A Csendes-óceán partján, különösképp Los Angeles és San Francisco városában jobban fenntartották a rendet, mint a közép-nyugati és keleti metropoliszokban. Itt is kitört a pánik, többen életüket vesztették, előfordult tűzből és lopásból eredő kár, de nem olyan súlyos mértékben. Ez annak volt köszönhető, hogy a hatóságoknak jutott több órányi nappali világosság, ami alatt felkészülhettek a sötétségre, és annak, hogy a két településen nem volt metró. A központi kerületekben a hivatalnokoknak, eladóknak és üzletembereknek azt tanácsolták, maradjanak az irodáikban és boltjaikban. A rendőröket, gyalogosokat és lovasokat egyaránt a lakóövezetekbe és a gyárakba küldték. Ahelyett, hogy hagyták volna a munkásokat szétszéledni, húszas csoportokba szervezték őket, kaptak jogosítványokat és fegyvereket, majd megbízták őket azzal, hogy a lakóhelyük környékén járőrözzenek, olyan közel egymáshoz, amennyire csak lehetséges. Ezek a gyors intézkedések komoly szerepet játszottak a New Yorkon, Chicagón, valamint Európa és Ázsia városain átsöprő borzalmak legrosszabb vonásainak elhárításában. De ugyanezek ellenére a kórházakban példátlan szenvedésekre került sor, a lángok teljes háztömböket pusztítottak el, el, a vallási őrjöngés a tetőfokára hágott, és emberek milliói félelemben és reszketésben töltötték a sötétség óráit.
Én ekkor huszonkét, éves voltam, Altadenában, Pasadena egyik külvárosában laktam, körülbelül húsz mérföldre Los Angelestől, és itt próbálkoztam az írással. Aznap reggel fogtam egy könyvet meg az összekészített ebédemet, és felmásztam az Old Pole Roadon az Echo-hegy tetejére, ahonnan a libegővel szándékoztam majd visszajönni, ami évekig járt a Rubio-kanyon lila mélye és az ég felé tornyosuló csúcs között. Egy meredek emelkedő megmászása után fel is értem, megettem az ebédem a régi Lowe Csillagvizsgáló telephelyén, aztán belefeledkeztem a könyvembe.
Akkor gondoltam rá először, hogy valami talán nincs rendben, mikor a nappali fény megfakult.
– Kezd beborulni – gondoltam, ahogy felnéztem, de odafönt az ég teljesen világos volt, a Nap pedig különösen ragyogó.
Lélekben meglehetősen zavarodottan, és bevallom, földrengésre gondolva odasétáltam egy csapat mexikói munkáshoz, akik egy fehér főnök felügyelete alatt a síneket javították. A mexikóiak az alattunk messzire elnyúló városok és környékük felé mutogattak és gesztikuláltak. Általában derült, jó időben a völgyön ködréteg ül, és nem lehet sok mérföldre ellátni egyik irányba sem. De ezen a napon szokatlanul kitisztult a levegő. Amire csak rápillantottunk, élesen kirajzolódott... semmi homályt nem tapasztaltunk, a vonalak nem mosódtak el. A házak határozottan körvonalazódtak, akárcsak a templomok tornyai és a középületek kupolái. Bár mérföldekre volt tőlünk nyugat felé, remekül látszott a Los Angeles-i városháza tornya. A világosság elborult, igen, de ez olyan hatást keltett, mintha enyhén színezett szemüvegen át néznénk.
– Maga szerint ez mit jelent? – kérdeztem a főnököt.
De mielőtt felelhetett volna, az egyik mexikói pergő nyelvvel felkiáltott, remegő kezével a mögöttünk magasodó meredek hegyhátra mutatva, miközben a másikkal gyorsan keresztet vetett.
Bámulatos látvány tárult a szemünk elé. A Lowe-hegy fölött egy erős, táncoló fénysugár növekedett. Akkor ezt nem tudtam, de keleti irányban még Denverben és Omahában, dél felé pedig St. Louisban és Galvestonben is látták. A nyugati Calgary és Edmonton városaiban is megfigyelhették Kanadában ezt a földből kinövő kék lángoszlopot, ami, ahogy teltek az órák, egyre magasabbra tört az égbe. Milliónyi szempár az Egyesült Államok és Kanada minden tájáról rettegve és babonásan fordult e ragyogás felé. Ahogy a Csendes-óceán partján mélyült az éj, Dél-Kalifornia lakói annak lettek szemtamli, hogy tőlük északra az égboltot széthasítja egy felröppenő kard. Nem csoda, hogy rengeteg ember azt hitte, megnyílt a Mennyek kapuja, és eljön Krisztus.
