Mi is okozta ezt az egészet? Senki nem tudta. Számos tanult ember törte a fejét a problémán. A tudósok egyszerűen nem találtak kielégítő választ. Természetesen rengeteg magyarázatot felvetettek, de egyik sem állta meg a helyét.
Egy időre több kormányzat részéről felütötte a fejét az a tendencia, miszerint egymásra gyanakodtak azzal kapcsolatban, hogy valamelyik másik egyfajta ördögi masinát fejleszthetett ki, és használhatott fel a rivális nemzetek tönkretétele érdekében. Azonban ezt a gyanút hamar elvetették, amikor kiderült, milyen világméretű is volt ez a katasztrófa. Dr. LeMont, a Párizsi Csillagászati Liga tagja vetette fel azt az elméletet, miszerint a Nap foltjainak lehet valami köze a jelenséghez. Doolittle a londoni Királyi Tudományos Akadémia részéről azon a véleményen volt, hogy a Millikan által 1928-ban felfedezett kozmikus sugárzás a felelős. Eközben azok, akik nem foglaltak el annyira tekintélyes pozíciót a tudományos világban, mint ez a két kiváló híresség, felvetettek a sötét üstököstől a becsapódó meteoron át a Föld mágneses középpontjának zavaráig mindent.
Az 1962-es Encyclopedia Britannica, mely a civilizációt és talán a világot is kis híján romba döntő csapás után huszonegy évvel jelent meg, részletesen tárgyalja ezeket a teóriákat sok másikkal együtt, ám végül mégis azt állítja, hogy az 1941-es tragédia okát illetően nem áll rendelkezésre hitelt érdemlő elképzelés. Csakhogy ez nem igaz. 1948 őszén elégséges bizonyítékot mutattak be a kanadai Királyi Tudományos Akadémiának ahhoz, hogy az intézmény kiterjedt vizsgálatot indíthasson.
Bár eltelt már azóta tizennyolc év, e kutatás eredményeit soha nem hozták nyilvánosságra. Nem bocsátkoznék spekulációkba, hogy vajon miért. A közbeeső időszakban készült egy jelentés az üggyel kapcsolatban a washingtoni Smithsonian Intézet, a londoni Királyi Tudományos Akadémia, és a francia Párizsi Csillagászati Liga számára... de e tanult intézmények mind figyelmen kívül hagyták. És hogy mit is vizsgált a kanadai Királyi Tudományos Akadémia?
Mint már említettem, 1941-ben Kaliforniában tartózkodtam, és átéltem a nagy katasztrófa egyik szakaszát. Három évvel később, 1944 nyarán, amikorra már sikerült betörnöm a történeteimmel néhány jobb minőségű magazin oldalaira, elutaztam Nyugat-Kanadába abból a célból, hogy egy western-folyóirat számára írjak egy elbeszélésfüzért. Tehát itt, mérföldekre a legközelebbi várostól, a Sziklás-hegység lábánál találkoztam a haldokló remetével, itt hallgattam meg őt. Megítélésem szerint fiatal férfi volt, nálam jottányit sem idősebb, de már a tüdővész végső stádiumában.
A tanyaházra – egy négyszobás, hasábfából és nyers kőből épített kunyhóra – egész napos, fárasztó lovaglás után akadtam rá. Egy arra zubogó hegyi patak partján vertem fel a sátramat, a háztól úgy negyedmérföldnyire, és örömmel fogadtam el a csinos gazdasszony meghívását, hogy aznap este vacsorázzam velük. Mint megtudtam, ő a beteg fiatalember testvére. A férje, aki most távolmaradt a marhákat terelni, nemrég adott be kérvényt, hogy használatba vehessen egy szomszédos földparcellát, ahogy azt már megtette két másikkal a felesége és a sógora nevében.
Vacsora után a széles verandán üldögéltünk a beteg férfivel, akinek – gondoltam – ez lehet a hálóterasza. A pipámat szívva elbeszélgettem vele.
– Ritkán járnak erre látogatók – mondta –, egy tanult ember pedig igazi istenáldása.
Meglepődtem, mikor kiderült, hogy ő is igencsak jól képzett.
