Néhány órával később a professzor és én teljesen átfagyva ébredtünk fel. Nem is csoda! Ugyanis gyakorlatilag meztelenek voltunk, csupán ruhánk foszlányai csüngtek a hátunkon. A Hold magasan lebegett a fejünk fölött, szinte nappali világosságot adva a térnek. A csendet időnként megtörte egy-egy metsző sikoly vagy álmos horkantás. Egyszer-kétszer hallottuk a csápok fémes csikorgását, és egy alkalommal felnézve láttam egy buckára felmászó rovart, aminek hajlékony teste élesen elütött az égtől. Nem csak a hidegtől reszkettem.
– Professzor úr – suttogtam –, ez egy rémálom, vagy tényleg ébren vagyok?
– Nagyon is attól tartok, hogy mindketten teljesen éberek vagyunk – mondta sóhajtva a professzor.
– De ez nem tűnik lehetségesnek – kiáltottam fel. – Azok a bogarak... Édes Istenem, professzor, mi történt a világgal?
A professzor elgondolkodva húzogatta ápolatlan szakállát.
– Nem tudom. A mi időnkben voltak tudósok, akik a rovarokat egyre növekvő fenyegetésnek tartották az ember uralmára nézve. Talán... De hát maga is látta, hogy azok a hangyák embereken lovagoltak!
– Azok emberek voltak?
– Igen. Én úgy hiszem, azok voltak.
– De a szőrzetük?
– Írható annak a számlájára, hogy meztelenül ki voltak téve mindenféle időjárásnak. Az életrevaló, ez esetben az erős, szőrös egyedek maradtak életben és szaporodtak. Néhány évszázad ilyen szaporodás létrehozhatja azt a típust, amit láttunk.
Egy olyan világ gondolata, ahol a rovarok az uralkodó faj, és az emberek az alattvalóik, mint teherhordó állatok, rémülettel töltött el. Ha ez a helyzet, mi lesz a végzetünk? Annak ellenére, hogy hűvös éjszakai szél fújt, meg hogy fáztunk és éhesek voltunk, rettegtem a reggeltől. De végül eljött a nappali világosság, és képesek voltunk jobban megvizsgálni a környezetünket. Az elkerített tér úgy félmérföldes lehetett, és körben szabálytalanul elhelyezkedő, különböző magasságú, tíz és húsz láb közötti buckák vonala szegélyezte. A patak túloldalán, egy bucka mellett volt elszállásolva több száz bozontos ember. Kicsivel azután, hogy kivilágosodott, már talpon voltak, és lejöttek inni a patakhoz. A vízbe gázoltak, egyes esetekben derékig, és olyan állatias elhanyagoltsággal ittak, amitől elfogott az undor. Nem lehetséges, hogy ezek a teremtmények egykor emberi lények voltak, mint a professzor és én! Nem, nem! Hihetetlennek tűnt, hogy az emberiség ilyen mélyre süllyedjen.
A bozontos emberek közül néhányan átkeltek a patakon, hogy közelebbről szemügyre vegyenek minket. Többségük nő volt, és előregörnyedve jártak. Egyikük egész közel jött hozzánk, panaszos kiáltásokat hallatva, és a professzor előrelépett, hogy megpróbáljon beszélni vele. Erre egy nagy behemót bikaszerű fickó, a napon megcsillanó tűzvörös hajjal, aki jóval magasabb lett volna hat lábnál, ha felegyenesedik, bömbölve a professzorra rontott. Az utóbbi sietve elhátrált, mire a csorda vezérállata – mert nem lehetett többnek hívni a bozontos emberek gyülekezetét, mint egy csordának, a vöröshajú óriást pedig a vezérüknek – a nőkhöz fordult, és ökölcsapásokkal, valamint ferde lába néhány rúgásával visszakergette őket a patak túloldalára, ahol mindannyian, férfiak, nők és gyerekek hozzáfogtak a föld ásásához, valamiféle gyökerek után kutatva.
– És maga még embernek nevezi őket! – mondtam a professzornak.
– Egykor azok voltak.
Megráztam a fejem.
– Ezek a teremtmények szinte félbe vannak hajtva. Még a gyerekek is ilyen formájúak, és úgy tűnik, ez a testtartás a természetes számukra.
– Lehet, hogy ezért a tulajdonságért tenyésztették őket.
– Tenyésztették?
