptunk a Te jól megérdemelt sikeredről, a perzsák fölött aratott győzelmedről. Neved ezzel belekerült a múlt idők hőseinek dicső névsorába. Dicsérünk, és minden jót kívánunk neked, mert nagy jót tettél velünk. A császár ajándékai közül kettő, a misekönyv és a koldustányérka, vallásos természetednek kíván örömet szerezni, a harmadik, a díszruha, udvari méltóságod ígéretének számít, ízelítő abból, hogy milyen megbecsülésben lesz részed az udvarnál, ha győzelmeid után visszatérsz kötelességeidtől. Úgy illik, hogy én – híven az előíráshoz, mely szerint az úrhölgy ajándékának ki kell egészítenie a férjéét – megbízható udvarhölgyem révén szintén három ajándékot küldjék neked, olyanokat, melyekből egészen másfajta örömöd származhat. Az elsőt azért választottam ki részedre, mert a te házi jeledet viseli és a maga nemében a legkitűnőbb egész birodalmunkban; a másikat azért küldöm, mert a sok zsákmány miatt szükséged lesz rá; ami pedig a harmadik ajándékot illeti, az többet ér minden rubinnál, és nagyon megharagszom rád, ha visszautasítod. Mert Theodorára jellemző, hogy ha valakinek hálás, annak mindig, mindenéből a legjobbat adja. Üdvözlégy.”
Belizár visszaüzente, hogy szívesen látja őfelségéik megbízottait, s nemsokára fogadta is Narsest és úrnőmet egy boltíves csarnokban, ahol a fegyelmi büntetéseket szokta kiosztani és ahol naponta fogadta kihallgatáson alárendeltjeit és szövetségeseit. Elsőnek Narsest bocsátották be, mert a császár követe volt. Belizár barátságosan üdvözölte, érdeklődött elsősorban királyi ura és úrnője, azután a fő szenátorok egészsége felől, s mindezek után megkérdezte, mi újság a városban és a birodalomban. Az emelvényen ülve kiittak egy kupa bort, s Narses különböző kérdéseket tett fel a csata részleteire vonatkozóan. Belizár válaszolt, de nem fölényesen, ahogyan más tette volna ilyen egyszerű palotai eunuchhal szemben, hanem figyelmesen és részletesen, minden szót mérlegelve. Narses arra is kíváncsi volt, miért szállította le lovukról a hunokat, amikor a központi árkot kellett védelmezni. Belizár így felelt:
– Mert a támadás igen veszélyes volt, és mert semmi sem bátorítja jobban a bajbajutott gyalogosokat (a „pocsolyakerülőket”, ahogy néha megvetően nevezik ezeket a szegény embereket), mint az, ha lovas bajtársaik nemesen lemondanak menekvési alkalmukról, lovászok felügyelete alatt hátraküldik lovaikat, és kivételesen tulajdon lábukon harcolnak.
Ezután került sor a császár ajándékainak átadására. Miután Belizár mindent kellően megcsodált és megköszönt, Narses meghajolt és visszavonult. Időközben úrnőm a boltíves csarnok végéből nyíló előszobában várakozott, és Rufinus, aki azóta Belizár zászlóhordozója lett, igen figyelmesen igyekezett őt szórakoztatni. De úrnőm Rufinus udvarias kérdéseire zavartan válaszolgatott, mert életében először nem érezte magát biztosnak a dolgában. Pedig minden oly egyszerűnek és biztosnak látszott, amikor Theodorával a palotában megbeszélték a dolgot, de most, amikor felemelkedett, hogy a bentről érkező hívásnak eleget tegyen, térdei remegtek, nyelve kiszáradt.
Feleúton megállt a nagy előcsarnokban, és jelt adott testőreinek, hogy vezessék előre Theodora három ajándéka közül az elsőt, egy hatalmas, tüzes, hároméves fekete csődört, fehér csillaggal a homlokán és fehér szőrzettel patái fölött. Ezekre a fehér jelekre célzott Theodora, amikor azt írta, hogy első ajándéka Belizár házijeleit viseli. A háziezred lovasai, akik kezükben lándzsával sorfalat álltak az előcsarnok két oldalán, elismerően felzúgtak, s ugyanezt tettek az emelvény körül álldogáló lovastisztek is. Úrnőm hallotta Rufinust, amint maga elé mormogja:
– A császárnénak ez az egy ajándéka többet ér, mint a császár három ajándéka együttvéve.
Csakugyan felséges állat volt, abból a híres thrák fajtából, amelyet Vergilius is megemlít az Aeneis ötödik énekében.
A csődört elvezették az istállójába, és úrnőm, Antonina intett a második ajándékért. Szinte az utolsó percig attól tartott, hogy ez az ajándék esetleg nem érkezik meg idejében, noha Antiochiából kiszállásunk után azonnal előre küldtük, és Edesszában már egy nappal meg is előzött minket; de félelme alaptalannak bizonyult: a drinápolyi fegyvergyárból való ötszáz teljes lovaspáncel-felszerelés rendben és idejekorán megérkezett. Theodora tudta, hogy Belizár nagyszámú perzsa lovat is zsákmányolt, és igen helyesen arra következtetett, hogy háromezer fogolyból a legizmosabbakat besorozza páncélos lovasai közé. De a perzsa lovassági páncélokat, melyeket egyidejűleg zsákmányolt, nem találta megfelelőknek, részben vékonysága, részben darabjainak bonyolult összeállítása miatt, így hát ez az ötszáz páncélzat ajándéknak a legjobbkor jött. Újra elismerő morajlás zúgott fel a teremben, amikor látták, hogy minden sisakon fehér toll lobog. A császárné nyilván értett az ajándékozás művészetéhez.
Antonina aztán erőt vett magán, s megszólalt:
– A harmadik ajándékot, kitűnő Belizár, őfelsége, az én császári úrnőm parancsára négyszemközt kell átadnom.
Belizár nem ismerte fel őt, úrnőm ezt kiérezte hűvösen udvarias hangjából:
– Ahogy jótevőnőm kívánja. De ti, uraim, kérlek, maradjatok még! A kitűnő császári kamaráshölgy talán lesz oly kegyes visszavonulni az előszobába, ahonnan ide belépett, és ott megvárni engem, hogy a harmadik ajándékot dicső úrnője kívánságához híven négyszemközt adhassa át nekem.
Antonina meghajolt, és visszavonult az előszobába, ahova Belizár is rögtön követte és becsukta maga után az ajtót. Egy darabig szótlanul álltak egymással szemben, míg végre úrnőm halkan megszólalt:
– Én vagyok Antonina. Nem emlékszel rám? A táncosnőre, Modestus nagybátyád lakomáján, Drinápolyban? Belizár vagy sohase felejtette el, vagy egy pillanat alatt visszaemlékezett mindenre, mert azonnal válaszolt:
– És én még mindig ugyanaz a Belizár vagyok. – Megragadta a kezét, és a harmadik ajándékot is elfogadta. Aztán folytatta: – Közöld úrnőddel, hogy soha még a történelem folyamán császárné nem szerzett alattvalójának ekkora örömet. Csodálatos, mennyire tudja, hogy mire vágytam, mire volt szükségem. De, édes Aratómmá, közöld vele, hogy a harmadik ajándékot, a három közül összehasonlíthatatlanul a legjobbat, egyelőre nem tudom birtokba venni, azt el kell halasztanunk akkorra, amikor visszahívnak a háborúból. Fogadalom köt, melyet nem szeghetek meg semmiképpen.
– Milyen fogadalom az, drága Belizár? – kérdezte úrnőm.
– Tisztjeim, katonáim és jómagam megesküdtünk a Szentírásra, hogy nem borotváljuk állunkait, nem esünk a részegség bűnébe, nem nősülünk és nem tartunk ágyast addig, amíg tényleges szolgálatban vagyunk itt a perzsák ellen.
– Nem kérhetnéd meg a pátriárkát, hogy oldozzon fel a fogadalom alól?