– Járt egyetemre? – kockáztattam meg.
– Igen, a McGillre. Ott végeztem az alapképzést. Aztán két év orvostan következett.
A síkság fölött a Nap vörösen ragyogva merült a horizont alá, visszatükröződő pompájában pedig lángra kapott az ég. Valamivel közelebb észrevettem az egyenetlen talajon egy elszenesedett égésnyomnak látszó fekete foltot.
– Bozóttűz – inkább állítottam, mint kérdeztem ezt.
A díványon feltámasztva ülő rokkant férfi követte ujjamat mélyen ülő, sötét szemével.
– Nem – mondta. – Nem. Azon a helyen volt... az.
– Az? – kérdeztem.
– Igen – felelte. – Amit az újságok lángoszlopnak neveztek.
Ezután persze már emlékeztem. Ennél az égett foltnál volt annak a rettenetes fényességnek, amit a Lowe-hegy fölött láttam, annak a mindent széthasító kardnak a forrása. Elképedve bámultam.
– Többé – szólt a fiatalember a heverőről – már semmi nem fog ott nőni... onnantól kezdve. A talajban nincs már élet... nincsen. Olyan – szólt gyengén –, mint a hamu... a fekete hamu.
Percekig tartó csend támadt közöttünk. Megnyúltak az árnyékok, az alkonyat elmélyült. Nyomasztó volt a fokozódó homályban ülni, meg is könnyebbültem, amikor a nő felkapcsolta a lámpát a társalgóban, és annak vidám sugarai kiömlöttek a nyitott ablakokon és az ajtónyíláson.
Végül megszólalt a rokkant férfi:
– Akkor is itt voltam. A testvérem és a férje elmentek meglátogatni a rokonaikat Calgaryben.
– Csodálatos látvány lehetett – jegyeztem meg jobb válasz híján.
– Maga volt a pokol – mondta. – Az okozta ezt – kopogtatta meg a mellkasát, amitől köhőgési roham fogta el. – A levegő – szólt zihálva – szúrta az ember tüdejét.
Kijött a nővére, és egy fekete üvegből gyógyszert adott neki.
– Nem lenne szabad ilyen sokat beszélned, Peter, nem tesz jót – dorgálta a testvérét.
Az türelmetlenül leintette.
– Hagyjál! Nem teljesen mindegy már? Még egy nap vagy egy hét, és...
Hangja elhalt, majd új mondatba kezdett.
– Engem ne sajnáljatok! Ne vesztegessétek a szánalmatokat egy magamfajtára! Ha van olyan nyomorult, aki rászolgált a sorsára, én vagyok az. Három évvel ezelőtt az átkozottak kínjait kellett kiállnom. Nem csak a testem, de a lelkem is szenvedett. Amíg tudtam járni, nem volt annyira szörnyű, de amióta az ágyhoz vagyok láncolva, mást se csinálok, csak gondolkozom... Arról a hatalmas katasztrófáról, a rettegés és elkeseredés óráiról, amit milliók éltek át. A férfiak, nők és gyerekek ezreiről, akik a metróban és színházakban ragadtak, akiket halálra tapostak, legyilkoltak, megöltek. Elképzelem a betegekkel és haldoklókkal teli kórházakat, a levegő és az óceán óriási járműveinek zuhanását, összeütközését, tengerbe süllyedését, és szinte hallom a kétségbeesett utasok kiáltásait és szánalmas, segítségért könyörgő imádságait. Mondjátok, milyen végzetet érdemel az a sátánfajzat, aki ilyen keserűséget és bánatot szabadított a világra?
– Semmi baj! – próbáltam megnyugtatni, mert azt hittem, delirál, hogy elméjét megzavarhatta a túl sok komor töprengés a szörnyűségekről. – Félelmetes volt, persze, de senki nem tudta volna megakadályozni a történteket... senki.
Ám a szavaim nem csillapították le. Sőt, még jobban felizgatták.
– Ez nem igaz – szólt nehezen lélegezve. – Nem igaz. Nem, nem, nővérem, nem maradok nyugton, és nem csak félrebeszélek! Adj egy csepp konyakot! Úgy, ni! És hozd ide a kis fadobozt abból a szekrényből!