– Miért ne? Ha úgy állnak a dolgok, ahogy gyanítom, akkor ezek az emberek a rovarok háziállatai lettek. Kezdetben valószínűleg lovasaik súlyát cipelve hajlottak így meg. Természetesen a szerzett tulajdonságokat általában átörökíthetetlennek fogadjuk el, de keveset tudunk a módosulás lehetőségeiről. Hogy milyen hatással lehet a csíraplazmára, ha folyton egy bizonyos dolgot csinálunk. Lehetséges, hogy születtek bizonyos szerkezeti sajátosságú mutációk, és az ilyen embereket, mint amiket itt lát, belőlük tenyésztették.
Mielőtt válaszolhattam volna, először nyílt módunk nyugodtan szemügyre venni az egyik hangyaszerű rovart. Hirtelen jelent meg egy tíz láb magas bucka tetején, pár yardra onnan, ahol álltunk. Teste három, szinte fémes feketeségű szelvényből állt, amit ívelt lábak emeltek úgy nyolc hüvelykkel a föld fölé. Négy tapogató vagy csáp lengett a levegőben vagy dörzsölődött egymáshoz, ezek egy mozgékony fejhez kapcsolódtak. Szemeknek nem volt jele, a furcsa lény mégis megtorpant öt teljes percre, mintha fürkészőn figyelne minket, és én a magam részéről úgy gondoltam, lát. Más rovarok is megjelentek a buckákon, és hamarosan a levegőt beterítette a fémes csikorgás. A hangra a bozontos csorda férfijai hegyezni kezdték a fülüket, toporzékoltak a lábukkal a földön, és folytatták a zabálást. Ezzel szemben a nők a buckák felé rohantak, kinyújtott kézzel a fölöttük álló rovarok felé, amikhez könyörgőn kiáltoztak. Aztán furcsa látványnak lehettünk tanúi. A hangyák egy sorban lemásztak a falról, megálltak egy vagy két pillanatra egy nő mellett, majd egy újabb sorban visszamásztak a falra. Beletelt pár pillanatba, mire ráébredtem ennek az okára.
– Uramisten, professzor úr! – kiáltottam fel hirtelen. – Megfejik őket!
Valóban így volt. A bozontos emberek női megannyi megfejendő tehén volt! Újra végigsöpört rajtam a helyzetünk borzalma. Hajótöröttek lettünk egy olyan jövőben, ahol már nem az ember az úr. Ehelyett egy állat lett belőle, akit hajtanak, mint egy lovat, fejnek, mint egy tehenet, és – mivel a hangyák esznek húst, vagy legalábbis régen ettek – levágnak, mint egy ökröt. Letöröltem homlokomról a hideg verítéket.
– Professzor úr – mondtam –, el kell menekülnünk innen.
– Persze – felelte a professzor –, de hogyan... és hova?
Erre nem volt mit válaszolni. A buckák körülzártak minket, és még ha azokon át is jutnánk, és távol kerülnénk jelenlegi fogvatartóinktól, kétségtelenül voltak még más buckák és más rovarok, amik elfogtak volna. Ha a világ valóban a hangyák markában van, mi levadászandó, idomítandó vagy megölendő állatok vagyunk. Ez a kor, ahova betévedtünk, nem volt biztonságos az ember számára... legalábbis a civilizált ember számára nem. Becsuktam a szemem, hogy kizárjam a mászkáló rovarok szörnyű látványát. A fülemet is próbáltam lezárni az eszeveszett csikorgás elől, de épp elég jól hallottam, mikor a professzor megszólalt:
– Fiam, azt hiszem, ide jönnek.
