71

Alig jutottak ki a szabadba, amikor Ezio megpillantotta Ahmed előttük vágtató kocsiját, ahogyan remélte.

— Őt üldözöd? — kérdezte Sofia elálló lélegzettel.

Ezio előrehajolt a gyeplő felett.

— Igen. Mindjárt utolérjük! Kapaszkodj!

Ahmed is észrevette őket, és kihajolva a kocsi ablakából rájuk kiáltott.

— Nohát, nohát! Jöttetek elbúcsúzni?

A kocsi hátsó, külső ülését elfoglaló két ember hátrafordult, és miközben igyekeztek megkapaszkodni, számszeríjukkal célba vették Eziót és Sofiát.

— Lőjétek le őket! — parancsolta Ahmed. — MOST!

De Ezio előrehajszolta lovait, és hamarosan egy vonalba került Ahmed kocsijával. Válaszként Ahmed kocsisa kanyarodásra kényszerítette lovait, hogy a két kocsi összeütközzön. Egyik sem borult fel, de a csattanás durván oldalra lökte Eziót és Sofiát. Sofiának sikerült megkapaszkodnia az ülése peremén, de Ezio lerepült, épp csak sikerült elkapnia egy csomagtartó kötelet, amely a kocsi tetejéhez volt rögzítve. Érezte, hogy az útra zuhan, majd a saját elszabadult kocsija húzta maga után, noha Sofia elkapta a gyeplőt, és igyekezett visszafogni a lovak eszeveszett vágtatását.

Már megint ugyanaz a nóta, gondolta magában komoran Ezio, és megpróbálta felhúzni magát a kötéllel. De a kocsi elkanyarodott, amitől Ezio lerepült az útról, alig került el egy bütykös fát az ösvény mentén. Sikerült ugyan továbbra is fogódzkodnia, de megértette, hogy ilyen sebesség mellett nem tud feljebb mászni a kötélen. Fogcsikorgatva és egy kézzel tartva magát hátranyúlt a hátizsákjához, és előhúzta az ejtőernyőt. A szél ereje felfújta, és a csíptető, amely a hátizsákhoz rögzítette, nem eresztett el.

Ezio érezte, hogy felemelkedik, a kocsi mögött repül, miközben Ahmedé most gyorsan távolodott az övéktől. De így könnyebb volt manőverezni a kötélen, bár a szél erejével is meg kellett küzdenie. Végre elég közel ért. Előugrasztotta a horogpengéjét, hátranyúlt, és levágta magáról ejtőernyőt, majd a Sofia melletti ülésre huppant.

— Jézus igazán kedvelhet téged — mondta a nő.

— Sikerült megnyugtatnod a lovakat... ez nem sok embernek sikerült volna — válaszolta Ezio levegő után kapkodva. — Talán téged is kedvel. — Vérfoltot vett észre a nő ruháján. — Megsebesültél?

— Csak egy karcolás. Amikor nekivágódtam az ülés peremének.

— Tarts ki!

— Megteszem, ami tőlem telik!

— Vegyem át a gyeplőt?

— Nem merem elereszteni!

Ismét közelebb kerültek Ahmedhez.

— Az eltökéltséged lenyűgöző lenne... ha nem lenne közben ugyanannyira dühítő is! — kiáltotta Ahmed, aki szemmel láthatóan nem vesztette el a jó modorát az üldözés hevében sem.

Egy falu felé döngettek, ahol oszmán csapatok állomásoztak, a város felé vezető utat őrizték. A kereszteződésben felállítottak egy sorompót, ám annak épp fel volt emelve a karja.

— Állítsátok meg őket! — üvöltötte Ahmed, amikor a kocsija elhaladt a meghökkent katonák mellett. — Meg akarják gyilkolni a hercegeteket!

A katonák siettek leereszteni a sorompót, ám ahogy Sofia feléjük gázolt, áttörte az akadályt, és mint megannyi riadt csirkét szórta szét őket.

— Bocsánat! — kiáltotta, majd a falu főutcáján egy egész sor piaci árus pultját is feldöntötte.

— Ó! Elnézést! — szólt hátra nekik.

— Sofia, légy óvatosabb! — kiáltotta Ezio.