Testvére eleget tett a kérésnek.
– Minden le van írva, és el van téve ide – mondta, megütőgetve a ládikót. – Itt van benne, a harmadik kristállyal együtt, ami John elszökött lovának a nyeregtáskájában jutott haza.
A szemei, mint két fekete széndarab, az arcomra szegeződtek.
– Nem említettem eddig senkinek – szólt feszülten –, de már nem tudok tovább csöndben maradni. Beszélnem kell! Muszáj! – Lázas kezével elkapta az enyémet. – Nem érti? – ordította. – Én vagyok az a szörnyeteg, aki ezt a hatalmas világkatasztrófát okozta. Isten irgalmazzon! Én és még valaki!... Nem, nem – mondta, helyesen értelmezve tekintetemet. – Nem őrültem meg, ez nem félrebeszélés. Istenemre mondom, ez az igazság, és a bizonyíték itt van, ebben a fadobozban. Montrealban kezdődött az egész, amikor a McGill Egyetemre jártam. Volt ott egy fiatal, francia-kanadai fizikus tanársegéd, egy bizonyos John Cabot. Ő...
Egy köhögésroham félbeszakította. A nővére adott neki egy korty vizet.
– Peter – kérlelte –, ma este már ne foglalkozz ezzel! Majd holnap...
De a férfi megrázta a fejét.
– Lehet, hogy holnapra meghalok. Elmondom most.
Tekintetével az enyémet kereste.
– Hallott arról a meteoritról, ami 1930-ban lezuhant Manitobában?
– Nem.
– A hét kristályról sem, amit találtak benne?
– Nem emlékszem ilyenre.
– Pedig találtak – mondta – hét grapefruit-méretű darabot. Abban semmi rendkívüli nincs, hogy kristályokat találnak egy meteoritban. Megtörtént már előtte és utána is. De ezek nem akármilyenek voltak. Tökéletesen gömbölyűre csiszoltak, mintha kézzel csinálták volna. És ez még nem minden: mindegyik magjában folyadék reszketett, amiben egy fekete folt...
Egy újabb köhögésroham beléfojtotta a szót, és ezúttal a testvéréhez csatlakozva unszoltam, hogy pihenjen, de visszakoztam, amikor láttam, hogy egy ilyen tanács vagy bármilyen próbálkozásom a visszavonulásra csak fokozza fájdalmas izgatottságát.
– Egy fekete folt – szólt zihálva –, ami ugrál, örvénylik soha nem marad mozdulatlan. Ne akarjanak leállítani! El kell mondanom! A világ összes tudósa bámulatba esett. Fejtegették, honnan jöhetett ez a meteor, és mi lehet ez a folyadék meg a kristályok közepében lévő feketeség? Ahogy telt az idő, több helyre elküldték őket, hogy megvizsgálhassák, tanulmányozhassák. Az egyik Angliába került, egy másik Franciaországba, kettő Washingtonba, míg a maradék három Kanadában maradt, majd a montreali Természettudományi Múzeumban találták meg végső helyüket, amit, mint köztudott, 1929-ben építettek, és jelenleg a McGill Egyetem alá tartozik.
* * *
Az orvosi egyetem első évében történt, hogy egy délután, szinte véletlenül betértem a múzeumba. Az újonnan kiállított kristályok látványa teljesen rabul ejtett. Alig tudtam elszakadni tőlük, hogy odaérjek egy előadásra.
Másnap délután újra odamentem. Néztem a remegő folyadékban táncoló fekete foltokat. Időnként monoton szabályossággal kavarogtak a folyadék közepén. Aztán hirtelen az őket benntartó falnak rontottak, és ott köröztek felfoghatatlan sebességgel. Vajon csak képzelődtem, vagy a pacák valóban más formát öltöttek? Lehet, hogy ezek foglyok, akik örök időkig egy cella rácsába verik a fejüket, szabadulást keresve? Efféle gondolatokba merülve nem is figyeltem fel rá, hogy valaki más is belépett a múzeumba, mígnem egy hang megszólított.
,,Szóval magát is a hatalmukba kerítették, Ross."
