- Gyertek - nézek vissza a vállam fölött. - Te ideülsz a jobb oldalamra, Romy, te meg ide. - Megpaskolom a fodros párnát. - Most fogjátok meg a kezemet, és minden erőtökkel összpontosítsatok arra, hogy lássátok a kaput. Jelenítsétek meg magatok előtt azt az aranyszínű

ragyogást. És amint a kép kitisztul, lássátok magatokat átlépni a kapun.

Én ott leszek veletek, biztonságban lesztek. Oké?

Rájuk pillantok, ők pedig bólintanak, aztán végigmegyünk a lépéseken. De ahogy átlépek a fényen a hatalmas, illatos mezőre, kinyitom a szemem, és egyedül találom magam.

- Én szóltam - mondja Rayne, amikor visszafordulok. Dühös, vádló pillantással áll előttem, kicsi, sápadt keze kockás szoknyás csípőjén. -

Mondtam, hogy elveszett a varázserőnk. Itt ragadtunk, és nincs visszaút. És mindezt azért, mert neked próbáltunk segíteni!

- Rayne! — rázza a fejét Romy, aztán bocsánatkérő arckifejezéssel hozzám fordul.

- Hát így van! - ráncolja a szemöldökét Rayne. - Mondtam, hogy nem kellene kockáztatnunk. Mondtam, hogy nem fog figyelni!

Kristálytisztán láttam előre. Óriási esély volt rá, hogy rosszul dönt, teszem hozzá, tényleg rosszul döntött! — fintorog fejcsóválva.

- Pontosan úgy történt, ahogy megjósolták. És most mi fizetünk meg érte.

Ó, nem csak ti - gondolom. Remélem, hogy a gondolatolvasó képességüket is elvesztették, mert azonnal elszégyellem magam a

gondolattól. Mindegy, mennyire idegesítő a kiscsaj, tudom, hogy igaza van.

- Figyeljetek ide! - váltogatom a pillantásomat kettőjük között.

Muszáj jóvátennem. - Tudom, mennyire szeretnétek visszamenni.

Higgyetek nekem, tudom. És mindent meg fogok tenni, hogy segítsek -

bólintok. Egymásra néznek, a két egyforma arcocskán ugyanaz az elkámpicsorodott, hitetlenkedő kifejezés. - Nem tudom biztosan, hogyan fogom megoldani, de higgyétek el, hogy meg fogom.

Mindent megteszek, hogy visszajussatok. És közben pedig mindent megteszek, hogy kényelmesen és biztonságban érezzétek magatokat.

Cserkészbecsszó. Jó?

Rayne szemforgatva felsóhajt.

- Csak juttass vissza minket Nyárvidékre - mondja karba fonva a kezét. - Csak ezt akarjuk. Ennél kevesebbet nem fogadunk el.

Bólintok, nem hagyom, hogy felidegeijen, és így felelek: - Megértettem. De hogy segíthessek nektek, válaszolnotok kell néhány kérdésemre.

Egymásra néznek. Rayne pillantása némán sugallja: ki van zárva, Romy viszont felém fordul, és bólint:

- Jól van.

Nem tudom, hogy kellene megfogalmazni, de már egy ideje gondolkozom ezen, úgyhogy csak belevágok.

- Sajnálom, ha megbántalak vele, de tudnom kell, hogy... srácok, ti halottak vagytok? - Visszatartom a lélegzetemet, arra számítok, hogy megharagszanak, vagy legalábbis nagyon megsértődnek.

Bármire számítok, csak nevetésre nem. Nézem, ahogy egymásnak dőlnek a röhögéstől, Rayne összegörnyedve csapkodja a térdét, Romy legurul * heverőről, gyakorlatilag rázkódik a nevetéstől. - Hát, engem nem hibáztathattok, hogy megkérdeztem - fintorgok. Határozottan én vagyok, aki megsértődhetne. - Nyárvidéken találkoztunk, ahol elég sok halott ember jön-megy. Nem is beszélve arról, hogy milyen természetellenesen sápadtak vagytok.

Rayne a falnak támaszkodik, magához tért a nevetőgörcsből.

Gúnyosan rám vigyorog:

 

- Sápadtak vagyunk. Nagy Úgy. - A nővérére néz, majd rám. - Nem mintha te olyan napbarnított volnál. És mégsem feltételezzük, hogy megboldogultál.

Megrándul az arcom, tudom, hogy igaza van, de akkor is!

- Aha, persze, igazságtalan előnyötök van. Riley-nak köszönhetően rég tudtatok rólam mindent, még mielőtt megismerkedtünk volna.

Pontosan tudtátok ki, vagyok és mi vagyok, és ha van remény, hogy segítsek rajtatok, akkor nekem is tudnom kell pár dolgot. Úgyhogy bármennyire nehezteltek, bármennyire is ellen akartok állni, az egyetlen módja annak, hogy bárhová is eljussunk, az, hogy elmesélitek a történeteteket.

— Soha — mondja Rayne. A testvérére meredő pillantással figyelmezteti, hogy ne merjen lázadni.

De Romy figyelmen kívül hagyja, és hozzám fordul.

- Nem haltunk meg. Közel sem. Mi inkább... menekültek vagyunk.

Menekültek a múltból, ha fogalmazhatok így.

Nézem őket, és arra gondolok, hogy csak a pajzsomat kellene leengedni, fókuszálni a kvantumtávkapcsolót, és megérinteni őket, hogy az egész élettörténetük felelevenedjem előttem. De azt hiszem, legalább meg kell próbáljam az ő verziójukat megtudni először.

- Régen - kezdi Romy a helytelenítő Rayne-re pillantva, mielőtt egy mély levegővétel után belevágna. - Nagyon régen, valójában szembekerültünk egy... - Összevont szemöldökkel keresi a helyes szót, aztán biccent, amikor folytatja: - Hát, mondjuk azt, hogy majdnem egy szörnyen sötét esemény áldozataivá váltunk, a történelmünk legszégyenletesebb eseményeinek egyikévé, de megmenekültünk, és Nyárvidékre szöktünk. Aztán, hát, azt hiszem, elvesztettük az időérzékünket, és azóta ott voltunk. Legalábbis múlt hétig, amikor átjöttünk segíteni.

Rayne felnyög, a padlóra zöttyen, és a tenyerébe temeti az arcát, de Romy nem figyel.

- Most beigazolódott a legszörnyűbb félelmünk - folytatja. - A varázserőnk elmúlt, nincs hová mennünk, és fogalmunk sincs, hogyan éljük túl.

- Miféle üldöztetés elől menekültetek? - kérdezem figyelmesen tanulmányozva a kislányt. Nyomok után kutatok. - És mikor is volt az a

nagyon régen? Miről is beszélgetünk mi itt? - Vajon a történetük Damen előttre is visszanyúlik, vagy a közelebbi múltba tartoznak?

Egymásra néznek, szavak nélkül megegyeznek, és teljesen kizárnak a kommunikációból. Úgyhogy gyorsan Romy felé nyúlok, megragadom a kezét, olyan gyorsan, hogy nincs ideje reagálni. Azonnal elmerülök az elméjében - a világában -, és látom a történetet, mintha csak ott lennék. Az oldalvonalon állva, mint észrevétlen szemlélő, belemerülök annak a napnak a káoszába és rettegésébe. Olyan szörnyű

eseményeknek vagyok a szemtanúja, hogy legszívesebben elfordulnék.

Figyelem, ahogy a dühös csőcselék megrohanja az otthonukat.

Magasra emelt fáklyák és erős hangok... A nagynénjük eltorlaszolja az ajtót, ahogy csak tudja, megnyitja a kaput, és az ikreket Nyárvidék biztonságos földjére tereli.

Már épp-ő is átlépne utánuk, amikor a ház ajtaja megadja magát, és az ikrek eltűnnek. Elszakítva mindentől, amit valaha ismertek, fogalmuk sincs, mi történt a nagynénjükkel. Aztán meglátogatják a Tudás Nagycsarnokait, ahol megismerik a gyötrelmes pert, a hamis vádakat, amelyekkel az asszony szembenézett. Megtagadta, hogy bűnösnek vallja magát bármilyen boszorkányságban, megfogadta a wicca törvényét: Tégy, amit akarsz, de ne árts senkinek!, és tudta, hogy semmi rosszat nem tett. Visszautasította az elnyomóját, és felemelt fejjel ment az akasztófa alá, ahol brutá-lisan felkötötték.

Hátratántorodok, az ujjaim a pólóm alatt függő amulettet keresik. A nagynénjük tekintetében volt valami kísértetiesen ismerős, amitől nyugtalanul reszketni kezdek. Emlékeztetem magam, hogy biztonságban vagyok, az ikrek is biztonságban vannak – ilyesmi nem történik manapság.

- Hát most már tudod - von vállat Romy, miközben Rayne a fejét csóválja. - A történetünket. Mindent tudsz rólunk. Csodálod, hogy elbújtunk?

Egyikről a másikra szökken a pillantásom, nem is tudom, mit mondjak.

- Én... - megköszörülöm a torkomat, és kezdem elölről. - Annyira sajnálom! Fogalmam sem volt. - Rayne-re nézek, aki nem hajlandó a szemembe nézni, aztán Romyra, aki ünnepélyesen biccent. — Nem tudtam, hogy egy salemi boszorkányper elől menekültetek.

 

- Nem kifejezetten - feleli Rayne, mielőtt Romy közbeszólhatna.

- Úgy érti, hogy minket sosem vádoltak. A nénikénk állt a bíróság elé. Egyik nap még a legkeresettebb bábaként tisztelték, másnap elfogták és elhurcolták. - A fogai között szívja be a levegőt, a szeme megtelik könnyel, mintha csak tegnap történt volna.

- Vele mehettünk volna, nem volt rejtegetnivalónk – mondja Rayne felemelt állal, összeszűkülő szemmel. - És nyilvánvalóan nem Clara tehetett róla, hogy az a szegény kisbaba meghalt. Az apja tette. Nem akarta a babát vagy az anyját. Mindkettőt eltette láb alól, és Clarát vádolta. Olyan hangosan kiabálta, hogy boszorkány, hogy az egész város hallotta, de aztán Clara megnyitotta a kaput, és elküldött, hogy bújjunk el, ő is épp csatlakozni akart, amikor... hát, a többit tudod.

— De ez több mint háromszáz évvel ezelőtt volt! - kiáltok fel. Még mindig nem szoktam hozzá az ilyen hosszú létezés gondola-tához a halhatatlanságom ellenére.

Az ikrek vállat vonnak.

- Szóval, ha nem jártatok a földi síkon már... - Megrázom a fejemet.

A probléma monumentális volta csak most kezd derengeni előttem. -

Van fogalmatok, mennyi minden változott, mióta legutóbb itt voltatok?

Komolyan. Ez már egy teljesen más világ, mint az, amit otthagytatok.

- Nem vagyunk idióták - rázza a fejét Rayne. - A dolgok Nyárvidéken is változnak, tudod. Mindig új emberek jönnek, manifesztálják a dolgokat, amelyekhez kötődnek, minden cuccot, amitől nem tudnak elszakadni.

De én nem erre gondoltam, valójában közel sem járt hozzá. Nem arra céloztam, hogy a ló vontatta kocsikat felváltotta az autó, és a kézzel varrott ruhákat trendi butikokra cseréltük... Inkább a világban való boldogulásukra - az elvegyülésre, alkalmazkodásra, hogy ne lógjanak ki a sorból ilyen ordítóan, ahogy most! Végignézek az egyenesre vágott frufrujukon, nagy, sötét szemükön és a nagyon fehér bőrükön. A huszonegyedik századi átalakítás nemcsak abból áll, hogy lecseréljük az egyenruhát, hanem teljes és totális átformálást jelent.

- Amúgy Riley felkészített minket - mondja Romy, amivel hangos nyögést csal ki Rayne-ből, belőlem meg az osztatlan figyelmet. -

Manifesztált egy magániskolát, és meggyőzött minket, hogy iratkozzunk be. Onnan vannak az egyenruhák. Ő tanított minket,

tréningezett a modern időkre, beleértve a beszédünket. Azt akarta, hogy visszatérjünk, és fel akart készíteni az utazásra. Részben, mert szerette volna, ha rajtad tartjuk a szemünket, részben pedig úgy gondolta, megőrültünk, ha kihagyjuk a tízes éveinket.

Megdermedek, és hirtelen új értelmet látok Riley érdeklődésében irántuk - olyat, aminek kevés köze van hozzám, viszont teljesen róla szól.

- Lányok, hány évesek vagytok? - suttogom Romyra nézve. - Illetve úgy kérdezem inkább, hogy hány évesek voltatok, amikor először megérkeztetek Nyárvidékre? - Tudom, hogy azóta egy napot sem öregedtek.

- Tizenhárom - feleli Romy összeráncolt szemöldökkel. - Miért?

Behunyom a szemem, és megrázom a fejemet. Visszafojtott nevetéssel azt gondolom: Tudtam!

Riley mindig arról a napról álmodott, amikor tizenhárom éves lesz, komoly tizenéves, aki végre elérte a két bűvös számjegyet. De miután tizenkét évesen meghalt, úgy döntött, hogy a földi síkon marad, és másodkézből, rajtam keresztül éli meg a serdülőkorát. Szóval van értelme, hogy megpróbálta rávenni Romyt és Rayne-t a visszatérésre, hiszen nem akarta, hogy kihagyják ezeket az éveket, ahogy ő

kényszerült.

És ha Clara megtalálta az erőt, és Riley a reményt egy hihetetlenül irtózatos és reménytelen helyzetben, hát én is képes vagyok legyőzni Romant.

Az ikrekre nézek. Nem maradhatnak itt egyedül, és Sabinével meg velem sem lakhatnak, de van valaki, aki alkalmas és elérhető, ha nem is teljesen önszántából fog segíteni.

- Vegyétek a holmitokat - mondom az ajtó felé tartva. - Elviszlek az új otthonotokba.

 

Tizenhárom

 

Abban a másodpercben, amint kilépünk az ajtón, rádöbbenek, hogy kell egy kocsi. És mivel most inkább számít a sebesség, mint a kényelem, főleg, hogy az ikrek egymáshoz simulva állnak, miközben rémülten pislognak maguk köré, manifesztálok valamit, ami gyorsan elvisz a célig, és beterelem a lányokat. Romyt Rayne ölébe parancsolom, én is beszállok, és a gázra lépek. Meglepő Ügyességgel kiismerem magam az utcákon, miközben az ikrek gyakorlatilag az ablakon kilógva bámulják tátott szájjal a környéket.

- Egész idő alatt odabent voltatok, srácok? - pillantok rájuk. Sosem láttam még valakit így reagálni Laguna Beach szépségeire.

Bólintanak, és nem veszik le a tekintetüket a tájról. Fészkelődnek az ülésen, miközben beállok a kapuhoz. Az egyenruhás őr benéz az ablakon, és alaposan szemügyre veszi őket, aztán beenged.

— Hová viszel? — méreget Rayne gyanakodva. — Mi ez az őr meg a nagy kapu? Ez valami börtön?

Felhajtok a dombra.

- Nyárvidéken nincsenek lakóparkok? - Én ugyan sosem láttam egyet sem, de nem is éltem ott az elmúlt háromszáz évben, mint ők.

Rázzák a fejüket, nagyra nyílt szemmel. Idegesek.

- Nem kell aggódni - nyugtatom őket, miközben Damen utcájába hajtok, aztán a kocsibejáróra. - Ez nem börtön, nem azért vannak a kapuk. Inkább kívül akarják tartani az embereket, mint bent.

- De miért akarják kívül tartani az embereket? - kérdezi két gyerekhang egyszerre.

Ráncolom a homlokom, gőzöm sincs, mit kellene válaszolnom, hiszen én sem így nőttem fel, a régi városomban mindenhová be lehetett jutni.

- Azt hiszem, azért, hogy... - Azt akarom mondani, hogy biztonságban legyenek, de ez nem teljesen igaz. - Mindegy. Ha itt fogtok lakni, jobb, ha hozzászoktok. Ez itt így megy.

- De mi nem fogunk itt lakni - protestál Rayne. - Azt mondtad, ez csak egy ideiglenes helyzet, amíg rájössz, hogy mehetünk vissza, emlékszel?

 

Mély lélegzetet veszek, és megmarkolom a volánt. Emlékeztetem magam, hogy milyen rémült lehet most, mindegy, hogy milyen gyerekesen viselkedik.

- Persze, hogy ideiglenes - bólintok erőltetett mosollyal. Vagy legalábbis remélhetőleg az, különben valaki nagyon megharagszik.

Kiszállok a kocsiból, és intek, hogy kövessenek.

- Akarjátok látni az új, ideiglenes otthonotokat?

Az ajtóhoz megyek, az ikrek szorosan a sarkamban, miközben azon gondolkodom, hogy bekopogjak-e, vagy várjak, amíg Damen ajtót nyit, netán masírozzak be egyenesen, mivel valószínűleg alszik.

Épp az utóbbira készülök, amikor Damen kitárja az ajtót, rám néz, és megkérdi:

- Jól vagy?

Mosolygok, és telepatikus üzenetet pötyögök neki: Mielőtt bármit mondasz, akármit, csak próbálj higgadt maradni, és engedd meg, hogy elmagyarázzam. - Kíváncsian, kérdőn néz rám, amikor megszólalok: - Bemehetünk?

Oldalra lép, és a megdöbbenéstől elkerekedik a szeme, amikor mögöttem Romy és Rayne lép be, és egyenesen hozzá száguldanak.

Sovány karocskáik ölelik a derekát, és imádattal néznek fel rá, miközben visonganak:

- Damen! Te vagy az! Tényleg te vagy az! - És bármennyire kedves ez a kis találkozás, nem tehetek róla, de feltűnik, mennyi szeretet és izgatottság van bennük, ami épp az ellentéte annak, amit velem szemben mutattak.

- Sziasztok! - Mosolyog, összeborzolja a hajukat, és lehajol, hogy megpuszilja a fejük búbját. — Mikor is találkoztunk utoljára?

- Múlt héten - feleli Rayne, az arcán totális rajongással. -

Másodpercekkel azelőtt, hogy Ever belecsöppentette volna a vérét az ellenszerbe, és elcseszett volna mindent.

- Rayne! - Romy köztem és a testvére között váltogatja a pillantását fejcsóválva. De ráhagyom. Ebben a csatában nem győzhetek.

— Úgy értem, azelőtt mikor? — hunyorog Damen a semmibe, próbálja felidézni a dátumot.

Csintalan fénnyel a szemükben válaszolnak: - Hat éve, amikor Ever tízéves volt.

 

Elképedek, a szemem gyakorlatilag kiugrik. Damen nevet.

- Ó, igen. És meg kell köszönnöm nektek, hogy segítettetek megtalálni. És mivel tudjátok, milyen sokat jelent nekem Ever, nagyra értékelném, ha kedvesek lennétek hozzá. Ez nem túl nagy kérés, igaz?-

csiklandozza meg Rayne állát, amitől a kislány elmosolyodik és fülig pirul.

- Tehát, mivel érdemeltem ki ezt a hihetetlen kegyet? – Damen elindul előttünk a még mindig üres nappaliba. - Hogy újra találkozhatom a rég nem látott barátaimmal, akik, meg kell jegyeznem, egy napot sem öregedtek azóta.