– Megtehetném, de nem teszem a többiek miatt. Szerelmetes Antoninám, kinek a képét e tizenöt év alatt mindig a szívemben hordoztam, légy türelmes és várj! Annak a tudata, hogy amikor visszatérek a városba, a világ legnagyobb jutalma vár ott rám, bizonyára siettetni fogja azt a győzedelmes visszatérést, amelyet a császár kíván tőlem.
Úrnőm persze nem erőszakoskodhatott tovább egy olyan ügyben, mely Belizár becsületébe vágott, mégsem tudta elrejteni csalódását. Meg is kérdezte:
– Ó, Belizár, biztos vagy abban, hogy nemcsak időnyerés céljából keresel kifogásokat?
De ez persze csak afféle szónoki kérdés volt, hiszen Belizár arca csak úgy sugárzott a boldogságtól.
Belizár és úrnőm ezután visszatértek a boltíves csarnokba, mindketten igyekeztek megőrizni hivatalos arckifejezésüket és hangjukat. Belizár visszahívta Narsest, és aznap estére lakomára hívta meg őt, úrnőmet és kíséretük tisztjeit. A lakomán saját vezérkara is részt vett. Úrnőmnek nem volt több alkalma négyszemközt beszélni Belizárral. Mindketten kínos gonddal vigyáztak arra, hogy egyetlen szóval vagy tekintettel se árulják el nagy szerelmüket. A lakoma józan hangulatban folyt le, hiszen majdnem minden jelenlevő bornemissza fogadalmat tett, ami pedig az ételeket illeti, Darasban nemigen lehetett ínyenc falatokhoz jutni. Másnap reggel Narses és úrnőm átvették a császárnak, illetve a császárnénak irt köszönő leveleket, aztán útra keltek, hogy visszatérjenek a fővárosba. De Narses megsejtette úrnőm titkát, mert a kis postakocsiban odasúgta neki:
– Adja Isten, hogy ő éppoly szerencsés legyen a szerelmeddel, hölgyek legdicsőbbike, mint te az övével.
Úrnőm szintén jókívánsággal viszonozta Narses jóleső szavait:
– És bárha te, kitűnő kamarás, oly sikeres lennél, amikor majd tábornoki bíborköpeny fedi válladat, mint amilyen voltál e sok év alatt palotai rangod piros selymében.
Konstantinápolyba érve, úrnőmet már várta Belizár két levele. Olyan egyszerű, nemes, nyelven íródott ez a két levél és olyan becsületes szenvedélyre vallott, hogy úrnőm szakított addigi életében vallott elvévei, és tulajdon érzelmeit is írásba foglalta. Ezt annál is könnyebben megtehette, hiszen ezt a szerelmét nemcsak szentesítették, hanem a legmagasabb helyről egyenesen utasításba adták. Sok-sok hosszú levelet váltottak az alatt a tizennyolc hónap alatt, míg távol voltak egymástól.
A háború legközelebbi fordulatát a perzsák Római-Örményországba való betörése jelentette, melynek azonban Sittas, Belizár egykori bajtársa, Theodora sógora erélyesen gátat vetett. Minthogy a római név most nagyobb tiszteletben állott, mint régebben, sok keresztény örmény elhagyta a perzsa sereget, s átszökött a császáriakhoz. Kobad a pharangiumi aranybányákból eredő bevételeit is elvesztette. Ez a város a két Örményország határán húzódó termékeny, de szinte megközelíthetetlen folyóvölgyben fekszik, és a bányák vezető főmérnöke beengedte, a római haderőt. Kobad az öregkor konokságával nem volt hajlandó visszavonni csapatait Daras környékéről, noha Justinianus követséget küldött hozzá a béketárgyalások újrakezdésére. Mindkét fél a másikra próbálta hárítani a konfliktusért való erkölcsi felelősséget. Kobad közölte a római követtel, hogy a perzsákat jó szándék vezérelte akkor, amikor birtokukba vették és helyőrséggel látták el a Kaspi-kaput, melyet Anastasius császár nem volt hajlandó még névleges áron sem megvenni tulajdonosától. A perzsák ezzel a cselekedetükkel mind a római, mind a perzsa birodalmat megvédik a barbárok betöréseitől. A helyőrség fenntartása igen költséges, és Justinianus méltányosságból vagy fizesse a fele költségeket, vagy pedig küldjön oda egy római osztagot, hogy a perzsa helyőrség fele elvonulhasson onnan.
A király és a követ hosszan vitatkoztak a határvidéki erődökre vonatkozó ősi egyezmény megsértéséről. A római erőd Darasban – hangsúlyozta Kohfed – stratégiailag szükségessé tette, hogy a perzsák Nisibisben erős határőrséget tartsanak. Ez szintén igazságtalan megterhelése a perzsa birodalomnak, és a perzsák amúgy is sokallják már az igazságtalanságokat. Most három alternatíva elé állította Justinianust: vagy járuljon hozzá a Kaspi-kapu védelmi költségéhez, vagy bontsa le a darasi erődöt, vagy pedig kezdjen újra háborút. A követ megértette a királyt. Pénzzel tehát el lehetne intézni az ellentéteket, a fizetendő sarcot pedig a barbár invázió elleni közös védelem költségeinek lehetne feltüntetni a közvélemény előtt.
Justinianus nem tudta azonnal eldönteni, felajánlja-e a pénzbeli sarcot vagy sem. Mialatt ezen gondolkozott, Kobadot meglátogatta szövetségese, a szaracénok királya, s előterjesztette tervét, hogyan mérhetnének komoly csapást a rómaiakra. A magas, sovány, élénk öregember a sivatagi Chirában tartotta fenn királyi udvarát, s ötven év óta be-becsapott római területre az egyiptomi és mezopotámiai határok között. Időnként hirtelen előbukkant a sivatag vadonjából néhány száz lovasával, rabolt, égetett, vérfürdőt rendezett, foglyokat ejtett, néha ezerszámra, aztán éppoly hirtelen, mint ahogy előbukkant, eltűnt. Több büntető hadjáratot vezettek már ellene, de mindegyik sikertelen maradt, mert a sivatagi hadviselést csak a sivatag fiai értik. Eddig már két erős római csapatot bekerített, és tisztjeiket csak váltságdíj ellenében bocsátotta szabadon.
Az öreg király tehát azt ajánlotta most Kobadnak, hogy ne az Eufrates és a Tigris között viseljen hadat, ahogy megszokták, mert ott a rómaiaknak több, fallal körülvett városa van, ahova megtámad tatás esetén visszavonulhatnak; válassza a déli útvonalat, amelyet perzsa hadsereg még sohasem választott, s kövesse az Eufrates vonalát. Annál a pontnál, ahol a folyam nyugati irányból egyszerre északra fordul, hirtelen vonuljon át a szíriai sivatagon. Mert itt, a sivatagon túl a rómaiak bíznak a víz nélküli homok és szikla természetes védőfalában, s ezért csak néhány erődöt építettek, azokat is gyengén látták el helyőrséggel. Ha a perzsák hirtelen rajtaütnek Antiochián, minden harc nélkül a kezükbe kerül, mert (s ebben igaza volt) Antiochia az egész Kelet legkönnyelműbb városa, s lakóit csak négy dolog érdekli: a bor, a szerelem, a hippodrom-politika meg a vallási viták. (A kereskedelem nem érdekli őket, azzal csak kényelmetlen szükségszerűségből foglalkoznak, hogy megteremtsék maguknak az anyagi alapot e négy izgató időtöltésükhöz.) Mily remek város, s szinte tálcán kínálja fel magát! És a zsákmányolok biztonságban hazaérhetnek prédájukkal, mielőtt még segítség érkezhetne a római Mezopotámiából.
Kobadot érdekelte a dolog, de kételkedett a sikerben. Ha eddig egyetlen perzsa hadsereg sem merészkedett erre az útra, hogyan változtak meg a körülmények, hogy most erre vállalkozni lehet? Hogyan lehet ellátni egy éhezéshez és szomjazáshoz nem szokott sereget a kiégett és legelőtlen sivatagban?
