Vörös szél

1

Sivatagi szél fújt azon az éjszakán. Ezektől a hegyi hágókon átcsapó száraz, perzselő homokviharoktól Santa Annában felállt a szőr az emberek hátán, vibráltak az idegek s a bőr viszketni kezdett. Az ilyen éjszakákon minden ivászat verekedéssel zárult. Félénk, szende kis feleségek a kenyérvágó kés élét tapogatták, s férjeik nyakát mustrálták. Bármi megtörténhetett. Az ember még egy teli pohár sört is kaphatott a bárban.

A lakásomul szolgáló bérházzal szemben, az utca túlsó oldalán lévő puccos kis helyen éppen egy ilyen pohárhoz volt szerencsém. Már egy hete, hogy megnyitott, de vendége még nem volt. A pult mögött álló, valahol a húszas éveinek elején járó fiú úgy festett, mintha még életében nem ivott volna egy kortyot se.

Rajtam kívül csupán egyetlen vendég, egy elázott fickó ücsörgött egy bárszéken, háttal az ajtónak. Tízcenteseket tornyozott maga elé akkurátus gonddal. Apró kupicákból rozspálinkát ivott tisztán, és teljesen el volt merülve saját világában.

Tőle távolabb ültem le a bárpulthoz, megkaptam a sörömet, s odafordultam a csaposhoz:

– Nos, ettől felkopik az álluk, öregem! Az biztos!

– Még csak most nyitottunk – felelte a fiú. – Be kell járatai az üzletet. Járt itt már korábban is, uram?

– Aha!

– A környéken lakik?

– A Berglund házban, az utca túlsó oldalán – válaszoltam. – A nevem pedig John Dalmas.

– Köszönöm, uram. Az enyém pedig Lew Petrolle – hajolt közelebb hozzám a csillogó bárpulton keresztül. – Ismeri azt a fickót? Talán haza kéne vinni. Hívok egy taxit, s hazaküldöm. Hamarosan már a jövő heti adagját is megissza.

– Egy ilyen éjszaka? – néztem rá. – Hagyja békén!

– Ez neki se jó – pillantott rám savanyú ábrázattal a fiú.

– Pálinkát! – recsegte a részeg anélkül, hogy tekintetét felemelte volna. Ujjával is pattintott egyet, de gondosan ügyelt arra, hogy fel ne borítsa a tízcentesekből maga elé emelt tornyocskát. A fiú vetett felém egy pillantást s megvonta a vállát.

– Adjak neki?

– Kinek a gyomra? Az enyém nem!

A fiú töltött neki még egy kupicával, de azt hiszem, hogy a bárpult alatt egy kis vízzel is feljavította, mert amikor ismét felegyenesedett, olyan bűntudat látszott a képén, mintha bokán rúgta volna a nagymamáját. A részeg rá se hederített. Egy híres agysebész pontosságával emelt le két tízcentest a tornyocskából.

A fiú közben visszatért, és még egy sört töltött a poharamba. Kintről behallatszott a szél süvöltése. Időnként még a színes üvegből készült bejárati lengőajtót is résnyire beljebb nyomta. Súlyos, vastag üvegből készült az ajtó.

– Először is, ki nem állhatom a részegeket – szólalt meg a fiú. – Másodszor nem szeretem, ha itt isszák le magukat, harmadszor pedig az első miatt utálom őket.

– Ezt akár a Warner Brothers is megvehetné magától.

– Meg is vette.

Újabb vendég érkezett. Csikorogva fékezett egy autó, s a lengőajtó kitárult. Egy magas férfi lépett be a bárba, sietős léptekkel. Az ajtószárnyat nyitva tartva, csillogó, sötét szemeinek pillantásával gyorsan felmérte a helyiséget. Jó felépítésű, kreol bőrű, vonzó külsejű, vékony arcú, keskeny ajkú fickó volt. Sötét öltönyt viselt, zakójának felső zsebéből diszkréten fehér zsebkendő villant elő. Nyugalom áradt belőle, de mégis, mintha valami feszültség is látszott volna rajta. Gondolom, a forró szél miatt. Magam is hasonlóképpen éreztem, csak éppen nem voltam nyugodt.

A részeg hátra pillantott. Éppen dámajátékot játszott üres poharaival. Az új vendég egy pillantást vetett felém, majd végignézett a nyitott boxokon s tekintete a terem túlsó végében állapodott meg. A boxok üresek voltak. A fickó belépett, elment az ültében is imbolygó, magában motyogó részeg mellett, s a fiúhoz fordult.

– Nem látott itt egy hölgyet, öregem? Magas, csinos, barna hajú nő. Kék selyemkrepp ruhája fölött nyomott mintás kis bolerót visel. Széles karimájú, bársonyszalagos szalmakalapja van.

– Nem, uram. Még hasonló se járt erre – felelte a bárpincér.

– Kösz! Egy whiskyt, tisztán. Ha lehet, siessen vele!

A fiú kiszolgálta, a férfi fizetett, egy hajtásra lenyelte a whiskyt, s elindult kifelé. Két-három lépést tehetett meg, majd megtorpant, s megállt a részeggel szemben. Az elvigyorodott. Aztán valahonnan olyan gyorsan rántott elő egy pisztolyt, hogy még a mozdulatait se lehetett látni. Biztos kézzel tartotta, és semmivel se látszott részegebbnek nálam. A magas, kreol bőrű fickó mozdulatlanul állt, majd fejét kicsit hátrahajtotta, és újra mozdulatlanságba merevedett.

Odakint elszáguldott egy autó. A részeg egy 22-es automata, jókora céltüskével ellátott céllövő pisztolyt tartott a kezében. Két kemény csattanás hallatszott, s kicsiny – de valóban aprócska – füstcsík szivárgott a fegyver csövéből.

– Viszlát, Waldo! – szólalt meg a részeg.

Ezután a pisztoly csövét a bárpincérre és rám szegezte.

Úgy tűnt, hogy egy hétbe is beletelik, amíg a fickó elterül a földön. Tántorogni kezdett, kiegyenesedett, karjaival kalimpált, majd ismét megtántorodott. Kalapja leesett, aztán arccal a földre zuhant. A csattanás alapján ítélve talán a betont is felverte a képével.

A részeg lecsúszott a székéről, a tízcenteseket zsebre vágta s oldalazva elindult az ajtó felé. A pisztolyt a teste előtt keresztben tartotta. Nálam nem volt fegyver. Nem gondoltam, hogy egy pohár sör mellett szükségem lesz rá. A pult mögött a fiú néma mozdulatlanságba dermedt.

A részeg könnyedén megtolta vállával az üvegajtót, s tekintetét továbbra is ránk szegezve, hátával szélesre tárta az ajtószárnyat. Erős széllökés söpört végig a termen, s meglengette a földön heverő férfi haját.

– Szegény Waldo – szólalt meg a részeg. – Biztosan betörtem az orrát. – Az ajtó bezárult mögötte. A kijárat felé vetettem magamat… régi gyakorlatom van abban, hogy mindig azt csináljam, amit nem kellene. Ennek ezúttal nem volt jelentősége. Odakint felbőgött egy autó motorja, s mikor kiértem a járdára, már csak a közeli sarkon beforduló kocsi piros féklámpáinak villanását láttam. Úgy sikerült megjegyeznem a rendszámát, ahogy az első milliómra tettem szert.

Az utcán, szokás szerint, emberek és kocsik járkáltak. Senkin se látszott, hogy fegyverdörrenést hallott volna. A szél épp elég lármát csapott ahhoz, hogy a 22-es gyors, kemény csattanása ajtócsapódásnak tűnjön, még akkor is, ha valaki észrevette. Visszaléptem a bárba.

A fiú még mindig mozdulatlanul állt. Tenyerével a bárpultra támaszkodott, s kicsit előredőlve a kreol bőrű fickó hátát bámulta. Az se moccant. Lehajoltam mellé, s megtapintottam a nyaki ütőerét. Az se mozgott… egy cseppet se.

A csapos arca olyan kifejező volt, mint egy szelet marhahúsé, s színe is nagyjából megegyezett vele. Tekintetében döbbenet helyett inkább haragot láttam.

Rágyújtottam s a mennyezet felé fújtam a füstöt.

– Telefonáljon! – vetettem oda neki kurtán.

– Lehet, hogy nem is halt meg – szólalt meg a fiú.

– Aki 22-est használ, az nem szokott hibázni. Hol a telefon?

– Nincs. Anélkül is nagyok a költségeim. Nyolcszáz dollárt már így is elvertem!

– Ez a maga üzlete?

– Mostanáig az enyém volt.

Fehér mellényét és kötényét levetette s belülről megkerülte a bárpultot.

– Bezárom az ajtót – közölte s elővette a kulcsait.

Kilépett az utcára, behajtotta maga mögött az ajtót, kívülről babrálni kezdte a zárat, míg a nyelv a helyére nem csapódott. Lehajoltam, s a hátára fordítottam Waldót. Először nem is láttam, hol hatoltak testébe a golyók. Aztán észrevettem a szíve fölött, a zakóján a két aprócska kis lyukat. Az ingén is kevés volt a vér.

A részeg bárki lehetett, de az biztos, hogy profi gyilkos volt.

A zsaruk a járőrkocsival úgy nyolc perc múlva érkezhettek meg. A fiú, Lew Petrolle ekkor már újra a pult mögött állt. Fehér mellényét ismét magára húzta, a kasszában lévő pénzt számolgatta, a zsebébe rakta, s egy kis könyvecskébe írogatott valamit.

Az egyik box szélén ültem, cigarettáztam s néztem Waldo arcát, ahogy egyre inkább egy hullára kezdett hasonlítani. Azon tűnődtem, hogy vajon ki lehetett az a nyomott mintás bolerót viselő nő, miért hagyta odakint járó motorral a kocsiját Waldo, miért volt olyan sietős a dolga, a részeg éppen rá várhatott, vagy csak véletlenül volt-e ott.

A fiúk a járőrkocsiból izzadtan léptek be a bárba. A szokásos megtermett legények voltak, egyikük enyhén félrecsapott sapkája mellé egy kis virágot tűzött. A halott férfit megpillantva megszabadult a virágtól s lehajolt, hogy megtapintsa Waldo pulzusát.

– Halottnak látszik – fordította kicsit még jobbra a testet. – Igen, látom is, hol mentek be a golyók. Szép, tiszta munka volt. Maguk látták, amikor megkapta a lövéseket?

Mondtam, hogy igen, de a pult mögött álló fiú egy szót se szólt. Elmondtam nekik a történteket s azt, hogy a gyilkos minden bizonnyal Waldo autójával távozott.

A rendőr előhúzta a halott irattárcáját, gyorsan átnézte, s halkan füttyentett egyet.

– Jó sok dohány van benne, de jogosítványa nincs – mondta s eltette a tárcát. – Oké! Nem nyúltunk hozzá, rendben? Talán megtudjuk, hogy milyen kocsija volt, s akkor kiadjuk a körözést.

– A francot nem nyúltak hozzá – szólalt meg Lew Petrolle.

– Oké, fiú! – vetett rá a járőr egy megsemmisítő pillantást. – Akkor hozzányúltunk.

A csapos kézbe vett egy hosszú, talpas poharat s törülgetni kezdte. Amíg ott voltunk, végig azt csuszatolta.

Egy perc elteltével a gyilkossági csoport rohamkocsija érkezett meg szirénázva, s hatalmas fékcsikorgással állt meg az ajtó előtt. Négyen szálltak ki belőle, két zsaru, egy fényképész és a laboros. Egyik zsarut se ismertem. Az ember akármilyen régóta legyen is nyomozó, nem ismerheti egy ekkora város összes rendőrét.

Egyikük alacsony, simára borotvált, kreol bőrű, nyugodt, mosolygós ember volt, göndör, fekete hajjal és intelligens tekintettel. A másiknak, egy megtermett, vastag csontú, hosszú állkapcsú fickónak az orrán vérerek rajzolódtak ki, s kifejezéstelen tekintettel bámult a világba. Nagy iszákosnak látszott. Kemény fickónak tűnt, de úgy nézett rám, mintha egy kicsit keményebbnek akarná mutatni magát, mint amilyen valójában. Engem a fallal szemközt lévő utolsó boxba parancsolt, partnere a fiút terelte a pult elé, ezután mindketten kiléptek az utcára. Az ujjlenyomatos és fényképész hozzákezdett a munkához.

Megérkezett a halottkém is. Már épp elég időt eltöltött a helyszínen ahhoz, hogy megfelelően feldühödjön, amiért nem volt a közelben telefon, hogy kihívhassa a hullaszállítókat.

Az alacsonyabb zsaru kiürítette Waldo zsebeit és irattárcáját, majd összes holmiját a boxban lévő asztalra terített jókora zsebkendőre szórta. Egy csomó pénzt, kulcsokat, cigarettát, más aligha lehetett nála.

A magasabbik beljebb tuszkolt a boxba.

– Engedjen! – mondta. – Copernik nyomozó hadnagy vagyok.

Elé tettem a tárcámat. Egy pillantást vetett rá, gyorsan átnézte a benne lévő papírokat, visszadobta elém, s valamit írogatott a noteszába.

– John Dalmas? Egy szimat? Valami ügyben szaglászik itt?

– Ivászati ügyben – válaszoltam. – Itt lakom szemben, a Berglundban.

– Ismeri azt a fiút a pult mögött?

– Mióta megnyitottak, még csak egyszer jártam itt.

– Nem lát valami furcsát rajta?

– Nem.

– Ahhoz képest, amilyen fiatal, elég könnyen veszi az ügyet, nem gondolja? De ne is foglalkozzon a dologgal. Meséljen!

Elmondtam a történetet – egymás után háromszor. Először neki, hogy képbe kerüljön, másodszor neki, hogy megjegyezze a részleteket, harmadszor is neki, mert ellenőrizni akarta, hogy ugyanazt mondom-e, mint korábban.

– Ez a hölgy érdekel engem. És a gyilkos Waldónak nevezte a fickót, de azt előre nem tudhatta, hogy betéved ide. Arra gondolok, hogy ha Waldo nem tudta, hogy itt van-e a hölgy, akkor azt se tudhatta senki, hogy Waldo itt fogja keresni.

– Magvas gondolat – jegyeztem meg.

Az arcomat tanulmányozta. Nem volt kedvem mosolyogni.

– Valami bosszúról lehet szó, nem igaz? Nem úgy néz ki, mintha előre megtervezték volna. Menekülni is csak véletlenül tudott. A kocsijukat se hagyják sokan nyitva ebben a városban. A gyilkos pedig két szemtanú előtt dolgozik. Ezt nem szeretem.

– Én se szeretek tanú lenni – vontam meg a vállamat. – Nem fizetnek jól érte.

– Tényleg részeg volt a pali? – vigyorodott el a zsaru. Fogai elég foltosak voltak.

– Ilyen lövésekkel? Nem hinném.

– Én se. Egyszerű ügynek látszik. A fickónak biztosan van priusza, és egy csomó ujjlenyomatot is hagyott. Ha most, azonnal nem is kapjuk el a pofát, akkor is csak órák kérdése az egész. Valami ügye lehetett Waldóval, de ma estére nem beszélhettek meg találkozót. Waldo csak beugrott ide s a hölgy felől érdeklődött, akivel randevúja volt, de valahogy elkerülhették egymást. Meleg este van, és ez a szél a lánynak az agyára mehetett. Biztosan egy másik helyre ment és ott várt rá. A gyilkos tehát jó helyen várta, aztán meglépett, magukkal fiúk, pedig nem foglalkozott. Ilyen egyszerű!

– Hát, igen! – sóhajtottam.

– Annyira egyszerű, hogy már bűzlik is benne valami – jegyezte meg Copernik.

Letette nemezkalapját, vékony szálú, szőke haját kicsit felborzolta, s állát a tenyerébe támasztotta. Hosszú, gonosz, lópofája volt. Előhúzott egy zsebkendőt és a tarkóját, majd a kézfejét kezdte törülgetni. Egy fésűt is előkerített, megfésülködött – így sokkal rosszabbul nézett ki –, majd visszatette a kalapját.

