{⁹The Seed of the Toc-Toc Birds, Astounding Stories, 1932. január. (Kálmánczhelyi Gábor fordítása.)}
Talbot dolgozott aznap. Bányászati lehetőségeket tekintett át a cége számára messze fönn, a Catalina-hegységben, és éppen visszafelé tartott a Mountain View Hotelbe, Oracle-be, amikor is nem messze a várostól egy elhagyott akna nyílásából furcsa objektumot látott kiemelkedni.
– Ejha! – mondta fiatal mexikói segédének, Manuelnek. – Mi az ördög lehet az?
Manuel gyorsan keresztet vetett.
– Dios! – kiáltott fel. – Ez aztán a különös madár, señor!
Valóban különös volt, és egy olyan fajhoz tartozott, amilyet Talbot még nem látott. A madár a tárna omladozó peremén üldögélt, és onnan figyelte őt aranyszemeivel. A teste olyan nagy volt, mint egy pulykakeselyűé, a feje lapos, hüllőszerű, igencsak kellemetlen látvány. És nem csak ez volt benne szokatlan. A tollai fémesen csillogtak, akár a réz, és mindkét szárnyát fénylő ezüstsáv szegélyezte.
Talbot roppantmód elcsodálkozott rajta, és úgy ítélte meg, ez bizonyára valami ritka madárfaj lehet, ami egy állatkertből szökhetett meg, vagy egy délebbi trópusi terület vándora, így óvatosan araszolni kezdett felé, de a madár közömbösen figyelte közeledését. Három méterre tőle bizonytalanul megállt. A furcsa szárnyas fürkésző tekintete, teljes mozdulatlansága kissé nyugtalanította.
– Vigyázzon, señor! – figyelmeztette Manuel.
Talbot önkéntelenül hátralépett. Ha lett volna puskája lelövi a madarat, de se Manuelnél, se nála nem volt fegyver. Hirtelen – félrenézett egy pillanatra – a madár eltűnt. Kezében egy rövid bányászcsákányt szorítva, kissé szégyellve magát pillanatnyi bátortalanságáért, a tárna széléhez lépdelt és lepillantott. Nem volt ott semmi látnivaló, csak rothadó fagerendák, néhány lábnyi omladozó föld, majd sötétség.
* * *
Egy pillanatra eltűnődött. Ez a régi Wiley-bánya volt. Jól ismerte. A tárna leért több mint kétszáz lábnyira, és volt több oldalszárnya is, amelyek egyike tekintélyes távolságba benyúlt a dombok közé. A bánya gazdag lelőhely volt még annak idején, mikor Oracle virágzott, de az utolsó ércet is kitermelték 1905-ben, és huszonhét évig elhagyatottan állt. Manuel melléért, és odahajolt.
– Mi ez? – kérdezte.
Talbot is hallotta halkan a dübörgő hangot, mintha gépek lüktetnének ritmikusan. Elámulva, kifejezéstelen tekintettel meredt Manuelre. A dolog természetesen lehetetlen volt. Mit keresnének működő gépek egy elhagyott, földbe vájt lyukban? Ahol ráadásul semmi jele emberi tevékenységnek, ami megmagyarázná a jelenséget. Nehéz lenne elképzelni ennél elhagyatottabbnak látszó helyet. Nem mintha a környező táj ne lett volna a maga nyerseségében szép és nagyszerű; a tölgyfákkal, jukkafűvel, chullával és manzanitával borított dombokat vadbogáncs fehér virágai petytyezték. De ez a vidék távol esett az emberi lakóhelyektől, és magányos volt.
– Lehetséges lenne – tűnődött Talbot –, hogy a furcsa madár adja ki ezt a hangot? Vagy talán valami állat?
Egyáltalán nem olyan volt ez a hang, amit bármilyen lény – legyen az szőrös vagy tollas – ki tudna adni, de persze ez kell hogy legyen a magyarázat. Mindenesetre egy órán belül sötétedik, és még három kilométerre jártak Oracle-től, így aztán vonakodva elfordult, Manuel pedig elhajtotta a szamarakat a legelőről, amit azok felfedeztek maguknak. De a különös élmény ezzel még nem ért véget. Épp mielőtt az ösvény átlendült volna a következő emelkedőn, Talbot visszanézett. Az elhagyott tárna peremén ott gubbasztott nem egy, de két furcsa madár. Mintha tudatában lettek volna annak, hogy hátrapillant, felborzolták csillogó, fémes szárnyukat, bár nem emelkedtek fel, és felhangzott az ő bizonyára természetes, éles kiáltásuk, ütemesen és valamiképp baljósan.
– Tok-tok, tok-tok.
Este Talbot azzal az elhatározással feküdt le, hogy másnap megvizsgálja a régi Wiley-bányát, de reggel sürgős távirattal Phoenixbe hívták őt és Manuelt, így az ügy szükségszerűen elhalasztódott. Azonfelül, miután még alaposabban megfontolta, úgy döntött, nincs is ott mit vizsgálni. Teltek-múltak a napok, az ügy már ki is ment a fejéből, és szinte el is felejtette az esetet.
* * *
A dzsungelről először egy indián hozott hírt Oracle-be. John Redpath-nek, azaz „Vörösút"-nak hívták, és egyáltalán nem olyan indián volt, ahogy egy átlagember elképzeli őket. Bolti ruházatot meg széleskarimájú kalapot hordott, és az angolt azok fesztelen könnyedségével beszélte, akiknek anyanyelve. Reggel tíz óra volt, az az időpont, amikor az emberek összegyűlnek a helyi üzletben és postahivatalban, pletykálni és begyűjteni a postájukat. Ekkor hajtott Fordján a városba, aminek hátsó ülésén ült összezsúfolódva rettegő felesége és három gyereke.
– Mi a baj, John? – kérdezte Silby, a jegyző.
– Baj? – mondta Redpath. – Elmondom én, mi, a baj.
A lassan köré gyűlő tömeg figyelme rászegeződött.
– Ismer engem, Silby, nem ijedek meg egykönnyen, de ami az otthonomban történt, az halálra rémített.
Előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölgette a homlokát.
– Mikor tegnap este lefeküdtünk, minden úgy nézett ki, mint általában; de ma reggel...
Szünetet tartott.
– Tegnapról mára kinőtt valami a legelőmön. Ne kérdezze, mi! Az egész domboldal teli volt velük. Kimentem a legelőre megfejni a kecskéimet. Ez a háztól kicsit messzebb van, egy emelkedőn túl; tudja, milyen egyenetlen a földem... és ott volt ez a dolog, több hektárnyi, húsz vagy harminc láb magasra nyúlt, ehhez... ehhez foghatót még soha nem láttam. És Silby – hirtelen elmélyült a hangja –, láttam, hogy még mindig növekszik.
* * *
Aki csak hallótávolságon belül volt, mind elképedve bámult figyelemreméltó beszámolója hatására. Ha bármely másik indiánról lett volna szó, azt mondják, részeg... de nem John Redpath-re. Ő nem ivott.
– Még mindig nő? – visszhangozta Silby ostobán.
– Igen. Nőtt az az átkozott. De nem emiatt menekültem onnan fejvesztve. Hanem a gömb miatt.
– A gömb miatt? – kérdezte Silby értetlenebbül, mint
valaha.
– Ott lebegett a növekvő dolgok fölött, mint egy fekete léggömb. Aztán épp a házam fölött a léggömb kavicszáport kezdett szitálni. Olyan kavicsokat, mint a bab, sőt inkább magokra hasonlítottak, mert ahogy a földre értek, elkezdtek kihajtani.
– Kihajtani? – a jegyző nem volt képes többre, mint hogy megismételje az elhangzottakat.
– Az igazat mondom – mondta Redpath. – Hihetetlen gyors volt. Alig volt időm felkurblizni az autót és eltűnni onnan. Nem sikerült volna, ha ezek a furcsa hajtások szabadon nem hagyják a garázsomtól az autóútig vezető járatot. Silby, pokoli volt kihozni a feleségemet és a gyerekeket a házból. Mikor egy negyed mérföld megtétele után visszanéztem, a ház eltűnt egy összevissza tekeredő halom alatt.
Nem volt idő John Redpath-t tovább kérdezgetni. Éppen amint befejezte mondandóját, berobogott egy hatalmas automobil, amiből kibukdácsolt egy jólöltözött, testes, vörös képű idegen.
– Mi az ördög van az úttal itt följebb? Életemben nem láttam ilyen furcsát. A Lemmon-hegy felé vezető út le van zárva. A családom – mondta amúgy mellékesen – a Lemmon-hegyen tölti a nyarat, és át akarok jutni hozzájuk.