A szaracénok királya az első kérdésre azzal felelt, hogy a Nagy Király eddig sohasem kért tanácsot tapasztalt szaracéntól. Ami pedig a második kérdést illeti: az egész perzsa haderő csak könnyű lovasságból állhat – gyalogság és nehéz lovasság szóba se jöhet –, ezenfelül az expedíciót tavasszal kell elindítani, amikor még a legkopárabb sivatagban is van bőséges legelő azok számára, akik tudják, hol kell azt keresni. Különben is a szaracénok már mélyen bent római területen, a folyó egyik pontjánál várni fogják a perzsákat annyi élelemmel és vízzel, amennyi elég lesz az út utolsó és legnehezebb szakaszára.
Kobad engedett a rábeszélésnek, noha a szaracén közismerten megbízhatatlan fajta. Ez esetben azonban nyilvánvaló volt, hogy a szaracénok perzsa segítség nélkül képtelenek lebonyolítani a busás haszonnal kecsegtető vállalkozást. Kobadnak csak a hazavezető úton elkövethető árulástól kellett tartania, ezért azt követelte, hogy a szaracénok királya két fiát és két unokáját a susai perzsa udvarban hagyja túszul a hadjárat végéig. A szaracén beleegyezett, s így a darasi csatát követő év márciusában megtették az előkészületeket. Az asszíriai Ctésiphonban gyülekezett tizenötezer főnyi haderő egy Azareth nevű tehetséges perzsa katona parancsnoksága alatt állott.
Babylon városa fölött átkeltek az Eufratesen, és a lakatlan déli parton meneteltek, míg el nem értek Circesium római határállomáshoz, ahol csak néhány vámőrt találtak. Innen gyors ütemben haladtak tovább a római hadiúton, amely száz mérföldnyire a folyamot követi, azután délre fordul Palmyra és Damaszkusz felé. Itt nagy szaracén sereg csatlakozott hozzájuk a király vezérlete alatt. Az öreg király közölte Azarethtal, hogy útvonaluk a sivatagon át egyenesen Chalcis felé vezet. Voltaképpen egészen Antiochiáig ez a fallal körülvett város az egyetlen akadály, de nem sokat számít, mert helyőrsége csupán kétszáz emberből áll. Azareth nem bízott teljesen a szaracénokban, jóllehet azok elhozták a megállapodásban kikötött élelmiszermennyiséget. Megvárta tehát, amíg a szaracén kísérettel kiküldött saját felderítői azzal a jelentéssel tértek vissza, hogy a sivatagban megfelelő legelőket láttak, és azt is megállapították, hogy nem kell kelepcétől tartaniuk.
Csakhogy Azareth ezzel a késlekedéssel nagy hibát követett el. Belizár ugyanis nem sokkal azelőtt összefüggő őrszemhálózatot állított fel, amely füstjelekkel tudott híreket továbbítani; így biztosította magát a határ felől érhető meglepetések ellen. Egy órával a perzsák Circesiumba való érkezése után Belizár a tőlük kétszáz mérföldnyire, a déli sivatag másik oldalán fekvő Darasban már megtudta, hány főből áll és milyen összetételű a perzsa sereg, és rögtön döntött is. Darasban és a többi határvárosban kevés helyőrséget hátrahagyva, gyorsan összegyűjtött csapatai élén erőltetett meneteléssel Antiochia felmentésére sietett. Ilyen rövid idő alatt nyolcezer embernél többet nem tudott összeszedni, de útközben erősítéseket vett fel, úgyhogy serege újabb nyolcezer emberrel gyarapodott. A déli utat választotta Carrhaén keresztül (itt verték meg a perzsák egy híres csatában Crassust, Julius Caesar kollégáját), és lovascsapatainak fő erejével hét nap alatt sikerült elérnie a háromszáz mérföldnyire fekvő Chalcist, épp idejében ahhoz, hogy katonákkal lássa el az erődöt. Igen gyors versenyfutás volt ez, mert addigra Azareth már átjutott a sivatagon, és csak félnapi Járóföldre volt Chalcistől – azok között a sziklák között, ahol Szent Jeromos és őrült aszkétatársai mérges skorpiók módjára éltek egykor Istent imádva ugyan, de hálátlanul elvetve Isten minden kellemes és szép alkotását. Ugyanaznap reggel az észak-szíriai sivatagból ötezer arab lovas csatlakozott Belizárhoz. Harith ibn Gabala transzjordániai király alattvalói voltak, s épp arrafelé legeltették lovaikat. Királyuk megállapított évi fizetést kapott Justinianustól azzal a feltétellel, hogy megvédi Szíriát a szaracén támadások ellen, Jóllehet ezek az arabok nem voltak megbízható katonák, és Belizár élt a gyanúperrel, hogy királyuk egy húron pendül a szaracénokkal, mert ahányszor a szaracénok betörtek, az arabok mindig két-három napi késéssel érkeztek meg – Belizár mégis örült nekik, mert saját gyalogsága még nem érkezett meg. Az arabokkal együtt így mégis tizenkétezer embere volt.
Azareth ugyancsak kínosan meglepődött, amikor Chaleis felé igyekvő előőrsét váratlan római lovassági támadás visszavetette a derékhadhoz. Elszalasztottá az alkalmat, és most már nem érheti el Antiochiát anélkül, hogy csatába ne bocsátkozzék ugyanazzal a római tábornokkal, aki annyi bajt okozott a perzsáknak Darasnál. Ha a határtól ily messzire megverik, és méghozzá a szíriai sivatag rosszabbik oldalán, nem valószínű, hogy egyetlen perzsa is élve tó jut innen, mert – ezt jól tudta – a szaracénok, tulajdon bőrüket féltve kámforként fognak eltűnni az általuk oly jól ismert sivatagban. De ha győzne is, valószínűleg akkor sem tudná megakadályozni, hogy Belizár csapatai maradványával vissza ne vonuljon Chalcis falai mögé. A támadást pedig igen veszélyes volna folytatni Antiochia ellen, a be nem vett Chalcisszal a háta mögött, amikor már közelednek a római felmentő csapatok. Ennélfogva igen bölcsen visszavonulásra határozta el magát, mert így minden nyereség nélkül ugyan, de veszteség nélkül is hazaérhet, míg elesége tart és az időjárás kedvező. Azzal nyugtatta meg önmagát, hogy még ha el is éri Chalcist Belizár előtt és tovább vonulva Antiochiába, ki is fosztja a várost, csapatait – de különösen a szaracénokat – a győzelem teljesen dezorganizálná, Belizár pedig visszatérőben rátámadva újra abba az előnyös helyzetbe jutott, hogy ő választja meg a csata helyét és védelemre rendezkedhet be, mint Darasnál. A szaracénok királya egyetértett vele abban, hogy most már csak a visszavonulás marad hátra. Nem merte csapatait kis osztagokra felosztani, hogy azok délre lovagoljanak és raboljanak, mert Azareth ezt dezertálásnak venné, s akkor Kobad király bizonyára kivégeztetné túszul nála hagyott fiait és unokáit. Így hát a perzsák és a szaracénok megfordultak, hogy hazafelé meneteljenek. Belizár szorosan a nyomukban haladt, hogy esetleg más úton vissza ne tértének Szíriába. Egyik sereg sem sietett, és egyik sem próbálta megtámadni a másikat. Belizár egynapi járóföldnyire maradt Azareth mögött, és minden éjjel azon a helyen vert tábort, amelyet reggel Azareth elhagyott. Erős őrséget állított fel kétoldalt és hátul is arra az esetre, ha a szaracénok hirtelen meg akarnák lepni.
Elérkezett április 17-e, nagypéntek, Krisztus keresztre feszítésének évfordulója. Két nap volt hátra húsvétig, addig a vasárnapig, amelyen állítólag feltámadt halottaiból. A perzsák most már elérték az Eufratest, és ötven mérföldet a part mentén tettek meg, míg el nem értek addig a pontig, ahol a damaszkuszi és palmyrai út a folyam felé kanyarodik. Nyilvánvalóan nem volt más tervük, csak az, hogy folytassák útjukat hazafelé a folyam mentén. Mármost Chalcisban az történt, hogy Belizár szigorúan megfedte előőrsparancsnokát, mert utasítás nélkül megtámadta az ellenséget, s ezzel tönkretette azt a taktikai tervet, amellyel az egész perzsa sereget csapdába lehetett volna csalni. És fel is mentette volna fontos beosztása alól, ha a miniszter nem veti közbe magát. Minthogy Belizár látszólag lehűtötte emberei harci lelkesedését, és meg sem kísérelte a visszavonuló ellenség megtámadását, egyes hangoskodók gyávasággal kezdték vádolni, egyelőre még csak a háta mögött.
