- Természetesen nem - szinte nevetséges volt, Ocú mennyire védekezik. - De ha Muszasi ilyen közel van, nem kell aggódnunk. Es mivel nem vagyunk többé bajban, úgy érzem, nyugodtan gondolhatok a megjelenésemre.

- Elhiszed, hogy az a rónin valóban látta Muszasit?

- Hát persze. Mellesleg, hová tűnt?

- Eltűnt. Furcsa, nem?

- Mehetünk már?

- Biztosan elég csinos vagy?

- Dzsótaró!

- Csak vicceltem. Olyan boldognak látszol.

- Te is.

- Az is vagyok, és ellentétben veled, nem is próbalom leplezni. Világgá kiáltom, hogy mindenki hallja: boldog vagyok! - Rúgkapálva, karjait lóbálva táncra perdült. Aztán újra megszólalt. - Nagy csalódás len ne, ha Muszasi nem volna itt. Azt hiszem, előreszaladok és megnézem.

Ocú nem rohant. Szíve amúgy is száguldott a lejtő _alja felé, gyorsabban, ahogy Dzsótaró valaha is futott.

Rémesen nézek ki, gondolta, szemügyre véve sebesült lábát, a ruhájára tapadó földet és leveleket.

- Gyere - hívta Dzsótaró. - Mit vacakolsz? - Hanglejtéséből Ocú biztos volt abban, hogy megtalálták Muszasit.

Végre, gondolta. Egész mostanáig magában kellett vigaszt találnia, és belefáradt. Jó adag büszkeséget érzett, hogy hű maradt céljához. Most, hogy nemsokára ismét látja Muszasit, szíve táncolt örömében. Ez a viszontlátás örömének mámora volt, nem tudhatta, Muszasi elfogadja-e rajongását. Örömét, hogy találkoznak, alig árnyékolta be a szörnyű kilátás, hogy a találkozás szomorúságot is hozhat.

Csak a Kódzsi hegy csúcsát borította jég, az aljánál levő teaboltnál olyan meleg volt, hogy legyek döngicséltek. Ebben a faluban is állt egy fogadó, a bolt teát árult az utazóknak, s különféle holmikat kínált a környékbeli parasztoknak, olcsó édességtől az ökrökre való gyékénycsizmáig. Dzsótaró a bejárat előtt állt, kisfiú a nagy, zajos tömegben.

- Hol van Muszasi? - Ocú kutató tekintettel nézett körül.

- Nincs itt - felelte Dzsótaró kedvetlenül.

- Nincs? Itt kell lennie.

- Hát én nem találom, és a boltos azt mondja, nem is látott ilyenforma szamurájt. Nyilván tévedés volt. - Dzsótaró bár csalódott volt, nem látszott csüggedtnek.

Ocú készséggel bevallotta volna, az égvilágon semmi oka nem volt rá, hogy többet reméljen, mégi_s bosszantotta Dzsótaró válaszának nemtörődömsége. Megdöbbentette és felháborította, hogy a fiú ilyen közönyös.

- Odaát is nézted?

- Igen.

- És a Kósin mérföldkő mögött?

- Néztem. Nincs ott.

- A teabolt mögött?

- Mondtam, hogy nincs itt. - Ocú elfordult tőle. - Sírsz? - kérdezte a fiú.

- Nem tartozik rád - felelte Ocú élesen.

- Nem értelek. Általában ésszerű vagy, de néha úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. Honnan tudhatjuk, hogy Szannodzsó igazat mondott-e? Ügy döntöttél, hogy igen, és most rá kellett jönnöd, hogy tévedtél, erre sírsz. A nők mint bolondok. - Dzsótaró nevetésben tört ki.

Ocú úgy érezte, leül és feladja. Életéből egy pillanat alatt eltűnt a fény, helyzetét ugyanolyan reménytelennek látta, mint korábban, sőt, még inkább. Undorította a rohadó tejfog a fiú szájában. Dühösen kérdezte magától, miért is hurcol magával egy ilyen gyereket. Elfogta a vágy, hogy itt hagyja.

Igaz, hogy ő is Muszasit keresi, de ő csak mint tanárát. Számára viszont Muszasi az élet maga. Dzsótaró nevet egy jót, és rögtön olyan vidám lesz, mint volt, de számára napokba telik, míg összeszedi erejét, hogy továbbmenjen. Dzsótaró gyermeki agyával bizonyos volt benne, hogy előbb vagy utóbb megtalálja Muszasit. Ocú nem volt ilyen bizakodó. Aznapi túlságos optimizmusa most átlendült a másik végletbe. Vajon így telik el az élete? - kérdezte magától. Egyszer sem láthatja a férfit, akit szeret, s nem beszélhet vele?

Azok, akik filozófiát keresnek a dolgokban, szeretik a magányt. Ocúban, aki árva volt, szintén kialakult az érzék, hogy magába vonuljon mások elől. Dzsó-taró közömbösségére válaszul, homlokát ráncolva szótlanul otthagyta a teaboltot.

- Ocú! - Szannodzsó volt az. A Kósin mérföldkő mögül bukkant elő, és indult a lány felé az elhervadt bozóton keresztül. Kardhüvelyei nyirkosak voltak.

- Nem mondtál igazat - támadt rá Dzsótaró.

- Hogy érted ezt?

- Azt mondtad, Muszasi a hegy alján vár. Hazudtál.

- Ne légy bolond! - fedte Szannodzsó. - Emiatt a hazugság miatt menekült meg Ocú, nem? Mit panaszkodsz? Nem megköszönnöd kéne?

- Csak kitaláltad, hogy bolonddá tedd őket?

- Persze.

Dzsótaró diadalmasan fordult Ocú felé. - Látod? Nem megmondtam?

Ocú úgy érezte, minden oka megvan rá, hogy haragudjon Dzsótaróra, de nincs oka haragot táplálni Szannodzsóval szemben. Többször is meghajolt télé és hálálkodott, hogy megmentette.

- Ezek a szuzuki gazfickók manapság sokkal jámborabbak, mint ezelőtt voltak, de ha orvul meg akarnak támadni valakit, annak számára nem biztonságos ez az út. De annak alapján, amit erről a Muszasiról hallottam, aki miatt annyira aggódsz, szerintem elég ravasz ahhoz, hogy elkerülje csapdáikat.

- Vezet más út is Ómiba? - kérdezte Ocú.

- Igen - felelte Szannodzsó. Felpillantott a déli napsütésben káprázatosan szikrázó hegycsúcsok felé. - Ha Iga völgyének haladsz, onnan van egy út Uenó-ba, és az Ano-völgyből egy másik Jokkaicsibe és Kuvanába. Még ezeken kívül is van három-négy hegyi ösvény. Szerintem Muszasi időben letért az országútról.

- Úgy gondolod, biztonságban van?

- Valószínűleg. Legalábbis sokkal inkább, mint ti ketten. Egyszer már megmentettelek, de ha az országúton maradsz, Csudzsikaze emberei ismét elkapnak Jaszugavában. Ha kibírsz egy meredek emelkedőt, gyere velem, mutatok egy ösvényt, amelyet gyakorlatilag senki nem ismer.

Gyorsan beleegyeztek, s Szannodzsó elvezette őket a Makadó-hágóhoz, Kaga falu fölé, ahonnan ösvény vezetett le Ómiba.

Miután részletesen elmagyarázta, merre menjenek, így szólt:

- Most már nem érhet baj titeket. Csak tartsátok nyitva a szemeteket és fületeket, és ügyeljetek, hogy biztonságos helyen töltsétek az éjszakát.

Ocú megköszönte, hogy annyi mindent tett értük, és indulni akart, de Szannodzsó tovább nézte. - Most elválunk, tudod. - Jelentőségteljesen mondta, szemében sértett pillantás látszott. - Végig azon gondolkodtam, megkérdezi-e végre? - folytatta. -De soha nem kérdezted.

- Mit?

- A nevem.

- De hisz hallottam a neved a Kódzsi-hegyen.

- Emlékszel rá?

- Persze, Cuge Szannodzsó vagy. Vatanabe Hanzó unokaöccse.

- Köszönöm. Nem kérem, hogy örökké hálás légy vagy ilyesmi, de remélem, nem felejtesz el.

- Ugyan, nagyon leköteleztél.

- Nem így értem. Arra gondolok, hogy szóval még nőtlen vagyok. Ha a nagybátyám nem volna olyan szigorú, legszívesebben rögtön otthonomba vinnélek... De látom, sietsz. Különben néhány mérföldnyire innen találsz egy kis fogadót, ott megszállhatsz. Jól ismerem a fogadóst, hivatkozzál rám. Viszontlátásra.

Miután elment, különös érzés lett úrrá Ocún. Kezdettől fogva nem volt képes kiismerni magát Szannodzsón, miféle ember lehet, és most, hogy elváltak, úgy érezte, mintha veszélyes vadállat karmai közül menekült volna. Szertartásosan hálálkodott, ám szíve mélyén nem érzett hálát.

Dzsótaró, bár ő általában nyitottabb volt idegenekkel, hasonlóan reagált. - Nem kedvelem ezt az embert - mondta, miközben lefelé haladtak.

Ocú nem akart rosszat mondani Szannodzsóról a háta mögött, de be kellett vallania, ő sem kedvelte.

- Mit gondolsz, hogy értette azt, amikor azt mondta, még nőtlen? - tette hozzá.

- Hát arra célzott, hogy egy nap majd megkéri a kezed.

- Hát ez abszurd!

Baj nélkül eljutottak Kiotóba, bár csalódniuk kellett egyik helyen sem találták Muszasit, ahol remélték sem Ómiban a tóparton, sem a Kara hídnál Szetá-ban, sem az oszakai sorompónál.

Keagéből keveredtek a város Szandzsó sugárúti bejárata mellett kavargó év végi tömegbe. A fővárosban a házak az újévi szokás szerint fenyőágakkal voltak díszítve. A látvány felvidította Ocút, s a múlt elvesztett reményei helyett a jövőre gondolt. Találkozhat Muszasival! A Godzsó sugárút Nagy Hídjánál. Az új év első napján. Ha aznap reggel nem mutatkozik, akkor másnap, vagy harmadnap... Azt mondta, mindenképpen ott lesz, ennyit megtudott Dzsótarótól. Még ha nem is azért jön, hogy vele találkozzon, láthatja, beszélhet vele.

Almai fölött a legsötétebb felhő az volt, hogy összefuthat Matahacsival. Dzsótaró szerint Muszasi üzenetét Akemi kapta meg, Matahacsi nem. Ocú imádkozott, hogy így legyen, s Muszasi eljöjjön, Matahacsi pedig ne.

Lelassította lépteit. Arra gondolt, Muszasi talán itt van, ebben a tömegben. Aztán végigfutott a hideg a hátán, és ismét gyorsított. Matahacsi rémes anyja is bármelyik pillanatban előbukkanhat.

Dzsótaró mit sem törődött ilyenekkel. A város rég látott-hallott színei, zajai felvidították. - Egyenesen egy fogadóba megyünk? - kérdezte gyanakodva.

- Még nem.

- Helyes. Unalmas lenne a falak között, amíg még világos van. Sétáljunk egyet. Ügy látom, ott egy piac

- Nincs időnk a piacra menni. Fontos dolgunk van.

- Dolgunk? Nekünk?

- Hát elfelejtetted a dobozt a hátadon?

- Tényleg.

- Igen. Addig nem vagyok nyugodt, amíg meg nem találtuk Karaszumaru Micuhiró nagyúr palotáját, és nem kézbesítettük a tekercseket.

- Nála fogunk megszállni?

- Természetesen nem - nevetett Ocú a Kamo folyó felé pillantva. - Csak nem gondolod, hogy egy ilyen nagy nemes megengedi, hogy egy koszos kisfiú a fedele alatt aludjon? Tetvek, meg minden?

A PILLANGÓ TÉLEN

Akemi anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, kisurrant a szunüjosi fogadóból. Ügy érezte magát, mint egy madár, amely kalitkájából szabadult, de olyan közelről csapta meg a halál szele, hogy még erőtlen magasra szállni. A sebek, amelyeket Szeidzsúró erőszaka ejtett benne, nem gyógyultak gyorsan. Szétzúzták dédelgetett álmát, hogy foltatlanul adja magát a férfinak, akit szeret.

A hajón jodóból Kiotóba ment, úgy érezte, nincs annyi víz az egész folyóban, mint amennyi könnyet ő szeretne ejteni. Nézte az újévi ünnepségekre díszeket és árut szállító hajókat. Most már, ha meg is találom Muszasit... gondolta. Szeme ismét könnyekkel telt meg. Hevesen várta az újév reggelét, amikor a Godzsó sugárút Nagy Hídjánál találkozhat vele.

Vágya Muszasi iránt mélyebb és erősebb lett. A szerelem fonala megnyúlt, és Akemi gombolyaggá tekerte össze szívében. Annyi éven át szőtte ezt a fonalat távoli emlékekből, szóbeszédből, hogy a gombolyag egyre nagyobb és nagyobb lett. Egész mostanáig ápolta kislányos érzéseit, amelyek mindig vele voltak, akár egy friss csokor vadvirág az Ibukí-hegy lejtőjéről. De néhány nappal ezelőtt a bimbót összezúzták benne. Bár valószínűtlen volt, hogy bárki is tudja, mi történt, úgy képzelte, mindenki értő pillantásokkal nézegeti.

Kiotóban az esti szürkületben a csupasz fák és a teramacsii miniatűr pagodák között haladva hűvösnek és haloványnak látszott, mint egy pillangó télen.

- Hé, szépségem! - szólt oda egy férfi. - Meglazult az obid. Nem akarod, hogy megkössem? - Vékony, gondozatlan, durva beszédű férfi volt, de szamuráj módra két kardot viselt.

Akemi még soha nem látta, de a közeli ivók törzsvendégei elmondhatták volna neki, hogy a férfit Akakabe Jaszomának hívják, és téli estéken a sikátorokban őgyeleg. Kopott szalmapapucsa csattogott, amikor Akemi után futott, és fölkapta a lány obijának kilazult végét.

- Mit csinálsz egymagad egy ilyen elhagyott helyen? Gondolom, nem azoknak az őrült nőknek egyi ke vagy, akik a kjógendarabokban lépnek fel. Csinos arcod van. Miért nem hozod rendbe a hajad, és sé tálsz, mint a többi lány?

Akemi továbbment, úgy tett, mint aki nem hallja, de Jaszoma mindezt félénkséggel magyarázta.

- Városi lánynak látszol. Mit csináltál? Megszöktél hazulról? Vagy férjed van, az elől menekülsz?

Akemi nem válaszolt.

- Óvatosabbnak kéne lenned, egy ilyen csinos lány ne mászkáljon kábán, mint aki bajban van. Nem tudhatod, mi történik. Itt nincsenek afféle tol vajok és rablók, mint akik Rasómon körül verődtek össze, de azért sok a haramia, és rögtön csorogni kezd a nyáluk egy nő láttán. És vannak csavargók is, akik adják, veszik a nőket.

Bár Akemi egyetlen szót sem szólt, Jaszoma tovább makacskodott, válaszolt a nem létező kérdésekre,

- Valóban veszélyes a dolog. Azt mondják, a kiotói nőkért nagyon nagy árat adnak most Edőban. Valamikor északkeletre vitték innen a nőket, Hirai-zumiba, de most Edóba. Azért van így, mert a második sógun, Hidetada olyan gyorsan építi a várost, ahogyan csak tudja. A kiotói bordélyok mind nyitnak most ott üzletet. - Akemi egy szót sem szólt.

- Bárhol is vagy, nagyon kell vigyáznod. Ha óvatlan vagy, valami gazfickó markaiba kerülhetsz. Szörnyen veszélyes.

Akeminek elege volt. Dühösen fölvetette ruhauj-ját a vállára s a férfi felé fordulva haragosan sziszegett.

Jaszoma csak nevetett. - Tudod, azt hiszem, tényleg őrült vagy.

- Hallgass, és hagyj békén!

- Miért, nem vagy az?

- Te vagy őrült!

- Ha, ha, ha! Itt a bizonyíték. Őrült vagy. Sajnállak.

- Ha nem mész innen, hozzád vágok egy követ.

- Oh, csak nem tennél ilyet?

- Takarodj, te vadállat! - Akemi büszke duzzogással leplezte félelmét. - Sikítani kezdett, és a mező felé futott, ahol valamikor Komacu nagyúr palotája állt, kertjében rengeteg kőlámpással. Mintha úszott volna az elvadult réten.

- Várj! - Jaszoma vadászkutyaként száguldott utána.

A Toribe-hegy fölött egy boszorkány vad vigyorával megjelent a hold.

Senki nem járt arra. A legközelebbi emberek úgy háromszáz méternyire voltak. Egy csoport jött le lassan a hegyről, de ők akkor sem siettek volna Akemi segítségére, ha hallják kiáltásait, mivel egy temetésről tértek vissza. Fehér ünnepi ruhában, fehér szalaggal megkötött kalapban, kezükben imafüzérrel mentek, néhányan sírtak is.

Akemi hirtelen lökést érzett hátulról, és elterült.

- Jaj, elnézést. - Jaszoma ráesett, közben végig mentegetőzött. - Megütötted magad? - kérdezte aggódva, s magához ölelte.

Akemi füstölgött a haragtól. Arcon ütötte a férfit, de az nem engedte el. Sőt, még mintha tetszett is volna neki a dolog. Mindössze kacsintott, vigyorgott, és még szorosabban ölelve a lányt, arcát Akemiéhoz dörzsölte. Szakálla ezernyi tűként szúrta Akemi bőrét. A lány alig kapott levegőt. Kétségbeesetten karmolt, egyik körme a férfi orrlyukába csapott, folyt a vér, Jaszoma mégsem lazított a szorításán.

A Toribe-hegyi Amida Csarnok harangja gyászra kondult, minden dolgok mulandóságára és az élet hiúságára emlékeztetett. De a két dulakodó halandóra nem hatott a hang.

- Nyugodj meg, ne verekedj! - könyörgött a férfi. - Nincs mitől félned. Eljegyezlek. Ezt már szeretnéd, nem?

- Meg akarok halni! - sikította Akemi. Hangjában annyi nyomorúság volt, hogy Jaszoma megrémült.

- Miért? Mi... mi baj? - dadogott.