Összerezzenve felnéztem, és láttam, hogy John Cabot az. Természetesen ismertük egymást, hiszen két évig a tanárom volt.
„Nagyon olyanok, mintha élnének, uram" – feleltem. – „Ön nem vette észre?"
„Lehetséges" – válaszolta halkan – „hogy valóban élnek."
A gondolat beindította a fantáziámat.
„Tudja" – folytatta – „egyes tudósok azt állítják, az élet eredetileg egy másik csillagról érkezett a Földre, talán az egész Univerzumon kívülről. Elképzelhető" – ezt mondta – „hogy, miként ezek a kristályok is, egy meteorral érkezett."
A beteg férfi tartott egy pillanat szünetet, és egy kis vízzel megnedvesítette az ajkát.
– Ezzel – vette fel újra a fonalat – kezdődött a John Cabot és köztem kialakuló szoros viszony. Cabotnak gyakran adódott lehetősége arra, hogy egy kristályt a szobájába vigyen, ahol aztán összejöttünk, és együtt tűnődtünk a rejtélyein. Cabot nagyszerű fizikatanár volt, de több is annál. Olyan tudós volt, aki egyszerre spekulatív filozófus is, azaz egyfajta misztikus. Maga foglalkozott valaha miszticizmussal? Nem? Akkor erről nem tudok mit mondani. Mindenesetre ő és az elméletei valósággal lángra lobbantottak. Miként is írhatnám le? Talán úgy, hogy amint a kőzetbe tekintettünk, mindkettőnket hipnotizált. Ebben nem vagyok biztos. De abban igen, hogy éjjel-nappal kínzott minket a legyőzhetetlen kíváncsiság.
„A tudósok szerint mi van a kristályok belsejében?" – kérdeztem Cabotot.
„Nem mondanak semmit" – felelte. – „Nem tudják. Talán egy üzenet a Marsról, vagy akár a Tejúton túlról."
– A Tejúton túlról – suttogta a beteg. – Bele tud gondolni, milyen hatással lehetett ez a képzeletünkre?
Kezével ütögetni kezdte az őt borító takarót.
– Nem más ez – folytatta –, mint a tiltott gyümölcs. Álmodozni kezdtünk, hogy megtesszük, amiről Amerika és Európa tudósai azt mondták, vonakodnak meglépni a következményektől való félelmükben... vagy attól, hogy elpusztíthatnak a tudomány számára értékes tárgyakat. Arról ábrándoztunk, hogy feltörjük a kristályt!
Egy nagy éjjeli lepke röppent a lámpa fénykörébe, a haldokló férfi pedig elkezdte követni a szemével.
– Ezek voltunk mi, Cabot meg én, bár még nem tudtuk: éjjeli lepkék, akik el akarják érni a perzselő lángot.
Ekkorra már teljesen lebilincselt a története.
– És aztán? – biztattam a folytatásra.
– Elloptuk a kristályokat! Olvasott róla esetleg az újságokban annak idején?
Megráztam a fejem.
– Pedig minden lapban benne volt.
Elmagyaráztam neki, hogy akkoriban hetekig alig olvastam híreket. Erre erőtlenül bólintott egyet.
– Így már mindjárt érthető. Egyetemi körökben nagy feltűnést keltett a lopás, és Cabotot meg engem is alaposan kihallgattak, átkutattak. De túl okosak voltunk! – a beteg férfi örömtelenül felnevetett. – Istenem, irgalmazz! Túl okosak! Mit nem adnék most érte – kiáltotta Peter Ross keserűen –, ha lelepleztek volna! De a rosszindulatú végzet máshogy rendelte. Sikerrel jártunk. Az ünnepek alatt hazahoztam magammal a kristályt. Ide, ezekhez a dombokhoz és síkságokhoz. Később csatlakozott hozzám Cabot.
Hirtelen egy pillanatra elhallgatott, mintha kimerült volna.