Lezárva? A tömeg csodálkozva meredt rá. John Redpath a kocsijába pattant.
– Viszlát! – mondta. – Van egy fivérem Tucsonban, elmegyek hozzá, amíg el nem ül ez az egész.
Oracle-től távolodva John Redpath még látta, ahogy több sötét gömb siklik a város felé a dombok közül.
* * *
Az Oracle-ben zajló szörnyű tragédiáról a külvilághoz telefonon keresztül érkeztek az első hírek Tucsonba, amikor John Redpath még úton volt e város felé.
– Halló, halló! A rendőrkapitánysággal beszélek? Silby vagyok. Silby, Oracle városának jegyzője. Az Isten szerelmére, küldjenek segítséget! Megtámadtak minket. Igen, támadnak az égből. Furcsa légi járművek, kerek gömbök lőnek ki... oh, nem is tudom, mi ez, csak hogy nőni kezd mikor földet ér. Igen, nőni. Oracle körül van zárva. És vannak madarak is...m-a-d-a-r-a-k, madarak...
Felhangzott egy elfojtott sikoly, a hang hirtelen elhallgatott, és megszakadt a vonal.
– Uramisten! – szólalt meg Tucson rendőrkapitánya. – Valaki itt félrebeszél!
Rögtön kapcsolatba lépett a sheriff-hivatallal, és kiküldte az embereit. Azok nemsokára fehérre sápadt arccal, reszketve tértek vissza.
– Kapitány – szólt a csapatot vezető rendőr –, tudja hol ágazik le az oracle-i út a főútról? Járhatatlan, valami harminc méter magas anyag borítja.
A kapitány rámeredt.
– Maga megőrült?
– Nem. Nézze... ilyen furcsa hajtást még nem látott. Egyáltalán nem növényszerű. Inkább olyan, mint az elgörbült fém...
* * *
A város izgatottan forrongani kezdett. Földművesek és a családjaik tódultak be a Seep Springs kerületből és Jayhnesből, lebegő gömbökről és betolakodó dzsungelről szóló különös történetekkel. A Southern Pacific¹⁰ {¹⁰1865 és 1996 között működő nagy amerikai vasúttársaság.} bejelentette, hogy az észak felé induló járatait szünetelteti. Az utcákon megjelentek az újságok különkiadásai ordító szalagcímekkel. Teljes volt a zűrzavar.
A helyi repülőtér egyik pilótája berepült Oracle fölé, és visszatértekor kijelentette, hogy a városnak nyomát sem látta, a közvetlen környezetét maga alá temette valami hihetetlenül magas és kusza növényzet-tömeg.
– A levegőből nézve olyan, mintha óriási, furcsa, tekergő spagetti-szálak lennének – jellemezte a látottakat.
Ezenfelül elmondta, hogy felfigyelt néhány lebegő gömbre és fekete, csillogó szárnyú nagy madarakra, de ezek nem akadályozták a repülésben.
Innentől a vezetékek csak úgy izzottak az ijesztő hírektől. Az egész világ értesült a tragédiáról. A nemzet nagyvárosai megrendülve figyeltek. Washington izgatottan adta ki a parancsot az ország légierejének, hogy késedelem nélkül induljanak Arizonába. Arizona kormányzója mozgósította az állami milíciát. Minden határőr az érintett területre ment. Ám az eseményekkel szembenézve képtelenek voltak bármit is tenni.
Az Oracle eltörlését követő napon két órakor az első fekete gömbök elérték Tucsont. Észak felől szálltak le, megkerülve a Catalina-hegység gránitpárkányait és hegylábait. Légvédelmi fegyverek elsöprő golyózápora fogadta őket, amitől széthasadtak, és széles sugárban szórták ki tartalmukat. Amikor mintegy három órával később földet ért a légiflotta első szakasza a néhány kilométerrel a várostól délre fekvő repülőtéren, Tucson északi övezetei és a versenypálya túloldalán elterülő teljes terület, kelet és nyugat felé elnyúlóan, amíg a szem ellátott, egy szörnyű nagy, harminc méteres vagy annál is magasabb dzsungel volt... és még mindig nőtt.
* * *
Rémült polgárok menekültek a hátborzongató invázió elől. Az emberek összezsúfolódtak az utcákon. Ezrek menekültek a városból automobilokkal, és további ezrek özönlötték el a vasútállomást és a buszjáratok irodáit utazási lehetőségek reményében. Szájról szájra terjedt a szóbeszéd hogy Oroszország megtámadta az Egyesült Államokat egy újonnan feltalált és halálos hadviselési módszerrel; hogy nem is Oroszországról van szó, hanem Japánról, Kínáról Angliáról, Németországról, vagy európai és ázsiai erők koalíciójáról.
A város tisztviselői kétségbeesetten táviratoztak a vasúttársaságoknak, hogy küldjenek tartalék vonatokat. A polgármester próbálta meggyőzni a polgárokat, hogy legyenek csendesek és fegyelmezettek, ne hagyják magukon eluralkodni a pánikot, és elmondta, hogy mindent megtesznek a biztonságukért. Sietve megbízott csoportokat rendeltek ki járőrözni az utcákra és őrizni az ingatlanokat. Később elrendelték a statáriumot. A versenypálya déli oldala hamar elkezdett egy felfegyverzett táborra hasonlítani. A repülőtéren Burns rajparancsnok feltöltette a gépeit üzemanyaggal, és kikérdezte a pilótát, aki berepült Oracle fölé. A derék ember megrázta a fejét.
– Önök harcolni mennek, parancsnok – mondta. – De Isten tudja, mi lesz. Egyelőre semmi emberi tevékenységet nem észleltünk azokkal a gömbökkel kapcsolatban. Egyszerűen odalebegnek, függetlenül attól, merről fúj a szél. Eddig az egyetlen módunk a védekezésre a lelövésük volt, de annak sincs sok haszna; csak segít szétszórni a magvaikat. Emellett a lelőtt gömböket soha nem vizsgálták meg. Miért? Mert ahol becsapódik, ott kinő egy dzsungel. Időnként saját elhatározásukból repednek szét. Egy vagy kettő a reflektoraink ellenére átjutott rajtunk tegnap éjjel a sötétben, és elsöpörték a Nemzeti Gárda egyik századát.
A rajparancsnok zavarba jött.
– Nézze – mondta –, azok a gömbök nem csak úgy a semmiből jönnek elő. Kell lennie egy bázisnak, ahonnan indítják őket. Kétség nem fér hozzá, hogy egy ellenség ólálkodik a hegyekben.
Határozottan felállt.
– Ha emberileg lehetséges felkutatni és elpusztítani ezt az ellenséget, mi megtesszük.
* * *
A bombázóraj tökéletes alakzatban szállva hasított keresztül az égen. Lenézve a megfigyelő láthatta a gigantikus és rejtélyes dzsungelt, ami a táj több négyzetmérföldét beborította. Úgy festett, akárha kanyargó spagetti-tekercsek vagy különös módon hatalmas, felfelé mutató acél- és vasgerendák lennének. A késő délutáni nap sugarai megcsillantak ezen a dzsungelen, az pedig erős fénydárdákat lövellt vissza. A flotta sok száz láb magasságban suhant a Catalina-hegység ormai felett. Nyugati irányból számos hatalmas gömböt lehetett látni, amint dél felé lebegnek. A parancsnok jelt adott féltucat gépnek, hogy vegyék üldözőbe és lőjék le őket.
Magukban a hegyekben meglepően kevés volt a hátborzongató növényzetből. A magasra tornyosuló dombok megannyi mérföldét bejárták, mégsem észleltek semmi gyanúsat. A megfigyelők látták itt-ott az élet jeleit. Férfiak és nők integettek nekik elzárt birtokokról és kunyhókból. A Lemmon-hegyen üdülők sértetlennek tűntek, de egy ennyire csipkézett vidéken lehetetlenség volt még gondolni is a landolásra. Oracle, és annak 12 mérföldes körzete elhagyatott volt.
Bár a parancsnok alaposan átfésülte a tájat távcsövével, nem észlelt ellenséges főhadiszállást. Azonban a lebegő gömbök léte fel kellett tételezzen egy méretes bázist, ahol állomásoztak. Értetlenül állt ez előtt, de mindenesetre alapos bombázásnak vetette alá az oracle-i körzetet, és éppen ezzel voltak elfoglalva, amikor ő és az emberei rémisztő jelenségre figyeltek fel.