Ám ekkor erőt vett katonáin a húsvéti fanatizmus. (A keresztények negyven napi mértékletes életmód és több teljes böjt után nagy lakomával szokták megülni ezt az ünnepüket.) Követelni kezdték, hogy vezessék őket a perzsák ellen, mert emlékezetes győzelemmel akarják megünnepelni húsvét vasárnapját, az év legszerencsésebb napját. Belizár aznap este egy kis városba, Surába érkezett; a perzsák, akik nem akarták, hogy visszavonulásuk menekülésnek tűnjék, oly lassan meneteltek, hogy Belizár gyalogságának egy része utolérte a lovasságot. Ezek a gyalogos zászlóaljak ugyanis nem meneteltek egészen Chalcisig, hanem átvágva a sivatagon, a rövidebb utat választották. Megérkezésük újabb harci izgalmakat váltott ki, s ilyen beszédeket lehetett hallani: Belizárnak most már húszezer embere van, ennélfogva igenis kötelessége megtámadni az elcsüggedt és halálra fáradt ellenséget.
Másnap reggel több tiszt kereste fel Belizárt, és közölte vele, hogy a katonák kételkednek vezérük bátorságában és hazafiságában, és csatát követelnek. Vissza sem lehet őket tartani, mert ha ezt megpróbálnák, valószínűleg fellázadnának.
Belizár elképedt. Megmagyarázta, hogy Justinianus szigorú utasításának megfelelően kerülnie kell minden emberpocsékolást. A miniszter is támogatta Belizárt, de egyikük érve sem használt.
Belizár ekkor gyülekezőt fúvatott és a következő szavakkal fordult csapataihoz:
– Császári és szövetséges seregek katonái! Milyen veszett kutya harapott meg benneteket, hogy tisztjeiteket olyan őrült követeléssel küldtétek hozzám? Magatok sem tudjátok, milyen előnyös helyzetben vagytok. Itt vannak a perzsák, akik nem kisebb céllal jöttek területünkre, mint hogy kirabolják azt a szép, nagy várost, Anüochiát. Most gyors beavatkozásunk következtében üres kézzel és megszégyenítve kénytelenek visszatérni Perzsiába. „Ne sarkantyúzd a lovad, amikor amúgy is vágtatni akar”, ez a közmondás mindig bevált, amint ti, lovasok tudjátok is, és itt különösen találó, ha összekapcsoljuk a másik közmondással: „Ne akard javítani a jót!” Ennyit a világi bölcsességből. De hadd emlékeztesselek benneteket keresztényi lelkesültségetekben arra, hogy a Szentírás szigorúan megparancsolta: „Ne ölj!” Ez a tilalom természetesen csak az indokolatlan mészárlásra vonatkozik, erről én is biztosítlak benneteket, mert különben tilos volna egyáltalán katonai szolgálatot teljesíteni, még saját hazánk védelmében is. De döntsétek el magatok, hogy éppen az a csata, amelyet most meg akartok vívni, nem volna-e indokolatlan mészárlás? Mert én magam nem látom semmilyen okát. A legteljesebb és legboldogabb győzelem az, amikor az ember keresztezi az ellensége terveit anélkül, hogy ő maga anyagi vagy erkölcsi tekintetben veszteséget szenvedne. És ez a győzelem máris a miénk. Ha küzdelmet erőszakolunk a perzsákra, egy nappal sem siettetjük távozásukat, még győzelem esettében sem. Míg ha ők győznének le minket… Itt kérlek, emlékezzetek arra, hogy a Gondviselés kegyelmesebb azokhoz, akik nem önszántukból kerülnek veszélybe, de nem olyan elnéző azokkal szemben, akik valósággal keresik a veszélyt. Ne feledjétek el, mi nem engedhetjük meg magunknak a vereséget! És még egy utolsó szó: tudjátok, hogy még egy patkány is vadul harcol, ha sarokba szorítják, ezeket a perzsákat pedig semmiképp sem lehet patkányokhoz hasonlítani és őket megvetni. Mindezeken felül: ma húsvét szombatja van, és az arabok kivételével, akik démonokat imádnak, meg a hunok kivételével, akik a kék eget imádják, ti mindannyian tegnap délután óta böjtöltök és még huszonnégy órát folytatnotok kell a böjtöt. A böjtölő férfiak nem küzdenek jól, főleg ha gyalogosok. Nem akarlak emlékeztetni benneteket, gyalogosok, arra, hogy húsz nap alatt háromszáz mérföldet tettetek meg – ragyogó, de fárasztó teljesítmény ez – és hogy a lassúbb zászlóaljak még ide sem érkeztek.
A tömeg azonban nem akarta tovább hallgatni, és kiáltozni kezdett: „Gyáva!” meg „Áruló!” – és e kiáltozásba néhány tisztje is belekapcsolódott.
Belizár erre más hangon folytatta, örül – úgymond – önbizalmuknak és bátorságuknak, és ha talán valamilyen jó angyal tüzeli őket, akkor istentelen dolog volna megakadályozni a csatát. Mindenesetre számíthatnak arra, hogy energikusan fogja vezetni őket ősi ellenségeik ellen.
Erőltetett menetben indult el Burából, és délben utolérte a perzsákat. Hátvédjüket állandó nyilazással zavarta, s ezzel Azarethet visszafordulásra és küzdelemre kényszerítette. A folyó a rómaiaktól balra esett, s a másik parton, folyamirányban kissé lefelé feküdt Callinicum római kereskedőváros. A leapadt folyó és az erősen lejtős partok külső szélei között öt-hatszáz lépésnyi hely volt. Itt vívták meg a csatát.
A csata a szokásos nyílpárbajjal kezdődött, s igen véres kimenetelűvé vált. Belizár gyalogságát baloldalt állította fel, hogy a folyó legyen az oldalvédje, Harith király arabjait meg a jobbszélen, a folyópart emelkedő részére, ő maga a lovasságával középen helyezkedett el. Azareth az arabokkal a szaracénokat állította szembe, akik velük rokon nemzetségből származnak, középen és jobbszárnyon a perzsák helyezkedtek el. A perzsák minden római nyílra kettővel válaszoltak, de minthogy a római íjak sokkal keményebbek és sokkal erősebben vannak megfeszítve, a perzsa páncélzat meg inkább csak fitogtatásra mint védelemre készült, kétszer annyi perzsa esett el ebben a nyilazásban, mint római.
Közeledett már a délután, és egyik fél sem jutott előnyhöz, amikor Azareth két legjobb lovasszázadával a parton felfelé vágtatva megrohamozta Harith királyt. Az arabok megfordultak és elvágtattak; a sivatagi harcosok rendszerint ehhez a taktikához folyamodnak, amikor megtámadják őket, de most ezáltal védtelenül hagyták a római középet. Azareth pedig nem az arabokat vette üldözőbe, hanem megfordult, és hátba támadta a római középet. Át is tört rajta. Néhány lovasszázad, nevezetesen a masszagéta hunok százada és Belizár háziezredének vértesei kitartottak állásaikban, és nagy veszteséget okoztak az ellenségnek. De a többi belevetette magát a folyóba, és a part közelében levő homokszigetekre úszott; itt már biztonságban érezhették magukat az üldözők elől. Az arabok meg sem kísérelték, hogy megfordítsák a csata kimenetelét, hanem vad vágtában száguldtak vissza a sivatagba, ahol sátraikat hagyták.
