HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Maryk titkos naplója

Röviddel azután, hogy a hajó – több más kísérőhajóval együtt – Noumea felé tartva elhagyta Funafutit, híre futott a tisztek között, hogy Steve Maryk különös szokásnak hódol: késő éjszakáig írogat. Ilyenkor mindig behúzta ugyan a függönyt, de ha a függöny meglebbent, látni lehetett, amint asztali lámpája gyenge fényénél sárga íróblokkja fölé hajol, és tollszárát rágja. Ha valaki belépett, villámgyorsan megfordította a blokkot.

A Caine ebédlőjének eseménytelen életében azonban egy ilyen újságmorzsalék is pompás falatnak számított. Maryket egykettőre azzal gyanúsították, hogy regényt ír, amit ő vigyorogva és pirulva tagadott. De azt már nem volt hajlandó elárulni, mi is az, amit ír, legfeljebb ennyit morgott: – Egy kis munka, amit meg kell csinálnom. – Ezt a választ, természetesen, gúnyos röhej fogadta. Willie és Keefer egyik este, vacsora után találgatni kezdték, vajon miről is szólhat Maryk regénye, és hogy mi lehet a címe. Keefer végül is ezt a címet adta neki: „A Sárgafolt-fronton minden csendes.” És nyomban rögtönzött is hozzá néhány mulatságos fejezetcímet, néhány jellemet s jelenetet… Ebben a féktelen bohózatban a kapitány, a hét bibircsókos új-zélandi lány és Maryk játszották a főszerepeket. A többi tisztnek is megtetszett az ötlet, és sikamlós megjegyzéseikkel kezdtek bekapcsolódni a játékba. A tréfálkozás hisztérikus jókedvbe csapott át. Queeg végül is mérgesen letelefonált, hogy megtudakolja, mi az oka az ebédlőben ennek a nagy vígságnak, és ezzel aznap estére vége is lett a jókedvnek. De a regényhez kapcsolódó újabb és újabb rögtönzések még hónapokig fűszerezték az ebédlői beszélgetéseket. A viccelődést elevenen tartotta, hogy Maryk továbbra is állhatatosan írt, és titkát is állhatatosan őrizte.

Valójában Maryk a kapitány különcködéseit és „kitolásait” jegyezte, és művének ezt a címet adta: „Orvosi napló Queeg korvettkapitányról.” A naplót asztali széfjébe zárva rejtegette. Mivel tisztában volt vele, hogy a kapitánynak is birtokában van a jelszó, amelynek segítségével a széfet bármikor ki lehet nyitni, egy este a legnagyobb lelki nyugalommal széjjelszedte a zárat, és megváltoztatta a kombinációt. Másnap átadott Willie Keithnek egy lepecsételt borítékot, és közölte vele, hogy csupán az ő, vagyis Maryk halála vagy eltűnése esetén szabad felbontania.

Az elkövetkező hónapokban a napló vaskos kötetté dagadt. Azzal azonban, hogy a Caine-t Funafutiba rendelték, a hajó az óceán délnyugati részében működő hetedik flottának a karmai közé került, s kezdetét vette gyötrő, idegőrlő és ráadásul egyhangú kísérőszolgálata. A vén romboló-aknakeresők, ezek a tengerjáró szörnyszülöttek, tulajdonképpen nem tartoztak semmilyen parancsnoksághoz, így aztán időről időre mindig az a tengerészeti hatalmasság kaparintotta a markába őket, amelyiknek éppen a vizeire tévedtek! Ez idő tájt a hetedik flotta parancsnokának nagy szüksége volt kísérőhajókra ingajárataihoz, amelyekkel a kétéltűeket szállította ide-oda a déli Csendes-óceán párás, kék térségein. Miután a konvoj megérkezett Funafutiból Noumeába, a Caine-t nyomban leválasztották, és egy csapat nyomorúságos, csupán hétcsomós sebességgel imbolygó inváziós járművel – úgynevezett LCI-csónakokkal – felküldtek Guadalcanalba. Miután egy hétig Guadalcanalban himbálózott horgonyláncán, megint visszaküldték Noumeába, aztán nyugatra, Űj-Guineába, aztán vissza Noumeába, majd fel Guadalcanalba, megint le Noumeába, végül keletre, Funafutiba, hogy röviden tiszteletét tehesse szeretett Plútójánál, aztán nyugatra megint, Guadalcanalba, majd újra délre, Noumeába.

A napokból hetek lettek, és a hetekből hónapok. S mégis úgy tűnt, az idő nem halad. Az élet örök körforgás volt, amely csak őrségből, állandó papírháborúból és csupa lázálomból állt… A nap fehéren izzott, a csillagok ragyogtak, a tenger vize csillámlott; a forró éjszakákra tüzes nappalok következtek, aztán hol esett, hol fújt… Mindezek közben naplót kellett vezetni, havi jelentéseket benyújtani, havi elszámolásokat ellenőrizni, mégpedig olyan gyakran, hogy úgy tűnt, a hónapok éppolyan gyorsan szállnak, mint a napok, a napok pedig éppoly lassan telnek, mint a hónapok: úgy tűnt, az idő egyszerűen alaktalan masszává olvad, és végül elfogy, akár a csokoládészeletek a kantinból és a vajtartókból a vaj.

A fogságnak ez alatt az ideje alatt a kapitány egyre ingerültebb, zárkózottabb és furcsább lett. Ha kijött a szobájából, rendszerint lejátszódott valamilyen kisebb dühöngési jelenet, amelyet Maryk nyomban megörökített a naplójában. Becsukatta a matrózokat, s a tiszteket szobafogságra ítélte; elzáratta a vizet, elzáratta a kávét, és mert egyszer a mozigépész elfelejtette megüzenni neki, hogy vetítés lesz, hat hónapra az egész legénységnek betiltotta a mozit. Szüntelenül írásbeli jelentéseket követelt, és fáradhatatlanul nyomozott. Egy alkalommal negyvennyolc órán át tartotta együtt a tiszteket, hogy kinyomozza, melyik felszolgáló égette el az egyik kávéfőző készüléket. (Soha nem derült ki különben, s ezért minden tisztnek húsz rossz pontot jegyzett be a minősítési lapjára). Állandó szokása lett, hogy éjnek idején hívja össze a tiszteket megbeszélésre. A hadiállapot, amely közte és tisztikara közt azóta is fennállt, hogy Stilwell emlékezetes tárgyalása után elmondta nagy beszédét, lassan normális élet képét öltötte a tisztek szemében. Éjszakánként négy vagy öt órát, ha aludtak… A fáradtság súlyos köde rátelepedett kedélyükre. Sértődékenyek lettek, könnyen összevesztek egymással, a hetek múlásával egyre jobban féltek és utálkoztak az ebédlő telefonjának szüntelen berregésétől és a meg-megismétlődő üzenetektől: „A kapitány kéreti a kabinjába, sir!” Maryk pedig, míg mindezek történtek, fogát összeszorítva csak írta, írta titkos naplóját…

Június elején végre megszabadultak a hetedik flotta szolgálatából, ebből a taposómalom-révületből. Megérkezett a támadási parancs a Saipan elleni invázióra és a Caine-t a kétéltű rohamcsónakok hatalmas kötelékének védelmére rendelték. Őszintén örültek a tisztek, és örült a legénység is, amikor a hajó egyedül vágott neki a legveszélyesebb vizeknek, hogy felzárkózzék az Eniwetoknál állomásozó támadó haderőhöz. Ha választaniuk kellett volna az unalom és az ágyútűz között, holtbiztos, hogy az ágyútűzre szavaztak volna. Még meghalni is jobb volt, mint megrohadni.

Az invázió első napján Maryk egyik legrövidebb és legfontosabb bejegyzését írta bele orvosi naplójába: ezúttal egy olyan eseményről számolt be, amely Willie Keithszel volt kapcsolatban.

Egy órával azelőtt, hogy az invázió napja felvirradt rájuk, s hogy az éjszaka kékülni kezdett és Saipan feltűnt a horizonton, mint valami egypúpú, fekete szörny, Willie meglepetéssel állapította meg, hogy bizony nagyon meg van ijedve. Megalázta őt, hogy fél, amikor pedig élete második ütközetéhez közeledik; annál is inkább szégyellte magát, mert olyan vitézül nemtörődöm volt első alkalommal. Nem volt többé ártatlan kezdő: a lángok, dübörgések, romok és az elesettek Kwajalein előtt valósággal a testébe ették magukat, és ezen mit sem változtatott, hogy közben egy vidám slágert dúdolt.

De amikor feljött a nap, Willie elfelejtette pillanatnyi félelmét; annyira elragadta Saipan szépsége! Teraszos kertjeivel azokra a japán tájakra hasonlított, amelyeket lámpaernyőkön vagy porcelán vázákon látni. Szélesen elterülő sziget volt, gondosan megművelt dombok hullámzó, zöld sorával, amelyeket itt is, ott is parasztházak tarkítottak, és magasan emelkedett ki a tenger végtelen szürkeségéből. A sziget felől lengedező szél virágillatot görgetett át a vízen.

Willie letekintett a piszkos orrfedélzetre, ahol az egyes számú tüzérosztag, egy kék falanx, lerongyolódott munkaruhában, mentőmellényben és sisakban, a partot figyelve állt. Willie egy villanásnyi időre szinte rokonszenvet érzett a japánok iránt. Kezdte sejteni, milyen is lehet az, ha az ember kicsi és sárga bőrű, és egy képeskönyv-császár alattvalója, és most szembe kell néznie nagy, fehér emberek hordáival, akik mindenfelől elősereglenek tűzokádó járműveikkel, hogy elpusztítsák. Noha a hajóágyúk és légitámadások mindenképp megtörték a sziget bájos szépségét lángnyelveikkel s füst- és porgombáikkal, itt mégsem volt olyan nagymérvű a zöld növényzet pusztulása, mint annak idején Kwajaleinnél. A rohamcsónakok sorai mintha csak egy szép üdülőpark felé törekedtek volna, nem pedig egy gyilkos szigeterődítmény felé.

Mihelyt megindult az invázió, a Caine-t tengeralattjáróelhárító járőrbe osztották be, így aztán a végtelenségig ladikázhatott ide-oda óriás, több kilométeres nyolcasokat írva le a víz színén. Tizenkét másik hajó keringett együtt vele tíz kilométeres sebességgel és vont legyező alakú védőfüggönyt a csapatszállító hajók köré, amelyek a part tőszomszédságában horgonyoztak. Ebben a biztonságos fészekben Willie kedélye óráról órára javult. Harci szellemének csak használt, amikor észrevette: Queeg valóban ide-oda ingázik a híd egyik oldaláról a másikra, hogy védve legyen a part felől. Most az egyszer semmi félreértés nem eshetett, mert a hajó minden pár pillanatban irányt változtatott, és szabályosan, mint az óramű, minden alkalommal a másik oldalát mutatta Saipan felé, és Queeg is minden alkalommal átsündörgött a híd tenger felőli szárnyára. Ez a megfigyelés elhozta Willie-nek a várva várt alkalmat, hogy kimutathassa megvetését a kapitánnyal szemben. Csupán az ellenkezőjét kellett csinálnia … Nem kerülte el figyelmét, hogy a matrózok is észrevették Queeg viselkedését; lopva vigyorogtak, és sugdolóztak. Minden alkalommal, valahányszor a hajó irányt változtatott, Willie is helyet cserélt, csakhogy ő a part felőli oldalra futott át. Queeg minderről látnivalóan nem vett tudomást.

Az ,,őrszolgálati szektorban” most olyan nyugalom uralkodott, hogy a kapitány délben elbocsátotta a legénységet a a harci készültségből, sőt ő maga is lement a kabinjába. Willie-t leváltották az őrszolgálatból. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, hiszen több, mint harminc órája volt már talpon, de Queeg szigorú parancsa, amely megtiltotta a nappali alvást, nagyon kockázatossá tette, hogy visszavonuljon ágyába. Tudta, hogy Queeg mélyen alszik a kabinjában, de még mindig fennállt annak a lehetősége, hogy szükséglete lehajtja az ebédlőbe a kapitányt. Willie felment a lengőhídra, letelepedett a forró acélfödémre, és négy órán keresztül aludt, mint a macska, a tűző napon. Délutáni szolgálatára sokkai frissebben tért vissza a kormányállásba.

Röviddel azután, hogy Keefertől átvette a távcsövet, egy amerikai Corsair hidroplán tűnt fel északról, keresztülrepült a sziget dombjai fölött, és egyenesen a Caine felé tartott. Hirtelen lángra lobbant, és nagy ívben, hatalmas csobbanással a tengerbe zuhant, az aknakereső és egy másik őrhajó, a Stanfield nevű új romboló közé. Willie telefonon jelentette az eseményt a kapitánynak.

– Na jó. Tartson feléje húszmérföldes sebességgel – hangzott az álmos felelet. Queeg ásítva, khaki rövidnadrágban és papucsban érkezett fel a hídra, mialatt a Caine és a Stanfield egymástól mintegy ezer méternyire a szerencsétlenség színhelye felé közeledett. A vízben egy vékony, szivárványszínű olajfolton kívül nem látszott a repülőgépnek semmi maradványa.

– Pá, pá, Corsair! – mondta Queeg.

– Úgy zuhant lefelé, mint egy kődarab – mondta Willie. Tekintete a kis kapitányra tévedt, aki ott állt előtte hegyes pocakjával, és hirtelen elfutotta a szégyenpír. Hát mi történt vele, idegei felmondták talán a szolgálatot, hogy egy ilyen operettszörnyeteg, mint Queeg, fel tudja dühíteni, és ki tudja billenteni egyensúlyából? Éppen most halt meg egy ember a szeme láttára. A rádióvevők ezrek és ezrek pusztulásáról adtak hírt a parton. Még eddig nem látott vért folyni a Caine-en, kivéve, ha valaki munka közben véletlenül megvágta az ujját. „Ha nem vigyázok – gondolta –, lassan nyafogó, panasszal teli mosogatóronggyá züllök …”

Hirtelen fehér víztornyok emelkedtek ki a tengerből a Stanfield két oldalán. Egy fél pillanatra Willie csak meglepődött, és arra gondolt, hogy ez valami sajátos, tropikus furcsasága a víznek és az időjárásnak. Aztán hirtelen elordította magát: – Parancsnok, a Stanfieldet zárótűz alá vették!

Queeg az elülő hullámokra nézett, és beordított a kormányállásba: – Minden gép teljes gőzzel előre! Jobbra kihajtani a kormányt!

– Ott van, kapitány! – kiáltotta Willie, s egy narancsszínű villanásra mutatott, amely egy északra eső sziklaszirt fölött tűnt fel. A jelenséget fekete füstfelhő követte. – Ott van az üteg, sir! – Azzal végigrohant a parancsnoki hídon, és felkiáltott a lengőhídra: – Tüzértiszt!

Jorgensen dugta ki orrát a korlát mögül: – Igenis, Mr. Keith!

– Parti üteg 45 fokra, távolság 4000, a sziklacsúcson! Látja ott azt a villanást? Azonnal irányítsa rá a főfedélzeti üteget!

– Igenis, sir!… összes löveg, célra tarts! Parti tüzérség 045 fokra, magasság 10, távolság 4000!

A Stanfield közben szinte teljesen megfordult tengelye körül, s noha ezalatt csakúgy zúdultak rá a lövedékek, már fordulat közben leadott egy fülsüketítő sortüzet öthüvelykes ágyúiból. Willie látta, hogy a Caine tüzérei a helyükre ugranak. A háromhüvelykes ágyúk sora egyszerre lendült a megjelölt irányba, s ahogy fordult a hajó, egyre inkább a hajó tatja felé meredtek.

– Kormányt középre! Rögzíteni! Így tovább! – hallotta Willie Queeg hangját. Az aknakereső farral a parti ütegnek, húszmérföldes sebességgel szelte a hullámokat, Willie berohant a kormányállásba.

– Kapitány, a főfedélzeti üteg tűzkész és célra tart! – Queeg, mint aki nem is hallja, mit ordítanak a fülébe, a nyitott ablaknál állt, és sunyin vigyorgott. – Parancsnok, engedélyt kérek, hogy keresztbe fordulhassunk és tüzet nyithassunk a parti ütegre! Az ágyúk célra tartanak, sir! – A Stanfield ágyúi újabb két össztüzet adtak le tatirányban. Queeget mindez hidegen hagyta. Fejét sem fordította arrafelé, még-csak szeme se rebbent. – Sir – ismételte meg Willie kétségbeesve –, engedélyt kérek, hogy tüzet nyithassunk a négyes számú ágyúval! Biztos kilövésünk van a hajó tatja fölött, sir!

Queeg nem felelt. Az őrtiszt kirohant a híd szélére, és még láthatta, hogy a rombolŐ – halványuló folttá zsugorodva – újabb sortüzet zúdít a partra. Sűrű porfelhő takarta be a sziklán a helyet, ahol az üteg állt. Lángok törték át a porfüggönyt, ahogy a hajó sortüze becsapódott.

A Stanfieldet megint belőtték, mire gyors egymásutánban négy össztűzzel válaszolt. Erre már azonban nem érkezett ellenirányból lövés; legalábbis a vízen, a romboló körül nem volt észlelhető becsapódás. De a Caine ahhoz már messze volt, hogy Willie valóban megbizonyosodjék az eredményről.

Willie vacsora után súgva elmesélte a történteket Maryk-nek. Az első tiszt morgott maga elé, de semmiféle megjegyzést nem tett. Még aznap éjszaka ezt írta be naplójába:

„Június 19. Saipan. Én magam nem láttam az esetet, csak az őrtiszt jelentéséből tudok róla. A következőket állította: hajónk éppen egy repülőgép katasztrófájának a színhelyét vizsgálta egy másik rombolóval együtt. A másik rombolót – ezer méterre volt előttünk – egy parti üteg tűz alá vette. A kapitány azonnal visszafordult, és anélkül, hogy egyetlen lövést leadott volna, elhagyta a jelenet színhelyét, jóllehet a parti üteg lőtávolon belül volt, lövegeink tűzkész állapotban voltak és célra tartottak.”

A saipani csata még nem ért véget, amikor a Caine-t máris leválasztották a támadó haderőről. Parancsot kapott, hogy egy megrongálódott csatahajót kísérjen Majuróba. S ezzel az aknakereső szereplése a marianai csatában be is fejeződött. A „nagy tánc”-ban és a guami invázióban már nem vett részt; mialatt ezek a ragyogó hadiesemények lejátszódtak, a Caine ismét kísérőhajóvá degradálódott. Majuróból egy repülőgépanyahajót kísért Kwajaleinba. Kwajalein közben unalmas, „szelíd” szigetté vált: tele volt tűzdelve primitív bádogbarakkokkal. A puszta homokfoltok szélén megint kezdett kizöldülni a trópusi növényzet, s kotrógépek és dzsipek nyüzsögtek a parton. Willie elgondolkoztatónak találta, hogy az amerikaiak megjelenésével az egykori bájos trópusi szigetek egyszeribe olyanná változtak, mint a beépítetlen, üres házhelyek Los Angelesben.