Az ikrek kuncogva összenéznek, nyilvánvalóan bármitől el vannak bűvölve, amit Damen mond. És még mielőtt megszólalhatnék, és megtalálhatnám a megfelelő szavakat, hogy lassan beadagoljam Damennek az ötletet, hogy a lányok vele laknának, ők egymásra néznek, és felvisítanak:

- Ever azt mondta, lakhatunk nálad!

Damen rám pillant, a mosolya nem hervad, de a tekintetébe jeges rémület költözik.

- Ideiglenesen - teszem hozzá, Damenre nézve egy kazal telepatikus tulipán kíséretében. - Csak amíg kitalálom, hogyan juthatnak haza Nyárvidékre, vagy amíg visszatér a varázserejük, vagy amelyik előbb bekövetkezik. Mentális üzenet a pasinak: Emlékszel, amikor azt mondtad, meg akarod változtatni a karmádat, hogy jóvátedd a múltadat?

Nos, mi lenne erre alkalmasabb, mint segíteni valakinek, aki bajban van? És így megtarthatod a házat, mivel szükségetek van az extra helyre. Ez a tökéletes megoldás. Mindenki nyer!

Olyan lelkesen bólogatok és mosolygok, mint valami bábu.

Damen először rám néz, majd az ikrekre, és nevetve megcsóválja a fejét:

- Persze, hogy maradhattok. Amíg csak kell. Mi lenne, ha felmennénk az emeletre, és választanátok magatoknak szobát?

Felsóhajtok. A tökéletes pasim bebizonyítja, hogy annál is tökéletesebb. Követem a társaságot. Az ikrek boldogan vihorászva felviharzanak a lépcsőn. Most, hogy Damen vigyáz rájuk, teljesen átalakultak.

 

- Lehet ez a miénk? - kérdezik felcsillanó szemmel Damen különleges szobájának küszöbén, amely még mindig üres.

- Nem! - felelek túl gyorsan. Megrándul az arcom, amikor összeszűkült szemmel rám néznek. Rosszul érzem magam a rossz kezdés miatt, de elhatároztam, hogy a szobát visszaállítom az eredeti állapotába, és kizárt, hogy sikerül, ha ezek ketten letáboroznak benne. -

Ez már másé — teszem hozzá, de tudom, hogy nem enyhít semmit. - De van még egy csomó, ez a ház hatalmas, majd meglátjátok. Még medence is van!

Romy és Rayne összenéz, és elmasíroznak a folyosón, összedugott fejjel. Halkan sugdolóznak, nem is titkolják, hogy haragszanak rám.

Az övék lehetett volna - gondolja Damen. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem az elektromos töltést, ami átáramlik az ereimbe.

Nemet intek, és némán sétálok mellette. Szeretném látni, hogy tele van a dolgaiddal. Még ha nem is jelentenek neked semmit, nekem fontosak. Nem dobhatod ki a múltat — nem fordíthatsz hátat a dolgoknak, amelyekből vagy.

Damen megáll, és hozzám fordul:

- Ever, nem a tárgyaink határoznak meg minket. Nem a ruhák, amelyeket viselsz, a kocsi, amit vezetsz, a művészet, amire szert teszel.

Nem azok vagyunk, ahol élünk, hanem ahogyan az életünket éljük. - A pillantása a szemembe mélyed, és telepatikus ölelésbe von, ami annyira valódinak tűnik, hogy elakad tőle a lélegzetem.

- A tetteink azok, amelyekre sokáig emlékeznek majd, miután mi nem leszünk - teszi hozzá a hajamat hátrasimítva, miközben gondolatban megcsókol.

Igaz. Mosolygok, és tulipánokkal, naplementével, szivárványnyal, angyalkákkal és mindenféle romantikus közhellyel tupírozom fel a képet, amit küld, amin aztán nevetünk egy jót. Attól eltekintve, hogy halhatatlanok vagyunk - teszem hozzá, hogy a magam oldalára állítsam.

- Ami azt jelenti, hogy ezeknek egyike sem fog előfordulni. Szóval, ezt tudva, talán...

De nem tudom befejezni, mert az ikrek hívnak: — Ezt! Ezt a szobát akarom! - ordítják kórusban.

Mivel megszokták, hogy kettesben vannak, biztos voltam benne, hogy egy szobában akarnak majd lakni, még emeletes ágyat is akarnak,

vagy ilyesmit. De abban a pillanatban, hogy megnézik, mekkora a következő szoba, és a szomszédos, mindketten lecövekelnek, és attól kezdve nincs visszaút. A következő néhány órát azzal töltjük, hogy Dament meg engem ugráltatnak, hogy az adott pillanatban érvényes dekorációs ötleteiket vigyük véghez. Követelik, hogy manifesztáljunk ágyakat, öltözőszekrényeket, polcokat, aztán meggondolják magukat, ki kell ürítenünk a szobát, és kezdjük elölről.

De amíg Damen használja a képességét, nem panaszkodom.

Megkönnyebbülök, hogy tárgyakat gondol elő a lányoknak, még ha magának nem is hajlandó semmit csinálni. Mire végzünk, a nap kezd felkelni, és tudom, hogy jobb, ha hazamegyek, mielőtt Sabine felkel, és rájön, hogy nem vagyok otthon.

- Ne lepődj meg, ha ma nem megyek suliba - mondja Damen, amikor az ajtóhoz kísér.

Felsóhajtok, mert utálom, hogy egyedül kell mennem.

- Nem hagyhatom itt őket egyedül. Addig nem, amíg nem rendezkednek be - mutat a hüvelykujjával az emelet felé, ahol az ikrek végre, hálistennek, az ágyukban alszanak.

Bólintok, tudom, hogy igaza van, és megesküszöm, hogy viszszajuttatom a lányokat Nyárvidékre, mielőtt túl kényelmesen kezdenék magukat érezni itt.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez a megoldás - szólal meg a gondolataimat érzékelve.

Nem tudom, hová akar kilyukadni, de a gyomromban kényelmetlen szúrást kezdek érezni.

- Gondolkodtam - mondja félrebiccentett fejjel, a borostáját simogatva. - Sok mindenen mentek keresztül... Elvesztették az otthonukat, a családjukat, mindent, amit ismertek és szerettek. Az életüket olyan gyorsan vették el tőlük, hogy esélyük sem volt élni...Tudod, megérdemelnének egy rendes gyerekkort. Tiszta lappal a világban...

Tátott szájjal bámulok rá. Válaszolni szeretnék, de nem találok szavakat, mivel bár én is szeretném, hogy boldogok legyenek, és biztonságban érezhessék magukat meg minden, mégsem vagyunk egy hullámhosszon. Én egy rövid kis látogatást terveztem, néhány napot vagy a legrosszabb esetben hetet. Eszembe sem jutott, hogy pótszülők

legyünk, főleg egy ikerpár pótszülei, akik csak néhány évvel fiatalabbak nálam!

- Csak egy gondolat volt - von vállat Damen. - A döntés alapvetően az ő kezükben van. Az ő életük.

Nagyot nyelek, és lesütöm a szemem. Azt mondom magamnak, hogy egyelőre semmit sem kell kőbe vésnünk. A manifesztált kocsim felé indulok, amikor Damen utánam szól:

- Ever! Ezt komolyan gondoltad? Egy Lamborghini?

Összehúzom magam, és elpirulok.

- Valami gyorsra volt szükségem. - Vállat vonok, tudom, hogy nem veszi be, látom az arcán. - Nagyon meg voltak rémülve idekint, úgyhogy gyorsan ide kellett érnünk.

- És ehhez kellett a csillogó, piros fényezés is? - nevet rám, miközben az autó és közöttem váltogatja a pillantását fejcsóválva.

Összeszorítom a számat, és félrenézek, erre nem is akarok válaszolni. Hát, nem mintha megtartanám. Megszabadulok tőle, mihelyt hazaérek, és beállok a ház elé.

Kinyitom a kocsiajtót, és beszállok, amikor eszembe jut hirtelen, amit kérdezni akartam. Elegáns vonásait nézve megkérdezem: - Hé, Damen! Hogyhogy olyan gyorsan ajtót nyitottál? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk?

A mosoly lassan lehervad az arcáról.

- Úgy éreztem, hogy hajnali négy óra volt, még kopogni sem volt időm, és már ott is voltál. Nem aludtál?

A pillantásába még így is beleborzongok, hogy egy vaskos, piros fémréteg van kettőnk között. Mintha csak mellettem ülne.

- Mindig megérzem, ha a közelemben vagy.

 

Tizennégy

 

A Damen nélkül a suliban töltött hosszú nap végén, amikor megszólal az utolsó kicsengő, már a kocsimban vagyok, és rohanok hozzá. De ahelyett, hogy a lámpánál balra fordulnék, egy teljesen szabálytalan kanyarral visszafordulok. Adni kell neki egy kis időt -

gondolom -, egy esélyt, hogy az ikrekkel legyen. A teljes igazság az, hogy nem vagyok felkészülve arra, hogy szembenézzek Rayne imádatával, amit Damen felé sugároz, és a felém irányuló gyűlöletével.

Laguna belvárosa felé hajtok, azon gondolkodom, beugrok a Titok és Holdsugárba, az ezoterikus könyvesboltba, ahol Ava dolgozott. Talán Lina, az üzlet tulajdonosa segíthet megoldást találni több misztikus problémámra, anélkül, hogy ki kellene fecsegnem, miben mesterkedek.

Ami, tekintve, hogy milyen gyanakvó, nem kis mutatvány lesz.

Miután sikerül kigondolnom magamnak a létező legjobb parkolóhelyet, ami a túlzsúfolt Laguna esetében történetesen kétsaroknyira van, megtömöm a parkolóórát negyeddollárosokkal, és az ajtó felé indulok, ahol egy nagy, piros tábla fogad: 10 PERC MÚLVA JÖVÖK.

Állok az ajtó előtt összeszorított szájjal, és körülnézek, hogy lát-e valaki, aztán a gondolatommal megfordítom a táblát, közben hátrahúzom a zár nyelvét. Az ajtó feletti csengőt elnémítva besur-ranok, és a könyvespolcok felé indulok. Élvezem a lehetőséget, hogy egyedül böngészgethetek, Lina vizslató tekintetétől távol.

Az ujjaim hegyével végigsimítok egy sor könyv gerincén, várok valami jelet, egy hirtelen melegséget, egy szúrást, valamit, ami figyelmeztet a megfelelő könyvre. De semmit nem érzek, úgyhogy megfogok egyet a polc közelebbi széléről, és behunyt szemmel a borítóra teszem a tenyeremet. Hadd lássam, mi van odabent!

- Hogy jutottál be?

Ugrok egyet, és beleütközöm a mögöttem álló polcba. Egy halom CD borul a padlóra.

Behúzom a nyakamat a lábaimnál termett rendetlenség láttán.

Szétszóródott tokok mindenfelé, néhány meg is repedt.

- Megijesztettél... én...

 

Zakatoló szívvel, elvörösödve letérdelek, és nemcsak arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda a fickó, de arra is, hogyan lopakodott a közelembe, amikor ennek lehetetlennek kéne lennie. Egy halandó energiája azonnal jelzi a jelenlétét, még mielőtt az illető valóban feltűnne a színen. Úgyhogy lehetséges, hogy... nem is halandó?

Rálesek, amikor mellém térdel. Napbarnított bőr, izmos karok és derékig érő, nehéz, aranybarna rasztafrizura. Figyelem, ahogy összeszedi a törött CD-tokokat, és keresek valami jelet, ami elárulja, hogy halhatatlan, talán egy gonosz halhatatlan. Túl tökéletes arc...

Ouroboros-tetkó... de amikor rajtakap, hogy nézem, rám mosolyog, s nemcsak a világ leglefegyverzőbb gödröcskéi tűnnek fel az arcán, hanem a fogsora is, amely épp elég szabálytalan, hogy bizonyítsa, semmiben sem hasonlítunk.

- Jól vagy? - kérdezi, és olyan zöld szemekkel mér végig, hogy a nevemre is alig emlékszem.

Bólintok, gs állok esetlenül. A farmeromba törlöm a tenyeremet, és azon csodálkozom, miért akadt el a lélegzetem, és miért vagyok ilyen nyugtalan.

- Aha. Igen. Jól vagyok - nyögöm ki nagy nehezen. Véletlenül idegesen felnevetek, olyan cincogva és ostobán, hogy összehúzom magam, és elfordulok. - Én... ööö... csak olvasgattam itt - teszem hozzá, amikor rájövök, valószínűleg még nekem is több jogom van itt lenni, mint neki.

A vállam fölött hátranézve látom, hogy megfejthetetlen pillantással néz. Nagy levegőt veszek, és kihúzom magam.

- Azt hiszem, a valódi kérdés az, hogy te hogy kerülsz ide? -

Végigmérem csupasz, homokos lábát és a nedves szörfgatyát, ami veszélyesen lóg a csípőjén, aztán félrenézek, mielőtt bármi mást is látnék.

— Enyém a hely - biccent. A CD-ket, amelyek nem törtek el, visszarakja a polcra, aztán felém fordul.

- Tényleg? - fordulok felé, és gyanakvó tekintettel hozzáteszem: - Csak mert történetesen ismerem a tulajt, és egy kicsit sem hasonlítasz rá.

Félrebillenti a fejét, tettetett elmélkedéssel megdörzsöli az állát, és így felel:

 

- Tényleg? A legtöbben azt mondják, látják a hasonlóságot. Bár be kell ismernem, veled értek egyet, én sosem láttam.

- Lina rokona vagy? - tatom el a számat. Remélem, hogy a hangom nem tükrözi azt a pánikot, amit én hallok benne.

- A nagyanyám - bólint. - A nevem Jude, egyébként.

Kezet nyújt. Hosszú, napbarnított ujjakkal várja, hogy kezet adjak.

És bár felkelti a kíváncsiságomat, nem nyújtok kezet. Az érdeklődésem ellenére, annak ellenére, hogy tudni akarom, miért érzem magam ilyen izgatottnak és zavartnak, nem kockáztathatom az egyetlen érintés okozta tudáshalmazt, amikor ilyen zavarodott az agyam.

Biccentek, és egy hülye, kínos integetésféle kíséretében elmotyogom a nevemet. Próbálom fegyelmezni az arcomat, amikor furcsán rám pillant, és leengedi a kezét.

- Szóval, most, hogy ezt letudtuk... - A vállára veti a nedves törülközőt, amivel némi homokot szór szét a helyiségben. -

Visszatérnék az eredeti kérdésemre, miszerint mit csinálsz itt?

Megfordulok, hirtelen érdeklődést tettetek az álmok értelmezéséről szóló könyv iránt.

- Ragaszkodom az eredeti válaszomhoz, miszerint olvasgatok, ha elfelejtetted volna. Biztosan szabad itt olvasgatni. - A szemébe nézek, abba az elképesztő, tengerzöld szemébe, ami egy trópusi üdülőhely hirdetésére emlékeztet. Van a szemében valami meghatározhatatlan...

ijesztő... és mégis... furcsán ismerős. De nem hiszem, hogy valaha is láttam volna a srácot ezelőtt.

Felnevet, és hátralök az arcából néhány aranyló hajfonatot. Felfedi a szemöldökén átfutó sebhelyet.

- Annyi itt töltött nyáron át figyeltem, ahogy a vásárlók olvasgatnak, de soha nem láttam senkit így olvasgatni, ahogy te csináltad.

Elhúzza a száját, miközben a pillantása az enyémet figyeli. Lángoló képpel elfordulok, a szívem majd' kiugrik. Beletelik egy kis időbe, hogy összekapjam magam, aztán szembenézek vele: - Sosem láttad, hogy valaki a hátsó borítót olvassa? Ez kicsit fura, nem gondolod?

- Behunyt szemmel semmiképp - billenti félre a fejét. Elnéz mellettem a jobb oldalamnál.

 

Nyelek egyet. Zavart vagyok és reszketeg, tudom, hogy témát kell váltanom, mielőtt mélyebbre süllyedek.

- Talárt jobban kéne aggódnod azon, hogy hogy kerültem ide, mint hogy mit csináltam - javaslom. Fis azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám, mihelyt kiejtem a számon.

Összeszűkült szemmel rám néz.

- Gondolom, megint nyitva hagytam az ajtót. Azt mondod, nem hagytam nyitva?

- Dehogy! - rázom meg a fejemet, remélve, hogy nem veszi észre, hogy elvörösödök és kimelegedek. - Nem, csak... Pont erről beszélek.

Nyitva hagytad az ajtót - teszem hozzá. Próbálok nem izegni-mozogni, pislogni vagy másképp elárulni magamat. - Tulajdonképpen szélesre tárva, ami nemcsak a légkondicionálás pazarlása, de totál... -

Elhallgatok. A gyomrom furán viselkedik, amikor megpillantom a mosolyát.

- Szóval, Lina barátnője vagy, mi? - indul a pénztárgép felé. A törülközőt nedves, homokos puffanással a pultra ejti. — Sosem említett korábban.

- Hát nem voltunk kimondottan barátnők - vonom meg a vállamat, remélve, hogy nem tűnik olyan esetlennek, mint amilyennek érzem. -

Úgy értem, egyszer találkoztunk, és segített... várj, miért beszélsz így róla? Tudod, múlt időben. Jól van Lina?

A srác bólint, leül egy zsámolyra. Kivesz egy lila kartondobozt az egyik fiókból, és átlapozza a benne tartott nyugtákat.

- Az egyik szokásos évenkénti lelkigyakorlatán van. Minden évben más helyet választ, ezúttal Mexikóba ment. Próbálja kideríteni, hogy a majáknak igazuk volt-e, és a világ tényleg véget ér-e 2012-ben?

Szerinted?

Kíváncsian, kitartóan néz, a pillantása a szemembe mélyed.

Megvakarom a karomat, és vállat vonok, sosem hallottam ezt az elméletet eddig. Vajon Damenre meg rám is vonatkozik? Ha vége a világnak, megyünk Árnyvidékre, vagy a sivár Földön vándorlunk majd, mint a két utolsó túlélő, akik a bolygó benépesítéséért felelnek, csakhogy - iróniariadó — ha egymáshoz érünk, Damen meghal...

Kirázom a fejemből ezt a szálat, mielőtt megragad és összezavar.

Amúgy is okkal jöttem ide, és ragaszkodnom kell a tervhez.

 

- Szóval, hogy ismerted meg? Ha nem voltatok kifejezetten barátnők.

- Aván keresztül találkoztunk - felelek. Gyűlölöm a nevét kiejteni.

Ő is forgatja a szemét, morog valami érthetetlent, és a fejét csóválja.

- Tehát ismered őt? - nézek rá. A tekintetem bejárja az arcát, a nyakát, a vállait, a sima, napbarnított mellkasát, aztán a köldökét, aztán kényszerítem magam, hogy másfelé nézzek.

- Ja, ismerem - teszi félre a dobozt. - Fogta magát, és csak úgy eltűnt egy nap, köddé vált...

Ó, a felét sem tudod-gondolom, figyelmesen vizslatva az arcát.

- ...hívtam a házát, a mobilját, de semmi. Végül odaautóztam, hogy megnézzem, jól van-e, és égett a villany odabenn, szóval világos, hogy átvert. Itt hagyott egy rakás dühös klienssel, akik mind jóslásra vártak.

Ki gondolta volna, hogy kiderül, micsoda egy dilinyós?

Igen, ki gondolta volna? Az a személy biztosan nem, aki volt elég hülye, hogy odaadja a legmélyebb és legsötétebb titkait egyenesen a mohó, kinyújtott kezébe...