* * *
Magasan az égen, látszólag a semmiből nőttek ki a rejtélyes gömbök. A pilóták csak bámultak, megrökönyödve dörzsölgették a szemüket, kétségbe vonták a látottak igazságát. A parancsnokuk visszaemlékezett saját szavaira: „Azok a gömbök nem csak úgy a semmiből jönnek elő." De úgy látszott, éppen ezt teszik. Előugrottak az üres térből, először fekete foltokként jelentek meg, majd egy pillanat alatt felduzzadtak hatalmas méretűekre.
Egy pilóta elkövette a hibát, hogy orral nekiment egy gömbnek, ami széthasadt, ő pedig egy magzápor közepette a földre zuhant. Úgy látszott, a magok gyökeret vertek, és ahogy kinőttek, sűrű lombozattal borították be a gépét, már zuhanás közben, mielőtt földet ért volna. Elborzadva, kifogyva a munícióból és robbanószerekből, az ámuló parancsnok visszaparancsolta a gépeit Tucsonba. Beszámolójával komoly feltűnést keltett.
– Nem – mondta, lezárva a magasrangú tisztnek adott jelentését, aki a szövetségi erőkkel odaérkezett –, a gömböket leszámítva semmit nem láttam, ami felelős lehetne ezért a támadásért. Semmit.
Mindazonáltal a támadás folytatódott. Bár gépek százai fürkészték az eget, bár óriási ágyúk dörögtek éjjel és nappal, és katonák ezrei – mind államiak, mind szövetségiek – voltak fegyverben, a hihetetlen gömbök csak nyomultak előre, a vidék egyre nagyobb és nagyobb része került a lidérces dzsungel uralma alá. És ezt a vesztésre álló háborút nem emberéletek elvesztése nélkül vívták. Időnként tüzérségi alakulatokat vágtak el a sötétségben a vonalaik mögé jutó és így őket bekerítő gömbök. Ilyenkor szó szerint át kellett magukat vágni, vagy elpusztulni; több százan odavesztek. Az egyik század őrmestere beszámolt egy három gömb ellen vívott borzongató versenyről.
– Szorult egy helyzet volt – mondta a fejét vakargatva. – És csak egyharmadunk úszta meg.
* * *
A félelem a legbátrabb férfiak szívét is hatalmába kerítette. Rémületes és idegtépő egy ennyire nem emberi ellenféllel szembenézni... fura, lebegő gömbökkel és hódító dzsungelekkel, amelyek eredetét homály fedi. Úgy tűnt, ezen az ellenségen semmilyen fegyver nem győzedelmeskedik. A modern hadviselés minden kelléke haszontalannak bizonyult. És fehérre sápadt arccal egymásra nézve – nem csak Arizonában, de New Yorkban, Chicagóban, Los Angelesben is – maguk az emberek ezt kérdezték egymástól, és az újságok is felvetették:
„Mi van, ha ezt a dolgot nem lehet megállítani?"
„Mi van, ha csak halad tovább, és megtámad minden várost és államot?"
„Még csak most kezdődött, de mi lesz egy hónap, egy év múlva?"
Az egész nemzet ráébredt a veszélyre. A washingtoni kormány ünnepélyesen felszólítást intézett a világ fővárosaihoz.
– Ha valamely hatalom Amerika nagysága iránti féltékenységében kifejlesztett egy új és kegyetlen háborús fegyvert, amit figyelmeztetés és hadüzenet nélkül bevetett ellenünk, nemcsak elítéljük ezt a civilizálatlan eljárást, de követeljük, hogy ez a hatalom szólaljon meg, és fedje fel előttünk és a világ előtt, hogy ki az ellenségünk!
Ám a világ hatalmai mindannyian egyként tagadták, hogy közük lenne az Egyesült Államokat ért borzalmas támadáshoz. Ami a támadást illeti, engesztelhetetlenül folytatódott. A negyedik napon evakuálták Tucsont. Aztán Winkleman egy reggel arra ébredt, hogy a lebegő gömbök elérték a folyót. A város kiürült. Kalifornia Nevadával együttműködésben mozgósította a polgári erőket. Millerről, a nagyszerű fizikusról úgy hírlett, kétségbeesetten dolgozik egy vegyszeren, ami elpusztítaná a gigantikus hajtásokat, amikből küldtek neki mintákat. Így álltak a dolgok, amikor Washingtonban Milton Baxter, az ifjú diák elmesélte hihetetlen történetét a még mindig jócskán kétkedő Szenátus előtt.
* * *
A Szenátus már ötödik napja idegesen ülésezett, és kevéssé volt hajlamos hóbortos figurák történeteit végighallgatni. A világ szerencséjére az ifjú Baxter befolyásos családból érkezett, és elővigyázatosságból két prominens bankár által mutattatta be magát, akik követelték, hogy hallgassák meg őt.
– Uraim – mondta határozottan –, a közkeletű véleményekkel szemben Amerikát nem egy külföldi erő támadja. Nem! Figyeljenek rám egy pillanatra, és elmondom, mi támadt Amerikára.
Itt megállt, és parancsoló tekintetével megragadta a testület figyelmét.
– De előbb hadd magyarázzam el, honnan tudom, amit most elmondok önöknek! Londonban voltam, amikor olvastam róla, mi zajlik Arizonában. Mielőtt megszakadt a vonal, Oracle szerencsétlen jegyzője madarakról beszélt, igaz?
A szenátorok némán ültek.
– Igen – szóltalt meg nagy sokára a sajtó egy tudósítója. – Ha jól emlékszem, azt mondta, „És vannak madarak is... m-a-d-a-r-a-k, madarak..."
– Nos – kiáltott fel Huffy szenátor –, meglehetősen izgatott volt, és könnyen lehet, hogy félreértették a szavait. Mi az ördög köze lenne madaraknak azokhoz a gömbökhöz meg a dzsungelekhez?
– Több mint gondolná – felelte Baxter. – Figyeljenek!
Feltartott kezével magára irányította a figyelmüket.
– Amit most fel kell fednem, olyan alapvető fontosságú, hogy kérem, ne szakítsanak félbe! Nézzék el nekem, de vissza kell ugranom az időben pár hónapot, sőt évet, hogy érthető legyek.
Mindnyájan emlékeznek Reubens professzor titokzatos eltűnésére. Igen, látom hogy így van. Ez komoly feltűnést keltett. Ő volt az ország legkiválóbb tudósa... nem lenne túlzás azt állítani, hogy a világé is. A tömegek számára nem volt olyan ismerős a neve, mint Milleré vagy Deané; sőt, egy exkluzív körön kívül egyáltalán nem volt ismert, de kérdezzék meg bármelyik tudóst Reubensről! Magas, szigorú, hatvanéves férfi volt, skót vérrel az ereiben, és megelégedett azzal, hogy egy egyetemi csoportot taníthat, mert ez elég szabadidőt biztosított a saját kutatómunkájához. Ez a tucsoni Arizonai Egyetemen történt.
Az egyetemi kar büszkén tudta őt a tantestület soraiban, és biztosított neki egy faházat a campus hátsó részén, amit privát laboratóriumként és műhelyként használhatott. Úgy tudom, a Rockefeller Intézet is rendelkezésére bocsátott forrásokat Reubens professzor kísérleteihez, de ebben nem vagyok biztos.
Mindenesetre remekül felszerelt helyet birtokolt ott. Az egyetem hallgatója voltam, és látogattam a fizikaóráit. Szoros barátság alakult ki köztünk. Hogy is magyarázzam ezt a barátságot? Nem voltam különösebben okos hallgató, de kevés barátja volt, és talán kedvére volt a kisfiús rajongásom. Azt hiszem, magányos is volt, és erős szeretethiányban szenvedett. A felesége meghalt, a saját fia pedig... De ebbe nem mennék bele.
Elég annyit megemlítenem, hogy úgy gondolom, juttatott nekem valamennyit a halott fia iránt érzett szeretetből. Igazából biztos vagyok benne. Akárhogy is volt, gyakran meglátogattam őt a laboratóriumában, és lenyűgözve figyeltem, ahogy elmerül valamelyik bonyolult műszerét figyelve. Valahogy haloványan tudtam, hogy az atom szerkezetébe próbál mélyebben leásni.
„Mielőtt Leeuwenhoek feltalálta a mikroszkópot" – mondta egyszer a professzor – „ugyan, ki álmodozott egy vízcseppen belüli életről? Most egy szupermikroszkópra van szükségünk, amivel megfigyelhetjük az atomot."
Az ötlet felvillanyozott.
„Úgy gondolja, uram, hogy feltalálnak valaha olyan műszert, ami képes lesz erre?"