A római gyalogság részben azokból a Kisázsia déli részéből verbuvált újoncokból állott, akiket Belizár csak a nyilazásra képezett M, részben pedig megbízható dárdásokból. Az előbbieket lemészárolták anélkül, hogy azok legalább megkísérelték volna használni oldalukon lógó kardjukat. Ezek még úszni sem tudtak. Megjegyzendő, éppen ők voltak Surában a leghangosabbak, amikor a legénység a csatát követelte. A dárdásokat azonban Belizár összeszedte, háttal a folyónak félkörben felállította őket, tulajdon századának megmaradt embereit leszállítatta lovukról, és egészen besötétedésig feltartóztatta a perzsa támadásokat. Háromezer, éhségtől elgyengült harcos állt szemben az egész perzsa hadsereggel. De az első sor katonái féltérdre ereszkedve, pajzsaikkal merev, áttörhetetlen falat alkottak, amely mögül bajtársaik dárdával és lándzsával küzdöttek. A perzsa lovasság újra és újra nekitámadt, de Belizár utasítására az emberek pajzsaikat nagy csattanással egymáshoz verdestek, és hirtelen egyszerre felüvöltöttek, úgyhogy a lovak megbokrosodtak és igen nagy zavart okoztak.
Éjszakára a perzsák visszavonultak táborukba. Belizárt és bajtársait egy callinicumi teherhajó csoportonként átvitte a szigetekre, ott töltötték az éjszakát. Másnap már több hajó jelent meg, és a római hadsereg maradványait átszállították Callinicumba. A lovakat is átúsztatták. A húsvéti ünnepet itt ülték meg, de nem sok vidámsággal. A tudatlanabb és butább keresztények azzal magyarázták vereségüket, hogy Isten minden keresztrefeszítési napon meghal és a rákövetkező napon is halott marad, amíg húsvétkor el nem következik feltámadása. Ezért a csatát egy nappal el kellett volna halasztani, mert az Isten, halott lévén, nem tudta őket támogatni. Ezt Belizár megírta úrnőmnek, s levelében jól kifigurázta a műkedvelő teológusokat.
A perzsák meztelenre vetkőzhették a római halottakat, de saját halottaikat is, kiknek száma nem volt kisebb, mint a rómaiaké. A mi oldalunkon a legnagyobb veszteség a masszagéta hunokat érte, ezerkétszáz főből álló seregükből csak négyszáz maradt meg. Ezeknek is nagy része megsebesült. Belizár elvesztette háromezer emberből álló háziezredének felét. Megvárta, míg gyalogsága többi része megérkezik, aztán visszatért velük Darasba. Összesen mintegy hatezer embert vesztett.
Azareth visszatért Perzsiába, követelve a győztesnek kijáró ünneplést. Kobad azonban utasította, hogy mielőtt megdicsérné, harcosai előbb „vegyék vissza nyilaikat”. Perzsa szokás, hogy amikor egy katonai expedíció elindul, minden katona letesz egy nyílvesszőt. Ezeket a nyilakat kötegekbe rakják, és lepecsételve a kincstárban őrzik. Amikor a hadjárat véget ér, a túlélők „visszaveszik nyilaikat”, és a megmaradt nyilak száma megmutatja, hány ember veszett el. Hétezer nyíl maradt gazdátlanul, mire Kobad Azarethet csúfosan letette a parancsnokságról. A szaracénok királyát is összeszidta ostoba tanácsáért, és megvonta tőle az évi támogatást.
Belizár megírta jelentését Justinianusnak, mentegetve magát veszteségeiért, de a meghatalmazott miniszter egyidejű igazoló jelentésében pontosan megmagyarázta a történteket, és dicsérte Belizár bátorságát. Justinianus bizalma tehát nem rendült meg benne. De úrnőm szerette volna, ha ez az értelmetlen háború már véget ér, hiszen oly könnyen el lehetett volna intézni az egészet néhány ezer arannyal és néhány udvarias szólammal az ellenséges birodalmak uralkodói részéről. Valószínűleg nyíltabban kimutatta aggodalmát Belizár miatt, mint talán maga is akarta, mert Theodora most már maga is rábeszélte Justinianust Belizár visszahívására. Indokul azt hozta fel, hogy a városban szükség van egy tehetséges katonára, aki meg tudja fékezni a Kék és a Zöld párt elvadult tömegeit. Belizár helyettesévé Sittast nevezték ki.
Belizár tehát visszatért, magával hozva házilovasságát, és Keresztelő Szent János ünnepén örök hűséget esküdött úrnőmnek a Szent János-templomban. Az oltárnál maga Justinianus helyettesítette – férfi rokonok hiányában – úrnőm apját, az esküvő után pedig pompázatos és vidám ünnepséget rendeztek. Theodora nagy terjedelmű és hatalmas jövedelmű városi ingatlanokat adományozott úrnőmnek, mert azt tartotta, hogy az olyan asszonynak, aki minden rézgarasért az urára szorul, alig jobb a helyzete a rabszolgáénál. Úrnőm előre figyelmeztette Belizárt, hogy a jövőben minden hadjáratára el fogja kísérni, ahogy hajdanában az idősebb Antónia elkísérte a híres Germanicust Rajnán túli hadjáratain, mindkettőjük nyugalmára és Róma nagy hasznára. Tétlenül Konstantinápolyban maradni, s nem tudni, mi történik közben férjével valamelyik távoli határon; szorongva hallgatni vereségéről vagy haláláról szóló vad híreszteléseket – nem, ennek a kínszenvedésnek többé nem akarja kitenni magát.
Az új pár nagy lakosztályt kapott a palotában, ahol mindenki számára van hely.

IX. fejezet
A NIKA-LÁZADAS

Tíz évbe tellett, amíg Belizár visszatért a perzsa határra. Hogy távollétében mi történt Keleten, s milyen további szerencsétlenségek érték a mi drága Antiochiánkat, megígérem, pontosan elmondom, amikor történetemben odáig jutok. Addig néhány szó elég lesz a keleti helyzetről. Kobad király röviddel Belizár visszahívása után, nyolcvanhárom éves korában meghalt, de halála előtt még újabb hadjáratot rendelt el ellenünk. Serege oly erős volt, hogy Római-Örményországban katonáink kénytelenek voltak visszavonulni a fallal körülvett városokba, mialatt a perzsák pusztítgatták a vidéket. Kobad trónját hárman követelték maguknak: Khaous, a törvényes örökös; az egyszemű Jamaspes, korban a második fiú, aki a régensségre pályázott kiskorú fia mellett, mert ő maga hiányzó félszeme miatt nem jöhetett számításba; és Khosrou, a legfiatalabb fiú, akit Kobad végrendeletében utódjául nevezett ki. Khosrout a nagytanács királlyá kiáltotta ki, és meg is koronázta. Az új uralkodó hamarosan kiirtotta ellene lázadó fivéreit és minden férfileszármazottukat. Minthogy azonban még ezután a mészárlás után sem érezte magát biztonságban a trónon, elhatározta, hogy békét köt Justinianusszal.
A világnak e két szeme tehát békeszerződést írt alá s a békét „örökös”-nek nevezték. A szerződés értelmében minden területet, amelyet egyik fél az elmúlt háborúk folyamán elfoglalt a másiktól, vissza kell szolgáltatni eredeti tulajdonosának; Justinianus nagyobb összeget – mintegy nyolcszázezer aranyat – fizet Khosrounak a Kaspi-kapunál fenntartott perzsa helyőrség költségeinek térítéseképpen; továbbá anélkül, hogy lerombolná Daras erődéit, visszavonja főhadiszállását Konstantinápolyba, amely már nincs oly veszélyesen közel a határhoz. Még egy furcsa pontot tartalmazott a szerződés: azok a pogány filozófusok, akik Athénból a perzsa udvarba menekültek, amikor négy évvel azelőtt Justinianus bezáratta az athéni egyetemet – a szegény Symmachus is közéjük tartozott –, ideiglenesen visszatérhetnek a római birodalomba az üldöztetés veszélye nélkül, hogy ügyeiket rendbehozzák, és a perzsa király épülésére összegyűjthessék a pogány klasszikusok műveit. Justinianus nem bánta, hiszen már nemcsak Athénban, hanem egész birodalmában is halálos csapást mért a régi istenekre, amikor templomaikat mindenütt keresztény templomokká változtatta, kincseiket pedig elkobozta.