- Még mindig nem találtam senkit, aki elég jó lenne a helyére. És én mondom, eléggé lehetetlen egyszerre jósolni és vezetni az üzletet. Ezért is léptem ki egy kicsit. Hívtak a hullámok, és szünetet kellett tartanom.

Gondolom, nyitva hagytam az ajtót.

Csillogó és mély a tekintete. És nem tudom megmondani, hogy tényleg elhiszi-e, hogy nyitva maradt az ajtó, vagy engem gyanúsít. De amikor megpróbálok a fejébe kukkantani, megállít a fal, amit a gondolatai védelmére állított a hozzám hasonlók ellen. Csak a ragyogó, lila auráját látom, amit eddig nem - a színe hullámzik és ragyog, hívogat.

- Egyelőre csak egy rakás jelentkezési lapom van amatőröktől. De olyan kétségbeesetten vissza akarom szerezni a hétvégéimet, hajlandó vagyok bedobni a neveiket egy kalapba, és kihúzni egyet, csak túllegyek rajta! - rázza meg a fejét, és újból felvillant-ja a gödröcskéit.

Az egyik felem el sem hiszi, amire készülök, de a másik, a gyakorlatiasabb felem ösztönöz, mert felismeri a tökéletes lehetőséget, amikor szembenéz velem.

 

- Talán segíthetek - felelem. Visszatartom a lélegzetemet, amíg válaszol. A reakciója egy összevont szemöldök és egy apró ajakkunkor.

- Komolyan! - teszem hozzá. - Még fizetned sem kell!

Még jobban hunyorít, csodazöld szemei gyakorlatilag eltűnnek.

- Úgy értem, hogy nem kell olyan sokat fizetned - helyesbítek, mert nem akarom, hogy valami fura, kétségbeesett őrültnek tűnjek, aki ingyen adja magát. — Csak egy kicsivel a minimálbér fölött dolgozom, de csak mert olyan jó vagyok, hogy simán elélek a borravalóból.

- Médium vagy? - Karba teszi a kezét, és hátrahajtott fejjel néz rám, teljes hitetlenséggel.

Kihúzom magam, és próbálok nem fészkelődni. Remélem, hogy profinak és érettnek tűnök, olyannak, akiben meg lehet bízni, hogy segít vezetni az üzletet.

- Ja - bólintok. Képtelen vagyok rezzenetlen maradni, nem szoktam hozzá, hogy bárkinek is beismerjem a képességeimet, legkevésbé egy idegennek. - Csak tudok dolgokat... Az információ valahogy beugrik...

Nehéz elmagyarázni.

Habozva figyel, aztán a jobbomon megállapodik a tekintete.

- Tehát mi vagy te valójában?

Vállat vonok, játszom a pulcsim cipzárjával, húzogatom fel-le, fel-le, fogalmam sincs, mire gondol.

- Látod az éteri síkot, hallod onnan a hangokat, érzed a mások érzéseit, kóstolás nélkül is érzed az étel ízét, szagát, vagy a gondolataiddal tárgyakat mozgatsz? Mi a tudományod?

- Ezek mind - biccentek, bár a felének a jelentéséről fogalmam sincs, de azt hiszem, ami csak távolról is kapcsolódik a természetfeletti képességekhez, azt valószínűleg meg tudom csinálni.

- De nem úgy festesz, mint egy médium - mondja, mintha tényt közölne.

- Látom a lelkeket - vonom meg a vállamat. - De csak azokat, akik még itt vannak, azokat nem, akik már átkeltek... - Elhallgatok, mintha a torkomat köszörülném, tudom, hogy jobb nem emlegetnem a hidat, Nyárvidéket vagy bármi ilyesmit. - .. .azokat nem látom, akik már átkeltek. - Remélem, hogy nem próbálja erőltetni, mert ennél tovább nem megyek.

 

Rám hunyorog, a pillantása végigfut rajtam, a homokszőke hajamtól egészen a Nike csukába bújtatott lábamig. A pillantásától reszketni kezd az egész testem. Jude benyúl a pult alá gyűrt hosszú ujjú pólóért, felveszi, aztán rám néz, és így szól:

- Hát, Ever, ha itt akarsz dolgozni, meg kell felelned a meghallgatáson.

 

Tizenöt

 

Jude bezárja a bejárati ajtót, aztán egy rövid folyosón át egy kis szobába vezet, ami a folyosó jobb oldaláról nyílik. A háta mögött lépkedve, az oldalam mellett megfeszített karokkal bámulom a pólója hátára nyomott békejelet, és emlékeztetem magam, hogy ha bármi gázosat csinálna, olyan gyorsan le tudnám szerelni, hogy megbánja a napot is, amikor eszébe jutott, hogy megtámadjon.

Egy párnázott, összecsukható székre mutat, amely egy kis szögletes asztal mellett áll. Jude leül a fényes, kék szövettel letakart asztal mellé velem szemben, és a térdére teszi a meztelen lábát.

- Szóval, mi a specialitásod?

Nézek rá ölbe tett kézzel, miközben a lassú lélegzetvételre koncentrálok, és hogy ne fészkelődjek.

- Tarot-kártya? Rúnák? Ji-king? Pszichometria? Melyik?

Az ajtóra pillantok. Egy másodperc törtrésze alatt kironthatnék rajta, ami okozna egy kis felfordulást, de akkor mi van?

- Jósolni fogsz nekem, rendben? - néz a szemembe. – Ugye felfogtad, mit értettem meghallgatás alatt? - nevet rám, ismét felfedve a gödröcskéit, aztán hátralöki a rasztafürtjeit.

Nézem az asztalterítőt, simogatom a göröngyös nyersselymet az ujjaimmal. Felforrósodik az arcom, amikor eszembe jutnak Damen szavai, hogy mindig megérzi, ha a közelében vagyok. Remélem, hogy csak úgy mondta, és most nem érez.

- Nincs szükségem semmire - motyogom, és még mindig nem szeretnék a szemébe nézni. - Csak egy gyors érintés a kezeden, és kész is.

- Tenyérjóslás - bólint. - Nem erre számítottam, de jól van. - Felém hajol, és kinyújtja a kezét, tenyérrel felfelé.

Nagyot nyelek. Látom a tenyere vonalait, de a sztori nem azokban rejlik - legalábbis számomra.

- Valójában nem olvasok belőle. - A hangom elárulja az idegességemet. Összeszedem a bátorságomat, hogy megérintsem. -

Inkább... az energia, amit... amire ráhangolódom. Ott van az infó.

Elhúzódik, és figyelmesen tanulmányoz. Tudom, hogy csak meg kell érintenem, és túl vagyok rajta. És meg kell tennem. Most.

 

- Csak a kéz kell, vagy...? - Kinyújtja az ujjait, a tenyere vonalai kiemelkednek és eltűnnek.

Megköszörülöm a torkomat. Miért vagyok ilyen ideges, miért érzem úgy, hogy elárulom Dament, amikor csak munkát akarok szerezni, hogy boldoggá tegyem a nagynénémet?

- Nem, bármelyik testrész megteszi. A füled, az orrod, még a nagylábujjad is, mindegy, mindenhol ugyanazt látom. Csak a kéz a legelérhetőbb, tudod.

- Elérhetőbb, mint a nagylábujj? - mosolyog. A tengerzöld szemek az enyémeket kutatják.

Mély lélegzetet veszek. A keze durvának és érdesnek tűnik, főleg Damenéhez képest, akié talán az enyémnél is lágyabb. És valahogy még ez a gondolat is helytelenné teszi a pillanatot. Most, hogy tilos megérintenünk egymást, az, hogy kettesben vagyok egy másik pasival, hitványságnak tűnik, tiltott, rossz dolog.

Szorosan behunyt szemmel kinyújtom felé a kezem. Ez csak egy állásinterjú - emlékeztetem magam -, semmi okom rá, hogy ne rendezhessem le ezt a dolgot gyorsan és fájdalommentesen. A tenyere közepéhez ér az ujjam, és érzem a bőre lágy, gyengéd érintését.

Hagyom, hogy átáramoljon rajtam az energiája... békés, nyugodt, mintha a világ legnyugodtabb tengerébe merülnék. Annyira más, mint Damen bizsergése és forrósága, amihez hozzászoktam. Legalábbis a sokkhatásig, amivel Jude élettörténete hirtelen kibomlik előttem.

Visszarántom a kezemet, mintha megcsíptek volna, az amulett után tapogatózom. Látom az arcán a riadalmat, és gyorsan magyarázkodni kezdek.

- Sajnálom - csóválom dühösen a fejemet, amiért túlreagáltam. -

Általában nem csinálom ezt. Általában sokkal diszkrétebb vagyok. Egy kicsit... meglepett a dolog, ennyi az egész. Nem számítottam semmi többre, csak... - Elhallgatok, tudom, hogy az üres fecsegésemtől csak rosszabb lesz az egész. - Általában, amikor jósolok, ennél jobban elrejtem az érzéseimet - biccentek. Rákényszeríteni magam, hogy a szemébe nézzek, tudom, hogy bármit mondok, nem leplezi a tényt, hogy úgy viselkedtem, mint a legrosszabb amatőr. - Tényleg -

mosolygok rá, nem túl meggyőzően.

 

- Egy kiköpött pókerarc vagyok. - Látom, hogy nem kifejezetten működik a meggyőzőerőm. - Egy pókerarc, ami tele van empátiával és részvéttel — dadogok. Nem tudok leszállni a témáról. - Tényleg, csak most... tele vagyok vele... - Behúzom a nyakam, és összeszedem a cuccomat, hogy lezárhassam a dolgot. Kizárt, hogy ezek után felvenne.

A széke szélére csúszik, és olyan közel hajol, hogy alig kapok levegőt.

- Mendd el! - kéri olyan pillantással, amely mintha a csuklómat szorítaná, hogy maradjak nyugton. - Mit láttál pontosan?

Nyelek egyet, és lehunyom a szemem egy pillanatra. Visszaját-szom a fejemben a filmet, amit az imént láttam. A képek tisztán táncolnak előttem.

- Te más vagy - nézek rá. Mozdulatlanul ül, a pillantása kitartó, és nem segít, hogy jó nyomon vagyok-e, vagy sem.

- Mindig is más voltál. Kicsikorod óta látod őket - nézek félre.

Látom őt, ahogy a szobájában mosolyogva integet a nagymamájának, aki évekkel a születése előtt meghalt. - És amikor... – Nem akarom kimondani, de akarom a melót, így jobb, ha megteszem. - De amikor az apád... főbe lőtte magát... amikor tízéves voltál, azt hitted, te tehetsz róla. Meg voltál győződve róla, hogy amikor ragaszkodtál ahhoz, hogy látod az anyukádat, aki amúgy csak egy éve halt meg az eset előtt, valahogy rásegített erre. Évekkel azután fogadtad csak el az igazságot, hogy csak magányos volt, depressziós, és az anyukáddal akart lenni.

De még így is kételkedsz ebben néha.

Jude meg sem rezzen, de a mélyzöld szemében ott van, hogy ez az igazság.

- Próbált meglátogatni néhányszor. Bocsánatot akart kérni azért, amit tett, de bár érezted a jelenlétét, nem engedted a közeledbe.

Gyűlölted, hogy az osztálytársaid csúfolnak, az apácák meg leszidnak, nem beszélve a mostohaapádról, aki... - Nem akarom folytatni, de tudom, hogy muszáj. - Csak normális akartál lenni. Hogy úgy kezeljenek, mint bárki mást. - A térítőre rajzolgatok az ujjam hegyével, és kezd összeszorulni a torkom. Pontosan tudom, milyen érzés arra vágyni, hogy beilleszkedhess, és végig tudni, hogy sosem fogsz. - De miután elszöktél, és találkoztál Linával, aki amúgy nem az igazi nagymamád, mert az igazi nagyszüleid meghaltak - nézek rá újra, hogy

meglepi-e, hogy tudom, de nem árulja el magát. - Mindegy, ő

befogadott, etetett, ruházott...

- Megmentette az életemet - sóhajt fel, hátradőlve a székben.

Hosszú, napbarnított ujjai a szemét dörzsölik. - Több vonalon is.

Annyira elveszett voltam, ő meg...

- Elfogadta azt, aki valójában vagy - bólintok. Látom az egész történetet, mintha magam is ott lennék.

- És ki vagyok? - kérdezi. Keze a térdén, a pillantása az arcomon. -

Ki vagyok valójában?

- Egy srác, aki olyan okos, hogy már tizedikben leérettségizett. Egy srác, olyan elképesztő médiumi képességekkel, hogy emberek százainak segítettél már, és alig valamit kértél cserébe. És mégis, mindezek ellenére, egy olyan srác, aki nagyon... - Végignézek rajta, és felfelé kunkorodik a szám széle. - Nos, azt akartam mondani, hogy lusta, de mivel nagyon kell ez a meló, inkább azt mondom, laza – nevetek fel megkönnyebbülve, mert ő is velem nevet. - És megkockáztatom, hogy életedben nem dolgoztál egy napot sem. Az egész örökkévalóságot azzal fogod tölteni, hogy vársz a tökéletes hullámra.

- Ez egy metafora? - kérdezi féloldalas mosollyal.

- A te esetedben nem. A te esetedben ez tény.

Jude bólint, és úgy néz rám, hogy táncba kezd a gyomrom.

Előredől, és leteszi a lábát.

- Beismerem a bűnösségemet. - Sóvárgó tekintettel a szemembe néz.

- És most, mivel nincs több titkom, mivel pontosan a lelkem legmélyébe néztél, meg kell kérdeznem, hogy látsz-e valamit a jövőmben? Egy bizonyos szőke hölgyet, netán?

Fészkelődni kezdek a székben, és már mondanám, amikor közbevág.

- És a közeli jövőről beszélek, mint például a péntek este. Belemegy valaha Stacia, hogy randizzon velem?

- Stacia? - kérdezek vissza elfúló hangon. A szemem majd' kiugrik.

Ennyit a pókerarcról, amiről hadováltam.

Figyelem, ahogy behunyt szemmel megrázza a fejét. Hosszú, aranyszőke fürtjei gyönyörűen keretezik napbarnított arcát.

 

- Anastacia Pappas, vagyis Stacia. - Nem veszi észre a megkönynyebbült sóhajt. Boldog vagyok, hogy tudom, egy másik borzasztó Staciáról beszél, nem arról, akit ismerek.

A lány nevét körülvevő energiára hangolódva máris tudom, hogy esélye sincs, legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja.

- Tényleg tudni akarod? - kérdezem. Tudom, hogy egy csomó felesleges erőlködéstől megóvom, ha most elmondom neki, de kétlem, hogy valóban hallani akarja az igazságot. - Mi lenne, ha csak kivárnád, mi lesz? - nézek rá, remélve, hogy belemegy.

- Ezt fogod mondani a klienseknek is? - kérdezi visszatérve az üzletre.

Megrázom a fejemet, és a szemébe nézek.

- Hé, ha elég bolondok, hogy ilyet kérdezzenek, akkor én leszek olyan bolond, hogy elmondjam - mosolygok rá. - Szóval, gondolom a kérdés az, hogy te mennyire vagy bolond?

Hallgat, tétovázik jó sokáig, már azon aggódom, túl messzire mentem. De aztán rám mosolyog, és kinyújtja a jobb kezét.

- Ahhoz elég bolond, hogy felvegyelek. Most már tudom, hogy miért nem fogtál velem kezet először. - Biccent, és feláll a székről.

Megszorítja a kezemet. - Ez az egyik legelképesztőbb jövendő-

mondás volt, amit valaha hallottam.

- Az egyik? - húzom fel a szemöldököm tettetett sértettségemben, miközben a táskámért nyúlok.

Felnevet, és az ajtóhoz indul.

- Miért nem ugrasz be holnap reggel, mondjuk tíz körül?

Megállok. Kizárt, hogy ez menni fog.

- Mi az? Inkább bent alszol? Üdv a klubban! Hidd el, ha nekem sikerül, neked is menni fog.

- Nem arról van szó. - Miért vonakodom elmondani neki? Most, hogy az enyém a meló, kit érdekel, mit gondol?

Jude várja a válaszomat.

- Csak... órám van - vonok vállat. Az órám uantól idősebbnek tűnök, mint attól, hogy iskolába kell mennem, mintha főiskolás volnék, vagy ilyesmi.

- Hol? - mér végig hunyorogva.

 

- Oöö, a Bay View-ban - motyogom, próbálom nem behúzni a nyakamat.

- A gimiben? - szűkül össze a szeme az új információtól.

- Azta, te tényleg médium vagy. - Nevetek, de tudom, hogy idegesnek és hülyének látszom, és csak fokozom, amikor hozzáteszem: - Most végzem a kilencediket.

Rám néz egy hosszú - túl hosszú - pillanatig, aztán az ajtóhoz fordul, és kinyitja.

- Idősebbnek látszol. - A szavak annyira elvontak, hogy nem hiszem, hogy jelentéssel bírnak bármelyikünk számára. – Ugorj be, ha ráérsz.

Megmutatom, hogy működik a pénztárgép, meg pár dolgot az üzletben.

- Azt akarod, hogy áruljak is dolgokat? Azt hittem, hogy csak jövendőmondásra kellek. - Meglepődöm, hogy a munkaköröm ilyen gyorsan kibővült.

- Ha épp nem jövendölsz, a boltban dolgozol. Ez probléma?

Nemet intek.

- Csak...„még egy dolog - harapok a számba, nem tudom, hogy folytassam. - Nos, tulajdonképp két dolog. Először is, nem bánnád, ha másik nevet használnék? Tudod, a jósláshoz, meg ilyenek. A nagynénémmel élek, és ő elég klassz, meg minden, de nem kifejezetten tud a képességeimről, úgyhogy...

- Légy az, aki csak lenni akarsz - von vállat. - Ne aggódj! De el kell kezdenem időpontokat adni, úgyhogy mondd meg, ki akarsz lenni?

Hallgatok, nem gondoltam ezt át eddig. Legyek Rachel, az oregoni barátnőm után, vagy valami hétköznapibb, mint Anne vagy Jenny, vagy ilyesmi? Az emberek azt várják, hogy egy médium közel se legyen hétköznapi. A part felé nézek, és kiválasztom a harmadik dolgot, amit megpillantok. A Fa és a. Kosárlabdapálya nevek elvetése után azt mondom:

- Avalon. — Azonnal megtetszik a hangzása. - Tudod, mint a város a Catalina szigeten.

Jude rábólint, és kijön utánam a bolt elé.

- És a második dolog?

Visszafordulok, és mély levegőt veszek. Remélem, figyel.

- Jobbat érdemelsz, mint Stacia.

 

A pillantása az arcomat kutatja. Belenyugszik az igazságba, ha nincs is elragadtatva tőle.

- Komoly múltad van, ami azt illeti, hogy hogyan kell belezúgni a nem megfelelő lányokba - ingatom a fejemet. - Ugye tudod?

Várom a választ, vagy valami reakciót arra, amit mondtam, de csak vállat von és int. Figyel, miközben a kocsimhoz indulok, és gőze sincs, hogy hallom, amikor azt gondolja: Nem tudom.