„Igen. Miért ne? Éppen egy ilyen berendezésen dolgozom. Természetesen az egésznek radikálisan újnak kell lennie. A jelenlegi módszer, amivel kerülőúton következtetnek az atomra, nagyon nem kielégítő. Semmit nem tudhatunk biztosan, amíg nem lehetséges a közvetlen megfigyelés. Nagyon érdekes az az atom-elmélet, ami a Naprendszerünkhöz hasonlítja az atomot, ahol a bolygók egy központi mag körül keringenek. De én addig nem leszek elégedett, amíg nem láthatok egy ilyen atomrendszert működés közben."
Őszintén csodáltam a tanárom képességeit és zsenijét, de képtelen voltam megállni, hogy rá ne kérdezzek:
„És ez lehetséges?"
„Persze, hogy lehetséges!" – mordult fel ingerülten. – „Maga szerint folytatnám a kísérleteimet, ha nem tartanám lehetségesnek? Csak a fafejűek hiszik, hogy bármi is lehetetlen!"
Meglehetősen bántónak éreztem ezt a visszavágást, és ezután valamifajta hűvösség keletkezett köztünk. Elérkezett a nyári szünidő, és én úgy mentem el, hogy el sem búcsúztam tőle. De amikor visszatértem az új szemeszterre, első dolgom volt a laboratóriumba sietni. Úgy üdvözölt, mintha soha semmi ellentét nem lett volna köztünk.
„Jöjjön!" – kiáltotta. – „Látnia kell, mit vittem véghez! Csodálatos! Csodálatos dolog!"
A műhelyben ott állt egy talán három láb széles, négy láb magas szerkezet. Csiszolt acélból készült, és meglehetősen hasonlított egy Edison-zenedobozra.
„Maga az első, akinek ezt megmutatom" – mondta izgatottan. – „Jöjjön, nézzen ebbe bele!"
A doboz teteje fölé hajoltam, és belenéztem a lencsébe, amire mutatott. A nézőke úgy volt kialakítva, hogy kényelmesen illeszkedjen az arc vonalához.
„Maradjon is úgy!" – figyelmeztetett a professzor. – „Meglehetősen hangos a gép, de nem fog kárt tenni magában."
Érzékeltem, hogy a berendezés oldalán lévő tárcsákhoz és fogantyúkhoz ér. Hirtelen egy motor kezdett lüktetni a dobozban, egyenletes ritmusban. A tempója egyre fokozódott, míg végül rezgései az egész helyiségben végigvibráltak.
„Ne mozduljon!" – kiáltott a professzor.
Először nem láttam semmit. Minden igen sötét volt. Aztán a sötétség tisztulni kezdett. Vagy inkább azt mondanám, úgy tűnt, mintha a sötétség olyan fokúra erősödött volna, hogy... oh, leírni sem tudom! De hirtelen olyan érzésem volt, mintha a csillagközi tér teljes ürességébe és pusztaságába néznék. Hideg, üresség... ezt éreztem. És ebben a hidegben és ürességben ott lángolt egy távoli Nap, ami körül tizenkettő borsóméretű, sötétebb égitest keringett. Különböző ellipszis-pályákon mozogtak. És a messzi távolban, több millió fényévre (akkor önkéntelenül ez a gondolat jutott eszembe) parányi fénypontokat pillantottam meg, de rengeteget. Egy kiáltással elrántottam a fejem.
„Ez" – kiáltott a professzor a fülembe – „egy atomuniverzum volt."
* * *
Soha eszembe sem jutott kétségbe vonni ezt. A látvány valódisága, élénksége, elsöprő magányossága és hatalmas mérete... igen, és annak a kozmikus pompának és tartózkodásnak a sugallata, amit ez közvetített, a hiten kívül minden más érzést elűzött.
„Ebben a dobozban" – szólalt meg halkan Reubens professzor – „és közvetlenül az általam kifejlesztett, különleges kristálysugár-közeg alatt egy gombostűfejnél is kisebb darabka anyag van. De a kristálysugár nagyító hatású közegén át nézve ez a jelentéktelen anyagdarabka olyan hatalmassá és üressé válik, mint a világűr, és ebben az űrben látott... egy atomrendszert."
Egy atomrendszert! Képzeljék el, mit érezhettem! A kijelentés olyan megdöbbentő volt, hogy elállt a lélegzetem. Elkaptam a professzor kezét, és szorosan belékapaszkodtam.
„Finoman, fiam! Finoman!" – mondta, megmosolyogva izgalmamat. – „Amit most látott, az a találmány legcsekélyebb része. Ennél többre is képes."
„Többre?"
„Igen. Azt gondolta, megelégszem pusztán azzal, hogy távolról szemlélődöm? Nem! Gondoljon bele, hogy a mi Napunkhoz hasonló központi mag körül kering tizenkét bolygó, amelynek bármelyikét intelligens lények lakhatják."
Csak bámultam rá bután.
„Úgy érti...?"
„Miért ne? A méret csupán relatív. Amellett ezt be is tudom mutatni. Kérem, nézzen újra bele!"
Nem minden izgalom nélkül, de megtettem, amit kért. Újra láttam az atomi űr feketeségét, a lángoló magot és forgó kísérőit. A gép morajló zaja mellett megjelent Reubens professzor hangja.
,,Most felerősítem a nagyítóközeget, és az egyik bolygóra fókuszálok vele, amit lát. A nagyító kristálysugár egy forgó eszközre van erősítve, ami követi ezt a bizonyos bolygót a pályáján. És most... most..."
* * *
Megigézve bámultam. Egyetlen atombolygó feküdt a látóteremben, mely akkora volt, mint egy borsószem, és látszólag mozdulatlanul állt az űrben. És ez a bolygó elkezdett nőni, dagadni, míg egyszer csak bámész tekintetem előtt olyan nem lett, mint a telihold, teljes pompájában.
„Fokozatosan felerősítem a kristálysugár nagyítóerejét" – ért el hozzám a professzor hangja.
A bolygó hatalmas tömege betöltötte a szubatomi eget. Kezeim izgatottan ragadták meg a doboz szélét. A felszínén kontinensek, tengerek kezdtek kirajzolódni. Te jó Isten! Ez valóban egy cseppnyi anyagból jött létre egy szupermikroszkóp lencséje alatt? Mérhetetlen magasságból tekintettem egy lassanként kitisztuló panorámára. Hegyek kezdtek feltűnni, síkságok, és hirtelen megjelent alattam egy hatalmas város. Túl messze voltam ahhoz, hogy világosan lássam, de nem olyasfajta város volt, amilyen a Földön is van. Mégis nagyszerű volt; mintha egy ismeretlen civilizációra tekintenék.
Halványan láttam, ahogy nagyméretű gépek munkálkodnak, és ragyogó fénynyalábokat bocsátanak ki. Ahogy furcsa épületek emelkednek ki. Az egész bizarr volt, meghökkentő, hihetetlenül furcsa. Milyen lények laknak ezen a helyen? Megerőltettem a szemem, próbáltam nyomulni előre, és ebben a pillanatban a dolgok, amiket néztem, mintha gyorsan emelkedni kezdtek volna, hogy találkozzanak a lefelé tartó fejemmel. Azt az illúziót keltette, mintha őrült sebességgel zuhannék a föld felé. Visszafojtott kiáltással hátraugrottam, megdörzsöltem hunyorgó szemem, majd azon vettem észre magam, hogy bután bámulok Reubens professzor arcába. Kikapcsolta a gépet, aztán elgondolkodva végigmért.
„Ebben az atomi univerzumban, egy szubatomi Nap körül keringő bolygón, ami mind ott van egy cseppnyi anyagunkban, intelligens lények laknak, akik kialakítottak egy nagyszerű gépi civilizációt. És Baxter..." – közelebb hajolt, rám szegezve vastag szemöldökei alatt ragyogó tekintetét – „...az én szuper-atommikroszkópom nemcsak hogy felfedett valamit az emberi látás számára ebből a világból és csodáiból, de megnyitott egy másik, még csodálatosabb lehetőséget."
* * *
Nem mondta el, mi ez a csodálatos lehetőség, és én néhány perccel később elhagytam a laboratóriumot, azzal a szándékkal, hogy egy későbbi előadás után majd visszatérek. De a szobámban várt rám egy távirat Phoenixből, amiben hazahívtak. Apám nagyon beteg volt. Júniusig nem is javult az egészsége. Következésképp a következő tanévig halasztanom kellett az egyetemet.