Ennyit Perzsiáról. De Theodorának igaza lett, amikor sejtette, hogy majd bajok származnak a pártok belvillongásából, és Justinianus is helyesen cselekedett, amikor belegyezett Belizár visszahívásába. Belizár nélkül, amint látni fogjuk, minden bizonnyal elvesztette volna a trónját és csaknem oly biztosan az életét is.
Ismételjem-e, amit már elmondtam a Zöldek és a Kékek között dúló vad gyűlölet pusztító hatásáról? Egyre ingerültebb, egyre szenvedélyesebb vitákat folytattak a Fiú lényegéről, s ezzel éppen a Szentírás egyik próféciáját váltották valóra. Mert Máté evangélista szerint Jézus megmondta tizenkét apostolának, amikor először küldte ki őket a kereszténységet prédikálni: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.” Így történt ez a főváros sok keresztény házában. A fiú vagy a lány esetleg a Kékek színeit viselte és az ortodox kétlényegűséget vallotta, míg az apa, az anya és a meny Zöld volt s az egylényegűséghez ragaszkodott. Forró vízzel telt edényeket vagdostak egymáshoz étkezés közben, vagy megmérgezték egymás borát. És igen leleményesen káromolták az Istent. Ha például a Zöldek szobrot emeltek valamelyik győzelmes kocsiversenyzőjüknek, és a szobor talapzatára ráírták: „X Y, az alapítványi díj nyertesének dicsőségére és az egylényegű Krisztus nagyobb dicsőségére” –, a Kékek éjszaka olvashatatlanná tették a feliratot, lefejezték vagy kékre mázolták a szobrot. A Zöldek erre megtorlásképpen felgyújtották egyik-másik kocsmát, amelyben a Kékek szoktak találkozni. Besötétedés után nem volt tanácsos az utcán mutatkozni senkinek: sem a betegeikhez siető orvosoknak, sem az utolsó kenetet vivő papoknak, sem az éjféli házasságtörőknek, de még a legnyomorúságosabb csavargóknak sem. Fiatal uracsok és suhancok bandái járták az utcákat, s gyilkoltak, raboltak válogatás nélkül. A rendőrséget vagy megvesztegették, vagy megfélemlítették, tény, hogy meg se moccant. Még a halottak ellen is hadat viseltek. Az elhalt párthívek sírjába lyukat fúrtak, és azon keresztül kis ólomtáblákat dobtak le, melyekbe ezt a szöveget karcolták: „Ne nyughass békén, te gonosz Kék (vagy Zöld) ítéletnapjáig, álmodj Zöld (Kék) győzelmekről, és ébredj örök kárhozatra!”
Anastasius idején a Zöldek voltak az erősebbek, ők élvezték a királyi kegyeket, és ők foglalták el a Hippodrom legjobb helyeit. Theodora azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Justinianus változtasson a viszonyokon. Most a Kékek kaptáit a legjobb helyeket, nekik kedveztek minden elképzelhető módon: politikai és udvari kinevezésekkel, pénzjutalmakkal és főleg jogi védelemmel, s így végre megtörték a Zöldek egyeduralmát az alsóbb törvényszékeken. Képzelhető, hogy a Zöldek nem engedték át a teret a Kékeknek küzdelem nélkül, és a küzdelem igen elfajult. Uralmuk alatt minden lehető módon megalázták a Kékeket; most pedig a Kékek megbosszulták magukat, és – elismerem – sokkal erőszakosabban és önkényesebben viselkedtek, mint a Zöldek valaha is tették. Most már fényes nappal is napirenden voltak a véres zavargások. Ha történetesen egy Zöldet öltek meg és a gyilkos Kéket elfogta a rendőrség, elég volt, ha egy Kék tisztviselő megesküdött a törvényszék előtt, hogy a Zöld volt a támadó fél – a vádlottat puszta megdorgálás után szabadlábra helyezték. A polgárok a törvény értelmében nem viselhettek fegyvert, de ez a rendelet már elavult. Divattá vált, hogy a rövid kardokat nappal derekukra szíjazva, a tunika alá rejtve viselték, éjjel azonban mindenki nyíltan viselte fegyverét. Az utcai zavargások egyik következménye a hamis ékszerek divatja lett, mert a tehetős polgárok nem viseltek többé ékkővel kirakott arany övet és értékes gyűrűket, csakis rezet és üveget.
Justinianus a Zöldek üldözését csak átmeneti akciónak szánta. Úgy gondolta, előbb hadd bűnhődjenek, aztán majd megengedi, hogy egyenrangúak legyenek a Kékekkel, és megpróbálja majd kiegyensúlyozni az erőviszonyokat a két szín között. De addig is igen kellemetlen dolog volt Zöldnek lenni. A Zöld pártból tömegesen szökdöstek az emberek a Kékekhez, és erősen támogatták a Kékeket a bűnözők is, akik bíztak abban, hogy a Kék szín viselése mentességet nyújt nekik. Megdöbbentő jeleneteket lehetett látni. Fiatal nők csatlakoztok a pártok gyilkoló bandáihoz, a férfiakkal együtt öldököltek, és a férfiakkal együtt ölték meg őket. (Meg kell jegyeznem, hogy a nőknek csak közvetett érdekük lehetett a pártküzdelem, hiszen a pogány időik óta nem látogathatták a Hippodromban folyó kocsiversenyeket, hacsak történetesen nem tartoztak a színészek vagy a versenyzők családjához, mint Theodora vagy úrnőm, Antonina.)
Sokszor előfordult, hogy szükségbe jutott vagy kapzsi fiúk valósággal megzsarolták tehetős apjukat.
– Ha nem adsz száz aranyat, ma éjjel eljövök a bandámmal, és fölgyújtom a raktáradat.
A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogyha valaki megharagudott a szomszédjára, akiről nem tudták, hogy Kék, bevádolta azzal, hogy Zöld. Most már nemcsak a sötétség beálltával, hanem kora délután is gyilkoltak a fiatal gazfickók, akik roppant büszkék voltak, ha a gyanútlan járókelőt egyetlen kardcsapásfiai tudták megölni, mint a hivatásos hóhérok. Az év különösképpen rossz volt a pénzkölcsönzők számára. A bandák a pártjukhoz tartozó adósok nevében felkeresték és fegyverrel kényszerítették őket, hogy adják vissza az adósleveleket. Nőket és fiúkat, még magasabb osztálybelieket is, arra kényszerítettek, hogy tegyenek eleget a bandavezérek szerelmi vágyainak, sőt nyilvános megerőszakolások is előfordultak az utcákon, akárcsak valami elfoglalt barbár városban. Mindennek megkoronázásaképpen Justinianus eretneküldözést rendelt el a Zöldek ellen; erre a papok és szerzetesek a Kékek színeit kezdték viselni, és így ők is belesodródtak a pártharcokba. Az eretneküldözés jó ürügyül szolgált gazdag kolostorok feloszlatására és kincseik elkobzására.
Rengeteg előkelő Zöld elmenekült a városból a birodalom távoli részeire, hogy elkerüljön Justinianus közvetlen közeléből, sőt olyanok is akadtak, akik a határon át Perzsiába vagy más barbár területre szöktek. Én nem éreztem irántuk sajnálatot, mert hiszen előbbi gazdám, Damocles nyomorúságos halálát a Zöldek keményszívűsége okozta. És rokonszenveztem a császárnéval is, amiért megbosszulja azt az igazságtalanságot, amelyet a Zöldek követtek el családjával szemben abban az időben, amikor ő még csak a kis Theodora volt, a medvemester leánya. Viszont az eretneküldözésben most Kappadóciai János vitte a főszerepet, aki már rég elpártolt a Zöldektől, és a Kékek közt vezető állásra tett szert. Bár a katonáskodáshoz nem is konyított, ő lett a testőrség parancsnoka. A kolostorok kirablásából megtöltötte a kincstárt, de közben ő is roppant vagyonra tett szert, mert a zsákmány egy részét megtartotta magának. Legnagyobb élvezetét abban találta, ha szerencsétlen eretnekek kínvallatásában gyönyörködhetett. János mindent elkövetett, hogy kimutassa Theodora iránti tiszteletét, de ő udvarias megvetéssel bánt vele, s persze úrnőmet, Antoninát nem kellett bátorítani ahhoz, hogy kövesse példáját. Theodora természetesen, tudta, hogy Kappadóciai János rágalmazni szokta őt Justinianus előtt.