Akemi, ahogy a melléhez felhúzott térdekkel kuporgott, egy szaszankvavirág bimbójára emlékeztetett. Jaszoma nyugtatgatni, dédelgetni kezdte, remélve, ettől majd a lány elcsitul, és megadja magát. Szemlátomást nem ez volt az első eset, hogy ilyen helyzetbe kerül. Ellenkezőleg, úgy látszott, szereti is az ilyesmit, arca ragyogott az örömtől, de attól még ugyanolyan fenyegető maradt. Nem sietett, mint a macska, élvezte, hogy játszhat áldozatával.

- Ne sírj! Nincs miért sírnod. - Megcsókolta Akemi fülét, s folytatta. - Biztos voltál már férfival. Ilyen idősen nem lehetsz ártatlan.

Szeidzsúró. Akemi visszaemlékezett, milyen fullasztón és nyomorultul érezte magát, hogy elhomályosult szeme előtt a sódzsi képe.

- Várj! -mondta.

- Várjak? Rendben, várhatok. - Jaszoma szenvedélynek hitte a lány lázas testének melegét.-  De ne próbálj meg elfutni, vagy megbánod.

Akemi egy rántással kiszabadította vállait, és lerázta a férfi kezét. Az arcába nézve lassan felemelkedett. - Mit akarsz tenni velem?

- Tudod jól, mit akarok.

- Azt hiszed, úgy bánhatsz a nőkkel, mintha bolondok volnának, nem? Mind ilyenek vagytok, férfiak. Hát nő vagyok, de van bennem szellem. - Vér szivárgott ajkából, ahol egy éles levél megvágta. Ajkába harapva újra kicsordultak könnyei.

- Különös dolgokat mondsz. Mi lehetnél más, mint őrült?

- Azt mondok, amit csak akarok - sikította Akemi. Teljes erejéből eltolta magától a férfit, aztán bo torkálva megindult a mezőn.

- Gyilkos! Segítség! Gyilkos!

Jaszoma utána vetette magát. Akemi még tíz lépést sem tett, a férfi máris utolérte, és ismét leteperte. Akemi fehér lába kibukott a kimonó alól, haja arcába hullott, arca a földhöz szorult. Kimonója félig kinyílt, fehér keble libabőrös lett a téli hidegben.

De pont, amikor Jaszoma rá akarta vetni magát, valami kemény csattant a füle mellett. Vér öntötte el a fejét, felsikoltott fájdalmában. Megfordult, de a kemény tárgy újra lecsapott, és bezúzta a koponyáját. Ez alkalommal Jaszoma már alig érezhetett fájdalmat, mert azonnal elvesztette eszméletét, feje üresen rázkódott, mint egy papírtigrisé. Tátott szájjal feküdt, támadója, egy kolduló szerzetes, kezében sakuhacsijával, amellyel elbánt vele, fölötte állt.

- A vadállat - mondta a szerzetes. - De könnyebb volt elintéznem, mint reméltem.

Egy ideig nézte Jaszomát, elmélkedett, nem volna-e kegyesebb tett azonnal megölni. Jó esély volt rá, hogy ha visszanyeri öntudatát, sem lesz többé egészséges.

Akemi tompán meredt megmentőjére: a sakuhacsitól eltekintve meg nem mondta volna róla, hogy szerzetes. Koszos ruhái és az oldalán lógó kard alapján elszegényedett szamuráj, vagy akár koldus is lehetett volna.

- Most már minden rendben. Ne aggódj! - nyugtatta a férfi.

Akemi kábulatából felriadva megköszönte a segítséget, és megigazította haját és kimonóját. De még mindig rémület csillogott a szemében, úgy leste az őket körülvevő sötétet.

- Hol élsz? - kérdezte a szerzetes.

- Ó... hol élek? Úgy érted, hol a házam? - Akemi kezébe temette arcát. Zokogva próbált válaszolni, de rájött, hogy képtelen őszinte lenni. Egy része annak amit mondott, igaz volt. Hogy anyja más, mint ő, hogy pénzért el akarta adni a testét, hogy Szumijosiból menekült ide, de a többit akkor találta ki.

- Inkább meghalok, mint hogy hazamenjek - nyöszörögte. - Nem viselem el többet anyámat. Annyira szégyellem magam miatta. Még egészen kislány voltam, amikor ki kellett mennem a csatatérre és lopni a halott katonák holttestéről.

Olyan gyűlöletet érzett anyja iránt, hogy egész teste beleremegett.

Aoki Tanzaemon egy mélyedés mentén vezette, ahol a szél kevésbé élesen fújt. Amikor egy kicsiny, elhagyott templomhoz értek, foghíjasán elvigyorodott. - Én itt élek. Nem sok, de nekem megfelel.

Akemi bár tudta, hogy egy kicsit durván hangzik, nem tudta visszatartani a kérdést. - Valóban itt élsz?

Tanzaemon kinyitotta a rácsos ajtót, és intett, hogy lépjen be. Akemi habozott.

- Melegebb van odabenn, mint gondolnád - mondta a férfi. - A padlót csak vékony gyékénnyel tudtam borítani, de az is jobb, mint a semmi. Vagy attól félsz, hogy úgy viselkedhetek, mint az a vadállat?

Akemi csendben rázta a fejét. Tanzaemon nem rémisztette meg. Biztos volt benne, hogy jó ember, és különben is, elmúlt már ötven is. A kis templom koszos volt, és Tanzaemon testéből, ruháiból bűz áradt. Ez tartotta vissza. De nem volt hová mennie, és mit lehet tudni, mi történik, ha Jaszoma, vagy valami hasonló alak megtalálja. A homloka égett a láztól.

- Nem leszek terhedre? - kérdezte, miközben felment a lépcsőn.

- Egyáltalán nem. Itt akár hónapokig is ellehetsz.

Az épület koromsötét volt, mint ahol patkányok tanyáznak.

- Várj egy pillanatot - szólt rá Tanzaemon.

A lány kovához érő fém hangját hallotta, és a kis lámpa, amelyet Tanzaemon valahol az utcán találhatott, halványan világítani kezdett. Akemi körülnézett: ez a különös férfi a háztartáshoz alapvetően szükséges dolgokat azért összegyűjtötte. Egy-két edény, néhány csupor, egy favánkos, gyékénymatracok. A férfi hajdinakását készült főzni, ezért matatni kezdett a törött cseréptűzhely körül. Először faszenet tett bele, aztán száraz faágdarabokat, majd szikrát csiholva tüzet gyújtott.

Kedves öregember - gondolta Akemi. Most, hogy kezdett megnyugodni, a hely már nem is tűnt olyan koszosnak.

- Na tessék - mondta Tanzaemon. Úgy tűnik, lázad van, és azt mondtad, fáradt vagy. Nyilván megfáztál. Feküdj le, amíg nincs kész az étel. Egy gyékényre mutatott.

Akemi papírt terített a fapárnára, elnézést mormogott, amiért pihen, míg a férfi dolgozik, s lefeküdt. Takarónak ott voltak egy szúnyogháló viharvert maradványai. Magára akarta húzni, amikor egy villogd szemű állat ugrott elő alóla, s vetette át magát a lány feje fölött. Akemi felsikoltott, és a gyékénybe temette arcát.

Tanzaemon még jobban megdöbbent. Elejtette a zsákot, amelyből lisztet öntött a vízbe, fele a térdére ömlött. - Mi volt ez? - kiáltotta.

Akemi még mindig nem nézett föl. - Nem tudom. Nagyobbnak látszott, mint egy patkány.

- Talán egy mókus. Néha bejönnek, amikor ételszagot éreznek. De sehol nem látom.

Akemi valamelyest följebb emelte fejét. - Ott van.

- Hol?

Tanzaemon kiegyenesedett és megfordult. A belső szentély korlátján, amelyről Buddha képe régen eltűnt, egy kis majom kuporgott, rémülten összehúzva magát Tanzaemon szúrós tekintetétől.

Tanzaemon zavartnak látszott, s a majom úgy döntött, nincs mitől tartania. Néhányszor fel-lemászott a kopott cinóbervörös korláton, majd ismét leült, és felfelé fordítva arcát, mely olyan volt, mint egy hosszú szőrű barack, pislogni kezdett.

- Mit gondolsz, honnan jöhetett? - A majom felé indult, de az megérezve közeledtét, beugrott a szentélybe és eltűnt.

- Ravasz kis ördög - mondta Tanzaemon. - Ha adunk neki némi ennivalót, talán nem rosszalkodik. Hadd maradjon. - Lesöpörte a lisztet a térdéről, s ismét leült a tűzhelyhez. - Nincs mitől félned, Akemi - Pihenjél!

- Gondolod, hogy nyugton marad?

- Igen. Nem vad. Biztosan van gazdája. Nincs miért aggódnod. Elég melegen vagy?

- Igen.

- Akkor aludj. Az a legjobb a meghűlésre.

Tett még némi lisztet a vízbe, és evőpálcikával kevergette a kását. A tűz már vígan égett, és míg a kása melegedett, a férfi mogyoróhagymát kezdett aprítani. A vágódeszka egy öreg asztalon volt, a kés egy kicsi, rozsdás tőr. Tanzaemon mosdatlan kezével egy faedénybe tette a hagymákat, majd letörölte a vágódeszkát, s onnantól tálcának használta.

A fortyogó edény gőze lassan átmelegítette a szobát. Az egykori szamuráj, karjával átölelve ösztövér térdét, ült, s éhes szemmel nézte az ételt. Boldognak és lelkesnek látszott, mintha az edény az emberiség végső boldogságát tartalmazná.

Mint minden éjjel, felhangzott a Kijomizudera harangja. A téli mértékletesség, amely harminc napig tartott, véget ért, és közeledett az új év. Ilyenkor, amikor egy év lezárult, az emberek lelkén ülő teher nehezebb lett. A könyörgök késő éjszakáig szólaltatták a templom bejáratánál lévő kis gongot. Meghajoltak, és monotonul kántálva esedeztek Buddha segítségéért.

Tanzaemon lassan kevergette a kását, hogy le ne égjen, s közben elmélkedett. - Én megkaptam a büntetésemet, és vezekelek a bűneimért, de mi történhetett Dzsótaróval...? Az a gyerek semmiről nem tehet. Óh, Áldott Kannon, kérlek, büntesd a szülőket, de tekints le szánalommal a fiúra, aki...

Hirtelen sikoly vetett véget az imának. - Te vadállat!

- Akemi csukott szemmel, arcát a favánkoshoz szorítva aludt, és közben keserűen sírt. Addig lármázott, míg fel nem ébredt saját hangjára.

- Beszéltem álmomban? - kérdezte.

- Igen. Megrémisztettél. - Tanzaemon az ágy mellé lépett, és megtörölte Akemi homlokát egy nedves ronggyal. - Rettenetesen izzadsz. Nyilván a láztól.

- Mit... mit mondtam?

- O, sok mindent.

- Miféle dolgokat? - Akemi lázas arca még vörösebb lett a zavartól. Magára húzta a takarót.

Tanzaemon ahelyett, hogy egyenesen válaszolt volna, így szólt: - Akemi, van egy férfi, akit a legszívesebben elátkoznál, ugye?

- Ezt mondtam?

- Hm. Mi történt? Elhagyott?

- Nem.

- Értem. - Tanzaemon levonta a maga következtetését.

Akemi félig felült. - Mondd meg, mit tegyek? - Megfogadta, hogy senkinek nem árulja el titkolt szégyenét, de annyi harag, szomorúság és veszteség gyülemlett fel benne, hogy nem bírta egyedül elviselni. Tanzaemon térdére borult, és nyöszörögve, zokogva kibukott belőle az egész történet.

- Meg akarok halni - nyöszörögte végül. - Hagyjál meghalni.

Tanzaemon lélegzete átforrósodott. Jó idő eltelt azóta, hogy ilyen közel volt egy nőhöz, illata égette orrát, szemét. A vágy, amelyről rég azt hitte, túl van rajta, duzzadt benne, mintha friss vér ömlene belé, s estte, amely mostanáig olyan volt, mint egy kopár fa, új életre kelt.

- Hm - morogta. - Szóval efféle ember az a Josioka Szeidzsúró. - Keserű harag fortyogott benne. Nemcsak rosszallást érzett, hanem olyan féltékenységet is, mintha a saját lányát gyalázták volna meg. Akemi könnyek között fetrengett a térdén, s Tanzaemont meghittség érzése töltötte el. Arcán zavar jelent meg.

- Ugyan már, ne sírj! A szíved még ártatlan. Nem olyan ez, mintha megengedted volna annak a férfinak, hogy szeressen, és nem is viszonoztad szerelmét. Egy nőnek a szíve fontos, nem a teste, és a szűziesség önmagában a bensőn múlik. Még ha egy nő nem is adja oda magát a férfinak, de érzéki vágyat érez iránta, ameddig ez tart, szűzietlenné, tisztátlanná válik.

Akemit nem vigasztalták meg az elvont szavak. Forró könnycseppek itatták át a szerzetes kimonóját, s a lány egyre csak azt ismételgette, hogy meg akar halni.

- Ugyan már, hagyd abba a sírást - mondta Tanzaemon ismét, és megveregette a lány hátát. Akemi fehér nyakának remegése nem őszinte együttérzést keltett benne. Egy másik férfi ellopta tőle ezt a lágy bőrt, amelyet olyan jó szagolni.

Aztán észrevette, hogy a majom a lábához settenkedett, és eszik valamit. Minden teketória nélkül levette Akemi fejét térdéről, s öklét rázva átkozta az állatot. Kétség nem férhet hozzá, hogy az étel fontosabb, mint egy nő szenvedése. Másnap reggel Tanzaemon közölte, bemegy a városba koldulóedényével. - Maradj itt, amíg nem jövök - mondta. - Pénzre van szükségem, hogy gyógyszert vehessek neked, aztán kell egy kis rizs és olaj, hogy valamit ehessünk.

Kalapja nem az a fajta sásból font mély kalap volt amelyet a legtöbb vándorszerzetes viselt, hanem átlagos bambusz fejfedő. Sarkánál szakadt szalmapapucsa a földet súrolta, ahogy elcsoszogott. Nemcsak bajusza, egész lénye kókadt volt. De bármennyire madárijesztőnek tűnt is, szokásává vált, hogy mindennap kimenjen, hacsak nem esik.

Nem aludt jól, és ma reggel különösen karikás volt a szeme. Akemi még sokáig sírdogált és panaszkodott, aztán megette kásáját, elöntötte az izzadtság, majd az éjszaka hátralévő részén mélyen aludt. Tanzaemon viszont alig hunyta le szemét.

- Nagyjából egyidős Ocúval - gondolta. - De mennyire más a természetük! Ocú kecses, kifinomult, de van benne valami jeges. Akemi megindító akkor is, amikor nevet, sír vagy duzzog.

Akemi bája ifjúi értelmeket keltett Tanzaemon kiszáradt sejtjeiben, s ettől nagyon is tudatára ébredt éveinek. Az éjszaka folyamán aggódva nézett a lányra, ahányszor az mocorogni kezdett álmában, s szívében egy egészen másfajta figyelmeztető hang szólalt meg. „Milyen nyavalyás bolond vagyok! Hát még mindig nem tanultam meg! Bár szerzetesi ruhát viselek és koldulók sakuhacsiján játszom, messze vagyok még, hogy elérjem P'uhua tiszta és tökéletes megvilágosodását. Hát soha nem leszek olyan bölcs, hogy uralkodjak a testem felett?"

Hosszasan korholta magát, aztán kényszerítette, hogy behunyja a szemét és aludni próbáljon, de hiába.

Hajnalra eltökélte magát. - Elűzöm az ördögi gondolatokat. Muszáj. - De Akemi elbűvölő lány volt. És annyit szenvedett. Meg kell vigasztalnia. Meg kell mutatni, hogy nem minden férfi a kéjvágy rabja.

Azon gondolkodott, az orvosságon kívül milyen ajándékot vígyen neki, mikor este hazatér. Az egész napos kéregetés során lelkét végig a vágy erősíti majd, hogy valamivel boldogabbá teheti Akemit. Ennyi elég. Nem dédelget ennél nagyobb terveket.

Mire összeszedte magát és a szín visszatért arcába, szárnycsattogást hallott a feje fölül. Egy nagy sólyom árnyéka siklott el mellette, és egy kisebb madár szürke tolla libegett lefelé egy tölgy ágáról a Tanzaemon felett lévő kis kopár erdőben. A sólyom, karmai közt a madárral egyenesen felszállt, mutatva szárnyai alját.

- Siker - szólalt meg egy férfihang a közelben, és a solymász füttyentett madarának.

Tanzaemon kisvártatva két, vadászruhába öltözött alakot pillantott meg az Ennendzsi mögötti hegy lejtőjén. A sólyom egyikük bal kezének öklén ült. A férfi derekára egy háló volt erősítve a zsákmánynak, a két karddal ellentétes oldalon. Okos tekintetű vadászkutya futott mögöttük.

Kodzsiró megállt, és körülnézett. - Valahol erre történt tegnap este - mondta. - A majom összeveszett a kutyával, és az megharapta a farkát. Elbújt valahová, és nem jött elő. Lehet, hogy valamelyik fa tetején van.

Szeidzsúró rosszkedvűen leült. - Miért lenne még itt? Van lába. Különben sem értem, miért hoztál egy majmot magaddal, amikor máskor sólyommal jársz vadászni.

Kodzsiró kényelmesen elhelyezkedett egy fa gyökerén. - Nem hoztam, de mit csináljak, ha velem jött? Es úgy megszoktam, hogy hiányzik, ha nincs velem.

- Mindig azt hittem, hogy csak nők meg semmittevők tartanak majmot és ölebet, de úgy látszik, tévedtem. Nehéz elképzelni egy magadfajta harcos diákot, hogy így szeret egy majmot.

Miután Szeidzsúró a kemai gáton látta Kodzsirót akcióban, határozottan tisztelte vívótudását, de ízlését és viselkedését nagyon gyerekesnek találta. Miután néhány napig együtt élt vele, Szeidzsúró meggyőződött, hogy az érettség a korral jön meg. Míg nehezére esett tisztelnie Kodzsirót, annál könnyedebben érezte magát a társaságában.

Kodzsiró nevetve válaszolt: - Csak azért, mert ilyen fiatal vagyok. Nyilván eljön majd a nap, amikor a nők fognak érdekelni, és megfeledkezek a majomról.