— Meg ne halljam, hogy a nők nem tudnak kocsit hajtani! — csattant fel Sofia. Összeszorította a fogát, miközben a kocsijuk kiütötte a helyéről az utcán keresztbe kifeszített szalag egyik tartórúdját, amitől az a feldühödött falusiak fejére zuhant.

— Mit csinálsz? — kérdezte a falfehérre sápadt Ezio.

— Miért, mit gondolsz? Próbálok rajta maradni az úton!

Időközben Ahmed kocsisa előnyre tett szert, és már kifelé hajtott a faluból, miközben Ahmed az embereit dirigálta. Ezio hátrapillantva látta, hogy egy lovascsapat vette őket üldözőbe. Ahmed kocsijának a hátuljáról az íjászok ismét céloztak, és ezúttal sikerült is kilőniük néhány nyilat. Az egyik vessző Sofia vállát súrolta.

— Auu! — kiáltotta. — Ezio!

— Tarts ki! — Ujját végighúzta a felületi seben. Ahogy hozzáért a nő puha bőréhez, az éppen zajló események ellenére bizsergést érzett az ujjhegyein. Olyan bizsergést, amelyet addig csak egyszer érzett, Leonardo egyik kísérlete során, amikor barátja valami olyasmivel szöszmötölt, amit „elektromosságnak” nevezett.

— Csak egy horzsolás, nem komoly.

— Még az is túl sok! Meg is ölhettek volna! Mibe kevertél bele?

— Most nem tudom elmagyarázni!

— Jellemző! Mindig csak a kifogások!

Ezio hátrafordult, az üldöző lovasokat figyelte

— Szabadulj meg tőlük! — könyörgött Sofia.

Ezio előugrasztotta a pisztolyát, ellenőrizte, majd próbált megkapaszkodni a zötyögő kocsin, és gondosan célba vette a legelső lovast. Most vagy soha! Vett egy mély levegőt, és lőtt.

A katona szétvetette a karját, lova tehetetlenül befordult a többiek elé, amitől több hátas is összeütközött, megbotlott és elesett, magával rántva a lovasát is. A hátulról érkezők képtelenek voltak időben irányt váltani, és ők is teljes sebességgel belerobbantak a kavarodásba. Az emberek ordítottak, a lovak nyerítettek, mindent ellepett a por, és az üldözésnek hirtelen vége szakadt.

— Örülök, hogy végre hasznossá tetted magadat! — kiáltotta Sofia, ahogy sebesen maguk mögött hagyták a kavarodást. Ám ahogy előrenézett, Ezio látta, hogy az út egy nagyon keskeny szoroson vezet át két magas szikla között.

Ahmed kocsija éppen csak átfért a résen. De az ő szekerük szélesebb volt.

— Túl szűk a hely! — lihegte Ezio.

— Kapaszkodj! — mondta Sofia, a kezében csattant a gyeplő.

Teljes sebességgel rohantak a szorosba. A csupasz szikla alig kerülte el Ezio vállát.

Kijutottak a túloldalon.

— Igen! — lélegzett fel Ezio.

Sofia diadalittas tekintetet vetett rá.

Elég közel kerültek Ahmedékhez, hogy hallják, amint a herceg szidalmazza az embereit, akiknek sikerült újratölteniük a számszeríjaikat, de a nyílvesszők ezúttal messze elrepültek mellettük.

— Kontárok! Zöldfülűek! — ordította. — Mi van veletek? Hol tanultatok ti harcolni?

A szorosból kiérve az út nyugatra kanyarodott, és nemsokára jobb kéz felől, északon meglátták a Fekete-tenger csillogó vizét.

— Szedjétek össze magatokat, vagy vessétek bele magatokat az óceánba! — üvöltözte Ahmed.

— Jaj, ne! — nyögte Ezio, előrebámulva.

— Micsoda? — kérdezte Sofia. Majd miután már ő is meglátta, mi vár rájuk, rajta volt a sor, hogy megismételje: — Jaj, ne!

Egy újabb falu. Azon túl pedig egy újabb oszmán őrhely. Egy újabb sorompó keresztben az úton.

— Meg kell hagyni, hogy egész jól bánsz a lovakkal — jegyezte meg Ezio, miközben a fel-alá ugráló kocsin nagy nehezen újratöltötte a pisztolyát. — Más már elvesztette volna az uralmat felettük, és kitörtek volna. Nem is rossz... egy velenceitől.

