2.

Míg ez zajlott az Óvilágban, az újat hatalmába kerítette a káosz. 

Az Atlanti-óceán túloldalán, az Egyesült Államok és Kanada keleti részén, valamint nyugat felé egészen Montrealig és Chicagóig, abban az időben álltak meg a kerekek, amikor a munkások elkezdtek kiáramlani a gyárakból és műhelyekből, a kései vásárlók tömegei pedig megtöltötték a vonatokat és metrószerelvényeket. A felszíni villamosokon és az utcákon természetesen nem következett be azonnali riadalom. A film- és vaudeville-színházak szélesre tárták kapuikat, felhúzták az ablakaik redőnyeit, és vendégeiket szépen, rendezetten evakuálták. De a felszín alatt, a különböző földalatti-vonalakon más volt a helyzet. Száz meg száz vagon vesztegelt több ezer utassal a fojtogató feketeségben. A kalauzok hősiesen igyekeztek megfékezni az egyre fokozódó hisztériát és pánikot. Talán tizenöt vagy húsz perc erejéig – egyes esetekben akár fél óráig is – sikerült fenntartaniuk valamiféle rendet. De a hatalmas szivattyúk és ventilátorok, amik egyébként keringették a friss levegőt az alagutakban, már nem működtek. Mikor az áporodott levegő elárasztotta a tüdejüket, az utasok valósággal megőrültek. Zokogva, átkozódva és imádkozva küzdöttek a kocsikból való kijutásért, mint ahogy ugyanebben a pillanatban a berlini, párizsi és londoni emberek is egymással harcolva menekültek az éttermekből, színházakból. Kitörték a szerelvények ablakait, és ahogy próbáltak átfurakodni, az éles üvegcserepek felhasították a testük, kezük, arcuk húsát. Egymáson taposva hömpölyögtek rémült csőcselékként a sínek mentén, tébolyultan kutatva a kijáratok után. Csak New Yorkban tízezren haltak meg közülük. Elvéreztek, összetiporták őket, leállt a szívük vagy megfulladtak. 

A felszínen az utcákra és sugárutakra tódult több milliónyi, gyalog hazajutni próbáló ember. Órák hosszára munkások, vásárlók és üzletemberek sűrű tömege lepte el az ország- és mellékutakat. De itt is kitört a pánik, a lezuhanó repülőgépek miatt. Montrealban a Királyi Domínium utasszállítója, a VII. Eduárd, mely négyszáz személlyel repült közvetlen járatként Halifaxből Vancouver felé, háromezer láb magasról hullott alá a Windsor Pályaudvarra, ezzel odaveszett minden utasa és a teljes személyzet, valamint kioltotta több száz másik ember életét, akik éppen akkor az állomáson tartózkodtak. New Yorkban, Bostonban és Chicagóban, ahol ekkoriban jelentek meg az első mágneses kisgépek, százával csapódtak a földbe, ezzel nemcsak a bennük ülőket ölve és nyomorítva meg, hanem azokat a férfiakat, nőket és gyerekeket is, akikre rázuhantak. 

,,A látvány – állítja egy szemtanú, később megírt, A nagy összeomlás című könyvében – a legkeményebb szívű embert is elborzasztotta volna. A metrókijáratok rettenetes, hadonászó embertömegeket hánytak ki magukból, egy odacsapódó repülőgép romhalmazzá változtatott egy közeli utcát, mindenfelé jajveszékelő és imádkozó emberek rohangáltak. Mindent hatalmába kerített a pánik." 

Valóban, kitört a pánik! Ám a feljegyzések szerint a rendőrség és a tűzoltóság megtette, amit tudott. Lovasrendőröket mozgósítottak, hogy szállítsanak gyertyákat és olajlámpákat a kórházakba, kutassák át a környéket rendelkezésre álló hátasok után, és a városon végigügetve igyekezzenek megnyugtatni az embereket. A tűzoltók fejszékkel és vegyszeres tartályokkal a megfelelő helyekre vonultak, hogy felvehessék a harcot a kitörő tűzvészekkel. De mindent összevetve ez az elővigyázatosság sem ért semmit. Teljes kórházak töltötték az éjszakát sötétségben, a betegek százszámra haltak meg, számtalan tűzeset lángja festette át az eget, és szájról szájra terjedő pletykák fokozták a rettegést meg a káoszt. 

