SOLTANO BESZÉL A KORSZAK FEJLŐDÉSÉRŐL ÉS VESZÉLYEIRŐL

Mikor leléptem az emelvényről azon az első napon a Tudomány kastélyában, rögtön találkoztam a lánnyal, aki megmentette a professzort és engem a Mesterhangyáktól. Thedának hívták. Ha lehet, még szebb volt, mint egy nappal korábban. 

– Sok veszélyt átéltél, Raymond – mondta szemérmesen. 

– Megérte, mert hozzád vezettek – feleltem, és így is gondoltam. Úgy tűnt, nincs ellenére. 

– Itt a fürdőzés ideje. Menjünk a medencéhez! 

Körülnéztem a professzor után kutatva, de elsétált egy csoport idős kastélylakóval, akik szemmel láthatóan nagyon szerették volna kimutatni vendégszeretetüket. 

– Rendben – mondtam. 

A medence egy talán ötven négyzetyardos mesterséges tó volt. Követve őt alámerültem. Mikor kimásztam a tó másik végén, a jóképű fiú mellett találtam magam elterülve, aki reggelire invitált. Mint megtudtam, őt Servusnak hívják, és Theda ikertestvére. Tájékoztatott róla, hogy a szüleik mindketten meghaltak. Thedát és őt lenyűgözték beszámolóim az 1926-os életről és szokásokról. Mire készen álltunk átöltözni az ebédhez, mi hárman közeli barátok lettünk. 

A következő napokban rengeteget tanultam a Tudomány kastélyáról és lakóiról. Thedával és Servusszal bejártam a kastély tetején körbefutó mellvédet, és lenéztem a meredek falakon, amelyek teljes nyolcszáz lábbal lejjebb értek földet. A kastély lábától a domb tovább lejtett. Kelet felé, ameddig a szem ellátott, sík pusztaság húzódott, északnyugatra egy komor dombság terült el. A síkságon, kétezer-ötszáz lábbal alattunk, semmi zöld nem nőtt. A látvány eszembe juttatott valamit, amiről már többször eltűnődtem. 

– Hogyan juttok vízhez? – kérdeztem Servust. 

– Az első időkben – felelte – kutakra hagyatkoztunk, amik akár négyezer láb mélyre lenyúltak. De kétszáz évvel ezelőtt ezek elkezdtek cserbenhagyni minket. Úgy hiszem, volt egy szörnyű időszak, mikor szembenéztünk a vízhiánnyal. Történt pár próbálkozás arra, hogy a távoli tavakból hozzunk vizet, de ezek sikertelenek voltak. Aztán, épp időben, a vegyészeink felfedezték, hogyan kell vizet előállítani. 

– Vizet előállítani? – kiáltottam. 

– Igen, tudod, hidrogénből és oxigénből. Most minden vizet, amit használunk, a kastély mélyében lévő nagy tartályokban gyártunk és tárolunk, ahonnan nyomószivatytyúkkal hozzuk fel. 

– Csodálatos! – mondtam, elámulva ezen a találékonyságon. 

De a Tudomány kastélyában az ember megtanul számítani a csodálatos dolgokra. Például egy nap meghívtak a professzort és engem, hogy jelenjünk meg egy, a Kastély gyerekeinek előadott történelmi áttekintésen. Az osztályterem falait a sugár segítségével átlátszóvá tették, és teljes volt az illúziója annak, hogy kint vagyunk. Magas szinten tökéletesített vetítőkészülékek a Kastélyt ábrázoló mozgóképeket mutattak. Elakadt a lélegzetem az ámulattól, mikor rádöbbentem, hogy ennek a fantasztikus filmnek a nyitóképei ötszáztizenöt évvel korábban készültek. Láthattuk a tudósok és munkások autós karavánját megérkezni a dombhoz, és lélegzetvisszafojtva néztük, ahogy hatalmas exkavátorokkal feltörik a földet. Láthattuk, ahogy lábról lábra kinőnek a Kastély hatalmas falai, majd ahogy a befejezett épületet berendezik és megtöltik a huszadik és huszonegyedik század rengeteg találmányával és szerkezetével. Ugyanígy bemutatták nekünk, hogyan bővítették ki a Kastélyt 2075-ben. Védő fémpáncélba burkolt munkások fáradoztak falak felhúzásán. Mikor ezek a falak elkészültek, és bekerültek az emeletek, átjárták lángoló sugarakkal, ami megkeményítette a fémet, és elpusztított bármilyen rovart, ami bejuthatott. Tehát hüvelykről hüvelykre végignéztük a Kastély jelen méretre növekedésének képes történetét. 