 

Tizenhat

 

Amint felhajtok a kocsibejáróra, Sabine hív a mobilomon, és azt mondja, rendeljek nyugodtan pizzát vacsorára, mivel neki későig kell dolgoznia. Kísértésbe esem, hogy meséljek neki az új munkámról, nem teszem. Nyilvánvaló, hogy el kell majd mondanom neki, ha másért nem, azért, hogy megússzam azt, amit ő intézett el nekem. De az kizárt, hogy beismerem, hogy konkrétan milyen munkát szereztem. Furcsának fogja gondolni. Még ha ki is hagyom a történetből azt a részt, hogy jóslásért fizetnek (és hidd el, eszembe sem jut ezt megemlíteni), akkor is azt fogja gondolni, hogy egy ezoterikus könyvesboltban dolgozni furcsa. Talán még hülyeség is. Ki tudja?

Sabine túl ésszerű és józan, hogy támogasson valami ilyesmit. Ő

inkább abban a tartós, erős és érthető világban él, szemben a valódi világgal, ami minden, csak nem az. És ugyan utálok hazudni neki, tényleg nem látom, mi más lehetőségem lenne. Kizárt, hogy megtudja az igazságot rólam, nem beszélve arról, hogy Avalon álnéven jövendőmondó lettem.

Majd azt mondom neki, hogy szereztem egy melót valahol közel, valami normális helyen, mint egy egyszerű könyvesbolt, vagy esetleg egy Starbucks kávézó. Aztán persze ki kell találnom egy fedősztorit, ha esetleg úgy döntene, utánajár a dolognak.

Beállok a garázsba, és felmegyek a lépcsőn, oda sem nézve ledobom a táskámat az ágyra, aztán a szekrényhez megyek. Közben lerángatom magamról a pólómat. Épp a farmerom cipzárját húznám lefelé, amikor Damen megszólal:

- Ne is törődj velem, csak üldögélek itt, élvezem a kilátást. -

Eltakarom a karommal a mellemet, miközben háromszor annyit ver a szívem, mint szokott, ő pedig halkan, édesen füttyent, és rám mosolyog.

- Nem láttalak. Ha már itt tartunk, nem is éreztem, hogy itt vagy -

szólalok meg a pólómért nyúlva.

— Túl szétszórt vagy, azt hiszem. — Mosolyog, és megpaskolja maga mellett az ágyat. Felnevet, amikor felveszem a pólómat, mielőtt odaülnék.

 

- Mit csinálsz te itt? - kérdezem. Nem igazán érdekel a válasz, csak örülök, hogy mellette lehetek.

- Kitaláltam, hogy mivel Sabine későig dolgozik...

- Hogyan... - kezdem, de aztán felnevetek. Persze, hogy tudja.

Mindenki gondolataiban tud olvasni, beleértve a sajátjaimat is, de csak ha én akarom. És még ha általában le is eresztem a pajzsomat, hogy elérhetőek legyenek a gondolataim számára, most képtelen vagyok.

Úgy érzem, hogy magyarázattal tartozom, el kell mondanom a saját verziómat a történtekről, mielőtt beleles a fejembe, és ő maga jut bizonyos következtetésekre.

- És mivel nem jöttél át suli után... - Közelebb hajol, a pillantása az enyémet keresi.

- Egy kis időt akartam adni neked az ikrekkel - mondom, és magamhoz húzok egy párnát. A varrását piszkálom. - Tudod, hogy megszokjatok egymást... meg ilyenek... - vonom meg a vállamat. A szemébe nézek, és tudom, hogy ezt nem veszi be, egy pillanatig sem.

- Ő, már hozzászoktunk egymás társaságához — nevet. — Erről biztosíthatlak. Ez a nap meglehetősen... tevékeny és érdekes volt, jobb szót nem tudok rá. De hiányoztál nekünk. - Mosolyog, miközben a pillantása a hajamon, az arcomon, az ajkaimon időzik, akár egy édes, ráérős csók. - Sokkal jobb lett volna, ha te is ott vagy.

Félrenézek, kétlem, hogy az egészből egy szó is igaz lenne. Az orrom alatt morgóm:

- Azt lefogadom.

Megérinti az arcomat, hogy rá nézzek, és aggodalom ül az arcán, amikor megkérdezi:

- Hé, mi a baj?

Összeszorított szájjal félrenézek. Olyan erősen gyűröm össze a párnát, hogy kidurranással fenyeget. Bárcsak ne mondtam volna semmit, most magyarázkodhatom!

- Hát csak... - rázom meg a fejem. - Csak nem vagyok biztos benne, hogy ezzel az ikrek is egyetértenének. Engem hibáztatnak mindenért.

És nem mintha nem lenne igazuk. Vagyis...

Mielőtt folytathatnám, rádöbbenek... Damen hozzám ér.

Megérint.

Valóban.

 

Nincs rajta kesztyű, nem telepatikus ölelés, csak a jó öreg, divatjamúlt bőr a bőrhöz érintés - vagy legalábbis majdnem érintés.

- Hogyan...? — nézek nevetéstől csillogó szemébe. Tátott szájjal bámulom csupasz, kesztyűtlen kezét.

- Tetszik? - mosolyog. Megfogja a karomat, és magasra emeli.

Nézzük a vékony energiafátylat, az egyetlen dolgot, ami elválasztja a bőrömet az övétől, és közöttünk vibrál. - Egész nap ezen dolgoztam.

Semmi nem tarthat távol tőled, Ever. Semmi — bólint, mélyen a szemembe nézve.

Száguldanak a gondolataim, hogy mennyi mindent jelenthet ez.

Élvezem a bőrünk majdnem-érintkezését, csupán egy nagyon vékony, tiszta, pulzáló energiafelhő választ el kettőnket, amely mindenki más számára láthatatlan. Valahogy kordában tartja a szokásos bizsergést és forróságot, és közel sem hasonlítható össze a valódi érintéssel. Annyira hiányzott már a puszta együttlét, hogy kihasználom, amit lehet.

Hozzásimulok, figyelem, ahogy a fátyol beborít a fejünk búbjától a lábujjainkig. Úgy felehetünk egymás mellett, ahogy szoktunk - vagy legalábbis majdnem úgy, ahogy szoktunk.

- Sokkal jobb - mosolygok. Az arcát simogatom, a kezem bejárja a karját, a mellkasát. - Nem beszélve arról, hogy sokkal kevésbé ciki, mint a fekete bőrkesztyű.

- Ciki? — húzódik el, az arcán tettetett felháborodással.

- Ne már! - nevetek fel. - Még neked is el kell ismerned, hogy totális divatbaki volt. Azt hittem, Miles idegrohamot kap, valahányszor csak meglátta - motyogom Damen csodás, meleg illatát belélegezve. A nyaka hajlatába fúrom az arcomat. - Szóval, hogyan csináltad? - A szám a bőrén legelészik, megízlel minden négyzetcentimétert. - Hogyan zaboláztad meg Nyárvidék energiáját, és hoztad ide?

- Semmi köze Nyárvidékhez - suttogja, szájával a fülcimpámon. -

Ez csak az energia mágiája. Amúgy is, mostanra már tudhatnád, hogy ami ott megteremthető, azt ide is hozhatod.

Eszembe jut Ava, meg a díszes arany ékszerek és egyedi ruha-kreációk, amelyeket odaát manifesztált, aztán meg, hogy milyen dühös volt, hogy nem hozhatta haza őket.

De még mielőtt megszólalnék, Damen folytatja:

- Igaz, hogy az ott létrehozott dolgok a földi síkra nem hozhatók át, de ha megérted, hogyan működik a mágia, ha igazán megérted, hogy minden, ami van, valójában csupán energiából áll, akkor nincs akadálya, hogy ideát is létrehozd ezeket a dolgokat. Ahogy a Lamborghinidet, példának okáért.

- Nem mondanám, hogy az én Lamborghinim - pirulok el, annak ellenére, hogy nem is olyan rég még neki is volt egy kis bogara az egzotikus kocsikkal kapcsolatban. - Mihelyt végeztem, vissza is küldtem. Nem tartottam meg.

Mosolyogva a hajamba túr, és az ujjai között morzsolgatja a tincseimet.

-

Miközben az ikreknek manifesztáltam mindenfélét, tökéletesítettem.

- Milyen mindenfélét? - kérdezem, és testhelyzetet váltok, hogy láthassam Dament. Azonnal elvonja a figyelmemet a szája látványa.

Vajon az új energiapajzsunk megengedi, hogy megcsókoljam?

- A síkképernyős tévével kezdődött - sóhajt fel. - Vagy azt mondom inkább, hogy tévékkel, mivel ott kötöttünk ki, hogy mindkettőjüknek kellett egy-egy a szobájukba, meg még kettő a közös szobába. És mire mindkettőjüket sikerült lekötni, és dolgozhattam, leültek tévét nézni, és nem telt bele öt perc, elárasztották őket olyan dolgok képei, amelyek nélkül nem tudtak tovább élni.

Meglep, amit hallok, mivel az ikrek nem tűntek olyannak, mint akiket érdekeltek az anyagi világ dolgai Nyárvidéken. De ez biztosan azért volt, mert az anyagi dolgok elvesztik az értéküket, ha egyszer megteremtheted, amit csak szeretnél. Az, hogy elvesztették a varázserejüket, olyanná tette őket, mint bárki mást – vágytak mindenre, amit nem érhettek el.

- Higgy .nekem, ők a hirdetők álma - mosolyog rám. - A tizenháromtól harmincévesekig terjedő ifjúsági piac szereplői közé tartoznak.

- Eltekintve a ténytől, hogy egyik cuccot sem vásároltad meg nekik valójában, ugye? Csak lehunytad a szemed, és előtűntek a semmiből.

Nem ugyanaz, mintha bemennél egy üzletbe, és a hitelkártyád terhére vásárolnál. Egyébként van egyáltalán hitelkártyád? - Sosem láttam a kezében pénztárcát, plasztikkártyákat végképp.

 

- Nincs rá szükségem - nevet, s közben végigsimítja az orrnyergemet, majd megpuszilja az orrom hegyét. - De ha valóban nem is vásároltam nekik azokat a holmikat, ahogy voltál szíves rámutatni...

Azok a reklámok nem kevésbé hatásosak, ezt akartam mondani.

Elhúzódom, tudom, hogy arra számít, nevetek majd, vagy legalább valami vicceset felelek, de csak megrázom a fejemet.

- Mindegy, óvatosnak kell lenned. - Úgy helyezkedem el, hogy a szemébe nézhessek. - Nem szabad elkényeztetned őket, nem kellene kényelmesen érezniük magukat, mert aztán majd nem akarnak hazamenni. - Damen rám hunyorog, látom, hogy nem érti a gondolatmenetemet, így elkezdem magyarázni. — Arról beszélek, hogy ne felejtsd el, csak ideiglenesen élnek veled. A fő célunk, hogy gondoskodjunk róluk, amíg helyreállítjuk a varázserejüket, és visszajuttatjuk őket Nyárvidékre, ahová tartoznak.

Damen a hátára fordul, és a mennyezetet bámulja.

- Ha már szóba hoztad - fordul felém.

Visszafojtott lélegzettel nézek rá, a gyomrom megemelkedik kicsit.

- Gondolkodtam. Ki mondta, hogy Nyárvidék az otthonuk?

Nem értek egyet vele, az ellenkezés már ott van a nyelvem hegyén, amikor felemelt mutatóujjal elhallgattat.

- Ever, azt a kérdést, hogy visszatérnek-e, vagy sem, nos, nem gondolod, hogy nekik kellene eldönteni? Nem vagyok biztos benne, hogy nekünk kellene meghoznunk ezt a döntést.

- De nem mi döntünk! - felelem vékony, bizonytalan hangon.

- Ok akarják! Legalábbis ezt mondták akkor éjjel, amikor rájuk találtam. Dühösek voltak rám, engem hibáztattak azért, hogy elmúlt a varázserejük, hogy megfeneklettek itt... vagy legalábbis Rayne... Romy meg... Romy meg csak Romy - vonok vállat.

- De akkor is. Azt mondod, hogy már nem így gondolják?

Damen egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán rám néz.

— Nem vagyok biztos benne, hogy jelenleg tudják, mit akarnak.

Kissé elsodorta őket az ittlétük, izgatottak a lehetőségektől, de még mindig nagyon rémültek, hogy egy lépést is tegyenek odakint. Csak azt gondoltam, talán adhatnánk nekik egy kis időt és teret, és nyitottabbak is lehetnénk a lehetőség felé, hogy talán kicsivel tovább maradnak, mint terveztük. Vagy legalább addig, amíg teljesen beilleszkednek, és

képesek lesznek eldönteni maguk. Amúgy is tartozom nekik, ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ne felejtsd el, hogy segítettek nekem rád találni!

Nyelek egyet és félrenézek. Őrlődöm, mert a legjobbat akarom az ikreknek, és aggódom a Damenre és rám gyakorolt hatásuk miatt. Még csak alig egy napja vannak itt, és máris keresztet vethetek a Damennel való együttlétekre, ami totál önzőség, tekintve, hogy két ember bajban van. Nem hiszem, hogy médiumnak kell lenni ahhoz, hogy tudjam, hogy azok ketten minden figyelmet meg kell kapjanak. És ilyen körülmények között - amelyben mi ketten vagyunk - komolyan korlátozottak a lehetőségeink.

- Akkor találkoztatok először? Nyárvidéken? - kérdezem. Mintha emlékeznék valamire, amit Rayne mondott Damenről, aki segített nekik, és nem fordítva.

Damen nemet int, és a szemembe nézve válaszol: - Nem, az csak akkor volt, amikor hosszú idő után újra találkoztunk.

Valójában nagyon rég volt, még Salemben.

Leesett állal bámulok rá. Ott volt a boszorkányperek alatt?

Gyorsan válaszol.

- Azelőtt volt, hogy a bajok elkezdődtek, és csak átutazóban voltam. Valami csínytevésbe keveredtek, és nem találtak haza, hát hazavittem őket a hintómon, és a nagynénjük nem tudhatta meg - nevet.

Már épp hozzáfűznék valami ostoba kis megjegyzést, hogy elkényezteti és szabadjára ereszti őket kezdettől fogva, amikor megszólal.

- Szörnyen nehéz életük volt. Mindent elveszítettek, amit valaha ismertek és szerettek, már nagyon fiatalon. Biztosan nem tudod ezt átérezni? Én igen.

Felsóhajtok. Elszégyellem magam. Önző vagyok, hogy egyáltalán emlékeztetnie kellett erre a hasonlóságunkra. Ragaszkodom a dolgok gyakorlati megoldásához, amikor megkérdezem: - De ki fogja felnevelni őket? - Remélem, hogy úgy tűnik, legkevésbé rólam szólnak az aggodalmaim, hanem inkább az ikrekről.

Mármint hogy a szó legszorosabb értelmében vett furaságukat figyelembe véve, és a bizarr élettörténetüket még csak nem is említve, hová mehetnének? Ki tudna gondoskodni róluk?

 

- Mi fogunk gondoskodni róluk - gördül az oldalára Damen. — Te és én. Együtt. Csak mi vagyunk erre képesek.

Felsóhajtok, és el akarok fordulni, de mindent elnyelő pillantása melege nem enged.

- Csak nem vagyok biztos abban, hogy jó szülők lennénk -

simogatom meg a vállát. A hajába túrok. - Vagy jó példaképek, vagy gyámok, vagy akármi. Túl fiatalok vagyunk! - teszem hozzá, mert azt hiszem, hogy ez egy jó indok, és mindenre számítok, csak arra nem, hogy kinevet.

- Túl fiatalok? Beszélj a saját nevedben! Tudod, hogy én már itt vagyok egy ideje. Elég hosszú ideje, hogy megfelelő gyámja legyek az ikreknek. Mellesleg - mosolyog -, mennyire lehet bonyolult?

Behunyt szemmel megrázom a fejem. Eszembe jutnak a Riley irányítására tett erőtlen kísérleteim, élő és szellem formájában egyaránt, és hogy milyen szánandóan kudarcot vallottam. És hogy őszinte legyek, nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e még egyszer.

- Fogalmad sincs, mire készülsz - felelem. - El sem tudod képzelni, milyen kormányozni két keményfejű, tizenhárom éves lányt. Mintha egy macskafalkát idomítanál - teljesen lehetetlen!

- Ever - kezdi halk, behízelgő hangon. Elszántan igyekszik enyhíteni az aggodalmamat, és elűzni a sötét felhőket. - Tudom, hogy valójában mi zavar, hidd el, tudom. De csak öt év, és tizennyolc évesek lesznek, aztán mennek a maguk útján, és mi szabadok leszünk, azt csinálunk, amit akarunk. Mi az az öt év, amikor az egész örökkévalóság előttünk áll?

Nem hagyom, hogy kibillentsen, megrázom a fejem.

- Ha mennek a maguk útján. Ha. Hidd el, sok srác van, aki azután sok évvel is a szülői házban ragad.

- Igen, de a különbség az, hogy te meg én ezt nem engedjük meg -

mosolyog. A pillantása gyakorlatilag könyörög, hogy viduljak fel és mosolyogjak. - Megtanítunk nekik minden mágiát, amire szükségük lehet, hogy függetlenek legyenek, és egyedül is boldoguljanak. Aztán elküldjük őket, minden jót kívánunk, és elmegyünk valahová ketten.

Ahogy mosolyog, ahogy a szemembe néz, s ahogy hátrasimítja a hajamat az arcomból... lehetetlen tovább haragudni rá, ahogy lehetetlen

további időt pazarolni erre a témára, amikor a testem ilyen közel van hozzá.

- Öt év semmi, ha már éltél hatszázat - súgja a szájával az arcomon, aztán a nyakamon, majd a fülemen.

Közelebb húzódom. Tudom, hogy igaza van, annak ellenére, hogy az én szemszögemből kicsit más a dolog. Tekintve, hogy két évtizednél többet sosem töltöttem el egyetlen életemben sem, öt év bébiszitterkedés örökkévalóságnak tűnik.

Magához húz, szorosan átölel. Azt kívánom, bár örökké tartana.

— Rendben vagyunk? - suttogja. - Befejeztük?

Bólintok, és szorosan hozzásimulok. Nincs szükségem szavakra.

Egyetlen dolgot akarok, amitől jobban érzem magam, és az a szája megnyugtató érintése az ajkaimon.

Elhelyezkedem, fölé hajolok, rásimulok a mellkasa lejtőjére, a felsőtestére, az ágyéka domborulatára. A szívünk tökéletes ritmusban, együtt ver. Alig érzékeljük a vékony energiafátylat, amely közöttünk lüktet, amikor a szájára hajolok - hetek vágyakozása emelkedik a felszínre -, és hamarosan mást sem akarok, csak ösz-szeolvadni a testével.

Damen felnyög, halk, mélyről jövő, ösztönös hangon, és megmarkolja a derekamat. Közelebb húz magához, amíg semmi nincs már közöttünk, csak két réteg ruha, amit le kell vetni.

A sliccével babrálok, miközben lehúzza rólam a pólómat, kapkodó lélegzésünk összeolvad, ahogy az ujjaink kapkodnak, nem elég gyorsan, hogy beteljesítsék a vágyunkat.

Amint kigombolom a farmerját, és elkezdem lehúzni róla, rádöbbenek, hogy olyan közel vagyunk, hogy az energiafátyolt kiszorítottuk magunk közül.

- Damen! - hördülök fel, ő pedig leugrik az ágyról.

- Ever... én... - Olyan nehezen lélegzik, hogy a szavak végét nem is hallom. - Sajnálom... azt hittem, biztonságos... Nem tudtam...

A pólómért nyúlok, és eltakarom magam. Az arcom kipirult, belül lángolok, és tudom, hogy igaza van, ezt nem kockáztathatjuk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy így elsodorjon a vágy.