Kodzsiró könnyedén csevegett, de Szeidzsúró láthatóan nem figyelt oda. Ideges pillantás villant a szemében, valamelyest a kezén lévő sólyomra emlékeztetett. Egyszer csak ingerülten megszólalt: - Mit csinál ott az a kolduló szerzetes? Amióta csak itt vagyunk, ott áll és minket bámul. - Gyanakodva nézett Tanzaemonra, s Kodzsiró is megfordult, hogy szemügyre vegye.

Tanzaemon hátat fordított, és elcammogott.

Szeidzsúró hirtelen felállt. - Haza akarok menni, Kodzsiró. Akárhogy nézzük is, nincs itt a vadászat ideje. A hó huszonkilencedik napja van.

Kodzsiró nevetve, árnyalatnyi gúnnyal felelt.

- Vadászni jöttünk, nem? Mostanáig mindössze egy vadgalambot és néhány kismadarat fogtunk. Följebb mehetnénk a hegyre.

- Ne. Fejezzük inkább be. Nincs kedvem vadászni, és amikor így érzek, a sólyom nem jól repül. Menjünk vissza a házba, gyakoroljunk. Erre van szükségem, gyakorolnom kell - tette hozzá, szinte magának.

- Hát, ha vissza kell menned, veled tartok. - Tovább lépdelt Szeidzsúró mellett, de nem látszott boldognak. - Azt hiszem, nem is kellett volna javasolnom.

- Micsodát?

- Hogy vadásszunk tegnap és ma.

- Ne bánd. Tudom, hogy jót akartál. Csak hát itt az év vége, és gyorsan közeledik a nap, amikor megküzdök Muszasival.

- Ezért gondoltam, hogy jót tenne, ha vadásznánk. Ellazítasz, a megfelelő hangulatba kerülsz. Úgy látom, te az a fajta ember vagy, akinek magától nem megy az ilyesmi!

- Hümm. Minél többet hallok erről a Muszasiról, annál inkább úgy hiszem, nem szabad alábecsülnöm.

- Annál több okod van rá, hogy ne izgulj, ne essél pánikba. Fegyelmezned kéne szellemed.

- Nem esek pánikba. A Háború Művészetének első leckéje, hogy ne vegyük könnyen ellenségünket, és azt hiszem, a józan ész is azt mondja, hogy sokat kell edzeni a küzdelem előtt. így ha veszítek, legalább tudom, hogy mindent megtettem. Ha jobb mint én, hát...

Kodzsiró, bár méltányolta Szeidzsúró őszinteségét úgy érezte, szelleme gyenge, és így nehéz lesz megtartani a Josioka-iskola hírnevét. Sajnálta Szeidzsúrót amiért hiányzik belőle a személyiség, hogy apja nyomdokaiba lépve úgy vezesse ezt a nagy iskolát, ahogy kell. Véleménye szerint az öccse, Densicsiró erősebb jellem volt, de javíthatatlan playboy. És bár jobb vívó volt Szeidzsurónál, nem ő képviselte a Josioka nevet.

Kodzsiró azt akarta, hogy Szeidzsúró feledkezzen meg a közeledő küzdelemről. Biztos volt abban, hogy ez a legjobb előkészület. Legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy képzeli, mit tud még megtanulni az összecsapásig, amit még nem tud, de visszatartotta magát. Hát, ha így áll, azt hiszem, nem sokat segíthetek neki, gondolta lemondóan.

A kutya elrohant, messziről hallották vad ugatását.

- Talált valamit. - Kodzsiró szeme felcsillant.

- Hagyjuk. Majd utolér minket.

- Meg kell néznem. Várj itt meg.

Kodzsiró a kutya után száguldott, és egy-két perc múlva megpillantotta az állatot, amint egy régi, romos templom verandáján nekivetette magát a rozoga rácsos ajtónak. Néhányszor megpróbálta, de mindig visszaesett, aztán kaparni kezdte az épület kopott, vörös oszlopait és falait.

Kodzsiró kíváncsi volt, mi izgatja ennyire a kutyát. Megkereste a másik ajtót. Bekukucskált a rácson. Mintha fekete, lakkozott vázába nézett volna bele.

I Az ajtó nyikorgására a kutya a farkát csóválva mellette termett. Kodzsiró odébb rúgta, de nem sok haszna volt. Amikor belépett az épületbe, a kutya már mögötte szuszogott.

Fülhasogató női sikoly hallatszott, afféle, amely megrepeszti az üveget. A kutya vonyítani kezdett, és nagy volt a küzdelem, melyikük hangosabb, ő vagy a sikító nő. Kodzsiró már attól tartott, összedől a ház. Előrerohant, és megpillantotta a szúnyogháló alatt fekvő Akemit és mögötte a majmát, aki a kutya elől az ablakra ugrott.

Akemi a kutya és a majom között feküdt, pont útban, úgyhogy a kutya őt támadta meg. A lány oldalra fordult, és a kutya még hangosabban morgott.

Akemi most már fájdalmában sikoltott, nem rémületében. A kutya az alkarjába vájta fogait. Kodzsiró káromkodva kétszer is bordán rúgta az állatot. A kutya már az első rúgástól megdöglött, de fogaival még a második után is keményen szorította Akemi karját.

- Engedj el! Engedj el! - sikoltotta a lány a padlón fetrengve.

Kodzsiró mellé térdelt, és széthúzta a kutya állkapcsát. Olyan hang hallatszott, mint amikor összeragasztott fadarabkákat tépnek szét. A száj kinyílt, hát persze, hisz ha Kodzsiró még erősebben tépi, az egész fej kettészakadt volna. Kodzsiró a földre dobta a tetemet, és visszament Akemi mellé.

- Minden rendben van - csitítgatta, de Akemi alkarja nem ezt igazolta. A fehér bőrön végigfolyó vértől a seb olybá tűnt, mint egy nagy, karmazsinszínű bazsarózsa.

Kodzsiró megborzongott a látványra. - Nincs itt egy kis szaké? Lemosnám a sebet szakéval... Nem gondolom, nincs egy ilyen helyen. - Meleg vér csorgott végig Akemi karján. - Tennem kell valamit mert a kutya fogáról a méreg megőrjíthet - mondta Kodzsiró. Furán viselkedett az utóbbi napokban.

Kodzsiró azon tanakodott, mit is tegyen ebben a sietségben, Akemi pedig összehúzta szemöldökét, hátrahajtotta bájos fehér nyakát és felkiáltott: - Megőrültem. Milyen csodálatos! Az akarok lenni. Őrült! Dühöngő őrült!

- Mi... micsoda? - dadogott Kodzsiró. Aztán nem vesztegette tovább az időt, Akemi alkarja fölé hajolt, és szívni kezdte a vért a sebből. Amikor szája tele lett, kiköpte, majd visszatapasztotta száját a fehér bőrre, és szívott, hogy ajka behorpadt.

Este Tanzaemon visszatért napi körútjáról. - Megjöttem, Akemi - kiáltott, ahogy belépett a templomba. Nagyon egyedül érezted magad, amíg elvoltam?

Az egyik sarokba tette az orvosságot az étel és az olaj mellé, amit hozott. - Várj egy pillanatot, mindjárt gyújtok világot.

Meggyújtotta a gyertyát, és látta, hogy senki sincs a szobában. - Akemi - szólongatta. Hová mehetett?

Egyoldalú szerelme hirtelen haraggá változott, amelynek helyét hamar a magányosság érzése foglalta el. Ismét emlékeztette a sors, hogy soha többé nem lesz fiatal, és számára nincs már tisztesség, nincs remény. Öregedő testére gondolt, és megrándult.

_Megmentettem, gondját viseltem és erre itthagy egy szó nélkül - morogta. Ilyen a világ! Ilyen ő is? Vagy még mindig rosszat feltételez rólam?

Az ágyon szövetcsíkot talált, feltehetően egy obi letépett végét. A rajta lévő vérfolt felkeltette Tanzaemon állati ösztöneit. Felrúgta a levegőbe a gyékényt és az orvosságot kihajította az ablakon.

Éhes volt, de hiányzott belőle az akaraterő, hogy főzni kezdjen. Felkapta sakuhacsiját, felsóhajtott és kiment a verandára. Jó egy óráig megállás nélkül játszott a hangszeren, megpróbálta kiirtani magából vágyait és csalódásait. De nyilvánvaló volt számára, hogy nem halt ki belőle a szenvedély, és nem is fog, amíg csak él. - Máris elvitte egy másik férfi - elmélkedett. - Miért is kellett ilyen erkölcsösnek és becsületesnek lennem? Mi szükség volt rá, hogy egyedül forgolódjak mellette egész éjszaka?

Egyik fele megbánta, hogy nem tett semmit, a másik elítélte kéjvágyát. Az érzelmeknek pontosan ez a harca, amely így kavarog szüntelen ereiben, szüli azt, amit Buddha csalódásnak nevez. Tanzaemon próbálta megtisztítani tisztátalan természetét, de minél jobban igyekezett, annál iszaposabbá vált a sakuhacsi hangja.

A templom alatt alvó koldus kidugta fejét a veranda alól. - Mit ülsz itt és játszol a hangszereden? Valami jó történt veled? Ha sok pénzt kaptál, és vettél egy kis szakét, engem is megkínálhatnál. - Nyomorék volt, az ő szemében Tanzaemon úgy élt, mint egy király.

- Nem tudod, mi történt a lánnyal, akit tegnap este hoztam haza?

- Takaros nőszemély volt, mi? Lennék csak egészséges, nem engedtem volna elmenni. Reggel nem sokkal azután, hogy elmentél, jött egy hosszú üstökű fiatal szamuráj egy nagy karddal a hátán, és elvitte. A majmot is. Az egyik az egyik vállán volt, a másik a másikon.

- Szamuráj... üstök?

- Aha. És milyen jóképű fickó volt - jóval jobbképű, mint te vagy én.

A koldus olyan mulatságosnak találta azt, hogy egész teste rázkódott a nevetéstől.

A BEJELENTÉS

Szeidzsúró rosszkedvűen érkezett vissza az iskolába. Az egyik tanítvány kezébe nyomta a sólymot, és utasította, hogy vigye vissza a madarat a ketrecébe.

- Kodzsiró nincs veled? - kérdezte a tanítvány.

- Nem, de biztos hamarosan itt lesz. Szeidzsúró átöltözött, és leült abban a szobában, ahol a vendégeket fogadták. Az udvar túloldalán a nagy dodzsó zárva volt a huszonötödikéi utolsó edzés óta. Egész évben jöttek-mentek a tanítványok, vagy ezren is, de most a dodzsó az új év első edzéséig zárva tart. Most, hogy nem csattogtak a fakardok, a ház ridegnek és elhagyatottnak tűnt.

Szeidzsúró nagyon szeretett volna Kodzsiróval gyakorolni. Újra és újra megkérdezte a tanítványt, visszatért-e már. De Kodzsiró nem jött meg sem aznap, sem másnap.

Mások viszont annál inkább. Az év utolsó napja volt a számlák behajtásának ideje. Amelyik kereskedő nem kapja meg most a pénzét, várhat a következő nyárig, a Bon ünnepig, így aztán délre az előszoba tele volt behajtókkal. Ezek az emberek általában igen alázatosan viselkedtek a szamurájok jelenlétében, de mostanra elfogyott a türelmük, és nem is leplezték érzelmeiket.

- Nem tudod a tartozás legalább egy részét megfizetni?

- Hónapok óta azt mondod, hogy a felelős nincs itt, vagy a mester elutazott. Gondolod, hogy örökké elutasíthatsz így minket?

- Hányszor kell még visszajönnünk?

- Az öreg mester jó vevő volt. Egy szót sem szólnék, ha csak a múlt félévről volna szó, de az első félévet sem fizettétek ki. Sőt, még tavalyról is vannak kifizetetlen számláim.

Néhányan türelmetlenül csapdosták főkönyveiket és a tanítvány orra elé dugták. Ácsok, kőművesek, a rizses, a szakéárus, a mindennapi javak különféle szállítói. Rangban köztük legmagasabban a különböző teaházak tulajdonosai álltak, ahol Szeidzsúró hitelbe evett, ivott. És ezek még kis halak voltak az uzsorásokhoz képest, akiktől Densicsiró a bátyja háta mögött pénzt kölcsönzött.

Féltucat közülük leült, és nem volt hajlandó távozni.

- Szeidzsúró mesterrel akarunk beszélni személyesen. Csak az időt vesztegetjük a tanítványokkal.

Szeidzsúró nem jött elő. - Mondjátok azt, hogy nem vagyok itt - tanácsolta. Densicsiró természetesen a ház közelébe sem jött egy ilyen napon. A legfeltűnőbb azonban annak az embernek a hiánya volt, aki az iskola könyvelését vezette, pénzügyeit irányította. Gion Tódzsié. Néhány nappal ezelőtt Okóval és az útja során összeszedett összes pénzzel eltűnt.

Végül hat vagy hét szamuráj parádézott be, élükön Ueda Rjóheijel, aki ilyen megalázó körülmények között is dagadt a büszkeségtől, hogy a Josioka- ház Tíz Első Vívójának egyike. Fenyegető pillantással kérdezte: - Mi folyik itt?

A tanítvány fölöslegesnek tartotta a magyarázatot, de azért röviden vázolta a helyzetet.

- Ez minden? - vetette oda Rjóhei gúnyosan. - Mindössze néhány pénzéhes kereskedő? Mit izgulnak, ha egyszer a számlák úgy is ki lesznek fizetve? Mondd meg azoknak, akik nem hajlandók várni a pénzükre, jöjjenek át a gyakorló csarnokba. Majd a magam nyelvén beszélek velük.

A pénzbehajtók mogorvák lettek a fenyegetéstől. Josioka Kempó igen becsületes volt pénzügyekben. Ezért, no meg azért, mert az Asikago sógunok kiképzője volt, eddig meghajoltak a Josioka-háztartás előtt. Megalázkodtak, hiteleztek bármit, jöttek, amikor rendelték őket, elmentek, ha küldték, igent mondtak mindenre. De volt egy határ, amelyen túl nem engedhetnek ezeknek a hiú katonáknak. Mihelyt hagyják, hogy egy ilyen fenyegetés elijessze őket, a kereskedők osztálya bezárhatja a boltot. És mit tennének nélkülük a szamurájok? Csak nem képzelik egy pillanatig is, hogy maguk tudnák irányítani a dolgokat?

Morgolódtak, Rjóhei pedig egyértelműen kimutatta, hogy semmibe veszi őket. - Elég volt! Tűnjetek innen! Semmi haszna, hogy itt lődörögjetek.

A kereskedők elhallgattak, de nem mozdultak.

- Dobjátok ki őket - kiáltotta Rjóhei.

- Uram, ez felháborító!

- Mi olyan felháborító benne? - kérdezte Rjóhei.

- Teljesen felelőtlen.

- Ki mondja ezt?

- Ha egyszer az, hogy kidob minket.

- Akkor miért nem mentek szépen magatoktól? Nem érünk rá.

- Ha nem az év utolsó napja volna, nem könyörögnénk. De nekünk is kell a pénz, hogy rendezhessük a saját adósságainkat, mielőtt a nap véget ér.

- Ez a ti bajotok. Sajnálom. Kifelé!

- Nem bánhat így velünk.

- Elegem van a panaszokból. - Rjóhei ismét dühösen csattant.

- Senki nem panaszkodna, ha fizetnének.

- Gyere ide - parancsolta Rjóhei.

- K...ki?

- Bárki, aki elégedetlen.

- Ez őrület.

- Ki mondta ezt?

- Nem önre értettem, uram. Erről a... helyzetről beszéltem.

- Fogd be a szád. - Rjóhei a hajánál fogva megragadta a férfit, és kihajította az oldalajtón.

- Akar még valaki panaszkodni? - mordult Rjóhei. - Nem engedem, hogy ilyen semmirekellők jelentéktelen összegeket követeljenek a házban. Még ha az Ifjú Mester fizetni is akarna, én nem hagyom.

Rjóhei öklének láttán a számlagyűjtők egymáson tülekedtek az ajtó felé. De mihelyt kinn voltak, még jobban pocskondiázták a Josioka-házat.

- Hogy fogok nevetni, tapsolni örömömben, ami kor látom az „Eladó" táblát a házon. Már nem tart soká.

- Azt mondják, nem lesz.

- Ugyan, miért ne?

Rjóhei remekül mulatott, rázkódott a nevetéstől. A többi tanítvánnyal együtt bement a szobába, ahol Szeidzsúró magányosan, szótlanul hajolt a tűzhely fölé.

- Olyan csöndben van, Ifjú Mester. Valami baj van? - kérdezte Rjóhei.

- Ugyan, dehogy. - Szeidzsúrót valamelyest felvidította legmegbízhatóbb követőinek látványa. - Közeleg már a nap, ugye?

- Igen - helyeselt Rjóhei. - Ezért is jöttünk. Nem kéne megállapodni a helyben és időben, s tudatni Muszasival?

- Hát... igen, azt hiszem. - Szeidzsúró elgondolkodott. - A hely... Hol is lenne jó? Mit szóltok a rendaidzsii mezőhöz a várostól északra?

- Jól hangzik. És az időpont?

- Azelőtt legyen, hogy leveszik az újévi díszeket, vagy utána?

- Minél hamarabb, annál jobb. Nehogy ez a gyáva valami kibúvót találjon.

- Mit szóltok a nyolcadikához?

- Nyolcadika nem Kempó mester halálának évfordulója?

- Valóban. Ebben az esetben legyen kilencedike. Reggel hét órakor. Ez megfelel, nem?

- Rendben. Este kirakjuk a hídra a táblát.

- Helyes.

- Készen áll, Mester?

- Mindvégig készen álltam - válaszolta Szeidzsúró, aki helyzetéből adódóan nem is felelhetett volna mást. Nem is vette igazán komolyan a lehetőséget hogy kikap Muszasitól. Gyerekkora óta tanult apjától kardforgatást, és soha egyetlen küzdelmet nem veszített el az iskolában, még a legöregebb, legjobban kiképzett tanítványoktól sem kapott ki egyszer sem. Hogyan képzelhette volna, hogy ez a fiatal, tapasztalatlan falusi bugris legyőzze.

Mégsem volt teljes az önbizalma. Némi bizonytalanságot érzett, és jellemző módon nem magát okolta, amiért nem igazán követi a Szamuráj Útját, hanem személyes problémái rovására írta. A legnagyobb ezek közül talán Akemi volt. Szeidzsúró a szumijosii incidens óta kényelmetlenül érezte magát, és amikor Gion Tódzsi megszökött, tudomásul kellett vennie, hogy a Josioka-házat megtámadó pénzügyi rák kritikus állapotba jutott.