– Nem is tudom – szólt egy pár perc múlva –, képes vagyok-e világosan megértetni magával, mit éreztünk és gondoltunk. Nem csak az üres kíváncsiság hajtott bennünket. Nem! Több volt ez annál. Érkezett hozzánk az ismeretlenből egy meteor az emberiségnek címzett üzenettel. Valami rendkívüli rejlett azoknak a kristályoknak a magjában. És mégis, mit tettek a világ tudósai? Megelégedtek annyival, hogy méricskélték, mikroszkóp alatt nézegették, lefényképezgették őket, részletes cikkeket írtak róluk, aztán félretették a múzeumok polcaira. Egyetlen olyan nem volt köztük – egy sem, legalábbis számunkra akkor így tűnt –, akinek lett volna bátorsága felnyitni valamelyiket. Az indokaikat – halálos baktériumok, virulens életformák, iszonytató robbanások – elvetettük, mint gyáva fecsegést. Mi azt mondtuk, eljött az alaposabb vizsgálat ideje. Istenem, irgalmazz! – suttogta Peter Ross. – Szemet hunytunk afelett, milyen következményekkel járhat meggondolatlan kísérletünk. Azzal a megjegyzéssel könnyítettünk lelkiismeretünkön, hogy az emberiséget mindenfajta veszélytől megóvjuk, ha kint, a vadonban végezzük el, mérföldekre bármilyen várostól vagy emberek által lakott területtől. Ha lesznek mártírok, önhitten azt gondoltuk, csak mi leszünk azok. Természetesen sejtésünk sem volt arról, milyen rettenetes erőket fogunk szabadjára engedni.
Korán reggel a katasztrófa napján lelovagoltunk innen a síkságra, oda, ahol azt a felperzselt foltot látta. Volt nálunk egy hordozható vegyészkészlet. Az volt a szándékunk, hogy széttörjük az egyik kristályt, felfogjuk a folyadékot a kémcsöveinkkel, izoláljuk a feketeséget, hogy később analizáljuk a folyadékkal együtt. De végül nem így lett – mondta –, nem ez történt.
Felzördült a torkában egy köhögés.
– Cabot zúzta szét. Valamikor délelőtt, de nem tudom biztosan az idejét. Tudta, hogyan kell csinálni, és minden szükséges eszköz a rendelkezésére állt. A kristály egy fémtárolóban feküdt. Megmondom magának, volt valami nyugtalanító abban, ahogy ott csillogott a napfényben! A fekete folt őrjöngve örvénylett, erőszakosan csapdosta magát az őt visszatartó falakhoz, mintha érezte volna, hogy közel a szabadság.
„Nézd csak a kis fickót!" – szólt Cabot feszülten. – „Figyeld, hogy ugrándozik, rugdalózik! Micsoda táncos! Micsoda... csak egy perc, és kijut belőle!"
Talán a kifejezés miatt, vagy azért, mert kis fickónak nevezte a fekete pacát, de hirtelen félni kezdtem attól, amire készültünk. Félelmetes eshetőségek cikáztak át az agyamon.
„John!" – kiáltottam, több lépést hátrálva. – „John, ne csináld!"
De Cabot már nem hallott meg engem. Felemelkedett a keze, benne a nehéz kalapáccsal.
Szegény John! Semmi nem figyelmeztette... semmi nem tartotta vissza!
Lesújtott a csapás. Hallottam a csilingelő törést, aztán...
„Uramisten!"
Cabot hangja volt, ahogy valami kimondhatatlan rémület és fájdalom hatására metszően felsikoltott. Lehajló alakja kiegyenesedett, aztán hajából és szétvetett karjaiból kék fénynyalábok pattogtak és sugároztak szét, miközben az egész teste körül valamiféle oszlop vibrált, mozgott, növekedett. Tehát egy pillanatra felállt... aztán táncolni kezdett. És ezt nem úgy értem, hogy a saját végtagjaiban lakozó erők által, hanem olyan volt, mintha valami külső hatás rángatná és csavarná ki őt. És én láttam, mi művelte ezt. A fekete folt volt az! Kiemelkedett a talajból, mint egy gonosz dzsinn, és irtózatos, nem emberi, borzasztó alakot öltött. Ugrált és örvénylett. És igen, bár nem hallottam, de énekelt és kiabált. Egy duzzadó fénytömeg magja volt. Éreztem, hogy a perzselő hő megpörköli az arcomat és égeti a torkomat minden lélegzetvételnél. Sőt! Azt is, hogy sugárzó fényujjak nyúlnak ki felém, amik meg akarnak ragadni.