– Türelmesen várok húsz évig is, ha kell – közölte bizalmasan úrnőmmel –, mint Severus elefántja.
Severus elefántját egy szobor örökíti meg a császári palota előcsarnokának közelében, majdnem szemben a Hippodrom főbejáratával. Ez az elefánt húsz évig várt arra, hogy elcsípjen egy pénzváltót, aki miatt gazdája az adósok börtönébe került, s ott meg is halt. Végre egy felvonuló tömegben felismerte a pénzváltót, ormányával megragadta, és halálra taposta. A nyomozás kiderítette, hogy a pénzváltó tolvaj volt és hamisan esküdött, így az elefántot szoborral tisztelték meg, amely gazdájával a nyakán ábrázolja. A szobor mottója ez: „Nem marad el a megtorlás!” Sokan, akik magán- vagy politikai életükben igazságtalanságot szenvednek, az elefánt mottójával vigasztalják magukat.
Az olvasó valószínűleg többet szeretne hallani arról, hogy Justinianus miképpen viselkedett császár korában. Ez a férfi az ellentmondások tömegét egyesítette magában, amelyek legtöbbje abból fakadt, hogy olthatatlan becsvágya örökös küzdelemben állt gyávaságával és aljasságával. Justinianus, úgy látszik, azt szerette volna elérni, hogy az utókor „Nagy Justinianus” néven emlékezzék rá vissza. Képességei valóban méltóvá tették volna erre, ha lelkileg nem lett volna olyan vadállat: mert hihetetlenül tájékozott, szorgalmas, gyors észjárású ember volt, meg tudta becsülni a jó tanácsot, nem ivott, és nem adta át magát a kéjelgésnek. Másrészt viszont még sohasem találkoztam nála határozatlanabb férfival, és babonásabb volt a templomjáró öreg özvegyasszonyoknál is. Az ember valami szavakkal ki nem fejezhetőt érzett a közelében, úgyhogy a háta is borsózott tőle, hogy mi lehetett az, nem tudom, semmi esetre sem a nagysága, inkább valami démoniság. A történelemkönyvek tanulmányozása után rájött, hogy az uralkodót a következő négy fő okból nevezik „Nagy”-nak: ha megvédi, sőt kiterjeszti birodalma határait; ha jogi és vallási egységbe kovácsolja alattvalóit; ha nagy közműveket létesít; végül ha szigorú erkölcsi reformok bevezetése mellett maga is kegyes életet él.
Justinianus a jogi tevékenységgel kezdte: újra kodifikál tattá a törvényeket, amire – készséggel elismerem – nagy szükség volt. Az egymással ellentétes, elavult és homályos törvények tömkelegében, ha csak kicsikét is bonyolult volt az ügy, a bíró legjobb akarata ellenére sem tudott igazságos ítéletet hozni. Justinianus hangyaszorgalmú jogi tisztviselői végül a törvényeknek ezt a hatalmas és zavaros tömkelegét egyetlen, meglehetősen érthető és nem teljesen ellentétes rendszerré építették. Nem kevesebb, mint hárommillió leírt sorba került ez a roppant munka; vajha Justinianus bírái, ügyvédei és az egész társadalom erkölcsileg méltók lettek volna hozzá! A vallásos egységet úgy próbálta elérni, hogy mindenütt eretnekséget gyanított, de ebben sem volt következetes, mert Theodorától félve főleg a zsidókat, a szamaritánusokat, a pogányokat és a manicheusokhoz meg a szabelliánusokhoz hasonló kis szektákat üldözte, viszont teret engedett a monofizitáknak és nesztoriánusoknak, amikor nem volt bizonyíték arra, hogy az illetők kapcsolatban álltak a Zöld párttal; s így nemcsak a tartományokban növekedett számuk, hanem még azt is tűrte, hogy tanaik térítés útján Ethiópiában és Arábiában is elterjedjenek.
Ami nagy építmények létesítését illeti, Justinianus ilyen irányú tevékenysége főleg kolostorok és templomok építéséből vagy tatarozásából állott. Ezek természetesen semmi hasznot nem hajtottak a birodalomnak (hacsak nem valami halvány lelki vonatkozásban), és nem lehet összehasonlítani a vízvezetékek, kutak, kikötők, magtárak építésével és helyreállításával, amivel korántsem törődött annyit. Külföldi hódításokra vonatkozó terveiről, amelyekben Belizár lett a fő eszköze, később részletesebben beszámolok.
Erkölcsi reformjaira nagyrészt Theodora vette rá, és ezek hihetetlenül szigorúak voltak. Régen fordult elő utoljára, hogy olyan igazán tehetséges asszony jutott hatalomra, mint Theodora. Keleten a nő alig több játékszernél, rabszolgánál vagy igavonó baromnál, és mivel az egyház keleti eredetű, hajlott arra, hogy az asszonyokat kizárja a közéletből és a műveltségből. A pogány időkben a császár hitvese gyakorta az állam második uralkodójának szerepét töltötte be, és féken tartotta a császári szeszélyeket. Ez persze csak ott lehetséges, ahol a nő szabad és művelt légkörben nő fel, s nem zárják be szigorúan az asszonyok lakosztályába, ahonnan csak azért hívják elő, hogy férjhez menjen egy férfihoz, akit sohasem látott – ahogy ez mostanában a felsőbb osztályhoz tartozó nőkkel történik. Theodora nem volt a papok bolondja. Látta a világot, értett a férfiakhoz és a politikához, a világihoz és az egyházihoz egyaránt. Úgy uralkodott Justinianuson, ahogyan a nagy Lívia uralkodott valamikor Augustus, az első római császár fölött. Theodora eltökélte, hogy fokozatosan visszaállítja a feleségek elvesztett hatalmi pozícióját. Ez magyarázza meg, hogy Justinianus igazságszolgáltatási gépezete, amelyet Theodora támogatott, miért üldözte annyira a prostituáltakat és a szodomitákat. Amíg a férjek szabadjára szórakozhattak a – nyilvános bordélyokban vagy a hímringyókkal, addig a feleségek nem tudták őket fékentartani. – A kerítők szövetségét, amely régebben császári védelem alatt állott, most feloszlatták, és a kerítést bűnténnyé nyilvánították. A szodomiát kiheréléssel büntették, és nagy razziákon fogdosták össze a bájaikat fillérekért árusító közönséges prostituáltakat, akiket a köznép „bakák”-nak nevez. Theodora ezeket a szerencsétleneket „az asszonyi méltóság állandó megsértőinek” nevezte. Három hónapot adott nekik, hogy férjhezmenetel útján tisztességessé váljanak; ha pedig csökönyösen ragaszkodtak szabad életükhöz, újra elfogtak és bezárták őket a Bosporus ázsiai partján épült, úgynevezett Megbánás Várába. (A várba zárt ötszáz nő tekintélyes része aggodalmában és életuntságában leugrott a vár fokáról és halálra zúzta magát.) De azoknak, akik a házasságot választották, Theodora hozományt adott, és sokan az ő jótékonyságának köszönhették boldogabb életüket. A „lovasságot”, vagyis a műveltebb prostituáltakat, akik önállóan dolgoztak, értékes ékszerekkel rendelkeztek és céhbe tömörültek, nem bántotta. Titkos ügynökeinek szerződtette őket, és jó orvosokat küldött hozzájuk, ha megbetegedtek.