„Az öreg Reubens kezd begolyózni" – újságolta ekkor az egyik csoporttársam. Elég nyugtalan lettem, és felkerestem. Láttam, hogy a kialvatlanságtól sötét karikák vannak a szeme alatt, és az arca lefogyott. Némileg bátortalanul rákérdeztem a kísérleteire. Vontatottan azt válaszolta:
„Emlékszik, mikor azt mondtam, hogy a szuper-atommikroszkóp felnyitott egy másik csodálatos lehetőséget?"
Immár igencsak kíváncsian bólintottam.
„Ezt nézze!"
Bevezetett a műhelyébe. Láttam, hogy a szuper-atommikroszkóp szinte felismerhetetlenül át lett alakítva. Reménytelen lenne megkísérelnem leírni ezeket a változásokat, de az egyik hosszanti oldalán félúton kiállt egy lapos felület, akár egy íróasztal, rajta egy nagy, tölcséralakú berendezéssel. A tölcsér szélesebb vége egy falnak döntött négyszögletes vetítővászonra mutatott, egy furcsa vászonra, amelyre mintha háttérként egy zúzmarás üveg képét vetítenék.
„Ez" – mondta a professzor, egyik kezét a tölcsérre a téve, a másikkal pedig a vászonra mutatva, „annak a berendezésnek egy része, amellyel kapcsolatot létesítettem az atom világával."
„Nem" – mondta, helyesen értelmezve felkiáltásomat – „nem őrültem meg. Hónapokig cseréltünk üzeneteket a világ lakóival. Ismeri a fény hullám- és részecske-elméletét? Mindkettő helyes, viszont egyfajta magasabb szintézisben... De ebbe most nem megyek bele. Elég az hozzá, hogy áttörtem a látszólag legyőzhetetlen korlátot, ami körülzárta az atomi világot, és jelt adtam magamról. Látom, még mindig kételkedik az állításomban. Rendben tartok egy bemutatót. Tartsa a szemét a vásznon... úgy..."
* * *
Egy rádiós fejhallgatónak látszó tárgyat illesztett a fülemre, majd leült egy bonyolult vezérlőpulthoz. Motorok zúgtak föl, fények villantak, a vászon minden szála furcsa lángba borult. A zúzmarás üveg rózsaszínű távolságok végtelenségévé olvadt. A távolban, a rózsaszínű messzeség kellős közepén megjelent egy fekete pont. A fejhallgató ellenére hallottam, ahogy a professzor magában beszél, miközben tárcsákat és karokat kezel. A fekete pont növekedett, alakot és anyagot öltött; aztán szájtátva bámultam, mert hirtelen egy hatalmas, bár miniatűr arányokban megjelenő laboratóriumba pillantottam be.
De nem ez a laboratórium volt az, ami lekötötte a figyelmem. Nem. Hanem a meglepő lény, ami a közepén gubbasztott, és mintha lapos, hüllőszerű fején elhelyezkedő rezzenéstelen aranyszemeivel az arcomba bámult volna. A lény megmozdult; tollai fémesen megcsillantak; láttam, ahogy a csőre kinyílik és összezárul. A fülhallgatón keresztül jól kivehetően éles hang érkezett, egy hang, amit csak a következő szavakkal tudnék leírni: »tok-tok, tok-tok«. Aztán ahogy a kép megjelent, pont úgy el is tűnt, a fények kialudtak, a motorok dorombolása abbamaradt.
,,Igen" – mondta a professzor, miközben mellém lépett, és levette a fejhallgatót – ,,a szubatomi bolygó lakói madarak."
Csak bámultam rá némán.
,,Látom, meghökkenti a dolog. Arra gondol, hogy hiányzik a kezük, és a »genus homo« egyéb jellemzői. De talán bizonyos kezelőképességek átveszik a helyüket. Mindenesetre azok a madarak intelligens lények; némely tekintetben még fejlettebbek is a tudomány terén, mint mi magunk. Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az ő tudományos vizsgálódásaik és sikereik kissé más irányvonalak mentén haladtak. Ha afféle üzenetek, mint amiket én küldtem nekik, egy másik bolygóról vagy dimenzióból hozzánk érkeznének, milyen könnyedén félremagyaráznák, kigúnyolnák, vagy figyelmen kívül hagynák őket!" – A professzor vállat vont. – „De ennek a szubatomi világnak a lényei nehézségek nélkül lefordították az üzeneteimet."
* * *
"Rövidesen már egy egyszerűsített kód útján társalogtunk egymással. Hamar az értésemre adták, hogy az ő tudósaik és filozófusaik már régen felismerték a tényt, miszerint az univerzumuk csupán egy atom a létezés egy mérhetetlenül nagyobb dimenziójában; igen, és már régóta próbáltak kapcsolatba lépni vele." – A professzor hangja elhalkult. – "És ez még nem minden: lelkesen együttműködtek velem egy olyan módszer kifejlesztésében, mellyel át lehet lépni az ő világukból a miénkbe!"
„Igen" – kiáltott fel – "sok minden, amit megvalósítottam, az ő tanácsaikat és iránymutatásukat követte; és ők is dolgoztak az ő oldalukon; mostanáig." – Tekintete hirtelen beleragyogott elkápráztatott arcomba. – „Mostanáig, amikor hónapok intenzív munkája és kísérletezése után közel a siker, és bármelyik nap kinyílhat az ajtó, ahol egyikük átjön."
– Uraim – kiáltott Milton Baxter –, mi mást kell még mondanom? Aznap délután támolyogva léptem ki Reubens professzor laboratóriumából, forgott velem a világ. Ez egy hétfői napon történt.
„Jöjjön vissza csütörtökön!" – mondta.
De mint tudják, Reubens professzor az előtte való szerda éjjel tűnt el; és ami még furcsább, hogy a gépei is eltűntek vele együtt. A laboratóriumában dulakodás nyomait és vérfoltokat találtak. A rendőrség meggyanúsított, hogy bűnös módon tudomásom van a hollétéről ha nem épp én végeztem a barátommal. Mikor beszéltem valamennyit az általa végzett kísérletekről, és említettem az elveszett találmányokat, azt hitték, hazudok. Elborzadtam a nekem szegezett gyanúsítgatásoktól, így végül elhagytam Tucsont, és külföldre mentem. Teltek a hónapok; és mindezen hónapok alatt eltöprengtem a professzor sorsának rejtélyén és a gépei sorsán. De lázas agyam nem talált megoldást, amíg nem olvastam, mi történik Arizonában; akkor, akkor..."
Milton Baxter előredőlt, a hangja megremegett.
– Akkor – kiáltotta –, akkor megértettem! Reubens professzor sikerrel járt az utolsó kísérletében. Kinyitotta az ajtót a Földre az atom madárintelligenciáinak, ők átjöttek és legyilkolták, ellopták a gépeit, és egy titkos helyen felállították őket!
Milton Baxter végezetül szinte már kiabált:
– Az Isten irgalmazzon nekünk! Mindebből csak egyetlen következtetés vonható le. Háborút indítottak ellenünk, a saját irtózatos háborús módszereikkel; a Föld meghódítására törnek!
* * *
Ezt az elképesztő történetet mesélte el Milton Baxter a Szenátusnak, de a testület kevés hitelt adott neki. Feszültséggel és katasztrófákkal terhes időkben elkerülhetetlenül felbukkannak a bolondok és az élénk fantáziájú, kevéssé stabil elméjű emberek. De a washingtoni tudósítók megtáviratozták a történetet újságaiknak, az Associated Press pedig a szélrózsa minden irányába elterjesztette.
Talbot éppen Új-Mexikóból tért vissza Phoenixbe. Nem volt kapcsolatban a civilizációval és az újságokkal, és a bénult csodálkozás érzésével értesült Tucson és Winkleman evakuálásáról, valamint Oracle eltörléséről. Mikor elolvasta Milton Baxter hihetetlen történetét, káromkodva ugrott talpra. Tok-tok! Hiszen ezt a hangot adták ki azok a furcsa madarak az Oracle mögötti domboknál! És ott volt a tárnából kihallatszó gépek zaja.
Nem is vesztegette az időt, izgatottan felkereste a Phoenixben állomásozó katonai parancsnokot, és elbeszélte neki, hogy Manuel és ő minek voltak a szemtanúi, és mit hallottak aznap az elhagyatott bányánál. Manuel megerősítette az elbeszélését. A parancsnok igencsak nyugtalan és bizonytalan volt.
– Isten a tanúm, nem hagyhatunk elveszni egyetlen esélyt sem az ellenség eltörlésére. Ha egy térképen megjelöli, hol van a régi tárna, a levegőből lebombázzuk.