- Én is sajnálom... azt hiszem... Azt hiszem, én löktem félre a pajzsot, és... - Lehajtott fejjel hagyom, hogy az arcomba hulljon a

hajam. Szégyellem magam. Úgy érzem magam, mint akit próbára tettek, és biztosra veszem, hogy én tehetek mindenről.

Megsüllyed a matrac, amikor visszaül mellém. A pajzs teljesen helyreállt. Az államnál fogva maga felé fordítja az arcomat.

- Nem a te hibád... én... én nem összpontosítottam... Annyira elmerültem benned, hogy nem voltam képes fenntartani.

- Minden rendben. Tényleg - felelem.

- Semmi sincs rendben. Idősebb vagyok nálad, több önuralmam is lehetne... - Bámulja a falat összeszorított szájjal. A tekintete elréved, aztán amikor rám néz, hirtelen összeszűkül a szeme.

- Ever... honnan tudjuk, hogy ez az egész egyáltalán valóban így van-e?

Fogalmam sincs, mire gondol.

- Milyen bizonyítékunk van? Honnan tudjuk, hogy Roman nem csak játszik velünk, hogy nem csak egy kis móka ez az egész a mi kárunkra?

Mély lélegzetet veszek, és megvonom a vállam. Rádöbbenek, hogy semmilyen bizonyítékunk nincs. A szemébe nézve újrajátszom a fejemb«n azt a napot, végig, amikor a véremet hozzákevertem az elixírhez, és megitattam Damennel. Az egyetlen bizonyítékom Roman hihetetlenül megbízhatatlan ígérete.

- Ki tudja, hogy egyáltalán igaz-e? - kérdi nagyra nyíló szemmel, ahogy az ötlet elkezd formálódni a fejében. - Roman hazug, semmi okunk hinni neki.

- Igen, de... nem tudjuk kipróbálni. Mi van, ha nemcsak játék, hanem tényleg igazat mondott? Nem kockáztathatunk, ugye?

Damen mosolyogva felkel az ágyról, és az íróasztalomhoz lép, ahol behunyt szemmel előgondol a semmiből egy hosszú, fehér gyertyát díszes arany gyertyatartóban, egy éles, hegyes, kristályokkal és drágakövekkel díszített markolatú ezüsttőrt meg egy aranykeretes tükröt. Odaint az asztalhoz.

- Normális esetben azt mondanám, először a hölgyek, de jelenleg. ..

A tükör fölé tartja a kezét, felemeli a tőrt, és a tenyeréhez illeszti a hegyét. Az életvonala mentén belevág a bőrébe. Figyeli, ahogy a vére a tükörre folyik, és kis tócsát alkotva alvadni kezd. Lehunyja a szemét, és a gondolatával meggyújtja a gyertyát. Mire a lángba tartja a pengét, már

be is gyógyul a sebe. A tűzzel megtisztítja, fertőtleníti a tőrt, aztán átadja nekem, hogy én is tegyem ugyanazt.

Felé hajolok, mély lélegzetet veszek, és gyorsan megvágom magam.

Először összerezzenek az éles fájdalomtól, aztán lenyűgözve nézem, ahogy a vérem a tenyeremből a tükörre csöppen, és lassan az övé felé csordul.

Állunk mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel, figyeljük, ahogy a két rubinvörös tócsa találkozik, összekeveredik, elvegyül – a genetikánk tökéletes megtestesülése egyesül egymással -, amitől Roman határozottan óvott minket.

Várjuk, hogy történjen valami, valami katasztrofális büntetése annak, amit tettünk - de semmi nem történik, semmilyen reakciót nem látunk.

- Hát, átkozott legyek... - néz rám Damen. - Jó! Tökéletesen...

Hirtelen sercegés és szikrázás szakítja félbe, amikor a vér forrni kezd, és olyan forróságot termel, hogy a tükör felszínéről hatalmas füstpamacsok szállnak fel, és megtöltik a szoba levegőjét. Recsegés-ropogás kíséretében elpárolog a vér. Csak egy vékony réteg por marad a megégett tükrön.

Pontosan az történik, ami Damennel történne, ha keveredne a DNS-

ünk.

Tátott szájjal, szótlanul meredünk a nyomokra. Nem tudjuk, mit mondhatnánk. De a szavak már nem is szükségesek, világos, ami történt.

Roman nem játszik velünk. A fenyegetése valódi volt.

Damen meg én soha nem lehetünk együtt.

Hacsak nem adom meg, amit kér.

- Nos - biccent Damen elszánt nyugalommal, miközben az arcára kiül a lesújtottság. - Ezek szerint Roman közel sem akkora hazug, mint ahogy feltételeztem. Legalábbis ebben az esetben.

- Ami azt is jelenti, hogy van ellenszere... És csak annyit kell tennem, hogy...

Damen közbevág.

- Ever, ez eszedbe se jusson! Kérlek. Tégy nekem egy szívességet, és maradj távol Romantől! Veszélyes és megbízhatatlan, nem akarom, hogy a közelébe menj, oké? Csak... - Beletúr a hajába. Nem akarja, hogy lássam, mennyire összezavarodott valójában. Az ajtó felé indul. -

 

Csak adj még egy kis időt, hogy kitaláljak valamit. Azt hiszem, van egy megoldás.

Annyira felzaklatták a történtek, hogy a közelembe sem jön. Csók helyett egy piros tulipán terem az újonnan begyógyult tenyeremben, aztán Damen lemegy a lépcsőn, és kilép a házból.

 

Tizenhét

 

Másnap, amikor a suliból hazaértem, Haven várt rám a küszöbön, elkenődött szempillafestékkel, szemébe lógó, kókadt, kék tincsekkel.

Az ölében egy pokrócba csomagolt batyu.

- Tudom, hogy telefonálnom kellett volna - tápászkodik fel. Az arca piros és puffadt, a könnyeit gyűri vissza. - Azt hiszem, nem igazán tudtam, mit kéne csinálnom, úgyhogy idejöttem. - Rendezgeti a takarót, és megmutatja a tartalmát. Egy nagy, fekete macska néz rám csodaszép zöld szemekkel. Gyengének látszik.

- A te kandúrod? - nézek a macskáról Havenre. Mindkettőjük aurája rongyos és foszladozott.

- Nőstény - bólint Haven, a pokróccal bajlódva. A mellkasához szorítja.

- Nem is tudtam, hogy van macskád - hunyorgók rá. Szeretnék segíteni, de nem tudom, mit is kéne tenni. Apu allergiás volt, úgyhogy nekünk mindig kutyánk volt. - Ezért nem jöttél ma suliba?

A barátnőm bólint, és utánam jön a konyhába, ahol fogok egy üveg vizet, és egy tálba töltöm.

- Mióta van meg? - kérdezem. Haven közben kicsomagolja és az ölébe veszi a cicát, aztán elé tartja a vizestálat. De a macskát egy kicsit sem írdekli a víz, gyorsan elfordul.

- Pár hónapja - vonja meg a vállát. Leteszi a tálat, és megsimogatja a feje búbját. - Senki nem tudja. Jó, Joshon, Austinon és a szobalányon kívül, akik titoktartást esküdtek, de senki más. Anyám beájulna. Isten ments, hogy egy valódi, élő dolog összepiszkolja a lakberendezett enteriőrjét - mondja fejcsóválva. - A szobámban lakik, leginkább az ágy alatt. De résnyire nyitva hagyom az ablakot, hogy néha kimehessen mászkálni. Tudom, hogy ha bent tartják őket, sokkal tovább élnek, de milyen élet az? - néz rám. Rendszerint ragyogó, napfényes aurája aggodalomtól szürke.

- Hogy hívják? - nézek a macskára. Suttogva beszélek, hogy elrejtsem az aggodalmat a hangomban. Mert amennyire én látom, nem sokáig él már.

- Kabala - feleli felfelé görbülő szájjal. - Azért neveztem el így, mert szerencsés... legalábbis úgy tűnt valamikor. Az ablakom alatt találtam

aznap, amikor Joshsal először csókolóztunk. Olyan romantikusnak tűnt!

Mint egy jó jel. De most... - néz félre.

- Talán segíthetek — mondom. Kezd formálódni egy ötlet. Nem vagyok biztos benne, hogy működni fog, de amit látok, azt mondatja velem, hogy nincs mit vesztenünk.

- Nem kifejezetten kismacska. Inkább öreg hölgy. Az állatorvos azt mondta, hogy legyen kényelmes helye, amíg csak lehet. És maradhatna nálam, mert tényleg szeret az ágyam alatt lakni, de anya úgy döntött, átrendezi a hálószobákat, akkor is, ha apa azzal fenyegetőzik, hogy eladja, és most a lakberendező meg az ingatlanügynök egyszerre van nálunk, mindenki veszekszik, a ház meg egy kupleráj. És mivel Josh meghallgatáson van ezzel az új bandával, Miles meg a mai előadására készül, gondoltam, hogy hozzád jövök. Nem mintha te lennél az utolsó, akit választanék, vagy ilyesmi - húzza be a nyakát, amikor rájön, mit mondott. - Csak mert mindig olyan elfoglaltak vagytok Damennel, és nem akartam zavarni. De ha dolgod van, nem maradok. Úgy értem, ha át akar jönni, vagy valami, én...

- Higgy nekem - intek nemet a pultnak dőlve. - Damen... - A falra nézek, hogyan is fogalmazzak? - Damen eléggé elfoglalt újabban.

Úgyhogy nem hiszem, hogy átugrana mostanában.

Nézem Havent és Kabalát. Az auráját látva tudom, hogy zaklatottabb, mint látszik. Tudom, hogy nem helyes, nem etikus vagy mi, és tudom, hogy az élet körforgásába nem szabad beavatkozni, de nem bírom nézni, hogy a barátnőm így szenved, főleg, amikor a táskámban csücsül fél üveg elixír.

- Csak... szomorú vagyok - sóhajt fel Haven, Kabala állát vakargatva. - Nyilván szép hosszú élete volt, meg minden, de akkor is!

Miért kell ilyen szomorúan végződnie?

Vállat vonok, és alig figyelek, mert az agyam zúg a vadiúj ötlet ígéretétől.

- Olyan fura, hogy egyik pillanatban minden oké, vagy talán nem annyira oké, de akkor is, végre megérkezel. Aztán a következő

pillanatban. .. vége. Mint Evangeline. Sose látnak, hallanak rólad többé.

A gránitpulton dobolok az ujjaimmal, tudom, hogy ez nem kifejezetten igaz, de nem akarom megcáfolni.

 

- Egyszerűen csak nem értem. Miért kötődnénk bármihez is, ha A: sosem tart örökké, B: rohadtul fáj, amikor vége lesz? – rázza a fejét. -

Mert ha minden véges, ha mindennek van eleje, közepe, vége, akkor minek kezded el egyáltalán? Mi értelme az egésznek, ha egyszer minden a Vége felirathoz vezet?

Kifújja a haját az arcából, és rám néz.

- És nem a halálra gondolok... - int a fejével a cica felé. – Bár mind úgy végezzük... mindegy, milyen keményen harcolunk.

Kabala és Haven között váltogatom a pillantásomat bólogatva, mintha érteném. Mintha olyan lennék, mint bárki más. Várnám, hogy sorra kerüljek ezen a morbid várólistán.

- Egy metaforikusabb jelentésen gondolkodom. Hogy semmi nem tart örökké, tudod. Mert így van, semmi sem rendeltetett öröklétre.

Semmi. Semmi.

- De Haven... - kezdem, de abban a pillanatban elhallgatok, amint rám néz.

- Hallgass végig, mielőtt nekiállnál elszavalni valami nézd az élet napos oldalát-cxxccoű - Összeszűkült szemmel néz rám, amivel nagyon felidegesít. Vajon tud valamit rólam, vagy próbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból valahogy? Veszek egy nagy levegőt, és rájövök, hogy csak a saját démonaival harcol.

- Ez nem megy, oké? Hacsak nem Istenről, meg az egyetemes szeretetről, vagy akármiről akartál mondani valamit, de én nem erről beszélek. Kabala meghal, a szüleim a válás határán vannak, és lássuk be, Josh meg én is végül szakítani fogunk. És ha ez nyilvánvalóan egy megmásíthatatlan tény, akkor... - törli meg az orrát. - Hát... akkor a kezembe is vehetnem a helyzet irányítását, és én döntenem el, mikor.

Inkább én okozok fájdalmat neki, mielőtt ő okozhatna nekem. Mert két dolog biztos. A: Vége lesz. B: Ha valaki kötődik, az megsérül. És miért én lennék az? - Folyik az orra, remeg a szája széle. - Jegyezd meg, amit mondok, mostantól én vagyok a Teflonlány. Minden lepereg rólam, semmi sem ragad rám.

Nézem Havent, és érzem, hogy ez nem a teljes történet, de szeretném végighallgatni.

- Tudod mit? Igazad van. Teljesen igazad van - nézek rá, amikor meglepetten felnéz. - Minden véges. - Minden, csak Roman, Damen

meg én nem! - És abban is igazad van, hogy te meg Josh is szakítotok valamikor, és nemcsak azért, mert minden véget ér, ahogy mondtad, hanem mert így működnek a dolgok. A legtöbb gimis szerelem nem éli túl az érettségit.

- Így látod magadat és Dament? - piszkálja Kabala takaróját. - Hogy nem tart tovább az évzárónál?

Összeszorítom a számat, és félrenézek. Tudom, hogy a világ legrosszabb hazudozója vagyok.

- Próbálok nem sokat foglalkozni ezzel. De azt akartam ezzel mondani, hogy ha valami véget ér, az nem jelenti azt, hogy az rossz, vagy hogy valaki, aki kötődik, megsérül, vagy hogy ennek nem szabadna megtörténnie, vagy ilyesmi. Mert ha minden lépés a következő lépéshez visz közelebb, akkor hogyan jutnánk el bárhová is?

Hogyan gyarapodhatnánk, ha elkerülünk mindent, ami fájhat?

Haven rám néz, és bólint egy picit, mintha értené, amit mondok, de nem egyezne bele teljesen.

- Szóval nem nagyon van más lehetőségünk, csak hogy folytatjuk, hogy megyünk, és reméljük a legjobbat. És ki tudja, út közben akár még tanulhatunk is egy-két dolgot. — Tudom, hogy nem vette be teljesen, hát hozzáteszem: — Azt próbálom elmagyarázni, hogy nem futhatsz el csak azért, mert valami nem tart örökké. Ki kell tartanod, végig kell játszanod. Ez az egyetlen módja az előrejutásnak — vonok vállat. Jó lenne, ha ékesszólóbb lennék, de erre futja. - Gondolj bele, ha nem mentetted volna meg a macskát, ha nem mondasz igent, amikor Josh randira hívott... nos, sok csodás pillanatról lemaradtál volna.

Vitatkozni akar, de nem szól egy szót sem.

- Josh nagyon édes srác, és megőrül érted. Nem hiszem, hogy mostanában ki kéne rúgnod. Amúgy meg - teszem hozzá, tudva, hogy hall, de nem igazán figyel -, nem kellene ilyen döntéseket hoznod, amikor ennyire stresszes vagy.

- És a költözés? Az elég jó ok?

- Josh elköltözik? - Ezt nem láttam előre.

Kabala feje búbját vakargatva nemet int.

- Nem Josh. Én. Apa folyton arról beszél, hogy eladja a házat, de kizárt, hogy megbeszéli Austinnal vagy velem.

 

Kísértésbe esem, hogy belessek a fejébe, és utánajárjak én magam, de tartom magam az eskümhöz, hogy a barátaim megőrizhetik a magánügyeiket.

- Csak azt tudom biztosan, hogy sűrűn emlegetik a használt ingatlan árfolyamot. De tudod, mit jelent, ha ez valóban igaz? Hogy jövőre nem járok a Bay View-ba. Nem fogok az osztályommal érettségizni. És nem járok egyik orange megyei gimibe sem.

- Ezt nem engedem - nézek mélyen a szemébe. - Kizárt, hogy elmenj. Velünk kell érettségizned...

- Hát ez kedves, meg minden. De nem hinném, hogy megállíthatod.

Kicsit meghaladja az erődet, nem gondolod?

Nézem a cicát és a barátnőmet. Azért nem minden haladja meg az erőmet. Ellenszer Damennek? Talán. Segíteni a barátnőmnek, hogy ne változzon meg az irányítószáma, és megmenteni a macskáját? Nem annyira. Egy rakás dolgot tehetek. Egy rakást. De csak ránézek, és így felelek:

- Kitalálunk valamit. Csak bízz bennem, jó? Talán ideköltözhetsz hozzám meg Sabinéhoz. - Bólogatok, mint aki komolyan gondolja, bár Sabine sose engedné meg. De akkor is kell produkálni valami biztatót, mivel nem adhatom elő, mire készülök.

- Megtennéd? Komolyan?

- Persze. Bármibe is kerül.

Haven nagyot nyel, és körülnéz.

- Tudod, sosem kérnélek erre, de jó tudni, hogy a súrlódásaink ellenére még mindig a legjobb barátom vagy.

Ráhunyorgok. Mindig azt hittem, Miles az.

— Hát, te és Miles - nevet. - Lehet két legjobb barátom? A ló meg a szamár, nem így mondják? - Megtörli az orrát, és fejcsóválva hozzáteszi: - Fogadok, hogy szarul nézek ki, mi? Rajta, ne kímélj, kibírom.

- Nem nézel ki szarul - válaszolom. Hirtelen miért lett ilyen fontos, hogy néz ki? - Szomorú vagy. Nem mindegy. Amúgy meg számít ez?

- Számít, ha azt kell eldöntened, felveszel-e, vagy sem – vonja meg a vállát. – Állásinterjúm lesz, de kizárt, hogy így odamehetek. És nem mintha Kabalát is magammal vihetném.

 

A macskájára nézek. Látom, ahogy az életenergiája lassan elszivárog. Gyorsnak kell lennem, mielőtt túl késő.

- Vigyázok rá. Amúgy se mennék sehová.

Haven rám néz, tétovázik, hogy a gondjaimra bízza-e szegény, haldokló cicáját. De csak bólintok, és megkerülöm a pultot, hogy kivegyem a kezéből Kabalát.

- Komolyan. Csak menj, tedd a dolgodat, én majd bébiszittelek -

mosolygok rá a beleegyezését sürgetve.

Gondolkozik, nézi Kabalát meg engem, aztán áttúrja túlméretezett táskáját egy kis tükör után. Megnedvesített ujjheggyel letörli a szempillafesték nyomait az arcáról.

— Nem tart soká - ragadja meg a fekete szemceruzát. Vastag, füstös vonalat húz a szemei köré. — Talán egy óra? Legfeljebb kettő? - Rámpillant, pirosítóra cseréli a szemceruzát. - Csak tartsd az öledben, és adj neki inni, ha szomjas. De nem valószínű, hogy inni fog. Mostanában semmi sem kell neki igazán. - Szájfényt ken az ajkára, és átrendezi a frufruját. A vállára kapja a táskát, és az ajtó felé indul. A kocsijába ülve visszafordul:

- Kösz. Nagyobb szükségem van erre a munkára, mint hinnéd.

Muszáj félretennem egy kis pénzt, hogy önállósodjak, mint Damen.

Unom már ezt az egész szart.

Csak nézek rá, nem tudom, mit mondjak. Damen helyzete egyedülálló. Egyáltalán nem az, aminek látszik.