– Micsoda mozgókép! – súgtam a professzornak. – Kiütné Cecil B. DeMille-t. Látta azt a jelenetet, ahol a pánikba esett embereket űzik a hangyák?  

– Bele is borzongtam.  

– És amikor a tudósokat és munkásokat felhúzták a falon a Kastélyba? Azt nem értem, hogy a hangyák hogyhogy nem tudtak átrajzani a falakon, és végezni mindenkivel? 

Soltano meghallott. 

– Azért – felelte –, mert a falakba áramot vezettek. Semmi nem maradt volna életben rajta, miután bekapcsolták. 

* * * 

Körülbelül egy héttel ezután a professzort és engem átvittek a Kastély szorosabban vett főrészébe. Mélyen a tündérmeseszerű épületek és a tetőn virágzó kertek alatt voltak a műhelyek, a laboratóriumok, amik lehetővé tették a fönt lüktető életet. Itt hatalmas dinamókat és búgó gépeket láttunk, amiknek a funkciójáról elképzelésem sem volt. Egy óriási teremben emberek az utolsó simításokat végezték el több járművön, ezek nyilván léghajók lehettek. Egy másikban munkások finomítatlan olajokat és sűrű gépzsírokat gyártottak. Egész emeleteket szenteltek olyan kísérleti- és kutatómunkáknak, amelyek túl bonyolult természetűek ahhoz, hogy megkíséreljem elmagyarázni. A professzor le volt nyűgözve. Ő itt volt elemében, és vonakodott továbbmenni. 

– Milyen fémet használnak? – kérdezte hirtelen. – Vasat, ónt, cinket? 

– Mivel így be vagyunk zárva – felelte Soltano –, mindig is nehéz volt elég fémet beszerezni. Azonban mégis sikerült. A tartályaink, kerekeink, oszlopaink és így tovább nagy részét fent, a kertekben növő fák őrleményéből készítjük, sőt zöldségek leveleiből, falevelekből és indákból, amiket ha kezelünk egy általunk kifejlesztett kémiai eljárással, nagyon jól szolgálják a céljainkat. Viszont a vas az az egy fém, amit muszáj bányásznunk. Azokon a dombokon, tőlünk északnyugatra vannak régi bányák, amiket még mindig használunk, ha ércre van szükség. A munka nehéz és veszélyes. A benne részt vevő embereknek védőfémbe öltözve kell menniük, és folyamatosan óvni kell őket lángoló sugarakkal. Viszont valamelyik nap, mikor szükség lesz ércre, velünk jöhetnek a léghajókon, megnézni a teljes folyamatot. 

De sietve elvetette ezt a témát, mert nyilvánvalóan volt valami még komolyabb érdeklődésre számot tartó dolog, amit meg akart mutatni. 

– Ez az a hely – mutatott hatalmas tartályokra és egy nagy rakás bonyolult csőre és zümmögő kerékre –, ahol a víz készül. 

Megnyomott egy gombot. A falak körülöttünk átlátszóvá váltak, és kinézve egy barna domboldalt láttunk. A tekintetem hirtelen ráfókuszált valamire. Körülbelül húsz lábra onnan, ahol álltunk, volt egy kicsi bucka. Valami megmoccant mögötte. Egy pillanatra megpillantottam egy fémes testet és lengedező csápokat.  