De Talbot csak a fejét rázta.
– A gépeiknek nehéz dolga lenne eltalálni a levegőből egy ilyen kicsi pontot, mint ez. Ráadásul egy közvetlen találat lehet, hogy csak elzárná a tárnát, és nem semmisítené meg a föld alatti vájatokat. Ha azok a lények az ellenség, akikről Milton Baxter beszélt, mi akadályozná meg őket abban, hogy kiássák magukat, és folytassák a támadást?
– Akkor valahogy odajuttatunk néhány csapatot, és elsöpörjük őket...
* * *
Talbot közbevágott:
– Ne haragudjon, tábornok, de az ellenségnek nem okozna gondot észlelni egy efféle manővert. Milyen esélyei lennének a katonáinak egy dzsungelmag-záporral szemben? Csak a pusztulásba küldené őket. Nem, az egyetlen mód, ha lemegy valaki, aki ismeri ezeket a régi föld alatti vájatokat, megtalálja a madarakat meg a gépeket, és felrobbantja őket.
– De ki...
– Jómagam. Nézze, a terv a következő. Úgy öt évvel ezelőtt a cégem rezet és más érceket bányászott körülbelül egy kilométerrel a Wiley-bánya fölött. Én vezettem a műveletet. Ezért ismerem olyan jól a területet. Az egyik északi telérünk áttört az elhagyott bánya egyik járatába. Amikor az 1930-as válság során lezuhant a réz ára, abbahagytuk az érckitermelést; de amikor tizennyolc hónappal ezelőtt bejártam a helyet, még mindig lehetséges volt az egyik bányából átkúszni a másikba. Azóta persze omolhatott bele föld vagy szikla, de nem hiszem, hogy az út teljesen elzáródott volna. Ha ledobnának a közelben éjszaka egy másik emberrel együtt, valamint a szükséges eszközökkel és robbanószerekkel...
A tábornok gyorsan gondolkodott.
– Egy autogiro oda tudná vinni. Van is itt egy. De mi a helyzet a másik emberrel, aki elkíséri?
Manuel gyorsan megszólalt:
– Én megyek a főnökkel.
– Manuel! – szólt rá élesen Talbot. – Ne légy bolond! Ha velem történne valami... nos, én már éltem eleget; de te csak egy gyerek vagy.
Manuel arcát megkeményítette a makacsság.
– Magának egy tapasztalt bányász kell, nem igaz? Ha nehézségek adódnának. És én tapasztalt vagyok. Ráadásul, señores – tette hozzá egyszerűen –, a feleségem és a gyermekem ott vannak valahol a hegyekben... Oracle fölött...
Talbot hirtelen jött együttérzéssel megragadta a kezét.
– Jól van, Manuel; gyere, ha akarsz!
* * *
Holdtalan ég feszült felettük, ahogy elszálltak Tucson elhagyott és dzsungellel benőtt városa fölött, egy sivatagi csillagok tisztaságával ragyogó ég, amit dél és nyugat felé hatalmas reflektorok sugarai szőttek át. Tekintélyes magasságban szálltak, hogy elkerülhessék az érintkezést a lebegő gömbökkel és nehogy kiderüljön érkezésük, így világítás sem volt a járművükön, kivéve a műszerfal gondosan lefedett és koncentrált fényeit. Nehéz volt elképzelni, hogy Amerika, vagy talán a világ sorsa két apró egyén erőfeszítésein múljon...
Minden irreálisnak, szellemszerűnek tűnt, Talboton hirtelen erőt vett a helyzet furcsasága, és félni kezdett. A nesztelen motor alig adott ki hangot; a távoli fegyverropogás halkan morajló mennydörgésnek hallatszott. Tucsonon keresztül érkeztek, hogy felvegyenek egy tízgallonos¹¹ {¹¹kb. 38 liter.}, sűrített robbanó gázzal teli tartályt a tucsoni hegyekben található katonai bázison.
– Ezt a gázt – biztosította őket a tábornok – a Hadügyminisztérium kémiai részlege fejlesztette ki titokban, és erősebb a TNT-nél vagy a nitroglicerinnél. Szagtalan, ártalmatlan a belégzése, és vezeték nélküli rádió-készülékkel lehet felrobbantani.
Megmutatta nekik, hogyan kell kezelni a rádió-készüléket, és elmagyarázta, hogy a tartályban van egy kicsi kamra, amiből a gáz nem tud kiszökni, valamint egy vevőkészülékkel összekapcsolt detonációs gyújtófej.
– Ha el tudják helyezni a tartályt a föld alatti folyosón, ahol az ellenség főhadiszállását sejtik, hagyjanak tíz percet a tartalma kiáramlására, aztán egymérföldes távolságból felrobbanthatják a bányát és benne mindent. És nem kell aggódniuk amiatt, hogy bármi is meglógna élve... – tette hozzá komoran.
* * *
Talbot elgondolkozott a szavain, ahogy a sötét és néma világ elsuhant mellette. Rápillantott karórája világító számlapjára. 11.15. A Hold 11.24-kor kel fel. Tanulmányozta a térképet. Járművük magasan a Lemmon-hegy felett szállt. Megérintette a hadsereg pilótájának karját.
– Jól van – mondta –, lassítsa le!
Lecsökkent a sebességük.
– Lejjebb!
Sebesen ereszkedtek, mígnem ott feküdt alattuk feketén a dombok és fák sötét tömege. Bár hegyezte a fülét, nem szólalt meg idegen hang.
– Körözzön itt egy ideig! – utasította a pilótát. – A Hold egy perc múlva fölkel, és akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy hol vagyunk.
A pilóta bólintott. Egykedvű fiatalember volt, az út során nem szólt egyetlen szót sem.
Kelet felől felizzott, mintha vörös tüzek gyúltak volna. Talbot már számtalanszor látta felkelni a Holdat, de ennél furcsább körülmények között még soha. Az éjszakát lágy fényesség világította be.
– Tűpontosak voltunk – suttogta. – Látja ott azt a területet? Igen, balra. Le tud oda tenni?
A pilóta szó nélkül a tisztás felé lendült. Nehéz művelet volt, mely finom manőverezést igényelt, és csakis egy autogiro lehetett rá képes zuhanás nélkül. Manuel és Talbot sietve lepakolták a felszerelésüket.
– Rendben – mondta Talbot a pilótának. – Nem szükséges megvárnia. Ha sikerrel járunk, elküldjük a rádiójelet, amiben megegyeztünk, ha meg nem... – vállat vont. – De szóljon a tábornoknak, hogy biztos ami biztos, adja meg nekünk a megbeszélt időt, mielőtt újabb támadást indítana!
* * *
Mikor ott állt a kopár domboldalon, és nézte, ahogy az autogiro előregurul pár yardnyit, majd a levegőbe emelkedik, Talbotot átjárta a magára hagyottság érzése. Ő és Manuel most már egyedül voltak, saját fajtájuktól elvágták őket az áthatolhatatlan dzsungel korlátai. Mégis, a magányos domboldalon ellenségnek nyoma sem volt. Egy pillanatra eltűnődött, nem alszik-e éppen, és csak álmodik; vajon nem ébred-e hamarosan arra, hogy mindez csak egy rémálom volt?
De ahogy Manuel elkezdte összeszedni körülötte az eszközöket, az felrázta ezekből a gondolatokból. Nem nélkülözött minden nehézséget a szükséges holmik áthordása a régi, elhagyott Wiley-bányához. Útvonaluk egy kiszáradt patak medre mentén futott, átvezetett egy hegygerincen, és így jutott el a tárnához, félúton egy domboldalon lefelé. Szükség volt egy újabb útra, hogy elhozzák a gáztartályt.
Hajnali két óra volt, mire Manuel a négyszáz lábnyi lyuk aljában állt, és jelezte felfelé, hogy jó a levegő. Talbot leeresztette neki a felszerelést, a gáztartályt, és végül ő maga is lement. Mint korábban szó esett róla, Talbot már felderítette a bánya föld alatti vájatait nem egészen tizennyolc hónappal korábban. Megkeresték a fő alagutat, és elemlámpáikkal világítva – miközben különösen figyeltek az esetleges csörgőkígyókra –, a két férfi óvatosan megindult előre. Helyenként beomlott a föld, és el kellett takarítani, de a járat főként puha kőzetből és agyagból állt. Lassan haladtak, nehogy beomlásokat idézzenek elő.
Egy hirtelen kanyarnál – és ez volt az a pont, ahol az újabb alagút áttört a Wiley-bánya régebbi aknájába – Manuel gyorsan elkapta Talbot karját.