A vén aknakereső a repülőgép-anyahaj ó társaságában folytatta útját Eniwetokba, ahonnan nemsokára LST-csónakokkal menesztették Kwajalein felé. Végül megint csak Eniwetokba ment egy tartályhajóval… Lassan beköszöntött az augusztus, de a Caine még mindig az óceán déli részén, a korall-szigetek körül tekergett, unottan ingázva ide-oda, ezúttal az ötödik flotta rabjaként.

A hajón továbbra is csak fárasztó nyűg volt az élet. Komoly szabású összezördülésre azonban jó darabig nem került sor, és Maryk naplóíró buzgalma is alábbhagyott. Titkok nem voltak többé. Alaposan megismerték egymást, és úgy tűnt, Queeg sem tartogat több meglepetést raktáron. Ami ma megesett, tegnap is megtörtént már, sőt meg fog történni holnap is: hőség, cikcakkban való ide-oda utazások, ideges apró szóváltások, papírháború, őrség, állandó üzemzavarok és a kapitány örökös oktalan mérgelődései…

Ennek a nyomorúságos időszaknak az emlékét az Oklahoma! zenéje őrizte meg Willie számára. Jorgensen szerezte meg a lemezgyűjteményt Majuróban, és éjjel-nappal forgatta őket az ebédlőben; vagy ha éppen szünetet tartott, a rádiósok kérték kölcsön tőle és közvetítették a darabot a hangszórókon át. Willie élete hátralevő napjaiban képtelen lesz úgy hallgatni az

Ó, ne dobj

Énutánam virágot …

slágerét, hogy ne törjön rá a hőség, az unalom s a fáradtság nyomasztó, torokfojtogató érzéshulláma.

Willie-nek még egy külön terhet is kellett cipelnie. Egykor ő volt a kapitány kedvence, és most ő lett az ebédlő bűnbakja. Ez a változás közvetlenül a Stanfield-epizód után köszöntött be. Addig Keefer volt Queeg céltáblája; aztán csak azt vették észre a többiek, hogy a kapitány ellenszenve mindinkább Keith hadnagy ellen fordul. Egyik este, vacsoránál, a regényíró szertartásosan átadott Willie-nek egy keménypapír kecskebakfejet, amelyet egy sörhirdetésből vágott ki. Eme Caine-trófea átadását, természetesen, méltó röhögés kísérte, amihez kelletlenül Willie is csatlakozott. A parancs, hogy ,,Mr. Keith azonnal jelentkezzék a kapitány kabinjában!”, naponta többször is felhangzott a hangszóróban, s bizony Willie két őrség között ritkán térhetett úgy pihenőre, hogy ne rázta volna fel egy küldönc ezzel az üzenettel: – ,,A kapitány hívassa, suh!”

Queeg ezeken a kihallgatásokon rendszerint olyasmiket vetett Willie szemére, hogy a híranyagok megfejtése, a posta feldolgozása s a parancsok korrekciója túlságosan lassan történik; hogy kávészag jön föl a rádiófülkéből; hogy a jelző altiszt hibásan vetett papírra valamilyen üzenetet – mindegy volt, melyiket… Willie mélyen, teljes szívéből gyűlölni kezdte Queeget. Semmi sem maradt abból a szinte gyerekes dacból, amelyet De Vriess kapitány iránt érzett. Ez a gyűlölet olyan volt, amilyet némely férj érez beteg felesége iránt; velőkig hatoló, mindent betöltő utálata a feloldhatatlan köteléknek, amellyel az áldozat egy undorító személyhez van láncolva; de ez az érzés már nem az önigazolás szükségéből táplálkozott, nem, hanem az önkínzás gyönyöréből, amely foszforeszkáló csillogásával mégiscsak reménysugárnak tűnt a folytonos sötétségben.

Gyűlöletétől ösztönözve, Willie hihetetlen alaposságra és pontosságra tett szert a munkájában. Abban lelte egyedüli örömét, hogy már eleve meghiúsítsa parancsnoka kifogásait, mégpedig oly módon, hogy már előre kitalálta őket, s rögtön betömhette Queeg száját. De önvédelmi harcában még mindig maradt egy sebezhető pontja: Ducely. Ha a kapitány, diadalittasan és gonoszan fenyegetőzve, Willie elé tárt egy-egy hibát, mulasztást, a nyom majdnem mindig elvezetett beosztottjához.

Willie mindennel megpróbálkozott: dühöngéssel, megvetéssel, szidással, könyörgéssel, sőt azzal is, hogy Maryk jelenlétében lelkére beszéljen Ducelynak, aki eleinte, kisfiúsan irulva-pirulva, mindig meg is ígérte, hogy megjavul. De aztán csak megmaradt pontosan olyan szórakozottnak és rendetlennek, mint azelőtt. Végül pedig visszavonult konok bizonykodásai mögé, hogy ő tudja magáról, hogy nem ér semmit, és hogy nem is lesz belőle soha semmi, és hogy Willie a legjobban teszi, ha jelenti őt Queegnek, hadd állítsák hadbíróság elé, vagy büntessék meg azzal, hogy elbocsátják a haditengerészet kötelékéből. De Willie büszkesége, amely harcias gyűlöletéből fakadt, útját állta, hogy akárcsak szóval vagy utalással is hibáztassa segédtisztjét Queeg előtt. Perverz gyönyört jelentett neki annak tudata, hogy Ducely mindezek ellenére kitűnő minősítést kapott.

Az augusztus lassan, csak nagyon lassan telt el, s már szeptemberbe fordult, amikor a Caine még mindig útban volt Kwajaleinből Eniwetokba azzal a tíz, lassan mászó zöld LCI-rohamcsónakkal.

Szeptember első két hetében növekvő feszültség és nyugtalan várakozás lett úrrá a hajó tisztjein. Tizenkét hónap telt el azóta, hogy Queeget a Caine-re helyezték, és valamennyien tudták, hogy kevés parancsnok marad meg helyén egy esztendőnél tovább. Willie-nek szokása lett, hogy pillanatonként bekukkantson a rádiófülkébe és gondosan figyelje, miként jönnek kifelé a Fox-hullámon kapott táviratok a távír-dász írógépéből, azt remélve, hogy egyszer majd csak rábukkan a mindenki által hőn áhított áthelyezési parancsra … Maga Queeg is hasonló kíváncsiság jeleit árulta el. Willie többször érte tetten a rádiófülkében, amint éppen a beérkező táviratokat mustrálgatta.

Ahogy mondani szokták, sohasem rotyog az a fazék, amelyet lesnek. Eszerint az is igaz, hogy a Fox-hullámok, ha lesik őket, nem adják hírül semmiféle kapitány áthelyezését. A szüntelen várakozás csak növelte az ideges ingerültséget a hajón, és ez az ingerültség a tisztekről a legénységre is átterjedt. A különcködésnek, a magányosságnak és az unalomnak ezek az élősködői buján kezdtek el virágozni a Caine-en. A matrózok fura szakállakat növesztettek maguknak, és a hajukat szív, kereszt vagy csillag alakúra nyíratták. Payn-ter a kwajaleini parton fogott magának egy hegedűrákot; ez tányér nagyságú állat, hatalmas, színjátszó ollóval felszerelve. Felhozta a hajóra, saját kabinjában tartotta, és minden este megsétáltatta madzagra kötve az orrfedélzeten, mint valami kutyát. Az undok állatot Heifetznek[5] nevezte el. Paynter és Keefer szörnyen összevesztek miatta, ugyanis az állat egyszer megszökött, és besétált a regényíróhoz, s mialatt az meztelenül ült asztalánál, és éppen írogatott, ollójával megcsípte egyik lábujját. Keefer üvöltve táncolt be az ebédlőbe, és Heifetzet le akarta szúrni konyhakéssel, de Paynter a rák és a magából teljesen kikelt meztelen Keefer közé vetette magát. Az eset után a két tiszt között kitört a hadiállapot.

Ducely zászlós is meghülyült, ugyanis hevesen beleszeretett egy fűzőhirdetésbe, amelyet a New Yorker-ből vágott ki magának. Willie szerint a névtelen reklám-leányzó ugyanolyan volt, mint az a több ezer aktmodell, akiket képeslapokban látni: ívelt szemöldök, nagy szemek, erős állkapocs, érzéki száj, csábos alak, büszke, felháborodott tekintet, mintha valaki arra kérte volna, hogy síkos halat markolásszon. De Ducely esküdött rá, hogy ez az a nő, akit ő egy életen át keresett. Nyomban levelet küldött a magazinnak meg a fűzős cégnek, és tudakozódott a leány neve és lakcíme után, ezenkívül írt három barátjának, akik New York-i hirdetőirodákban dolgoztak, és könyörgött nekik, nyomozzák ki szíve szerelmét … Ha szolgálati teljesítménye eddig csak huszonöt százalékát érte el a normálisnak, most egyenesen a nullára csökkent. Éjjel-nappal ágyában epekedett, a hirdetés-lány után sóhajtozva.

Willie gondterhelt képpel figyelte ezeket a furcsa jelenségeket. Regényben olvasott végtelen tengeri utazásokra emlékeztették, de valahogy elég kényelmetlennek találta, hogy ennek a tengeri betegségnek klasszikus tüneteit most saját bajtársain látta kitörni. A járvány azonban végül őt is utolérte.

Egy napon, mikor – szolgálatban lévén – a hídon itta kávéját, eszébe ötlött, milyen elegáns is lenne, ha volna neki saját monogramos kávéscsészéje! Magában véve ez az ötlet még nem volt különös, de ahogyan reagált rá, az már igen. Néhány pillanat múlva a legcsodálatosabb értéknek széles e világon a monogramos kávéscsészét tartotta. Szolgálatára sem tudott többé figyelni, mert folyton a kávéscsészére gondolt. Valósággal ott lebegett a szeme előtt a levegőben.

Amikor leváltották, nyomban lesietett a műhelybe, kölcsönkért egy kis vésőt, és hosszú órákat töltött el vele, hogy egy ékszerész pontosságával és finom érzékével belevésse nevének kezdőbetűit – a W. K.-t – a csészébe. Közben elmúlt a vacsoraidő, és leszállt az éjszaka… A kikapart betűk vájatait ezután teletömködte kék festékkel, majd a csészét óvatosan íróasztala, zoknival és fehérneművel bélelt fiókjába helyezte, hogy ott szépen megszáradhasson… Amikor hajnali négy órakor felébresztették, hogy álljon újra szolgálatba, első gondolata a kávéscsésze volt. Elővette az asztalfiókból, és elragadtatással szemlélte, mint egy lány a szerelmeslevelet. Mivel tíz perccel később jelent meg a váltáshoz, komoly szemrehányásban részesült a holtfáradt Keefertől. Másnap délután felvitte magával a csészét a hídra, és csakúgy mellékesen odanyújtotta Urbannak, az ügyeletes jelző altisztnek, mondván, hozzon neki benne kávét a rádiósoktól. A matróz irigy és bámész pillantásai mély megelégedéssel töltötték el.

Másnap reggel, amikor ismét megjelent a hídon csodálatos csészéjével, majd megütötte a guta, ugyanis Urban az övéhez megszólalásig hasonló monogramos csészéből szürcsölgette kávéját. Mindössze annyi volt a különbség, hogy erre L. U. volt vésve. Rettenetesen megsértődött.

Nemsokára azt vette észre, hogy a monogramos csészéknek valóságos hóbortja tört ki a hajón. A másod-vitorlamesternek, Winstonnak olyan csészéje volt, amelyen finom, óangol stílusú betűk és igazi címermotívumok díszelegtek. Winston művéhez képest Willie csészéje óvodásmunkának hatott, de ugyanez volt a helyzet még vagy egy tucat matróz alkotásával … Willie még az este nagy mérgesen a tengerbe dobta csészéjét.

Ebben a végtelennek tűnő, lidércnyomásos időszakban Willie óraszámra töltötte azzal az idejét, hogy May Wynnről ábrándozott: képeit nézegette, és újra meg újra elolvasta a leveleit. A lány volt az egyetlen kapocs, amely összekötötte hajdani életével. Civil életét most varázslatos, ragyogó álomvilágnak látta – Hollywood filmjei mutatták be ilyennek a felső tízezer sorsát. S ezzel szemben mi volt a valóság? A hánykolódó aknakereső, a hullámzó tenger, kopott egyenruhák, távcsövek és a kapitány folyton berregő telefonja … Vad szenvedélytől fűtött leveleket írt a lánynak, és csak nagy üggyel-bajjal tudta elkerülni a házasság említését. Emiatt ugyan kényelmetlen érzése támadt, sőt bűntudat is gyötörte, annál is inkább, mivel az idő múlásával egyre jobban meggyökeresedett benne az a sejtés, hogy úgysem fogja soha feleségül venni Mayt. Ha még egyszer élve hazakerül, nyugalomban és fényűzésben akar majd élni, nem pedig egy küzdelmes, hozzá nem illő házasságban, egy csiszolatlan slágerénekesnő oldalán. Legalábbis ezt súgta neki az esze. Csakhogy az értelemnek nem sok köze volt ám a romantikus képzelgések óráihoz, amelyekkel magát mámorba ringatta, hogy elviselhetővé varázsolja az unalmat és némileg semlegesítse a kapitány gyötrő szekatúráit! Tudta, hogy levelei gyanút kelthetnek mellébeszélésükkel, s hogy tele vannak ellentmondással, de mégis elküldte őket – úgy, ahogy voltak. Értük cserébe, ha az aknakereső nagy ritkán postahajóval akadt össze, Maytől legtöbbször egész csomag epekedő, boldog szerelmeslevelet kapott. S ezek a levelek meg is részegítették, de aggasztották is egyszersmind. May ezekben a levelekben egész lelkét kitárta előtte, és akárcsak ő maga, egyetlen szót sem említett házasságról. Willie lassan rádöbbent hogy ebben a különös távszerelemben egyre jobban és jobban May-hez láncolódik, de annak is mindinkább tudatára ébredt, hogy milyen igazságtalan a leányhoz. De ez az álomvilág túlságosan is drága balzsam volt kínjaira ahhoz, hogy egyszerűen szétrombolja; így aztán csak kitartott mellette, hogy tovább írogassa szenvedélytől csöpögő, alapjában azonban teljesen értelmetlen szerelmesleveleit.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Roland Keefert kitüntetik

Október elsején futott be az öreg aknakereső, változatlanul Queeg kapitány parancsnoksága alatt, Ulithi-atollba. Akár a többi hasonló képződmény, ez is egyenetlen partszélű szigetek, zöld vízzel övezett sziklák gyűrűje volt, s feleúton feküdt Guam és a nemrég elfoglalt Palaus közt. Mialatt a kapitány a rév közepe felé irányította a hajó orrát, Willie a híd jobbszárnyán állt, és ásítozott. Hirtelen érintést érzett a vállán, mire megfordult.

Keefer állt mögötte. Az író jobbra mutatott:

– Nézz már oda, Willie-kém, és nyugtass meg, hogy csak a szemem káprázik!

Vagy ezer méterre előttük egy LST horgonyzott. Álcázás végett barnára és zöldre volt festve, ahogy már ez szokás a trópusokon. A hajó orránál, a nyitott feljáróhoz kötve, három hatvantonnás céltáblaszállító uszály rostokolt. – Szent ég, ez nem lehet igaz! – kiáltott fel bosszúsan Willie.

– Te mit látsz? – kérdezte Keefer.

– Céltáblákat. Ezért küldtek hát ide minket, ebbe az isten háta mögötti lyukba!

Az ebédlőben annak idején hosszasan találgatták, vajon mi rejtőzik a parancs mögött, amely a Caine-t így egyedül – méghozzá teljes gőzzel – Ulithibe rendelte Eniwetokból…

– Én most lemegyek a kabinomba, és a kardomba dőlök! – mondta a regényíró.

A fáradt, jó öreg Caine így aztán ismét munkához látott, és szorgalmasan vonszolta maga után a céltáblákat az Ulithi körüli vizeken: a flotta itt tüzérségi lőgyakorlatokat tartott. Minden áldott nap, már pirkadatkor kifutott a hajó a révkikötőből valamelyik céltáblás uszállyal, és mielőtt újra horgonyt vetett a korallszigetek felett, rendszerint már leszállt a bíborszínű alkony … Mindennek a hatása erősen meg is látszott Queeg kapitányon. A célvontatás kezdeti napjaiban sokkal ingerlékenyebb és okvetetlenkedőbb volt, mint valaha. A kormányállás csakúgy visszhangzott perpatvaraitól és szitkaitól. Aztán hirtelen valóságos álomkórba esett. A hajó irányítását – a reggeli horgonyfelszedéstől az esti befutásig – teljesen ráruházta Marykre. Csak olykor-olykor – ha például köd volt, vagy éppen esett – jelent meg a hídon és vette át a hajó vezetését. Különben kabinjában hevert éjjel-nappal, és vagy olvasott, vagy egy összerakó játékkal szórakozott, vagy csak egyszerűen maga elé bámult a levegőbe.

„Keefer és Keith hadnagy saját kezébe. Üdvözlöm az aknakeresőket! Nem akartok ma este átjönni hozzám? Szolgálatban leszek.

Roland.”

A Caine· napszálltakor visszatért Ulithibe. Ezt a reflektorüzenetet rögtön befutás után kapta egy repülőgép-anyahajóról, amely messze fenn vesztegelt a lagúnában. Az anyahajó, több más társával együtt, a nap folyamán futott be, s most a révnek az északi csücskében horgonyzott a többivel egy csomóban: elnyúlt tömegük feketén rajzolódott ki a vörös égboltozaton. Willie, aki történetesen ügyeletes volt, a szolgálatos csónakmestert nyomban Keeférért szalajtotta. A regényíró épp akkor érkezett fel a hídra, amikor a Caine horgonya a vízbe csobbant. – Csak azt tudnám, mit keres ez a szerencsétlen flótás a Montaukon? – kérdezte Keefer, távcsövön figyelve az anyahajókat. – Amikor utoljára hírt kaptam felőle, még a Belleau Woodon volt.

– Mikor is volt az? – kérdezte Willie.

– Lehetett úgy négy-öt hónappal ezelőtt. Soha nem ír a csirkefogó …

– Az a gyanúm, hogy csak az anyahajókat váltogatja!