A tömegek azt kiáltozták, hogy Amerikát egy külföldi hatalom támadja, talán Japán; hogy az erőműveket egy erős mágnes tette működésképtelenné; vagy szörnyű vihar támadt Dél-Amerikában; egész Dél-Amerika süllyedni kezdett; Észak-Amerika lesz a következő. Senki nem tudott semmit; de mindenki tudott valamit. Nem volt olyan vad vagy abszurd elmélet, amiben nem hittek milliók. Szokás információforrásaiktól megfosztva, a lakosok saját képzeletük és mások zavaros szeszélyeinek áldozataivá váltak. Vallási fanatikusok hatalmas máglyák fénye mellett hirdették Krisztus második eljövetelét és a világ pusztulását. Hisztérikus emberek ezrei vetették magukat az utca kemény kövezetére, összefüggéstelenül motyogva, zokogva, imádkozva. Mások bort és erős italokat zsákmányoltak a szállodák és kávézók pincéiből, és az utcákon részegen végigdülöngélve súlyosbították a zajt és pánikot. De a reggel sem hozott enyhet. 

Valamely rejtélyes oknál fogva egész Európában, Ázsiában és Amerikában az ég színe furcsán megfakult a nappali órákban. A Nap látszólag a szokásos ragyogással tündökölt, de a levegő érzékelhetően elkomorult. Még a tudósok sem tudták megmondani, hogy ez miért történik így. De a Földön élő emberek milliói által utolsónak hitt nap fényében is előbújtak odúikból az emberi farkasok, és végigportyázták a településeket, üzleteket és otthonokat fosztottak ki, széfeket törtek fel, büntetlenül gyilkoltak és raboltak. Az éjt követő nap szörnyűbb volt, mint az azt megelőző éjszaka, mert az emberek százezrei, akik átaludták a sötétség óráit, felébredtek, csatlakoztak társaikhoz az utcákon, és mert van valami rettentő egy olyan metropoliszban, ahol nem járnak autók és nem fütyül a síp a gyárakban, ahol meghaltak a gépek. 

És míg a városok és azok lakói az őrület és pusztítás áldozataivá lettek, tragédia sújtotta az eget, és ott ólálkodott a tengereken is. A világ repülő járművei gyakorlatilag teljesen eltűntek. Csak azok menekültek meg, amik a hangáraikban pihentek, vagy valami navigációs csoda következtében biztonságban levitorláztak a földre. Nem nagyon telik el manapság év anélkül, hogy valami érintetlen hegycsúcson, árnyékos kanyonban vagy a Szahara szívében ne találnák meg e gépek egy-egy darabját. De az óceánjáró hajók sem szenvedtek kevesebbet. Húsz óra leforgása alatt kétezer hajót – volt köztük minden osztályból és raksúlyból – ért katasztrófa, ami végül elsöpörte a Lloyds hatalmas londoni cégét, egy sereg kisebb biztosítótársasággal együtt. Ezerötszáz gőzhajó tűnt el, soha többé nem hallottak felőlük, köztük harmincöt óriási utasszállító, melyek több mint húszezer utazót vittek a fedélzetükön. A fennmaradó ötszázból néhány a barátságtalan szirteken zúzódott darabokra, mások partra vetődtek és szétestek, a többit pedig magára hagyták a tengeren. Az elveszett gőzhajók sorsa részben talán kikövetkeztethető abból, ami az Olympiával és Oraniával történt. Az alábbiak az Olympia másodtisztjének beszámolójából származnak: 

„Tiszta és csillagfényes este volt, erősen hullámzó tengerrel. Teljes sebességgel törtünk előre, úgy kétszáz mérföldre az ír partoktól. Viszont az elektromosan irányított giroszkópunknak köszönhetően a hajó sziklaszilárd volt. Az első- és másodosztály báltermében táncos mulatságot tartottak, amihez a zenét a londoni Metropolitan tánczenekar szolgáltatta. A harmadosztály színháztermében televíziós mozgóképet mutattak be. Párok andalogtak vagy üldögéltek a sétafedélzeten, mert ugyan éles szellő fújt, de meleg volt az éjszaka. A hídról láttam, hogy közeledik felénk az Orania. Csodálatos látványt nyújtott, csak úgy csillogtak az ablaksorok, a fedélzeti lámpái ragyogtak és kacsintgattak, akár óriás szentjánosbogárnak vagy egy pompás görög gályának is nézhettük volna. Kétségtelen, hogy az ő oldalukról figyelőknek mi hasonlóan fenségesnek tetszhettünk, hiszen testvérhajók voltunk, ugyanahhoz a vállalathoz tartoztunk, azonos volt a típusunk és méretünk. Végig, ahogy jött felénk, a hídjukon álló elsőtisztjükkel beszéltem a rádió-telefonunkon keresztül. Aztán a beszélgetés közben, amikor még mindig egy mérföldre voltunk egymástól, és ő készülődött (legalábbis ezt mondta) elfordíttatni a kormányt, hogy az Orania a jobb oldalunkra kerüljön, minden előjel nélkül kialudtak náluk a fények. 