– Mi ez?
Ahogy hegyezték a fülüket, meghallották a gépek összetéveszthetetlen lüktetését. Lekapcsolták a lámpáikat, és leguggoltak a vaksötétben. Egyetlen fénysugarat sem láttak. Talbot tudta, hogy az ércrétegeket követve a Wiley-akna számos kanyart tett. Manuellel nehézkesen haladtak csak előre a gáztartállyal. Fojtogatóan szűk volt a hely. Számolta a kanyarokat, egy, kettő, három. A gépek moraja itt már az alagutat megremegtető egyenletes visszhang volt. Odasúgta Manuelnek:
– Menj vissza, és várj meg a tárna bejáratánál! Csak egyikünk vállalhatja az azzal járó kockázatot, hogy közelebb viszi a gáztartályt az ellenséghez. Tessék, itt az órám! Most van 02.45. Ha négy óráig nem térek vissza hozzád, robbantsd fel!
Manuel tiltakozni kezdett.
– Tedd, amit mondtam! – parancsolta Talbot. – A világ sorsa forog kockán. Adj egy órát; de többet semmiképp! Ne feledd!
* * *
Egyedül maradva a nyirkos sötétségben, Talbot letörölte arcáról az izzadtságot. Megragadta a kötélhám egyik végét, amihez a tartály hozzá volt erősítve, és húzta előre. Volt némi elkerülhetetlen zaj; csikorogtak a kövek, hullott a föld; de elég alapos oka volt úgy gondolni, hogy a gépek moraja majd elnyomja. Egy omlás okozta hasadékon át furcsán villódzó erős fényt látott. Átvergődött a hasadékon, és maga után húzta a tartályt.
Elméje rekonstruálta az előtte fekvő bányát. Visszaidézte, hogy amikor a bánya telére kimerült, a tulajdonosok elkezdték lefelé mélyíteni a tárnát, mielőtt végképp elhagyták volna a bányát. Ezek szerint pedig a tárna alja a déli akna átnyúló húszlábnyi hosszával együtt több yarddal mélyebben volt annak az alagútnak a padlójánál, amiben áll. Ez volt a logikus hely, ahová letehette a gáztartályt, orral előre.
Remegő ujjakkal kilazította a tartály rácsavart orrát egy csavarkulcs segítségével. Halk szisszenés jelezte a halálos gáz elszabadulását. Elkerülhetetlenül a tárna felé fog áramlani a gépek enyhe szívóhatása miatt, követve a legegyszerűbb tágulási irányt. Talbot bevégezte a feladatát, és ha rögtön visszavonul, minden rendben is lett volna, de a furcsa fény megigézte. Itt volt ő, egyetlen ember a Föld gyomrában, hogy összemérje erejét és ügyességét valami fantasztikussal, valami hihetetlennel. Egy atomi univerzum lényeivel, akik egy atomba temetett világból érkeztek; olyan lényekkel, akik rejtélyes pusztító módszerekkel támadják az ő saját Föld bolygóját. Lehetetlen és abszurd volt az egész, de meg kell néznie, látnia kell őket!
Levegőt is alig mert venni, ahogy kúszott, mászott, és végül látott. Egy ragyogó fénnyel elárasztott föld alatti kriptába tekintett le. A kriptát a felismerhetetlenségig átalakították, a mennyezete nagyobb részét hatalmas oszlopok tartották, leárnyékolva a fényt a tárna felé. De nem csak ez vonzotta magára merev tekintetét. Nem... hanem a gépek; furcsa, kifordult dolgok voltak ezek, fénylettek, pulzáltak, és – annak fényében, amit tudott – mindez igen fenyegető és baljós volt.
* * *
Talbotnak elakadt a lélegzete. Szinte azon nyomban felfigyelt a madarakra: tizenketten voltak, ketten mintha egy nagy, négyszög alakú csiszolt kristály előtt álltak volna fémsisakban és védőszemüvegben, feszülten előreszegezett fejjel. A többiek szintén különös gépek előtt gubbasztottak, akárha faragott képek lennének. Ez volt a hátborzongató a madarakban: úgy látszott, mintha semmit nem csinálnának. Csupán csak időnként egy fejrándulás, egy merev aranyszem pislogása kölcsönözte nekik az élet látszatát. De ezzel együtt kétség nem férhetett ahhoz, hogy ők voltak a pulzáló, lüktető gépeket irányító-vezérlő elmék.
A látványtól félig megbabonázva, elfeledkezve időről és térről, Talbot lenyűgözve előredőlt. Volt ott egy nagy tölcsér, egy vékony szekrény, a szekrényből erős vöröses fénysugár áramlott ki, és a fényből...
Beletelt egy percbe, míg felfogta, de végül eljutott a tudatáig. A szekrényből előugró, borsószemeknél nem nagyobb, sötét pacák a rejtélyes lebegő gömbök voltak, amik szétszórt magvai oly gyorsan áthatolhatatlan dzsungellel borították be mérföldeken keresztül Arizona talaját. Egy gombostűfejnél nem nagyobb darabka anyagból származó univerzum, egy szubatomi világ idegen értelme vetette be fegyvereit kegyetlenül az emberek ellen, hogy leigázza, hogy elpusztítsa őket.
És most tisztázódott előtte, miért tűnt úgy, mintha a lebegő gömbök a puszta levegőből teremtek volna elő. A gömbök egy atom felfoghatatlanul parányi részeiként kijöttek a szekrényből, és lassan felvették a borsószemnyi méretet; átvezették őket a kriptán, fel a régi Wiley-tárnán, és magasan a levegőben, valahol az űrben hatalmas méretűre növesztették őket. Hogyan? Talbotnak sejtelme sem volt róla. Valamiféle földöntúli mesterkedés a tudománnyal és a gépekkel.
Megigézve pár ujjnyit előremozdult, kinyújtotta a nyakát, és ebben a pillanatban megtörtént. Súlya alatt a föld és a kő egy szakasza porladni kezdett, megrepedt, megcsuszamlott, ő pedig fejjel előre a földre zuhant, és koponyáját olyan erővel verte be, hogy teljesen elkábult.
* * *
Egy zord tekintetű, magas férfi arcába bámulva tért magához. Eszébe jutott előrebukfencezése a madarak és a gépek közé. De a madarak és a gépek eltűntek, ő meg egy furcsa teremben feküdt, aminek nem voltak ablakai, mégis lágy fényesség világította be. Zavartan felült.
– Ki maga? – kérdezte.
A férfi szakálla bozontosnak, ápolatlannak tűnt.
– A nevem – mondta – Reubens... Reubens professzor.
Reubens professzor! Talbotnak elakadt a szava.
– Csak nem az eltűnt tudós?
– De igen... ahogy maga is eltűnt.
– Micsoda?
– A gépen keresztül.
Beletelt egy pillanatba, míg Talbot megértette.
– Úgy érti...
– Hogy maga fogoly egy szubatomi világban.
Talbot ekkor rémítő tisztasággal ébredt rá, mi történt vele. Amikor beesett a kriptába, a furcsa madarak közvetlenül a szekrénybe tették, és a saját világukba küldték őt. Más szavakkal ő és Reubens és minden, amit maga körül látott, végtelenül kicsi teremtmények egy atomvilágban. Ő és a professzor csapdába estek! És amikor Manuel felrobbantja az egyetlen eszközt, amivel visszajuthatnak...
– Mennyi ideje vagyok itt? – kérdezte Talbot rekedten.
– Legfeljebb öt perce.
– Ezek szerint az út a Földre még legkevesebb húsz percig létezni fog. Húsz perc...
Zavarosan beszélt Reubensnek arról, mi történt Arizonában az eltűnése óta, valamint a saját balszerencséjéről.
– Igen – mondta a professzor –, ezt tudtam. És ezek az embertelen madarak nem is szándékoznak megállni a maggömbök használatánál. Ennél is ördögibb fegyvereket terveznek bevetni a Föld ellen. Sátánfajzatok ezek, sátánfajzatok! Már ebben a szubatomi rendszerben is eltöröltek civilizációkat, valamint az intelligens életet más bolygókon, és meghonosították a sajátjukat.
* * *
Reszketve megállt.