A férjekre rossz idők jártak. Theodora nyilvánvalóvá tette, hogy a feleségeknek nem kell erényesebben élniük, mint a férjeknek. Ha a férj prostituáltakkal adta össze magát – előbb vagy utóbb minden férj megtette –, a feleségnek is szabadságában állt szeretőkkel szórakoznia. Ha a férj ezért megharagudott rá, az asszony közvetlenül Theodorához fellebbezhetett férje ellen. Megvádolhatta, hogy kegyetlen, nem gondoskodik megfelelően a családjáról stb. Theodora minden alkalommal vádat emeltetett a férj ellen, fenntartás nélkül elfogadva a feleség állítását. Előfordult, hogy a féltékeny férjet felesége hozományának kétszeresére büntették, s az összeget – csekély költségtérítés levonása után – a feleségnek ott a bíróság előtt át is adták. Amennyire tudom, a férjet ráadásul még meg is korbácsolták, és rendszerint néhány napra be is zárták. Nem sok idő telt el, és a férjek nagyon kezdtek vigyázni viselkedésükre, és vajmi kevéssé törődtek azzal, mit csinál a feleségük. A korbács ötágú bőrkorbács volt, minden ág végén vasfüggelékkel, és a közszolgálatban levő rabszolgák igen keményen bántak vele.
Hogy Theodora miképpen bánt a férjekkel, annak illusztrálására hadd meséljem el az egyik miniszter fiának esetét. A fiú egy másodunokahúgát szerette volna feleségül venni, de Theodora, aki Chrysomallo úrhölgy leányát akarta hozzáadni, kijelentette, hogy erről szó sem lehet, ő helyteleníti az unokatestvérek közötti házasságot. A fiú persze kénytelen-kelletlen engedett, mert Theodorának éppen úgy nem lehetett ellentmondani, mint a vidéki udvarházak öreg „nagyasszonyainak”. Még elég szerencsésnek mondhatta magát, hogy Chrysomallo úrhölgy fiatal, csinos és értelmes leányát kellett elvennie feleségül. Az esküvő után mégis elpanaszolta egyik barátjának, hogy ezzel a lánnyal már „valami baj” történt. Valójában úgy állt a helyzet, hogy Chrysomallo úrhölgy, noha névlegesen kereszténynek vallotta magát, ragaszkodott családja szokásaihoz. Családja pedig szoros kapcsolatban állt a Hippodrommal, s természetesen pogány szokásoknak áldozott, így a leány ahelyett, hogy érintetlenségével férjét ajándékozta volna meg, átesett a defloreálás hagyományos pogány szertartásán, vagyis egy Priapus szobor kőfalloszának meglovaglásán, hogy ezzel termékenységét elősegítse. Az ifjú férj panaszai Theodora fülébe jutottak.
– Milyen beképzeltek ezek az ifjú urak! Hogy nagyképűsködnek! – fakadt ki a császárné mérgesen. – Talán bizony ő sohasem okozott ilyen „bajt”? Valóban történt „valami babrálás”. Nos, hát aztán?
És megparancsolta szolgáinak, hogy kapják el az elégedetlen ifjú férjet, és egy pokrócról dobálják fel a levegőbe, ahogy a beképzelt és ellenszenves iskolásfiúkkal szoktak elbánni iskolatársaik. Utána még jól el is verték.
Severus elefántjáról jut eszembe, hogy Theodora sohasem mulasztotta el az alkalmat, ha megbosszulhatott valamilyen régi sérelmet. Hecebolus patrícius az elsők között fizetett meg Theodorával szemben tanúsított korábbi kegyetlenségéért. Szodomiával vádoltan visszahozták Pentapolisból, Theodora személyesen bíráskodott az ügyben, vétkesnek mondta ki (mégpedig jogosan), és kiherélésre ítélte. A patrícius a műtét után vérmérgezést kapott, s bele is halt.
A fejlemények miatt itt kell elmondanom Hippobates komikus históriáját. Ez az öreg szenátor egy reggel kihallgatáson jelent meg Theodora előtt, kérve, hogy szolgáltasson neki igazságot Chrysomallo férje – Theodora szolgálattevő kamarása – ellen, aki neki valamilyen összeggel adósa.
Ez a Hippobates egyszer – még a régi időkben – a Kékek demarchosával elment úrnőm nyilvános házába, hogy egy estét ott töltsön. Azt várták tőle, hogy ő is kiválaszt magának egy hölgyet, míg a demarchos a másukkal visszavonul, de hogy, hogy nem, Hippobates aznap nem vágyott, női társaságra. Ám ahelyett, hogy egyenesen bevallotta volna, amint az minden tisztességes férfitól elvárható, hogy ő keresztény, vagy impotens, vagy hogy jobban szereti a férfiakat, vagy ami baja már volt: kifogásokat kezdett keresni a neki felkínált testi bájakban. Indaro túlságosan magas és szögletes vállú – mondta. Theodora túlságosan sovány és csontos, a szája meg olyan, mint egy kapu, úrnőmnek vörös a haja, amit ki nem állhat, és az arca is olyan széles, mint egy lapát. Már nem tudom, Chrysomallón mi kivetnivalót talált, talán a görbe orra nem tetszett neki. Minthogy undorító öreg szatír volt, a hölgyek mindnyájan megkönnyebbültek, hogy nem kell szórakoztatniuk. Arra azonban mégsem volt joga, hogy ily sértő módon bírálgassa őket, és megjegyzéseit nagyon zokon vették. Szerencsétlenségükre a demarchos vezette őt be hozzájuk, akivel jó viszonyban kellett lenniük; különben már ott helyben megbosszulták volna magukat.
Theodora előre tudta, hogy Hippobates megjelenik a folyamodványával követelése ügyében, így hát mindent gondosan előkészített a fogadására. A szenátor boldogtalan képet vágva lépett a terembe, porig alázkodva megcsókolta Theodora köntöse szegélyét, sőt még sírást is miméit. Azt hiszem, nem tudta, hogy a császárné azonos azzal a Theodorával, akit ő egyszer a bordélyházban megsértett. A császárné kedvesen megkérdezte tőle, mi a baja. Hippobates rangjához méltatlan koldussirámokkal kezdte:
– Ó, felséges asszonyom, oly szörnyű dolog egy patrícius számára, ha egy fillérje sincs. Hitelezőim minden lépésemet nyomon követik, a fizetési felszólítások egymást érik, alig van egy falat kenyér a házamban. Könyörgöm neked, legkegyesebb és leggyönyörűbb felséges asszonyom, beszéld rá szolgádat, hogy fizesse meg nekem a pénzt, amivel tartozik.
Theodora elkezdte:
– Ó, kitűnő Hippobabes…
Ebben a pillanatban a függöny mögött elrejtett két eunuchkórus titokzatos, halk, zsolozsmaszerű énekbe kezdett:

Első kórus:
Kitűnő Hippobates,
Kopasz vagy!

Második kórus:
Kitűnő Hippobates,
Büdös a szájad!

Mindkettő együtt:
Nagy a pocakod,
Kitűnő Hippobates!
Kopasz a kobakod,
Büdös a szájad,
És nagy a pocakod!

A császárné úrnőmhöz fordult:
– Drága Antonina úrhölgy, nem hallottál valami furcsa zajt?
– Semmit, felséges asszonyom.
– És te, Chrysomallo úrhölgy?
– Semmit a világon, felséges asszonyom.
– Úgy látszik, a fülem csengett. Mintha valami dalt hallottam volna. No de folytasd, Hippobates.
Hippobates, aki nem inert említést tenni arról, amit valóban hallott, idegesen folytatta:
– Ha egy magamfajta patrícius kifogy a pénzéből, meg ha önhibáján Kívül is történt, szégyelli megmondani hitelezőinek. Előszörre el se hinnék. És amikor végre rájönnek, hogy valóban koldussá vált, akkor társadalmi megaláztatás és csőd az osztályrésze. És a társadalmi megaláztatás, mint felséged jól tudja…
Theodora újra kezdte:
– Ó, kitűnő Hippobates…
A rejtett kórusok újra kezdték, de most már kissé hangosabban:

Első kórus:
Kitűnő Hippobates,
Púp van a hátadon!

Második kórus:
Kitűnő Hippobates,
Sérved is van!

Mindkettő együtt:
Aranyered is kínoz,
Kitűnő Hippobates!
Sérv, púp,
És még hozzá aranyér! Ej, ej!