– Igen – mondta Soltano. –, az egy Mesterhangya. Mindenhol itt vannak körülöttünk. De nem azért hoztam le önöket, hogy őket mutassam meg. Mutatok valami sokkal halálosabbat. 

Bevezetett egy nagy liftbe. 

– A Kastély alapjai alattunk száz lábnyira a talajba süllyednek. Ott gyártjuk a kompozit fémet, amikor szükség van rá. 

A lift némán leereszkedett a feketeségbe, felettünk a gépek kattogó hangja egyre halkult, távolibbnak tűnt, majdnem megszűnt. Masszív oszlopok vadonjába léptünk ki. Soltano megnyomta a mostanra már ismerős gombot, és a falak elhalványultak. Megláttuk a mögötte lévő fekete földet, sőt úgy tűnt, még egy-két lábnyira abba is belelátunk. Valami szürkeség mozgott és forgolódott odakint kis csapások és alagutak mentén. Apró lények milliói ástak és rágtak szüntelenül. Egy pillanatig nem értettem, mi történik, majd Soltano megszólalt, és elért a megvilágosodás. Itt voltak a termeszek... a fehérhangyák. 

* * * 

– Íme, az ellenség, akik ellen harcolunk! – szólt Soltano ünnepélyesen. – Ezek a rovarok odakint sokkal veszélyesebbek ránk nézve, mint a Mesterhangyák, akiknek ők a teremtői. Ezek a termeszek az alapokat akarják lebontani, amiken a Kastély áll, úgy, hogy kieszik alóla a földet. 

Éreztem, ahogy megjelenik rajtam a libabőr. 

– Az elmúlt száz évben háromszor kellett lejjebb süllyesztenünk az alapokat a földbe. Eredetileg ez a pince csak ötven láb mélyen volt. Most már százon. Néhány éven belül ez még több lesz. 

– De édes Istenem! – kiáltottam. – Nem tudnak tenni valamit, hogy megállítsák őket? 

Megvonta a vállát. 

– Egyelőre nem. Mindenesetre a vegyészeink, s különböző tudósaink éjt nappallá téve kísérleteznek. Abban reménykedünk, hogy ki tudunk fejleszteni egy mérget, egy sugarat, ami kiirtja őket, megakadályozza, hogy a falak közelébe jöjjenek. 

– És ha nem tudnak ilyet kifejleszteni? – kérdezte a professzor. 

– Ha nem tudunk – felelte Soltano –, akkor egy napon... – lemondó gesztust tett a kezével. 

Eszembe jutott az odafent zajló dolgos, boldog élet, a zöld kertek, a nevető nők és gyerekek. Eszembe jutott Theda, és hirtelen tudatosult bennem, mára milyen sokat jelent nekem. 

– Professzor úr – szóltam aznap éjjel, mikor visszavonultunk a szobánkba –, azzal a rengeteg rendelkezésére álló géppel és szerszámmal nem tudna készíteni még egy időgépet? 

– Lehetséges, hogy tudnék – felelt a professzor. 

– Akkor miért nem teszi? 

– Lehet, hogy így kéne tennem. Tudja, Soltano megígérte, hogy a rendelkezésemre bocsát egy laboratóriumot. 

Nagy megkönnyebbüléssel elfordultam. Itt volt egy kiút Theda és a magam számára. Elaludtam, és arról álmodtam, hogy egy időgéppel visszavittem őt 1926-ba, megmutattam neki az egyetemet, és az időt a harangtorony óráján.  

A reggelinél Theda állt a pult mögött, és megtöltötte a tálcámat gabonapehellyel, gyümölccsel, pirítóssal és tojással. Ez volt az, amit már korábban észrevettem: a Tudomány kastélyában nem tűrtek meg tétlenkedőket. Mindenki végzett valami hasznos munkát. Egyik héten például Servus naponta három órán keresztül mosogatott. A következő héten a veteményeskertet gondozta, behordta a friss fej salátákat és káposztákat, begyűjtötte a kemény, piros répát, vagy kiásta a krumplit. Saját kérésemre én is ilyen munkát kaptam. Elámultam ezeknek a kerteknek a termékenységén, csodáltam, hogy ilyen körülmények között egyáltalán nőnek gyümölcsfák. 