Rjóhei és társai visszatértek a Muszasinak szóló, frissen vágott deszkára írt üzenettel.

A nedves, csillogó írásjelek így szóltak:

Válasz: Válaszul kérésedre, megnevezem az időt és helyet, ahol megvívhatunk. Hely: a rendaidzsii mező: Idő: reggel hét órakor, az első hónap kilencedik napján. Szent esküvel fogadom, hogy ott leszek.

Ha valamely okból nem teljesíted ígéreted, úgy tekintem, joggal gúnyollak ki a nyilvánosság előtt.

Büntessenek az istenek, ha megszegem ezt az egyezséget. Szeidzsúró, Josioka Kempó II, Kiotóban. Az év (1605) utolsó napján. Mijamoto Muszasinak, a mi-maszakai róninnak.

- Rendben van - mondta Szeidzsúró, miután elolvasta. Megkönnyebbült, talán mert amióta hazatért, első ízben érezte, hogy a kocka el van vetve.

Napnyugtakor Rjóhei hóna alá kapta a táblát, és néhány ember társaságában büszkén elindult, hogy kirakja a Godzsó sugárút Nagy Hídjának

A felirat címzettje a Josida-hegy lábánál bolyongott egy olyan környéken, ahol többnyire szegény, de jó családból származó szamurájok laktak. Konzervatív beállítottságú emberek, akik átlagos életet éltek, és eszükbe nem jutott volna olyat tenni, amivel felhívják magukra a figyelmet.

Muszasi kapuról kapura járva a névtáblákat vizsgálgatta. Végül megállt az utca közepén, láthatóan beleunt a dologba. A nagynénjét kereste, anyja nővérét, aki Ogin mellett egyetlen élő rokona volt.

Nagynénje férje szamuráj volt, a Konoe-házat szolgálta szerény fizetésért. Muszasi úgy képzelte, a Josida-hegy közelében könnyen megtalálja házukat, de hamar rájött, nem könnyű egyik házat megkülönböztetni a másiktól. A legtöbb kicsi volt, fák vették körül, kapujuk zárva. Jó néhányon névtáblát sem talált.

Bizonytalannak érezte magát, nem volt kedve érdeklődni. - Nyilván elköltöztek - gondolta. - Kár is keresnem.

Visszafordult a városközpont felé, ahol a köd visszaverte az évvégi piac fényeit. Bár újév volt, a belvárosi negyed utcái lüktettek az élettől.

Egy nő után fordult, aki az ellenkező irányba ment. Hét vagy nyolc éve nem látta nénikéjét, de megesküdött volna rá, hogy ő az. Ilyesmiképpen képzelte el az anyját is. Egy rövid ideig követte, aztán megszólította.

Az asszony gyanakodva nézett rá, szemében meglepetés csillant. Arcán nyomot hagytak a kis jövedelemből szürkén eltöltött évek. - Muszasi vagy, Muniszai fia? - kérdezte végül.

A férfi nem értette, miért Muszasinak nevezte és nem Takezónak, még inkább zavarta, hogy úgy tűnik, nem látják szívesen. - Igen - felelte. - Takezó vagyok, a Simmen házból.

Nagynénje alaposan végigmérte a szokásos „nahát, hogy megnőttél, mennyire megváltoztál" nélkül.

- Miért jöttél ide? - kérdezte hűvösen és meglehetősen rosszalló hangon.

- Nem volt semmi különösebb okom. Csak Kiotóban jártam, és gondoltam, meglátogatlak.

Nagynénje haját és szemét nézve anyjára gondolt. Ha még élne, biztosan nagyjából olyan magas volna, mint ez a nő, és hasonló hangon beszélne.

- Azért jöttél, hogy láss? - kérdezte nagynénje hitetlenkedve.

- Igen. Elnézést, hogy olyan hirtelen.

Az asszony elbocsájtó mozdulattal legyintett.

- Hát akkor láttál, nincs értelme tovább jönnöd. Kérlek, távozz.

Muszasit zavarba hozta ez a jeges fogadtatás.

- Miért mondod ezt, mihelyt meglátsz? Ha akarod, elmegyek, de nem tudom, miért. Valami olyat tettem, amit helytelenítesz? Ha igen, mondd meg, mi az.

Nagynénje nem hagyta sarokba szorítani magát.

- Hát, ha már itt vagy, gyere be, és köszönj a nagybátyádnak. De tudod, miféle ember, ne légy csalódott, bármit is mond. A nagynénéd vagyok, és ha már eljöttél hozzánk, nem akarom, hogy rossz érzésekkel távozz.

Muszasi némi vigaszt merített ebből. Elkísérte a házhoz és az előszobában várt, amíg nagynénje a férjével közölte a hírt. A sódzsin keresztül hallotta nagybátyja, Macuo Kaname asztmás morgását.

- Micsoda? - kérdezte Kaname haragosan. - Muniszai fia itt van...? Féltem, hogy előbb-utóbb felbukkan. Úgy érted, itt, a házban? Beengedted anélkül, hogy megkérdeztél volna?

Ami sok, az sok. De mikor Muszasi el akart köszönni a nagynénjétől, a tolóajtót elhúzták. - Szóval itt vagy - mondta Kaname. Nem is harag látszott az arcán, inkább mélységes lenézés, és ez az a pillantás, amelyet a városiak a mosdatlan vidéki rokonoknak tartogatnak. Mintha csak egy tehén csörtetett volna be, és mászkálná össze a tatamit.

- Miért jöttél ide? - kérdezte.

- A városban jártam. Gondoltam, érdeklődöm az egészségetek iránt.

- Nem igaz.

- Tessék?

- Kedvedre hazudhatsz, de jól tudom, mit tettél. Rengeteg bajt kevertél Mimaszakában, az emberek meggyűlöltek, szégyent hoztál a család nevére, aztán elszöktél. Nem ez az igazság?

Muszasi meghökkent.

- Hogy lehetsz olyan szégyentelen, hogy beállítasz a rokonaidhoz?

- Sajnálom, amit tettem - mondta Muszasi. - De komolyan eltökéltem, hogy megváltozom, hogy  őseim és a falu büszkék legyenek rám.

- Feltételezem, nem mehetsz haza. Hát, megeszed, amit főztél. Muniszai sírhat a sírjában.

- Túl soká maradtam. Mennem kell.

- Szó sincs róla - szólt rá Kaname mérgesen. - Itt maradsz! Ha ezen a környéken kószálsz, hamar bajba keveredsz. Egy fél évvel ezelőtt felbukkant itt az a házsártos vénasszony a Hon'iden családból. Az utóbbi időben többször is járt itt. Állandóan arról faggat, voltál-e már itt, és megpróbálja megtudni tőlünk, merre jársz. Üldöz téged és bosszút akar.

- Ja, Oszugi. Csak nem jött ide?

- De igen. Mindent elmondott. Ha nem rokonom volnál, megkötöznélek és átadnálak neki, de tekintve a körülményeket... egyelőre maradj itt. Az lesz a legjobb, ha az éjszaka közepén távozol, így nem keversz bajba engem meg a nagynénédet.

Megalázó volt, hogy nagybátyja és nagynénje az utolsó szóig elhitték Oszugi rágalmait. Muszasi szörnyen magányosnak érezte magát. Csöndben, a padlóra meredve ült. Végül nagynénje megszánta, átküldte egy másik szobába, hogy aludjon.

Muszasi letelepedett, és meglazította kardhüvelyeit. Ismét rátört az érzés, hogy a világon senkire sem számíthat, csak saját magára.

Aztán arra gondolt, hogy nagybátyjáék talán éppen azért ilyen szigorúak és őszinték vele, mert rokonok. Az előbb olyan dühös volt, hogy csaknem kirontott az ajtón, hogy otthagyja őket, most jobb indulattal nézte a dolgot, emlékeztette magát, tartozik nekik annyival, hogy minden oldalról belegondol a dologba.

Túl naiv volt ahhoz, hogy pontosan felmérje a körülötte lévő embereket. Ha már gazdag és híres lett volna, s rokonai így viselkednek, helyes lett volna az okoskodás. De koszos, ócska kimonóban jelent meg a hidegben, ráadásul Újévkor. Tekintve a körülményeket, nem volt meglepő a családi szeretet hiánya.

Éhesen feküdt le, jámborul feltételezve, hogy étellel kínálják majd. Erezte a fövő étel szagát, a konyhából behallatszott az edények és a serpenyők zörgése, de szobájának, ahol a kokszkosárban a tűz alig volt nagyobb egy szentjánosbogárnál, közelébe sem jöttek. Végül úgy döntött, az éhség és a hideg másodlagos, a legfontosabb most, hogy aludjon. El is aludt.

Négy órával később ébredt, amikor a templomok harangjai az óévet búcsúztatták. Az alvás jót tett neki. Felpattant, fáradtságát mintha elmosták volna. Agya tiszta, világos volt.

Szerte a városban zúgtak a hatalmas harangok, tudtul adva, hogy vége a sötétségnek, kezdődik a fény. Száznyolc kondulás az élet száznyolc illúziója miatt, mindegyik felhívás, hogy az emberek elmélkedjenek dolgaikon.

Vajon hányan vannak, akik most este azt mondhatják: „Igazam volt, azt tettem, amit kellett. Nem bánok semmit". Ő minden egyes visszhangzó kondulásra megremegett a búbánattól. Mást sem tudott felidézni, csak azoknak a dolgoknak az emlékeit, amelyeket rosszul csinált az elmúlt évben. Es nemcsak az elmúlt évben, hanem azelőtt és még korábban is, ameddig csak vissza tudott emlékezni. Egyetlen év sem volt amelyet ne bánt volna, sőt egyetlen nap sem igen.

Annak a kevésnek alapján, amit a világból ismert úgy vélte, az emberek bármit tesznek is, hamar megbánják. Azzal a szándékkal házasodnak, hogy a feleségükkel éljék le életüket, de később gyakran megbánják. Az asszonyok ritkán adnak hangot panaszaiknak, a férfiak annál inkább. Hányszor hallott férfiakat olyan megvetően beszélni feleségükről, mint valami öreg, eldobott papucsról.

Muszasinak nem voltak ilyen problémái, de csalódott, és természetétől nem volt idegen a bűnbánat. Jelen pillanatban nagyon sajnálta, hogy eljött a nagy-nénjéhez. - Lám, még most is - panaszkodott. - Nem szabadultam meg a függőségtől. Hiába mondom mindig, hogy a saját lábamra kell állnom és ellátnom magam, erre tessék, egyszer csak másokra támaszkodom. Hülyeség. Értelmetlen.

- Tudom, mit kéne tennem - gondolta. - Le kéne írnom a következtetéseimet.

Kinyitotta sugyósazsákját, és elővette jegyzetfüzetét, amely negyedbe hajtott és összetekert papírcsíkokkal összekötött papírdarabokból állt. Arra használta, hogy vándorlásai közben lejegyezze gondolatait, zen kifejezéseket, földrajzi feljegyzéseket, és saját magának szóló dorgálásokat, s néha nyers vázlatokat is rajzolt arról, amit látott. Kinyitotta jegyzetfüzetét, elővette ecsetjét, és nézte a fehér papírlapot.

Semmit nem fogok megbánni - írta.

Bár gyakran leírta következtetéseit, rájött, pusztán annak, hogy leírja őket, nem sok haszna van. Minden reggel, minden este ismételgetnie kell őket, akár egy szent szöveget. Emiatt megpróbált olyan szavakat választani, amelyeket könnyű megjegyezni és elmondani.

Nézte egy ideig, amit írt, aztán kijavította: „Nem fogom megbánni a tetteimet."

Halkan mondogatta a mondatot, de még mindig nem találta megfelelőnek. Ismét megváltoztatta: „Nem teszek olyat, amit megbánnék."

Ezzel már megelégedett, lerakta az ecsetet. Bár mindhárom mondatot ugyanazzal a szándékkal írta, az első kettőből azt a következtetést is le lehetett vonni, hogy akár jót tesz, akár rosszat, nem fogja megbánni, ezzel szemben a harmadik hangsúlyozta elhatározását, hogy úgy cselekedjen, amivel szükségtelenné teszi az önvádat.

Ismételgette az elhatározását. Rájött, olyan ideál ez, amelyet soha nem ér el, hacsak nem sikerül szívét, elméjét a lehető legjobban fegyelmezni. Ennek ellenére ezt az utat kell követnie, mindent meg kell tennie, hogy elérje az állapotot, amelyben bármit is tesz, nem kell megbánnia. - Egyszer elérem - fogadta meg, s esküje mélyen beleivódott szívébe.

A sódzsi széthúzódott mögötte, és nagynénje nézett be. Remegő hangon mondta: - Tudtam. Valami azt súgta, nem volna szabad megengednem, hogy itt maradj, és most megtörtént, amitől féltem. Oszugi állított be, és meglátta a papucsodat a bejáratnál.

Meg van győződve róla, hogy itt vagy, és követeli hogy vezessünk elő. Figyelj csak! Hallod? Ó, Muszasi, tegyél valamit!

- Oszugi? Itt? - Muszasi alig hitt a fülének. Pedig nem volt tévedés. A vénasszony rekedtes hangja jeges szélként süvített be a réseken, amint legmerevebb, leggőgösebb hangján támadt Kanamére.

Oszugi pont akkor érkezett, amikor az éjféli harangszó elhalt, és Muszasi nagynénje éppen friss vizet akart húzni az új évre. Megrémült a gondolattól, hogy az új évet tönkreteszi a vér tisztátlan látványa, nem is próbálta rejteni bosszankodását.

- Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz - könyörgött. - A nagybátyád visszatartja, erősködik, hogy nem jártál itt. Tűnj el, amíg nem késő. - Felkapta Muszasi kalapját és csomagját, és a hátsó ajtó felé vezette unokaöccsét, ahová kikészítette férje bőrharisnyáját és egy pár gyékénypapucsot.

Muszasi felpróbálta a szandált. - Ne haragudj, hogy zaklatlak, de nem adnál egy kis kását is - mondta jámborul. - Semmit nem ettem egész este.

- Nincs rá idő. De tessék, fogd ezeket! És vidd magaddal! - Öt rizssüteményt tett egy fehér papírra.

Muszasi örömmel nyúlt a sütemény után, a köszönet mozdulatával emelte homlokához. - Viszontlátásra!

Úton lefelé a jeges sikátoron, az örömteli új év első napján Muszasi szomorúan baktatott. Megolvadt tollú téli madár száll így a fekete ég felé. Haja, körmei megfagytak. Csak saját fehér leheletét látta, amely gyorsan deresedett a szája körüli finom szőrzeten. -

Hideg van - mondta hangosan. - Még a Nyolc Fagyos Pokol sem lehet ilyen hideg. - Máskor fittyet hányt a hidegre, miért érezte ma reggel olyan keserűen?

Maga válaszolta meg kérdését. - Nemcsak a testem fázik. Belül is fázom. Nem uralkodók magamon, ez a baj. Mint egy kisgyerek, igénylem, hogy melegítsem testemet, és túl gyorsan elérzékenyülök. Sajnálom magam, mert egyedül vagyok, és irigylem azokat, akiknek szép, meleg házuk van. Szívemben alantas, közönséges vagyok. Miért nem mehetek, ahová akarok, kedvem szerint? Miért nem ragaszkodók eszményeimhez és büszkeségemhez?

Miközben a szabadság előnyeit ecsetelte magának, fájó lába átmelegedett és lehelete gőzölgött. - A vándor eszmények nélkül, ha nem érez hálát függetlenségéért, nem több közönséges koldusnál! A különbség a koldus és a nagy vándor szerzetes, a Szaigyó között a szívben rejlik.

Hirtelen feltűnt neki a fehér csillogás a lába alatt. Törékeny jégen járt. Anélkül, hogy észrevette volna, egész mostanáig a Kamo folyó megfagyott vizén jött. A jég és az ég egyaránt fekete volt, és keleten még nem jelent meg a hajnal. Megállt. Baj nélkül lejutott a sötétben a Josida-hegyről, de nem kockáztatott tovább.

A gát árnyékában gallyakat gyűjtött, fadarabokat, bármit, ami éghető, aztán nekiállt tüzet csiholni. Munkát és türelmet igényelt az első kis láng feltámasztása, de végül néhány száraz levél tüzet kapott. Egy ács gondosságával kezdte egymásra rakni az ágakat és gallyakat. Egy idő után a tűz gyorsan életre kelt, és ahogy feltámadt a szél, teremtője felé lobbbant, készen, hogy megégesse arcát.

Muszasi elővette a nagynénjétől kapott rizssüteményeket, és egyenként megpirította őket a lángokon. Szépen megbarnultak és megdagadtak, mint a buborék, gyerekkorának újévi ünnepeire emlékeztették. A sütemény önmagában ízetlen volt, sem sós sem édes. Miközben rágta, Muszasi az őt körülvevő valós világ ízére gondolt. - Megvan a saját újévi ünnépségem - gondolta boldogan. Egyszer csak szórakoztatónak tűnt a dolog. Arcát melegítették a lángok, és megtömte a száját. - Jó újévi ünnepség ez! Ha egy magamfajta vándornak jut öt jó rizslepény, akkor az istenek nyilván megengedik, hogy így vagy úgy, de mindenki megünnepelje az újévet. Itt a Kamo folyó, hogy igyak az új évre és a Higasijama harminchat csúcsa a díszek fenyőfámon. Meg kell tisztítanom testem, és várnom a napkeltét.

A jeges folyó szélén kioldotta obiját, levette kimonóját és alsóneműjét, aztán belevetette magát a vízbe mint egy vízimadár, fröcskölve, alaposan lemosdott.

A parton állva erőteljesen dörzsölte magát, amikor a nap első sugarai keresztültörtek egy felhőn és melegen a hátára sütöttek. A tűz felé nézett, s látta, hogy valaki áll a gáton felette. Egy másik utazó, akit a végzet vezetett ide. Oszugi.

A vénasszony is észrevette őt, és felkiáltott. - Ott van! Ott az a bajkeverő! - Annyira elöntötte az öröm és félelem, hogy csaknem ájultan gurult le. Szólni akart hozzá, de hangja elfulladt, remegő teste nem engedelmeskedett. Hirtelen leült egy kis fenyő alá.

- Végre! - lelkendezett. - Végre megtaláltam. Gon bácsi szelleme vezetett ide. - A derekáról lógó zsákban magával hozta Gon bácsi csontjainak egy darabját és egy hajtincset.