– Valami eszembe jutott – szólaltam meg.

– Nocsak! Éspedig?

– Ez a Waldo tudta, hogy volt öltözve a lány. Ma este tehát már találkozniuk kellett.

– És akkor mi van? Lehet, hogy a fickó kiment a tragacsához, s mire visszajött, a nő eltűnt. Biztosan elege lett belőle.

– Így van – válaszoltam.

Közben egyáltalán nem erre gondoltam. Az jutott eszembe, hogy Waldo úgy írta le a lány ruházatát, ahogy egy átlagférfi nemigen tenné. Kék selyemkrepp ruhája fölött nyomott mintás kis bolerót viselt. Azt se tudom, hogy mi az a boleró. Azt is mondhatta volna, hogy kék ruhát, vagy kék selyemruhát viselt, de azt, hogy kék selyemkrepp ruhát…

Kis idő elteltével két ember érkezett egy hordággyal. Lew Petrolle még mindig a poharát fényesítette, és az alacsonyabb zsaruval beszélgetett.

Aztán mindnyájan bementünk a belvárosi őrsre.

Ellenőrizték, és kiderült, hogy Lew Petrolle teljesen tiszta. Apjának Contra Costa megyében egy grapefruit ültetvénye volt. Ezer dollárt adott Lewnak, hogy kezdjen valami vállalkozásba, Lew pedig nyolcszázból kinyitott egy koktélbárt, és még egy neonreklámot is vásárolt.

Elengedték, de megmondták neki, hogy egy darabig tartsa zárva az üzletét, mert lehet, hogy újabb ujjlenyomatokra lesz szükség. Lew mindenkivel kezet fogott, vigyorgott, s azt mondta, hogy a gyilkosság talán jót is tesz az üzletnek, mert az újságoknak úgy se hisz senki, ezért az emberek tőle akarják majd hallani a történteket, s mesélés közben majd italt is rendelnek.

– Ezt a fiút semmi se izgatja – jegyezte meg Copernik Lew távozása után. – Senki se érdekli.

– Szegény Waldo! – sóhajtottam. – Jók az ujjlenyomatok?

– Egy kicsit elmosódottak – felelte Copernik savanyú ábrázattal. – De majd kartotékozzuk, és még valamikor az éjszaka elküldjük Washingtonba. Ha nem jön ki belőle semmi, akkor el kell töltenie egy napot odalenn a nyilvántartóban a képekkel.

Kezet fogtam vele és Ybarra nevű partnerével, majd elhúztam a csíkot. Azt, hogy Waldo ki volt, ők se tudták. A zsebéből semmi se került elő, ami alapján azonosítani tudták volna.

2

Este kilenc óra tájban értem vissza. Mielőtt beléptem volna a Berglundba, végignéztem a környéken. Kicsit lejjebb, az utca túlsó oldalán az elsötétített koktélbár üvegajtajához néhány kíváncsi orr tapadt, de tömeg tulajdonképpen nem verődött össze. A népek látták a törvény embereit, meg a hullaszállítókat is, de nem tudták, mi történhetett. Kivéve azokat a fiúkat, akik a sarki vegyesboltban a játékautomatákkal szórakoztak. Ők mindent tudtak, csak azt nem, hogy milyen egy munkahely.

A szél – mintha egyenesen a kályhából jött volna – forró port fújt, és papírfecniket hordott a házak tövébe.

Beléptem a ház előcsarnokába s az automata lifttel felmentem a negyedik emeletre. Elhúztam az ajtót, kiléptem a folyosóra. Az ajtó előtt egy magas lány várt az érkező fülkére.

Hullámos, barna haján laza masnira kötött, bársonyszalagos, széles karimájú szalmakalapot viselt. Nagy, kék szemei s olyan hosszú szempillája volt, hogy szinte már az állát verte. Egyszerű vonalú, de elegáns kék ruhát viselt, ami akár selyemkrepp is lehetett. A ruhája fölött hordott valamiről is elképzelhető volt, hogy az nyomott mintás boleró.

– Ez boleró? – kérdeztem.

Átnézett rajtam, s olyan mozdulatot tett, mintha egy pókhálót akarna félresöpörni.

– Igen. De ha nem haragszik… Nagyon sietek. Szeretnék…

Továbbra se mozdultam. Elálltam útját a lift ajtajában. Egymásra bámultunk, majd a lány arca lassan kipirult.

– Jobb, ha nem megy ki az utcára ebben a ruhában – jegyeztem meg.

– Hogy merészel…

A lift ajtaja bezárult s a fülke elindult lefelé. Nem tudom, hogy a lány mit akart mondani. Hangjából hiányzott a sörözőkben megszokott, rekedtes affektálás. Olyan lágy és könnyed volt, mint a tavaszi eső.

– Nem akarom leszólítani – közöltem vele. – Bajban van. Ha a lifttel erre az emeletre jönnek, akkor elég ideje van ahhoz, hogy a folyosón át eltűnjön. Először is vegye le a kalapot és a kabátkát… gyorsan tüntesse el!

A lány nem mozdult. A finoman felhordott festék alatt arca mintha kicsit elsápadt volna.

– A rendőrök magát keresik – közöltem. – És ebben a ruhában. Ha megengedi, akkor azt is elmondom, hogy miért.

A lány hirtelen elfordította a fejét és végignézett a folyosón. Tekintetét látva nem hibáztatom, hogy megpróbálkozott még egy húzással.

– Bárki is legyen, maga nagyon szemtelen. Mrs. Leroy vagyok a harmincegyes lakásból. Biztosíthatom, hogy…

– Akkor rossz emeleten jár – közöltem vele. – Ez a negyedik.

A lift odalent megállt. A nyíló ajtó zaja felhallatszott a liftaknán keresztül.

– Levenni! – csattantam rá. – Azonnal!

Gyorsan lekapta kalapját, kibújt bolerójából, én pedig az egészet összetekertem s a hónom alá csaptam. Könyökénél fogva megragadtam, megfordítottam, s elindultam vele vissza a folyosón.

– Én a negyvenegyesben lakom. A magáéval szemben, csak a negyedik emeleten. Választhat… Még egyszer mondom, hogy nem akarom felcsípni.

A lány egy gyors mozdulattal megigazította a haját. Olyan volt, mintha egy madár tollászkodott volna. Tízezer év gyakorlata húzódott meg mozdulatai mögött.

– Az enyémet választom – felelte a lány s táskáját hóna alá csapva gyors léptekkel elindult a folyosón. A lift egy emelettel lejjebb megállt. A lány is megtorpant. Megfordult s az arcomba nézett.

– A lépcső a liftakna mögött van – szóltam oda neki tapintatosan.

– Nincs is itt lakásom.

– Nem is hittem, hogy van.

– Engem keresnek?

– Igen, de ma még nem teszik tűvé a környéket maga után. Holnap is csak akkor, ha nem sikerül Waldót azonosítani.

– Waldót? – bámult rám a lány.

– Óh, persze, maga nem ismeri Waldót! – vontam meg a vállam.

Lassan megrázta a fejét. A lift ismét megindult lefelé. Mint apró fodrocskák a víztükrön, a kék szempáron pánik futott át.

– Nem – vágta rá azonnal –, de vigyen ki erről a folyosóról!

Már majdnem a lakásom előtt jártunk. Előhúztam a kulcsaimat, elfordítottam a zárban, s belöktem magam előtt az ajtót. Előrenyúltam és felkapcsoltam a villanyt. A lány könnyű hullámként siklott be mellettem a lakásba. Alig észrevehető szantálillat csapta meg az orromat.

Betoltam magam mögött az ajtót, kalapomat ledobtam egy székre, s figyeltem, ahogy a lány egyenesen odalép a kártyaasztalhoz, ahol a sakktáblán éppen egy olyan állás volt, melyet nem tudtam megoldani. Ahogy az ajtó bezárult, a félelem is eltűnt az arcáról.

– Tehát maga sakkozik – jegyezte meg visszafogottan, mintha csak azért jött volna, hogy a problémámat megoldja. Bár csak ez lett volna a helyzet!

Mindketten mozdulatlanságba merevedtünk, a liftajtó halk csapódását és a távolodó léptek zaját figyeltük.

Elvigyorodtam, de a feszültségtől, s nem azért, mert különösen jól éreztem volna magam, majd kimentem a teakonyhába, matatni kezdtem a poharakkal, amikor rájöttem, hogy a lány kalapját és boleróját még mindig a hónom alatt szorongatom. Beléptem a falba hajtható ágy mögötti öltözőfülkébe, a csomagot begyömöszöltem egy fiókba, majd visszatértem a teakonyhába, előkerítettem valami különlegesen finom whiskyt, s két jeges, szőke italt kevertem.

Amikor az italokkal a szobába léptem, a lány már pisztolyt tartott a kezében. Egy olyan kis automata gyöngyház nyelűt. A fegyver csöve felém irányult, s a lány tekintete tele volt rémülettel.

Kezemben a poharakkal megtorpantam.

– Ettől a forró széltől magának is elment az esze? – kérdeztem. – Magánnyomozó vagyok. Ha hagyja, akkor be is bizonyítom.

A lány falfehér arccal csak bólintott. Lassan odaléptem mellé, letettem elé egy poharat, aztán kicsit eloldalaztam mellőle, a sajátomat is letettem, és előhúztam egy névjegyet, melynek még nem volt betörve a sarka. A lány leült, bal kezével végigsimította kék ruhás térdét, jobbjával pedig továbbra is rám szegezte a pisztolyt. Pohara mellé tettem a névjegykártyámat s leültem a sajátom mellé.

– Soha ne engedjen magához ilyen közel valakit! – mondtam. – Legalábbis akkor, ha komolyan gondolja a dolgot. Különben is, a fegyvere még nincs kibiztosítva.

A lány lesütötte a szemét, megrázkódott és visszatette a pisztolyt a táskájába. Anélkül hogy szájától elvette volna, félig megitta az italát, a poharat hangos koppanással az asztalra tette s kezébe vette a névjegyet.

– Nem mindenkit kínálok meg ezzel az itallal – jegyeztem meg. – Erre nem lenne elég dohányom.

– Tehát pénzt akar! – húzta el a száját a lány.

– Micsoda?

Nem válaszolt. Kezével ismét a táskája körül matatott.

– Ne felejtse el kibiztosítani! – figyelmeztettem. A lány keze félúton megállt. – Ez a Waldo nevű fickó – folytattam – elég magas, száznyolcvan körül lehet, vékony, kreol bőrű, csillogó, barna szemekkel. Orra és ajkai keskenyek. Sötét ruhája van, fehér díszzsebkendővel, és gyorsan meg akarta találni magát. Jó helyen járok?

– Igen, ő Waldo – vette ismét kézbe poharát a lány. – Mi van vele? – kérdezte s hangján halványan érezhető volt az elfogyasztott ital.

– Valami furcsa dologba keveredett. Az utca túlsó oldalán van egy koktélbár… Különben hol volt ma este?

– A kocsimban ültem – válaszolta hűvösen –, többnyire…

– Nem látott valami nyüzsgést az utcán?

Mintha azt akarta volna mondani, hogy nem, biztosan elkerülte a figyelmét. Aztán mégis mást hallottam:

– Láttam valami zűrzavart. Rendőröket, meg villogó lámpákat is láttam. Valaki biztosan megsérülhetett.

– Valaki igen. Ezt megelőzően pedig Waldo maga után érdeklődött. Személyleírást is adott magáról meg a ruhájáról.

Szemei most már olyanok voltak, mint egy-egy szegecs, s kifejezés is annyi lehetett bennük. Ajkai szüntelenül remegtek.

– Én is ott voltam – folytattam –, a tulajdonossal beszélgettem. Csak hárman voltunk, egy részeg a bárszéken, a csapos, meg én. A részeget semmi se érdekelte. Aztán megérkezett Waldo, maga után érdeklődött, mi mondtuk neki, hogy nem láttuk, s Waldo már távozni is készült.

Kortyoltam egyet az italomból. A hatást vártam, a lány pedig a történet folytatását. Majd felfalt a szemével.

– Éppen elindult kifelé. Aztán a részeg, akit eddig semmi se érdekelt, Waldónak szólította és fegyvert húzott elő. Kétszer is belelőtt – pattintottam kettőt az ujjammal. – Így ni! Meghalt.

A lány teljesen bolondnak nézett. Az arcomba nevetett.

– Tehát a férjem felbérelte magát, hogy szaglásszon utánam! – mondta. – Tudhattam volna, hogy ez az egész csak játék. A maga és a maga Waldójának a játéka.

Szájtátva bámultam rá.

– Soha nem gondoltam volna róla, hogy ennyire féltékeny! – csattant fel a nő. – Legalábbis rá, aki végtére is csak a sofőrünk volt. Lehet, hogy Stanre kicsit az volt… de ez természetes. De hogy Joseph Choate…

– Hölgyem – tártam szét tanácstalanul a kezemet –, kettőnk közül valaki nem jó helyen lapozta fel ezt a könyvet. Nem ismerek semmiféle Stant vagy Joseph Choatét – morgolódtam. – Segíthetne nekem, hiszen még azt se tudtam, hogy sofőrjük van. Az itteni emberek nem nagyon alkalmaznak ilyeneket. Ami a férjeket illeti… nos, hozzám néha valóban beesik egy-egy férj. Sajnos, nem elég gyakran.

A lány a fejét csóválta, keze továbbra is a táska közelében maradt, kék szemei élénken csillogtak.

– Ez nem elég jó, Mr. Dalmas. Nem, a jót még csak meg se közelíti. Jól ismerem én a magánnyomozókat! Maguk mind rohadtak! Becsal ide a lakásába, ha ez egyáltalán a maga lakása. Sokkal valószínűbb, hogy valami rémes alaké, aki néhány dollárért mindenre hajlandó megesküdni. Most meg akar ijeszteni, hogy aztán megzsarolhasson… vagy a férjemet zsebelje ki. Rendben – mondta anélkül, hogy levegőt vett volna –, mennyit akar?

Üres poharamat letettem az asztalra s hátradőltem.

– Megbocsát, ha rágyújtok? – érdeklődtem. – Az idegeim kicsit megviseltek.

Meggyújtottam egy cigarettát, a lány mogorván figyelt, de félelem nem látszott rajta… legalábbis nem akkora, mintha valami bűntudat terhelné.

– Tehát Joseph Choaténak hívják? – kérdeztem. – A fickó, aki a bárban megölte, Waldónak szólította.

– Ne húzza az időt! – nézett rám a lány némi megvetéssel, de majdnem elnézően. – Mennyit akar?

– Miért akart ezzel a Joseph Choatéval találkozni?

– Vissza akartam vásárolni valamit, amit ellopott tőlem. Egy értékes dolgot. Majdnem tizenötezer dollárt ér. Egy férfitől kaptam, akit szerettem. Ő már halott. Érti? Halott! Egy égő repülőgépben veszett. Most pedig mehet és elmondhatja a férjemnek, maga vézna kis patkány!

– Levetkőzve nyolcvanöt kiló vagyok! – szóltam rá emeltebb hangon.

– Akkor is vézna! – kiáltott rám a lány. – És nyugodtan mondja csak el a férjemnek! Én is elmondom neki. Különben is, biztosan tudja.

– Ez ügyes! – mosolyodtam el. – Akkor nekem mit is kellett megtudnom?

– Azt hiszi, hogy találkozgatok Josephfel! – vonta meg vállát a lány, majd felkapta a poharat s felhajtotta maradék italát. – Nos, tényleg találkozgattunk. De nem azért, hogy szeretkezzek vele. Egy sofőrrel! Aki az ajtómon kopogtatott, és munkát adtam neki. Ha szórakozni akarok, nem kell nekem ilyen messzire mennem!

– Hölgyem, erre valóban nem lenne szüksége – mosolyogtam rá.

– Most pedig elmegyek! – közölte. – És csak próbáljon visszatartani! – ismét előrántotta táskájából a gyöngyház nyelű pisztolyt.