– Nagyon gyakran frissítik a talajt? – kérdeztem Servust.  

Megrázta a fejét. 

– Soha nem frissítik. 

– Akkor biztos nagyon jó trágyátok van? 

– Hát... áramunk van. 

– Áram? – kiáltottam. 

– Igen, az. A levegőből vonjuk ki mágnesesség útján. De nem kellene ezen ennyire csodálkoznod. A ti időtökben nem csinálta meg ugyanezt egy német mérnök? Csak míg ez neki két termést hozott a homokos talajon, nálunk hetet. 

Így mentek a dolgok. Semmiféle állatot nem láttam a Tudomány kastélyában, még teheneket sem, holott tojásból, vajból, tejből vagy húsból nem volt hiány. Servus ismét fényt derített a rejtélyre. 

– A tejet fehérrépából és krumpliból készítik – magyarázta. – Úgy tudom, egy Ford nevű ember is megcsinálta ezt 1926-ban. A tojást és a húst szintetikusan gyártják. 

Itt technikai részletekbe bocsátkozott, amiket most nem szükséges közölnöm. 

Igazán csodálatos hely ez a Tudomány kastélya. Nehéz volt tudatosítani, hogy zseniális lakóit olyan rovarok láncolták egy dombtetőre, amik évszázadokon keresztül reménytelenül alávalóbbak voltak az embernél. De valóban oda lennének láncolva? Talán Theda nem egy légi jármű segítségével mentette meg a professzort és engem? És talán Soltano nem mutatott meg még többet, amiket éppen építettek? És talán nem hívtak meg ezekkel tett utazásokra? 

Amikor egyik este ott ültünk a mellvéden a holdfényben, megkérdeztem erről Thedát. 

– Igen – felelte –, vannak légi hajóink, de az ércbányászaton kívül nincsenek nagy hasznunkra. 

– Miért? – kérdeztem. 

– Mert a Tudomány kastélyán kívül nem nagyon van olyan hely, ahol le mernek szállni. 

– De ott van Európa és Ázsia! – kiáltottam. – Lehet, hogy ott nem a hangyák uralkodnak. 

– Átlagosan tízévente egyszer – felelte – indultak innen expedíciók a tengeren túlra... és soha nem tértek vissza. Apám volt az utat utoljára megkísérlő jármű parancsnoka. Ennek már öt éve – tette hozzá halkan. 

Megfogtam a kezét. 

– De csodálatosan jól irányítható gépeknek tűnnek – mondtam. – Mi hajtja őket? 

– Rádióenergia. Egy irányítóközpont küld hullámokat innen, a Kastélyból, amit magukba a léghajókba épített készülékek vesznek. A gép irányításával teljes egészében a vezető van felruházva egy kar útján, ami egy nagyon egyszerű mechanikus berendezést működtet. Ezek a járművek jó időben több száz mérföldes sugárban teljesen biztonságosak és könnyen kezelhetők. Sokan utazunk velük kedvtelésből. De ezen túl... – megrázta a fejét. – Lehet, hogy a légköri viszonyok megzavarják a hullámokat, ha túl nagy távolságba küldik őket, vagy a vevőkészülék egy bizonyos ponton túl már nem működik, bár elméletileg az adóállomástól négyezer mérföldig fognia kellene az energiahullámokat. Mindenesetre csupán annyit tudunk, hogy akik túl messzire merészkednek... eltűnnek. Lehet, hogy a tengerbe zuhannak és megfulladnak. Vagy talán még rosszabb, ha a síkságra, és a Mesterhangyák... – hangja reszketve elhalt. Hogy vigaszt találjunk egy csúf rovar alakját öltő fekete kísértet ellen, egymáshoz bújtunk. 

– Theda – mondtam bizonytalanul – Ó, Theda! Hajlandó lennél... szeretnél... 

Válaszul megcsókolt.