Minden egyes nap beszélgetett a halottal. - Gon bácsi, még ha elmentél is, nem érzem magam egyedül - mondta neki. - Velem maradtál, amikor megfogadtam, hogy nem megyek vissza a faluba, amíg meg nem büntettem Muszasit és Ocút. Még mindig velem vagy. Meghaltál, de szellemed mindig mellettem lesz. Örökre együtt vagyunk. Nézz a füvön keresztül, és figyelj! Nem engedem Muszasit büntetlenül.

Gon bácsi mindössze egy hete halt meg, de Oszugi úgy érezte, bízhat benne, amíg ő is hamuvá nem változik. Az elmúlt néhány nap, a rettenetes Kisimodzsin dühével folytatta a keresést, aki, mielőtt Buddha megtérítette volna, gyerekeket ölt, hogy a sajátját etesse. Állítólag ötszázat vagy ezret, ötezret.

Az első igazi nyom az utcán hallott pletyka volt, miszerint hamarosan összecsap Muszasi és Josioka Szeidzsúró. Az előző este ő is a bámészkodók között volt, akik nézték, mint állítják fel a táblát a Godzsó sugárút Nagy Hídjának Hogy izgatta! Újra és újra elolvasta. Muszasinak teljesen elvette az eszét ambíciója - gondolta. - Bohócot csinálnak belőle. Josioka megöli. Jaj. Hogy nézhetek odahaza az emberek szemébe akkor? Megesküdtem, hogy magam ölöm meg. El kell kapnom, még mielőtt Josioka végez vele, s visszavíve levágott fejét, hajánál fogva felmutatni a falubelieknek. - Az istenekhez, a bodhiszattvákhoz és őseihez fohászkodott segítségért.

Bármennyire dühöngött is, csalódottan kellett eljönnie a Macuo-házból. A Kamo folyó mentén gyalogolva először egy koldus tüzének hitte a tüzet. Semmi különösebb oka nem volt, hogy megálljon és várjon. Amikor megpillantotta a folyóból kiemelkedő izmos férfit, aki ügyet sem vetett a hidegre, tudta, csak Muszasi lehet az.

Mivel a férfin nem volt ruha, remek lehetőség lett volna, hogy meglepetésszerűen támadja meg és vágja le, de ezt még Oszugi öreg, kiszáradt szíve sem engedte.

Kezét Összetéve hálaimát mondott, mintha már kezében is lenne Muszasi feje. - Milyen boldog vagyok! Köszönöm nektek, istenek és bodhiszattvák, hogy Muszasit a szemem elé vezettétek. Nem lehet véletlen. Meg nem ingó hitem jutalma, hogy megtaláltam eh lenségem. - Meghajolt, szentül hitte, hogy annyi ideje van, amennyit csak akar, hogy befejezze küldetését.

A vízparti sziklák szinte lebegni látszottak a tűz fényében. Muszasi fölvette kimonóját, szorosan meg" kötötte obiját, és felcsatolta két kardját. Aztán letérdelt, és csöndesen meghajolt az ég és föld istenei előtt.

Oszugi szíve a torkában dobogott. - Most - suttogta.

Muszasi ebben a pillanatban pattant fel. Átugrott egy pocsolyát, és fürgén megindult a folyóparton. Oszugi, nehogy felriassza, a gáton sietett.

A város tetői és hidjai lassan kezdtek kibontakozni a reggeli párában, de odafönn még csillagok borították az eget, és a Higasijama lábánál levő terület még fekete volt, mint a tinta. Muszasi elérte a Szandzsó sugárút fahídját, aláment, majd a túloldalon felbukkant a gáton, hosszú, férfias léptekkel haladt. Oszugi már többször ott tartott, hogy szól neki, de mindig visszatartotta magát.

Muszasi tudta, hogy Oszugi mögötte van. De tudta azt is, hogy ha megfordul, a vénasszony nekiesik, s ő rákényszerül, hogy védekezzen, anélkül hogy közben bántaná. - Rémisztő ellenség - gondolta. Ha még mindig a falusi Takezó volna, gondolkodás nélkül leütné és addig verné, míg vért nem köp, de persze, többé nem tehet ilyet.

Muszasinak jóval több oka volt gyűlölni a vénasszonyt, mint annak őt, de azt akarta, hogy Oszugi rájöjjön, szörnyű félreértés miatt haragszik rá. Biztos volt benne, hogy ha el tudja magyarázni neki a dolgokat, Oszugi nem fogja halálos ellenségének tekinteni. De mivel a vénasszony évek óta ápolja haragját, valószínűtlennek tűnt, hogy sikerüljön meggyőzni. Mindössze egy megoldás volt. Bármi makacs is a vénasszony, Matahacsinak nyilván hisz. Ha a saját fia pontosan elmondja neki, mi történt Szekigahara előtt és után, nem fogja őt a Hon'iden család ellenségének, ráadásul a fia menyasszonya megszöktetőjének tekinteni.

A híd felé közeledett. Ez a környék virágzott a tizenkettedik század végén, amikor a Taira család hatalma csúcsán volt. Még a tizenötödik század háborúi után is Kiotó egyik legnépesebb része volt. A napsugarak most kezdték elérni a házak előtti udvarokat és kerteket, ahol még jól látható volt az előző esti alapos söprés nyoma, de ilyen korán még minden ajtó zárva volt.

Oszugi jól látta Muszasi lábnyomait a porban. Még ezeket is megvetette.

Újabb száz méter, majd még ötven.

- Muszasi! - sikoltott fel a vénasszony. Ökölbe szorította kezét, fejét előre bökve rohanni kezdett felé. - Te ördögfajzat! - kiáltotta. - Hát süket vagy?

Muszasi nem nézett hátra.

Oszugi tovább futott. Bármily öreg volt is, halált megvető elszántsággal, bátor, férfias tempót adott lépteinek. Muszasi nem fordult meg, lázasan gondolkodott, mit is tegyen.

A visítozó vénasszony egyszerre csak előtte termett. - Megállj! - Hegyes válla, vékony, kiálló bordái remegtek. Zihálva állt, nyálat gyűjtött szájába.

Muszasi nem is leplezve beletörődését, a lehető legközönyösebben szólalt meg: - Nahát, csak nem a Hon'iden özvegy? Mit csinálsz te itt?

- Te pimasz kutya! Miért is ne lennék itt? Én kérdezhetném ezt tőled. A Szannen-hegyen hagytam, hogy megszökjél előlem, de ma levágom a fejed. - Izmos nyakával egy harci kakasra emlékeztetett, és éles hangja, amely szinte kiverte kiálló fogait szájából, rémisztőbb volt, mint egy csatakiáltás.

Muszasi gyerekkorától rettegett a vénasszonyoktól, azóta, hogy Oszugi rajtakapta, amint Matahacsival rosszalkodott a kertben vagy a Hon'ídenék konyhajában. Nyolc- vagy kilencéves lehetett, pont abban a korban, amikor ők ketten mindig rosszalkodtak valamit. Még mindig tisztán emlékezett rá, hogy kiabált velük akkor Oszugi. Rémülten menekült, gyomra felkavarodott. Még mindig megborzongott az emléktől. Gyűlöletes, hirtelen haragú vén boszorkánynak tartotta Oszugit, és most már meg is vetette azért, ahogy elárulta azután, hogy visszatért a faluba Szekigaharából. Am az idő múlásával érzései is enyhültek.

Oszugi pont fordítva volt vele. Még mindig a gyerek Takezónak látta, az ellenszenves, rakoncátlan kis kölyöknek, amilyennek kisgyerek kora óta ismerte. A taknyos, pattanásos arcú rosszcsontnak, akinek keze-lába olyan hosszú volt, hogy szinte deformáltnak tűnt. Nem mintha nem lett volna tudatában az idő múlásának. Tudta, hogy megöregedett, Muszasi pedig felnőtt. De nem volt képes leküzdeni vágyát, hogy úgy bánjon vele, mint egy gonosz kölyökkel. Amikor arra gondolt, milyen szégyent hozott rá ez a fiú, bosszút kívánt. Nemcsak azért, mert elkötelezte magát a falu előtt.

- Nem kell ide beszéd! - rikoltotta. - Vagy add át a fejed, vagy készülj fel a pengémre! Rajta, Muszasi! - Nyelvével végignyalta ujjait, bal kezébe köpött, és megragadta kardját.

Van egy közmondás a császári hintót megtámadó imádkozó sáskáról. Mintha csak azért találták volna ki, hogy jól le lehessen írni vele a hullasápadt Oszugit, ahogy pipaszár lábaival Muszasira támadt. Pont úgy nézett ki, mint a sáska, szeme, bőre, furcsa állása is arra emlékeztetett. Muszasi készen állt, úgy nézte mintha egy játszadozó gyereket figyelne, széles vállával, mellkasával a zömök vashintóra emlékeztetett. Bármilyen groteszk is volt a helyzet, nem tudott nevetni rajta. Hirtelen elfogta a szánalom. - Ugyan már, Anyó, várjál - könyörgött. Könnyedén, de biztosan elkapta Oszugi könyökét.

- Mit... mit csinálsz? - kiabált Oszugi. Erőtlen karja remegett, fogai összekoccantak a meglepetéstől. - Gygy-gyáva - dadogta. - Azt hiszed, le tudsz beszélni? Negyvennel több újévet láttam, mint te, nem tudsz lóvá tenni. Fogadd a büntetésed! - Bőre olyan volt, mint a vörös agyag, hangja teli kétségbeeséssel.

Muszasi bólintott. - Megértem, hogy érzel. Megvan benned a Hon'iden család küzdőszelleme. Látom, ugyanolyan vér folyik ereidben, mint az első Hon'idenekében, akik olyan derekasan szolgáltak Simmen Munecura alatt.

- Engedj el! Nem is figyelek oda a hízelgésedre. Az unokám lehetnél.

- Nyugodj meg! Nem való a te korodban ilyen elhamarkodottnak lenni. El akarok mondani valamit.

- Utolsó kívánságaidat halálod előtt?

- Nem. El akarom magyarázni, mi történt.

- Nem érdekel a magyarázatod. - A vénasszony teljes magasságban kihúzta magát.

- Akkor el kell vennem a kardodat. Aztán amikor megjön Matahacsi, majd ő mindent elmagyaráz.

- Matahacsi?

- Igen. A múlt tavasszal üzentem neki.

- Csakugyan?

- Azt üzentem, itt várom újév reggelén.

- Hazudsz! - visította Oszugi, s hevesen rázta a fejét. - Szégyelld magad, Muszasi! Hát nem Muniszai fia vagy? Hát nem tanított meg rá, hogy ha eljön az idő, férfi módra halj meg? Nincs értelme játszadoznunk a szavakkal. Egész életem a kardom mögött van, és támogatnak az istenek s a bodhiszattvák. Nézz szembe velük, ha mersz! - Kitépte magát és felkiáltott: - Buddha, segíts! - Ezzel kirántotta kardját, két kézzel megragadta, és Muszasi melle felé döfött.

Muszasi kikerülte. - Nyugodj meg, Anyó. Kérlek!

Könnyedén megpaskolta Oszugi hátát, és a vénasszony sivítozva megperdült. Kannonhoz esedezve támadott ismét.

Muszasi félrehajolt, és elkapta a csuklóját. - Csak kifárasztod magad, ha így folytatod. Nézd, ott van már a híd. Gyere velem oda.

Oszugi felé fordult, a fogát csikorgatta. - Fúj! - Maradék erejét összeszedve köpött.

Muszasi elengedte, és kezével dörzsölve bal szemét, odébb lépett. Ügy égett a szeme, mintha szikra pattant volna bele. Megnézte a kezét. Nem volt véres, de a szemét nem tudta kinyitni. Látva, hogy nem figyel, Oszugi megújult erővel támadt, Kannonhoz fohászkodva, kétszer, háromszor is.

A harmadik csapásnál Muszasit annyira lefoglalta a szeme, hogy alig hajolt el felsőtestével. A kard keresztülvágta ruhaujját és megkarcolta az alkarját.

A ruhaujj egy darabja lehullott, Oszugi látta a vért a fehér bélésen. - Megsebeztem! - rikoltotta eksztázisban, vadul lóbálva kardját. Olyan büszke volt, mintha egyetlen csapással kidöntött volna egy nagy fát, és a legkisebb mértékben sem tompította diadalérzését, hogy Muszasi alig védekezett. Tovább kiáltozta Kijomizudera Kannon nevét, segítségül híva az istenséget.

Kiabálva rohangált Muszasi körül, támadta elölről, hátulról, a férfi pedig mindössze testét mozgatva kerülte el a csapásokat.

Zavarta a szeme, és ott volt az a karcolás is az alkarján. Bár látta a vágást, nem mozdult elég gyorsan, hogy elkerülje. Soha senki nem sebezte még meg. Mivel nem vette komolyan Oszugi támadását, fel sem merült benne a kérdés, ki fog győzni, ki fog veszíteni.

Ezzel szemben, azáltal, hogy nem vette komolyan ellenfelét, hagyta magát megsebezni. A Háború Művészete szerint bármilyen kicsiny legyen is a seb, tisztán legyőzték. A vénasszony hite és kardjának hegye mindenki számára leleplezte éretlenségét.

- Tévedtem - gondolta. Belátta, hogy tennie kell valamit, félreugrott a támadó kard elől, és Oszugi hátára csapott, hogy a vénasszony elterült, kardja ki repült kezéből.

Muszasi bal kézzel fölvette a kardot, a jobbal Oszugit emelte föl.

- Tegyél le! - visítozott az kapálózva. - Hát nincsenek istenek? Sem bodhiszattvák? Egyszer már meg sebeztem! Mit tegyek? Muszasi! Ne hozd rám ezt a szégyent. Vágd le a fejem! Ölj meg rögtön!

Muszasi eközben összeszorított szájjal ment, hóna alatt a kapálódzó nővel, aki rekedten tiltakozott.

- Ez a hadiszerencse. A végzet. Nem leszek gyáva, ha ez az istenek akarata. Matahacsiban, ha megtudja, hogy Gon bácsi meghalt és engem megöltek, fel támad majd a harag, és bosszút áll mindkettőnkért. Hasznára fog válni. Ölj meg, Muszasi! Azonnal! Mit csinálsz? Még meg is akarsz alázni? Hagyd abba! Azonnal vágd le a fejem!

Muszasi ügyet sem vetett rá, s a hídhoz érve azon tűnődött, mit kezdjen vele.

Aztán támadt egy ötlete. Lement a folyópartra, és valóban, talált egy csónakot a híd lábához kötve. Óvatosan beleeresztette Oszugit. - Légy türelmes egy ideig. Matahacsi nemsokára itt lesz.

- Mit csinálsz? - méltatlankodott az asszony. Egyszerre próbálta eltolni Muszasi kezét és a csónak sás alját. - Mit számít, hogy Matahacsi idejön? Miből gondolod, hogy jön? Tudom, miben mesterkedsz. Nem elég neked, hogy megölsz, még meg is akarsz alázni?

- Azt hiszel, amit akarsz. Nemsokára úgyis megtudod az igazat.

- Ölj meg!

- Ha, ha, ha!

- Mi olyan vicces? Nem volna nehéz egyetlen gyors csapással elvágni ezt az öreg nyakat.

Csak egy módon tudta elérni, hogy Oszugi nyugton maradjon, a csónak kiemelt tőkesúlyához kötözte. Aztán visszatette Oszugi kardját hüvelyébe és szépen mellé fektette.

Elindult, és a vénasszony gúnyolódni kezdett. - Muszasi! Azt hiszem, nem érted a Szamuráj Útját. Gyere ide, majd én megtanítlak.

- Majd később.

Elindult felfelé a gátra, de az asszony akkora lármát csapott, hogy vissza kellett mennie és rátennie néhány sásszőnyeget.

A nap hatalmas, vörös korongként emelkedett a Higasijama fölé. Muszasi áhítattal figyelte, érezte, mint jutnak el sugarai lénye mélyéig is. Elmélázott a gondolatra, hogy egyszer egy évben, amikor az új nap fölkel, az én kis hernyója, amely az embert kicsinyes gondolataihoz köti, elolvadhat, s eltűnhet a fenséges fény alatt. Öröm töltötte el a gondolattól, hogy él.

Elragadtatással kiáltott fel a ragyogó hajnalban.

- Még fiatal vagyok!

A GODZSÓ SUGÁRÚT NAGY HÍDJA

„A rendaidzsii mező... Az első hónap kilencedik napja...

Muszasi olvasta a sorokat, és szíve hevesebben vert. Figyelmét elvonta az éles, szúró fájdalom a szemében. Szeméhez emelte kezét, s közben piciny tűt vett észre kimonója ujján. Amikor közelebbről is megnézte, négy-öt másikat is talált ruhájában, jégdarabokként fénylettek a reggeli tényben.

- Hát ez az! - Kihúzott egyet és megvizsgálta. Akkora lehetett, mint egy kis varrótű, de nem volt lyuk rajta a cérnának, és kerek helyett háromszög alakú volt. - Nahát, a vén ribanc- mondta, s megborzongva pillantott a csónak felé. - Hallottam már fúvótűkről, de ki gondolta volna a vény szatyorról? Ez közel volt.

Szokásos kíváncsiságával egyenként összeszedte a tűket és a gallérjához tűzte, azzal az elhatározással, hogy később közelebbről is megvizsgálja. Tudta, hogy két ellentétes irányzat vitázik ezeknek a piciny fegyvereknek a megítélésében. Egyikük szerint hatásosan alkalmazhatók arra, hogy elvonják velük az ellenfél figyelmét azzal, hogy az arcába fújják őket, míg a másik állította, hogy ez lehetetlen.

A hívők elmondták, hogy ez az ősi technika egy játékból fejlődött ki, amelyet takácsok és szűcsök hoztak Kínából Japánba a hatodik vagy hetedik században. Bár önmagában nem tartották támadási módnak, mint mondták, egészen az Asikaga-sógunátus időszakáig arra gyakorolták a technikát, hogy elvonják vele az ellenfél figyelmét.