Elmosolyodtam, de nem mozdultam.

– Maga kis semmirekellő! – füstölgött tovább a lány. – Honnan tudjam, hogy maga tényleg magánnyomozó? Akár szélhámos is lehet! Az a névjegy semmit se mond nekem. Bárki csináltathat magának.

– Hát persze – bólogattam. – És elég dörzsölt vagyok ahhoz is, hogy a maga jövetelére várva már két éve itt lakjam és megzsaroljam, amiért nem találkozott egy Joseph Choate nevű fickóval, akit az utca túlsó oldalán Waldo néven kicsináltak. Egyáltalán van annyi pénze, hogy megvegye azt a tizenöt rongyot érő valamit?

– Oh! Gondolja, hogy ezzel vissza tud tartani?

– Oh! – utánoztam csúfolkodva. – Talán visszatartó művésznek gondol? Hölgyem, vagy tegye el azt a fegyvert, vagy biztosítsa ki! Szakmai önérzetemet sérti, hogy egy ilyen szép kis darab majmot csinál valakiből.

– Úgy utálom magát, ahogy van! – közölte a lány. – Menjen az utamból!

Meg se moccantam. Ő se mozdult. Mindketten ültünk, s elég távol egymástól.

– Mielőtt elmenne, áruljon el egy titkot! – néztem rá kérőén. – Mi az ördögöt keresett egy emelettel feljebb? Azért, hogy találkozzon egy fickóval az utcáról?

– Ne hülyéskedjen! – csattant rám a nő. – Nem azért. Az előbb hazudtam. Ott van az ő lakása.

– Joseph Choatéé.

A nő csak biccentett.

– Waldo személyleírása ráillik Joseph Choatére?

A nő ismét csak biccentett.

– Rendben! Egy dolgot tehát sikerült megtudni. Nehéz felfogni, hogy Waldo, mielőtt lelőtték volna és magát kereste, leírta a maga ruházatát. Ezt a rendőrség is megkapta… és ők nem tudják, hogy Waldo ki lehetett, és ezért egy olyan öltözékű nőt keresnek, aki ezt meg tudja mondani. Olyan nehéz ezt megérteni?

A nő kezében lassan remegni kezdett a pisztoly. Üres tekintettel rápillantott, majd ismét visszacsúsztatta a táskájába.

– Bolond vagyok – suttogta –, hogy egyáltalán szóba állok magával. – Hosszú ideig némán bámult rám. – Megmondta, hogy hol lakik. Nem tartott semmitől. A zsarolók mind ilyenek. Az utcán kellett volna találkoznunk, de én elkéstem. Mire odaértem, a környék már tele volt rendőrrel. Visszamentem a kocsimhoz, s ott üldögéltem egy ideig. Aztán kiszálltam, majd ismét visszaültem és vártam. Háromszor jöttem fel az emeletre. Utoljára egy emeletet gyalog mentem s ott szálltam be a liftbe. A harmadik emeleten is már kétszer láttak. Aztán találkoztam magával. Ennyi az egész.

– Valamit a férjéről is említett… – morgolódtam. – Ő most hol van?

– Értekezleten.

– Óh, értekezleten! – jegyeztem meg csúfondárosan.

– A férjem nagyon fontos ember. Sok értekezlete van. Mérnök és vízierőművekkel foglalkozik. Már bejárta az egész világot. Tudja…

– Hagyja csak! – legyintettem. – Majd egyszer meghívom ebédre, s akkor majd ő elmeséli. Amit Joseph tudott magáról, az már halott ügy. Legalább annyira halott, mint Joseph.

Végre eljutott a tudatáig. Nem hittem, hogy valaha is felfogja, hogy miről van szó.

– Valóban meghalt? – suttogta. – Tényleg?

– Halott! – válaszoltam. – Halott, halott, halott! Halott, hölgyem!

Arca úgy szétesett, mint a vajas tészta. Nem volt nagy szája, de most akár az öklöm is belefért volna. A nagy csendben az emeleten állt meg a lift.

– Visítozzon csak – reccsentem rá és kap két monoklit a szeme alá!

Nem hangzott valami finoman, de ez megtette a hatását. Mindenesetre eltérítettem szándékától. Ajkát keskenyre összeszorította.

Lépteket hallottam a folyosóról. Mindenkinek vannak megérzései. Ujjamat az ajkam elé tettem. A lány meg se moccant. Arca is rezzenéstelen maradt. Nagy kék szemei most olyan sötétek voltak, mint alattuk a karikák. Dörömbölt a forró szél a becsukott ablakon. Amikor Santa Anában fúj a szél, akkor az ablakokat csukva kell tartani.

A folyosóról hallatszó léptekben nem volt semmi rendkívüli, normális férfiléptek voltak. Ajtóm előtt megszűntek, majd kopogtak.

A lehajtható ágy mögötti öltözőfülke felé mutattam. A lány hang nélkül felállt, táskája az oldalát verte. Ujjammal a poharára böktem. A lány gyorsan azt is felkapta, átsuhant a szőnyegen, az ajtóhoz lépett, félrehúzta, majd csendesen becsukta maga után.

Fogalmam se volt, hogy miért kerestem magamnak ezt a zűrzavart.

Újra kopogtak. Tenyerem izzadni kezdett. Nagy zajjal felálltam és hangosan ásítottam. Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam… Fegyver nem volt nálam. Hibáztam.

3

Először nem ismertem meg. Talán ellenkező okokból, mint amiért Waldo se ismerte fel először. A bárban mindvégig kalapot viselt, most pedig nem volt rajta. Haja pontosan ott ért véget, ahol a kalap takarta volna. A vonal fölött fehér, száraz, kemény bőr feszült, s úgy fénylett, mintha be lenne hegesedve. Húsz évvel idősebbnek látszott. Teljesen más ember volt.

A kezében tartott, nagy céltüskével ellátott 22-es céllövő pisztolyt viszont felismertem. A szeme is ismerős volt. Csillogó és kifejezéstelen tekintete olyan volt, mint egy gyíké.

Egyedül érkezett. Könnyedén az arcom elé tartotta a pisztolyt, s foga között odavetette:

– Igen, én vagyok. Menjünk be!

Visszahátráltam s megálltam. Épp olyan távol voltam tőle, mint amennyire azt szerette volna, be tudta csukni az ajtót s nem kellett túlságosan sokat mozognia. Tekintetéből láttam, hogy pontosan így képzelte.

Féltem. Szinte teljesen megbénultam.

Amikor hallotta maga mögött becsukódni az ajtót, akkor a szoba belseje felé mutatott. Lassan hátrálni kezdtem, amíg sarkammal bele nem ütköztem valamibe. Tekintete a szemembe fúródott.

– Kártyaasztal – állapította meg. – Valami féleszű biztosan sakkozik. Maga?

– Nem egészen – nyeltem egy nagyot. – Csak hülyéskedek.

– Ez azt jelenti, hogy ketten vannak – jegyezte meg olyan érdes lágysággal a hangjában, mintha harmadfokú vallatás közben egy rendőr torkon vágta volna gumibottal.

– Éppen erről van szó – mondtam. – Ez nem sakkparti. Nézze meg a bábukat.

– Nem tudhatom.

– Egyedül vagyok – közöltem, s hangom már éppen eléggé remegett.

– Semmit se számít – vonta meg a vállát. – Nekem már úgyis csengettek. Valami szimat úgyis rám száll holnap, a jövő héten, mit számít. Egyszerűen nem tetszik a képed, öregem. És annak a sima pofájú buzinak a képe se tetszik a bárban. A francba az ilyenekkel.

Mozdulatlanul álltam és egy szót se szóltam. A nagy céltüske könnyedén, szinte becézően simított végig az arcomon. A férfi elmosolyodott.

– Ez is jó buli – jegyezte meg. – A biztonság kedvéért. Egy ilyen öreg csibész nem hagy maga után ujjlenyomatot… még akkor se, ha piás egy kicsit. Ha pedig nem hagytam magam után jó ujjlenyomatokat, akkor két szemtanú is van ellenem. A francba velük. Neked már annyi, öregem. Remélem, ezzel tisztában vagy?

– Mit csinált Waldo magával? – próbáltam úgy megkérdezni, mintha érdekelt volna a dolog, és nem a remegésemet akartam volna palástolni.

– Belepiszkított egy banki buliba, Michiganben, és négy évet elintézett nekem. Ellene elejtették a vádat. Négy év Michiganben nem sétalovaglás. Egy életre megjavítanak.

– És honnan tudta, hogy ide fog jönni? – kérdeztem rekedtes hangon.

– Nem tudtam. Óh igen, keresni kerestem. Szerettem volna vele találkozni. Tegnap este egy pillanatra megláttam az utcán, de szem elől tévesztettem. Addig nem kerestem. Azután viszont érdekelt a dolog. Aztán tényleg. Ravasz fickó ez a Waldo. Most hogy van?

– Halott – válaszoltam.

– Én még mindig jól vagyok – kuncogott. – Akár részegen, akár józanul. Ő már nekem nem oszt, nem szoroz. Odabent tudnak már rólam?

Biztosan nem volt megelégedve válaszom gyorsaságával. Torkomhoz bökött a fegyver csövével, nyeltem egy nagyot, s ösztönösen majdnem odakaptam.

– No-no! – figyelmeztetett halkan. – Nem szabad! Annyira azért nem lehet hülye!

Visszahúztam a kezemet, magam mellé engedtem, s a tenyerem pontosan feléje nézett. Ez se tetszett neki. A pisztoly csövén kívül egy ujjal se érintett. Úgy látszik, egyáltalán nem érdekelte, hogy nekem van-e fegyverem. Ha valóban azt akarta, amit akart, akkor ezzel most nem foglalkozott.

Különben se érdekelhette túlzottan semmi, ha visszajött ide a környékre. Talán ez a forró szél tette meg a hatását. Most is úgy dörömbölt az ablakomon, mint a hullámverés a móló deszkái alatt.

– Különben találtak ujjlenyomatokat – közöltem. – Hogy milyenek, azt nem tudom.

– Elég jók lesznek… de nem elég jók ahhoz, hogy fénymásolatban tovább tudják küldeni. Az is idő, míg légipostával Washingtonba küldik, ellenőrzik, majd visszaküldik ide. Tudod, hogy kerülök ide, haver?

– Hallotta, amikor a fiúval a bárban beszélgetek. Megmondtam neki a nevemet és azt is, hogy hol lakom.

– Így van, haver! Azt is megmondom, hogy miért – mosolyodott rám. Olyan ocsmány mosoly volt ez, amit életében az ember utoljára szokott látni.

– Hagyja csak! – mondtam. – A hóhér se fogja kérni magától, hogy találja ki, miért van ott.

– Kemény fiú! Utánad majd meglátogatom a kölyköt is. Az őrsről követtem hazáig, de aztán arra gondoltam, hogy először veled kell a dolgot elintézni. A zsaruktól a lakásáig mentem utána Waldo bérelt kocsiján. Ezek a kiberek… kész röhej! Az ember akár az ölükbe is ülhet, mégse veszik észre. Ha a villamos után futsz, akkor géppuskával lőnek rád, két embert eltalálnak, egy kocsijában alvó hülyét, meg a második emeleten felmosó takarítónőt. Akit kergetnek, azt pedig elszalasztják. Hülye, mocskos zsaruk!

A fegyver csövét a torkomnak fordította. Tekintetében több volt a megszállottság, mint korábban.

– Van időm – jegyezte meg. – Waldo bérelt kocsiját még nem keresik. Waldót se fogják gyorsan azonosítani. Ismerem Waldót. Rafinált fickó volt. Waldo, a kis hízelkedő!

– Hányni fogok – szólaltam meg –, ha nem veszi el a fegyvert a torkomról.

A férfi elmosolyodott, s a fegyver csövét lejjebb engedve a szívemre irányította.

– Így jó? Szóljon, ha jó lesz!

Hangosabban beszéltem, mint ahogy szerettem volna. A lehajtható ágy melletti öltözőfülke ajtajánál ujjnyi, sötét rés nyílott. A rés pár centivel szélesebbre tárult. Aztán tízcentisre tágult. Szemeket láttam, de nem néztem arrafelé. Keményen a kopasz férfi szemébe néztem. Nagyon keményen. Nem akartam, hogy a tekintetét elfordítsa.

– Megijedt? – kérdezte halkan.

Fegyvere csövének dőltem s reszketni kezdtem. Gondoltam, élvezi, hogy remegni lát. A lány kilépett az ajtón. Kezében a fegyverét tartotta. Pokolian sajnáltam. Biztosan el akar jutni az ajtóig, vagy sikoltozni kezd. Bármelyiket is választja, nekünk befellegzett… mindkettőnknek.

– Úgy se fog egész éjszaka eltartani – mekegtem, s hangom olyan távolinak tűnt, mint az utca túlsó oldalán szóló rádióé.

– Pedig tetszik nekem, haver! – mosolyodott el a férfi. – Kifejezetten tetszik!

A lány közben valahogy, szinte a levegőben, mögéje lebegett. Még soha semmi nem mozgott nála hangtalanabbul. Bár ettől még nem lesz jobb neki. A fickó egy pillanatig se fog játszadozni vele. Úgy éreztem, mintha egész életemben ismertem volna, pedig még csak öt perce néztünk farkasszemet egymással.

– Tegyük fel, hogy kiabálni kezdek… – szólaltam meg.

– Jó! Tegyük fel! Rajta, kezdjen csak kiabálni! – válaszolta, s ismét rám villantotta gyilkos mosolyát.

A lány nem indult meg az ajtó felé. Már szorosan a férfi mögött volt.

– Nos, akkor most fogok ordítozni! – mondtam.

Mintha csak erre a jelre várt volna, a lány hangtalanul a férfi bordái közé vágta az apró fegyvercsövet.

Erre már neki is reagálnia kellett. Olyan volt, mint egy térdreflex. Száját kitátotta, két karja oldalra lendült, teste kissé hátrahajlott. Fegyverének csöve pontosan a jobb szememnél volt.

Lebuktam, és teljes erővel ágyékon rúgtam.

Arccal előre bukott, s én megütöttem. Akkora erővel vágtam állon, mintha az utolsó szeget verném be az első transzkontinentális vasút utolsó talpfájába. Még mindig érzem, amikor ökölbe szorítom a kezem.

A fegyver elsuhant az arcom előtt, de nem szólalt meg. A fickó már kész volt. Bal oldalára zuhanva a padlón vergődött. Belerúgtam a jobb vállába… jó alaposan. A fegyver kirepült a kezéből, s a szőnyegen végigszánkázva az egyik szék alatt kötött ki. Hátam mögött valahol a sakkbábuk halk csörömpölését hallottam.

A lány a férfi fölött állt s lenézett rá. Nagy, sötét szemeinek rémült pillantása lassan felvetődött, s arcomnak szegeződött.

– Teljesen lenyűgözött – mondtam. – Mától mindenem a magáé… most és mindörökre.

A lány nem is hallotta, mit mondok. Szemeit annyira tágra nyitotta, hogy világoskék írisze körül körben kilátszott a szemfehérje. Fegyverét még mindig felém tartva hátrálni kezdett, kitapogatta maga mögött a nyitógombot és elfordította. Az ajtó bezárult mögötte.

Fedetlen fővel és boleró nélkül távozott.

Csak a bebiztosított fegyver volt nála, amivel lőni úgyse tudott volna.

A szélrohamok ellenére csend ülte meg a szobát. Hallottam, ahogy a földön vonagló férfi levegő után kapkod. Arca sápadt, zöldes színben játszadozott. Mögé kerültem, fegyver után kutatva végigtapogattam. Nem találtam nála másikat. Íróasztalom fiókjából előhúztam egy boltban vásárolt karperecet, előre húztam a karjait s rákattintottam a csuklójára. Ha nem rázza őket túlságosan, akkor talán rajta is marad.