Keefer arca furcsa vigyorba torzult. Az esti szellő felborzolta sima fekete haját. – Lassan azt kell hinnem – mondta –, hogy a személyzeti iroda tudatosan babrál ki velem!

Eddig hetvennél több kérelmet adtam be, hogy helyezzenek át egy anyahajóra … Na mindegy. Mit gondolsz, hagyjuk a fenébe Queeget, és válaszoljunk Rollónak a saját szakállunk-ra? Nem, ne fáradj! Tudom, mit akarsz mondani! Legszívesebben nem mennél, ha ez az ára… Na jó, látom már, nekem kell fölkeresnem barlangjában az oroszlánt! Istenem, egy éve is elmúlt, hogy találkoztunk Rollóval Pearlben!

– Olyanformán. Bár nekem valahogy hosszabbnak tűnik.

– Igazad van. Ez a cirkálás Queeg alatt olyan hosszúnak tűnik nekem is, akár a reneszánsz! Remélhetőleg most nincs vérszomjas hangulatban a góré …

Queeg függőágyában feküdt, s egy összegyűrt, öreg Esquire-füzet fölött ásítozva felelte: – Csak lassan a testtel, Tom! Lássuk előbb, hogy állunk! Nekem úgy rémlik, hogy magának október elsején kellett leadnia a titkos anyagok jegyzékét. Benyújtotta már?

– Nem, sir. ön is tudja, hogy naponta odakinn voltunk a tengeren, és …

– De éjszaka nem voltunk ám kinn! És merem állítani, hogy maga azért úgy intézte, hogy minden éjszaka írhasson kicsit a regényéből. Én majdnem minden éjjel láttam magát…

– Sir, megígérem, ha visszajövünk, még ma éjjel megcsinálom a jegyzéket, még akkor is, ha egész éjszaka fenn kell maradnom miatta …

A kapitány fejét rázta. – Nekem megvan a magam módszere, Tom, és ezt én az emberi természet hosszas tanulmányozásából szűrtem le. Ezenkívül átkozottul lágyszívű fickó vagyok, akármilyen furcsán hangzik is ez a maga fülének, és ha most engedek, akkor máskor is engedek'majd, és egyszerűen sutba vághatom a módszeremet; és akármit is gondoljon magában arról, hogyan vezetem én ezt a hajót, eddig legalábbis még helyesen vezettem, és eddig nem követtem el hibát, így hát ne is haragudjék rám, ez nem akar személyeskedés lenni, de az engedélyt addig nem adom meg, míg be nem nyújtotta a szóban forgó jegyzéket.

Keefer és Willie aznap egész éjszaka a jegyzék összeállításán ügyködött. Munkájuk egyhangúságát csak a tüzértiszt zaftos káromkodásai élénkítették. Lassan egy esztendeje ette a fene Keefert, hogy Queeg nem akarta neki megengedni, hogy a titkos anyagok kezelését másra bízhassa. Pearl Harborban Queeg visszavetette vele az iktatókönyveket Willie-tcl; mégpedig azzal az indoklással, hogy csupán egy vagy két hétig kell ellátnia ezt az ügykört; mindössze addig, amíg Willie át nem tanulmányozta a titkos anyagok kezelésének szabályzatát … Később azonban a kapitány valamilyen ürüggyel mindig megakadályozta, hogy Keefer Willie-re sózhassa a titkos ügykezelést.

– Végül is csak meguntam győzködni ezt az elmebeteg bűnözőt, hogy mentsen fel ez alól a beosztás alól – magyarázta Keefer, miközben ölszámra cipelte elő az iktatókönyveket dühös morgások közepette a páncélszekrényből –, ugyanis észrevettem, hogy nem fog lemondani az élvezetéről! örült a lelke, hogy újra és újra könyörögni láthat… Még akkor is ilyesmikkel gyötörne, ha tengernagyi rendfokozatig vinném, de ő azért egyetlen fokozattal csak fölöttem állna a szamárlétrán! Ez az ember klasszikus pszichopata. Egy alapos analízis biz' isten világhírnévhez juttathatná!

Keefer több órán át folytatta tirádáit ebben a hangnemben. Willie közbe-közbevetett olykor egy együttérző megjegyzést, de csupán azért, hogy elleplezze, milyen jól szórakozik.

Másnap reggel Keefer a kért jegyzéket bevitte a kapitány kabinjába, és szégyenlős mosoly kíséretében átnyújtotta Queegnek. – Kapitány, kérek engedélyt, hogy a motorossal átmehessek a Montaukra!

– Az engedélyt megadom. Köszönöm, Tom – mondta a kapitány, miután átlapozta a jelentést. – Érezze jól magát!

– Willie Keith is szeretne velem jönni, sir!

Queeg összeráncolta a homlokát. – Miért nem kér ő maga engedélyt… Különben örülök, hogy nem kell látnom a buta ábrázatát. Szerezhet magának, ha már odaát van, néhányat ezekből a flottaparancsokból, amikkel úgyis mindig el van maradva.

Amikor Keefer végre előjött a kapitány kabinjából, Willie már várt rá, de valahogy rosszkedvűnek látszott. Egyenruhája viszont frissen volt vasalva, és ragyogott a cipője is.

– Tom, az anyahajók kifutnak! – nyögte ki.

– Az istenért, csak nem?!

– Néhány már kinn is van a tengerszorosban. A Montauk horgonylánca is mozog.

– Hadd lám! – A regényíró felrohant a lépcsőn, megállt a hajókorlátnál, és dühös képpel meredt északnak. Négy anyahajó közeledett a Caine felé.

– Lehet, hogy csak a déli révbe mennek – mondta Willie. Keefer nem válaszolt.

Magasan föléjük tornyosulva húzott el mellettük a vezérhajó, ez a szürkére mázolt, ringó acélhegy, alig száz méterre a Caine oldalától. Az aknakereső megingott a nagy hullámveréstől. – Menjünk fel a lengőhídra! – szólalt meg Keefer.

Még csak nyolc óra volt, de a nap máris forrón sütött odafent (a lengőhídon nem volt tető). Keefer az anyahajókra hunyorgott, amint méltóságteljesen siklottak előre a csillogó vízen; számuk időközben hétre szaporodott. A Montauk a hatodik volt a sorban. Lejjebb, a tengerszorosban a vezérhajó nehézkesen balra fordult, és orrát a nyílt tenger felé fordította.

– Ez az út aztán nem visz a déli révbe – jegyezte meg Keefer keserűen.

– Hát nem voltak itt valami sokáig – tette hozzá Willie. Bántotta a dolog; mintha Keefert az ő hibájából érte volna bosszúság… A két tiszt egy darabig szótlanul bámulta az óriások elvonulását.

– Szerintem, ezek a Fülöp-szigetekre mennek – folytatta Keefer, és idegesen harapdálta a szája szélét. – Nyilván ők mérik az ellenségre az első csapást. Vagy az is lehet, hogy majd találkoznak valahol a csapatszállító hajókkal. Na látod, ezt is megértük, Willie! Megkezdődött az előretörés.

– Hát tudod, Tom, én meg éppen annak örülök, hogy itt lehetek és vontathatom a céltáblákat. Ebben szakasztott olyan vagyok, mint Roosevelt. Gyűlölöm a háborút.

Két újabb repülőgép-anyahajó vonult el lassan mellettük. A Caine megingott, hánykolódni kezdett, és meg-megfeszült a horgonylánca. – Ez az, amiről szüntelen ábrándoztam, mióta csak elkezdődött ez a háború! – dünnyögte a regényíró, miközben a repülőgépeket nézte, amelyek az Arnold Bay anyahajó tatján egymás hegyén-hátán nyüzsögtek. – Hogy végre egy ilyen anyahajón szolgálhassak!

Ezalatt újabb anyahajó siklott el mellettük, amelyet rögtön egy másik követett.

– Azt hiszem, ő az! – kiáltott fel Willie. – Odanézz, abba az ágyúfészekbe ott, a negyvenes ikerágyúnál a hangárfedélzeten, rögtön a horgonylánc nyílása mögött! Csakugyan, ő az! És integet a megafonjával…

Keefer bólintott. Levett egy zöld megafont a korlát melletti polcról, és meglengette a feje fölött. Ahogy a Montauk közeledett feléjük, Willie távcsövén keresztül mindjobban kivehette Roland Keefer alakját. Régi szobatársának piros sportsapka volt a fején, arcán ugyanaz a jól ismert vigyor ült, de most valahogy soványabbnak látszott. így sokkal jobban hasonlított a fivérére. Az integető alak akár maga a regényíró is lehetett volna.

Roland valamit belekiabált a megafonjába, de szavait a két hajó között csapkodó hullámok elfojtották. – Mondd még egyszer! Mondd még egyszer! – üvöltötte vissza Keefer, s a megafon csövét gyorsan a füléhez illesztette. Roland most éppen szemben volt velük, húsz láb magasan fölöttük, s távcső nélkül is fel lehetett ismerni. Ahogy továbbsiklott a hajó, megint nagyot kiáltott. Néhány szó azért csak eljutott a címzettekhez: „… szerencsét… legközelebb egész biztos … egy frászt… isten veled, Tom …” A regényíró torkaszakadtából kiabált föl hozzá: – Sok szerencsét, Roland! Ha visszajöttök, majd hallani akarom, mire végeztétek!

Azt még látták, hogy Roland elneveti magát, és bólint. Aztán egy pillanat múlva már messze volt… Utoljára még kiáltott valamit, de ebből csupán egyetlen szót lehetett hallani: – Bátyám…!

Willie és Keefer még mindig a sportsapka apró piros foltját bámulták, amikor a Montauk befordult a Mugai-tengerszorosba, s egyre fokozva sebességét, nekilódult, hogy kifusson a tengerre.

Az Egyesült Államok odahaza rostokló polgárai már „menet közben” is többet tudtak a Leyte-öbölben vívott nagy ütközetről, mint maguk a matrózok, akik ezt a csatát megvívták, a Caine legénységénél pedig éppenséggel jóval többet. A Caine ez idő tájt tudniillik horgonyláncán ringott Ulithi-ben. Az öreg aknakeresőhöz a harcok hírei lassan, áttételesen jutottak el, többnyire szűkszavú rejtjeles közlések formájában. Legtöbbjük úgynevezett veszteséglista volt, amelyeket a szokatlan nevek – mint pl. Surigao, San Bernardino, Samar stb. – egyáltalán nem tettek érthetőbbé. Willie épp ezek közül a rejtjeles híranyagok közül készült megfejteni egyet október 26-a reggelén, amikor váratlanul a Montauk nevére bukkant. Egy darabig elkomorodva dolgozott tovább, aztán a félig kész híranyaggal kezében berontott Keefer kabinjába. A regényíró rendetlen íróasztala előtt ült, és nagyban húzgált kifelé valamit vastag piros ceruzájával egy sárga kéziratpapíron.

– Jó reggelt, Willie! Na, hogy állunk?

Willie átnyújtotta a hírt. – A Montaukról szól? – tudakolta Keefer felélénkülve.

– A negyedik bekezdést olvasd.

A tüzértiszt elolvasta a hírt, majd megrázta a fejét, s kissé zavartan pillantott fel. Visszaadta Willie-nek a táviratot. Aztán vállat vont, és elmosolyodott.

– Ne aggódj, Willie! Amilyen szerencsés fickó volt az öcsém világéletében, biztos baj nélkül megúszta ezt is. Valószínűleg kormánykitüntetést szerzett magának azóta. Agyon se lehetne verni…

– Remélem is, hogy nem esett baja!

– Elmesélte már neked az autóbalesetét? Még elemista korában érte … Négy másik gyerek meghalt, de ő megmenekült, csak a bokája ficamodott ki! Minden attól függ, ki milyen csillagzat alatt született. Ő mindig is szerencsés volt.

– Mindenesetre néhány nap múlva már többet tudunk, Tom. Ide fognak visszajönni…

– De hát mégiscsak szörnyű lehetett… Egy japán halálrepülő azért nem vicc! Jól bevásároltak, mondhatom!

– Egyébként, hogy s mint haladsz a regényeddel? – kérdezte Willie.

A tüzértiszt védőn borította rá tenyerét a kéziratra. – Hát, úgy-ahogy. Vén Sárgafoltnak sikerült alaposan meglassítania az amerikai irodalom fejlődését. Ezalatt az egy év alatt kevesebbet írtam, mint De Vriess idején alig két hónap alatt.

– Mikor kaphatok meg belőle olvasni valamit?

– Nemsokára – felelte Keefer bizonytalanul, ahogy már jó néhányszor ezelőtt.

Két napra rá, úgy estefelé, amikor Keefer éppen itta kávéját az ebédlőben, megcsörrent a telefon. – Itt Willie beszél, Tom. A hídon vagyok. A Montauk ebben a pillanatban állt be.

– Rögtön jövök. Hogy fest?

– Bizony alaposan megrongálódott…

Keefer felment a hídra. Kezében egy Queeg által szignált távirati blankettát lobogtatott. – Küldesd el a fiúkkal ezt az üzenetet, Willie! Látta a főnök.

Amint a hajó befordult a révbe, Engstrand fényjeleket továbbított a Montaukra. Az anyahajó elformátlanodott, füstös, fekete hídján válaszképp máris felvillant a reflektor. – AMINT LEHORGONYOZTUNK, CSÓNAK INDUL A CAINE-HEZ – betűzte Keefer hangosan a morzejeleket. Majd Willie-hez fordult, és bosszúsan kérdezte: – Hát ez meg miféle válasz?

– Ezek odaát még mindig nem tértek magukhoz, Tom. Ne izgulj …

– Én nem izgulok, de azért ez mégiscsak rettentő gügye válasz!

Amikor látták, hogy karcsú motorcsónak válik el az anya-hajótól és kikötőhelyük felé tart, lementek a főfedélzetre, és megálltak a feljáró mellett. – Ott van a kakasülőn! – szólalt meg Keefer, aki távcsövön figyelte a csónakot. – Csak úgy látom, elvesztette tengernagyi sapkáját… – Átadta a messzelátót Willie-nek. – ő az, ugye?

– Ügy fest, mintha csakugyan ő volna, Tom – felelte bizonytalanul Willie. A motorosban ülő tiszt ugyanis egyáltalán nem hasonlított Rolandra. Erőtlen testalkatú, csapott vállú fiatalember volt, és Willie úgy látta, hogy bajuszt visel.

Vagy egy perc múlva újra megszólalt Keefer: – Mégsem Roland …

Időközben az ügyeletes – Harding – is csatlakozott a várakozókhoz. A három tiszt szótlan álldogált, amíg a csónak a Caine oldalához nem simult. Fiatal, ijedt tekintetű, vékony, szinte tejfölösszájú fiatal zászlós (szőke bajuszka díszlett az orra alatt) indult meg felfelé a hágcsón. Bal keze vastag pólyába volt göngyölve, s a pólyán sárga foltok csúfoskodtak. Whitely zászlósként mutatkozott be. – Mi van az Öcsémmel?

– kérdezte a regényíró.

– Ön Keefer sorhajóhadnagy? – tudakolta a zászlós. – Nos, sir … – A többiekre pillantott, aztán vissza Keeferre.

– Sir, végtelenül sajnálom, hogy nekem kell átadnom ezt a hírt. Öccse tegnap belehalt égési sebeibe. A tengeren temettük el.

Keefer bólintott. Arca nyugodt maradt, sőt mintha mosolygott volna. – Jöjjön le velünk a fedélközbe, Mr. Whitely, és mondja el, mi történt. Ez itt Mr. Keith, Rolló régi barátja.

Az ebédlőben a tüzértiszt ragaszkodott hozzá, hogy ő töltse ki a kávét mindhármuknak, bár Willie el akarta tőle venni a kávéskannát.

– Mindenekelőtt meg kell mondanom, Mr. Keefer, hogy az ön öccse mentette meg a hajónkat – kezdte Whitely, miután izgalmában egyből felhörpintette fél csésze kávéját. – Meg fogja kapni a Haditengerészeti Érdemkeresztet. A nevét már felterjesztették. Bár ez, gondolom, nem nagy vigasz, legalábbis önnek és a családnak, hiszen veszteségük összehasonlíthatatlanul nagyobb … A kitüntetés különben már biztos, és meg is érdemli…

– Apámnak mindenesetre nagyon sokat fog jelenteni – jegyezte meg Keefer fáradt hangon. – De hát mi történt tulajdonképpen?

Whitely zászlós elmondta, miként találkozott teljesen váratlanul Sprague admirális anyahajó-flottája Samar közelében felhőszakadás és füstfüggöny-manőver közepette a japán hajóhad zömével. A csata leírása meglehetősen töredékesnek, sőt zavarosnak tűnt. Csak akkor vált összefüggőbbé, amikor Whitely a Montaukon esett károkat kezdte sorolni.

– A gránátok felgyújtották a hajó farát. Ez nagy baj volt, mivel a másodkormány így kiesett, sőt harcképtelenné vált maga az első tiszt is. Zűr esetén, gyakorlatokon is, mindig ő vezette a hajót. Egyébként Greeves korvettkapitány a neve, s hallatlanul rendes fickó! Na szóval, hogy folytassam, Roland léktömítő tiszt volt, és most beugrott a helyére. A hangárfedélzeten közben felrobbant a repülőbenzin, és ez csak tetézte a bajainkat, Rolandnak azonban sikerült a torpedókat és a muníciót a tengerbe dobnia. Nem vesztette el a fejét, és szigorúan kézben tartotta a tűzoltóosztagokat is. Már-már úgy látszott, kimászunk a slamasztikából… Sikerült is Rolandnak a tüzet a hajó bal felén lokalizálnia, elsősorban persze a hangárfedélzeten. És ekkor a füst- és esőfüggönyön át megjelent ez az átkozott halálrepülő, és rázuhant a hídra. Rettenetes robbanás következett, minden égett körös-körül, hatalmas, sistergő vörös lángok csaptak fel újra a hangárfedélzeten, és a hajó elkezdett jobbra dőlni. A hidat nem lehetett elérni telefonon sem, és ebből tudtuk, hogy a górét is utolérte a vész, és közben mindenütt rettentő zűrzavar, a fiúk ide-oda rohangáltak, mint a hangyák, néhányan beleugrottak a tengerbe. Én az egyik léktömítő osztagot vezettem a hajó bal féloldalán, s ezért maradtam életben. Tudniillik a támadás a hajó jobb oldalát érte. Közben bedöglött a hangosbeszélő-hálózat, és a villanyvezetékek is mind széjjel voltak szaggatva a híd körül. A hajó, mint a bolond, egyre csak körbe forgott, ráadásul teljes sebességgel, és a rombolók kénytelenek voltak kitérni az utunkból, és mindenütt az az átkozott tűz és füst, majd meg a gáztámadást jelző sziréna kezdett el egyszerűen magától bőgni, minden ok nélkül, és senki sem tudta elállítani… Szent ég, mi volt ott!