A másik tábor egészen addig elment, hogy azt állította, soha, semmiféle ősi technika nem is létezett, bár annyit elismertek, hogy a tűfúvást valamikor mint játékot gyakorolták. Míg elfogadták, hogy nők szórakozhattak ezzel, azt hevesen tagadták, hogy a tűfúvást annyira kifinomíthatták volna, hogy alkalmas legyen sérülést okozni. Azt is kimutatták, hogy míg a nyál el tud nyelni bizonyos hőt, hideget vagy savat, nem enyhít azon a fájdalmon, amelyet az ember akkor érez, ha a szájában tartott tűk megszúrják. Erre természetesen az volt a válasz, hogy kellő gyakorlattal az ember képes fájdalom nélkül szájában tartani a tűket, és nyelvével pontosan, erősen mozgatni őket. Még meg is lehet velük vakítani valakit.

A hitetlenek erre azzal feleltek, hogy még ha valaki képes is volna kellő erővel és sebességgel fújni a tűket, minimális lenne az esélye, hogy megsebezze vele ellenfelét. Végül is ily módon egyedül a szemek sebezhetők, és nehéz eltalálni még ideális körülmények között is. És hacsak a tű át nem hatol a pupillán, a kár jelentéktelen.

Muszasi időről időre hallotta ezt a vitát a harcosok között, és hajlamosabb volt a kételkedőkkel egyetérteni. Ez az élmény rádöbbentette, milyen éretlen is volt ítélete, s milyen fontosnak bizonyulhatnak a találomra fölszedett tudásmorzsák.

A tűk nem találták el a pupilláját, de a szeme nedvezett. Ruhájában keresgélt valamit, amivel megszárítaná, és hirtelen szövet szakadásának hangját hallotta. Megfordult. Egy lányt pillantott meg, amint éppen egy jó lábnyi vörös szövetet tép le az a^ruhájáról.

Akemi rohant felé. Haja nem volt megcsinálva az újévi ünnepre, kimonója gyűrött volt. Papucs volt rajta, harisnya nem.

- Én vagyok az, Takezó... úgy értem, Muszasi. - A lány habozva felé nyújtotta a vörös ruhát. - Va lami baj történt a szemeddel? Nem volna szabad dör zsölnöd. Csak rosszabb lesz. Tessék, használd ezt!

Muszasi szótlanul fogadta a kedvességet, és szeméhez emelte a ruhát. Aztán alaposan végignézte Akemi t.

- Hát nem ismersz meg? - kérdezte a lány hitetlenkedve. - Lehetetlen.

Muszasi arca teljesen kifejezéstelen volt.

- Biztos emlékszel.

A férfi hallgatása felszakította benne a régóta visszafojtott érzelmeket. Hozzászokott a boldogtalansághoz és durvasághoz, s szelleme mindig egyetlen, utolsó reménybe kapaszkodott. Most szembe kellett néznie vele, hogy mindez nem volt más, mint álomkép. Kemény csomót érzett a mellében, és olyan hangot hallatott, mintha fulladozna. Bár elfedte száját és orrát, hogy elnyomja a zokogást, válla remegésén nem tudott uralkodni.

Volt valami abban, ahogy sírt, ami felidézte az ártatlan kislányt, amilyen Ibukiban volt, amikor övén kis csengettyűvel járt. Muszasi átkarolta a gyenge vékonyka vállát.

- Hát persze, Akemi vagy. Emlékszem. Hogy kerülsz ide? Micsoda meglepetés! Hát már nem Ibukiban élsz? Mi történt anyáddal? - Kérdései mind egy-egy tüske voltak Akeminek, köztük a legrosszabb az Okóra vonatkozó, amelyet természetesen követett a másik. - Még mindig Matahacsival él? Ide kell jönnie ma reggel. Nem láttad véletlenül?

Minden újabb szó növelte Akemi nyomorúságát. A férfi karjába fészkelve magát mindössze annyi telt tőle, hogy a fejét rázza.

- Matahacsi nem jön? - makacskodott Muszasi. - Mi történt vele? Hogy tudjam meg, ha te csak sírsz?

- Nem... nem... jön. Nem... kapta meg az üzenetedet. - Akemi Muszasi mellére hajtotta fejét is, ismét zokogni kezdett.

Gondolta, hogy elmondja ezt, elmondja azt, de minden ötlet elhalt lázas agyában. Hogyan mondhatná el, milyen rettenetes sorsra jutott anyja miatt? Hogyan öntse szavakba, mi történt Szumijosiban és az azóta eltelt napokban?

A nap már vidám fényben fürdette a hidat, és egyre több volt a járókelő. Lányok fényes új kimonóban a Kijomizuderában tartott istentiszteletre tartottak, és ünnepi ruhás férfiak kezdték újévi kőrútjukat. Szinte elveszett köztük Dzsótaró gnómszerű bozontja, olyan gondozatlan volt, mint az év bármely napján. Csaknem a híd közepén járt már, amikor megpillantotta Muszasit és Akemit.

- Hát ez meg mi? - kérdezte magától. - Azt hittem Ocúval lesz. Ez viszont nem Ocú. - Megállt, különös arcot vágott.

Teljesen megdöbbent. Rendben lett volna a dolog, ha kettesben vannak, de egy forgalmas átjáróban ölelték egymást szorosan. Egy nő és egy férfi nyilvánosan ölelkezzen? Szégyentelen dolog. El nem hitte volna, hogy akármelyik felnőtt ilyen illetlenül viselkedjen, hát még saját, tisztelt szenszeie. Dzsótaró szíve hevesen vert, egyszerre érzett szomorúságot és némi féltékenységet. És haragot. Olyan dühös volt, hogy legszívesebben felkapott volna egy követ, hogy hozzájuk vágja.

- Már láttam ezt a nőt valahol - gondolta. - Aha. Neki adtam át Muszasi üzenetét, amit Matahacsinak küldött. Mit várhat az ember egy teaházi lánytól? De honnan a csudából ismerik egymást? Azt hiszem, el kell mondanom Ocúnak.

Végignézett az utcán, átkukucskált a korláton, de nem látta.

Ocú, bízva abban, hogy másnap találkozik Muszasival, előző este megmosta haját, és késő éjszakáig fennmaradt, hogy megfelelően elkészítse frizuráját. Fölvette a kimonót, amelyet a Karaszumaru családtól kapott, és még hajnal előtt elment, hogy tiszteletét tegye a Gion Szentélynél és Kijomizuderánál, mielőtt a Godzsó sugarúira jönne. Dzsótaró el akarta kísérni, de nem engedte.

Egyébként nem volna ellene kifogása, de ma Dzsótaró útban lenne, magyarázta. - Maradj csak itt - mondta. - Először kettesben akarok beszélni Mu-szasival. Amikor kivilágosodott, eljöhetsz, de ne siess. És ne aggódj, megígérem, hogy megvárunk.

Dzsótaró durcáskodott. Elég idős volt, hogy megértse Ocú érzelmeit, és át is tudta érezni, mit érezhet férfi és nő egymás iránt. Nem felejtette el az élményt, amikor Kocsával hempergett a szalmán Kojagyúban. De még így is rejtély maradt számára, hogy egy felnőtt nő, mint Ocú, miért sóhajtozik és sírdogál állandóan egy férfi után.

Bármennyire is kereste, nem találta Ocút. Eközben Muszasi és Akemi a híd végébe mentek, nyilván hogy ne legyenek ennyire szem előtt. Muszasi karját összefonva a korlátnak dőlt. Akemi mellette a folyót nézte. Észre sem vették Dzsótarót, amikor elment előttük a híd másik oldalán.

- Mi tart neki ennyi ideig? Hát milyen hosszan imádkozik Kannonnak? - Morogva lábujjhegyre állt, úgy fürkészte a hegyet a Godzsó sugárút végén.

Úgy tízlépésnyire tőle négy vagy öt lombját vesztett fűzfa állt. Gyakran telepedtek meg rajta fehér sirályok, amelyek halakra vadászva repültek a folyó fölé. De ma egyet sem lehetett látni. Egy hosszú üstökű fiatalember dőlt neki az egyik ágnak, amely alvó sárkányként nyúlt a föld felé.

Muszasi a hídon bólogatva hallgatta, ahogy Akemi lázasan suttogott. A lány sutba dobta büszkeségét, és mindent elmondott neki, abban a reményben, hogy meggyőzheti, egyedül az övé legyen. Nehéz volt megmondani, Akemi szavai eljutottak-e a férfi füléig. Bármennyire is bólogatott, nem úgy nézett ki, mint egy szerelmes, aki édes semmiségeket mond kedvesének. Ellenkezőleg, pupillái hidegen, színtelenül ragyogtak, és mereven elnézett a lány mellett.

Akemi észre sem vette. Teljesen elmerült abban, hogy megpróbálja kielemezni érzéseit.

- Ó - sóhajtott. - Mindent elmondtam neked, nem titkoltam el semmit. - Közelebb húzódott, és vágyakozva suttogta: - Több mint négy év telt el Szekigahara óta, s mind testben, mind lélekben meg változtam. - Aztán sírva fakadt. - Nem! Igazából nem változtam. Az érzelmeim irántad változatlanok. Biztos vagyok benne. Megérted, Muszasi? Megérted, hogy érzek?

- Mm.

- Kérlek, próbálj megérteni. Elmondtam mindent. Nem az az ártatlan vadvirág vagyok, aki voltam, amikor az Ibuki-hegy lábánál találkoztunk. Átlagos nő vagyok, akit megerőszakoltak... De a szüzesség testi vagy lelki dolog? Ártatlan-e a szűz, akinek kéjes gondolatai vannak...? Egy bizonyos férfi - nem mondhatom meg a nevét - elvette a szüzességemet, de a szívem tiszta maradt.

- Mm. Mm.

- Hát semmit nem érzel irántam? Nem tudok titkolózni azelőtt, akit szeretek. Gondolkodtam, mit mondjak, amikor meglátlak, mondjak-e bármit is. Aztán nyilvánvaló volt. Ha akarnálak, sem tudnálak becsapni. Kérlek, érts meg! Mondj valamit. Mondd, hogy megbocsájtasz. Vagy megvetsz?

- Mm. Ah...

- Olyan dühös vagyok, ha rá gondolok. - A korlátra hajtotta fejét. - Látod, szégyenlem azt kérni, hogy szeress. Nincs hozzá jogom. De... de... a szívemben még szűz vagyok. Még mindig kincsként őrzöm első szerelmem. Nem vesztettem el ezt a kincset és nem is fogom, bármilyen életet éljek is, és bármilyen férfiakkal hozzon is össze a sors.

Úgy zokogott, hogy minden hajszála remegett. A híd alatt, a folyó, amelybe könnyei hulltak, csillogott az újévi napsütésben, s mint Akemi álma, folyt az örök remény felé.

- Mm. - Muszasi bólogatva, hümmögve hallgatta Akemi szívszorító történetét, közben szeme tovább' ra is a távolba meredt. Apja egyszer megjegyezte: - Nem rám hasonlítasz. Az én szemem fekete, a tied sötétbarna. Azt mondják, a nagy-nagybátyádnak, Hirató Sógennek volt ijesztő, barna szeme, talán rá ütsz. - Ebben a pillanatban, ahogy a napsugarak ferdén tűztek rá, Muszasi szeme olyan volt, mint a tiszta, hibátlan korall.

- Ő kell, hogy legyen - gondolta Szaszaki Kodzsiró, a fűzfának dőlő férfi. Sokszor hallott Muszasiról, de most látta először.

- Vajon ki lehet? - gondolta közben Muszasi.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, mindketten csöndben kutatták a másik szellemének mélységeit. Azt mondják, hogy aki a Háború Művészetét gyakorolja, az ellenség kardjának hegyéről meg kell, hogy állapítsa annak képességeit. És ez a két ember pontosan ezt csinálta. Olyanok voltak, mint két birkózó, akik felbecsülik egymást, mielőtt összecsapnának. Es mindkettő okkal nézett gyanakodva a másikra.

- Nem tetszik ez nekem - gondolta Kodzsiró. Fortyogott benne a rosszallás. Azóta viselte Akemi gondját, hogy megmentette az elhagyatott Amida Csarnokból, és most felzaklatta ez a láthatóan intim társalgás a lány és Muszasi között. - Lehet, hogy az a fajta, aki ártatlan nőket kihasznál. Akemi egy szót sem mondott arról, hová megy, és tessék, ott zokog egy férfi vállára borulva. - O azért volt itt, mert kö vette a lányt.

Muszasinak feltűnt a Kodzsiró szeméből sugárzó ellenségesség. Nem volt kétséges, hogy Kodzsiró is érezte a kihívást Muszasi tekintetében.

- Ki lehet ez? - gondolta Muszasi ismét. - Kemény harcosnak tűnik. De miért néz ilyen rosszindulatú an? Jobb lesz figyelnem.

Mindez nem a szemükből sugárzott, hanem mélyen belülről jött. Mintha tüzelt volna a szemük. Külsejük alapján Muszasi egy-két évvel fiatalabbnak látszott Kodzsirónál, másfelől ez korántsem tűnt biztosnak. Bárhogy is, volt bennük valami közös, mindketten abban a pökhendi életkorban voltak, amikor az ember biztos abban, hogy mindent tud politikáról, társadalomról, a Háború Művészetéről és bármi másról is. Ahogy egy verekedős kutya vicsorít egy másik, hasonló láttán, Muszasi és Kodzsiró ösztönösen tudták egymásról, hogy veszélyes harcosok.

Kodzsiró fordult el végül morogva. Muszasi, bármily megvetés látszott is Kodzsiró profilján, szíve mélyén meg volt győződve arról, hogy ő győzött. Az ellenfél meghátrált tekintete, akaratereje előtt, és ez boldoggá tette.

- Akemi - a lány vállára tette kezét.

Akemi fejét a korlátra hajtva sírt. Nem felelt.

- Ki az az ember? Ismer téged, ugye? Arra a fiatalemberre gondolok, aki harcos diáknak látszik. Ki ő?

Akemi hallgatott. Mostanáig nem vette észre Kodzsirót, és a látványtól zavarba jött. - O... arra a magas férfira gondolsz?

- Igen. Kicsoda?

- 0, szóval... hát... nem nagyon ismerem.

- De ismered, ugye?

- Igen.

- Ekkora karddal járkál, és úgy öltözik, hogy felhívja magára a figyelmet. Nyilván nagy vívónak hiszi magát. Honnan ismered?

- Néhány napja csak - felelte Akemi gyorsan. - Megharapott egy kutya, és a vérzés nem állt el, ezért orvoshoz mentem, pont oda, ahol ő lakik. Az elmúlt napokban ő vigyázott rám.

- Vagyis egy házban laksz vele?

- Igen, ott élek, de ez nem jelent semmit. Semmi nincs köztünk - meggyőzően mondta.

- Ebben az esetben, gondolom, valóban nem nagyon ismered. De a nevét tudod?

- Szaszaki Kodzsiró a neve, de hívják Ganrjúnak is.

- Ganrjú? - Már hallotta ezt a nevet. Ha nem is volt igazán híres, néhány tartományban ismert volt a neve a harcosok között. - Fiatalabb, mint én - gondolta. Még egyszer szemügyre vette.

Különös dolog történt. Kodzsiró arcán gödröcskék jelentek meg.

Muszasi visszamosolygott. Am ez a hangtalan kommunikáció nem csupa barátság és békés fény volt, mint a mosoly Buddha és tanítványa, Ananda között, mikor virágot dörzsöltek el ujjaik között. Kodzsiró mosolyában kihívó gúny is volt, s némi irónia.

Muszasi mosolya nemcsak, hogy elfogadta Kodzsiró kihívását, de kifejezte harci kedvét is.

Akemi a két erős akaratú férfi között újból ki akarta önteni érzéseit, de Muszasi időben félbeszakította.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, Akemi, ha most visszamész ezzel az emberrel oda, ahol laksz. Nemsokára meglátogatlak. Ne aggódj.

- Igazán eljössz?

- Persze. Igen.

- A fogadót Zuzujának hívják, és a Rokudzsó sugárúti monostor előtt van.

- Értem.

Akeminek kevés volt a közönyös válasz. Megragadta Muszasi kezét, és szenvedélyesen megszorította. - Biztos, hogy eljössz? Megígéred?

Muszasi válaszát elnyomta a fülsiketítő hahotázás.

- Ha, ha, ha. Bruhahahaha. - Kodzsiró hátat fordított, s fékezhetetlen jókedvvel tüntetőn elvonult Muszasiék előtt.

Dzsótaró a híd széléről nézte. - Mi az ördög lehet ilyen mulatságos? - gondolta. Ö a maga részéről utálta a világot, benne önfejű tanárát és Ocút.

Hová tűnhetett? - kérdezte magától ismét, s dühösen megindult a város felé. Alig tett néhány lépést, amikor megpillantotta Ocú sápadt arcát egy, a szomszéd sarkon álló ökrös szekér küllői mögött.

- Hát itt vagy! - kiáltotta. Annyira sietett a lányhoz, hogy beleütközött az ökörbe.

Ma Ocú kivételesen kis rúzst is tett ajkaira. Bár eléggé hozzá nem értő módon készítette ki magát, kellemes illata volt, kimonója bájos tavaszi darab, a mély rózsaszín alapot fehér és zöld hímzések díszítették. Dzsótaró hátulról átölelte, mit sem törődve azzal, hogy összekócolja a haját vagy elkeni a fehér púdert a nyakán.

- Miért bujkálsz itt? Órák óta várlak. Gyere gyorsan!

Ocú nem válaszolt.

- Gyere már, siess - könyörgött Dzsótaró. Megrázta a lány vállát. - Muszasi is itt van. Látod, ott áll. Én is haragszom rá, de azért menjünk oda hozzá. Ha nem sietünk, elmegy. - Megfogta Ocú csuklóját, és próbálta felhúzni a lányt. Nedvességet érzett. - Ocú, te sírtál?

- Dzsó, bújj te is a szekér mögé. Kérlek!

- Miért?

- Ne törődj vele!

- Hát ez aztán... - Dzsótaró meg sem próbálta leplezni haragját. - Ezt utálom a nőkben. Nem értem őket. Állandóan azt mondod, hogy látni akarod Muszasit, és sírva keresed mindenütt. Most, hogy itt van az orrod előtt, inkább elbújsz. És még azt akarod, én is bújjak el. Hát nem különös? Ha! Még nevetni sem tudok rajta.

Ocút korbácsütésként érték szavai. Felemelte duzzadt, vörös szemét. - Kérlek, ne beszélj így velem. Könyörgök. Ne légy te is gonosz hozzám.

- Miért vádolsz azzal, hogy gonosz vagyok? Mit tettem?

- Csak maradj csendben, kérlek, és hajolj ide mellém.