A kopasz kis fickó a bal oldalán, a szoba közepén összegörnyedve, összezsugorodva, széthúzott ajkakkal hevert, fogaiból elővillantak az olcsó amalgámtömések. Kínjai ellenére olyan pillantást vetett felém, mintha koporsót keresne a számomra. Szája olyan volt, mint egy fekete gödör, a lélegzet apró hullámokban, szaggatottan tört fel belőle, majd megszakadt, aztán elhalóan újra zihálni kezdett.

– Sajnálom, öregem – morogtam feléje. – Mit tudtam volna csinálni?

Legalábbis egy effajta gyilkossal…

Beléptem az öltözőfülkébe s kihúztam az egyik szekrényfiókot. A lány kalapja és bolerója ott hevert az ingeimen. Betettem alulra, a fiók hátuljába, s rájuk simítottam az ingeimet. Kimentem a teakonyhába, öntöttem magamnak egy jókora adag whiskyt, benyeltem, majd néhány pillanatig hallgattam, ahogy a forró szél rázza az ablaküveget. Valahol becsapódott egy garázsajtó, a lazára hagyott villanyvezetékek pedig úgy verték az épület oldalát, mintha valaki szőnyeget porolt volna.

Az ital megtette a hatását. Visszamentem a nappaliba s kinyitottam az ablakot. A fickónak a földön nem volt szantálillata, de valaki másnak az lehetett. Megtörültem a tenyeremet, s tárcsáztam a belvárosi őrsöt.

Copernik még bent volt. Okoskodó hangján beleszólt a kagylóba:

– Igen? Dalmas? Na ne mondja! Fogadok, támadt valami ötlete!

– Elfogták már a gyilkost?

– Nem mondunk semmit, Dalmas! Rémesen sajnálom és így tovább… Tudja, hogy van ez…

– Engem nem is érdekel, hogy kicsoda. Csak jöjjenek ide a lakásomra, és szedjék össze a padlóról.

– Szent ég… – halkult el a hangja. – Várjon csak! Várjon egy kicsit! – Később, távolról, mintha egy ajtó csapódását hallottam volna. – Meglőtte? – hallatszott ismét a hangja.

– Karperecet tettem rá – feleltem. – A maguké. Bele kellett rúgnom, de különben nincs semmi baja. Azért jött, hogy eltüntesse a tanúkat.

Ismét szünet következett.

– Figyeljen ide, öregem – szólalt meg ismét, s hangja tele volt lépes mézzel –, ki van még benne magán kívül?

– Ki lenne? Senki. Egyedül vagyok.

– Maradjon is így. Szépen, csendben. Oké?

– Gondolja, hogy ide akarom csődíteni a környék össze hülyéjét egy kis bámészkodásra?

– Jó, jó, rendben van! Nyugodjon meg! Csak csendben üljön le és figyeljen! Már ott is vagyok! Ne nyúljon semmihez! Ért engem?

– Igen – morogtam, majd, hogy időt spóroljunk, megadtam neki a címemet és a lakásom számát.

Már lelki szemeim előtt láttam hosszú, csontos képének ragyogását. A szék alól előszedtem a 22-es céllövő pisztolyt, s mindaddig magamnál tartottam, amíg döngő lépteit meg nem hallottam, s kopogásával ki nem tetoválta lakásom ajtaját.

Copernik egyedül érkezett. Alakja betöltötte a bejáratot, feszes mosollyal ajkán visszasodort a lakásba s becsukta maga után az ajtót. Megállt szemben velem, kezét kabátjának bal oldali szárnya alatt tartotta. Megtermett, kemény, csontos ember volt, kifejezéstelen, könyörtelen tekintettel.

Pillantását lassan a földön fekvő ember felé fordította. A fickó nyakán apró rángások futottak végig. Tekintete ide-oda csapódott… szemei betegségről árulkodtak.

– Biztosan ez az a fickó? – kérdezte Copernik érdesen.

– Persze! És hol van Ybarra?

– Óh, ő most el van foglalva – válaszolta, de közben nem nézett rám. – Ez a maga bilincse?

– Igen.

– A kulcsok?

Odadobtam a markába, ő gyorsan a gyilkos mellé térdelt, levette bilincsemet a csuklójáról s félredobta. Oldaláról lecsatolta sajátját, a kopasz ember karjait hátracsavarta s rákattintotta a karpereceket.

– Rendben, de… – szólalt meg színtelen hangon a gyilkos.

Copernik elvigyorodott, ökölbe szorította a kezét és borzalmas erővel szájon vágta a megbilincselt embert. A fickó feje annyira hátracsuklott, hogy a nyaka is majdnem kitört. Szája sarkából vér kezdett csorogni.

– Hozzon egy törülközőt! – szólt rám parancsolóan Copernik.

Hoztam egy kéztörlőt s a kezébe nyomtam. Gonoszul a megbilincselt ember fogai közé tömte, majd felállt, s csontos ujjaival beletúrt ritkás, szőke hajába.

– Rendben! Meséljen!

Mindent elmondtam… de a lányt teljesen kihagytam a történetből. Egy kicsit furcsán hangzott. Copernik a képembe bámult, de nem szólt egy szót se. Megvakargatta véreres orrának egyik oldalát. Ezután elővett egy fésűt, s egy ideig ugyanúgy dolgozott a frizuráján, mint korábban, a koktélbárban.

Odaléptem hozzá s átadtam neki a pisztolyt. Egy közömbös pillantást vetett rá, majd hanyagul az oldalzsebébe tette. Volt a szemében valami furcsa fény, arca pedig kemény, széles mosolyra húzódott.

Lehajoltam, kezdtem összeszedegetni a sakkbábuimat s beledobáltam őket egy dobozba. A dobozt a kandallópárkányra tettem, a kártyaasztal egyik lábát kiegyenesítettem, s ezzel elszórakoztam egy ideig. Copernik mindvégig figyelt. Szerettem volna, ha már dűlőre jut magával.

Végre eszébe jutott valami.

– A fickó huszonkettest használ – állapította meg. – Azért ezt, mert elég jó ahhoz, hogy egy ilyen fegyverrel is elboldoguljon. Tehát profi a szakmában. Bekopog a maga ajtaján, hasába nyomja ezt a stukkert, visszatereli a szobába, s közli, hogy azért jött, mert örökre be akarja fogni a száját… aztán maga megcsípi. És nem is volt magánál fegyver. Egyedül kapta el. Maga is nagyon jó lehet a szakmában, öregem!

– Figyeljen – pásztáztam tekintetemmel a szőnyeget. Felvettem egyik-másik sakkfigurát s az ujjaim közt forgattam. – Éppen egy sakkfeladvánnyal foglalkozom. Megpróbálok elfelejteni dolgokat.

– Valamit forgat a fejében, öregem! – szólalt meg Copernik halkan. – Remélem, nem akar hülyét csinálni egy öreg zsaruból? Ugye nem, fiacskám?

– Ez jókora fogás és én magának adom – feleltem. – Még mi a francot akar?

A földön fekvő ember a törülköző mögül alig észrevehető hangot hallatott. Kopasz fején izzadtságcseppek gyöngyöztek.

– Miről van szó, öregem? Valamit forgat a fejében – szólalt meg ismét Copernik szinte suttogva.

Gyorsan rápillantottam, majd elkaptam róla a tekintetemet.

– Rendben van! – sóhajtottam. – Átkozottul jól tudja, hogy nem csíphettem meg egyedül. Fegyvert fogott rám, ő pedig oda ereszti a golyót, ahova éppen akarja.

Copernik egyik szemét lehunyta, a másikkal pedig bátorítóan rám kacsintott.

– Folytassa, öregem! Nekem is valami ilyesmi jár az eszemben.

Még egy kicsit matattam, hogy jobban hangozzék a történet.

– Van itt egy kis fickó, aki egy munkát akart megcsinálni a Boyle Heightsen. Befürdött vele, nem markolt semmit. Egy kétszemélyes szervizt akart kirámolni. A családját is ismerem. Tulajdonképpen nem rossz gyerek. Próbált egy kis útiköltséget kikönyörögni tőlem. Amikor kopogtak, akkor besurrant… oda – mutattam a lehajtható ágy melletti ajtóra.

Copernik lassan abba az irányba fordította a fejét.

– És a fiúnak fegyvere is volt – kacsintott rám ismét.

Bólintottam.

– És akkor mögéje került – folytattam a történetet. – Ehhez azért kellett bátorság, Copernik! Békén kell hagyni a fiút. Ki kell hagyni az ügyből.

– Keresik a srácot? – érdeklődött halkan a zsaru.

– Azt mondja, hogy még nem. De tart tőle.

– A gyilkosságiaktól vagyok – mosolyodott el Copernik. – Mit csinált, öregem?

A földön heverő, megbilincselt, betömött szájú emberre mutattam.

– Maga kapta el, nem igaz? – kérdeztem csendesen.

Copernik továbbra is csak mosolygott. Nagy, húsos nyelvével alsó ajkát masszírozta.

– És hogy csináltam? – kérdezte suttogva.

– Kivették már a golyókat Waldóból?

– Persze. Huszonkettes, hosszú hüvelyű. Az egyik ellapult a bordán, a másik jó helyre ment.

– Maga alapos ember. Nem kerüli el semmi a figyelmét. Rólam se tud semmit. Eljött hozzám, hogy megnézze, milyen fegyverem van.

Copernik felállt a helyéről s letérdelt a gyilkos mellé.

– Hallasz engem, fiú? – kérdezte egész közel hajolva a férfi arcához.

A földön fekvő férfi torkából valami gyenge nyögés tört fel. Copernik felállt s egy nagyot ásított.

– Ki a francot érdekel, hogy mit mond! Folytassa, öregem!

– Nem hitte komolyan, hogy talál nálam valamit, de körül akart nézni a lakásomon. Miközben maga ott egerészett – mutattam az öltözőfülke felé –, én pedig nem szóltam egy szót se, mert sértve éreztem magamat, kopogtak az ajtón. Ez a fickó érkezett. Ezután maga kisurrant és elkapta.

– Hah! – sóhajtott széles vigyorral Copernik, s legalább annyi foga volt, mint egy lónak. – Jól kapizsgálja, öregem. Megijesztettem, felrúgtam és megfogtam. Magánál nem volt fegyver, a fickó felém kapta a sajátját, én pedig egy balhoroggal kikapcsoltam. Oké?

– Oké! – bólogattam.

– Így mondja majd el odabent az őrsön is?

– Igen – válaszoltam.

– Én megvédem magát, öregem! Legyen rendes velem, én mindig veszem a lapot. Arról a kölyökről pedig felejtkezzen el! Szóljon, ha tudok neki valamiben segíteni!

Odalépett hozzám s kezét nyújtotta. Kezet ráztunk. Keze olyan nyirkos és hideg volt, mint egy döglött hal. A nyirkos, hideg kezektől és gazdáiktól mindig hányingerem támad.

– Még egy dolog! – szólaltam meg ismét. – A partnere… az az Ybarra! Nem sértődik meg, hogy nem hozta magával?

Copernik a hajába túrt, s kalapjának belső szalagját egy nagy, sárgás, selyem zsebkendővel végigtörülgette.

– Az a digó? – vigyorodott el. – A francba vele! – Közelebb lépett hozzám s az arcomban éreztem a leheletét. – Csak semmi hiba, öregem… már ami a történetünket illeti!

Bűzös volt a szája. Erre is számítottam.

4

Öten voltunk a főnyomozó irodájában, amikor Copernik előadta a történetet. A gyorsíró, a főnök, Copernik, én és Ybarra. Ybarra egy falnak döntött széken ült.

Kalapját szemére húzta, de még így se tudta elrejteni tekintetének lágyságát, s szabályos, latin metszésű szája sarkában csendes mosoly játszadozott. Nem nézett egyenesen Copernikre. Társa pedig figyelemre se méltatta.

Odakint a folyosón fényképeket készítettek Copernikről, amint kezet ráz velem, aztán amint szabályosan feltett kalappal pisztolyt tart a kezében, s céltudatosan tekint a világba.

Azt közölték, hogy tudják ki volt ez a Waldo, de nem mondták meg nekem. Nem hittem el, hogy tudják, mert a főnyomozónak az asztalán ott hevert a Waldóról a hullaházban készített fénykép. Jó felvétel volt, haját megfésülték, nyakkendőjét megigazították, s a rávetődő fénytől szinte még a szeme is csillogott. Senki se mondta volna meg, hogy a fénykép egy hulláról készült, akinek két golyó ütötte lyuk is van a szívében. Úgy nézett ki, mint a parkett ördöge, aki éppen azon tanakodik, hogy a szőkét vagy a vöröset vigye el egy fordulóra.

Éjfél tájban értem haza. A ház ajtaja már zárva volt, s míg kulcsaimmal babráltam, egy halk hang szólalt meg a sötétből.

– Kérem… – csak ennyit mondott, de már tudtam, hogy kicsoda. Megfordultam, s pontosan a teherbejárat mellett egy sötét Cadillacet láttam parkolni. Lámpái nem égtek. Az utcáról beszűrődő lámpafény egy nő szemében csillant meg.

– Maga teljesen meg van őrülve! – léptem oda hozzá.

– Szálljon be! – szólt ki a lány a kocsiból.

Bemásztam, a nő indított, vagy másfél háztömbnyit végiggurult a Franklinon, majd letért a Kingsley Drive-ra. A tomboló, forró szél továbbra is égetett. Odakint, az egyik, szélárnyékban lévő bérházból rádió hangja szűrődött az utcára. Sok volt a szabad parkoló, de a lány csak egy vadonás új, még a kereskedés matricáját is a szélvédőjén viselő Packard cabrio mögött talált helyet. Miután a járdaszegély mellé bűvészkedte magát, félig az ajtónak támaszkodva hátradőlt, kesztyűbe bújtatott kezét pedig továbbra is a kormánykeréken nyugtatta.

Teljesen feketébe, vagy sötétbarnába volt öltözve, és egy aprócska, ostoba kalapot viselt. Parfümjében megéreztem a szantálfa illatát.

– Nem voltam túl kedves magához, igaz? – kérdezte a lány.

– Csak megmentette az életemet.

– Mi történt?

– Hívtam a zsarukat, egy utálatos rendőrt megetettem néhány hazugsággal, átadtam neki a dicsőséget a fogásért… ennyi az egész. Waldót az a fickó ölte meg, akit maga leszedett rólam.

– Azt akarja mondani, hogy… hogy rólam nem is tett említést?

– Hölgyem – ismételtem meg az előbbieket –, maga csak annyit tett, hogy megmentette az életemet. Mit kell még tennem önért? Örömmel és szívesen megpróbálkozom vele.

A lány némán és mozdulatlanul ült.

– Senki se tudja, hogy nálam járt – tettem még hozzá. – Végső soron én sem tudom.

– Mrs Frank C. Barsaly vagyok. Freemont Place kettőhuszonkettő. Olympia. Kettő-négy-öt-kilenc-hat. Ezt akarta tudni?

– Kösz – válaszoltam, s egy meggyújtatlan cigarettát morzsolgattam az ujjaim között. – És miért jött vissza? – érdeklődtem, majd pattintottam egyet az ujjammal. – A kalap és a kabát! Odafent van, nálam.

– Többről van szó! – válaszolta. – A gyöngyeimet akarom visszakapni.

Lehet, hogy az ügy már egy kicsit az agyamra ment. Úgy éreztem, hogy a gyöngyök nélkül is elegem van az egészből.

Egy autó húzott végig az utcán, a megengedettnél kétszer nagyobb sebességgel. Vékony, kesernyés porfelhőt kavart, befordult, aztán eltűnt szem elől. A lány gyorsan felhúzta az ablakokat.

– Rendben! – sóhajtottam megadóan. – Meséljen nekem a gyöngyökről! Van egyszer egy gyilkosság, egy titokzatos nő, egy eszement gyilkos, hősies mentőakció és egy bepalizott rendőr, aki hamis jelentést tett. Most pedig itt vannak a gyöngyök. Rendben van… ezt adagolja most be nekem!

– Ötezer dollárt kellett volna fizetnem értük. Annak az embernek, akit maga Waldónak, én pedig Joseph Choatének hívok.