Szóval, Roland átvette a parancsnokságot. A bal hangárfedélzeten szerencsére volt egy szükségaggregátor, amely gázolajjal működött… Először is ezt kapcsolta be, és a hangosbeszélő segítségével elkezdte irányítani a tűzoltást. Elrendelte, hogy a hadianyagraktárakat engedjék tele vízzel, bekapcsoltatta a víz- és a haboltót, meg a többi hasonló berendezést, csakhogy közben a hangosbeszélő-hálózat telefonján jelentkezett nála a gépház, és tudakolta, miért nem kapnak semmiféle kormányparancsot, úgyhogy Roland most már kormányozta is a hajót a hangosbeszélőn keresztül, majd kirohant az oldalfedélzetre, hogy megnézze, mi van elöl…

A következő pillanatban egy hatalmas, égő roncs zuhant alá a repülőgép-fedélzetről, egyenest rá! Fogalmam sincs, mi lehetett, senki se tudja. Roland alászorult, de kiszabadították, és ledobták azt a vacakot az oldalfedélzetről… A fiú rettenetes állapotban volt, de továbbra is csak irányította a tűzoltást meg a hajót, néhány matróz meg felültette, bekenték, bepólyálták a sebeit, és morfiumot adtak neki…

Ekkor mászott elő a híd romjai alól a repülők parancsnoka, Volk korvettkapitány, és bár ő is alaposan el volt intézve, de még mindig jobb állapotban volt, mint Roland, és mivel ő volt az életben maradottak között a rangidős tiszt – átvette Rolandtól a parancsnokságot. Roland közben elájult, mire levitték a betegszobába. De addigra már elérte, hogy a fiúk mind a helyükön legyenek, és szépen csinálják, amit a gyakorlatokon tanultak, és ez volt a fontos. így aztán, mint már mondtam, Volk korvettkapitány felterjesztette az Érdemkeresztre, és nem vitás, hogy meg is kapja majd.

– Később látta még? .– kérdezte Keefer, akinek vöröslött már a szeme.

– Igen. Órákig voltam vele odalent a betegszobában. Tudniillik én vettem át a beosztását, és ő szépen el is magyarázta nekem, mi a teendőm; egy lyukon keresztül beszélt a pólya alól; a kötés az egész arcát befedte. Gyenge volt, de még mindig értelmesen beszélt. Felolvastatta velem a kárjelentést, és megmondta, mit javítsak ki. Az orvos azt mondta, hogy ötvenszázalékos az esély arra, hogy megmaradjon. Teste fél felületén harmadfokú égési sebek voltak, de aztán ráadásul tüdőgyulladást kapott, és az vitte el… Lelkemre kötötte, hogy feltétlen keressem fel önt, hogy ha …

Whitely itt szünetet tartott, felkapta a sapkáját, s zavartan forgatta.

– Egyszerűen elaludt, úgy halt meg. Könnyű halála volt, már amennyire könnyű lehet az ilyesmi, de hála a sok fájdalomcsillapítónak, azért…

– Köszönöm – mondta a regényíró, és felállt. – Nagyon köszönöm, hogy eljött.

– És … Magammal hoztam a holmiját is, ott van a csónakban … Nem sok az egész … – Whitely is felemelkedett. – Ha meg akarja netalán nézni …

– Azt hiszem – felelte Keefer –, jobb lenne, ha úgy, ahogy van, az egészet elküldené az édesanyjának, ö szerepel a lapján, mint legközelebbi hozzátartozója, ugye?

Whitely bólintott. A regényíró kezét nyújtotta, és a Montauk fiatal tisztje melegen megszorította a felé nyújtott jobbot. Aztán mutatóujjával megsimította bajuszát. – Nagyon sajnálom, Mr. Keefer, az öccse végtelenül rendes fickó volt.

– Köszönöm, Mr. Whitely. Engedje meg, hogy kikísérjem a hágcsóhoz!

Willie csak ült, két könyökével a zöld asztalra támaszkodott, és a falat bámulta: gondolatban még egyszer végigélte a tüzet a Montaukon. Keefer néhány perc múlva visszatért az ebédlőbe.– Tom – mondta Willie felállva, amikor kinyílt az ajtó –, tudom, milyen rettenetes lehet számodra …

A regényíró elhúzta a száját, és mindössze ennyit mondott: – Rolló azért kitűnően csinálta, amit rábíztak, nem igaz?

– Talán túlságosan is jól…

– Légy szíves, adj egy cigarettát! Az ember olykor gondolkodóba esik. Lehet, hogy a katonai nevelésnek is megvannak a maga jó oldalai, Willie. Gondolod, hogy te meg tudtad volna tenni, amit ő?

– Nem. Valószínűleg az első lettem volna, aki átrepül a korláton, miután a halálrepülő eltalálta a hajót. Roland a tiszti iskolán is nagyszerűen viselkedett… Nyomban beleélte magát mindenbe!

Keefer hangosan szippantott egyet cigarettájából. – Azt viszont nem tudom, hogy én mit tettem volna. Annyi bizonyos, hogy az ilyesmi mélyen a tudatküszöb alatt dől el. Ez ösztön kérdése. Rollónak mindig is kitűnő ösztöne volt. Az ember ezt addig nem is tudja magáról, míg nincs próba elé állítva… Na ja! – Megfordult, és kabinja felé indult. – Végtelenül bánt, hogy nem találkozhattunk a múlt héten …

Willie kinyújtotta a kezét, és megérintette a regényíró karját. – Nagyon sajnálom Rolandot, Tom, és téged is …

A regényíró megállt. Tenyerébe rejtette arcát, és szemét dörgölve mondta: – Tudod, mi soha nem álltunk túl közel egymáshoz. Más városban is laktunk. De azért én szerettem őt. A kollégiumban ugyan lett volna rá lehetőség, hogy közelebbről megismerjük egymást, de sajnos, én akkor őt rettentő butának tartottam. Apám mindig jobban szerette nálam Rollót. Talán igaza is volt. – Keefer bement a fülkéjébe, s behúzta maga után a függönyt.

Willie felment az orrfedélzetre, és ott sétált le-fel egy teljes óra hosszat, s közben át- meg átpillantgatott a víz fölött a Montauk összetört, füstös törzsére. A horizonton felpiroslott az alkonyat, s egy darabig lobogott az égen, aztán hirtelen kihunyt, s hűvös szellő fodrozta végig a lagúnát. Willie egész sétája alatt mindegyre azon erőlködött, hogy a ravasz, istentelenül lusta, kövér Roland Keefert beleképzelje abba a hősi szerepbe, amelyet oly sikerrel játszott Leyte-nél. De mindez valahogy képtelenségnek tűnt a szemében. Aztán egyszer csak észrevette, hogy már az esthajnal csillag is fenn ragyog az égen Ulithi pálmafái fölött, és mellette már ott fénylik a hold finom, ezüst sarlója… Belenyilallt a gondolat, hogy Roland Keefer nem láthat többé ilyen estéket. Leguggolt egy muníciósláda mellé és aztán ott sírdogált.

Willie ezen az éjszakán tizenkét órakor jött le az ügyeletesi szolgálatból, és holtfáradtan zuhant bele az ágyba. May Wynnről kezdett el ábrándozni, s már félálomban szendergett, amikor egy kéz oldalba bökte. Felnyögő arcát párnájába rejtette, majd így szólt: – Maga Ducelyt keresi. A másik kabin. Én most voltam szolgálatban.

– Nem, én magát keresem – hallatszott Queeg hangja. – Keljen fel!

Willie meztelenül ugrott ki az ágyából. Idegei vitustáncot jártak. – Parancsára, kapitány!

Queeg sötét árnyként magasodott ki a folyosó pirosan derengő hátteréből; egy Fox-táviratot tartott a kezében. – Közvetlenül nekünk szól ?.. A személyzeti iroda parancsa. Két perccel ezelőtt érkezett. – Willie gépiesen nyúlt a nadrágja után. – Hagyja most az öltözködést, nincs hideg az ebédlőben! Csak gyorsan fejtse meg nekem ezt a táviratot…

Az ebédlői bőrszék hozzátapadt Willie meztelen combjához. Queeg ott állt fölötte, és minden betűt feszülten figyelt, ahogy egymás után előtűntek a kódfej tőből. A parancs rövid volt: „Alfréd Peter Ducely zászlós áthelyezve. Induljon útnak a legrövidebb légi járaton, és jelentkezzék Washingtonban a személyzeti irodánál új beosztásáért. Négyes sürgősségi fokozat.”

– Ennyi az egész? – kérdezte a kapitány, és valósággal elcsuklott a hangja.

– Ennyi az egész, sir.

– Különben milyen régóta van Ducely a hajón?

– Január óta, sir … Kilenc-tíz hónapja.

– Az ördögbe is, de hát akkor a tisztek létszáma hétre csökken … A személyzeti iroda meg van bolondulva!

– Az a két új ember máris útban van hozzánk, sir. Farrington és Voles. Ha ugyan elérnek bennünket valaha is …

– Mr. Ducely majd szépen vár ezzel az áthelyezéssel, amíg az újak megérkeznek. Az az érzésem, hogy túlságosan jó minősítést adtam neki, vagy valami ehhez hasonló történt …

Miután a kapitány rendetlenül lelógó fürdőköpenyében az ajtóhoz csoszogott, Willie öntudatlan gonoszkodással a hangjában, utánaszólt: – Az az igazság, hogy hajójavító dokkja van az anyjának, sir.

– Mije van? Hajójavító dokkja? – visszhangozta Queeg, és jól becsapta maga után az ajtót.

Ducely áthelyezési parancsának érkezte után álló hétig senki sem látta a kapitányt, csak az egészségügyi altiszt; szörnyű hányinger és fejfájás gyötri – közölte Marykkel telefonon … Az első tiszt így aztán átvette a hajó parancsnokságát.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Egy vödör földieper

Én vagyok Vén Sárgafolt,

Remeg tőlem élő s holt…

Ne próbálj utamba állni,

Ha nem akarsz mennybe szállni!

Én vagyok Vén Sárgafolt…

Willie Keith a Mogmog Island-i tiszti bár viharvert zongorája mellett újra feleleveníthette régi, már-már berozsdásodott rögtönzőképességét. Nagyon be volt csípve, de be volt csípve Keefer, Harding és Paynter is, akik szódás whiskyvel a kezükben, kuncogva és dalolászva állták körül.

A tüzértiszt elkiáltotta magát:

– Csinálok még egy strófát!

Én vagyok Vén Sárgafolt,

Remeg tőlem élő s holt…

Nincs kilógó ingcsücsök,

Hogyha én odaütök!

Én vagyok Vén Sárgafolt…

Willie annyira röhögött, hogy leesett a zongoraszékről, és Paynter, aki lehajolt hozzá, hogy felsegítse, a szódás whisky-jét mind Willie ingére lötyögtette. Az ital cikcakkos barna foltot hagyott a ruhadarabon … A Caine tisztjeinek hahotázása egyenesen vonzotta a bár kevésbé emelkedett hangulatú vendégeinek rosszalló pillantásait.

Most Jorgensen közeledett feléjük dülöngélve; ölelésével majd megfojtott egy magas, kövér zászlóst, akinek előreálló fogai és csúf szeplői voltak, ugyanakkor egy iskolásfiú szemtelen kifejezése ült az arcán. – Fiúk, akar valaki földiepret a fagylaltjához? – kérdezte Jorgensen sokatmondó pillantással. Lelkes üvöltés volt a válasz. – Ennek őszintén örülök – folytatta Jorgensen –, ez itt ugyanis régi szobatársam Abbot Hallból, Bobby Pinckney, és vajh' mit gondoltok, melyik hajón ügyködik, mint az őrtiszt állandó helyettese? A drága jó öreg U. S. S. Bridge-en, ahonnan a kaja jön … A Caine tisztjei Pinckney zászlóst majd agyonszorongatták. Pinckney úgy nevetett, hogy csak fogsora látszott arcából.

– Szerencsére, épp ma hoztak fel az ebédlőnek vagy féltucat vödör mélyhűtött földiepret az éléstárból… – szólalt meg végül. – Ráadásul, tudom, fiúkák, hogy milyen szűkösen vagytok ellátva ennivalóval azokon az öreg négykéményeseken! Történetesen én vagyok az ebédlőnk vezetője… Ha Jorgy vagy bárki közületek a napokban ellátogatna hozzám …

Keefer órájára pillantott, és odarikkantott Willie-nek: – Willie, hívd a csónakot! Most rögtön hozunk magunknak földiepret!

– Értettem, sir!

Willie lejátszotta a „Horgonyt fel!…” kezdetű hajósinduló utolsó néhány ütemét, fortissimóban, lecsapta a zongora tetejét, és kirohant.

A Caine ebédlőjében a tisztek mohón lenyelték vacsorájukat, és türelmetlenül várták az édességet. A segédstewardok végre ünnepélyes mosollyal behozták a fagylaltot. Minden tányér púposán meg volt rakva piros földieperrel. Az első adagot ki-ki gyorsan felfalta, s máris követelték a többit. Egyszer csak Queeg jelent meg az ajtóban: fürdőköpenyt viselt. A beszédet és a nevetést egyszeribe mintha elvágták volna; a tisztek csendben, egymás után felálltak. – Ne álljanak fel, ne álljanak fel! – intette le a társaságot a kapitány. – Kinek köszönhetem a földiepret? Whittaker épp most hozott fel nekem egy tányérral belőle.

A kapitány kérdésére Maryk felelt: – Jorgensen kapta a Bridge-ről, sir.

– Na, ezt remekül csinálta, Jorgensen, igazán remekül! Mennyi van még belőle?

– Egy ötliteres vödörrel, sir.

– Egy egész vödörrel? Remek! Máskor is szeretnék ilyen ügyes vállalkozást látni. Mondja meg Whittakernek, kérek még egy tányér fagylaltot, de sok földieper legyen ám rajta!

A kapitány egyre újabb és újabb adagokért küldött, s még este tizenegykor is megjelent a futárja… A tisztek ekkorára már ritkaszép egyetértésben ültek az asztalnál, pikáns történeteket mesélgettek, cigarettáztak, és kávét ittak. Willie már régen nem tért ilyen boldogan nyugovóra, mint ezen az éjszakán.

Arra ébredt, hogy valaki erősen rázza … – Mi van? – kérdezte, és a sötétben kinyitotta a szemét. Jorgensen állt előtte. – Nem én vagyok az ügyeletes …

– Az összes tisztnek gyülekező az ebédlőben! Most rögtön! – Jorgensen felemelte a kezét, és bekopogott a másik kabinba is: – Gyerünk, Duce, ébresztő!

Willie az órájára nézett, és felkiáltott: – Jézus Krisztus, de hiszen még csak hajnali három óra! Miről lesz szó?

– A földieperről – felelte Jorgensen. – Duce, kelj már fel, légy szíves! Még fel kell ráznom a többieket is!

Az ebédlőben a tisztek az asztal körül ültek: félig öltözve, borzasán, álmos képpel… Az asztalfőn Queeg görnyedt vörös köntösében. Bután bámult a semmibe, és az egész teste ritmikusan mozgott, ahogy egyik kezében acélgolyóit csikorgatta. Semmi jelét sem mutatta, hogy felismerte Willie-t, amikor az lábujjhegyen lopakodott befelé, majd ingét gom-bolgatva, levetette magát egy székre. Ezután hosszú szünet következett. Pár pillanat múlva Ducely óvakodott be, majd Jorgensen; nyomában Harding törtetett, teljes őrtiszti felszereléssel a derekán.

– Mindenki jelen van, sir – jelentette Jorgensen egy temetkezési vállalkozó nyugodt, kenetteljes hangján. Queeg nem felelt. Csak a golyókat csikorgatta a kezében. A helyiségben hosszú percekig dermedt csend honolt. Az ajtó kinyílt: Whittaker, a fősteward jött be rajta. Jókora konzervdobozt hozott, s ahogy letette az asztalra, Willie rögtön látta, hogy homokkal van tele színültig. A négernek tágra nyílt a szeme a rémülettől; hosszúkás, sovány arcán verejték gyöngyözött, és többször idegesen meg-megnyalta a szája szélét.

– Maga biztos benne, hogy ebbe öt liter belemegy? – szólalt meg Queeg.

– Igen, biztos belemegy. Ez zsírosdoboz, gyakran kapok ilyet a raktárhajóról…

– Na jól van. .Kérek papírt és ceruzát – mondta a kapitány, de nem nézett közben senkire.

Jorgensen felugrott, s felajánlotta töltőtollat és zsebkönyvét a parancsnokának.

– Mr. Maryk, maga hány adag fagylaltot evett ma este?

– Kettőt, sir.

– Mr. Keefer?

– Hármat, kapitány!

Queeg így kérdezte végig a tiszteket, és feleleteiket feljegyezte a papírra. – Na most Whittaker, a maga emberei ettek a földieperből?

– Igen, ettek. Egy-egy adaggal mindegyik. Mr. Jorgensen azt mondta, kaphatnak belőle.

– Igen, mondtam, hogy kaphatnak belőle, sir …

– De mind csak egy adagot kapott, ugyebár? – kérdezte Queeg a négerre bandzsítva. – Ez itt hivatalos vizsgálat, Whittaker. Ha hazudik, elbocsáthatják a tengerészet kötelékéből, és esetleg éveket tölthet börtönben.

– Itt haljak meg, ha hazudok. Én magam osztottam ki nekik, kapitány, személyesen, és rögtön elzártam, ami megmaradt. Csak egy adagot kaptak, esküszöm …

– Nagyon helyes. Ez tehát újabb három adag. Én ettem összesen négy adagot – morogta Queeg, miközben összeadta a számoszlopot. – Whittaker, most hozzon ide nekem egy levesestálat, meg hozza azt a kanalat, amelyikkel kiosztotta a földiepret.

– Igenis, suh. – A néger bement az éléskamrába, és előhozta a kívánt eszközöket.

– Na most, tegyen ide, ebbe a tálba annyi homokot, amennyi földiepret tett egy-egy adag fagylaltra.