- Nem tehetem. Tehénlepény van a földön. Tudod, hogy azt mondják, ha sírsz az év első napján, még a varjak is kinevetnek.

- Nem érdekel. Csak...

- Hát akkor kinevetlek. Úgy fogok nevetni, mint az a szamuráj az előbb. Az év első nevetése. Ez megfelel?

- Igen. Nevess. Nevess csak!

- Nem tudok. - Dzsótaró megtörölte az orrát. - Lefogadom, tudom, mi baj. Féltékeny vagy, mert Muszasi azzal a nővel beszélget.

- Nem... nem igaz. Nem erről van szó.

- Dehogynem. Tudom. Engem is dühített. De ez nem eggyel több ok arra, hogy odamenj és beszélj vele? Semmit nem értesz, ugye?

Ocú nem adta jelét, hogy fel akarna állni, de Dzsótaró olyan erősen húzta, hogy kénytelen volt. - Hagyd abba - hüppögte. - Ez fáj! Ne légy olyan gyűlöletes. Azt mondod, nem értek semmit, neked viszont sejtelmed sincs, hogyan érzek.

- Tökéletesen tudom, hogy érzel. Féltékeny vagy.

- Nemcsak erről van szó.

- Nyugalom. Menjünk.

Ocú, ha nem is önként, de kibukkant a szekér mögül. A fiú húzta, közben nyakát nyújtogatta a híd felé.

- Látod - kiáltott föl. - Akemi már el is ment.

- Akemi? Ki az az Akemi?

- A lány, akivel Muszasi beszélt... Tessék, már megy Muszasi is. Ha nem sietsz, eltűnik. - Dzsótaró elengedte Ocút, és a híd felé sietett.

- Várj! - Ocú utánakiáltott. Szemével végigpásztázta a hidat, hogy meggyőződjön róla, Akemi nem bujkál-e valahol. Megnyugodva, hogy vetélytársa valóban elment, rögtön megkönnyebbült, homlokáról eltűntek a ráncok. Gyorsan visszament az ökrösszekér mögé, ruhaujjával megszárította duzzadt szemét, elsimította haját, eligazgatta kimonóját.

- Siess, Ocú - hívta Dzsótaró türelmetlenül. - Muszasi, úgy látom, lement a folyópartra. Nincs idő szépítkezni.

- Hová ment?

- A folyópartra. Nem tudom miért, de arra ment.

A hídhoz siettek, és Dzsótaró bocsánatkéréseket mormolva a tömegen keresztül előrefurakodott a korláthoz. Muszasi a csónak mellett állt, ahol Oszugi próbált megszabadulni köteleitől.

- Sajnálom, Anyó, de úgy látszik, Matahacsi nem jön. Remélem, a közeljövőben találkozom vele és öntök belé egy kis bátorságot. Addig is, próbáld meg találni és hazavinni, hogy veled éljen, ahogy derék fiúhoz illik. Így sokkal illendőbben kifejezned tiszteletedet őseid iránt, mint azzal, ha megpróbálod levágni a fejem.

Benyúlt a durva gyékény alá, és egy kis késsel eh vágta a kötelet.

- Túl sokat beszélsz, Muszasi. Nem kell a tanácsod. Csak döntsd el azzal a gyenge elméddel, mit választasz. Ölsz vagy meghalsz.

Kéken dudorodtak ki arcán az erek, de mire kimászott a gyékények alól, Muszasi már át is ment a folyón, mint egy barázdabillegető, úgy ugrált a sziklákon és zátonyokon. Hamarosan átért a túloldalra és felmászott a gát tetejére.

Dzsótaró megpillantotta. - Látod, Ocú! - kiáltott föl. - Ott van! - Lesietett a gáton, és Ocú követte.

Dzsótaró fürge lábainak a folyók és hegyek nem sokat jelentettek, de Ocú finom kimonójában megtorpant a folyóparton. Muszasit már nem látta, de teljes hangerővel kiáltotta a nevét.

- Ocú! - hangzott váratlanul a válasz a másik irányból. Oszugi száz méternyire sem volt tőle.

Amikor Ocú meglátta, ki az, felkiáltott, kezével elfedte az arcát, s futásnak eredt.

A vénasszony azonnal követte, fehér haja lobogott a szélben. - Ocú! - sikoltotta olyan hangerővel, hogy csoda, nem vált ketté a Kamo vize. - Várj meg! Beszélni akarok veled!

A vénasszony gyanakvó agyában máris megszületett a magyarázat Ocú jelenlétére. Biztos volt benne, Muszasi azért kötözte meg, hogy ne lássa, amint a lánnyal randevúzik. Ocú nyilván felbosszantotta valamivel, és Muszasi otthagyta. Nem kétséges, a lány azért kiabált, hogy jöjjön vissza.

- Ez a lány javíthatatlan - mondta. Még jobban gyűlölte Ocút, mint Muszasit. Törvényes menyének tekintette Ocút, függetlenül attól, hogy nem volt meg a menyegző. Az ígéret megvolt, és ha a fia jegyese meggyűlölte a fiát, nyilván meggyűlölte őt is.

- Várj! - sikította ismét.

Dzsótaró épp mellette volt. Megriadt ettől a hangerőtől. Elkapta Oszugit. - Mit akarsz tőle, vén boszorkány?

- Tűnj az útból! - kiáltotta Oszugi és félrelökte. Dzsótaró nem tudta, ki ez és miért menekül előle Ocú, de érezte, hogy veszélyt jelent. Aoki Tanzaemon fia, Mijamotó Muszasi egyetlen tanítványa nem hagyhatja, hogy egy vén szatyor csontos könyökével így félretaszítsa.

- Hogy képzeled ezt? - Utolérte, és a hátára vetette magát.

Oszugi gyorsan lerázta magáról, bal karja alá szorította a nyakát, és néhányszor keményen arcon csapta.

- Te kis ördög! Majd most móresre tanítalak!

Míg Dzsótaró küzdött, hogy kiszabadítsa magát,

Ocú tovább futott. Agyát elöntötték a zavaros gondolatok. Fiatal volt, és mint a legtöbb fiatal, teli reménnyel, így nem volt szokása boldogtalanságán siránkozni. Úgy élvezte minden egyes nap új gyönyöreit, mintha virágok volnának egy napsütötte kertben. A csalódás és bánat az élethez tartoznak, nem sújtották le soká. Azzal is tisztában volt, hogy a gyönyör nem választható el teljesen a fájdalomtól.

De ma nem egyszer, hanem kétszer is kizökkentették optimizmusából. Miért is kellett idejönnie, gondolta keserűen.

Sem a könnyek, sem a harag nem csillapították a megdöbbenést. Egy pillanatig átfutott fején az öngyilkosság gondolata, aztán magában szidta az összes férfit, mint gonosz hazudozót. Felváltva érzett haragot és nyomorúságot, túlságosan is gyűlölte a világot, gyűlölte magát ahhoz, hogy megnyugvást hozzanak a könnyek, vagy hogy képes legyen világosan gondolkodni. Vére forrt a féltékenységtől, s ettől olyan bizonytalanságot érzett, hogy folyamatosan korholta magát rossz tulajdonságaiért, köztük azért is, hogy most így elvesztette a fejét. Újra és újra elismételte, hogy meg kell nyugodnia, és fokozatosan befedte érzelmeit a méltóság rétegével, amelyet a nőktől elvártak.

Mindvégig, amíg az az idegen lány Muszasi mellett volt, Ocú mozdulni sem tudott. Ám miután Akemi elment, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy szembenézzen a férfival, és kiöntse szívét.

De az élet tele van apró balesetekkel. Elég egy téves lépés, egyetlen rossz helyzetfelismerés, és a dolgok menete hónapokra vagy évekre megváltozik. Hagyta, hogy Muszasi egy pillanatra eltűnjön a szeme elől, és hogy Oszugi észrevegye. Ocú örömének kertjét ellepték a kígyók ezen a csodálatos újévi reggelen.

Valóságos lidércnyomás volt. Hány rémálmában meredt rá Oszugi rosszindulatú arca, és most itt üldözte a valóságban is.

Miután néhány száz métert futott, teljesen kimerülve megállt és hátranézett. Bármily fáradt is volt, szíve csaknem megállt egy pillanatra. Oszugi úgy száz méternyire lemaradva ütötte, rángatta Dzsótarót.

A fiú nem hagyta magát, rúgta a földet, a levegőt, néha sikerült megütnie ellenfelét is.

Ocú látta rajta, hogy pillanatokon belül sikerül kirántania fakardját. És ha megteszi, holt biztos, hogy a vénasszony nemcsak előkapja rövid kardját, hanem habozás nélkül használja is. Nem az a fajta, aki ilyenkor könyörületet mutatna. Valószínűleg megöli Dzsótarót.

Ocú nem tudta, mit tegyen. Dzsótarót meg kell mentenie, de nem mert közeledni Oszugihoz.

Dzsótarónak valóban sikerült kihúznia fakardját obijából, de fejét nem Oszugi szorításából. Rúgkapálásával csak növelte a vénasszony önbizalmát.

- Te kölyök - vicsorgott rá. - Mit akarsz? Békát utánozni? - Fogai elöl kidudorodtak, hogy nyúlszájúnak tűnt, de undorítóan diadalmas képet vágott. Lépésről lépésre nyomult Ocú felé.

A rémült lányra meredt, előjött természetes ravaszsága. Rádöbbent, hogy rosszul csinálja. Ha az ellenfél Muszasi lenne, nem tudná beugratni, de az ellenség most Ocú, a gyengéd, ártatlan Ocú, aki feltehetően bármit elhisz, ha kedvesen és kellő őszinteséggel mondják. Először összekötözöm szavakkal, aztán megsüthetem vacsorára, gondolta Oszugi.

- Ocú! - kiáltott felé szívszaggató hangon. - Miért futsz el? Miért szaladsz, amint meglátsz? Ugyanezt csináltad a mikazukii teaháznál. Nem értelek. Nyil ván tévedsz. Eszemben sincs ártani neked.

Ocú arcán kétkedés látszott, de Dzsótaró, akit még mindig nem engedett el Oszugi, megkérdezte: -Igaz ez, Anyó? Komolyan gondolod?

- Hát persze. Ocú nem tudja, mit érzek. Mintha félne tőlem.

- Ha ez igaz, engedj el, majd idehívom.

- Ha elengedlek, honnan tudhatom, hogy nem vágsz fejbe a kardoddal és rohansz el?

- Gyávának tartasz? Soha nem tennék ilyet. De úgy látom, fölöslegesen verekszünk. Tévedés volt.

- Rendben. Menj oda Ocúhoz és mondd meg neki, hogy már nem haragszom rá. Egy időben valóban haragudtam, de már nem. Gon bácsi halála óta egyedül bolyongok, magammal hurcolva hamvait. Nincs semmim és nincs hová mennem. Magyarázd el neki, bárhogy is érzek Muszasi iránt, őt még mindig a lányomnak tartom. Nem kérem, hogy jöjjön vissza és legyen Matahacsi menyasszonya. Csak azt remélem, megszán és meghallgatja, amit mondani akarok.

- Ennyi elég. Többet nem tudok megjegyezni.

- Rendben, mondd el ezt.

A fiú odafutott Ocúhoz, és megismételte Oszugi üzenetét, a vénasszony pedig úgy tett, mint aki nem figyel rájuk, leült egy sziklára és a zátony felé nézett, ahol egy csapat csele cikázott a vízben. Visszajön Ocú vagy nem? Oszugi a lány felé pillantott, gyorsabban, mint ahogy a pici hal mozog.

Ocú kételyeit nem volt könnyű eloszlatni, de Dzsótaró végül meggyőzte, hogy nincs veszély. Félénken megindult Oszugi felé, aki megkönnyebbülve, szélesen elmosolyodott.

- Ocú, drága gyermekem - mondta anyaian.

- Anyó. - Ocú a földig hajolt a vénasszony lábainál. - Bocsáss meg. Kérlek, bocsáss meg! Nem is tudom, mit mondjak.

- Nem kell semmit sem mondanod. Az egészről Matahacsi tehet. O még mindig neheztel rád, hogy megváltoztak érzelmeid, és sajnos egy időben én is haragudtam. De mindez elmúlt.

- Megbocsájtod hát, amit tettem?

- Nos - mondta Oszugi, és Ocút egy pillanatra bizonytalanság fogta el, de a vénasszony lekuporodott mellé.

Ocú ujjaival a homokba túrt, kis lyukat fúrt. Langyos víz bugyogott fel.

- Matahacsi anyjaként mondhatom, hogy meg-bocsájtottam, de számításba kell venni Matahacsit is. Nem volnál hajlandó találkozni vele? Mivel saját akaratából hagyott el egy másik nő miatt, nem hiszem, hogy megkérne, éljél vele. Meg sem engedném neki, hogy ilyen önző legyen, de...

- Igen?

- Nem volnál hajlandó beszélni vele? Akkor előtted mondhatnám el neki a véleményem. így teljesíthetném anyai kötelességemet. Úgy érezném, mindent megtettem, amit tehettem.

- Értem - felelte Ocú. Egy kis rák mászott elő a homokból és bújt egy kő mögé. Dzsótaró elkapta, Oszugi mögé ment, és a feje búbjára ejtette.

- Mégis, úgy érzem, jobb volna, ha ennyi idő után mégsem találkoznék Matahacsival - mondta Ocú.

- Melletted leszek. Neked nem volna jobb érzés, ha találkoznátok, és rendben lezárnátok a dolgot?

- Igen, de...

- Akkor tedd meg. A jövőd kedvéért mondom.

- Ha beleegyezek... hogyan találjuk meg Matahacsit? Tudod, hol van?

- Nagyon gyorsan meg tudom találni. Nemrégiben találkoztunk Oszakában. Összevesztünk, és otthagyott Szumijosiban, de ha ilyet tesz, mindig megbánja később. Nemsokára itt lesz Kiotóban és meg' keres.

Ocúnak volt egy olyan kényelmetlen érzése, hogy Oszugi hazudik, de megingatta, hogy a vénasszony így bízik értéktelen fiában. De végül azért adta meg magát, mert meg volt győződve, hogy Oszugi javaslata tisztes és helyénvaló. - Mi volna, ha segítenék neked megtalálni Matahacsit? - kérdezte.

- Megtennéd? - kiáltott fel Oszugi, és megfogta a lány kezét.

- Igen. Azt hiszem, igen.

- Helyes. Gyere velem a fogadómba, jaj. Mi ez? -Felállt, gallérja hátára tette kezét, és megfogta a rákot. Megborzongott. - Hát ez meg hogy került ide?

- Kinyújtotta kezét, és lerázta.

Dzsótaró a háta mögött elnyomta a vihogást, de Oszugit nem tudta lóvá tenni. Villogó szemekkel fordult meg és nézett rá. - Te rosszalkodtál, lefogadom.

- Nem én. - Felszaladt a gátra, onnan kiabált le.

- Ocú, vele mész a fogadójába?

Mielőtt Ocú válaszolhatott volna, Oszugi megelőzte. - Igen, velem jön. A Szannen-hegy lábánál szálltam meg. Mindig itt szállok meg, ha Kiotóba jövök. De nem lesz szükségünk rád. Menj vissza, ahonnan j öttél.

- Rendben. A Karaszumaru-házban leszek. Gyere te is, Ocú, ha végeztél.

Ocút elfogta az aggodalom. - Dzsó, várj meg.

- Gyorsan felszaladt a töltésre, nem szívesen engedte el a fiút. Oszugi attól tartva, hogy a lány meggondolja magát és megszökik, gyorsan követte, de Ocú és Dzsótaró néhány pillanatig kettesben maradtak.

- Azt hiszem, vele kell mennem - mondta Ocú. - De mihelyst lehet, visszamegyek Karaszumaru úrhoz. Magyarázz el neki mindent, és kérd meg, hadd maradhassak, amíg nem végeztem el a dolgomat.

- Ne aggódj! Addig várok, ameddig csak kell.

- Megkeresed közben Muszasit, ugye?

- Már megint. Amikor végre megtalálod, elbújsz. Most pedig sajnálod. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

- Bolond voltam.

Oszugi megérkezett, és közéjük furakodott. Mindhárman megindultak a híd felé, Oszugi szúrós pillantása rendre Ocú felé villant. Még mindig nem bízott benne. Bár Ocúnak sejtelme sem volt arról, milyen rettentő sors vár rá, mégis úgy érezte, mintha csapdában volna.

Mire visszaértek a hídhoz, a nap magasan állt a fűzfák és fenyők fölött, és az utcákat ellepte az újévi tömeg. Jó néhányan gyülekeztek a hídon elhelyezett tábla előtt.

- Muszasi? Hát az meg ki?

- Hallottál már ilyen nevű nagy vívóról?

- Soha nem hallottam róla.

- Nem lehet akármilyen, ha kihívta a Josiokákat. Érdemes lesz megnézni.

Ocú megtorpant. Oszugi és Dzsótaró szintén megálltak, nézték a táblát, hallgatták a halkan visszhangzó suttogást. Mint a hullámok, amelyeket a cselek keltettek a zátony mellett, Muszasi neve úgy futott végig a tömegen.

A KOPÁR MEZŐ

A Josioka-iskoia vívói a kihalt mezőn gyülekeztek a Tamba országút nagaszakai bejáratánál. A mezőt határoló fák mögött villámként fénylettek fel a Kiotótól északnyugatra lévő hegyek havas csúcsai.

Egyikük azt javasolta, rakjanak tüzet, meggyőzve társait, hogy kardjaik mint vezetékek működnek, egyenesen testükbe szállítják a hideget. A tavasz legeleje volt, az új év kilencedik napja. Hideg szél fújt a Kinugasa-hegy felől, és még a madarak is bágyadtan daloltak.

- Szépen ég, nem?

- Ühüm. Vigyázz vele. Nehogy a bozót lángra kapjon.

A pattogó tűz melegítette arcukat, kezeiket, de Ueda Rjóhei ellegyezgetve a füstöt szeme elől, felmordult:

- Túl meleg van. - Dühösen meredt a férfira, aki épp további leveleket akart a tűzre tenni. - Elég. Hagyd abba.

Egy óra eseménytelenül telt.

- Már elmúlhatott hat óra.

Anélkül, hogy gondolkodtak volna rajta, egy emberként emelték szemüket a nap felé.

- Inkább hét.

- Az Ifjú Mesternek már itt kéne lennie.

- Nemsokára megjelenik.

