HETEDIK JELENET

Desdemona alszik. Othello föllép gyertyával. Zajtay, Gazsi az orkesztrumban vannak alant.

OTHELLO.
Helyes okod, helyes okod, szívem, s ne hagyjátok azt kimondanom, szemérmes csillagok! Helyes okod van! Vérét nem ontom el; s nem sértem bőrét, a hónál fehérebbet, az oly simát, mint alabástrom a sírokon. Kardját leteszi. De meg kell halnia, különben még több férfit csal meg. A gyertyát oltsd el, aztán - a gyertyát oltsd el. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt, visszaadhatom-e előbbi világodat? de a tied legremekebb idoma az egyetlen természetnek, eloltatván egyszer, nem tudom, hol van azon prométhéuszi láng, mely megújítsa világodat. - Ha rózsádat leszakasztom, sohasem adhatok neki többé életszínt - hervadni fog, de illatát még a tőn éldelem. Megcsókolja. Balzsami lehelet, majdnem arra fordítod az igazságot, hogy kardját törje el. - Ó, még egyszer! még egyszer! Megcsókolja. Ilyen halálos sohasem volt, ily gyilkoló! Sírnom kell, de gyilkos könnyüket, a szenvedés istene büntet; ahol szeret. Hah! ő fölébred!

DESDEMONA.
Ki van itt? Othello?

OTHELLO.
Igen, Desdemona!

DESDEMONA.
Le akarsz feküdni, kedves férjem?

OTHELLO.
Imádkoztál éjszakára? Desdemona?

DESDEMONA.
Igen, férjem!

OTHELLO.
Ha vétek van szíveden, melyért az Istent még nem engeszteléd meg, úgy imádkozzál!

DESDEMONA.
Ó, férjem, mit akarsz ezzel mondani?

OTHELLO.
Tedd meg és röviden, én elmegyek, lelked ne szálljon el készületlenül. Az Istenre, nem, lelkedet nem gyilkolom meg!

DESDEMONA.
Te gyilkolásról beszélsz?

OTHELLO.
Valóban.

DESDEMONA.
Úgy Istenem, irgalmazz nekem!

OTHELLO.
Ámen! szívemből kívánom.

DESDEMONA.
Ha ez való, meggyilkolsz engem.

ZAJTAY.
Ártatlanul? Csak az volna hátra.

Gazsi rángatja, s inti, hogy csöndesen legyen.

DESDEMONA.
De félek tőled, mert iszonyú vagy, ha szemed úgy forog. Félelmem okát nem ismerem, mert vétket nem tudok, de félek, azt érzem!

OTHELLO.
Gondolj bűnödre!

DESDEMONA.
Szerelmem irántad, más semmi sem.

OTHELLO.
Úgy! S azért halsz meg!

DESDEMONA.
A halál szörnyű, mely szerelemért gyilkol. Miért rágod úgy ajkidat. Véres bolyongás rázza át valódat. Ezek rettentő jelek, de mégis reménylem, nem illetnek engem.

OTHELLO.
Hallgass, légy csöndesen.

DESDEMONA.
Megteszem; mit kívánsz?

OTHELLO.
Azon kendőt, melyet annyira becsülök, melyet neked adtam, te Cassiónak ajándékozád.

DESDEMONA.
Nem, lelkemre s életemre, nem, küldj érte, s kérdezd meg.

ZAJTAY
az orkesztrumban. Úgy van konfrontálni kell, az asszony ártatlan.

OTHELLO.
Óvd magad, kedvesem, óvd magad a hamis eskütől! halálos ágyban fekszel.

ZAJTAY.
Ez a szerecsen dühében még azt sem látja, hogy felesége már fölkelt.

DESDEMONA.
Igen, de nem hogy most haljak meg.

OTHELLO.
Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert ámbár minden kérdést esküvel fogadj, mégsem irtod s távoztatod el a gyanút, mely téged elnyom. Te halálé vagy!

DESDEMONA.
Hát az Isten legyen irgalmas nekem.

OTHELLO.
Ámen!

DESDEMONA.
Légy te is irgalmas az életben, sohasem vétkeztem ellened; sohasem szerettem Cassiót, csak mint az Isten és világ előtt szeretni lehet. Sohasem adtam neki zálogot.

OTHELLO.
Istenemre! én kezében láttam kendőmet! - Csalfa asszony, kővé változtatod szívemet, s azt teszed, hogy amit cselekedni akarok, azt gyilkosságnak kell neveznem, bár áldozatnak véltem - én láttam a kendőt!

DESDEMONA.
Úgy lelte valahol! én sohasem adtam neki, hívasd ide, hogy vallja ki az igazat!

OTHELLO.
Ő vallott.

DESDEMONA.
Mit, férjem?

OTHELLO.
Hogy veled... társalkodott.

DESDEMONA.
Hogy? nem engedett módon?

OTHELLO.
Igen.

DESDEMONA.
Azt nem mondhatja.

OTHELLO.
Nem, szája néma, a derék Jágóra volt bízva.

DESDEMONA.
Félelmem világosodik, hogy ő meghalt.

OTHELLO.
Ha minden hajszála egy élet volna is, iszonyú haragom mind elirtaná.

ZAJTAY.
Az átkozott pogány már azt is megölte.

DESDEMONA.
Ő elárultatott, ah! s én elvesztem.

ZAJTAY.
Még nem.

OTHELLO.
Böcstelen, siratod önszemeim előtt!

DESDEMONA.
Űzz el magadtól, férjem, csak meg ne ölj!

OTHELLO.
El veled, böcstelen!

DESDEMONA.
Ölj meg holnap, az éjjel élni hagyj; élni!

OTHELLO.
Hah! Vonakodol?

DESDEMONA.
Csak félóráig.

OTHELLO.
Az elhatározottat nem lehet gátolni.

DESDEMONA.
Csak míg imádkozom.

OTHELLO.
Már késő! Megragadja Desdemonát, s meg akarja fojtani. Zajtay ekkor hirtelen a színpadra ugrik, s kardot rántva a szerecsenre rohan.

ZAJTAY.
Dühös pogány, ne bántsd: ő ártatlan.

GAZSI
az orkesztrumban. Nótárius uram! az istenért, mit csinál?

OTHELLO
ijedve elbocsátja Desdemonát, Zajtayhoz. Lóduljon az úr, hiszen ezen asszonynak meg kell halnia!

ZAJTAY.
Nem kell meghalnia! Tudom én, mi az igazság, én censuratus advocatus vagyok és nótárius.

GAZSI
a színre ugrik, s Zajtayt karon fogva. Nótárius uram, jöjjön, hisz ez asszonynak semmi baja sem lesz.

ZAJTAY.
Dehogynem lesz! hiszen ez a dühös szerecsen most is azt állítja, hogy meg kell neki halni. Ő ártatlan; ha bűnösnek tartja, indítson pört ellene ex titulo adulterii.

OTHELLO.
Uram! ez csak játék.

ZAJTAY.
A mennykő üsse az ilyen játékot, hol egy dühös szerecsen egy ártatlan magyar menyecskét meg akar fojtani!

GAZSI.
Hagyja, hogy folytassák, menjünk!

ZAJTAY.
Én magistratualis persona vagyok, nem engedhetek szemem előtt gyilkosságot. Örüljön ez a sátán képű szerecsen, hogy ilyen szép asszony oly híven szereti, s becsülje meg.

OTHELLO.
Már itt jönnek az őrök.