Whittaker úgy bámult a homokkal teli konzervdobozra, a merőkanálra és a levesestálra, mintha bomba alkatrészei lettek volna, amelyek nyomban a levegőbe repítik őt, mihelyt egymás mellé kerülnek. – Suh, én már nem emlékszem biztosan …

– Legyen olyan nagylelkű, amilyen lenni akar …

Vonakodva pottyantott a néger egy tetőzött merőkanál homokot a konzervdobozból a levesestálba. – Mutassa körbe a levesestálat. Nézzék meg, uraim … Nos tehát, azon a véleményen vannak önök is, uraim, hogy ennyi volt körülbelül a földieper, amit egy-egy adag fagylaltra kaptak? Nagyon jó. Na most, Whittaker, ismételje meg ezt huszonnégyszer.

A homok lassan fogyott a konzervdobozból, ugyanakkor mindegyre gyarapodott a levesestálban. Willie megpróbálta kidörzsölni szeméből kínzó álmosságát. – Rendben van. Na most, hogy jól meg legyen mérve, vegyen belőle még háromszor … Na jó. Mr. Maryk, vegye most a kezébe ezt a dobozt, és mondja meg nekem, mennyi homok van benne.

Maryk belenézett a konzervdobozba! – Olyan liternyi, vagy talán kevesebb, sir – mondta.

– Köszönöm. – A kapitány elgondolkozva gyújtott rá egy cigarettára. – Uraim, tíz perccel ezelőtt a gyűlés előtt kértem egy újabb adag földiepres fagylaltot. Whittaker hozta fel a fagylaltot, és jelentette: „Földieper nincs.” Nos, uraim, vajon melyikük tudná megmondani, hova lett a liternyi földieper? – A tisztek lopva egymásra pillantottak, de senki sem szólt. – Na jó – emelkedett fel a kapitány. – Nekem igenis, megvan az elképzelésem róla, hová lett. Mindazonáltal önök vannak arra hivatva, uraim, hogy rendet tartsanak ezen a hajón, és megakadályozzák, hogy az éléskamrát valaki kirabolja … önök itt most rögtön átalakulnak vizsgáló bizottsággá, Maryk lesz az elnök, és szépen ki fogják vizsgálni, mi történt a földieperrel.

– Ön úgy gondolja, hogy majd reggel, sir? – kérdezte Maryk.

– Én azt gondolom, hogy most rögtön, Mr. Maryk. Az én órám szerint most még nincs reggel, tizenhárom perc múlva lesz négy óra. Ha reggel nyolcig nem jutnak semmiféle eredményre, magam fogom megoldani a rejtélyt… És természetesen nyoma lesz a legközelebbi minősítésekben, hogy a bizottság képtelen volt rá, hogy eleget tegyen feladatának.

Miután a kapitány kiment, Maryk tüzetes kihallgatásnak vetette alá Whittakert. Később behívatta a többi stewardot is. A három néger szépen felsorakozott, és tisztelettudón felelgetett a tisztek kérdéseire. A dolog lényege, amit végül is nagy kínnal csak kihúztak belőlük, a következőképp festett: a vödörben, amikor azt féltizenkettőkor elrakták (arra már nem emlékeztek, melyikük tette a kamrába), még volt valamennyi földieper… Azt viszont már nem tudták megmondani, mennyi is lehetett a maradék. Whittakert az ügyeletes tiszt hajnali három órakor azzal ébresztette fel, hogy vigyen még egy adagot a kapitánynak, s ő csak ekkor vette észre, hogy a vödör üres, és csak az alján lötyög kis rózsaszínű lé.

A tisztek hajnalig faggatták a négereket, de azok nem voltak hajlandók elállni ettől a vallomásuktól. Maryk végül is megelégelte a dolgot, és elengedte a stewardokat.

– Holtpontra jutottunk – jegyezte meg az első tiszt. – Lehet, hogy ők ették meg, ami megmaradt, de ezt mi soha nem fogjuk biztosan tudni.

– Én nem hibáztatnám őket, ha meg is ették volna. Még egy étkezésre úgysem lett volna elég! – szólt közbe Harding.

– Nyomtató stewardnak ne kösd be a száját – ásított Willie –, ha földiepret csépel.

– Steve-nek és nekem nem fáj a fejünk a minősítés miatt – mondta Keefer, és a kezére hajtotta a fejét –, de maguknak, kiskadétoknak, annál inkább fájhat. Kettőnk közül bármelyikünk odakerülhet Queeg helyére. Mi kitűnő tisztek vagyunk, ez nem vitás. Még csúnyákat is mondhatok a górénak, ha úgy tetszik, és már mondtam is, ha jól emlékszem … Mégis kitűnően szerepeltem az utolsó minősítéskor.

Ducely feje a mellére esett, és hangosan hortyogni kezdett. Maryk utálkozó pillantást vetett rá, és Keeferhez fordult: – Mi lenne, ha lefekvés előtt levágnál még egy jelentést, én pedig most elnapolnám ezt a gyűlést?

– Az asztalodon lesz – morogta a regényíró – százhúsz másodpercen belül.

A kabinjába támolygott, és az írógép nyomban kattogni kezdett.

Az ebédlő telefonja pontban nyolc órakor megszólalt; Queeg volt a telefonnál és azonnali hatállyal magához rendelte első tisztjét. Maryk rosszkedvűn dobta le villáját a tányérjára, kihörpintette kávéját, s felállt a reggelizőasztal mellől. Útjában ezek a megjegyzések kísérték:

– Földieper-akció, másodfokú készültség, vigyázz!

– Felkészültünk a ködösítésre!

– Mi van a fenékbántalmaiddal, Steve?

– Ha a helyzet kezd veszélyessé válni, dobj ki egy sárga festékzacskót.

– Ki a legközelebbi hozzátartozód, hogy elhalálozás esetén értesíthessük?

Queeg új egyenruhába öltözve ült íróasztalánál, püffedt arca frissen volt borotválva és púderozva. Maryk ezt rossz előjelnek tekintette. Átnyújtotta a kapitánynak a vizsgáló bizottság jelentését. A jelentésnek ez volt a címe. „A vizsgálóbizottság jelentése: a földieper eltűnése tárgyában.” Queeg acélgolyóit csikorgatva gondosan végigolvasta a két telegépelt oldalt. Aztán keze fejével eltolta őket maga elől. – Elégtelen!

– Elnézést, kapitány. Lehet, hogy a fiúk hazudnak, de mi nem jutottunk velük többre. Amit elmondtak, az eléggé összefügg …

– Mérlegelte a vizsgáló bizottság azt a lehetőséget is, hogy esetleg az igazat mondják?

Maryk megvakarta a fejét, és egyik lábáról a másikra állt. – Sir, ez azt jelentené, hogy valaki feltörte az ebédlő éléstárát – felelte. – Először is Whittaker nem tett róla jelentést, hogy a záron valaki babrált volna …

– És az eszébe jutott magának, hogy valakinek kulcsa is lehet?

– Nem jutott eszembe, sir.

– Igen? S vajon miért nem?

Maryk dadogott. – Mert … Nos, a helyzet az, sir, hogy én magam vásároltam azt a lakatot. Csak két kulcs van hozzá összesen. Nálam van az egyik, és Whittakernél a másik.

– És az nem lehet, hogy valaki ellopta Whittaker kulcsát, míg az aludt, és gyorsan csinált egy másolatot róla? … Ennek utánanézett már?

– Sir, én … Whittakernek nagyon mélyen kellett volna aludnia ahhoz, és nem hiszem, hogy …

– Maga nem hiszi, mi? És honnan tudja, hogy nem rendkívül mélyen alszik? Megkérdezte már tőle?

– Nem, sir.

– Na szép, és miért nem?

Az első tiszt kinézett a kicsiny hajóablakon. Az orrát láthatta éppen a közelükben horgonyzó Kalamazoo nevű könnyűcirkálónak, amelyet Leyte-ben egy halálrepülő eltalált. A hajó orra el volt görbülve és féloldalra volt csavarodva, úgyhogy Maryk éppen az összevissza szaggatott és füsttől megfeketedett fedélzetre láthatott, amelyről egy szétroncsolt ventillátor fityegett alá. – Sir, nekem az a véleményem, hogy itt valóban a lehetőségek végtelen sora kínálkozik, de még nem volt idő rá, hogy valamennyit számba vegyük…

– Nem volt idő, mi? Folyton üléseztek mostanáig?

– Azt hiszem, benne van a jelentésben, hogy az ülést tíz perccel öt után elnapoltam.

– De az alatt a három óra alatt, amíg feküdt a kabinjában, sok mindenre rájöhetett volna! És mert úgy látszik, hogy senki sem álmodta meg a megfelelő megoldást, én fogom kezembe venni a további vizsgálatot, amint azt előre is megmondtam. Ha megoldom a talányt, és ebben én biztos vagyok, a vizsgáló bizottság meg fogja kapni érte a maga büntetését, hogy a parancsnokkal végezteti el a rábízott munkát!… Küldje fel hozzám Whittakert!

A stewardok óránként követték egymást a kapitány kabinjában álló délelőtt. Fedélzeti ügyeletes lévén, Willie tartotta állandó mozgásban a gyászmenetet. Majd csak tíz órakor terelte el a figyelmét a földieper-krízisről a két új zászlósnak, Farringtonnek és Volesnek az érkezése, akik egy kétéltűben jöttek át a partról.

Willie alaposan szemügyre vette az elfogódott újoncokat. A hátsó fedélzeten álltak meg, és vártak a matrózokra, hogy felhozzák csomagjaikat a csónakból. Az ügyeletes azonmód eldöntötte, hogy Farrington tetszik neki, de Voles nem … Az utóbbinak meglehetősen csapott vállai voltak, az arcszíne zöldes volt, hangja meg vékony. Néhány évvel idősebbnek látszott Farringtonnél, aki viszont úgy festett, mint az a bizonyos zászlós a cigarettahirdetésen: pirospozsgás volt, csinos, és kék szemű. Az utazás okozta tépettsége és fáradtsága, na meg a pajkos jókedv, amellyel széttekingetett maga körül a piszkos, öreg hajón, csak még jobban hangsúlyozta jó megjelenését. Willie azonnal megszerette piszkos, szürke inge és ravasz mosolya miatt. Voles inge viszont ropogósra volt kikeményítve. – Várjanak itt, uraim – mondta nekik Willie, majd elsietett, és bekopogott a parancsnok ajtaján.

– Mi van? – kérdezte Queeg ingerülten. A kapitány forgószékében ült, s egyik kezében, amely ott fityegett a szék támláján, golyócskáit sodorgatta eszeveszetten. A hajóablak előtt a néger Rasselas állt, s a kezét hátratéve, kényszeredetten vigyorgott, úgyhogy egész ínye kilátszott. Az orráról izzadság csöpögött.

– Elnézést kérek, kapitány – mondta Willie. – Voles és Farrington megérkezett.

– Kicsoda?

– Az új tisztek, sír …

– Ja úgy. Már épp ideje volt. Na jó. Most nincs rá időm, hogy velük foglalkozzam. Küldje őket Marykhez. Mondja meg neki, hogy szállásolja el őket, satöbbi…

– Parancsára, sir. – Amikor Willie megfordult, hogy kimenjen, tekintete találkozott Rasselaséval. A néger, mint egy borjú, amelyet kötélen visznek a vágóhídra, könyörgő, néma tekintetet vetett rá. Willie megvonta a vállát, és kiment.

Délben a parancsnok Marykért küldött. – Na, Steve – mondta az ágyának támaszkodva –, eddig minden úgy megy, ahogy elképzeltem magamnak. A segédstewardok az igazat mondták. Tudom, hogyan kell ezekkel a fekete majmokkal bánni, épp eleget kínlódtam velük, amikor gazdasági tiszt voltam. Kihúzhatja őket a gyanúsítottak listájáról.

– Ennek örülök, sir.

– Először is halálra ijesztettem őket, gondolom, bár néha nem árt nekik egy kis fejmosás. – A kapitány vihogott. Az, hogy megijesztette a segédstewardokat, remek hangulatba hozta. – Ami pedig azt illeti, hogy valaki elvette-e Whittaker kulcsát, hát ezt kihúzhatjuk. Felöltözve alszik, és a kulcs az övéhez van láncolva. És ráadásul éber alvó is. Én ezt mind kinyomoztam. – Queeg ravaszul, diadallal pillantott az első tisztre. – Nos, tehát mindez eléggé leszűkíti az esetet, és tulajdonképpen el is kezdhetjük most a munkát… Mi? Mondott valamit?

Maryk tisztelettel függesztette parancsnoka arcára tekintetét. Vigyázzba állt, de ugyanilyen szilárdan elhatározta, hogy nem szól egy szót sem addig, míg csak nem kényszerítik rá.

– Elmondok magának egy kis történetet, Steve. Régen történt, még békeidőben. Ugyanolyan titokzatos eset volt, mint ez a mostani. A história a Barzun rombolón történt, még 1937-ben, amikor még én szerényke zászlós voltam, és az étkezde vezetésével voltam megbízva, öt font sajttal nem tudott elszámolni a szakács. A sajt nem volt a hűtőszekrényben, nem is főztek vele, szendvicsekhez se szolgálták föl, vagy ehhez hasonló, ezt be tudtam bizonyítani. Gsak úgy eltűnt magától, elpárolgott, mint ez a földieper. Nos, az első tiszt semmibe se vette a dolgot, és azt mondta: hagyjam a fenébe az egész ügyet, de ahogy már maga is tudja, én egy konok disznó vagyok. Körmönfont vizsgálat útján, lekenyerezéssel, miegymás, kiderítettem, hogy egy kövér, lompos koslató kutya, akit Wagnernek hívtak, egy alattomos fickó, csinált magának egy viaszlenyomatot a szakács kulcsáról, persze, éjszaka, mikor a szakács aludt, szóval csinált egy másodkulcsot, és hajnalonként, amikor mindenki aludt, szépen felzabált mindent, amihez csak hozzájutott a kamrában. A beismerő vallomást szépen ki is szedtem belőle, és akkor hadbíróság elé került, és rossz magatartás miatt elbocsátották… Én pedig kaptam egy szép kis dicséretet a minősítésembe, ami ugyan nem nagy ügy, de azokban az években mégis nagyon sokat jelentett egy zászlósnak előmenetel szempontjából. Na, most már érti, mire akarok kilyukadni?

Maryk bizonytalanul mosolygott.

– Szóval, most csupán az a tennivalónk – folytatta Queeg –, hogy rájöjjünk, melyik ügyes fiú csinált magának egy másodkulcsot itt a Caine-en az ebédlő éléstárához. Ez aztán igazán nem lesz nehéz.

– Ön valóban azt hiszi, sir, hogy most is ugyanaz történt? – kérdezte Maryk hosszú szünet után.

– Én semmit sem hiszek – mondta Queeg hirtelen ingerült hangon. – A tengerészeinél nem hinni szoktak. En tudom, hogy valaki egy másodkulcsot csinált magának. Ki van zárva minden más lehetőség, vagy talán nem így van? Miért, magának mi a véleménye? A földieper csak úgy magától elszállt? He?

– Hát… nem tudom, mit is gondoljak, sir …

– Ezer ördög és pokol, Steve, egy tengerésztisztről azért mégiscsak feltételezi már az ember, hogy van annyi esze, hogy követni tudjon egy egyszerű érvelést! Épp most bizonyítottam be magának nagy fáradsággal, hogy itt más megoldás nem lehetséges. – Erre a kapitány szóról szóra elismételte egész okoskodását, amelyet a kihallgatások során felépített magának. – Tudta követni, amit elmondtam?

– Követtem, sir.

– Na, hála az égnek apró kegyeiért! Na, szép … Most tehát elérkeztünk a következő lépéshez. Hívja össze a legénységet sorakozóra. Mondja meg nekik, hogy mindenki állítson ki egy nyilatkozatot arról, hol járt és mit csinált este tizenegy és hajnali három óra között; nevezzenek meg két tanút is, akik állításaikat igazolják, és amikor nyilatkozataikat benyújtják magának, esküdjenek meg rá, hogy az igazat írták. Ma 17 óráig meglegyen minden nyilatkozat, és az asztalon akarom látni valamennyit!

Urban kopogott és jött be az ajtón, kezében egy ceruzával írt papírszeletkével. – Jelüzenet a partról, sir – mondta, és idegesen az ingéhez kapott, hogy be van-e gyűrve a nadrágjába.

A kapitány elolvasta az üzenetet, és átadta Maryknek. Parancs volt benne a Caine számára, hogy Ulithit még aznap délután el kell hagynia, és Guamba kell kísérnie a Montaukot, a Kalamazoót és még két másik sérült rombolót.

– Jól van – mondta Queeg. – Minden részleg készüljön fel az indulásra. A változatosság kedvéért valami kis örömben is legyen részünk ezen az úton, amit ez a mi kis detektív-munkánk jelent majd a számunkra.

– Parancsára, sir! – felelte Maryk.

– Na, Tom, most végre hasznát vehetjük a maga arany szájának is kicsit – mondta a parancsnok. Asztalánál ült, s a matrózok nyilatkozatai rendetlen halmokban hevertek előtte szanaszét. Keefer hátával az ajtónak támaszkodott. Mindez másnap reggel történt, kilenc órakor: a Caine nyugodtan pöfögött előre az olajos fuvallatok ködén át a sérült hajók konvojában. – Üljön le, Tom. Üljön le. Helyezze magát kényelembe az ágyamon. Látja, fény derül az esetre, úgy, ahogy én számítottam – folytatta a kapitány. – Gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy megfogtam a madarat. Minden szépen összeülik. Pontosan az a fickó, aki képes egy ilyen hallatlan stiklire. A motívum, alkalom, módszer… Minden stimmel.

– És ki az illető, sir? – Keefer körülményesen letelepedett az ágy szélére.

– Hahaha. Ez átmenetileg még az én kis titkom marad. Szeretném, ha maga most egy kis bejelentést tenne. Kapcsolja be a hangosbeszélőt, Tom, legyen szíves, és mondja el… Nem, a saját szavaival mondja el nekik a következőket, hiszen maga sokkal szebben tudja elmondani nekik, mint én … Mondja meg nekik, hogy a kapitány tudja, kinek van másodkulcsa az ebédlő éléstárához. A bűnös saját nyilatkozatával árulta el magát, mert ő az egyetlen az egész hajón, akinek a vallomása hamis! Aztán mondja meg, hogy az illetőnek tizenkettőig van ideje, hogy jelentkezzen a kapitány kabinjában. Ha megteszi, sokkal könnyebben ússza meg az egészet, mintha nekem kellene őt letartóztatnom… Gondolom, maga ezt mind szépen el tudja nekik mondani? He?

– Azt hiszem, igen, sir – mondta Keefer bizonytalanul. – A következőket fogom tehát mondani… – S Keefer gyorsan összefoglalta a kapitány előadásának lényegét. – így gondolta, sir?