- És igen, tudom, hogy valószínűleg nem fogom tudni ellátni magam úgy, ahogy Damen, de akkor is szívesebben élek valami trágya garzonban valahol, mint hogy a szüleim hirtelen döntéseinek és hóbortjainak legyek a tárgya. Mindegy. Biztosan jó ez neked így?

Bólintok. Szorosabban magamhoz ölelem Kabalát, gondolatban kérem, hogy tartson ki, csak egy kicsit még, amíg segíthetek.

Haven beindítja a motort, és kiszól az ablakon: - Megígértem Romannek, hogy nem késem el. Ha sietek, még időben odaérek. - A visszapillantó tükörben ellenőrzi a sminkjét, és hátramenetbe kapcsol.

- Romannek? — dermedek meg, az arcomon totális pánikkal, de nem tudok rajta változtatni.

Haven vállat von, és letolat a kocsibejáróról.

 

- Ó intézte el nekem az interjút. - Integet, aztán eltűnik az utca végén, a karomban hagyva a haldokló cicát. Nem tudom figyelmeztetni.

 

Tizennyolc

 

— Ezt nem teheted! - Damen alig nyitja ki az ajtót, máris rázza a fejét.

- Azt sem tudod, miért jöttem - fintorgok, Kabalát ölelve szorosan a mellkasomhoz. Bár ne is jöttem volna!

- A macska haldoklik, és tudni akarod, hogy megmentheted-e, és én azt mondom, nem. Nem teheted. - Inkább a helyzetet olvassa, mint a gondolataimat, amelyeket szándékosan elfedtem előle, hogy ne tudja meg a Romannel tett látogatásomat, ami tényleg felhúzná.

- A nem teheted azt jelenti, hogy nem lehetséges? Vagyis az elixír nem működik egy macskánál? Vagy a nem teheted a szó morális értelmében, vagyis ne játssz Istent, Ever?

- Számít ez? - húzza fel a szemöldökét. Oldalra lép és beenged.

- Persze, hogy számít - suttogom az emeletről leszűrődő hangok hallatán. Az ikrek épp a napi dózis valóságshow-t veszik magukhoz.

Damen egyenesen a dolgozószobába megy, ledobja magát a kanapéra, és megpaskolja maga mellett. Idegesít, ahogy viselkedik, hogy nem ad esélyt sem a magyarázatra, de azért leülök mellé.

Átrendezem a takarót, remélve, hogy egy pillantás Kabalára majd meggyőzi.

- Nem hiszem, hogy hirtelen következtetéseket kellene levonnod -

mondom szembefordulva vele. - Ez nem olyan egyszerű, ahogy gondolod. Nem fekete vagy fehér, leginkább szürke.

Felém hajol, és ellágyuló pillantással végisimít Kabala állán.

- Sajnálom, Ever. Tényleg - néz rám, aztán elhúzódik. – De még ha használna is az elixír, amiben mellesleg nem vagyok biztos, mivel állatokon sosem próbáltam, de még ha működne is...

- Komolyan? - pillantok rá meglepve. - Sosem volt házikedvenced, akitől nem tudtál megválni? - Végignézek rajta.

- Akitől nem voltam képes megválni? Nem.

Összeszűkült szemmel nézek rá, nem tudom, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban.

- Ever, az én időmben nem tartottunk állatokat, ahogy most. És miután megittam az elixírt, nem érdekelt semmi, ami leköthetett volna.

 

Bólintok, mert látom, hogy néz Kabalára, és remélem, hogy van még tárgyalási alapom.

- Jó. Semmi háziállat. Értem. De tudod, hogy valaki olyan nagyon kötődhet a cicájához, hogy képtelen elbúcsúzni tőle?

- Azt akarod tudni, hogy ismerem-e a kötődést? - néz egyenesen a szemembe rezzenetlen, nehéz pillantással. - A szerelmet és az elviselhetetlen gyászt, amikor elvész?

Lesütöm a szememet. Gyerekesnek érzem magam, ostobának. Ezt láthattam volna előre.

- Sokkal nagyobb a tét, mint megmenteni egy macskát, vagy örök életet adni... ha egyáltalán létezik ilyen az állatvilágban. A valódi kérdés az, hogy hogyan magyarázod meg Havennek? Mit mondasz neki, amikor visszajön, és a nálad hagyott haldokló macskát csodával határos módon egészségesen találja? Netán újból kismacskává változva, ki tudja? Milyen lehetséges magyarázatot tudnál adni neki?

Felsóhajtok, erre nem gondoltam. Nem vettem figyelembe, hogy ha működik a terv, Kabala nemcsak meggyógyul, hanem fizikailag is átalakul.

- Nem arról van szó, hogy nem működik, erről fogalmam sincs. És nem arról, hogy játszhatsz-e Istent. Mindketten tudjuk, hogy én vagyok az utolsó, aki ítélkezhet az ilyesmi felett. Inkább a titkaink megóvásáról van szó. És tudom, hogy a szívedben a legjobb szándékkal jöttél, de végül csak a barátnőd gyanakvását keltenéd fel azzal, hogy segítesz neki. Olyan kérdéseket tenne fel, amelyeket logikusan vagy egyszerűen soha nem tudsz megválaszolni anélkül, hogy ne fednél fel túl sokat a titkainkból. Haven amúgy is ránk szállt, vagy legalábbis valamire.

Úgyhogy most fontos, hogy lapuljunk, jobban, mint valaha.

Összeszorítom a számat, és lenyelem a gombócot a torkomból.

Gyűlölöm, hogy annyi fantasztikus eszköz van a birtokomban, annyi varázslatos képesség, de képtelen vagyok használni őket arra, hogy segítsek azoknak, akiket szeretek.

- Sajnálom - mondja Damen, kezével a karom fölött. Vár az érintéssel, míg az energiafátyol nem áll össze. - De bármilyen szomorú is, ez csak a természet rendje. És hidd el, ők sokkal jobban el tudják fogadni ezt, mint az emberek.

 

A vállára hajolok, az érintésébe, elragadtatva attól, hogy meg tud nyugtatni, mindegy, milyen rossz dolog történik.

- Úgy sajnálom Havent! A szülei folyton veszekednek, talán el fognak költözni... Ettől megkérdőjelezi az egésznek az értelmét. Mint amikor az én világom hullott darabokra.

- Ever... - kezdi hozzám hajolva. A szája olyan közel van, hogy nem tehetek róla, rávetem magam... És a pillanat félbeszakad, amikor az ikrek visítva lerohannak a lépcsőn.

- Damen, Romy nem hagyja, hogy... - Rayne előttünk állva megtorpan, sötét szemei a szokottnál is nagyobbra nyílnak, amikor felkiált: - Egy macska! De zsír!

Damenre nézek. Mióta használ Rayne ilyen kifejezéseket, mint „de zsír"?

De ő csak fejcsóválva felnevet.

- Ne gyertek túl közel - néz rájuk. - És beszéljetek halkan! Ez egy nagyon beteg cica. Tartok tőle, hogy már nem sokáig él.

- Akkor miért nem mented meg? - kérdezi Rayne, Romyt bujtogatva az egyetértő bólogatásra. Hárman nézünk Damenre nagyra nyílt, könyörgő tekintettel.

— Mert nem csinálunk ilyesmit — feleli szigorú, szülői hangon. — Ez nem így működik.

- De megmentetted Evert is, és ő nem ilyen aranyos — térdel elém Rayne, hogy az arca egy vonalban legyen Kabaláéval.

- Rayne... - kezdi Damen.

— Csak viccelek — nevet a kislány, kettőnk között váltogatva a tekintetét. — Tudod, hogy csak viccelek, ugye?

Ránézek, és tudom, hogy nem viccel, de nem erőltetem. Fel akarok állni, hogy visszavigyem Kabalát, még mielőtt Haven visszatér, amikor Romy mellém térdel, és a macska fejére tett kézzel, behunyt szemmel egy sor kivehetetlen szót mormol.

- Nincs varázslat! - szidja le Damen. - Ezúttal nincs.

De Romy csak felsóhajt, és a sarkára ül.

- Amúgy sem működik - feleli, még mindig Kabalát figyelve. - Úgy néz ki, mint Jinx, amikor ennyi idős volt, nem?

- Melyik életében? - vihog Rayne, oldalba bökve az ikrét, és mindketten felnevetnek.

 

- Párszor meghosszabbítottuk az életét - mondja Romy, kipirult arccal ránk nézve. Sürget, hogy nézzek Damenre, és gondoljam: Látod?

De ő csak a fejét rázza. Még egyszer mondom: Haven.

- Lehet macskánk? - kérdezi Romy. - Egy ilyen fekete cica, mint ez? - rángatja Damen ingujját, és úgy néz rá, hogy annak nehéz ellenállni. - Csodálatos társaság, és nagyon hasznos a ház körül. Mit mondasz? Lehet? Légyszi!

- Segítene visszanyerni a varázserőnket — teszi hozzá Rayne bólogatva.

Damenre nézek, és az arckifejezését látva tudom, hogy el van sikálva. Amit az ikrek akarnak, azt az ikrek megkapják. Ez ilyen egyszerű.

- Később megbeszéljük - feleli Damen tettetett szigorúsággal, de az álca nem jó, rajta kívül mindenki tudja.

Felállok a kanapéról, és az ajtóhoz megyek, vissza kell vinnem Kabalát a házba, mielőtt Haven visszaér.

- Haragszol rám? - fog kézen Damen az autóhoz menet.

Nemet intek, és rámosolygok. Lehetetlen haragudni rá, vagy legalábbis túl sokáig lehetetlen.

- Nem fogok hazudni, azt reméltem, az én oldalamon állsz - vonok vállat, miközben Kabalát becsalogatom a szállítódobozába. A kocsiajtónak dőlve magamhoz húzom a pasit. - De ez nem azt jelenti, hogy nem értem, amit mondtál. Csak segíteni akartam Havennek, ez minden.

- Csak legyél ott vele - bólint a szemembe nézve. - Amúgy is csak ennyit akar tőled valójában. Hozzám hajol, és megcsókol. Átölel, végigsimít a testemen, és átmelegít a szívem mélyéig. Aztán elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen azaal a mély, kifejező tekintettel. Folt a zsákomon, örök társam, akinek a szándékai olyan erősek és jók, hogy csak remélhetem, sosem tudja meg az árulásomat, hogy megszegtem a szavamat, és meglátogattam Romant, miután megígértem, hogy nem teszem.

A két tenyerébe fogja az arcomat, és mélyen a szemembe néz.

Érzékeli, hogy megváltozott a hangulatom, oly könnyedén, mintha a sajátja lenne.

 

Félrenézek. Havenre gondolok, Romanre, a macskára és az elkövetett hibák hegyére, amelyeket sorra halmozok tovább. Aztán kisöpröm a gondolataimat a fejemből, és megrázom a fejem. Nem is akarok foglalkozni ezzel.

- Látlak holnap? - Alig fejezem be a mondatot, amikor megcsókol.

Az ajkaink között ott vibrál az energiafátyol.

Olyan sokáig nyújtjuk a percet, amíg csak lehet, és egyikünk sem akar elszakadni, amíg nem halljuk meg a kórust az emeleti ablakból: - Pfuj! Gusztustalan! Tényleg ezt kell néznünk?

- Holnap - mosolyog Damen. Megvárja, amíg beszállok a kocsiba, aztán indul csak a ház felé.

 

Tizenkilenc

 

Minden jól indult. Remekül, ahogy bármelyik normális nap.

Felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem, megálltam a konyhában, beleöntöttem némi zabpelyhet a lefolyóba, utána a poharamba löttyintett narancslevet - a szokásos reggeli rutin, így Sabine azt hiszi, megettem a reggelit, amit készített.

A suli felé menet egész úton bólogatok és mosolygok, miközben Miles véget nem érő nyafogását hallgatom Holtról vagy Firenzéről, esetleg Holtról és Firenzéről. Ülök mellette, megállok, befordulok, gyorsítok, lassítok, áthajtok a sárga lámpákon, várom a pillanatot, amikor újra láthatom Dament. Tudom, hogy a puszta látványa világossá változtatja a sötétséget, még ha a hatás ideiglenes is. De amikor befordulok a parkolóba, az első dolog, amit megpillantok, egy mamutméretű terepjáró a Damen által nekem foglalt hely mellett. És komolyan mondom a mamutot, úgymint nagy és ronda. És rémülettel tölt el a látvány, ahogy Damen a batárnak támaszkodik.

- Mi a franc? - ámul Miles. - Már nem utazol a buszon, hanem vezeted?

Kiszállok a Miatából, és nézek a Nagy Rondáról Damenre és vissza.

Alig hiszek a fülemnek, amikor elkezd idézni egy sor statisztikai adatot a hipermagas biztonsági besorolásáról és a tágas hátsó ülésekről. Nem emlékszem, hogy valaha is foglalkozott volna a biztonsági besorolással, amikor engem fuvarozott.

Mert te balhatatlan vagy - gondolja, érzékelve a kétkedésemet, miközben a kapu felé megyünk. - De hadd emlékeztesselek, hogy az ikrek nem, és mivel az én gondjaimra vannak bízva, az én dolgom vigyázni a testi épségükre.

Megrázom a fejemet, és összehúzott szemmel gondolkodom egy csattanós válaszon. Haven szakítja félbe a gondolataimat, amikor így szól:

- Megint azt csináljátok. - Keresztbe tett karokkal megáll előttünk, és néz egyikünkről a másikunkra. - Tudjátok, a fura, pszeudotelepátiás cuccot.

- Kit érdekel? - sikítja Miles. - Damen egy buszt vezet! – mutat a válla fölött a nagy, fekete monstrumra, és összerezzen, amikor ránéz.

 

- Ez busz vagy családi járgány? - Haven hunyorog, elárnyékolja a szemét a nap elől. Végignéz rajtunk. - Mindegy mi, egy biztos, hogy tragikusan középkorú.

Miles bólint, már belemelegedett a témába.

- Először a kesztyű, most meg ez? — fintorog Damenre.

Csalódottság felhőzi az arcát. - Ötletem sincs, mire készülsz, öreg, de komolyan kezd elmenni az eszed. Semmi közöd már ahhoz a rocksztárhoz, aki voltál, amikor ide kezdtél járni.

Csendes egyetértéssel a tekintetemben ránézek. De Damen csak nevet, túlságosan lefoglalja az ikrekről való gondoskodás és az etetésük, hogy azzal foglalkozzon, ki mit gondol - engem is beleértve. És ugyan nyilvánvalóan így gondolkodik egy jó, felelősségteljes szülő típusú ember, valami mégis piszkálja a csőrömet.

Miles és Haven folytatja Damen ugratását az új, meglepően nehézkes stílusával, miközben elindulok utánuk. A késpengényi energiafelhő kettőnk között vibrál, amikor megfogja a kezemet. Mi folyik itt? Miért viselkedsz így? A macska miatt van? Azt hittem, megértetted— gondolja.

Egyenesen előre nézek, Milesra és Havenre figyelek, és hangosan felsóhajtok. Nem a macska miatt. Azt tegnap megbeszéltük. Visszament Havenhez, számolja a hátralévő napjait. Csak... hát, itt vagyok én, beleőrülök, hogy találjak valami megoldást arra, hogy együtt lehessünk, és úgy tűnik, te csak azzal törődsz, hogy HDTV-ket manifesztálj, meg a világ legocsmányabb, gyerekbiztos kocsiját, hogy furikázhastazd ikreket a városban! Megrázom a fejem, tudom, hogy itt kell abbahagyni, mielőtt tovább mennék, és tényleg nagyon megbánnám.

- Minden változik. - Nem tűnik fel, hogy hangosan kimondom, csak amikor a szavak a fülemben csengenek. - Sajnálom, hogy úgy viselkedem, mint egy hülye gyerek, de idegesít, hogy nem lehetünk együtt úgy, ahogy szeretnénk. És hiányzol. Annyira hiányzol, hogy nem bírom elviselni! - Elhallgatok. Könnyek szúrják a szememet, a torkom felforrósodik és elszorul, félő, hogy teljesen elzáródik. - És most, hogy az ikrek veled laknak, nekem meg új melóm van meg minden, hát úgy néz ki, hogy hirtelen belecsöppentünk a középkorú párok szuperstresszes életébe. És hidd el, az új kocsid ebben kicsit sem segít. -

Ránézek, és közben azt gondolom, ki van zárva, hogy beüljek abba a

dologba. Rögtön elszégyellem magam, s amikor meglátom a szemében a szerelmet és a részvétet, nem tehetek róla, de feladom. — Azt reméltem, hogy ez a nyár klassz lesz, tudod? Azt reméltem, hogy jól fogunk szórakozni - csak mi ketten. De már nem néz ki ilyen jól a dolog. És, hogy feltegyem az i-re a pontot, mondtam már, hogy Sabine Munozzal randizik? A töritanárommal! Péntek este, vacsi nyolckor! -

Összevonom a szemöldökömet, alig hiszem, hogy ez egy erős, újonnan született, halhatatlan, tizenhét éves lány élete.

- Neked van munkád? — torpan meg.

— Az összes közül, amit elsoroltam, ezen akadtál fenn? - csóválom meg a fejemet. Húzom tovább a kapu felé, és az egész ellenére nevetek.

De Damen csak néz rám, és megkérdezi:

- Hol?

- Titok és Holdsugár — vonok vállat, Miiest és Havent figyelve, akik integetnek, és befordulnak a folyosón az osztályuk felé.

- Mit fogsz csinálni? - kérdezi. Nem hagyja annyiban.

- Kereskedelmi cucc, főleg. Tudod, kezelem a pénztárgépet, átrendezem a polcokat, jósolok, ilyenek - vonok vállat, remélve, hogy az utolsó pontra nem nagyon figyelt.

Jósolsz? - mered rám az osztálytermünk előtt megtorpanva.

Bólintok, és vágyakozva nézek az ajtón beözönlő osztálytársaimra.

Inkább mennék velük, mint hogy befejezzem, amit elkezdtem.

- Gondolod, hogy ez okos dolog? Hogy ilyen figyelmet vonsz magadra? - kérdezi, miután egyedül maradunk a folyosón.

- Valószínűleg nem - vonom meg a vállamat. Tudom, hogy határozottan nem az. - De Sabine ragaszkodik hozzá, hogy a fegyelem és a stabilitás jót fog tenni. Vagy ahogy ő mondja. Csak ellenőrizni akar. És mivel rejtett kamerát nem szerelhet rám, ez a legkönnyebb, legkevésbé tolakodó módja ennek. Még elintézett egy borzalmas, lélekölő, kilenctől ötig tartó melót is, úgyhogy amikor Jude mondta, hogy segítségre van szüksége a boltban, hát, nem nagyon volt más választásom, csak... Mi van? - hallgatok el, látva az arckifejezését. A szeme rezzenetlen, nehéz olvasni benne.

- Jude? - A szeme úgy összeszűkül, hogy alig látom. - Azt hittem, az üzlet valami Lina nevű nőé.

 

- A bolt Lináé. Jude az unokája - felelem, csakhogy ez nem egészen igaz. - Vagyis nem az igazi unokája, inkább csak Lina gondoskodik róla. Ő nevelte fel, miután megszökött a legutóbbi nevelő-szüleitől...

vagy honnan. - Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy Jude-ról kelljen beszélgetni, főleg, hogy Damen minden riasztó-ja bekapcsolt. - Azt hittem, segíthet, tudod, korlátlan hozzáférés minden könyvhöz és holmihoz, ami talán segíthet nekünk. Amúgy meg nem a saját nevemen fogok dolgozni. Álnevet használok.