– Semmiféle gyöngy nem volt nála – közöltem. – Láttam, hogy mi került ki a zsebéből. Egy csomó dohány volt nála, de gyöngyöknek a színét se láttam.

– Lehet, hogy a lakásán rejtegette őket?

– Igen – vonogattam a vállamat. – Ismereteim szerint Kaliforniában bárhol elrejthette őket, kivéve a zsebeit. És Mr. Barsaly hogy érzi magát ezen a forró éjszakán?

– Még mindig a belvárosban van az értekezleten. Különben nem tudtam volna eljönni.

– Éppen őt is elhozhatta volna – mondtam. – Elüldögélt volna a hátsó ülésen.

– Nem is tudom – tűnődött a lány. – Frank kilencven kiló körül van és meglehetősen masszív. Nem hiszem, hogy szívesen elüldögélt volna hátul, Mr. Dalmas.

– Egyébként mi az ördögről beszélgetünk?

A lány nem válaszolt. Kesztyűs kezével türelmetlenül tapogatta a karcsú kormánykereket. A meggyújtatlan cigarettát kidobtam az ablakon. Kicsit megfordultam s átöleltem.

Enyhén remegtem, mikor elengedtem. A lány olyan távol húzódott tőlem a kocsi oldalához, amennyire csak tudott, s kesztyűs kézfejével megtörölte a száját. Mozdulatlanul ültem.

Egy ideig egyikünk sem moccant. Aztán lassan, nagyon lassan megszólalt:

– Ezt is akartam. De nem mindig voltam ilyen. Csak azóta, hogy Stan Phillips meghalt a gépében. Ha ez nem történik meg, akkor most Mrs. Phillips vagyok. Stantől kaptam a gyöngyöket. Egyszer említette, hogy tizenötezer dollárt érnek. Fehérek és negyvenegy van belőlük. A legnagyobb majdnem centis átmérőjű. Hogy mennyire tiszták, azt nem tudom. Soha nem értékeltettem fel, és ékszerésznek se mutattam meg őket, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Stan miatt viszont nagyon kedvelem őket… Szerettem Stant. Úgy, ahogy az ember csak egyszer tud szeretni. Meg tudja ezt érteni?

– Mi a keresztneve? – kérdeztem.

– Lola.

– Folytassa, Lola! – Egy újabb, száraz cigarettát húztam elő a zsebemből, ujjaim közt forgattam, hogy azoknak is legyen valami elfoglaltságuk.

– Egyszerű, ezüstből készült kétszárnyú légcsavar formájú kapoccsal voltak összefogva. A légcsavar tengelyének helyén egy apró kis gyémánt volt. Csak azért rakattam rá ilyet, mert Franknek azt mondtam, hogy műgyöngy és magamnak vettem. Nem tudja megkülönböztetni őket. Meg kell mondanom, hogy nem is olyan egyszerű dolog. Tudja… Frank elég féltékeny természetű.

A sötétben közelebb húzódott hozzám, s oldala az oldalamat érintette. Mozdulatlan maradtam. Süvöltött a szél s rázta a fák lombjait. Továbbra is a cigarettámat morzsolgattam.

– Azt hiszem, már tudja a történetet – szólalt meg ismét a lány. – A feleségről, az igazi gyöngyökről s arról, hogy ezt el is mondja a férjének…

– Igen, tudom – válaszoltam.

– Felvettem Josephet. A férjem akkor Argentínában volt. Nagyon egyedül éreztem magamat.

– Egyedül is kellett volna maradnia – jegyeztem meg.

– Josephfel sokat autókáztunk. Néha egy-két italt is megittunk. Ennyi az egész. Nem kezdtem ki vele…

– De beszélt neki a gyöngyökről! – morogtam rá. – Amikor aztán az a kilencven kilós húsdarab visszajött Argentínából és kirúgta… akkor Joseph a gyöngyöket is magával vitte, mivel ő tudta, hogy valódiak. Majd felajánlotta, hogy öt rongyért visszavásárolhatja őket.

– Igen – válaszolta a lány színtelen hangon. – Természetesen nem akartam a rendőrséghez fordulni. És az adott helyzet miatt Joseph se aggódott, hogy ismerem a címét.

– Szegény Waldo! – csóváltam meg a fejemet. – Már kezdem sajnálni. Borzalmas dolog lehetett belebotlani egy régi barátba, aki ráadásul neheztel is rá.

Cipőtalpamon végighúztam egy szál gyufát s rágyújtottam. A forró széltől annyira kiszáradt a dohány, hogy úgy égett, mint a fű. A lány némán ült mellettem, kezét újra a kormánykeréken pihentette.

– Ezek a nők… ezek a pilóták… – sóhajtottam. – És még mindig szereti, vagy azt hiszi, hogy szereti. Hol tartotta azokat a gyöngyöket?

– Egy kis orosz malachitból készült ékszerdobozban, az öltözőasztalomon. Néhány jobb ékszerrel együtt. Ott kellett tartanom, ha viselni akartam őket.

– És tizenöt rongyot értek. Azt hiszi, hogy Joseph a lakásán rejtette el őket. A harmincegyesben, igaz?

– Igen – válaszolta a lány. – De azt hiszem, ez túl nagy kérés lenne.

– Már kifizettek érte – szálltam ki a kocsiból. – Megyek, megnézem. Ebben a házban az ajtók nem sokat makacskodnak. A zsaruk majd megtudják, hogy Waldo hol lakott és közzéteszik a fényképét, de az nem ma éjszaka lesz. Legalábbis azt hiszem.

– Rém kedves magától – mosolyodott el a lány. – Itt várjak?

Egyik lábammal a kocsi küszöbére támaszkodtam, behajoltam s az arcába néztem. Kérdésére nem válaszoltam. Csak álltam s néztem szemeinek csillogását. Aztán becsaptam a kocsi ajtaját, s elindultam a Franklin felé. – Még az arcomba csapó szél ellenére is éreztem hajának szantálillatát. És ajkainak érintését…

Kinyitottam a Berglund ajtaját, átballagtam a kihalt előcsarnokon s felmentem a harmadikra. Puha léptekkel végighaladtam a folyosón, s megálltam a némaságba burkolózott 31-es előtt. Bekopogtam… egy mély farzsebű, öreg szeszcsempész diszkrét mozdulataival, halkan, csendesen érintettem az ajtót. Semmi válasz. Elővettem a tárcámban lévő, állítólag a jogosítványomat védő vastag celluloidlemezt, becsúsztattam a zár tolla mellé, keményen megfogtam a nyitógombot s az egész ajtót a zsanérok felé kezdtem tolni. A celluloid széle belekapott a rugószár végébe, s a toll apró, jégcsap elpattanására emlékeztető nesszel hátracsúszott a zárban. Az ajtó engedett, s beléptem a majdnem teljes sötétségbe. Imitt-amott, apró foltokban lámpafény szűrődött be az utcáról.

Becsuktam magam mögött az ajtót, felkapcsoltam a villanyt s egy ideig csak álltam. Furcsa szag terjengett a lakásban. Azonnal felismertem… erősen pácolt, fekete dohány illata volt. Odaporoszkáltam az ablaknál lévő hamutartóhoz s alaposabban szemügyre vettem a négy benne heverő csikket… mexikói vagy dél-amerikai cigaretták lehettek.

Fent, az én emeletemen lépések zaját hallottam, s valaki bement a fürdőszobába. Hallottam, hogy lehúzza a WC-t. Bementem a 31-es fürdőszobájába. Volt egy kis lim-lom, azon kívül semmi. Nincs ott semmi alkalmas hely, ahova valamit is el lehetett volna rejteni. A teakonyhához már több idő kellett, de csak ímmel-ámmal kerestem. Tudtam, hogy nincsenek gyöngyök a lakásban. Azt is, hogy Waldo útban volt valahova, nagyon sietős volt a dolga, valami nagyon hajthatta, amikor felbukkant és megkapta a két golyót a haverjától.

Visszamentem a nappaliba, meglazítottam a lehajtható ágyat, s tükrös oldala mellett bepillantottam az öltözőfülkébe, hogy nincs-e jelenleg is valami lakója. A fekhelyet kicsit jobban lehajtva már nem a gyöngyökkel foglalkoztam. Egy férfit bámultam.

Az alacsony termetű, középkorú, szürkülő halántékú, nagyon sötét bőrű pasas őzbarna öltönyt és bordó nyakkendőt viselt. Apró, ápolt kezei tehetetlenül lógtak mellette. Fényes, hegyes orrú cipőbe bújtatott kicsiny lábai majdnem a földet érték.

Egy nadrágszíjjal a nyakán az ágy felső fémkeretére volt akasztva. Nyelve olyan hosszan kilógott, amit fel sem tételezhettem volna. Egy kicsit himbálózott, s ez nem nagyon tetszett, ezért leengedtem az ágyat, ő pedig két párna között csendesen elhelyezkedett. Még nem nyúltam hozzá. Nem is kellett, anélkül is tudtam, hogy jéghideg.

Megkerültem, beléptem az öltöző fülkébe, s zsebkendővel a kezemben kinyitogattam a fiókokat. A lakás teljesen ki volt takarítva, eltekintve attól a kis szeméttől, ami a magányos férfiaknál néha előfordul.

Kiléptem az öltözőfülkéből, s ismét a férfival kezdtem foglalkozni. Irattárcája nem volt. Waldo biztosan magához vette és eldugta valahová. Egy félig üres, lapos cigarettásdoboz aranyszínű pecsétjén a következő szöveg állt: „Louis Tapia y Cia, Calle de Paysand, 19, Montevideo”. A gyufa a Spezzia Clubból származott. A férfi hónalja alatt egy sötét bőrből készült pisztolytáska, benne pedig egy 9 mm-es Mauser lapult.

A Mauser alapján szakember lehetett, s már nem is éreztem magam olyan rosszul. Gyilkosnak nem lehetett valami jó, ha puszta kézzel így el lehetett bánni vele, hiszen egy ilyen Mauserrel a falat is át lehet lyukasztani anélkül, hogy elő kellene húzni a tokjából.

Keveset értettem az egészből, már ha egyáltalán értettem valamit. Négy, barna cigarettát elszívtak, tehát valami várakozásról, vagy tárgyalásról lehetett szó. A beszélgetés során Waldo valamikor elkaphatta a kis ember nyakát, szorongatta, hogy az néhány másodperc alatt kilehelte a lelkét. A Mausernek annyi hasznát se vehette, mint egy fogpiszkálónak. Waldo ezután egy nadrágszíjra felakasztotta… ekkor már valószínűleg nem lehetett benne élet. Ez indokolja a sietséget, a lakás kiürítését, s Waldo idegeskedését a lány miatt. A koktélbár előtt bezáratlanul hagyott kocsit is ez magyarázhatja.

Pontosabban, ez magyarázhatná mindezt, ha az emberkét Waldo ölte volna meg és ez valóban Waldo lakása… ha engem éppen nem ültettek fel ezzel az egész dologgal.

Még néhány zsebet átnéztem. Bal oldali nadrágzsebében egy aranyozott nyelű bicskát és némi aprópénzt találtam. Bal farzsebében egy összehajtogatott, illatos zsebkendő lapult. A másik farzsebében is találtam egyet, az nem volt összehajtogatva, de tiszta volt. Jobb nadrágzsebében is volt négy, vagy öt papír zsebkendő. Tiszta kis emberke lehetett. Nem szerette textil zsebkendőbe fújni az orrát. A papír zsebkendők alatt egy kulcstartót találtam, rajta négy új kulccsal – kocsikulccsal. A kulcstartón aranyozott betűkkel a következő állt: Üdvözlettel az R. K. Vogelsang Társaságtól. „Packard Ház”.

Mindent visszaraktam oda, ahol találtam, felhajtottam az ágyat, zsebkendőmmel végigtörültem a fogantyúkat és sima felületeket, majd lekapcsoltam a villanyt és kidugtam az orromat az ajtón. A folyosó üres volt. Lementem az utcára s a sarkon befordultam a Kingsley Drive-ra. A Cadillac most is ott állt, ahol hagytam.

Kinyitottam a kocsi ajtaját s nekitámaszkodtam. Úgy tűnt, hogy a lány is végig mozdulatlan maradt. Szemén és állán kívül alig láttam belőle valamit, de nem volt nehéz megérezni a szantálillatot.

– Ez a parfüm… – jegyeztem meg – még egy szerzetest is megbolondítana.

– Nos… köszönöm, hogy megpróbálta… – szólalt meg halk, lágy s kissé remegős hangon. – Menjek… menjünk… vagy…?

– Maga most szépen hazamegy – mondtam. – És bármi történik, soha nem látott engem. Bármi is történik! Lehet, hogy valóban nem is lát többet.

– Nem szeretném, ha…

– Sok szerencsét, Lola! – csaptam be a kocsi ajtaját, s hátraléptem.

Felgyulladtak a kocsi fényei, a motor is beindult. A széllel szemben a jókora kocsi szemtelen lassúsággal fordult be a sarkon s eltűnt szem elől. Ott álltam a megüresedett helyen, ahol az előbb az autó parkolt.

Most már teljesen sötét volt. Annak a lakásnak az ablakai is elsötétültek, ahol az előbb még a rádió szólt. Ott álltam a Packard cabrio hátuljánál s néztem a kocsit. Teljesen újnak látszott. Már láttam korábban is… még mielőtt elindultam volna felfelé, ugyanezen a helyen, Lola Cadillacje előtt. Csendben, sötéten állt, csillogó szélvédőjének jobb sarkában kék matrica virított.

Gondolataim teljesen máshol jártak, A fönti, halott ember zsebében lévő új kocsikulcsokra és a „Packard House” feliratot viselő kulcstartóra gondoltam.

Megkerültem a cabriót, s egy aprócska lámpával megvilágítottam a kék matricát. Ugyanaz a kereskedő volt. Címe és neve is rajta volt… Eugenie Kolchenko, 5315 Arvieda Street, Nyugat-Los Angeles.

Teljesen bepörögtem. Visszamentem a 31-es lakáshoz, megbűvöltem az ajtót, mint korábban, beléptem a lehajtható ágy mögé s az elegánsan lógó hulla nadrágzsebéből kivettem a kulcstartót. Öt perc múlva már ismét lent voltam az utcán és ott álltam a cabrio mellett. A kulcsok pontosan illettek a zárba.

5

A szélben nyögdécselő eukaliptuszoktól takart kis ház Sawtelle fölött, a kanyon peremén állt. Szemben, kicsit följebb, valami olyan buli zajlott, ahol üvegeket szoktak csapdosni a járdához, s olyan hangon üvöltenek, mintha a Yale pontot ért volna el a Princeton ellen.

A keresett ház drótkerítéssel és rózsabokrokkal volt körbevéve, egy kikövezett út vezetett valahova, és volt mellette egy tárva-nyitva hagyott garázs is, de kocsi nem állt benne. A ház előtt se parkolt autó. Megnyomtam a csengőt. Hosszú ideig várakoztam, aztán az ajtó elég hirtelen mozdulattal kinyílt előttem.

Nem az a férfi voltam, akire számított. Fekete festékkel vastagon kihúzott szemén ezt azonnal láttam. Aztán semmit sem látszott ezekben a szemekben. A magas, sovány, kiéhezett, barna nő, kiálló pofacsontokkal, középen elválasztott, sűrű fekete hajjal, háromemeletes szendvicsre méretezett szájjal, korallpiros és aranyszínű pizsamájában, szandálba bújtatott, aranyszínűre lakkozott lábkörmeivel csak állt előttem, s az arcomba bámult. Fülcimpáiban miniatűr harangocskákat lengetett a szél. Lassú, megvető mozdulatot tett szipkába bújtatott cigarettájával, mely akkora volt, mint egy baseballütő.

– Ná, mi ván jóember? Akar válamit? Eetévedt árról a jó kis buliról a túúsó ódalon?

– Ha-ha! – kacagtam fel hangosan. – Jó kis buli, nem igaz? Nem onnan jövök. Csak hazahoztam a kocsiját. Elvesztette, nem igaz?