– Igen, nagyon jó. De pontosan ezeket a szavakat használja ám! Siessen! – A kapitány valósággal lángolt az izgalomtól, és szüntelenül mosolygott.

Willie Keith, ügyeletesi távcsövével nyakában, éppen fel-alá sétált a hajó jobbszárnyában és időnként felbandzsított az égre. A kémény füstje ezúttal nagyon érezhető volt fenn a hídon. A regényíró odalépett hozzá, s (megszólította: – Engedélyt kérek arra, hogy a kapitány parancsára egy bejelentést tehessek…

– Tessék – mondta Willie. – De gyere már ide előbb egy pillanatra. – Willie az aneroid-barométerhez vezette Keefert, amely a kormányállás hátsó falához volt erősítve. A szürke számlapon a mutató egészen elhajolt balra, a 749 milliméter fölé. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Willie. – Méghozzá egy ilyen szép, napsütéses napon?

Keefer elgondolkozva tolta előre alsó ajkát. – Nem kaptunk figyelmeztetést tájfunveszélyre?

– Steve mind be szokta jelölni! Gyere, nézzük meg!

A térképfülkében a két tiszt gyorsan kigöngyölítette a Csendes-óceán középső szakaszának nagy, kék-sárga bejegyzésekkel tarkított térképét, és tanulmányozni kezdte. Piros szaggatott vonallal három vihar vonulat volt a térképre bejegyezve, de mindegyik messzebb esett néhány száz mérföldnyire a Caine jelenlegi pozíciójától.

– Hát én nem tudom – mondta Keefer –, lehet, hogy épp most készülődik egy a közelünkben … Most van az évadja. Szóltál róla a kapitánynak? – Willie bólintott. – És mit mondott?

– Nem mondott semmit. Csak azt felelte, hm, hm, ahogy újabban mindig …

Keefer ezután bement a kormányállásba, lenyomta a hangosbeszélő emeltyűjét, de habozott egy pillanatig. Aztán megszólalt: – Figyelem! A következő bejelentés a kapitány parancsára történik! – Lassan és tagoltan elismételte Queeg üzenetét. A kormányállás matrózai egymásra hunyorítottak, majd újra kifejezéstelen tekintettel bámultak maguk elé.

Queeg egész délelőtt a kabinjában ült, és várt, várt, de senki nem kereste … Tizenkettő után negyedórával a kapitány elkezdte magához rendelgetni a legénység legkülönbözőbb tagjait, néha egyenként, máskor kettesével, hármasával. Minden tizenöt-húsz percben újabb felhívás hangzott el a megafonból. Ez a búcsújárás délután négy óráig tartott; ekkor Queeg kabinjába hívatta Maryket és Keefert. Amikor a tisztek beléptek a kabinba, a kapitány éppen Haspókot kérdezgette. Az írnok kövér, fehér arcán nem látszott semmi nyoma az izgalomnak. – Megmondanám, ha tudnám, sir – ismételgette –, de nem tudom. Aludtam egész idő alatt!

– Az én megfigyelésem szerint – mondta Queeg, és hátravetette magát forgószékében, mindkét kezében csikorgatva golyóit – egy hajóírnok általában nyomára tud jönni mindennek, ami csak történik egy hajón. Most én ezzel nem azt mondom, hogy maga tud valamit. Azt sem akarom ezzel mondani, hogy bárkire is árulkodjon, én csak azt mondom, hogy nagyon szeretnék hozzájárulni a maga kérelméhez, hogy áthelyezzék magát San Franciscóba, a vezető írnoki iskolára. Mihelyt ez a titokzatos eset tisztázódott, a bűnös elnyerte méltó büntetését, a bírósági tárgyalásról szóló jegyzőkönyv végleges formában le van gépelve, ésatöbbi, azt hiszem, akkor majd nélkülözhetem magát, Porteous. Ennyit akartam mondani.

Az érdeklődés halvány sugara villant fel az írnok tompa tekintetében. – Értettem, sir! – mondta, és távozott.

– Na, fiúk – szólt oda a kapitány vidáman a két tisztnek. – Kezdünk közelebb jutni a dologhoz.

– Le fogja tartóztatni a tettest, sir? – kérdezte Keefer.

– Mi az, hogy letartóztatom! – felelte Queeg. – Rögtön, amint felülvizsgáltunk még egy aprócska kis bizonyítékot. S éppen ez az, amiért hívattam magukat. Mindenesetre egy kis szervezőképesség kell hozzá.

– A legénység a letartóztatást már délre várta – vetette közbe az első tiszt.

– Az sohasem árt, ha az embereket bizonytalanságban tartjuk. A legközelebbi tennivalónk tehát most… Helyesebben, az utolsó tennivalónk… A másodkulcsot kell megtalálnunk. És önök, uraim, mit javasolnak, hogyan fogjunk hozzá? – Queeg vigyorogva nézett egyik tisztről a másikra. – Ez aztán a nehéz dió, gondolják, mi? Na, figyeljenek ide, megmondom, mi a teendő! Három egyszerű kis lépés az egész. Az első lépés, összegyűjtünk a hajón minden létező kulcsot, és mindegyikre rátesszük a tulajdonos névtábláját. A második számú lépés. Alaposan átkutatjuk a hajót, és mindenkit személy szerint is megmotozunk, hogy biztosak legyünk benne, hogy minden kulcs a birtokunkban van. Harmadik számú lépés. Az ebédlő lakatjába belepróbáljuk az összes kulcsot.

Amelyik kinyitja… Nos uraim, a ráhelyezett kis névtábla egyben a bűnös nevét is elárulja nekünk.

Keefert és Maryket mintha fejbe vágták volna. A kapitány rájuk pillantott, és megkérdezte tőlük: – Van valami kérdeznivalójuk? Vagy talán maguk is azon a véleményen vannak, hogy ez az egyetlen lehetséges út? És hogy ezen kell elindulnunk? Mi!

– Kapitány – szólalt meg Keefer óvatosan –, ha jól emlékszem, ön azt mondotta nekem ma reggel, hogy már tudja, ki lopta el a földiepret…

– Persze, hogy tudom. Beszéltem is azzal az emberrel ma délután. Tagadott, ahogy csak bírt, de én csak fülön csíptem!

– Akkor miért nem tartóztatja le?

– Mert bizonyíték is van a világon, és én azt akarom, hogy ezt az embert elítéljék – válaszolta Queeg maró gúnnyal.

– Kapitány, ön azt mondta, hogy a tettes a saját nyilatkozatával árulta el magát…

– Persze, hogy elárulta magát. Világos! De most a vétkes kulcsára van szükségünk.

– Van fogalma róla, sir, hogy legalább néhány ezer kulcs található a hajón? – kérdezte Maryk.

– Na és, ha ötezer van! Válogassa ki őket, az egész belekerül egy órába, és akkor már csak néhány száz marad, amelyek feltehetően beleillenek a lakatba. Minden másodpercben kipróbál egyet, hatvannal elkészül egy perc alatt, az összesen ezernyolcszáz kulcs fél óra alatt. Van valami egyéb gondja is?

Az első tiszt végigsimított a fején a tenyerével, felsóhajtott, majd ezt felelte: – Sir, bocsánat, de én nem hiszem, hogy ez a terv a gyakorlatban keresztülvihető. Az a véleményem, hogy felháborítja vele a legénységet, és teljesen értelmetlenül maga ellen fordítja …

– És miért nem fog menni a gyakorlatban? – Queeg lenézett a görgő golyócskákra.

– Tom, te gondolod, hogy ez a terv keresztülvihető? – fordult Maryk a tüzértiszthez.

Keefer oldalvást Queegre sandított, aztán az első tisztre kacsintott, és nemet intett a fejével.

– Én nem tudom, mit árthat az, ha megpróbáljuk, Steve.

– Szeretném hallani az ellenvetését, Mr. Maryk! – mondta orrhangján a kapitány.

– Kapitány, én nem tudom, hol fogjak hozzá. Nem hiszem, hogy ön végiggondolta az egészet. Mert… mindenekelőtt, azt sem tudjuk, hogy létezik-e egyáltalán ilyen kulcs …

– Hadd szakítsam itt félbe magát. Én azt mondtam, létezik. A továbbiakban tehát az ön számára is létezik.

– Rendben van, sir. Tegyük fel, hogy így van. Tegyük fel, hogy máris elkezdtük a keresést. De van vagy egymillió lyuk, cső, rés, láda és repedés is ezen a hajón, ahová el lehet rejteni egy kulcsot. És bele lehet dobni azt az átkozott kulcsot a tengerbe is. A lehetőség, hogy rátaláljunk, egyenlő a semmivel. És ami azt illeti, hogy a tulajdonos majd beszolgáltatja önnek a névtáblájával ellátva, hát gondolja ön, hogy ennyire hülye lehet valaki?

– A világ tele van hülyékkel – válaszolta Queeg. – őszintén szólva, mivel úgy beszél velem, mintha én is félkegyelmű idióta volnék, hadd valljam be, hogy én sem hiszek abban, hogy a tettes be fogja nekem szolgáltatni… Ellenben igenis hiszek abban, hogy el fogja rejteni valahol, és mi meg fogjuk találni, ami az én igazamat fogja bizonyítani. -És ami azt illeti, hogy beledobja a tengerbe, attól ne féljen, azt nem csinálja azután a sok zűr után, amivel megszerezte …

– Sir, ha valaki elrejt egy kulcsot az elülső kazánházban, kereshetném én akár egy hónapig is, mégsem találom meg, ha nem abban a helyiségben keresem!

– Ezzel most nem mond egyebet, mint hogy nem képes arra, hogy megszervezzen egy alapos kutatást, és ebben, azt hiszem, talán igaza is van! Ezért fogom én magam megszervezni a hajó átkutatását.

– Kapitány, ön személyi motozásról is beszélt. Ez azt jelenti, hogy az embereknek meztelenre kell vetkőzniük …

– Meleg égöv alatt utazunk, senki sem fog megfázni – felelte Queeg kuncogva.

– Sir, hadd kérdezzem meg a kötelező tisztelettel… Megéri-e egy liter földieper, hogy ennek a tortúrának alávessük a legénységet?

– Mr. Maryk, tolvaj van a hajónkon! Maga azt javasolja nekem, hogy hagyjam, hadd lopkodjon nyugodtan tovább, esetleg egy írásbeli dicséretet is adjak neki?

– Kapitány, ki a tettes? – vágott közbe Keefer.

Queeg nyomban felöltötte titokzatos arckifejezését, és egy darabig késlekedett a válasszal. Aztán ezt mondta: – De ez hármunk közt maradjon… Nos, ha tudni akarják, Urban!

– Urban? – kiáltott fel a két tiszt önkéntelenül, s ugyanazzal a hitetlenkedő hangsúllyal.

– Igen. Az ártatlan kis Urban. Engem is meglepett egy kicsit, de aztán elkezdtem kicsit tanulmányozni a fickó lélektanát. Kimondott tolvaj típus, nyugodjanak bele.

– Ez igazán csodálatos, kapitány – mondta Keefer. – ö aztán tényleg az utolsó, akit gyanúsítottam volna. – Hangja barátságos és behízelgő volt.

Maryk élesen Keeferre pillantott.

A kapitány önelégülten felelte: – Hát, bizony belekerült némi erőfeszítésembe, mire rájöttem, mondhatom magának, Tom, de ő az, annyi szent… Na jó. Lássunk akkor a munkához! Steve, azonnal kezdje el a kulcsok begyűjtését! Jelentse be a kutatást holnap délelőtt tíz órára, és mondja meg nekik, hogy ha ebben az időpontban még bárkinél, vagy a holmijaik közt bármiféle kulcsot találunk, bíróság elé állítjuk az illetőt. Én magam fogom személyesen irányítani holnap reggel a kutatást.

A két tiszt kiment, és csendben lépkedett le a vaslejárón az ebédlőbe. Keefer követte Maryket kabinjába, és nyomban behúzta a függönyt maga után. – Na, most mondd meg Steve… Dühöngő elmebeteg-e vagy nem a mi parancsnokunk? – kérdezte suttogva.

Maryk a székbe vetette magát, és mindkét tenyerével erősen megdörzsölte az arcát. – Hagyd abba, Tom …

– Abbahagytam… Talán nem hagytam abba, Steve? A Stilwell-ügy óta nem beszéltem róla neked. Ez most valami egészen új. Ez már túl van a piros vonalon.

Maryk szivarra gyújtott^ és kék füstfelhőket eregetett. – Na, mondd tovább! Miért?

– Ez már egy igazi őrület nála. Pontosan meg tudom neked mondani, mi történt. Ducely elvezénylése megtette a magáét. Az esemény rettenetes sokk volt a kapitánynak. Láthatod magad is, miféle bolondériája támadt tőle. Most következik a második lépés: megkísérli újra összeszedni szétzilált énjét. Ezért akarja még egyszer lejátszani tengerész-pályafutásának legnagyobb győzelmét: a sajt-vizsgálatot a Barzunon. A földiepernek magában véve semmi jelentősége. De a körülmények tökéletes kiindulási terepül szolgálnak egy detektívdrámához, amellyel be tudja bizonyítani önmaga előtt, hogy ő még mindig a hajdani rámenős Queeg, 1937-ből. Kidolgozta hát ezt a másodkulcselméletet a mi kamránkhoz is, mégpedig egyszerűen azért, mert szüksége van rá, nem pedig azért, mert esetleg ebbe az irányba vezet a nyom… Éppen-hogy félrevezető, ésszerűtlen ötlet ez. őrültség, semmi más …

– Na jó, és akkor neked mi a véleményed, mi történt a földieperrel?

– Ó, istenem, hát mi történt volna? A konyhasók felzabálták! Egyszerű, nem? Mi más történhetett volna?

– Tegnap egész délelőtt nyaggatta a stewardokat. Minden elképzelhető módon ijesztgette őket… És most meg van róla győződve, hogy nem ők csinálták …

– Szerettem volna én ott lenni ezeknél a kihallgatásoknál! Kényszerítette őket, hogy megmaradjanak a hazugságaiknál … Éppenhogy azt kívánta tőlük, hogy ártatlanok legyenek, különben nem tudta volna megrendezni ezt a nagyszerű drámát a kulcs körül, hát nem érted …

– Ez nem állja meg a helyét, Tom, te most fantáziálsz!

– Ha ez a mi kapitányunk nem elmebeteg, akkor olyasmi, hogy elmebaj, egyáltalán nem is létezik! – kiáltott fel Keefer.

Maryk türelmetlenül felkapott egy lapot a naplójából, és hozzáfogott, hogy felolvassa… A regényíró szólalt meg megint. – Steve, ismered te egyáltalán a szolgálati szabályzat 184., 185. és 186. paragrafusát?

Az első tiszt felugrott. – Az isten szerelmére, Tom! – dadogta. A függöny résén keresztül kidugta a fejét, és egy pillanatig kikukucskált az ebédlő folyosójára. – Ne olyan hangosan! – mondta aztán.

– Nos … Ismered ezt a három paragrafust?

– Tudom, miről beszélsz. – Az első tiszt mély lélegzetet vett, majd lassan kiengedte a levegőt. – Te vagy a bolond, nem a kapitány.

– Rendben van – felelte Keefer. Keményen az első tiszt szemébe nézett, megfordult, és kiment.

Ezen az éjszakán az első tiszt hosszú bejegyzést körmölt az orvosi naplóba. Amikor elkészült vele, helyére tette a naplót, bezárta a páncélszekrényt, és levette a könyvespolcról a kék fedelű szolgálati szabályzat vastag kötetét, és kinyitotta. Válla fölött kikémlelt a befüggönyzött ablakon a folyosóra, majd felállt, és becsukta a vasajtót is, amelyet egyébként a trópusokon úgyszólván soha nem csuk be senki… Kikereste a 184. paragrafust, és tagolva, alig hallható hangon dünnyögte maga elé a szöveget:

– Szokatlan és rendkívüli körülmények szükségessé tehetik, hogy valamely beosztott – akár őrizetbe vétel, akár beteggé nyilvánítása útján – leváltsa parancsnokát. Ĺ rendszabály azonban semmi esetre sem hajtható végre a haditengerészet parancsnokságának, vagy más, illetékes felsőbb parancsnokságnak kifejezett hozzájárulása nélkül, kivéve, ha az illetékes elöljárók tájékoztatására bizonyíthatóan nincsen mód, mégpedig akár időveszteség, akár valamely egyéb, de nyilvánvaló ok miatt…

HUSZONHETEDIK FEJEZET

A kutatás

Elnyúlt, szürke felhők gyülekeztek az égen. Éles nyugati szél fújta el a hídról a kéményfüstöt, és minden alkalommal csaknem teljesen oldalára döntötte a Caine-t, valahányszor az jobbra gördült… Fehér, tajtékos hullámtarajok táncoltak a haragvó tenger fekete felszínén. A hajón a matrózok ide-oda dülöngéltek, miközben a kulcsokat gyűjtötték, kis cédulákat osztogattak, ceruzát vagy töltőtollat kölcsönözgettek egymásnak alattomos morgás és felháborodott szitkozódás közepette.

Hét órára Willie a saját részlegének minden emberét kihallgatta. Az ágyán egy nagy kartondoboz máris tele volt vagy négyszáz összevissza belehajigált, névtáblás kulccsal… Felemelte a dobozt, átimbolygott vele az ebédlőn, háttal felment az ingó vaslépcsőn a főfedélzetre, és minden lépését óvatosan kicentizve lépegetett az ázott, csúszós oldalfedélzeten, hogy valahogy eljusson a kapitány kabinjáig. Lábával kopogtatott az ajtón; tompán visszhangzott a kopogás. – Tessék kinyitni az ajtót, sir, tele van mindkét kezem!

Az ajtó kinyílt, mire a kabin belseje automatikusan elsötétedett. Willie a küszöbön át belépett a sötétbe. Az ajtó becsapódott, s a villany kigyúlt.

Négyen voltak a helyiségben: a parancsnok, Voles zászlós, Haspók és Bellison fegyvermester – és rengeteg kulcs! Úgy tűnt, van ott belőlük legalább százezernyi: mindenféle formájú vaskulcsok, acélkulcsok, drótkulcsok, reménytelenül összegabalyodva és egymáshoz kötözve, és még a fehér névtáblák madzagai is össze voltak gubancolódva. A padlón mindenütt kartondobozok, egymás hegyén-hátán … Haspók és Bellison két külön halomba rakták szét a kulcsokat, amelyek közben szüntelenül csilingeltek. Voles zászlós egyenként nyújtogatta őket aztán a kapitánynak.