- Hadd találjam ki - néz metszőn a szemembe, látva a választ a gondolataimban. - Avalon. Cuki - Mosolyog, de csak egy pillanatig, aztán megint elkomolyodik. - De ugye tudod, hogy működik, ugye?

Nem mint a gyónás, ahol elválaszt egy rács. Az emberek szemtől szemben kontaktust várnak el. Látni akarnak majd, hogy tudják, bízhatnak-e benned. Szóval mi a terved arra az esetre, hogy ha valaki olyan sétál be egy rögtönzött tarot-kártya jóslásra, akit ismersz? Ezen elgondolkodtál már?

Fintorgok. Most miért kell úgy beállítani a dolgot, hogy amit jó ötletnek hittem, hirtelen problémává változzon? Már a csípős válaszon gondolkodom, mint mondjuk: Halló! Médium vagyok. Tudni fogom, mielőtt még belépne az ajtón! - amikor Roman tűnik fel.

Roman és... még valaki, valaki, aki halványan ismerős számomra. ..

Egy Marco nevű valaki, akit legutóbb egy öreg Jaguárban láttam beállni Roman háza elé.

Egymás mellett sétálnak, könnyed léptekkel, rám szegezett pillantással. Roman tekintete gúnyos. Mocskos kis titkom büszke birtokosa.

Damen megmozdul, hogy pajzsként álljon kettőnk közé, és Romanre szegezett pillantással azt gondolja: Maradj nyugodt! Ne csinálj semmit!. Majd én elintézem.

Átkémlelek a válla fölött, figyelem, ahogy Roman és Marco felénk száguld, akár egy közeledő vonat. Mélykék tekintettel néz a szemembe, minden elmosódik a szemem előtt, csak nedves, vigyorgó szája és a felvillanó Ouroboros-tetkó nem. Mielőtt még teljesen beszippantana, még azt gondolom, én tehetek róla. Ha megtartottam volna az ígéretemet Damennek, és távol maradtam volna tőle, most nem kéne ezzel szembenéznem.

 

Az energiái felém örvénylenek, nyomakodnak, húznak, sötét örvénybe húznak, Damen képeivel bombáznak - a mérgezett ellenszer -

a látogatásom - Haven - Miles - Firenze - az ikrek — és olyan gyorsan jön mindez, hogy alig tudom megkülönböztetni őket egymástól. De az egyes képek nem is fontosak - az egészet akarja láttatni velem. Az egész csak azt akarja mutatni, hogy Roman van nyeregben - mi többiek csak bábok vagyunk, akiket madzagon rángathat.

- 'Reggelt, cimbik! - énekli, és elereszt a szorításából. Ernyedten Damennek dőlök.

Édes sutyorgása ellenére, amellyel elkormányoz Romantől az osztályterembe, a megnyugtatásomra szánt szavai ellenére, annak ellenére, hogy meg van győződve róla, ezúttal elkerültük a golyót, és vége van, történetesen jól tudom, hogy csak most kezdődik.

Jön a többi.

Nincs kétségem.

Roman következő lövése pedig kizárólag rám irányul majd.

 

Húsz

 

Ebéd után a Titok és Holdsugárba, indulok. Szeretném elkezdeni a betanulást, és remélem, hogy szépen eltereli majd a figyelmemet a zűrzavarról, amit más néven az életemként ismerhetek.

Elég rossz volt már az is, hogy a szünetekben Damen folyton eltűnt, hogy ellenőrizze az ikreket. Ebédidőre biztosítottam őt arról, hogy jól vagyok, és hogy Roman nem zaklat, ezért csak nyugodtan maradjon otthon. Az asztalunk felé menet pedig azt láttam, hogy Haven épp felszállt a Roman-vonatra. Egy vanília-mázas sutit szedett darabokra épp, s közben arról áradozott, milyen nagy szerepet játszott Roman az új munkája megszerzésében a régiségkereskedésben, még úgy is, hogy tíz percet késett az interjúról.

Csak az orrom alatt motyogom el az ellenérzésemet, ami nem igazán jut el hozzá. A harmadik, gyötrelmesen drámai szemforgatása után, amikor tizenakárhányadszor mondja, hogy lazítsak és ne görcsöljek, ledobom a szendvicsemet, és a kapu felé indulok. Megfogadom, hogy szemmel tartom Havent, kerüljön bármibe, és megakadályozom, hogy összejöjjenek.

Bekanyarodok a fasorba, és leparkolok az üzlet mögötti két hely egyikére, aztán megkerülöm az üzletet. Félig-meddig arra számítok, hogy zárva találom az ajtót, mert Jude nem tudott ellenállni a gyilkos hullámok hívásának ezen a szép napon. Meglep, hogy az ajtó sarkig tárva van, Jude pedig a pénztárgép mögött ülve épp számlát ad valakinek.

- Ó, nahát, megjött Avalon - biccent. - Épp most mesélek Susannek az új jósnőnkről, és végszóra besétálsz.

Susan felém fordul, végignéz rajtam, tüzetesen megvizsgál, összerakja az apróbb részleteket a fejében. Abban a tudatban, hogy megoldotta az egyenletet, így szól:

- Nem vagy egy kicsit... fiatal a jósláshoz? - néz rám önelégült pillantással.

Esetlenül ferde mosolyt kap válaszul, miközben a pillantásom kettőjük között cikázik. Nem tudom, mit válaszoljak, főleg annak láttán, hogy néz rám Jude.

 

- Médiumnak lenni ajándék - motyogom, kis híján elfúló hangon.

Emlékszem, nem is olyan régen még gúnyoltak érte, és biztosra vettem, hogy minden, csak nem ajándék. – Semmi köze az életkorhoz - teszem hozzá. Az aurája vibrál és hullámzik, tudom, hogy nem győztem meg. -

Vagy megvan ez a képességed, vagy nincs - vonok vállat. Nagyon mély gödörbe ásom magam.

- Tehát, szeretnél időpontot foglalni? - kérdezi Jude olyan mosollyal, aminek senki nem bír ellenállni.

Csak Susan.

- Csak hívj fel, ha Ava visszajön.

A csengő hangosan csilingel, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. -

Hát, ez jól ment - rántom meg a vállamat Jude-hoz fordulva. Figyelem, ahogy elteszi a számlamásolatot, aztán hozzáteszem: - Az életkorom probléma lesz?

- Elmúltál tizenhat? - kérdezi, alig nézve rám.

Összeszorított szájjal bólintok.

- Akkor elég idős vagy, hogy itt dolgozz. Susan médiumfüggő, nem fog sokáig ellenállni. Mielőtt észbe kapsz, ott lesz az előjegyzési naptáradban a neve.

- Médiumfüggő? Mint valami rajongó? - kérdezem, miközben követem Jude-ot az irodába. Ugyanazt a rövidgatyát és békejeles pólót viseli, mint a múltkor.

- Képtelen egy lépést is tenni anélkül, hogy ne kérdezné meg a kártyát, a csillagokat, amid csak van - bólint. - Gondolom, ezek a szokásos dolgok megvannak, hiszen már jósoltál azelőtt. - Visszanéz rám a válla fölött, miközben kinyitja az ajtót. Tudja, ez kétségtelen.

- Ami azt illeti... - kezdem. Akár be is vallhatom, mivel egyértelműen utazik rám amúgy is.

De csak felém fordul, és felemelt kézzel megállít: — Ne gyónj, kérlek! Ha van egy halvány reményem arra, hogy élvezzem azokat a hatalmas hullámokat odakint, akkor nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy megbánjam a döntésemet. Bár azt az ajándék-dolgot talán szeretnéd átgondolni.

Csodálkozva nézek rá, hogy ezt hallom, mert minden médium, akivel eddig találkoztam... Oké, ez csupán Ava, de akkor is, a legtöbb médium úgy gondolja, hogy ez nagy valószínűséggel valami veleszületett dolog.

 

- Azon gondolkozom, hogy oktatást is beillesztek a napirendbe, médiumi képességek fejlesztése, ilyesmi, talán egy kis Wiccát, és hidd el, sokkal több jelentkezőnk lesz, ha mindenki úgy gondolja, neki is van esélye megtanulni.

- És van nekik? - kérdezem. Figyelem, ahogy egy hihetetlenül rendetlen íróasztalhoz lép, és áttúr egy kupac papírt az asztal szélén.

- Persze - bólint, és felkap egy papírlapot, majd átnézi, aztán a fejét csóválva félredobja, és egy másikat vesz a kezébe. - Mindenkiben ott a lehetőség, csak az a kérdés, hogyan fejleszti. Van, akinek könnyen megy, ők nem hagyhatják figyelmen kívül, ha már megpróbálták, mások pedig... nekik kicsit mélyebbre kell ásniuk, hogy megtalálják. És te? Mikor jöttél rá?

Néz rám a zöld szemével, amitől táncolni kezd a gyomrom. Az egyik percben még szórakozottan beszélget, papírok között kotorászik, mintha nem is figyelne arra, amit mond, a következő pillanatban mindent abbahagy, a szemembe fúródik a pillantása, és mintha megállna az idő.

Nyelek egy nagyot, nem tudom, mit mondjak. Egyik felem vágyik bevallani, tudva, hogy ő az egyetlen a kevés közül, aki megértené, de a másik ellenáll. Damen az egyetlen, aki ismeri a történetemet, és úgy érzem, hogy ennek így is kell maradnia.

- Csak így születtem, azt hiszem - vonom meg a vállam. Behúzom a nyakam, amikor meghallom, hogy ível fel a hangom a mondat végén.

Körülnézek a szobában, remélve, hogy ejthetjük a témát, és megszabadulok a pillantásától. - Szóval, oktatás. Ki tanít kit?

Vállat von, és félrebillenti a fejét. A hajfonatai az arcába hullanak.

- Szerintem én - veti hátra őket. Felvillan a szemöldökén a heg. - Egy ideje szeretném már ezt csinálni amúgy is, de Lina mindig ellene volt.

Gondoltam, kihasználom, hogy nincs itt, hogy lássa, hogy működik.

- Miért van ellene? - kérdezem. Megnyugszik a gyomrom, amikor Jude hátradől, és felteszi a lábát az asztalra.

- Szereti egyszerűen csinálni. Könyvek, zene, angyalszobrok, alkalmanként jóslás. Biztonságosan. Jóindulattal. Az ezotéria fő

áramlata, ahol senkinek sem esik baja.

- És a te módszered? Ahol bajuk esik? - Tanulmányozom az arcát.

Próbálom kiszúrni, hogy mi idegesít benne annyira.

 

— Egyáltalán nem. Az én célom, hogy segítsek az embereknek, lehetővé tegyem számukra, hogy teljesebb életet éljenek azáltal, hogy hozzáférnek a saját megérzéseikhez, ez minden. - Rajtakap, hogy bámulom, amitől megint összerándul a gyomrom.

- És Lina nem akarja erre bátorítani az embereket? – kérdezem izgatottan.

- A tudás hatalom. És mivel a hatalom hajlamos korrupttá válni, úgy gondolja, túl nagy a kockázat. Nincs szándékomban a sötét varázslatoknak még a közelébe menni sem, ő mégis meg van győződve róla, hogy azok majd megtalálnak engem. Szerinte a tanítás csak egy keményebb, sötétebb dologhoz vezet.

Bólintok, és Romanra meg Drinára gondolva határozottan meg-

értem Linát. A rossz kezekbe tett hatalom bizony veszélyes dolog.

- Azért téged érdekel? - mosolyog.

Nem vagyok biztos benne, hogy értem, mire gondol.

- Mármint a tanítás?

Megtorpanok, hogy vajon viccele, vagy komolyan gondolja, aztán látom, hogy egyik sem, és kimondom.

- Hidd el, egy mukkot sem tudok a Wiccáról... valójában másról sem. Gőzöm sincs, hogy működik. Jobb lesz, ha csak alkalmanként jósolok, és talán megpróbálhatom rendbe tenni ezt a kuplerájt - mutatok az íróasztalára, a polcokra, és minden vízszintes felületre, amelyet papírok és szemét borít.

- Reméltem, hogy ezt mondod - nevet. - Ja, és én kicsekkoltam abban a percben, hogy beléptél ide. Szörfözni mentem, ha valaki keresne. - Feláll, és indul a távolabbi falnak támasztott deszka felé. -

Nem várom el, hogy totál rendet rakj itt, vagy ilyesmi, túl nagy a rendetlenség. De ha valami rendszert csinálsz benne, hát... -

biccent. - Kapsz egy piros pontot.

- Inkább egy emléktáblát szeretnék - felelek, mintha komolyan gondolnám. - Tudod, valami szépet, amit kirakhatok a falra. Vagy egy szobrocska. Vagy egy kupa! A kupa jó lenne.

- Mit szólsz egy saját parkolóhelyhez hátul? Azt valószínűleg sikerül elintézni.

- Már megoldottam - nevetek.

 

- Ja, de ezen rajta lesz a neved is. Csak és kizárólag a tiéd. Senki sem állhat oda, még akkor sem, ha zárva vagyunk. Egy nagy figyelmeztető

tábla lesz rajta: FIGYELEM! AVALON SZÁMÁRA FENNTARTOTT

PARKOLÓHELY. MINDEN EGYÉB JÁRMűVET A TULAJDONOS

SAJÁT KÖLTSÉGÉRE ELVONTATUNK.

- Megcsinálod? Komoly? - nevetek.

Felkapja a deszkáját, és a hóna alá csapja.

- Ha kitakarítod ezt a helyet, a csillagos ég a jutalmazás határa. Ma a Hónap Dolgozója, holnap... - Vállat von, hátraveti a haját, és felfedi elképesztően helyes arcát.

Összekapcsolódik a tekintetünk, és tudom, hogy megint rajtakapott - azon, hogy nézem, agyalok, gondolkozom azon, hogy milyen helyes.

Gyorsan félrenézek, vakargatom a karomat, babrálom a pólóm ujját, bármi, csak elmúljon a pillanat, és kevésbé tűnjek esetlennek.

- A sarokban van egy monitor - int a fejével a távolabbi fal felé, visszalendülve az üzletbe. - Az és az ajtó feletti csengő figyelmeztet rá, ha valaki bejön, amíg itt dolgozol.

- Az, az ajtó feletti csengő és a tény, hogy médium vagyok — felelem. Próbálok könnyednek látszani, bár a hangom kissé reszket.

Még nem szedtem össze magam teljesen az iménti idétlen pillanat után.

- Ahogy akkor használtad a képességeidet, amikor mögéd lopóztam?

- kérdezi szép szélesen mosolyogva, bár a tekintete még mindig zárkózott.

- Az más volt. Te nyilván tudod, hogyan rejtsd el az energiádat. A legtöbben nem tudják.

- És te pedig tudod, hogyan rejtsd el az aurádat - hunyorít rám félrebiccentett fejjel. Rasztafürtjei eltakarják a felkarját, miközben a jobb oldalamra pillant. - De ezt majd később megbeszéljük.

Nagyot nyelek, és úgy teszek, mintha nem látnám, hogy vibrálóan sárga aurája a szélein kissé elrózsaszínesedik.

— Na jó, ez az egész elég egyértelmű. Az aktákat ábécébe kell rakni, és ha tárgy szerint is rendszereznéd őket, az klassz lenne. És ne címkézd fel a kristályokat vagy a növényeket, ha nem ismered őket, utálnám összekeverni őket. Bár ha mégis ismered őket... - mosolyog felhúzott szemöldökkel, amitől megint azonnal vakargatnom kell a karomat.

 

Ránézek a kristályok csillogó rakására, néhányukat felismerem még az elixírkészítésből, meg az amulettről, amit a nyakamban hordok, de a legtöbb teljesen ismeretlen számomra.

- Van valami könyved róluk, vagy ilyesmi? - kérdezem. Remélem, hogy van, szeretnék többet megtudni a csodálatos képességeikről.

- Tudod, hogy... - Egy nap lefekhessek végre a halhatatlan pasimmal.

..- ...hogy rendesen felcímkézzem őket, meg... ilyenek. - Remélem, hogy inkább lelkiismeretes dolgozónak látszom, mint önző lógósnak, aki vagyok. Figyelem, ahogy leteszi a szörfdeszkát, és visszafordul az íróasztalhoz. Átfut egy könyvkupacot, és egy kicsi, vastag, megviselt kötetet vesz ki a kupac aljáról.

Megfordítja, és a hátsó borítóra néz.

- Ebben minden benne van. Ha egy kristályt nem találsz meg benne, az nem létezik. Tele van képekkel, hogy azonosítsd őket. Segíteni fog -

teszi hozzá, és felém dobja a könyvet.

Elkapom két kézzel. Az oldalai élettel lüktetnek, ahogy a tartalmuk átáramlik rajtam. Az egész könyv a fejembe száguld.

- Hidd el, máris segített - mosolygok.

 

Huszonegy

 

A monitorra meredek, hogy Jude biztosan elmenjen, mielőtt az asztal mögé ülök, és a kristályhalomra nézek. Tudom, hogy a könyv magában nem volt elég, kézbe kell vennem őket, hogy megértsem. De amint egy nagy vörös sziklához nyúlok, amelyet sárga csíkok díszítenek, a térdem hozzáér az asztal oldalához. Az egész testem viszketni kezd és átmelegszik - biztos jele annak, hogy valami a figyelmemet követeli.

Hátratolom a széket, és lehajolok, benézek az asztal alá. Az érzés erősödik, minél lejjebb hajolok. Követve a vonzást, lecsúszom a székről a padlóra. Matatok a forrás után, és az ujjam hegye elvi-selhetetlenül felforrósodik abban a másodpercben, amint hozzáérek a bal alsó fiókhoz.

A sarkamra ülve hunyorgók az öreg bronz zárra - az a fajta elrettentés, amely a becsületes embereket meghagyja becsületesnek, és visszatartja azokat, akik velem ellentétben nem tudják, hogyan manipulálják az energiát. Behunyt szemmel kinyitom a fiókot, és egy sor függő irattartót találok benne, amelyek nem függenek, és van még egy ősöreg számológép meg egy rakás régi, megsárgult nyugta is. Már éppen becsuknám, amikor észreveszem, hogy dupla fenekű a fiók.

Felnyalábolom a papírokat, és félrelököm a halmot, aztán felemelem a tetőt, és egy öreg, agyonhasznált, bőrkötéses könyvet találok. A lapjai szamárfulesek és szakadozottak, mint valami elveszett, ősi tekercsé. A címlapjára azt írták: Árnyak Könyve. Leteszem magam elé az asztalra, aztán csak ülök és nézem. Miért kerül valaki akkora bajba, hogy rejtegetnie kelljen ezt a könyvet — és ki elöl rejtegeti?

Lina eldugta Jude elől?

Vagy fordítva?

Mivel csak egy módon jöhetek rá, behunyom a szemem, és a borítóra teszem a kezemet. Úgy tervezem, elolvasom a szokásos módon, amikor erős, vad, kaotikus energiahullám vág mellbe. A csontjaim repednek belé.

Hátrasodor az ereje, a székem olyan erővel csapódik a falnak, hogy nagy horpadás támad a nyomán. A véletlen felvillanó képek reszkető

maradványai még előttem remegnek. Már tudom, miért volt jól elrejtve - boszorkányság és varázsigék könyve. Jóslások és varázslatok. Olyan

hatalmas erővel bír, amely a nem megfelelő kézbe adva katasztrófát eredményez.