A félelemtől zokogva megfordultam és elrohantam. Cabot lova elszabadult, és vadul elvágtatott a síkságon. A sajátom vadul őrjöngött a kikötőszára végén. Valahogy felszálltam rá és megfutamodtam, de több órányi ilyen menekülés után a lovam egy prérikutya-üregbe lépett és a lábát törte, engem pedig átvetett a feje fölött.
Nem tudom, meddig hevertem ott eszméletlenül, de a megnyúlt árnyékok már kelet felé siettek, amikor magamhoz tértem. A levegő csípős volt, metsző. Riadt tekintetemmel észrevettem, hogy a nappal ellenére megmagyarázhatatlanul sötét van, és hogy a lángoszlop kint a síkságon iszonyú méreteket öltött. Még ekkor is növekedett, miközben néztem. Óráról órára egyre csak nőtt, kerületben és magasságban egyaránt. A horizont négy sarkából, hatalmas ívben, aranypornak látszó anyag parányi részecskéi ömlöttek egyetlen középpont felé. Ma már tudom, azt láttam, ahogy kiszívott a levegőből minden elektromosságot, elsötétítette a nappalt, elmélyítette az éjt, használhatatlanná tette a gépeket. De akkor csak annyit tudtam, hogy a lángoszlop, aminek centruma köré gyűltek az apró szemcsék, egyre közelebb araszol oda, ahol fekszem. Ugyanis alig bírtam mozdulni, a lábaim ólomnehezek voltak, a mellkasomat feszes szíj fogta körbe.
Lehet, hogy hagymáz gyötört vagy megőrültem, nem tudom, de valahogy felálltam, elindultam, és csak mentem, amikor pedig ezt már nem győztem, kúsztam. Órákon át vonszoltam magam, hajtott előre a nyomomban loholó rémálom egyre növekvő iszonyata, ám amikor kimerülten megálltam, a domboktól még mindig messze voltam, a tűzoszlop viszont közelebb ért hozzám, mint addig bármikor. Láttam, ahogy az a szörnyűséges feketeség ott forog és táncol benne. Istenem! Sötét lángnyelvekkel felém kapott, utánam kiáltott, hogy akar engem, az övé leszek, és nincs ezen a világon semmi, ami engem megóvhatna tőle. Ahogy átadta ezt a kérlelhetetlen üzenetet az érzekeimnek, egyre nagyobb lett, gyorsabban mozgott és közelebb jött.
Újra feltápászkodtam, és futásnak eredtem. Innen több mérföldnyire alattunk talált rám a késő este, ahol egy sziklából kicsordogáló forrásnál csillapítottam a szomjamat. Visszanéztem, és a lángoszlop már olyan magasra hágott, hogy elnyelte az égbolt. Minden fakó fényben játszott körülöttem, amelyben ide-oda vetődtek valami óriási táncoló rémség körvonalai. Említettem, hogy ez a fény olyan volt, akár egy oszlop? Igen, és a közepe hatalmas ívben kidudorodott, én pedig már tudtam, hogy ütött az órám, nem menekülhetek, eluralkodott rajtam a kábító rémület, a földre rogytam, és a kezembe temettem az arcom.
Órák teltek így el... vagy talán csak percek? Nem tudom megmondani. Éreztem, hogy a testem vonaglik, kicsavarodik. A húsom minden egyes atomja természetellenes ritmusra mozgott. Ekkorra megbolondultam, igen, őrült voltam, tébolyult, de esküszöm magának, John Cabotot hallottam felém kiáltani, könyörögni, hogy „Az Isten szerelmére, zúzd szét a kristályt, zúzd szét!", én pedig összefont karomba visszaordítottam, nem szóltam, mégis üvöltöttem: „Összetörtük! Az Isten irgalmazzon! Összetörtük a kristályt!"
Majd hirtelen rádöbbentem, hogy a második kristályra gondolt. Igen, igen, megértettem. Az az ördögi lény odakint a síkságon nem engem kutatott, hanem a párját.