Queeg sápadtan, vörös, karikás szemmel ült íróasztala előtt, de maga volt a megtestesült lelkesedés; a soron következő kulcsot beledugta a lakatba, megpróbálta megfordítani, aztán ledobta a lába közt álló dobozba. Willie-re nézett, és rámordult: – Ne álljon itt ilyen hülyén! Tegye le, és menjen a dolgára! – Aztán folytatta a kulcspróbát. Más nem is hallatszott jó ideig, mint szabályos időközönként egy-egy kulcs kattanása a zárban. A levegő büdös volt, és a cigarettafüstöt vágni lehetett. Willie ledobta kulcsait a kapitány ágyára, kisietett a kabinból, és kisétált az orrfedélzetre.

Ferdén csapkodó eső vert végig a hajó orrán. A szél belekapaszkodott Willie nadrágszárába, és arcába víz fröcskölt. Hátrább húzódott, s a hídemelvény szél védett oldalához lapult.

A hajó orra most hullámvölgybe zuhant, és mikor újra kiemelkedett belőle, a feltörő hullámhegyet széjjelhasítva, befúrta magát a két fekete ár közé. Vízcseppek miriádjai záporoztak el Willie mellett, elárasztották a fedélzetet s a hidat, aztán rácsöpögtek a fejére.

Willie szerette ezeket a magányos perceket az orrfedélzeten, bármilyen volt is az időjárás. A végtelen tenger egyenesen balzsamként hatott rá, és a friss szél jólesőn enyhítette gyötrő idegességét. A viharos alkonyi félhomályban még jól ki tudta venni a Montauk és a Kalamazoo sötét körvonalait, s még látta a szomszédos rombolókat, társaikat a „csatár-lánc”-ban. Bár ezek alig látszottak többnek egy-egy elmosódott, ugráló foltnál, Willie nem feledhette, hogy a kicsiny, ugráló játékhajókban fény világol, meleg van, lárma hangzik, és a tengerészélet számtalan szertartása játszódik le bennük. Sőt már azt is tudta, hogy olykor kiszámíthatatlan és veszélyes válságok rázzák meg őket, ahogy a Caine-t is megrázta a földieper-ügy… De hát sejtik-e, sejthetik-e szomszédos őrtiszt-társai, megpillantva a dühös hullámokkal birkózó törékeny, vén aknakeresőt, hogy a Caine legénysége e pillanatban éppen átkozódik és lázong, kapitánya meg kabinjába zárkózva ücsörög, és égő szemekkel számtalan kulcsot próbál bele egy lakatba.

Willie életében a tenger volt az egyetlen, amely hatalmasabbnak tűnt számára Queegnél. A kapitány Willie tudatában a gonoszság és rosszindulat óriásává magasodott, valóságos ördöggé, aki mindig és mindenütt jelen van … De miután teleszívhatta lelkét a tenger és az ég nagyszerű látványával, Queeget – legalábbis egy időre – ismét olyannak látta, amilyen az a valóságban volt; beteges, bár nem feltétlenül rosszindulatú emberkének, aki kétségbeesetten küszködik az erejét felülmúló feladattal… Az apróbb-nagyobb izgalmak, a fenyegetések, az örökös nyomozgatások, a furcsa napiparancsok, a nyugtalanságot keltő dühkitörések – mindez azonnal bohózattá süllyedt és józanodott a tenger nagyságával szemben. Legalábbis néhány pillanatra… Odalent, a fedélközben, ez a felismerés sem segített. Egyetlen bosszúság, az ebédlő telefonjának egyetlen zörrenése vagy akár egy ceruzasor elegendő volt hozzá, hogy a fedélzet alatti nyüzsgés ismét hatalmába kerítse. De amíg ez a megkönnyebbülés tartott, pompásan érezte magát, és szinte minden teher leszállt róla.

Willie fél óráig ácsorgott a sötét orrfedélzeten a locspocs-ban, mélyen belélegezte a nedves levegőt, aztán lement a fedélzetközbe.

Esett még másnap reggel is, amikor a Caine befutott a Guam-szigeti Apra Harborba; a sziget sziklás dombjai szürke párába burkolóztak. A hajó egy bójánál horgonyzott le, egy 2200 tonnás romboló, a Harte oldala mellett. Miután megerősítették a köteleket, Queeg azon nyomban minden hét méterre fegyveres őrséget állíttatott fel a hajó bal oldalán, nehogy bárki is át játszhassa az inkriminált kulcsot valamilyen ismerős révén a társhajóra. Jorgensent pedig átküldte a Harte-ra, hogy kérje meg a főcenzort, értesítse a Caine parancsnokát, ha hajója postájában bármiféle kulcsot lel. A cenzor, egy vékony sorhajóhadnagy – karikás szeme mély gödréből pislogott elő – úgy nézett Jorgensenre, mint aki arra gyanakszik, hogy bolonddal van dolga, és kétszer is elismételtette vele kérését. Aztán vonakodva rábólintott.

Időközben Willie az ujjongó Ducelynek segített ingóságait összecsomagolni. Queeg végül is csak elengedte a zászlóst, aki ügyesen megfaggyúzta, hogy a Harte egyik csónakja tíz órakor a partra vigye. – Miért nem maradsz még kicsit? Nem vagy kíváncsi a detektívmunkára? Legalább azt várnád meg, míg megtaláljuk a kulcsot! – próbálta Willie kapacitálni bajtársát.

Ducely hangosan felnevetett, és bekattintotta a rézzárat csodálatos disznóbőr útitáskáján. Új egyenruha volt rajta, amely csakúgy bűzlött a kámfortól, bal mellkasán vadonatúj sárga érdemszalag és két harci emlékérem díszlett. – Willie, én lelépek erről az átok hajóról, amíg lehet… Gyűlölök minden másodpercet, amit itt kell eltöltenem, és már nagyon is sok ilyen másodperccel vert meg a sors. Ami pedig azt az átkozott kulcsot illeti, elárulhatom, hogy úgysem fogjátok megtalálni! Az a kulcs ugyanis egész egyszerűen nincsen.

– Én is így gondolom, de már a cirkusz is megéri…

– Én nem csak gondolom ezt, Willie. Én biztosan tudom, hogy az a kulcs nincsen.

A zászlós lehajolt, hogy a tükörbe láthasson és megfésülhesse hosszú, szőke haját.

– Ki vele, mit tudsz?

– Semmi olyat, amit elmondhatnék. Nem akarok még egyszer összejönni ezzel a hegyes hasú őrülttel, amikor éppen azon mesterkedem, hogy innen megszabaduljak. – Ducely rózsaszín hajolajat spriccelt hajkeféjére, és gondosan végigkefélte vele a fürtjeit. Willie vállánál fogva megragadta, és szembefordította magával „segédtisztjét”.

– Duce, te ronda pomádékatona, tudsz talán valamit, ami fényt deríthetne erre az őrültségre? Mondd meg, vagy jelenteni fogom Queegnek, úgy éljek, ha titkolni mersz valamit!

A zászlós csak nevetett. – Ugyan, Willie, dehogy fogsz te feljelenteni engem Vén Sárgafoltnál, ismerlek én már téged annyira! Pontosan tíz hónapig éltem vissza a jóindulatoddal. Ne haragudj, Willie, hogy most is cserbenhagylak, de már az első alkalommal, amikor beszélgettünk, megmondtam neked, hogy nem vagyok jó semmire. Ilyen vagyok, és kész! És most más nem érdekel, mint hogy minél előbb New Yorkban legyek, ahol majd …

– Mit tudsz erről az átkozott földieperről, Duce?

Az ijedős zászlós tétovázott, és körmeit harapdálta.

– Tudom, nem szép tőlem, hogy titkolódzóm előtted … Egyezzünk meg! Csak húsz perccel azután adod tovább, hogy elhagytam a hajót…

– El van gereblyézve. Na, mit tudsz?

– A konyhás fiúk voltak. Saját szememmel láttam, amint kikaparták a csöbröt. Éjjel egy órakor történt. Szolgálatban voltam, és lejöttem, hogy kimenjek a klóra. Remek hangulatban voltak, és valószínűleg, észre sem vették, amikor elosontam az éléskamra mellett…

– Miért nem mondtad el ezt a tiszti gyűlésen, te nyomorult?

– Willie, hát neked nincs szíved? Nem láttad Whittaker arcát akkor éjjel? Még ha letépték volna a körmömet, akkor sem szóltam volna! – Felkapta a táskát az ágyról. – Istenem, rá se merek gondolni, hogy megszabadulok innen, ebből a bolondok házából…

– Szerencsés fickó vagy – dörmögte Willie.– Magaddal viszed a fűzőslányodat is?

Ducely zavartan elnevette magát, és elpirult: – Tudom, hogy zsarolni fogsz vele a háború után … Willie, nekem az a lány tíz napig tényleg isteninek tűnt! És ha még továbbra is ezen a hajón maradok, kezdem azt híresztelni magamról, hogy én vagyok Lord Nelson. – Kezét nyújtotta. – Willie, én tudom, hogy nem érek semmit, de a hősöket azért becsülöm … Adj kezet!

– Eriggy már a fenébe! – morogta Willie, és elfogadta Ducely jobbját.

Whittaker jelent meg az ajtóban: – Tiszti megbeszélés az ebédlőben, Mistuh Keith, suh …

Az ebédlő tömve volt: a tisztek, altisztek, matrózok mind ott szorongtak az asztal körül. Legtöbbjük állt. Queeg az asztalfőn görgette acélgolyóit, cigarettázott, és csendben tanulmányozott néhány pirosceruzás vázlatot, amelyek kiterítve feküdtek előtte az asztalon. Ducely észrevétlenül törtetett keresztül a tömegen, és kiment a teremből.

Queeg végre elkezdte ismertetni a hajó átkutatásának tervét. Elképzelése szerint az embereket előbb felhajtják a főfedélzetre, azok ott meztelenre vetkőznek, majd kisebb csoportokban alapos motozás következik. Utána visszaengedik őket a fedélközi helyiségekbe, amelyeket időközben az utolsó szögig átkutattak. A tervezetben az volt a ravasz, hogy a hiányzó kulcsot egyáltalán nem lehetett átcsempészni a még át nem kutatott részből az átkutatott részbe; és ebben a tekintetben – Willie-nek ezt be kellett látnia – a terv valóban zseniális és hatásos volt. Egy kis sajnálatot is érzett ezúttal Queeg iránt. A kapitányt tökéletesen átformálta az örömteli izgalom; hosszú hónapok óta először látszott őszintén boldognak; és megrázó volt tudni, hogy ennek az egész óriási erő-bevetésnek nincsen semmi értelme.

Amikor a gyűlést elnapolták, Willie megfogta Maryk vállát. – Beszélnem kell veled, Steve! – Bementek az első tiszt fülkéjébe, és Willie elmondta Maryknek, amit Ducelytől hallott.

– Úristen – sóhajtott fel Maryk, fáradtan öklére hajtva fejét. – Hát mégis … Szóval a konyhás fiúk voltak …

– Jelented a górénak?

– Hát persze, hogy jelentem! Méghozzá most, rögtön… Csak nem fogjuk az egész hajót kiforgatni a sarkaiból? A segédstewardokat sajnálom, de a következményeket viselniük kell. Semmi joguk nem volt rá, hogy megegyék azt az átkozott földiepret.

Maryk felment a kapitány fülkéjébe. A padlón szanaszét ezer meg ezer kulcs hevert. A kapitány forgószékében ült, és kedélyesen játszott a lakattal. Tiszta egyenruha volt rajta, meg volt borotválkozva, és ragyogtak a cipői. – Hello, Steve! Kezdhetjük? Szeretném, ha maga csinálná, bár azért magam is ellenőrizni fogom az akciót. Mondja meg, mikor kezdhetjük…

– Kapitány, közbejött valami… – Maryk elismételte Ducely vallomását. Amikor Queeg végre megértette, miről is van szó, feje kezdett besüllyedni két válla közé, és a régi, semmibe meredő, konok pillantás újra megjelent a szemében.

– Na jó. De előbb akkor tisztázzunk valamit! Ducely mondta Keithnek, és Keith mondta magának. Ducely az egyetlen, aki feltehetően látta is a dolgot, már pedig ő elment, így van?

– Így van, sir.

– És azt mi honnan tudjuk, hogy akár Ducely, akár Keith az igazat mondta?

– De hiszen tengerésztisztek, kapitány!

– Ó, hagyja már ezt a blablát! – Queeg két acélgolyót vett ki az asztalán levő tálból. – Ducely kapható rá, hogy búcsúzóul megtréfáljon bennünket; teljesen felelőtlen valaki, és különben is, még azt sem tudjuk, hogy mondta-e ezt a dolgot egyáltalán. Keith igazán a legmegfelelőbb időpontot választotta ki, hogy beszámoljon erről a beszélgetésről… Miután Ducely elhagyta a hajót…

– Sir, Ducely ígértette meg vele.

– Tudom, az előbb már mondta. Na, nyakon csíphetném a tisztelt Mr. Ducelyt, ha nem volna fontosabb tennivalóm. Most abban a hitben van persze, hogy megúszta, mi? Mint koronatanút, még a partról is vissza tudnám hozatni! A repülőgépe még nem indult el… Addig nyugodtan itt tarthatnám, míg lezajlik ez az ügy. De mint mondtam, Keith maga is kitalálhatta az egészet, tehát…

– És vajon mi oka lett volna erre Willie-nek, sir?

– Honnan tudjam, kit akar ezzel fedezni? – kérdezte Queeg. – Irántam való hűsége egyenlő a nullával, annyi bizonyos. Lehet, hogy lefelé viszont annál szorosabbak a kapcsolatai … Különben meg nem azért ülök itt, hogy Mr. Keitht pszichoanalizáljam. Van ennél fontosabb dolgom!

Maryk rövid szünet után csak ennyit kérdezett: – Kapitány, ön tehát ezek után is kívánja, hogy elkezdjük a hajó átkutatását?

– Miért ne kezdenénk el? Se Mr. Ducely, se Mr. Keith nem adta elő a kulcsot, és engem más nem érdekel.

– De kapitány, miféle kulcs lehet még, ha egyszer a felszolgálók ették meg a földiepret? Csak nem tételezi fel komolyan, hogy két tisztje hazudik?

– Egyáltalán nem tételezek fel semmit – kiáltott fel Queeg, ezúttal megint orrhangon –, és pontosan ezért fogjuk megkeresni azt a kulcsot. Engem nem ejtenek át, és nem hitetik el velem, hogy az a kulcs nem létezik. Hát akkor lásson hozzá!

Hatalmas hullámok hömpölyögtek be a kikötőbe a viharzó tengerről. A Caine és a Harte táncoltak, össze-összekoccantak, s egymáshoz dörzsölődtek, közben pedig ütközőgerendáikat ezer darabra zúzták. Willie ezalatt a kapitány székében sziesztázott az üres kormányállásban. Bellisont meg három segédjét figyelte, akik az orrfedélzeten, ide-oda csúszkálva és káromkodva a szakadó eső miatt, keresztben köteleket feszítettek ki és megkettőzték a ponyvaborítást a csörlődobo-kon. Maryk jött be a kormány állásba: fekete esőkabátjáról ömlött a víz, és lenyomta a megafon kapcsolókarját. Willie egyszerre hallotta mind a kettőt: az első tiszt hangját és a hangosbeszélő földöntúli zümmögését. – Figyelem, figyelem! Megkezdjük a hajó átkutatását! Megkezdjük a hajó átkutatását! Mindenki a főfedélzetre! Alul minden helyiség kiürítendő! A személyi motozás a főfedélzeten, a ponyva alatt, és hátul, a legénységi zuhanyozóban történik.

Willie felugrott a székből. – Steve! Hát nem jelentetted neki, amit Ducely mondott?

– Dehogynem! Azt mondta, ragaszkodik hozzá, hogy a hajót átkutassuk, és végigmotozzuk a legénységet…

– De mikor ez teljesen értelmetlen … mikor ez … ez egy hülyeség…

– Inkább segíts nekem, Willie! Mi a te feladatod?

– Személyi motozás a hátsó fedélzeten. Úristen, méghozzá ebben az időben … De hát…

– Farringtonnek és Volesnak nincs semmi beosztása. Ha akarod, vedd magad mellé az egyiket segíteni…

Willie elindult hátra. A himbálózó, lucskos főfedélzeten átláthatatlan zűrzavar uralkodott. A matrózok csöpögő viharöltözékben vagy bőrig átázott munkaruhában tolongtak egymás hegyén-hátán Harding és Paynter körül, a parancsnoki emelvény mögött. Ketten már ott is álltak meztelenül, fehérségük teljesen kirítt a khaki színű tömegből, arcuk zavart tükrözött, felháborodást és hányavetiséget. A tisztek végigtapogatták ruháikat. A hajó jobboldalán felállított őrök puskájukra támaszkodva hanyagul ácsorogtak, és viccelődtek a többiekkel. Farrington zászlós az ebédlő lejárata előtt rostokolt, egyik kezét a nyílás fedelén nyugtatta, és olyan pillantással szemlélte a motozást, mint a kisfiú, aki egyszerre mulat is, szörnyülködik is egy cirkuszi mutatványon.

– Farrington – kiáltotta Willie, s a fedélzeten átvágva az új tiszthez sietett –, maga velem jön! Nekem fog segíteni.

– Parancsára, sir – felelte a zászlós, és lépést váltott Willie mögött. Miközben lefelé mentek a hátsó fedélzeti lejárón, Willie visszaszólt a válla fölött: – Ez az egész nagyon furcsának tűnik magának, mi?

– Jaj, dehogyis, Mr. Keith! Már kezdtem úgy érezni magam, mint aki kimaradt valami buliból, mert nem veszik semmi hasznát! örülök, hogy segíthetek!

Willie nem láthatta Farrington arcát, de a zászlós hangjából félreérthetetlenül kiérzett a józan, tartózkodó tisztelet. Ugyanaz a hang volt ez, amelyet Willie ütött meg Marykkel és Gortonnal szemben jó tizenöt hónappal ezelőtt: számára akkor ez a két tiszt testesítette meg a harcedzett, tapasztalt haditengerész ideálját. Egy pillanatig hízelgőnek találta a megjegyzést; aztán eszébe ötlött, hátha annyira ijesztőnek és furcsának látja a Caine-t az új bajtárs, hogy a személyi motozás már meg sem lepi… Az utóbbi időben valóban egyre kevésbé tudta elképzelni, milyen hatással lehet a hajó az újonnan érkezőkre, s egyre kevésbé látott bele az újdonsült zászlósok gondolatvilágába.