Az utca túloldalán, az előkertben valakinek delírium tremense támadt, és egy vegyes kvartett apró darabokra tépte mindazt, ami még az éjszakai csöndből megmaradt, és mindent megtett annak érdekében, hogy még ezek a darabkák is elviselhetetlenek legyenek. Míg mindez lezajlott, az egzotikus külsejű barna hölgynek a szempilláján kívül minden porcikája mozdulatlan maradt.

Nem volt szép, még csak csinos sem, de úgy nézett ki, mintha mindig történne valami rendkívüli a jelenlétében.

– Mit beszél? – szólalt meg végül, s hangja olyan bársonyos volt, mint egy megégett pirítós héja.

– A kocsija – böktem hátra a vállam fölött, s tekintetemet továbbra is rajta tartottam. Olyan típus volt, aki kést szokott használni.

Hosszú szipkáját nagyon lassan maga mellé engedte, s a cigaretta kiesett belőle. Eltapostam, s ezzel a mozdulattal már be is léptem a folyosóra. A nő egy lépést tett hátrafelé s becsukta mögöttem az ajtót.

A hosszú folyosó olyan volt, mint egy hálókocsié. Fémfoglalatban rózsaszín lámpák világítottak. A végén gyöngysorokból álló függöny lógott, padlóját tigrisbőr borította. Minden pontosan illett hozzá.

– Maga Miss Kolchenko? – érdeklődtem, amikor továbbra se történt semmi.

– I-igen. Míz Kolchenko. Mi az ördögöt ákar?

Úgy nézett rám, mintha ablakot jöttem volna pucolni, csak éppen nem a megfelelő időben érkeztem.

Bal kezemmel előhúztam egy névjegyet és feléje tartottam. Fejét alig mozdítva elolvasta a kezemben lévő kártya szövegét.

– Detektív? – sóhajtotta.

– Igen.

Pattogó nyelven mondott valamit, aztán ismét angolra váltott.

– Jöjjön be! Ez az átkozott szél úgy kiszárítja a bőrömet, hogy olyan lesz, mint a papír.

– Már bent vagyunk – feleltem. – Éppen most csuktam be az ajtót. Ki vele, Nazimova! Ki volt az? Az az apró fickó!

A függöny mögött egy férfi köhögése hallatszott. A nő megpördült, mintha kígyó csípte volna meg. Megpróbált mosolyogni. Nem volt valami sikeres kísérlet.

– A jutalom… – mondta halkan. – Maga várni itt? Tíz dollár jó kis pénz, nem?

– Nem! – válaszoltam, s mutatóujjammal lassan feléje bökve még hozzátettem: – Meghalt!

Legalább egy méternyit ugrott, majd felsikított.

Egy szék élesen megreccsent. A gyöngyfüggöny mögül léptek hallatszottak, feltűnt egy jókora mancs, félrecsapta az egymás mellett sorakozó gyöngysorokat, s máris egy jól megtermett, kemény tekintetű, szőke fickóval szaporodott a társaság. Köpenyének jobb zsebében tartott valamit. A függöny elé érve mozdulatlanul állt, lábát erősen megvetette, állát kissé előretolta, színtelen szeme, mint egy szürke jégdarab. Olyan fickónak látszott, akivel nem lenne könnyű elbánni egy végjátékban.

– Mi a probléma, édesem?

Kicsit raccsolt, hangja erőteljesen zengett, s volt benne egy árnyalatnyi érzelgősség is, ami illett is egy olyan férfihoz, aki egy aranyozott lábkörmű nő után futkos.

– Miss Kolchenko kocsija miatt jöttem – közöltem.

– Azért a kalapját levehetné! – mondta. – Csak úgy a próba kedvéért.

Levettem és elnézést kértem.

– Oké! – szólalt meg ismét a férfi, s jobb kezét továbbra is erőteljesen lila köpenyének zsebébe mélyesztette. – Tehát Miss Kolchenko kocsija miatt jött. Innen folytassuk!

Elmentem a nő mellett, s közelebb léptem a férfihoz. A nő hátrahőkölt, s mindkét tenyerét a falnak támasztotta. Olyan volt, mint Camille egy gimnazisták által előadott színdarabban. Hosszú szipkája üresen a lábainál hevert.

Már kétméternyire voltam a megtermett fickótól, amikor könnyedén megszólalt:

– Onnan is hallom. Fegyver van a zsebemben s használni is megtanultam. Most pedig meséljen a kocsiról!

– Aki kölcsönvette, nem tudta visszahozni – mondtam s orra elé nyomtam a még mindig kezemben lévő névjegykártyát. Pillantásra is alig méltatta. Tekintete ismét az arcomra szegeződött.

– És akkor mi van? – kérdezte.

– Mindig ilyen kemény fiú – érdeklődtem –, vagy csak ha a pizsamája is magán van?

– És ő miért nem tudta visszahozni? – érdeklődött, s figyelembe se vette dercés megjegyzésemet.

A sötét hajú nő tompán felnyögött a könyökömnél.

– Minden rendben, csillagom! – szólt oda a férfi. – Majd én intézem a dolgokat. Menj csak be nyugodtan!

A nő elsurrant mindkettőnk mellett, és eltűnt a gyöngyfüggöny mögött.

Kicsit vártam. A nagydarab férfinak egy porcikája se rezdült. Izgatottabb se volt, egy napfényben sütkérező varangynál.

– Nem tehette, mert valaki kicsinálta – válaszoltam. – Magának kellene kezelni az ügyet.

– Igen? – kérdezte. – Magával hozta, hogy bebizonyítsa?

– Nem! – feleltem. – De ha felvesz egy nyakkendőt és fejébe nyom egy kalapot, akkor elviszem magát és megmutatom.

– Mit mondott, ki a franc maga?

– Nem mondtam semmit. Azt gondoltam, hogy tud olvasni – nyújtottam ismét feléje a névjegykártyámat.

– Oh, igaza van! – bólogatott. – John Dalmas, magánnyomozó. Nos rendben! Tehát magával kellene mennem, hogy megnézzek valakit? És miért?

– Lehet, hogy lopta a kocsit – válaszoltam.

– Ez is egy ötlet – bólogatott a megtermett férfi. – Lehet, hogy lopta. De kicsoda?

– Az a pöttöm kis ember, akinek a zsebében voltak a kulcsok, és a Berglund ház környékén parkolt.

A zavar legkisebb jele nélkül gondolta át a hallottakat.

– Tehát talált valamit. Sokat nem, csak egy kicsit. A füst biztosan a rendőröktől érkezik. Tehát maga dolgozik helyettük.

– Micsoda?

– A kártyán az áll, hogy magánnyomozó – mondta. – Zsaruk is vannak odakint, akik szégyelltek bejönni?

– Nincsenek. Egyedül vagyok.

A férfi elvigyorodott. Napbarnított bőre ráncaiban fehér csíkok jelentek meg.

– Tehát talált egy hullát, elvett tőle néhány kulcsot, talált egy autót is, és kijött ide… teljesen egyedül. Rendőrök nélkül? Így van? Menjünk beljebb! – sóhajtotta, majd félrehúzta a gyöngyfüggönyt, s utat engedett. – Talán van valami ötlete, amit érdemes meghallgatni.

Elmentem mellette, ő is követte mozdulataimat, és súlyos zsebét is felém fordította. Amíg közel nem értem hozzá, észre se vettem, hogy arcán nehéz izzadságcseppek gyöngyöznek. Lehet, hogy csak a forró szél tette, de nem hiszem.

A ház nappalijába értünk. Leültünk s bámultuk egymást a sötétre festett padló fölött, melyet néhány jócskán használt és összezsúfolt bútoron kívül navajo és török szőnyegek borítottak. Kandalló is volt, meg egy rövid kis zongora, kínai spanyolfal, egy hosszú, kínai lámpa a tikfából készült asztalon, és aranyszínű csipkefüggöny a kazettás ablakon. A dél felé néző ablakok nyitva voltak. A szúnyoghálón túl egy fehérre meszelt törzsű gyümölcsfa hajladozott, s az utcáról beszűrődő zajhoz még az is hozzátett valamit.

A megtermett fickó hátradőlt a brokáttal kárpitozott fotelben. Lábát feltette egy ülőzsámolyra. Jobb kezét továbbra is ott tartotta, ahol találkozásunk óta folyamatosan… a fegyvere markolatán.

A barna nő a sötétben motoszkált, egy üveg kluttyogása, majd a fülében lévő harangocskák csilingelése hallatszott.

– Minden rendben, édesem! – szólalt meg a férfi. – Kézbe vettem az ügyeket. Valaki kicsinált valakit, és a fickó azt hiszi, hogy ez érdekel bennünket. Ülj csak le és pihenj!

A nő hátradőlt, s magába borított egy fél pohár whiskyt.

– A francba! – jegyezte meg közönyös hangon s felkuporodott egy kerevetre. Az egészet betöltötte. Jókora lábai voltak. Csak aranyozott lábkörmei csillogtak a homályos sarokból, ahol attól fogva csendesen üldögélt.

Kérdezés nélkül elővettem egy cigarettát, meggyújtottam, s folytattam a történetemet. Nem volt minden igaz belőle, de volt benne az is. Beszéltem nekik a Berglund házról, hogy én is ott lakom, és Waldo is ott lakott egy emelettel lejjebb, a 31-es lakásban, akit munkámból fakadóan szemmel tartottam.

– Ki az a Waldo? – kérdezte a szőke férfi. – És milyen munkából fakadóan?

– Uram – érdeklődtem –, magának nincsenek titkai?

A férfi lassan elvörösödött.

Beszéltem neki az utca túlsó oldalán, a Berglunddal szembeni koktélbárról és az ott lezajlott eseményekről. A nyomott mintás boleróról egy szót se szóltam, és viselőjét, a lányt se említettem. Őt teljesen kihagytam a történetből.

– Az én szempontomból ez titkos munka volt – közöltem. – Már ha sejti, hogy mire gondolok…

A férfi ismét elvörösödött és összeszorította a fogait.

– Visszajöttem a zsaruktól – folytattam a történetet –, de nem mondtam meg senkinek, hogy ismertem Waldót. Amikor rájöttem, hogy az éjszaka folyamán úgyse derítik ki, hol lakott, akkor úgy döntöttem, hogy megfelelő időben átvizsgálom a lakását.

– És mit keresett? – kérdezte rekedtes hangon a férfi.

– Néhány levelet. Megemlíteném közben, hogy semmit se találtam… kivéve egy hullát. Megfojtották és felakasztották egy nadrágszíjra, a lehajtható ágy mögé… jól eldugva. Apró termetű, negyvenöt év körüli férfi volt, mexikói vagy dél-amerikai lehetett, jólöltözött, világosbarna ruhát…

– Ennyi elég! – vágott közben a nagydarab férfi. – Vettem a lapot, Dalmas. Valami zsarolási ügyről volt szó?

– Hát, igen. A dologban csak az volt érdekes, hogy az apró embernek egy méretes stukker volt a hóna alatt.

– És nem volt ötszáz dolcsi a zsebében húszas címletekben? Vagy azt említette?

– Nem említettem. De Waldónak, amikor a koktélbárban megölték, több mint hétszáz volt a zsebében különböző pénzekben.

– Úgy látszik, alábecsültem ezt a Waldót – jegyezte meg nyugodtan a megtermett fickó. – Elkapta az emberemet, elvette a fizetségét, fegyverét és mindent. Waldónak volt fegyvere?

– Nála nem.

– Hozz nekünk egy italt, édesem! – szólalt meg ismét a szőke. – Ezt a Waldo nevű palit valóban nem becsültem többre, mint egy inget az árleszállításon.

A sötét hajú nő kiegyenesítette összekulcsolt lábait, majd két italt hozott szódával és jéggel. Ő is öntött magának egyet tisztán, s visszakuporodott vele a kanapéra. Nagy, fekete szemével komolyan bámult rám.

– Nos, hogy is állunk! – emelte felém üdvözlésre poharát a férfi. – Én nem öltem meg senkit, de van egy folyamatban lévő válóperem. Elmondása szerint maga se ölt meg senkit, de megbukott a rendőrségnél. A fenébe! Az élet tele van bajjal, bárhonnan is nézzük! Itt van nekem ez a kedvesem. Fehérorosz és Sanghajban találkoztam vele. Megbízható, mint egy páncélszekrény, s úgy néz ki, mint aki öt centért is elvágná az ember torkát. Ezt szeretem benne. Bűbáj, kockázat nélkül.

– Hülyeségeket beszélsz! – csattant rá a nő.

– Maga okénak látszik – folytatta a megtermett fickó, s rá se hederített az asszonyra. – Már amennyire egy kukkoló oké lehet. Van valami megoldás?

– Van, de az egy kis pénzbe kerül.

– Erre számítottam. Mennyibe?

– Mondjuk, egy másik ötszázasba.

– A francba! – szólalt meg ismét az orosz nő bosszúsan –, ez a forró szél még a lelket is kiszárítja belőlem.

– Ötszáz megteszi – bólogatott a szőke férfi. – És mit kapok érte?

– Ha megbulizom, akkor kimarad a történetből. Ha nem… akkor nem kell fizetni.

A férfi elgondolkozott. Arca ráncosnak és megviseltnek látszott. Rövid, szőke hajszálai tövében izzadtságcseppek jelentek meg.

– Ettől a gyilkosságtól majd beszélni fog! – morogta. – Úgy értem, hogy a másodiktól. És akkor nem kapom meg, amit venni akarok. Ha meg el kell hallgattatni valakit, akkor inkább direktben fizetek a dologért.

– Ki volt az a barna kis emberke? – kérdeztem.

– Leon Valesanosnak hívták, egy uruguayi. Egy másik importom. Üzleti ügyben sok helyen megfordulok. Chiseltownban, a Spezzia Clubban dolgozott… tudja, a Sunset mellett, a Beverly Hillsen. Azt hiszem, hogy rulettet pörgetett. Adtam neki ötszázat, hogy menjen el ehhez… ehhez a Waldóhoz… és vásároljon vissza néhány nyugtát, amivel Miss Kolchenko az én számlámat terhelte meg, amikor néhány motyót hazahozott. Ez nem volt okos húzás, nem igaz? A nyugták ott voltak a táskában, s ennek a Waldónak alkalma nyílt ellopni őket. Mit gondol, mi történhetett?

Kortyoltam egyet az italomból, s rosszallóan néztem rá.

– Ez a maga uruguayi embere biztosan fennhangon kezdte, és Waldo nem bizonyult hálás közönségnek. Az emberke akkor talán arra gondolt, hogy a Mauserrel majd alátámasztja érveit… Waldo pedig túlságosan is gyors volt számára. Nem azt mondom, hogy Waldo gyilkol… legalábbis nem szándékosan. A zsarolók ritkán gyilkolnak. Lehet, hogy kijött a sodrából és túl hosszan szorongatta az emberke nyakát. Ezután ész nélkül elrohant. De volt egy másik találkozója is, ahonnan szintén dohányra számított. Átkutatta a környéket, s az emberét kereste. Véletlenül belefutott egy ürgébe, aki épp elég dühös volt rá, s már épp eleget is ivott ahhoz, hogy kicsinálja.

– Nagyon sok a véletlen ebben a dologban – csóválta fejét a nagydarab fickó.

– A forró szél teszi! – mosolyodtam rá. – Ma éjszaka mindenki bolond egy kicsit.

– Ötszázért maga semmit se garantál? Ha nem sikerül elkenni az ügyet, akkor nem kapja meg a dohányát. Erről van szó?

– Erről – válaszoltam továbbra is mosolyogva.

– Igaza van, bolond mindenki! – mondta s kiürítette poharát. – Rendben, csinálja a dolgot!

– Két dolog is van – mondtam halkan s előredőltem. – Waldónak menekülésre készen, járó motorral, ott volt a nyitva hagyott kocsija a bár előtt. A gyilkos elvitte. Mindig megvan az esélye, hogy onnan visszacsap valami. Tudja, Waldo összes holmijának a kocsiban kellett lenni.