Alig hittem a szememnek, és csak néztem meredten arra, ahol csak egy pillanattal azelőtt állt. 

»Mi van magukkal?« – szóltam a telefonba, de nem jött válasz, és mikor rájöttem, hogy a szerkezet nem működik, rádöbbentem arra is, hogy az én hajóm szintén sötétségbe borult. Az alattam húzódó fedélzetek feketék voltak. Hallottam az utasok hangját, ahogy kiáltozni kezdtek, valaki csak tréfálkozott, mások egyre ijedtebben akarták tudni, mi történt. 

»Képtelen vagyok elérni a gépházat, megszakadt a kapcsolat a hajó és a kormány között« – mondtam a hídra felkapaszkodó kapitány felé fordulva. 

»Siessen, Mr. Crowley!« – kiáltotta. – »Induljon lefelé, és szórja szét a legénységet! Küldjön valakit minden kabin ajtajához, a lépcsőkhöz, és ne engedjenek utasokat a fedélzetre!« 

Dörgő hangjával a mikrofonba szólt, ami minden szalonban, kabinban és a hajó összes fedélzetén továbbította szavait a hangosbemondó berendezéseken keresztül... vagyis így kellett volna történnie, ha az eszközök működtek volna. 

»Aggodalomra semmi ok. A motorban és esetleg a dinamókban keletkező apró hiba folytán kialudtak a lámpák. Nagyon kérem önöket, őrizzék meg a nyugalmukat! Fél órán belül kijavítunk mindent.« 

De ahogy rohantam végrehajtani a parancsait, és erős hangja az esti levegőben csengett, láttam, ahogy közelít felénk az a gigantikus sötét tömeg, és a szívem hirtelen a torkomban dobogott. Az Orania úgy, ahogy mi is, tehetetlenül, irányíthatatlanul tört előre az azóta leállt motorjai lendületétől hajtva. 

Orral belénk csapódott oldalról, úgy hasította szét az acéllemezeket, mintha csak egy sajttömb lett volna. Az iszonyatos ütközés hatására a komor sötétségben megszűnt minden rend és fegyelem. Történt valami a giroszkópokkal, ezért a hajók oldalra dőltek és hánykolódtak, egymáshoz ütődtek és nyomódtak, a mi hajónk orra süllyedni, a tat emelkedni kezdett. 

Ezután borzasztó időszak következett. Az éjszakát irtózatossá változtatta a rémült hangok zsivaja. Megvadult utasok a fedélzetekre és a mentőcsónakokhoz tódultak. Ezek túlzsúfolva ereszkedtek orral vagy tattal előre a tomboló hullámok közé, a tengerbe szórva emberi rakományukat. Abban a hitben, hogy a gőzhajók bármelyik pillanatban elsüllyedhetnek, több százan vetették magukat a vízbe mentőmellényben, és majdnem mindannyian megfulladtak. Mindez az első harminc percben történt. Utána alábbhagyott a pánik, tompa reménytelenséggé vált. Mindazok, akiket össze lehetett gyűjteni a két hajó legénységéből, kezdtek urai lenni a helyzetnek. 

Reggel kiderült, hogy az Orania gyakorlatilag épségben maradt, csak az 1-es rekeszbe került víz. Az Olympia elülső rekeszei mind megteltek, ez lehúzta az orrot, de a hátsó nyolc sértetlen volt, és amíg így van, addig a hajó nem tud elsüllyedni. Ha az utasok kezdettől fogva nyugodtak és kezelhetők lettek volna, egyetlen életnek sem kellett volna veszendőbe mennie." 

Az Olympia másodtisztje a továbbiakban kifejti, hogy mindkét óriás utasszállító vészhelyzetek esetére teljes mértékben fel volt szerelve a legmodernebb elektro-mechanikus készülékekkel, iker-villanymotort használtak, és elektromosan kormányozták őket, valamint a kormányosi fülkéből és a hídról lehetséges volt kommunikálni, parancsokat és utasításokat továbbítani a legénységnek és az utazóközönségnek a hajók bármely pontjára. Rámutat hogy a tragédia kiváltója a világítás hirtelen és rémisztő megszűnése, valamint az összes gép teljességgel váratlan leállása volt, nem pedig valamiféle mulasztás a tisztek vagy a személyzet részéről. 

Így szól az egyik tengeri katasztrófa története, de a feljegyzések tele vannak hasonló beszámolókkal, több száz darabbal, amelyeket itt most szükségtelen közölni.