Három hangya bozontos emberek hátára ült, és felénk ügettek velük. Kétségbeesetten néztem körül a vasdarabom után. Nem volt sehol. A professzoré sem. Valaki vagy valami elvitte őket, amíg aludtunk. Nem volt semmi más sem, amit fegyverként használhattunk volna. Ebbe a kényszerhelyzetbe kerülve megfordultunk, és rohanni kezdtünk, de hamar utolértek minket. Két bozontos ember közrefogott engem, míg a harmadikkal a professzor került tehetetlenül szembe. Úgy küzdöttem, mint egy démon, de a bozontos emberek négy keze olyan volt, akár a vasbilincsek, az ujjaik satuként szorítottak. Pár pillanaton belül már semmit nem tehettem. Aztán jött a borzalom, amely mindezt megkoronázta. Az egyik rovar leszállt a hátasáról, és az én hátamra mászott. Ahogy megéreztem szívócsőszerű lábát a húsomon, majdnem megőrültem. A bőröm alatt izmaim elborzadtan tiltakozva vergődtek. Én haraptam, ordítottam, és a lábaimmal rugdalóztam. De mindhiába. Az utálatos lény könyörtelenül kúszott fölfelé, míg végül szilárdan elhelyezkedett a nyakamon és a vállaimon. Két csáp lenyúlt az arcomon, megragadta a szám széleit, és rácsípődött. Majdnem ugyanebben a pillanatban a bozontos emberek lazítottak a szorításomon, és kiszabadultam. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, kábultan és reszketve, aztán a csápok meghúzták a számat, és durván hátrarántották a fejemet. A színtiszta rettegés sikolyával, őrült szökkenéssel előrevetettem magam, kezemmel a vállamon ülő borzasztó lidérc felé kapkodtam, közben hiábavalón rángattam a csápokat, amelyek megragadták a számat. És miközben azért küzdöttem, hogy levessem a vállamon trónoló nem emberi lovast, tudtam, mi vagyok. Egy ló, akit betörnek, egy vad musztáng, aki először találkozik a zabla és a nyereg, a sarkantyú és az ostor kínjával. Egy alábbvaló állat voltam, akit meghódít, legyőz, beidomít valaki felsőbbrendű. Azt a vak, esztelen rettegést éreztem, amit a mindenható ember igájába hajtott ezernyi vadló érezhetett. Ösztökélve és sarkantyúzva rohantam – úgy tűnt, évekig –, míg végül nem bírtam tovább futni. Járásom ellankadt, ügetéssé, sétává vált. Végül mozdulatlanul álltam, vértől és nyáltól habzott a szám, fájdalmasan levegőért kapkodtam, reszketett minden tagom. A hihetetlen rovar hagyott pár percet, hogy kifújjam magam, majd újra ügetésre ösztökélt. Nem ellenkeztem. Legyőztek, meghunyászkodtam. Húzott a bal oldali csáp, mentem balra. A jobb kéz felőli rántott egyet, mentem jobbra. Lovasom elhajtott több bucka mellett, amiken hangyák ültek és néztek, ahogy a múlt cowboyainak szokása volt kiülni a karámok kerítésére, és onnan nézni, miként boldogul a társuk. Csikorogtak, ami nyilván tapsként szolgált. Úgy húsz percig próbálgatta a hajtóm, mit tudok. Parancsra sétálnom, vágtatnom, köröznöm, forognom kellett. Végül a rovar lemászott a vállamról, és én a földre rogytam, túl elkeseredetten és zavarodottan ahhoz, hogy érdekeljen, élek-e vagy halok. Meghökkentem és becsuktam a szemem, mikor a csápjaival megpaskolt, és megnyugtatón csikorgott, mint ahogy egy ember paskolna meg egy lovat, miközben azt mondja neki: „Jól van, öregfiú, ne félj!" Utána elém vetettek némi nyers zöldséget meg valami egyszerű gabonalepényeknek látszó dolgokat, és a rovar elment. Sokáig feküdtem ott, egy ujjamat is alig mozdítottam, mikor odajött a professzor és leült mellém.
– Nem – mondta –, engem nem lovagoltak meg. Talán túl öreg vagyok.
Felvett egy gabonalepényt és éhesen beleharapott.
– Kóstoljon meg egyet, fiam, nem is rosszak! Ráadásul jobban is érzi majd magát, ha eszik valamit.
Gondolom, furcsának tűnik ezt elmesélni, de ott ültünk a durva füvön, miközben a csikorgó hangyák jöttek-mentek, tették a dolgukat, mi pedig azokat a lepényeket ettük. Egyikünk sem ízlelt ételt már az előző nap – vagy már évszázadok? – óta, és csaknem éhen haltunk. Csupán az éhség tette egyáltalán elviselhetővé az evést a fájó és széthasított számmal. A professzor hirtelen szokatlan hangnemben szólt hozzám:
– Kedves fiam, nem akarok hiú reményeket ébreszteni, de vetne egy pillantást arra ott, a levegőben, és megmondaná nekem, maga szerint mi az?
Elég kedvetlenül felsandítottam, és akkor a látványtól hatalmasat kiáltva felpattantam. Ugyanis a föld fölött körülbelül hetven láb² {²Több, mint 20 méter.} magasan egy csillogó fémből készült jármű szárnyalt.
– Egy léghajó! – ordítottam mámorosan. – Egy léghajó!