– Beleértve az én számláimat és a maga leveleit is.

– Igen. De a rendőrök megértők ezekben a dolgokban… Hacsak nem fél a nyilvánosságtól. Ha igen, akkor lenyelem a békát a zsaruknál és megúszom a dolgot. De ha nem… akkor teljesen más a helyzet. Mit is mondott, hogy hívják?

Hosszú ideig nem kaptam választ. Amikor végre felelt, akkor nem örültem neki annyira, mint gondoltam volna. Egy csapásra minden túlságosan is logikussá vált.

– Frank C. Barsaly – mondta a férfi.

Nem sokkal később az orosz nő rendelt nekem egy taxit. Mikor elmentem az utca túlsó oldalán tartott buli mellett, akkor ott minden úgy zajlott, ahogy a bulikon zajlani szokott. Láttam, hogy a ház falai még állnak. Ez elszomorított.

6

Mikor kinyitottam a Berglund bejárati üvegajtaját, azonnal megéreztem a rendőrszagot. Az órámra pillantottam. Majdnem hajnali három volt. Az előcsarnok egyik sötét szegletében, szétterített újsággal az arcán, egy férfi szunyókált. Jókora lábait előre nyújtotta. Az újságpapír széle időnként megemelkedett, majd visszasimult eredeti helyére. Ettől eltekintve a férfi mozdulatlan volt.

Végigmentem a hallon, s lifttel felmentem az emeletemre. Halk léptekkel osontam végig a folyosón, kinyitottam az ajtót, szélesre tártam magam előtt, s a villanykapcsoló felé nyúltam.

Egy húzókapcsoló lánca csörrent meg halkan, s a még mindig szétszórt sakkfigurákkal borított kártyaasztal mögött lévő fotel melletti állólámpa fénnyel árasztotta el a szobát.

A fotelben Copernik terpeszkedett, merev, kellemetlen mosollyal az arcán. Az alacsony, kreol bőrű Ybarra tőlem balra, a szoba másik oldalán ücsörgött csendesen, s ajka körül a szokásos mosoly játszadozott.

– Helló! Rég nem láttam. A lánnyal volt valahol?

Becsuktam az ajtót, levettem a kalapomat s lassan, hosszasan a tarkómat kezdtem vakargatni. Copernik tovább mosolygott. Ybarra sötét szemeivel a semmibe meredt.

– Sejthettem volna – szólaltam meg, s a falnak támaszkodtam.

– Mindig is utáltam a magánszimatokat – folytatta Copernik mosolyogva –, de még soha nem volt szerencsém, hogy úgy bepalizzak egyet közülük, mint ma éjszaka.

Lustán lenyúlt maga mellé, felvett egy bolerót s a kártyaasztalra dobta. Ismét lenyúlt és egy széles karimájú kalapot tett mellé.

– Így azért jobban fest, mintha ezeket is magára húzná – állapította meg.

Fogtam egy egyenes támlájú széket, megfordítottam, lovagló ülésben helyet foglaltam rajta, s könyökömmel a karfára támaszkodva Coperniket bámultam.

Nagyon lassan felállt, majd mesterkélt lassúsággal átsétált a szobán, megállt előttem s lesimogatta zubbonyát. Ezután felemelte a kezét s nyitott tenyérrel pofon vágott… keményen. Csípett, de nem mozdultam.

Ybarra a falat, a padlót, a semmit bámulta.

– Szégyellje magát, öregem! – jegyezte meg lustán Copernik. – Hogy lehet így bánni az ilyen finom holmikkal? Be voltak gyűrve a régi ingei mögé. Maguktól, szemét szimatoktól mindig hányingerem támad!

Még néhány pillanatig ott tornyosult fölöttem. Nem mozdultam és egy szót se szóltam. Iszákosságra valló, zavaros szemébe néztem. Ökölbe szorult kezét oldalához szorította, vállat vont, megfordult és visszament a fotelhez.

– Oké! – mondta. – A többi még várhat. Hol szedte ezt a holmit?

– Egy hölgyé.

– Na ne mondja! Egy hölgyé! Nagyon vidám kedve van… Majd én megmondom, hogy melyik hölgyé. Azé a hölgyé, aki után az a Waldo nevű fickó érdeklődött a bárban... ott a túloldalon… alig két perccel azelőtt, hogy lelőtték volna. Ez talán kiesett az emlékezetéből?

Nem válaszoltam.

– Maga is kíváncsi volt rá – mosolygott Copernik gúnyosan. – De ügyes volt, öregem. Sikerült átvernie.

– Ettől még nem vagyok ügyes – válaszoltam.

Arca hirtelen megrándult, s kezdett ismét feltápászkodni. Ybarra, hirtelen és halkan, szinte a bajusza alól felnevetett. Copernik tekintete feléje vetődött, majd megállapodott rajta. Utána üres tekintettel újra engem kezdett el bámulni.

– Maga tetszik ennek a digónak – mondta. – Azt hiszi, hogy érti a dolgát.

A mosoly lefagyott Ybarra arcáról, s vonásai kifejezéstelenné váltak. Vonásain semmi se látszott.

– Mindvégig tudta, ki ez a nő – szólalt meg ismét Copernik. – Azt is tudta, hogy ki az a Waldo és hol lakik. Pontosan szemben, a folyosó túlsó oldalán, egy emelettel lejjebb. Azt is tudta, hogy ez a Waldo nevű fickó kicsinált egy palit és meg akart lépni, de ez a csaj valahol belekeveredett a terveibe, és nagyon találkozni akart vele, mielőtt elhúzza a csíkot. Csak erre már nem volt lehetősége. Ez a valahonnan keletről idecsöppent, Al Tessilore nevű lopós fickó erről gondoskodott, amikor Waldót is gondjaiba vette. Maga találkozott a lánnyal, eldugta a holmiját, útjára engedte és csapdát állított. Maguk mind így dolgoznak. Igazam van?

– Igen – válaszoltam. – Azzal a különbséggel, hogy mindezekről csak éppen most értesültem. Ki volt az a Waldo?

Copernik rám vicsorította a fogát. Arcán vörös foltok jelentek meg. Apadiót bámuló Ybarra csendesen megszólalt:

– Waldo Ratigan. Telexen kaptuk meg az adatait Washingtonból. Kisstílű besurranó tolvaj, néhány kisebb börtönbüntetéssel. Ő vezette a kocsit egy detroiti bankrablásnál. Később feladta a gengsztereket és a vádat ejtették ellene. Az egyik gengszter Al Tessilore volt. Nem mondott egy szót se, de azt hisszük, hogy teljesen véletlen volt a találkozás az utca másik oldalán.

Ybarra halkan, nyugodtan formálta a szavakat, olyan embernek tűnt, aki számára a hangok jelentenek is valamit.

– Kösz, Ybarra! – biccentettem feléje. – Rágyújthatok… vagy Copernik azt is kirúgja a számból?

– Persze, hogy rágyújthat – mosolyodott el hirtelen Ybarra.

– A digó kedveli magát! – jegyezte meg gúnyosan Copernik. – Az ember soha nem tudhatja, hogy egy digónak milyen az ízlése.

Rágyújtottam egy cigarettára. Ybarra Copemikre nézett s nagyon halkan megszólalt:

– Ezt a digót túl gyakran emlegeted. Nem szeretem, ha ilyen gyakran mondják rám.

– A francot se érdekli, hogy mit szeretsz, digó!

– Hibát követsz el – mondta Ybarra tovább mosolyogva. Zsebéből előhúzott egy összecsukható körömreszelőt, s azzal kezdett foglalatoskodni.

– Kezdettől fogva bűzlött valami magán, Dalmas! – recsegte Copernik. – A két robotkép után Ybarrával arra gondoltunk, hogy átugrunk s váltunk még magával néhány szót. Magammal hoztam azt a fényképet is, amit Waldóról készítettek a hullaházban… szép munka, a fény is tükröződik a szemében, nyakkendője meg van igazítva, és még a díszzsebkendő is látszik. Szép munka! Idefelé, már csak rutinból is, megkerestük a gondnokot, hogy tájékozódjunk a helyzetről. Ismerte is a fickót. Itt A. B. Hummel néven szerepelt, a harmincegyes lakásban lakott. Felmentünk hozzá és megtaláltuk a hullát. Ezután vele jártuk körbe a környéket. Még senki se ismerte fel, de a nyakán, a nadrágszíj alatt néhány duzzadt ujjnyom látszik és – ahogy hallom – Waldo ujjai pontosan ráillenek.

– Ez már valami – jegyeztem meg. – Már azt hittem, hogy én öltem meg.

Copernik hosszasan bámult rám. Arcáról már lefagyott a mosoly s csak durva, brutális vonásai maradtak a helyükön.

– Van még valami más is! – szólalt meg ismét. – Megvan a kocsi is, amivel Waldo akart meglépni… és az is, amit magával akart vinni.

Szaggatottan fújtam ki a cigarettafüstöt. A szél szakadatlanul verte a bezárt ablakokat. A szobában fülledt volt a levegő.

– Ügyes fiúk vagyunk – vigyorodott el Copernik. – Soha nem gondoltuk volna, hogy ennyi mersze van. Nézzen csak ide!

Csontos kezét kabátzsebébe mélyesztette, s valamit lassan lerakott a kártyaasztal szélére, végighúzta a zöld posztón és ott hagyta kiterítve csillogni. Fehér igazgyöngyökből álló nyakék volt, melyet egy kétszárnyú légcsavar formájú kapocs fogott össze. A gyöngyök tompán fénylettek a sűrű, füstös levegőben.

Lola Barsaly gyöngyei. Azok, melyeket a pilótától kapott. Attól a fickótól, aki már halott volt és akit még mindig szeretett.

Mozdulatlanul bámultam a gyöngyöket. Hosszú pillanatok elteltével Copernik szinte komor ünnepélyességgel szólalt meg:

– Ugye szépek? Nem érzi úgy, hogy el kellene mondania egy történetet, Mister Dalmas?

Felálltam, kitoltam magam alól a széket, lassan átsétáltam a szobán, megálltam s lenéztem a gyöngyökre. A legnagyobb közülük talán egy centi átmérőjű is lehetett. Tiszta fehérek voltak, lágy, szivárványos fénnyel, bársonyosan csillogtak. A lány kártyaasztalon heverő holmija mellől felemeltem a gyöngysort. Súlyosnak, simának és finom munkának látszott.

– Szépek – mondtam. – Már egy csomó bajt okoztak. Rendben, most már beszélni fogok. Biztosan sokat érhetnek.

Mögöttem Ybarra elnevette magát. Diszkrét, finom nevetése volt.

– Akár száz dollárt is érnek – mondta. – Jó hamisítványok… de hamisítványok.

Ismét felemeltem a gyöngyöket. Copernik kárörvendő tekintettel nézett rám.

– Honnan tudja? – kérdeztem.

– Ismerem a gyöngyöket – felelte Ybarra. – Ezek itt jobbfajták. A biztonság kedvéért a nők gyakran viselnek ilyesmit. A valódi igazgyöngyök elég érdesek, ha az ember a fogai közé veszi őket. Próbálja ki!

Kettőt-hármat a számba vettem, fogaimat előre, hátra, majd oldalra mozgattam, de nem haraptam meg erősen a gyöngyöket. Keménynek és simának éreztem őket.

– Igen, nagyon jók! – bólogatott elismerően Ybarra. – Néhányon még apró hullámok és lapos felületek is vannak, mint az igazgyöngyökön.

– Megérnének tizenöt rongyot… ha igaziak lennének? – érdeklődtem.

– Si! Valószínűleg. De ezt nehéz lenne megmondani. Sok dologtól függ.

– Ez a Waldo nem is lehetett olyan rossz – jegyeztem meg.

Copernik felállt, de nem láttam a mozdulatát. Még mindig a gyöngyöket nézegettem. Ökle oldalt, a rágófogaknál érte az arcomat. A vér ízét azonnal megérez- tem. Hátratántorodtam, s úgy tettem, mintha az ütés nagyobb lett volna, mint valójában.

– Üljön le és beszéljen, maga… – szólt rám Copernik szinte suttogva.

Leültem s a zsebkendőmmel törülgetni kezdtem a számat. Nyelvemmel nyalogattam a belülről felrepedt arcomat. Felálltam s felemeltem a számból kiütött cigarettát. Elnyomtam a hamutartóban és újra leültem.

Ybarra a körmét reszelgette, s egyik ujját a lámpafény felé tartotta. Copernik szemöldökének belső végében izzadtságcsepp fénylett.

– A gyöngyöket Waldo autójában találták? – kérdeztem Ybarrára pillantva. – Papírok nem voltak ott?

Tagadóan rázta a fejét anélkül, hogy felpillantott volna.

– Magának elhiszem – mondtam. – Nos, a helyzet a következő! Waldót soha nem láttam azelőtt, ameddig ma este be nem lépett a koktélbárba és a lány után érdeklődött. Semmit se tudtam, semmit se mondtam neki. Mikor hazajöttem és kiszálltam a liftből, akkor a nyomott mintás bolerót, széles karrimájú kalapot és kék selyemkrepp ruhát viselő lány – pontosan olyan volt, ahogy leírta – itt várt az én emeletemen. Szép lánynak látszott.

Copernik gúnyosan felnevetett. Egyáltalán nem érdekelt a nevetése. Neki már úgyis vége. Egyetlen dolga az volt, hogy ezt felismerje. Most majd megtudja, mégpedig nagyon hamar.

– Tudtam, hogy nem akar rendőrségi tanú lenni – folytattam a történetet. – Gyanítottam, hogy van még valami más is. Arra viszont egy pillanatig se gondoltam, hogy valami probléma lenne vele. Csak egy helyes lány volt, aki belekerült valami zűrzavarba… és még azt se tudta, hogy belekerült. Behoztam ide hozzám. Pisztolyt fogott rám. Használni viszont nem akarta.

Copernik hirtelen felállt a helyéről, és nyalogatni kezdte a szája szélét. Arca mintha megkövült volna. Úgy nézett ki, mintha valami nedves, szürke kőből lenne. Egy szót se szólt.

– Waldo a sofőrje volt – folytattam. – Sofőrként Joseph Choate volt a neve. A lány Mrs. Frank C. Barsaly. Férje neves, erőműveket építő mérnök. Az asszony valamikor gyöngyöket kapott egy fickótól, a férjének pedig azt mondta, hogy csak egyszerű műgyöngyök. Waldo valahogy szagot kapott, hogy valami románc is meghúzódhat az ügy mögött, és amikor Barsaly Dél-Amerikából hazajött és kirúgta, mert túlságosan is jóképű volt, akkor elemelte a gyöngyöket is.

– Azt akarja mondani, nem tudta, hogy hamisak? – kapta fel hirtelen Ybarra a fejét.

– Azt hiszem, az igazit elpasszolta és helyébe tette az utánzatot – válaszoltam.

– Ez elképzelhető – bólintott Ybarra.

– Még valami mást is elemelt – közöltem. – Néhány iratot Barsaly tárcájából, ami azt bizonyította, hogy együtt él egy nővel… valahol Brentwoodban. Zsarolta a férjet és a feleséget is anélkül, hogy az egyik tudott volna a másikról. Eddig világos?

– Én értem! – vágta rá Copernik érdesen a foga közül. Arca továbbra is olyan volt, mint egy nedves kődarab. – A francba, folytassa már!

– Waldo nem tartott tőlük – mondtam. – A lakcímét se titkolta előlük. Ez ostobaság volt, de vállalta, így megspórolt magának egy csomó ügyeskedést. A lány ma este öt ronggyal jött ide, hogy visszavásárolja a gyöngyeit. Waldóval viszont nem találkozott. Feljött ide, hogy megkeresse, de egy emelettel feljebb jött, s innen akart lemenni hozzá. Így akar egy nő ravaszkodni. Ezért találkoztunk össze. Behoztam ide hozzám. Ott volt az öltözőfülkében, amikor Al Tessilore meglátogatott, hogy kiiktasson a tanúk közül – mutattam az öltözőfülke ajtajára. – Onnan jött elő egy kis pisztollyal a kezében, amit a hátába nyomott, s ezzel megmentette az életemet – mondtam.