Uralom a lélegzésemet, és a borítóra nézek. Megnyugtatom magam, mielőtt kísérletet tennék, hogy belelapozzak. Reszkető ujjakkal, csak a szélét érintve lesek bele. Olyan apró betűs írást látok, amelyet majdnem lehetetlen kivenni. A vastag könyv oldalai mindenféle szimbólumokkal vannak teleírva. Arra az alkimista naplóra emlékeztet, amelyet Damen apja vezetett - gondosan, titkosírással lejegyezve mindent, hogy megóvja a titkait.

A közepére lapozok. Finom, részletes rajzot látok, amely a telihold alatt táncoló embereket ábrázol, majd hasonló embereket bonyolult rituálékat végezni. Az ujjaim lebegnek a régi, szálkás papír fölött, és hirtelen a csontjaimban érzem, hogy ez nem véletlen. Meg kellett találjam ezt a könyvet.

Ahogy Roman hipnotizálta az osztálytársaimat, és a varázslata hatása alá vonta őket, csak annyit kell tennem, hogy megkeresem a megfelelő

varázsigét, hogy meggyőzzem: adja át az információt, amire szükségem van!

Lapozok, hátha megtalálom a megfelelőt, és megkondul a csengő az ajtó felett. A monitorra nézek. Nem akarok mozdulni, amíg nem biztos, hogy nem megy ki sarkon fordulva, hogy tényleg képes maradni.

Figyelem, ahogy a kicsi, karcsú, fekete-fehér figura átmegy a helyiségen - idegesen tekintget a válla fölött a háta mögé, mintha arra számítana, talál ott valakit. És amikor már azt remélem, elmegy, egyenesen a pulthoz lép, az üvegre teszi a kezét, és türelmesen vár.

Remek. Felállok az asztaltól. Már csak ez kellett - egy vásárló.

- Segíthetek? - szólítom meg, mielőtt befordulnék a sarkon, és láthatnám, hogy Honor áll ott.

Amikor meglát, felhördül, leesik az álla, és tágra nyílik a szeme.

Majdnem... rémültnek látszik. Bámulunk egymásra, és azon jár az agyunk, hogy ezen hogy lépjünk túl?

- Khm, szükséged van valamire? - kérdezem sokkal határozottabb hangon, mint ahogyan érzem magam, még ha tényleg én is vagyok most a főnök. Végignézek hosszú, sötét haján, a villanyfényben csillogó, nemrég készült rézszínű melírjén. Rádöbbenek, hogy még

sosem láttam eddig egyedül. Egyedül még sosem szállt szembe velem, hogy csak kettesben lettünk volna, Stacia vagy Craig nélkül.

A könyvhöz vándorolnak a gondolataim, amit az asztalon hagytam, és amelyhez azonnal vissza kell térnem. Remélem, hogy bármit is akar Honor, gyorsan és könnyen kezelhető.

- Talán rossz helyen járok - húzza össze magát. Egy ezüstgyűrűt tekerget körbe-körbe, és élénk rózsaszínűre pirul az arca. – Azt hiszem, én...-- Nagyot nyel, és az ajtóra néz, szerencsétlenül gesztikulál. -Azt hiszem, tévedtem, úgyhogy... most megyek...

Figyelem, ahogy hátat fordít. Az aurája rettegő szürkében dereng, ahogy az ajtóhoz közeledik. Nem akarom ezt tenni, van egy potenciálisan élet-megváltoztató, problémamegoldó könyvem, amihez vissza kell mennem, mégis utánaszólok: - Nem tévedtél. - Beesett vállakkal megáll. A nagypofájú barátai nélkül olyan picinek és szerencsétlennek látszik. — Tényleg - teszem hozzá. - Ide akartál jönni. És ki tudja? Talán segíthetek.

Mély levegőt vesz, és olyan sokáig hallgat, hogy már majdnem megszólalok, amikor visszafordul hozzám.

- Van az a srác - babrálja a rövidnadrágja szegélyét.

- Jude. - Érzem a választ, anélkül, hogy a gondolatait olvasnám, vagy a bőréhez érnék, tudom abban a pillanatban, amikor a szemébe nézek.

- Igen, azt hiszem. Mindegy, én ööö... — Megrázza a fejét, és kezdi elölről. - Szóval, csak kíváncsi voltam, itt van-e. Ezt kaptam tőle - húz elő a zsebéből egy gyűrött papírfecnit. Leteszi az üvegre, és elsimítgatja a gyűrődéseket, miközben rám les.

- Nincs itt - motyogom. A szórólapot nézem, rajta a következő: Médiumi Képességek Fejlesztése tanfolyam, kezdő szint. Jude aztán nem vesztegeti az idejét. - Akarsz üzenetet hagyni? Vagy bejelentkezni?

- Figyelmesen tanulmányozom Honort. Sosem láttam még ilyen szégyellősnek és elesettnek. A gyűrűforgatás, a pillantása cikázása, a térdremegés... és tudom, hogy ez miattam van.

Vállat von, és lenéz a pultra, mintha az üveg mögött tartott ékszerek nyűgöznék le.

- Nem, ne mondj semmit! Majd visszajövök máskor. - Mély lélegzetet vesz, és kihúzza magát, próbálja összeszedni a szokásos ellenszenvet, amit csak nekem tartogat, de nyomorultul felsül vele.

 

Az egyik felem szeretné megnyugtatni, lecsillapítani, meggyőzni, hogy tényleg nincs oka így viselkedni — nem teszem. Csak nézem, ahogy elmegy. Megbizonyosodom, hogy az ajtó becsukódik mögötte, majd visszamegyek a könyvhöz.

 

Huszonkettő

 

- Na, milyen volt az első napod a munkában?

A kanapéra rogyok, lerúgom a cipőmet, és a faragott kávézóasztalra teszem a lábamat. Behunyt szemmel, drámai sóhaj kíséretében így szólok:

- Valójában sokkal könnyebb volt, mint gondolnád.

Damen felnevet, és mellém ül. Kisimítja a hajamat az arcomból.

- Akkor mi ez a teátrális kimerültség?

Vállat vonok, és lejjebb csúszom, elsüllyedek a túltömött plüsspárnák között, amilyen mélyre csak tudok, és még mindig csukott szemmel felelem:

- Nem tudom. Talán van valami köze a könyvhöz, amit találtam. Egy kissé... szétestem. De lehet, hogy ahhoz van köze, hogy volt egy meglepő találkozásom...

- Te elolvastál egy könyvet? - kérdezi, nyakamon kalandozó szájjal.

Bizsergessél telik meg a testem. - Mármint a hagyományos módon?

Közelebb húzódom, és átdobom a lábamat az övéin. Hozzábújok, szeretném érezni a bőre majdnem-érintését.

- Hidd el, próbáltam a könnyebb utat választani, és csak érezni, de olyan volt, mintha... nem is tudom... nagyon furcsa élmény volt - nézek rá, hogy a szemembe nézzen, de behunyt szemmel a hajamba temeti az arcát. - Olyan volt, mintha... mintha a tudás, ami benne van, túl hatalmas lenne, hogy úgy olvassam, tudod? És szörnyű elektromos ütést kaptam tőle, mintha áram rázta volna meg a csontjaimat. Amitől csak kíváncsibb lettem, és ezért próbáltam elolvasni a szokásos módon.

De nem jutottam túl messzire.

- Kijöttél a gyakorlatból? - mosolyog, miközben a fülemnél jár az ajka.

- Inkább azt mondanám, hogy nem értettem. Kódolva van. És az érthető részek, hát... régies nyelven vannak. Tudod, ahogy te szoktál beszélni. - Elhúzódom, és ránézek. Megmosolygom a tettetett felháborodást. - Nem is említve, hogy nagyon pici betűkkel nyomtatták, és tele volt ilyen furcsa rajzokkal meg szimbólumokkal, amik varázsigék meg idézések voltak, ilyenek. Mi az? Miért nézel így?

- hallgatok el. Érzem az energia változását, ahogy megfeszül a teste.

 

- Mi a címe annak a könyvnek? - kérdezi a szemembe nézve.

Hunyorgók, és félrehúzom a számat, próbálok visszaemlékezni, mit írtak a díszes aranybetűk.

- Valaminek a Könyve... - Megrázom a fejemet. Túl fáradt és szétesett vagyok, hogy folytassam, főleg az arcára kiülő aggodalom láttán.

- Árnyak - bólint szemöldökráncolva. - Az Arnyak Könyve. Ez volt az?

- Szóval ismered? - Átrendezem magam, hogy szembenézhessek vele. A tekintete komoly, merev, mintha azt mérlegelné, hogy valamit elmondjon-e, vagy sem.

- Ismerem - tanulmányozza az arcomat. - De csak hírből. Sosem olvashattam el. De ha ez ugyanaz a kötet, amire gondolok, Ever... -

.Nyugtalanság felhőzi az arcát. - Nos, akkor tartalmaz néhány nagyon erős varázslatot, amelyekhez csak a lehető legnagyobb óvatossággal és gondossággal szabad nyúlni. Olyan mágiát, amellyel semmi esetre sem szabad játszani, értesz engem?

- Szóval azt mondod, működik. - Mosolygok, remélve, hogy felvidítom. Nem sikerül, mert nem mosolyog vissza.

- Az a mágia, amit mi használunk, köszönő viszonyban sincs azzal.

Első ránézésre olyan, és felteszem, ha lecsupaszítjuk, egészen az esszenciájáig, akkor hasonló dologhoz jutunk. De amikor mi az univerzum energiáit idézzük meg, hogy valamit megteremtsünk, csak a legtisztább és legragyogóbb fényt hívjuk segítségül, a sötétséget egyáltalán nem. És ugyan a legtöbb mágiahasználó vagy boszorkány jó, néha, amikor az ember belefolyik a boszorkányságba, az a fejére nő, és sokkal sötétebb út felé indul, sokkal rosszakaratúbb erőt hív segítségül.

Rámeredek. Sosem hallottam még csak elismerni sem, hogy léteznek sötét erők.

- Minden, amit teszünk, a nagyobb jó elérésére, vagy a saját hasznunkra van. Soha nem teszünk olyasmit, ami árthat.

- Nem mondanám, hogy soha - motyogom, emlékezve az esetre, amikor a saját játszmájában vertem meg Staciát, vagy legalábbis megpróbáltam.

 

- Nem az iskolaudvaron történt csip-csup vitákra gondolok - hessenti el a gondolataimat. - Arra céloztam, hogy mi az anyagot manipuláljuk, és nem az embereket. De varázsigékhez nyúlni, hogy megkapd, amit akarsz... - Megrázza a fejét. - Hát, az egy egészen más tészta. Kérdezd Romyt meg Rayne-t!

Nézek rá.

- Boszorkányok, tudod. Jó boszorkányok, persze, akiket nagyon jól tanítottak, bár szerencsétlenségükre kissé kurtára sikerült az oktatásuk.

De vegyük például Romant, ő a tökéletes példája annak, hogy mi romolhat el, ha az embert egója, mohósága és a kielégíthetetlen hatalomvágya és a bosszú a sötét oldal felé sodorja. A legutóbbi hipnózisa ennek az iskolapéldája. Kérlek, mondd, hogy nem a polcon találtad a könyvet, ahonnan bárki leveheti!

Törökülésbe ülök, és nemet intek. Végigsimítok az inge ujjának varrásán.

- Semmi olyasmi. Ez a könyv... régi. És komolyan mondom, hogy nagyon, nagyon régi. Tudod, törékeny és ősöreg, múzeumban lenne a helye, vagy valahol. Higgy nekem, akárkié is, nem akarja, hogy bárki tudjon róla. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy elrejtse. De tudod, hogy ez engem nem igazán tud megállítani. - Rámosolygok, de a pillantása változatlan marad, aggódó szemekkel néz rám.

- Mit gondolsz, ki használja? Lina vagy Jude? - kérdezi, úgy használva a nevüket, hogy azt hinné az ember, hogy barátok.

- Számít? - vonok vállat.

Egy pillanatig tanulmányoz, aztán félrenéz. Valahová, egy régi helyre vándorolnak a gondolatai, ahol én sosem jártam.

- Erről van szó? Egy rövidke találkozás Az Arnyak Könyvével, és máris elalélsz? - kérdezi.

- Elalélok? - Felhúzom az egyik szemöldökömet. Fura szóhasználata mindig szórakoztat.

- Kinyúltál? - Vigyorba görbül a szája.

— Kicsit - bólintok, vele nevetve.

- Nem szabadna kigúnyolnod az idősebbet. Elég faragatlan dolog, nem gondolod? - csiklandozza meg játékosan az államat.

- Eléggé - bólintok. Megnyugtat az érzés, hogy az ujjai az arcomon, a nyakamon, a mellkasomon barangolnak.

 

A párnán nyugtatott fejjel nézzük egymást, Damen keze fürgén, Ügyesen jár a ruhámon, és mindketten azt kívánjuk, bár ennél több is történhetne. Elszántan küzdünk ellene.

- Szóval, mi más történt még a munkahelyeden? - kérdezi suttogva, az ajkaival a bőrömön. A mindig jelenlévő fátyol kettőnk között lebeg.

- Szervezkedtem, katalogizáltam, iktattam... ja, és aztán bejött Honor.

Damen elhúzódik, és az arcára kiül az En megmondtam tekintet.

— Nyugi. Nem jósoltatni akart, vagy ilyesmi. Legalábbis nem úgy nézett ki.

- Mit akart?

- Jude-ot, azt hiszem - vonom meg a vállamat. A pólója szegélye alá óvakodnak az ujjaim, érzem a bőre lágyságát. Bárcsak a bőre alá tudnék bújni! - Fura volt egyedül látni. Tudod, Stacia és Craig nélkül. Mintha egy tök más ember lett volna, szégyellős, esetlen, teljesen átalakult.

- Gondolod, hogy tetszik neki Jude? - kérdezi a kulcscsontomat simogatva. Az érintése meleg, tökéletes, alig halványítja el az energiaháló.

Vállat vonok, és a pólója v-kivágásába hajtom a fejemet.

Belélegzem az illatát. Figyelmen kívül akarom hagyni, hogy amikor Honorról kérdezett, a gyomrom megrándult. Fogalmam sincs, mit jelent ez, vagy miért kellene törődnöm vele, hogy Honornak tetszik Jude, de inkább félreteszem a dolgot.

- Miért? Gondolod, hogy figyelmeztetnem kéne Jude-ot? Tudod, elmondani, milyen is Honor valójában? - Megcsókolom a pólóból kilátszó bőrét a nyaka tövén. Épp az amulettet tartó zsinór mellett.

Damen megmozdul, átrendezi a végtagjait, és elhúzódik.

- Ha a srác látnók, ahogy mondtad, akkor képes lehet olvasni a lányban, és maga is rájön - néz rám figyelmesen, kimérten. Nagyon fegyelmezett a pillantása, és ehhez nem szoktam hozzá. - Amúgy tudjuk egyáltalán, hogy valójában milyen az a lány? Abból, ahogy leírtad az előbb, azt mondom, hogy csak azt a Honort ismerjük, aki Stacia hatása alatt áll. Lehet, hogy magától egy rendes lány.

Hunyorogva próbálok elképzelni egy kedvesebb Honort, de képtelen vagyok.

 

- Akkor is - felelem. - Jude általában a nem megfelelő lányokba zúg bele, és... - Elhallgatok. Amikor a szemébe nézek, érzem, hogy a dolgok kifejezetten a legrosszabb irányba fordultak, bár nem tudom, miért. - Tudod mit? Ne törődj vele! Unalmas és ostobaság, nincs értelme erre pazarolni az időnket. Beszéljünk másról, jó? - hajolok felé.

A számmal megcélzóm az állát, várom a borostája karmolását. -

Beszéljünk valami másról, aminek semmi köze a munkámhoz, az ikrekhez vagy a rusnya, új kocsidhoz... - Remélem, hogy inkább szórakoztató, amit mondok, mint sértő. - Valamiről, amitől nem érzem magam ilyen... öregnek és unalmasnak.

- Azt mondod, unatkozol? - kérdezi nagyra nyílt szemmel, rémülten.

Megvonom a vállamat, és fintorgok. Bár úgy tehetnék, mintha másképp gondolnám, de hazudni sem akarok.

- Kicsit - bólintok. - Vagyis... sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az egész összebújás a kanapén, amíg a kölykök az emeleten alszanak... Ez egy dolog, ha bébiszittel az ember, de kicsit ijesztő, ha a kölykök alapvetően a tieid. Úgy értem, hogy tudom, hogy még mindig beilleszkedünk, meg minden... de... hát... Azt akarom mondani, hogy kezdem úgy érezni, hogy ez megszokássá válik - lesek rá a szemem sarkából, összeszorított szájjal. Nem tudom, hogy fogadja a dolgot.

- Tudod, hogy lehet kitörni a megszokásból, ugye? - pattan fel olyan gyorsan, hogy csak egy fényes, sötét, elmosódott foltot látok a mozgásából.

Megrázom a fejemet, és megpillantom a szemében azt a fényt, amit az első találkozásunkkor láttam. Amikor minden mókás volt, izgalmas, és minden szempontból kiszámíthatatlan.

- Az egyetlen kiút, hogy kitörünk belőle — nevet. Kézen fog, és elindulunk.

 

Huszonhárom

 

Követem Dament a konyhán át a garázsba. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hová visz, mivel egy kiruccanás Nyárvidékre a kanapéról is megoldható lett volna.

- Mi lesz az ikrekkel? - suttogom. - Mi van, ha felébrednek, és nem vagyunk itt?

Damen vállat von, és az autó felé kormányoz. A válla fölött rám néz:

- Ne aggódj, mélyen alszanak. Amúgy úgy érzem, hogy egy ideig így is maradnak.

- És van neked ehhez bármi közöd? - kérdezem, mert eszembe jut, amikor a suli egész diákseregét elaltatta. Az adminisztrátorokkal és a tanárokkal együtt. És még mindig nem tudom, hogy csinálta.

Nevetve kinyitja nekem a kocsiajtót, és int, hogy szálljak be. De nemet intek, és nem moccanok. Kizárt, hogy beszálljak a mamimobilba - a megszokás megtestesülésébe, amelyben vagyunk. Egy pillanatig csak néz rám, aztán behunyja a szemét, összevont szemöldökkel összpontosít. Megjelenik egy fényes, piros Lamborghini. Épp, mint amilyet nemrég vezettem. Megrázom a fejemet, nem kell új móka, ha a régi is megteszi. Úgyhogy behunyom a szemem, és a piros járgány helyett előteremtem a semmiből a csillogó, fekete BMW-t, amit régen vezetett.

- Ott a pont - biccent, és pajkos mosollyal a kocsiba tessékel. A következő pillanatban száguldunk kifelé a kocsibejárón az utcára, épp csak lassítva, hogy a kapunak legyen ideje kinyílni, aztán máris a parti gyorsforgalmin suhanunk.

Próbálok belesni a fejébe, hogy lássam, hová megyünk, de csak nevet, és szándékosan a mentális pajzsa alá vonja a gondolatait.

Elhatározta, hogy meg fog lepni. Felhajt az autópályára, és felhangosítja a CD-lejátszót. Meglepetten felnevet, amikor rákezd a Beatles.

-A White Album? - pillant rám, miközben minden sebességrekordot megdöntve vezet.

- Bármi, ami rávesz, hogy visszaülj ebbe a kocsiba - mosolygok rá.