Ám én még az éjszaka beállta előtt leereszkedtem az Echo-hegy meredek lejtőjén, és a vágányokon Altadenába gyalogoltam. Nők és férfiak szólítottak meg a házak ajtajából, azt tudakolva, erdőtűz ütött-e ki távolabb, a dombok között? Nem tudtam nekik válaszolni. Láttam a Lake Avenue-n a megfeneklett automobilokat, villamosokat és autóbuszokat.
– Mi a baj? – kérdeztem egy vezetőt.
– Nem tudom – mondta. – Nincs áram. Azt beszélik, minden erőmű és gép leállt. Egy férfi a belvárosból ellovagolt erre pár perce, ő mondta.
Továbbmentem Pasadenába. Minden elakadt. Az utcákon feltorlódtak az emberek és a járművek. Egy állami rendelet bűncselekménynek minősítette, ha repülőgép szállt el bármelyik kaliforniai város fölött – így voltak elrendezve a légi útvonalak, valamint a leszállópályák és repülőterek a településeken kívül, amiket gyors elektromos vonatokkal lehetett elérni –, ennek okán teljesen sikerült megelőzni annak borzalmát, hogy tömött utcákra és lakóhelyekre repülők zuhanjanak. Azonban sokan emlegették, hogy láttak egy nagy utasszállítót, valamint kisebb szabadidős gépeket tőlük nyugatra egyre át- meg átfordulva a föld felé zuhanni. Ezután megtudtam, hogy a New York/Los Angeles-i különleges járat, ami épp akkor indult első útjára, becsapódott egy gyümölcsösbe, és ezt rettenetes mértékű halálozás kísérte.
Még csak a Madison Streetig jutottam a Colorado Boulevardon, amikor visszafordultam. Hátborzongató volt lenézni aznap éjjel a nagy ház ablakaiból és tornácáról az alattunk elterülő fekete, formátlan városra. Általában a nyugati és déli horizont harminc mérföldig ki volt világítva. De most, leszámítva tüzek tompa izzását, semmi nem törte meg a sötétséget.
Minden, ami akkor történt, kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött. A távolból hallottuk a csőcselék hangját, akár a part szikláinak verődő hullámokat. Folyton felerősödött, majd elhalkult, újra meg újra. Aztán egyszer csak meghallottuk azt a ropogást, amit gépfegyver hangjának véltünk. Később megtudtam, hogy Flintridge kerületében több házat kifosztottak. Az otthonukat védelmező férfiakat öltek meg, több nőt megbecstelenítettek. Ám Altadenában, fent, a hegy lábánál, senkit nem ért erőszak. Csak egyszer ijedtünk meg egy, a Lake Avenue-n masírozó, fáklyás, zsoltárokat éneklő felvonulástól. Vallási fanatikusok egy csoportja volt, megszállott metodisták, férfiak, nők és gyerekek, útban a Wilson-hegy felé, hogy ott várják meg Jézus eljövetelét. Hallottuk, ahogy kiabálnak és dalolnak, és láttuk a remegő lángok fényében a habzó szájukat. Továbbmentek, és utána, nem számítva a seriff-hivatal őrjáratát, reggelig nem láttunk senkit.
Elérkezett a hajnal, de a feszültség és rettegés csak fokozódott. Az éjszaka folyamán a fenyegető fényhandzsár a hegyek fölött egyre magasabbra és magasabbra nőtt – lehetett látni, ahogy szó szerint növekszik –, és baljós fénye úgy sugárzott, akár az olvadt acél, ragyogását még a közelgő nappali fény sem nyomta el.
Egyikünk sem aludt az éjjel, nem is gondoltunk az alvásra. Elgyötört arccal üdvözöltük a pirkadatot, és kétségbeeséssel a szívünkben döbbentünk rá, hogy a napsütés érzékelhetően gyengébb, mint egy nappal korábban. Vajon ez valóban a világ vége? Azoknak a szerencsétlen fanatikusoknak, akik elhaladtak mellettünk az éjjel, igazuk volt, és tényleg megnyílik az égbolt, ahogy mondták? Ezek és más hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Aztán... elérkezett a vége.
Londonban délután 6 óra, New Yorkban délután 1 óra, a tengerparton délelőtt 10 óra volt, amikor megtörtént. Milliók látták, ahogy a fényoszlop megremeg. Egy jelentőségteljes pillanatra vörösen felizzott, a felhevített vas karmazsinszínét mutatta. Magas csúcsáról fűrészfogas villámszigonyok ugrottak keresztül az égen, elvakítva mindazokat, akik odapillantottak. Aztán szertefoszlott, eltűnt, ami után pár perccel felkapcsolódtak az utcai lámpák, kivilágosodott a nappal, csöngtek a telefonok, forogtak a kerekek, a rettegés és anarchia húsz vagy ki tudja hány órája véget ért.