Copernik meg se mozdult. Arcára valami rémes kifejezés költözött. Ybarra egy kis bőrtokba csúsztatta körömreszelőjét, s lassan a zsebébe tette.

– Ez minden? – kérdezte szelíden.

Bólintottam.

– Még annyi, hogy megmondta Waldo lakásának a számát is, én pedig bementem és a gyöngyök után kutattam. Egy hullára bukkantam. A zsebében találtam egy új kocsikulcsot a Packard cég emblémájával. Lent az utcán meg is találtam a Packardot, és elvittem oda, ahonnan érkezett. Barsaly nőjéhez. Barsaly elküldte egyik haverját, hogy vegyen meg neki valamit, az pedig pisztollyal akarta megvásárolni, amire Barsalytól pénzt kapott. Waldo aztán jobb belátásra bírta.

– Ennyi az egész? – kérdezte Ybarra halkan.

– Ennyi! – válaszoltam s belülről továbbra is az arcomat nyalogattam.

– És most mit akar? – kérdezte.

– Mi van ott a kártyaasztalon? Egy kabát, egy kalap, meg egy hamis gyöngysor. És néhány, újságok elől elhallgatott név. Ez túl sok talán?

– Igen… túl sok! – szólalt meg Copernik szinte már nyájasan. Oldalra hajolt s pisztolya már ott is volt a kezében. A térdére könyökölt és a fegyver csövét a gyomromnak szegezte.

– Jobban szeretném, ha golyót kapna a beleibe, mert ellenállt a letartóztatásnak – közölte. – Az Al Tessilore letartóztatásáról és a fogásról írt jelentésem miatt szeretném jobban. Azért is, mert most hordják szét azokat a reggeli lapokat, melyekben a fényképeim is benne vannak. Jobban szeretném, ha nem élne elég hosszú ideig ahhoz, hogy kiröhöghessen, bébi!

A szám hirtelen kiszáradt és forróságot éreztem benne. Távolról a szél dörömbölését hallottam. Olyan volt, mint a fegyverropogás.

Ybarra felállt a helyéről s hűvösen megszólalt:

– Van néhány ügyed, ami megoldódott, rendőr! Csak az kell, hogy hagyj itt néhány szemetet és hallgass el néhány nevet a sajtó elől. Ami azt jelenti, hogy a körzeti ügyész elől is. Ha a tudomására jut, akkor mindenképpen rossz lesz neked.

– Én másképpen gondolom – szólalt meg ismét Copernik, s a kékesen csillogó fegyver egy kicsit megremegett a kezében. – És az isten legyen irgalmas neked, ha ebben nem támogatsz!

– Ha a nő felbukkan, akkor kiderül, hogy hazudott a rendőri jelentésben, és még a partnerét is becsapta. Egy hét múlva még a nevét is elfelejtik az őrsön. Attól is hányingerük lesz, ha kimondják.

Kattant az ütőszeg Copernik pisztolyán, s láttam, ahogy nagy, csontos ujja közelebb csúszik az elsütő billentyűhöz. A tarkóm olyan nedves volt, mint a kutya orra.

Ybarra felállt. A fegyver csöve azonnal felé irányult.

Elindult és négy egyenletes lépést tett a társa felé. Copernik szinte teljesen megkövült.

– Most majd meglátjuk milyen sárga a citrom, milyenek is a digók. Azt mondom, tedd le azt a fegyvert, Sam – mondta Ybarra még egy lépést téve előre, s a fegyvert tartó kéz hirtelen remegni kezdett.

– Tedd le, Sam! – szólalt meg ismét Ybarra, szinte már közönyösen. – Ha megtartasz minden hazugságot, akkor minden így marad. Ha nem… akkor kész vagy!

Még egy lépést tett feléje. Copernik szája tágra nyílt, halkan felnyögött, majd mint akit fejbe vágtak, lerogyott a székre. Szempillája is lecsukódott.

Ybarra olyan gyors mozdulattal csavarta ki a fegyvert a kezéből, hogy az már mozdulatnak se volt nevezhető. Hirtelen hátralépett, s a fegyvert alacsonyan maga mellett tartotta.

– A forró szél teszi, Sam! Felejtkezzünk el a dologról – mondta ugyanazzal a nyugalommal, ami már-már finomkodásnak tűnt.

Copernik még jobban magába roskadt, s arcát a tenyerébe temette.

– Oké! – mondta halkan az ujjai között.

Ybarra csendesen átment a szoba túlsó oldalára s kinyitotta az ajtót. Félig csukott szemével egy lusta pillantást vetett rám.

– Én is sokat megtennék egy nőért, aki megmenti az életemet – mondta. – Lenyelem ezt a békát, de ne kívánja, hogy mint rendőr, élvezzem is.

– Az ágy mögött lógó emberkét Leon Valesanosnak hívják. Krupié volt a Spezzia Clubban.

– Kösz! – biccentett Ybarra. – Induljunk, Sam!

Copernik nagynehezen feltápászkodott. Lassan átsétált a szobán, kiment a nyitott ajtón s eltűnt a szemem elől. Ybarra is kilépett, s már be akarta húzni maga mögött az ajtót, amikor utána szóltam.

– Várjon egy kicsit!

Lassan felém fordult, bal kezét az ajtó gombján nyugtatta, jobbjában még mindig a kékesen csillogó fegyvert lógatta maga mellett.

– Az egészet nem pénzért csinálom – mondtam. – Barsalyék a Fremont Place huszonkettőben laknak. Elvihetnék a gyöngyöket az asszonynak. Ha Barsaly neve kimarad az újságokból, akkor öt százas üti a markomat. Befizetem a rendőrségi segélyalapba. Nem vagyok olyan nagyokos, mint gondolják. Csak éppen megtörtént… magának meg ott van ez a partnere.

Ybarra a kártyaasztalon heverő gyöngyök felé pillantott.

– Majd maga elviszi – mondta. – Az ötszáz rendben van. Azt hiszem, hogy be fog érkezni az alapba.

Csendesen behúzta maga mögött az ajtót, s néhány pillanattal később a liftajtó csukódását is hallottam.

7

Kinyitottam az ablakot, kidugtam a fejemet a szélbe, s láttam a háztömb előtt elhaladó rendőrautót. A szél hatalmas erővel tódult be a szobába, s én hagytam, hadd tóduljon. Egy kép leesett a falról, két sakkbábu a kártyaasztalról a földre hullott. Lola Barsaly bolerója megemelkedett s fodrozódott a szélben.

Kimentem a teakonyhába, ittam egy Scotchot, majd visszamentem a nappaliba s bármilyen későre is járt, felhívtam.

Nagyon gyorsan vette fel a kagylót s hangjában nem éreztem semmi álmosságot.

– Dalmas – szóltam bele a telefonba. – Tud beszélni?

– Igen… igen, egyedül vagyok.

– Találtam valamit – mondtam. – Pontosabban a rendőrség talált. A kreol bőrű fiúja mindenesetre átejtette magát. Nálam van a gyöngysor. Nem igazi. Azt hiszem, hogy az igazit eladta, magának vett egy másikat és rátette az eredeti kapcsot.

Hosszú ideig nem érkezett válasz.

– A rendőrség találta meg? – kérdezte elhaló hangon.

– Waldo kocsijában. De nem mondják senkinek. Megállapodtunk. Nézze meg a reggeli újságokat, s akkor rájön, hogy miért.

– Azt hiszem erre nincs mit mondanom – válaszolta a lány. – Megkaphatnám a kapcsot?

– Igen. Találkozhatnánk holnap délután négykor az Esquire bárjában?

– Nagyon kedves – mondta vontatottan. – Igen. Frank még mindig az értekezleten van.

– Ezek az értekezletek… kikészítik az embert – mondtam. Aztán elköszöntünk egymástól.

Felhívtam egy Los Angeles-i számot. A pasas még mindig ott volt az orosz nővel.

– Reggel küldheti az ötszáz dolláros csekket – közöltem vele. – A rendőrségi segélyalap részére állítsa ki, ha akarja. Úgyis ott fog kikötni.

A reggeli lapok harmadik oldalán megjelent cikkek Copernik fényképeivel voltak illusztrálva. A 31-es lakásban lévő barna bőrű emberke már nem érdekelte az újságokat. A Bérházak Szövetségének is jó kapcsolatai voltak.

Reggeli után elindultam. A szél teljesen elállt. Lágy, hűvös, kicsit párás volt a levegő. A szürke égbolt kellemesen alacsonynak látszott. Végighajtottam a bulváron, kinéztem a legjobb ékszerüzletet, s kiterítettem a gyöngysort a nappali világítást adó, kékes fényű lámpa alatti fekete bársonnyal bevont tálcára. Egy keménygalléros, csíkos nadrágot viselő férfi egykedvű pillantást vetett rá.

– Mennyire jók? – kérdeztem.

– Sajnálom, uram. Mi nem foglalkozunk értékbecsléssel, de megadhatom a címét a becsüsnek.

– Ne szórakozzon velem! – háborogtam. – Ezek Hollandiából valók.

A férfi megigazította a lámpát, lehajolt és néhány gyönggyel kezdett babrálni.

– Szeretnék egy ugyanilyen láncot, ezzel a kapoccsal, de nagyon gyorsan!

– Hogyhogy? Tetszik magának? – kérdezte a férfi, de rám se nézett. – És nem Hollandiából, hanem Csehországból valók.

– Oké! Tud egy másolatot csinálni róla?

Megrázta a fejét, s eltolta magától a bársonytálcát, mintha csak bepiszkoltam volna.

– Talán három hónap alatt. Az országban nem fújnak ilyen üveget. Ha azt akarja, hogy ilyen legyen… ahhoz kell három hónap. És ebben a házban ilyesmivel egyáltalán nem foglalkoznak.

– Elegáns dolog lehet ilyen felvágósnak lenni – mondtam és egy névjegyet csúsztattam fekete kabátujja alá. – Adja meg a nevét, aki – nem három hónap alatt – valami nem pontosan ugyanilyet csinál nekem!

A férfi vállat vont, eltűnt a kártyával, aztán öt perc elteltével újra megjelent és visszaadta a névjegyet. Kézírással volt valami a hátulján.

Az öreg levanteinek a Melrose-on volt az ócskásüzlete, melynek kirakatában az összecsukható babakocsitól, a vadászkürtön és gyöngyház nyelű lornyetten át volt minden. Egészen a megfakult, bársonyból készült pisztolytáskáig, melyben azt a hatlövetű, 44-es speciált tartották, amit még ma is használnak a nyugati part rendőrei, akiknek nagypapái valóban kemény fickók voltak.

Az öreg levantei sábeszdeklit, szemüveget és tekintélyes szakállt viselt. Nézegette a gyöngysort, s szomorúan csóválgatta a fejét.

– Még húsz dollár is sok érte. Tudja, nem olyan jók. Nem a legjobb üvegből készültek.

– Hogy kellene kinézni neki?

Széttárta erős, csontos kezeit.

– Megmondom magának az igazat. Ezzel egy gyereket se lehetne átejteni.

– Csinálja meg! Ezzel a kapoccsal. És a másikat is szeretném visszakapni.

– Rendben. Két órára meglesz.

Négy órakor beléptem az Esquire hosszú, hűvös bárjába s elindultam az egymás után sorakozó boxok mellett, míg meg nem találtam azt, ahol a nő ült egyedül. Olyan kalapja volt, mint egy nagyon széles peremű, nem mély levesestányér. Jól szabott, barna ruhát, szigorú, férfias szabású blúzt és nyakkendőt viselt.

Leültem, s egy csomagot mellé csúsztattam a padon.

– Ne nyissa ki – mondtam. – Tulajdonképpen a szemétbe is kidobhatja, ha akarja.

Sötét, fáradt szemekkel nézett rám. Ujjai közt egy mentaillatot árasztó, vékony falú poharat forgatott.

– Köszönöm – mondta s arca nagyon sápadt volt.

Rendeltem egy whiskyt szódával.

– Olvasta az újságokat? – érdeklődtem, amikor a pincér ellépett az asztalunktól.

– Igen.

– Akkor most már érti, hogy ez a Copernik nevű fickó kisajátította, amit maga csinált. Ezért nem fogják megváltoztatni a történetet és nem keverik magát is bele.

– Ez már nem jelent semmit – mondta a lány. – Mindenesetre köszönöm. Kérem… kérem, mutassa meg.

Zsebemből elővettem a papír zsebkendőbe lazán becsomagolt gyöngysort és eléje csúsztattam. A falilámpa fényében megcsillant a légcsavar formájú, ezüst kapocs. Az apró gyémánt is ott csillogott benne. A gyöngyök – mint egy fehér szappan – tompán fénylettek. Méretben se nagyon illettek egymáshoz.

– Igaza volt – szólalt meg színtelen hangon a lány. – Ezek nem az én gyöngyeim.

A pincér közeledett az italommal s a lány gyorsan a nyakláncra tette a táskáját.

Távozása után még egyszer lassan megtapogatta a gyöngysort, majd beleejtette a táskájába és száraz szomorúsággal elmosolyodott.

– Ahogy mondtam… a kapcsot megtartom.

– Maga semmit se tud rólam – szólaltam meg lassan. – Tegnap este megmentette az életemet, volt egy pillanatunk, de az csak egy pillanat volt. És maga még mindig nem tud rólam semmit. Van a belvárosi őrsön egy Ybarra nevű nyomozó, egy kellemes mexikói fickó, aki éppen szolgálatban volt, amikor a gyöngyöket Waldo táskájában megtalálták. Ezt csak azért mondom, hogy ha meg akar győződni…

– Ne bolondozzon! – vágott közbe a lány. – Vége. Emlék volt. Még túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékeket dédelgessek. Talán így a jó. Szerettem Stan Phillipset… de ő már elment… rég elment…

Némán ránéztem.

– A férjem ma reggel mondott valamit, amit még nem tudtam – folytatta a lány csendesen. – El fogunk válni. Ma tehát nagyon kevés okom van a nevetésre.

– Sajnálom – mondtam kicsit akadozva. – Erre nincs mit mondani. Talán még látjuk egymást. Talán nem. Nem nagyon fordulok meg a maga köreiben. Sok szerencsét!

Felálltam s néhány pillanatig szótlanul bámultuk egymást.

– Nem is nyúlt az italához – szólalt meg a lány.

– Igya meg! Attól a mentás vacaktól csak rosszul lesz.

Néhány pillanatig tenyeremmel az asztalra támaszkodva álltam.

– Ha valakivel gondja lenne – mondtam –, akkor csak szóljon!

Kimentem a bárból anélkül, hogy visszanéztem volna. Beültem a kocsimba, végighajtottam a Sunseten s rátértem a part menti autópályára. Az út két oldalán a kertek tele voltak a forró széltől megperzselt, hervadt, megfeketedett levelekkel és virágokkal.

Az óceán viszont hűvösnek és nyugodtnak látszott, ugyanolyan volt, mint mindig. Elmentem majdnem egészen Malibuig, leparkoltam, kiszálltam s leültem egy nagy sziklára, mely valakinek a drótkerítésén belül volt. A dagály már elkezdődött s a közepén tarthatott. Tengeri hínár szagát éreztem. Egy darabig a vizet bámultam, majd zsebemből előhúztam az üvegből készült, cseh nyakláncot, levágtam végéről a csomót, s a gyöngyöket egyenként a markomba ejtettem.

Mikor már az összes a tenyeremben hevert, akkor egy darabig magam előtt tartottam és elgondolkoztam. Valójában nem is volt min gondolkoznom. Ebben biztos voltam.

– Mr. Stan Phillips emlékére! – szólaltam meg fennhangon. – Egy másik nagy szélhámosra!

A gyöngyöket egyenként a vízen lebegő sirályok felé dobáltam.

Az üveggolyók apró csobbanással hullottak a vízbe, a sirályok felröppentek s lecsaptak a csillogó buborékokra.