A második még a hátamra vetett zsákban volt. Őrületes haraggal kitéptem párnázott, védett tárolójából, és a fejem fölé emeltem. A rettenetes tárgy iránti gyűlölettel telve olyan messzire hajítottam magamtól, amennyire csak karom ereje engedte. Talán húsz yarddal arrébb egy sziklának csapódott és darabokra hasadt. Láttam, ahogy megcsillannak, felvillannak a szilánkjai, aztán a becsapódás pontján felemelkedett egy fényoszlop, aminek a közepében ott örvénylett egy folt. Elődjéhez hasonlóan egyre csak nőtt, de közben kavarogva elhátrált tőlem a méretesebb láng felé, szólongatva azt. Hogyan is írhatnám le magának e gonosz lények különös táncát? Énekeltek egymásnak, én pedig ismertem a dalukat, de nem tudnám elmondani magának, mert nem szavakkal adták elő.
Nem tudom, mikor találkoztak össze, azt sem, hogy nappal-e vagy éjszaka. Csak az biztos, hogy láttam őket egyesülni. Összeolvadásuk hatástalanította a szörnyű erőt, ami a világ elektromos energiáját egyetlen gigantikus középpontba szipkázta. A villámok kettéhasították az eget. A szétszakított mennybolton át láttam, amint egy fekete alak utat vág magának. Bármi is volt a két kristályban, ekkor elhagyták a Földet, áttörtek a Tejúton, ki a végtelen űrbe, túl a legerősebb teleszkópjaink látókörén, és tovább, és tovább...
* * *
Két nappal később a sógora és én egy zubogó patak melletti sírba temettük mindazt, ami Peter Rossban halandó volt. A nyughelye fölé emeltünk egy nagy kőhalmot, nehogy a tavaszi áradások kimossák a holttestét, és hogy a prérifarkasok se háborgassák a halott emlékét. Amikor elváltam gyászoló testvérétől, győzködött, hogy fogadjam el a fadobozt.
– Szegény Peter! – mondta. – Az utolsó időkben folyton lázas volt és félrebeszélt, de azt akarta, hogy magáé legyen a doboz, el kell hát vennie!
Láttam, hogy a nővére nem tulajdonított nagy jelentőséget a történetének.
– Korábban sosem beszélt erről – tette hozzá. – Nem volt már eszénél.
Én is e vélemény felé hajlottam, amíg szemügyre nem vettem a doboz tartalmát. Aztán meggondoltam magam. Ha az, amit elmondott nekünk, nem volt más, mint beteges, hagymázas képzelgések eredménye, akkor már évekkel a halála előtt is betegnek és hagymázasnak kellett lennie, mert elbeszélésének írott változata egyszerűen így kezdődött: „Közel egy éve már annak...", ez pedig puszta tényfelsorolás volt, egyszerű fogalmazásban, egy olyan ember stílusában, akinek nincs különösebb tehetsége ahhoz, hogy szóban kifejezze magát. És ez még nem minden. Az említett kéziraton kívül levelek is előkerültek, amiket átolvastam. Üzenetek Cabottől Rossnak, Rosstól Cabotnek, több évet felölelve, melyek ötleteikről, terveikről és a kristályok ellopásáról szólnak. Ezekből, a végkifejletet leszámítva, össze lehetett rakni a teljes történetet.
Bármilyen hihetetlennek is hangzott Peter Ross históriája elmondva, vadsága, zavarossága, valamint annak ellenére, hogy láz és őrület színezte, mégis igaz volt. És talán csak hogy eloszlassa az elmémben megbúvó maradék hitetlenséget, megpillantottam azt, ami végül arra vezetett, hogy az egész ügyet a kanadai Királyi Tudományos Akadémia és más tudományos testületek elé terjesszem az általam lejegyzett formában. Azt, ami miatt a közelmúltban kénytelen voltam itt mindent leírni, hogy az emberiség értesülhessen a kristályban foglyul ejtett veszedelemről: a legfőbb bizonyítékot. Ugyanis a doboz fenekén ott hevert egy gömbölyű tárgy, és amikor ezt felemeltem, tekintetemet rabul ejtette egy narancsméretű átlátszó gömb, a közepén egy fekete folttal, ami csak táncolt és táncolt...