A folyosóról kilépve a matrózok újabb csoportjára bukkantak: átázva és rosszkedvűen ácsorogtak a szakadó esőben. Willie védett helyre terelte és ábécé sorrendben állította fel őket a személyi motozáshoz. A matrózok párosával léptek be a zuhanyozóba, hogy levetkőzzenek. Farrington feltűnő rendszerességgel látott munkához, és mosolytalan arccal segített Willie-nek átkutatni az átázott göncöket. Willie örült, hogy végre megint igazi tiszt került a Caine-re.

Az első matróz, akinek le kellett vetkőznie, Fasírt volt. Meztelenül és szőrösen állt ott zömök termetével, és vigyorgott, miközben Willie végigkutatta munkaruháját és cipőjét, orrát fintorgatva a rettenetes, állati bűztől; gyorsan visszaadta neki a holmijait. – Rendben van, Fasírt, felöltözhet!

– Hogyhogy, Mr. Keith – jegyezte meg a csónakmester ártatlan képpel –, hát nem akar a fenekembe pillantani?

A megjegyzés nem volt rosszindulatú, így hát Willie gyorsan úgy határozott, hogy nem sértődik meg miatta. – Nem, köszönöm, nem akarok kitüntetést kapni rendkívüli hősiességemért.

– Az öreg egy igazi ázsiai, nem igaz, sir? – folytatta Fasírt, miközben belebújt nadrágjába.

– Egy szót se halljak a parancsnokunkról! – felelte Willie élesen. – A csípős nyelvét pedig fékezze, ha jót akar!

– Az isten szerelmére, sir, én csak azt ismételtem, amit Mr. Keefer mondott többünknek épp az imént!

– Ez engem nem érdekel! Én előttem ne tegyen semmiféle lekicsinylő megjegyzést a kapitányra, értette?

– Értettem, sir … – vinnyogta a csónakmester, és olyan zavartan bámult Willie-re, hogy az menten lelkiismeret-furdalást kezdett érezni, és majdnem bocsánatot kért. A motozás különben is vérig sértette Willie-t. Afféle náci disznóságnak tartotta, az emberi jogok arcul csapásának; az meg, hogy a matrózok olyan jámborul alávetették magukat ennek a förtelemnek, csak arra vallott, mennyire megtörte a „Queeg-rezsim” a legénység szellemét. Ellenkezésük csupán obszcén és pimasz tréfákban nyilvánult meg. Willie-nek szinte fájdalmat okozott, hogy lám, most megfosztotta a csónakmestert ettől a sovány vigasztól.

Queeg dugta be a fejét az ajtón a zuhanyozóba. – Ez igen! Minden megy, mint a karikacsapás?

– Igenis, sir – felelte Willie.

– Na, ez rendes dolog, hogy Farringtont is befogta a munkába! Nagyon helyes. – Queeg vigyorgott, bólogatott, majd eltűnt.

– Kinek van egy cigarettája? – kérdezte megrendülve Willie.

– Tessék, sir. – Fasírt nyújtotta oda neki a csomag cigarettáját, gyorsan gyufát is gyújtott. Miután Willie egyet szippantott, a csónakmester barátságosan megjegyezte: – Ez a cirkusz teljesen kifordítja az embert magából, nem igaz, sir?

Queeg kapitány gyors léptekkel haladt előre, és nem vett tudomást a matrózok rosszalló pillantásairól, akik a bejáratok körül és a ponyvák alatt csoportokba verődve álldogáltak. Sárga köpenyéről esőcseppek fröccsentek széjjel. Marykkel találkozott szembe, aki éppen kifelé mászott az elülső kazánház szűk kijáratán. – Na, kedves Steve, hogy megy a dolog odalent?

– Minden oké, sir. – Az első tiszt vörös volt és izzadt. – Éppen most kezdtünk hozzá az előbb… Körülbelül négy órát vesz majd igénybe … De mindnyájan igazán rendesen csinálják …

– Na, ez szép. Budge rendes ember, rábízhatja magát. Meg vagyok róla győződve, Steve, hogy minden altisztünk becsületbeli ügynek tekinti ezt a dolgot, sőt ami azt illeti, a tisztek is nagyon szépen dolgoznak! Lám, még ez a Keith is, hogy megemberelte magát…

– Bocsánatot kérek, sir. – Az írnok, Haspók állt meg a kapitány mellett. Tisztelgett, torkát köszörülgette, és közben Marykre sandított.

– Mi van, Porteous?

– Ön egy jelentést kért tőlem, sir. Itt van nálam …

– Ó, igen, igen. Ne haragudjon, Steve. Kísérje figyelemmel továbbra is a dolgokat. Legyen rajta, hogy így folytassák tovább is. Maga meg jöjjön velem, Porteous.

Queeg becsukta fülkéje ajtaját. – Na, mi van? – kérdezte az írnoktól.

– Sir, komolyan gondolta ön azt az írnoki továbbképzőt Friscóban? –- Haspók tekintete alattomosságot és félelmet tükrözött egyszerre.

– Persze, hogy komolyan gondoltam, Porteous, én ilyesmiben nem ismerem a tréfát! Ha maga most bizonyítható tényt közöl velem, én …

– A konyhás fiúk voltak, sir – suttogta a dagadt írnok.

– Fenét! Dehogyis voltak ők! Az ördög vigye el magát, mit lopja itt az időmet ezzel a marhasággal!

– Sir, Bellison saját szemével látta őket! Aznap éjjel egy óra körül történt. Épp jött vissza az elülső legénységi szállásról, ahol szét kellett kergetnie egy hazárdjátékos bandát, és elment az éléskamra mellett. Már el is mondta néhány szakvezetőnek, és …

– Csak nem akarja nekem itt bemesélni, hogy a készültség parancsnoka saját szemével látja, amint lop valaki, és nem tartóztatja le nyomban a tolvajt, sőt még csak nem is jelenti az esetet?

Queeg most acélgolyókat szedett elő zsebéből, és elkezdte csikorogtatni őket. Az üdvözült kifejezés eltűnt arcáról, és ismét megjelent rajta a régi, beteges rángatózás.

– Sir, ő nem gondolt semmi rosszra, mert a konyhasók mindig meg szokták enni, ami az ebédlőben megmarad, ez egyáltalán nem újság. Aztán pedig, mikor ez a nagy felhajtás elkezdődött, megsajnálta őket, hiszen valamennyit elbocsáthatják a tengerészettől… Hát ezért hallgatott! De ma reggel óta ezt már mindenki tudja a hajón, sir … Könnyen meggyőződhetik róla, sir …

Queeg forgószékébe vetette magát, és tekintetét bután körbejártatta a sok ezer kulcson; még mind ott állt kupacokban a ládákban. Szája félig kinyílt, alsó ajkát beszívta. – Porteous, ez a mi kis beszélgetésünk maradjon kettőnk között.

Az írnok bűnbánóan oldalra pillantott: – Persze, hogy köztünk marad, sir. Biztosíthatom róla, sir!

– Gépelje le a felvételi kérelmét arra az iskolára, írja oda mindjárt a jóváhagyó záradékot is, és én alá fogom írni.

– Köszönöm, sir.

– Elmehet, Porteous.

Egy fél óra múlva Maryk azon törte a fejét, vajon mi üthetett parancsnokába … A haditerv szerint Queegnek a főfedélzeten kellett volna felügyelnie az akcióra, mialatt első tisztje a fedélköz és a gépház kanyargós útvesztőit járta … De a parancsnok szorgos, vidám alakja egyszeribe eltűnt a színtérről. Maryk a kapitány ajtajához lépett, és bekopogott.

– Lehet! – hangzott egy nyers kiáltás. A kapitány alsóruhában feküdt ágyán, a mennyezetet bámulta, és mindkét kezében acélgolyócskáit csikorgatta. – Mi baj van, Mr. Maryk?

– Elnézést kérek, kapitány … Én azt hittem, hogy ön a fedélzetet ellenőrzi…

– Fáj a fejem. Vegye át az ellenőrzést.

Az első tiszt rövid szünet után bizonytalanul megjegyezte:

– Parancsára, sir. Csak nem tudom, hogy a feltétlen alaposság, amit ön megkíván, nem szenved-e kárt így …

– Vegyen maga mellé valakit, aki majd segítségére lesz!

– Parancsára, sir. Csak azt szeretném még megkérdezni, hogy az ólomnehezékeket is felhordjuk-e a hajófenékből? Ezt meg kell csinálni, ha alá akarunk nézni az összes tömbnek! Előre megmondhatom, hogy rettenetes munka, sir …

– Bánom is én, mit csinál! Hagyjon magamra. Betege vagyok ennek a buta ügynek. Addig semmi sem megy rendesen ezen a hajón, amíg én magam nem nézek utána. Csinálja, ahogy akarja. Úgyse fog találni semmit. És ha talál, már az sem érdekel. Már hozzászoktam, hogy bármit kezdeményezek ezen a hajón, egyáltalán nem úgy hajtják végre, ahogy akarom, meg, persze, magától értetődik, hogy egy tessék-lássék kutatás különben sem kutatás, de csak folytassa, csinálja a maga módján, engem azonban hagyjon ki belőle!

– Sir – kezdte az első tiszt tétován –, akarja ön egyáltalán, hogy folytassuk a keresést?

– Hát persze, hogy akarom! Miért is ne akarnám? – üvöltötte a kapitány. Könyökére támaszkodott, és Marykre bámult kivörösödött szemével. – Persze, hogy akarom, hogy átkutassák a hajót, méghozzá elejétől végéig, minden átkozott centit rajta! De most kérem, hagyjon magamra, fáj a fejem!

Jóllehet Maryk továbbra is konokul kitartott a kutatás mellett, a legénység nagyon hamar észrevette, hogy valami megváltozott. A kapitány eltűnése, és az, hogy az első tiszt csak úgy felületesen folytatta a keresést, visszatükröződött nemsokára a kereső csoportok, tisztek és altisztek növekvő hanyagságában, a matrózok egyre merészebb tréfáiban és egyre pimaszabb modorában is. Délre az egész hatalmas akció szimpla bohóckodássá fajult, amely megszégyenítette a tiszteket, a matrózokat azonban remekül szórakoztatta. A kutató-és matrózcsoportok tagjai csak mímelték az ellenőrzést, akár a lepénzelt vámosok… Egy órakor Maryk véget vetett az áldatlan cirkusznak, de még meghallgatta a részlegvezetők gunyoros jelentéseit arról, hogy a kutatást saját hatáskörükben végrehajtották. Közben elállt az eső, a levegő párás volt, sőt erősen fülledt. Az első tiszt felment a kapitány fülkéjébe, de a függönyöket behúzva találta.

Queeg meztelenül feküdt ágyán. Ébren volt. – Nos, megtalálta a kulcsot? – kérdezte.

– Nem találtam meg, sir.

– Ahogy én megjósoltam! Nos, rendben van, mindenesetére méltányolom tisztjeim szolgálatkészségét és lojalitását! – A kapitány a fal felé fordult. – Vigyék innen ezeket a kulcsokat, és adják vissza a gazdáiknak!

– Igenis, sir!

– És megmondhatja nekik: ha valaki azt hiszi, hogy meghátráltam, még nagyon fog csodálkozni… Mihelyt itt lesz az ideje, le fogom tartóztatni a tettest.

– Parancsára, sir!

Az első tiszt parancsot adott néhány matróznak, hogy hordják ki a kulccsal tele dobozokat a főfedélzetre, Willie Keitht. Volest és Farringtont pedig megbízta, hogy a kulcsokat osszák szét. A legénység a híd és a konyhaépület között tolongott; nevettek, kiabáltak és kötözködtek egymással, miközben a tisztek hozzáláttak a fárasztó munkához, hogy az ezernyi kulcsot kibogozzák, s a neveket sorra kikiabálva, átadják tulajdonosaiknak. A bohóckodás valóságos farsangja szabadult el. Katonás tartású matrózok álltak a Harte korlátja mellett és csodálkozva figyelték a Caine legénységének ezt a tobzódását: a matrózok kézen álltak, sikamlós nótákat énekeltek, és vad táncokat mutattak be. Engstrand előhozta gitárját, hogy kísérje rögtönzéseiket, majd Fasírt jelent meg, meztelenül. Rózsaszín női bugyi feszült a testén, s derekáról hatalmas fekete kulcs meredt előre. A tisztek túlságosan is el voltak foglalva a sok összegubancolódott kulccsal, semhogy csillapíthatták volna embereik szertelen jókedvét. Mindez a kapitány fülkéjétől alig néhány méterre játszódott le. Az üvöltözés; kiabálás nyilván behallatszott a sötét, fülledt helyiségbe, Queeg azonban egyetlen szóval sem tiltakozott.

Maryk eközben lement saját fülkéjébe. Teljesen levetkőzött, rágyújtott egy hosszú szivarra, és elővette az asztali széfből orvosi naplóját. Leült az ágyára, a térdére helyezte a kötetet, és elkezdte olvasni az első oldalon. Szivarja félig elhamvadt, mikorra az utolsó oldalt is végigolvasta és félretolta a naplót. Aztán addig szivarozott és bámulta a fülke falát, amíg a csikk meg nem égette szája szélét. A csikket bedobta a hamutartóba, és megnyomta a csengő gombját. Néhány pillanat múlva Whittaker jelent meg az ajtóban: – Suh?

Maryk kényszeredetten elmosolyodott, ahogy megpillantotta a néger ijedt ábrázatát. – Ne féljen, Whittaker, nem harapom le az orrát… Keresse meg nekem Mr. Keefert, és mondja meg neki, hogy jöjjön át hozzám, ha ráér.

– Igenis, suh – vigyorodott el Whittaker, és elrohant.

– Húzd be az ajtót, Tom – mondta Maryk, amikor a regényíró belépett. – Ne a függönyt, az ajtót!

– Értettem, Steve. – Keefer behúzta a csikorgó vasajtót.

– Oké … Most figyelj ide, van itt egy kis olvasnivaló számodra. – Maryk átnyújtotta a tüzértisztnek a naplót. – De helyezd magad kényelembe, mert bizony elég hosszú …

Keefer leült a székbe. Csúfondáros pillantást vetett az első tisztre, miközben átfutotta az első bekezdést. Aztán elolvasott még néhány oldalt. – Jesszusom, egy csomó dolgot, úgy látszik, máris elfelejtettem!

– Addig egy szót se szólj, amíg végig nem olvastad az egészet…

– Ez hát az a titokzatos regény, amit hónapokon keresztül írtál, mi, Steve?

– Te vagy a regényíró, nem én. Folytasd! Olvasd tovább! A tüzértiszt végigolvasta az egész naplót. Maryk ezalatt az ágyán ült, tenyerével dörzsölgette mellkasát, és feszülten figyelt minden rezdülést a másik arcán. – Na, mi a véleményed? – kérdezte, amikor Keefer végre letette a naplót az asztalra.

– Ezzel megfogtad Őt, Steve.

– Gondolod?

– Gratulálok. Műved egy elmebetegség hibátlan klinikai kórtörténete, szinte klasszikus leírása annak, amit paranoiának hívnak a szakorvosok… Efelől semmi kétségem nincs. Megfogtad őt ezzel, Steve. Szép teljesítmény, igazán …

– Köszönöm, Tom. – Maryk átvetette lábát az ágya szélén, és előrehajolt. – El vagyok szánva rá, hogy felmenjek az ötödik flotta parancsnokságához, amely itt székel a parton, és a 184. paragrafusra hivatkozva kérjem a góré leváltását. Velem tartasz?

Keefer az ujjaival dobolt az asztalon. Cigarettát kotort elő a felső zsebébe rejtett csomagból. – Fontosnak tartod, hogy veled menjek?

– Igen, fontosnak tartom …

– Miért?

– Tom, egyszer már megmondtam neked, régen, amikor még a Pluto mellett horgonyoztunk… Te vagy itt az egyetlen, aki legalább valamicskét konyít a pszichiátriához. Ha én kezdek el beszélni róla, csak bohócot csinálok magamból, és elrontom az egész dolgot…

– De hiszen egyáltalán nem kell beszélned! A naplód beszél helyetted, méghozzá napnál világosabban!

– De majd be kell mennem a tengernagyhoz, az pedig rögtön hívatja az orvosokat, és én csak nem tudom úgy előadni a dolgot, ahogy kellene… Mégsem vagyok író! Gondolod, hogy a napló elég lesz? Nagyon sok múlik azon, hogyan van megfogalmazva valami, különösen egy kívülálló számára. Te mindezt magad is átélted, de egy kívülálló, ha tárgyilagosan olvassa, talán mégsem érzi annyira a … Velem kell jönnöd, Tom, hiába!

Hallgattak jó ideig. – Ez a disznó megakadályozta, hogy utoljára láthassam az öcsémet – szólalt meg Keefer tétován. Érezte, hogy ég a szeme.

– Ez nem tartozik ide, Tom. Ha a górénak tényleg beteg az agya, az ilyesmit igazán nem lehet rossz néven venni tőle.

– Ez igaz … Megyek … Veled megyek, Steve.

– Köszönöm, Tom. – Az első tiszt leugrott az ágyról, kezét nyújtotta Keefernek, és a szemébe nézett. A zömök, domború mellkasú halász s a keszeg író egymás tenyerébe csaptak.

– Jobb, ha tiszta egyenruhát húzol, ha van még – mondta Maryk.

Keefer végignézett olajfoltos ruháján, és elmosolyodott:

– így van az, ha az ember egy mesebeli kulcsot keres, és valóságos pincékben bujkál utána …

Maryk az arcát szappanozta, amikor az egyik rádiós táv-mondatot hozott neki. – A kikötői adó hullámhosszán érkezett, sir. Kopogtam a kapitány ajtaján, aztán benéztem, de láttam, hogy mélyen alszik …

– Adja ide. – A rádiótávirat így hangzott: „összes hajó kifut Apra Harborból legkésőbb tizenhét óráig. Bevetésre kerülő egységek déli irányba tartanak, hogy kikerüljék a Charlie tájfunt, amely Guam felé közeledik.” Az első tiszt bosszúsan törölte le arcát egy nedves törülközővel, s felemelte a telefonkagylót, hogy értesítse parancsnokát. Hosszas próbálkozás után Queeg végre jelentkezett, és álmos hangon megparancsolta Maryknek, hogy helyezze a hajót készenlétbe a kifutáshoz.

Az alsónadrágos Keefer épp cipőjét fényesítette, amikor az első tiszt bement hozzá, és megmutatta neki a táviratot. A regényíró felnevetett, és eldobta a cipőkefét. – Haladékot kaptunk!

– De nem hosszú időre! Ha visszajövünk, ez lesz az első: amit elintézünk!

– Helyes, Steve. Nagyon helyes. Feltétlen veled tartok. Bár őszintén szólva nem túlságosan örülök neki…

– Hát azt hiszed, hogy én örülök?

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET