A MESTERHANGYÁK A LEVEGŐBE EMELKEDNEK

Csupán egy vékony fémtető zár el minket a hódító hangyák hordái elől, ez alatt ülök most, ahogy az utolsó simításokat végzem ezen a kéziraton. Alig tudok írni a szörnyű katasztrófáról, ami lezajlott. Az egyik nap ott álltunk a mellvéden, amikor is egy fiatal Kastélylakó, aki elment repülni egyet, leszállt az égből, és landolt a téren. Arca hamuszürke volt. 

– Mi történt? – kérdezett rá Soltano élesen. 

– A hangyák! – zihált kifulladva az ifjú. – A hangyák a levegőbe emelkedtek. 

– A levegőbe? Hogy érted ezt? 

– Úgy, hogy rovarok, egy yard hosszú darazsak hátára ültek, és repülnek. 

A Kastélyban rögtön hatalmas lárma támadt. Minden irányból előviharzottak a Kastélylakók, a Kastély mélyéből, a kertekből és a medencétől. Összegyűltek a téren, és meghallgatták az ifjú történetét. Felkeltette a figyelmét a buckák közötti furcsa aktivitás, ezért a szokottnál közelebb repült a földhöz, amikor is hatalmas rovarok fátyolszerű szárnyaikat kiterjesztve üldözőbe vették. Szerencsére a léghajó sebessége túltett az övéken, de eleinte szoros hajsza volt. Mikor befejezte, Soltano felállt a szónoki emelvényre, és megszólította az egybegyűlteket. 

– Kastélylakó honfitársaim! – mondta – Ha igaz az, amit az imént hallottunk, a Tudomány kastélya közvetlen és súlyos veszélyben van. Emlékezhettek rá, hogy gyakran felvetettük a Mesterhangyák és egyéb rovarok szövetségének a lehetőségét. Most úgy tűnik, rabszolgasorba taszítottak, vagy maguk közé toboroztak egy szárnyas rovart, valószínűleg a méhek családjából. Ezen kívül kétségtelen, hogy ezeket etették is különleges táplálékkal, míg végül Mesterhangyákat az égbe emelni képes szörnyeket hoztak létre. Előbb vagy utóbb meg fognak minket támadni. A nagy tölcsért azonnal el kell foglalni, és elő kell készíteni a vegyi szivattyúkat. Mindenki siessen a helyére, mert most történelmünk legsúlyosabb válságával nézünk szembe! 

Félelemmel telve meredtem a professzorra. Ő komoran bámult vissza rám. 

– Mit gondol? – kérdeztem száraz ajkakkal. 

– Hogy a helyzet kétségbeejtő. 

– De hát a sugártölcsérek, a sav! 

– Fiam – szólt komolyan –, ha azok a rovarok valóban felemelkedtek a levegőbe, akkor Isten irgalmazzon nekünk! 

Erőtlenül egy székre roskadtam, majd felpattantam, ahogy visszaemlékeztem valamire, és szívemet reményteljes borzongás járta át. 

– Az időgép! – kiáltottam. – Mostanra bizonyára elkészült vele! 

A professzor bólintott. 

– Igen – mondta. – Készen áll. 

– Akkor annak a segítségével elmenekülhetnénk. 

Sajnálkozva nézett rám. 

– Attól tartok, nem. 

– Mi baj van vele? 

– Semmi. Csak maga elfelejt valamit. 

– Mit felejtek el? 

– Hogy hogyan öregedtünk a korábbi utazásunkon. 

– Nos? 

– Hát nem érti? Újra ugyanilyen hatással lenne ránk. 

Egy pillanatig nem értettem. Aztán a szörnyű igazság hirtelen lecsapó villámként rázott meg. A professzor leolvasta arcomról a felderengő megértést. 

– Igen – mondta lassan. – Igen. Ha a kort a környezet behatása okozza, akkor a test ugyanazzal a súrlódással találkozna, akár előre, akár hátra utazna az időben. 1926-ba visszatérvén ugyanakkora ellenállásnak, ugyanakkora elhasználódásnak lennénk kitéve, mint amikor eljöttünk onnan. Ez számomra megsemmisüléssel, halállal járna. Magának és Thedának talán sokkal jobb lenne? Maga arra számíthatna, hogy nyolcan-, kilencvenéves öregember lenne, pénz nélkül, ismeretlenül, egy gondjaira bízott középkorú nővel. Mit érne ezzel maga vagy Theda? Ráadásul még valami megfontolandó ezzel kapcsolatban. Felfogta, hogy csak valami csoda folytán menekültünk meg a haláltól, amikor az időgépünk darabokra hullott odakint a síkságon? Viszont nincs más mód visszajuttatni egy gépet 1926-ba, mint hogy visszarepítjük az időben, amíg ez is úgy elöregszik, hogy szétesik. 

Ahogy ott álltam, és elborzadva meredtem rá, hangok százainak rémült kiáltozása hangzott fel. 

– Nézzétek! – sikoltott fel egy nő éles hangon. – Nézzétek! 

Messze kint, a síkságon mintha egy örvénylő felhő emelkedett volna fel. Ahogy megdermedve bámultuk, felemelkedett még egy, majd még egy, míg végül befeketítették az eget. A Mesterhangyák megindították a támadást! 

A tetőn lezajlott rettenetes csatáról nem lehet sokat mondani. A sokmilliónyi rovar a szárnyas hátasaikkal egyetemben egyszerűen rázuhant az óriási sugártölcsérre, és elszenesedett testeikkel hatástalanná fojtották. A csatában közel kétszázan estek el a Kastélylakók közül, halálra döfték őket a repülő rovarok kardszerű fullánkjai. A többiek pánikba esve a tetőről a Kastély belsejébe menekültek, és a bejáratot lezárták az áthatolhatatlan kompozit fémmel. 

Az átlátszó sugár segítségével lehetséges átnézni a falakon és a plafonon. Most felfalják és tönkreteszik a valaha szép kertet. A gyümölcsfák szétporladnak. Minden, ami sérülékeny, most egy korhadó roncs. Ahogy a kimondhatatlan pusztítás helyszínét nézem, elszorítja szívemet a kétségbeesés és majdnem el is uralkodik rajtam a vad vágy, hogy bekössem magam az időgépbe és elhagyjam ezt a borzasztó jövőt a múlt felé. De lehetetlen. Nem tehetünk mást, mint maradunk, és szembenézünk a jövővel, bármit is tartogat a számunkra. Soltano fenntartja, hogy a helyzetünk még nem reménytelen. Lenyűgöznek ezek a Kastélylakók. Csodálatos a bátorságuk, és a katasztrófa torkában tanúsított optimizmusuk. Most már tudom, mi az ő vallásuk: kitartó hit a tudományuk segítő és megtartó erejében. A professzor beszél nekem egy bonyolult berendezésről, ami ellát minket levegővel. Még nem értem igazán, de az világossá vált számomra, hogy határozatlan ideig élhetünk a Kastély belsejében. Vizet és szintetikus ételt tudunk készíteni. Közben a remekül felszerelt laboratóriumokban és műhelyekben a tudósok és feltalálók sietve folytatják kísérleteiket, melyekkel felszabadíthatják – azt mondják – az atom energiáját, és rendelkezésünkre bocsáthatnak olyan fegyvereket, amelyek elpusztítják a hangyákat, és visszaadják Amerika uralmát az embereknek. De ezt nem tudhatom, reménykedni is alig merek csak. Theda fölém hajol, bársonyos arcát az enyémhez szorítja, és bár egyáltalán nem érzem magamat hősiesnek, szerelme vigasztal és  megerősít. 

A menekülés vagy segítség lehetetlenségnek tűnik. Mindazonáltal hozzáerősítem ezt a kéziratot az időgéphez, ami itt áll mellettem készenlétben, és visszaküldöm a korszakba, amit örökre elhagytam. Ismétlem, reménykedem abban, hogy intelligens emberek kezébe kerül majd, és a tartalmát nyilvánosságra hozzák. Lehetséges, hogy győzedelmeskedünk majd a hangyák fölött az emberek és rovarok közti elkerülhetetlen végső összecsapásban. Ebben az esetben megpróbálunk, majd újra kommunikálni a huszadik századdal. Ha nem, végső búcsút intünk 1926 népének. 

Aláírás:  

JOHN REUBENS PROFESSZOR 

RAYMOND BENT