– Nincs is mit csodálni azon, hogy nem lehetett madarakat látni az Oracle elleni első támadás után – folytatta. – Ők nem harcolnak személyesen úgy, mint mi, csak másokon keresztül, gépeket vezérelve irányítóközpontokból. Pusztító erőiket tekintve összemérhetetlenül az emberiség előtt járnak. Hála Istennek, hogy maga rábukkant a főhadiszállásukra az elhagyott bányában, és elárasztotta a gázzal, hogy megsemmisítse! De a madarak dühe egy ilyen vereség után borzasztó lesz. Nyilvánvalóan meg fognak kínozni engem, hogy felfedjem a találmányom alapjait, és így folytathassák a Föld elleni támadást. Úgyhogy ki kell szabadulnunk.
– De hogyan... hová?
– Ezt már kigondoltam. Rendkívül kevés esélyünk van rá. Kétségtelenül meg fognak ölni. De ez még mindig jobb, mint a kínzás, vagy ebben a világban élni. Nézze!
Feltartott egy gyöngyháznyelű bicskát.
– A madarak okosak ugyan, de nem teljesen értik a ruhákat, mivel ők maguk egyáltalán nem hordanak. A revolvert megtalálták, de efelett elsiklottak.
– Mire lenne ez jó?
– Kivágni magunkat a cellából.
Talbot hitetlenkedve felnevetett. A helyiség falai simák és érintésre kemények voltak.
– Betonkemények – mondta.
– De egy acélpenge úgy vágja őket, mint a vajat. Erre én magam jöttem rá. Nézze csak!
Talbot ámulatára a bicska hegye belemélyedt a falba, és egy pillanat múlva egy szeletét már ki is vájta.
A professzor feszülten így szólt:
– Már hónapok óta itt vagyok, ide-oda hurcoltak, és ismerem a környéket. Ez a helyiség egy hatalmas épületben van, ami helyet ad a laboratóriumnak, ahonnan a Föld elleni támadást irányítják. Ha hiszi, ha nem, egyedül az a zseniális tudós, aki vette az üzeneteimet, és segített tökéletesíteni a találmányomat, meg néhány asszisztense foglalkozik ezzel a támadással, és ők mind a gépeknél lesznek. Jöjjön utánam, és bármire utasítom, azonnal tegye meg!
* * *
A professzor lázasan munkálkodott, miközben beszélt, és Talbottal már a lyukban másztak, amit a falba vájt, majd egy hosszú, komor folyosón találták magukat.
– Siessünk! – suttogta Reubens.
Végigrohantak a folyosón. Talbotnak csak annyit volt ideje látni, hogy a folyosó fénylő oldalait bevagdosták, és furcsa mintákat véstek beléjük, mielőtt a végére is értek, ahol egy ötágú csillag-alakú különös berendezés forgott hangtalanul, félig lesüllyesztve egy hatalmas lyukba a padlón. A professzor gondolkodás nélkül rálépett a csillag egyik lapos végű csúcsára, mikor az egy szintbe ért velük, és Talbot ugyanígy tett. A csillag ága fölemelkedett szédítő magasságba, majd átfordult, de a csúcs golyóscsapágyakon foroghatott, így függőleges helyzetben tartotta utasait, és legmagasabban fekvő pontjáról leereszkedett egy sokkal lejjebb lévő szintre, ahol leszálltak róla.
A hatalmas forgó csillagkerék nem más volt, mint egy zseniális mozgó lépcsősor. De a professzor nem hagyott időt Talbotnak a csodálkozásra, bár az utóbbi sem próbált itt elidőzni. A lenti folyosó szélesebb volt, gazdagabban volt bevagdosva és faragva, és egy hős madár szobra trónolt a közepén. A világítás lágy és meleg volt, de Talbot nem észlelt ablakokat vagy világítótesteket. Hirtelen egy nyitott ajtón át kiugrott egy madár. Nem volt esélyük elkerülni.
Szárnyait kiterjesztette, és szétnyitott csőréből éles kiáltás hangzott:
– Tok-tok, tok-tok!
* * *
A professzor egyik kezében a késsel előrevetette magát, és a másikkal megragadta a madarat. Az ajtón rögtön beugrott egy magas lábakon járó szörnyű gépezet, kinyúlt hajlékony fémcsápjaival, és a professzor köré fonta őket. Talbot a professzor segítségére sietett. A gépezet úgy harcolt, mint egy élőlény. Reménytelenül próbálta lefejteni a csápokat a professzorról. Az egyik kicsapódott, és préselő szorításába ragadta őt is a combjánál. De a professzor torkon ragadta a madarat. Mindkét keze szabad volt. Egyre hátrébb szorította a madár fejét. A gépezet támadása megtorpanni látszott, mintha megzavarodott volna. A professzor végighúzta a csillogó pengét a szabaddá vált torkon. A hús, az inak és az artériák engedtek, vér spriccelt, és ugyanebben a pillanatban a csápok eltávolodtak Talbottól meg a professzortól, majd tompa kongással visszahúzódtak. A professzor elengedte a madarat és az a földre hullott.
– Ezeket a gépezeteket a madarak elméje vezérli – szólt a professzor a már ártalmatlan gépre mutatva.
A jelek szerint a rövid, ám rettenetes csatára senki nem figyelt fel, ugyanis nem szólalt meg riasztó. A folyosó elkanyarodott. A két férfi egy padlóba süllyesztett kúthoz ért. Az egyik oldalon egyenletesen forgott egy csillagkerék. A mélyből gépek folyamatos lüktetése hallatszott. Óvatosan lenézve a kút széléről, Talbotot olyan a látvány fogadta, amit sosem feledett el.
Nem volt szüksége a professzor elsuttogott szavaira, amik elmondják neki, hogy itt van a Föld ellen intézett halálos támadás forrása. Mozdulatlan madarak gubbasztottak hátborzongató gépek előtt; fények villantak és hunytak ki; egy ágyúszerű berendezés vagy tölcsér fényoszlopot lőtt egy vászonra, és az oszlopon keresztül szilvanagyságú, gömbölyű tárgyak egyenletes menete mozgott.
– Itt lövik ki a Földre a lebegő gömböket – suttogta a professzor –, és ez az egyetlen reménységünk. Nézze, a madarak a gépeikre figyelnek, háttal ülnek a csillagkeréknek. Leereszkedünk, beleugrunk a fényoszlopba, megkapaszkodunk egy gömbben és...
* * *
Nem kellett befejeznie. Talbot egy szempillantás alatt megértette. Az ellenük bevetett fegyverek húznák őket vissza a saját világukba.
– Persze az a fényoszlop meg is ölhet bennünket – folytatta a professzor feszülten. – Vagy felrobbanhatunk a túloldalon. A maga mexikói barátja még nem gyújtotta be a gázt, mert... De nincs vesztegetni való időnk. Jöjjön utánam!
A csillagkerék csúcsa felemelkedett, átfordult, leereszkedett. Talbot fülében zakatolt a vér.
– Most! – sziszegte a professzor. – Most!
Mindketten előreviharzottak. Talbot lába megcsúszott. A szíve a torkába ugrott. Sosem emlékezett rá, hogy a fényoszlophoz ért volna; de hirtelen benne volt, elvakította, elbódította. Marka összezáródott valami kicsi és kemény tárgyon.
A laboratórium egy körbe-körbe pörgő szélkerékké vált. Talbot a sötétség tengerén át lebegett. Valami távoli fény folyamatosan nőtt, kitágult, és a régi Wiley-bányában lévő kriptává vált. Egy pillanatra meglátta a fénylő oszlopokat, a lüktető gépeket, az ijedt madarakat, és aztán... Oh, ez hihetetlen, lehetetlen volt, de a régi tárna sötét, omladozó falai voltak körülötte; a kezében lévő, borsószemnél nem nagyobb gömb az élet és a biztonság felé emelte őt.
Kiáltani, dalolni szeretett volna, de éppen ahogy a sápadt csillagok ferdén áthulltak felfelé fordított arca fölött, éppen ahogy a hűvös hegyi levegő megcsapta lázas homlokát, a sötét föld megmozdult a lába alatt, füst és szélvihar forgószele rázta és csapkodta őt, majd a mindent elborító zaj közepette kihunyt az eszmélete.
* * *
Fényes nappal volt, amikor Talbot magához tért. Egy nagy sziklának támasztva ült, és a professzor furcsán méregette őt. Reubens, úgy tűnt, teli van horzsolásokkal és zúzódásokkal; az egyik karja lazán lógott az oldala mellett. Talbotnak fájt a feje, és érezte, hogy az egyik lába eltört.
– Igen – mondta a professzor –, épp időben értünk át... pár másodperccel azelőtt, hogy a gáz berobbant. Hála Istennek, a találmányom megsemmisült. A világ biztonságban van.
Igen, a világ biztonságban volt. Talbot megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra.
A fejük fölött egy fehér repülő ereszkedett a föld felé.