— Látnád, hogy bánok egy gondolával! — válaszolta Sofia.

— Nos, akkor most megint megmutathatják, hogy mit tudnak.

— Hát akkor csak figyelj!

Ott is piacnap volt, de amikor a tömeg észrevette a feléje rohanó kocsikat, úgy vált szét, ahogy Mózes előtt a Vörös-tenger.

— Bocsánat! — kiáltotta Sofia, ahogy egy halárus asztala összedőlt a nyomában. Aztán egy edényárusé. Szilánkok repdestek mindenféle, és maga az ég is elszégyellte magát a kereskedők káromkodásaitól.

Aztán egy élő jérce pottyant rikoltozva Ezio ölébe.

— Ezt most megvettük? — kérdezte.

— Önkiszolgáló.

— Tessék?

— Nem érdekes.

A jérce kiszabadult Ezio fogásából, jól megcsípte, és félig repülve, félig mászva visszaugrott a viszonylag biztonságos anyaföldre.

— Vigyázz! Ott, elöl! — kiáltotta Ezio.

Az őrök átengedték Ahmedet, de most sikerült időben visszaereszteni a sorompót, és felkészülten várták őket, lándzsáikat Sofia lovai felé szegezték. Gonosz, sötét arcukra már előre kiült a diadalittas várakozás.

— Ez nevetséges — mondta Sofia.

— Micsoda?

— Hát nézd... ott van a sorompó az út közepén, de a két oldalán nincs semmi, csak puszta föld. Hát ostobának néznek ezek minket?

— Talán éppen ők az ostobák — mulatott Ezio a szavain.

Majd erősen bele kellett kapaszkodni az ülésbe, mert Sofia keményen megrántotta a bal oldali gyeplőt, és éles kanyarodásra kényszerítve a lovakat, elvágtatott a sorompó mellett. Majd keményen jobbra kanyarodott, és mintegy harminc lépéssel a katonák mögött visszatért az útra. Néhányan tehetetlenül próbálták utánuk hajítani a dárdájukat.

— Látsz üldözőket? — kérdezte Sofia.

— Most nem.

— Az jó. — Gyorsabban hajtotta a lovakat, és megint kezdett csökkenni a távolság Ahmed és közöttük.

De előttük megint feltűnt egy falu, ezúttal kisebb.

— Már megint! — sóhajtott fel Sofia.

— Próbálj meg most mellé kerülni!

Sofia a lovak közé csapott, de ahogy a faluhoz értek, Ahmed kocsisa ravaszul lassított. A hátsó ülésen a katonák a számszeríjat rövid nyelű, fenyegetően meredező alabárdra cserélték, a hegyük megcsillant a napfényben. Bármennyire is igyekezett szintén lassítani, Sofia nem tudta megakadályozni, hogy ismét a másik kocsi mellé kerüljön, és Ahmed kocsisának sikerült megint meglöknie őket. Ezúttal Sofiáék kocsija kibillent az egyensúlyából, és dőlni kezdett. De az ütközés ugyanezt a hatást gyakorolta Ahmedék járművére is.

Az ütközés pillanatában Ezio felugrott az üléséről a levegőbe, és Ahmed kocsijának a tetején landolt. Előrántotta a horogpengéjét, és erőteljesen a bal oldali katonák felé csapott vele. Mindkettőjüket megvágta és lerántotta, mielőtt azok használni tudták volna az alabárdjukat. A hajtó ösztökélte a lovait, hogy megpróbálja egyenesbe hozni a kocsit, miközben Sofiáé már felborult egy nagy porfelhőben valamivel mögöttük. Egy meredek lejtő szélén jártak, Ahmed kocsijának a kereke lesodródott az útról, amitől az is felborult.

Eziót a zuhanás a földre dobta. Tántorogva feltápászkodott, és körbenézett, de a fullasztó por mindent eltakart. Valahonnan zavart kiáltások hallatszottak — valószínűleg a helyiek szájából —, és amikor végre kezdett leülepedni a por, Ezio megpillantotta a kocsis arcra borult testét a kövek között.

Ahmednek nem látta nyomát.

És Sofiának sem.

Ezio hiába kiáltozta a nevét.