Feszült arccal, idegesen figyelték a városból vezető utat, néhányan idegesen nyeldekeltek.

- Mi történhetett vele?

Tehénbőgés törte meg a csendet. A mezőt valaha a Császári Tehenek legelőjeként használták, és még mindig akadtak gondozatlan tehenek a környéken. A nap magasabbra hágott, a meleggel együtt feltámadt a trágya és kiszáradt fű szaga.

- Gondolod, hogy Muszasi már a Rendaidzsi mezejénél van?

- Lehet.

- Valaki menjen és nézze meg. Mindössze hatszáz méter.

Senki sem ugrott, elhallgattak, arcukat meglágyította az árnyék.

- Nincs semmi félreértés?

- Nincs. Ueda egyenesen az Ifjú Mestertől kapta az utasításokat tegnap este.

Rjóhei is megerősítette. - így van. Nem volnék meglepve, ha Muszasi már ott lenne, de lehet, hogy az Ifjú Mester szándékosan késik, hogy Muszasit idegessé tegye. Várjunk. Elég egyetlen rossz mozdulat, és az emberek azt hiszik, hogy segíteni akarunk az Ifjú Mesternek, és lejáratjuk az iskolát. Semmit nem tehetünk, amíg meg nem érkezik. Különben is, ki ez a Muszasi? Egy egyszerű rónin. Nem lehet olyan jó.

A diákok, akik előző évben látták Muszasit vívni a Josioka-dodzsóban, másképp gondolták, de még számukra is elképzelhetetlennek tűnt, hogy Szeidzsúró veszítsen. Egyetértettek abban, hogy bár valószínűleg mesterük nyer, történhet baleset. Mindazonáltal a küzdelmet nyilvánosan meghirdették, sok néző lesz jelen, akik jelenléte - úgy érezték - nemcsak az iskola hírnevét fogja növelni, hanem tanáruk személyes tekintélyét is.

Bár Szeidzsúró külön utasította őket, hogy semmilyen körülmények között ne segítsenek neki, vagy negyvenen összegyűltek, várva érkezését, hogy biztassák, és hogy kéznél legyenek - szükség esetén. Ueda mellett a Josioka-ház Tíz Első Vívójából öt másik is ott volt.

Elmúlt hét óra, és a Rjóhei által rájuk erőltetett nyugalom unalommá változott. Elégedetlenül morogtak.

A találkozó színhelyére igyekvő nézők kérdezgették, nincs-e valami tévedés.

- Hol van Muszasi?

- És hol a másik, Szeidzsúró?

- Mit keres itt ez a sok szamuráj?

- Biztos valamelyik fél segédei.

- Különös egy párbaj. A segédek már itt vannak, a résztvevők még nem.

Bár a tömeg egyre nőtt és hangosabb lett, a nézelődők túl büszkék voltak ahhoz, hogy a Josioka-tanítványokhoz közelítsenek, akik a maguk részéről úgy tettek, mint akik észre sem veszik a faágakról vagy a kopár bokrok mögül feléjük kukucskáló arcokat.

Dzsótaró a tömeg közepén csoszogott kis porfelhőt kavarva. Hatalmas fakardját cipelve, túl nagy szandáljában egyik nőtől a másikhoz ment, s arcukba nézett.

- Nincs itt - morogta. - Mi történhetett Ocúval? Tudja, hogy ma van a küzdelem. - Itt kéne lennie, gondolta. - Muszasi veszélyben lehet. Mi tartotta vissza?

Eredménytelenül kereste Ocút, míg el nem fáradt.

- Különös - gondolta. - Újév napja óta nem láttam. Lehet, hogy beteg... Az a vén szatyor szépen beszélt vele, de talán csak trükk volt. Lehet, hogy valami rosszat tett Ocúval.

Rettenetesen aggasztotta a dolog, sokkal jobban, mint a mai küzdelem kimenetele. Nem voltak kétségei felőle. A több száz emberben, aki itt volt, alig akadt valaki, aki nem Szeidzsúró győzelmét várta. Csak Dzsotaró Muszasiba vetett hitét nem lehetett megingatni. Nagyon jól látta lelki szemeivel tanárát, ahogy farkasszemet néz a Hózóin-szerzetesek lándzsáival a Hannya-fennsíkon.

Végül megállt a mező közepén. - Még valami különös - elmélkedett. - Miért itt van ez a sok ember? A tábla szerint a küzdelem helyszíne a rendaidzsii mező. - Ügy tűnt, ő az egyetlen, akit ez zavar.

Mogorva hang hallatszott a kavargó tömegből. - Hé, te fiú! Ide nézz!

Dzsotaró megismerte, ez volt az a férfi, aki figyelte Muszasit és Akemit a hídon.

- Mit akar, uram? - kérdezte Dzsotaró. Szaszaki Kodzsiró odajött hozzá, de mielőtt beszél ni kezdett volna, alaposan végigmérte, tetőtől talpig.

- Nem láttalak nemrégiben a Godzsó sugárúton?

- Szóval megismer?

- Egy fiatal nővel voltál.

- Igen, Ocúval.

- Így hívják. Mondd meg, van valami köze Muszasihoz?

- Mondhatnám.

- Unokatestvére.

- Um-üm.

- Húga?

- Um-üm.

Nos?

- Szereti.

- Szeretők?

- Nem tudom. En csak a tanítványa vagyok. - Dzsótaró büszkén fölszegte a fejét.

- Hát ezért vagy itt! Ide figyelj, a tömeg kezd türelmetlen lenni. Te biztosan tudod, hol van Muszasi. Elhagyta már a fogadóját?

- Miért engem kérdez? Rég nem láttam. Néhány férfi tört utat a tömegben Kodzsiró felé. Átható tekintettel fordult feléjük.

- Szóval itt vagy, Szaszaki!

- Nahát, ez Rjóhei.

- Hol voltál mostanáig? - kérdezte Rjóhei, megragadva Kodzsiró kezét, mintha foglyul akarná ejteni. - Több mint tíz napja nem jártál a dodzsóban. Az Ifjú Mester gyakorolni akart veled.

- Es mi van akkor, ha nem voltam ott? Most eljöttem. - Rjóhei és társai diszkréten körülvették Kodzsirót és a füzükhöz vezették.

Többeknek is feltűnt Kodzsiró hosszú kardja, színes ruhája. - Biztos ez Muszasi.

- Ez volna?

- Biztos ő az.

- Elég feltűnően öltözködik. De nem látszik gyengének. - Ez nem Muszasi - kiáltott Dzsótaró megvetően. Muszasi egyáltalán nem ilyen. Soha nem öltözne úgy, mint egy kabuki-színész.

Végül azok is rájöttek tévedésükre, akik nem hallották a fiú kiabálását, és tovább tanakodtak, mi történhet.

Kodzsiró látható megvetéssel nézett a Josioka-tanítványokra. Azok csöndben, komor arccal szemlélték.

- Álcázott áldás a Josioka-házra, hogy sem Szeidzsúró, sem Muszasi nem érkezett időben - szólalt meg Kodzsiró. - Csoportokra kéne oszlanotok, eltéríteni Szeidzsúrót és hazavezetni, mielőtt baja esik.

Dühítette őket a gyáva javaslat, de Kodzsiró tovább is folytatta: - A tanácsommal sokkal többet segíthetek Szeidzsúrónak, mint bárhogy másképp. - Eléggé nagyképűen tette hozzá: - Az ég küldött hozzátok a Josioka-ház érdekében. Megmondom, mi történik. Ha küzdenek, Szeidzsúró veszít. Nem szívesen mondom, de Muszasi minden bizonnyal legyőzi, talán meg is öli.

Miiké Dzsúrózaemon mellét kidüllesztve kiáltott a fiatalemberre: - Ez sértés! - Könyökét saját arca és Kodzsiró közé emelve készen állt kardot rántani és lesújtani.

Kodzsiró lenézett, elvigyorodott. - Ügy tűnik, nem tetszik, amit mondtam.

- Nem.

- Ebben az esetben elnézést - mondta Kodzsiró jókedvűen. - Többet nem próbálok segíteni.

- Senki nem is kért rá.

- Ez nem egészen így van. Ha nem volt szükségetek a támogatásomra, miért erősködtetek Kemában, hogy nálatok lakjak? Miért követtetek el mindent, hogy jól érezzem magam? Te, Szeidzsúró, mindannyian.

- Egyszerűen udvariasak voltunk a vendégünkhöz. Nagyon nagyra tartod magad, ugye?

- Ha, ha, ha, ha! Hagyjuk ezt abba, mert még az lesz a vége, hogy meg kell küzdenem mindannyiótokkal. De figyelmeztetlek benneteket, megbánjátok, ha nem fogadjátok meg a tanácsomat. Alaposan összehasonlítottam őket, és mondhatom, szinte biztos, hogy Szeidzsúró veszíteni fog. Muszasi a Godzsó sugárút hídján volt újév reggelén. Mihelyt megpillantottam, tudtam, hogy veszélyes. A tábla, amit kiraktatok, számomra a Josioka-ház gyászértesítőjének tűnik. Nagyon szomorú, de úgy tűnik, ilyen a világ, az emberek soha nem veszik észre, mikor járt le az idejük.

- Elég ebből. Miért jöttél ide, ha nincs más célod, mint hogy így beszélj ?

Kodzsiró hangja rosszindulatú lett. - Az is jellemző az ilyen lecsúszó emberekre, hogy haraggal állnak ahhoz, aki jóindulatból őszinte velük. Tessék! Higgyetek, amit csak akartok. Nem is kell estig várnotok. Egy órán belül megtudjátok, mekkorát tévedtetek.

- Elég. - Dzsúrózaemon Kodzsiróra köpött. Negyven ember lépett egy lépést előre, dühük sötétben sugárzott a mező fölött.

Kodzsiró önbizalommal reagált. Gyorsan oldalt ugrott, állásával bizonyítva, hogy készen áll a harcra. Az előbb mutatott jóindulat most csalárdnak látszott. Egy megfigyelő joggal kérdezhette volna, nem tömeglélektant használt-e, hogy lehetőséget kapjon magára terelni a figyelmet Muszasiról és Szeidzsúróról.

Izgalom futott végig azokon, akik elég közel álltak, hogy lássák. Nem emiatt a küzdelem miatt jöttek, de ez is jónak ígérkezett.

Egy fiatal lány futott a gyilkos indulatok közé. Mögötte, mint guruló labda rohant egy kis majom. - Kodzsiró! Hol van Muszasi? Nincs itt? - sikoltotta a lány.

Kodzsiró dühösen fordult felé. - Ki ez? - kérdezte.

- Akemi - mondta az egyik szamuráj. - Mit keres ez itt?

- Miért jöttél ide? - csattant föl Kodzsiró. - Nem megmondtam; hogy ne gyere?

- Nem vagyok a tulajdonod. Miért ne jönnék ide?

- Fogd be a szád, és menj innen! Menj vissza a Zuzujába! - kiáltott rá Kodzsiró, és gyengéden félre tolta.

Akemi zihált, hevesen rázta a fejét. - Ne parancsolgass. Veled maradtam, de nem tartozom hozzád. - Hangosan zokogni kezdett. - Hogy mondhatod nekem, mit csináljak, azok után, amiket velem tettél? Megkötöztél, és ott hagytál a fogadóban. Veszekedtél és kínoztál, amikor azt mondtam, hogy aggódom Muszasi miatt.

Kodzsiró szólásra nyitotta száját, de Akemi nem hagyta szóhoz jutni. - Az egyik szomszéd meghallotta a sikoltásomat és kioldozott. Azért jöttem, hogy Muszasit lássam.

- Elment az eszed? Nem látod, hányan állnak körben? Fogd be a szád!

- Nem fogom. Nem érdekel, ki hallja. Azt mondtad, Muszasi mindenképp meghal ma. Szeidzsúró nem tud elbánni vele, te mint a segédje magad ölöd meg Muszasit. Lehet, hogy őrült vagyok, de Muszasi az egyetlen férfi a szívemben. Látnom kell. Hol van?

Kodzsiró cicegett, de nem tudott szóhoz jutni.

A Josioka-tanítványok túlságosan zavartnak látták Akemit ahhoz, hogy higgyenek neki. De talán mégis van valami igazság abban, amit mondott. Ha igen, Kodzsiró csaléteknek használva kedvességét, saját gyönyörére kínozta a lányt.

Kodzsiró zavarba jött, leplezetlen gyűlölettel nézte Akemit.

Figyelmüket hirtelen Szeidzsúró egyik apródja vonta magára, egy Tamihacsi nevű ifjú. Őrültként rohant, integetve, kiabálva. - Segítsetek! Az Ifjú Mester! Találkozott Muszasival, és megsebesült. Rettenetes! Rettenetes!

- Mit beszélsz összevissza?

- Az Ifjú Mester? Muszasi?

- Hol? Mikor?

- Tamihacsi, igazat beszélsz?

Éles kérdések csattantak, az arcokból hirtelen kifutott a vér.

Tamihacsi értetetlenül sikoltozott. Nem válaszolt, arra sem vesztegette az időt, hogy kipihenje magát, lihegve, botorkálva futott vissza az országút felé.

Ude, Dzsúrózaemon és a többiek félig kétkedve rohantak utána, mint vadállatok az égő mezőn.

Ügy ötszáz méter után egy kopár mezőhöz értek, amely békésen fürdőzött a tavaszi napsütésben a jobbra lévő fák mögött. Derült és zavartalan volt. Madárdal töltötte meg a levegőt, mintha semmi nem történt volna. Tamihacsi pedig vadul gázolt a magas fűben. Felmászott egy dombocskára, amely ősi temetkezési halomnak tűnt, és térdre esett. A földhöz hajolva nyögött, siránkozott. - Ifjú Mester!

A többiek utolérték, aztán megtorpantak, mint akiknek földbe gyökerezett a lábuk. Szeidzsúró a földön feküdt, a fűbe temetve arcát. Kék virágos kimonó volt rajta, amelynek ujjait bőrszíjak tartották, fején fehér hajpánt.

- Ifjú Mester!

- Itt vagyunk! Mi történt?

Egy csepp vér sem látszott a fehér fejfedőn, sem a kimonó ujján, sem a fűben körülötte, de szeméből, arcáról kínzó gyötrelem sütött. Ajka halovány volt.

- Lé... lélegzik? - Alig.

- Gyorsan, vegyük föl.

Egyikük letérdelt, és megfogta Szeidzsúró jobb karját, hogy felemelje. Szeidzsúró felsikoltott kínjában.

- Keressetek valamit, amin vihetjük. Bármit.

Hárman vagy négyen zavartan kiabálva lerohantak az úton egy tanyához, és egy spalettával tértek vissza. Gyengéden ráhúzták Szeidzsúrót, s bár félig már magához tért, még mindig vonaglott a fájdalomtól. Hogy le ne essen, néhányan levették obijukat, és a spalettához kötözték vele.

Megfogták a spaletta négy sarkát, felemelték, és síri csendben elindultak.

Szeidzsúró vadul rugdalt, csaknem eltörte a spalettát.

- Muszasi... elment? Jaj, ez fáj! ... a jobb vállam, a csont... jaj... Nem bírom. Vágjátok le! Nem halljátok? Vágjátok le a karom.

Olyan szörnyű volt a fájdalma, hogy az ideiglenes hordágyat vivő férfiak lesütötték szemüket. Tanítójukként tisztelték Szeidzsúrót, illetlen volt, hogy ilyen állapotban lássák.

Megálltak, hátraszóltak Uedának és Dzsúrózae-monnak. - Szörnyű fájdalmai vannak, arra kér, hogy vágjuk le a karját. Nem lenne jobb neki, ha megtennénk?

- Ne beszéljetek bolondokat - mordult rájuk Rjóhei. - Hát persze, hogy fáj, de nem hal bele. Ha levágjuk a karját, és nem tudjuk elállítani a vérzést, vége van. Haza kell vigyük, és megnézni, milyen komoly a sérülés. Ha a kart le kell vágni, előbb meg tesszük a megfelelő óvintézkedéseket, hogy ne vérezzen halálra. Néhányan szaladjatok előre, és hívjátok az orvost az iskolába.

Még mindig sokan voltak a környéken, csöndben álltak az út mentén a fenyőfák mögött. Rjóhei dühödten meredt rájuk, aztán a mögötte jövőkhöz fordult. - Kergessétek el ezeket az embereket! Az Ifjú Mester nem látványosság.

A szamurájok többsége hálás volt, hogy valamivel levezetheti felgyülemlett haragját, vadul hadonászva futottak a bámészkodók felé, azok pedig mint a sáskák szétszóródtak.

- Tamihacsi! Gyere ide! - parancsolta Rjóhei dühödten, mintha a fiatal kísérőt hibáztatná a történtekért.

Az ifjú, aki könnyes szemmel haladt a hordágy mellett, összehúzta magát félelmében. - Te... tessék

- dadogta.

- Az Ifjú Mesterrel voltál, amikor eljött a házból?

- I...igen.

- Hol végezte el az előkészületeket?

- Itt, amikor ideértünk.

- Tudnia kellett, hol várjuk. Miért nem oda jött előbb?

- Nem tudom.

- Muszasi már ott volt?

- A halmon állt, ahol... ahol...

- Egyedül volt?

- Igen.

- Hogy történt? Te csak álltál és nézted?

- Az Ifjú Mester rám nézett és azt mondta... azt mondta, ha a sors úgy hozza, hogy veszít, vigyem át testét a másik mezőre. Azt mondta, te meg a többiek hajnal óta ott vagytok, de semmilyen körülmények között sem szóljak senkinek, amíg a küzdelem véget nem ér. Azt is mondta, annak, aki a Háború Művészetét tanulja, időnként szembe kell néznie a kockázattal, hogy veszít, és hogy nem akar szégyenteljes, gyáva módon győzni. Utána odament Muszasihoz.

- Tamihacsi gyorsan beszélt, megkönnyebbült, hogy elmondhatja.

- Aztán?

- Láttam Muszasi arcát. Mosolygott. Üdvözölték egymást, aztán... sikoltás hallatszott végig az egész mezőn. Láttam, hogy az Ifjú Mester kardja felrepül a levegőbe, és aztán... csak Muszasi állt. Narancsszín hajpánt volt rajta, de a haja kibukott alóla.

Az utat megtisztították a nézelődőktől. A hordágyvivők csüggedtek voltak, de óvatosan, egyszerre léptek, nehogy további fájdalmat okozzanak a sebesültnek.

- Mi ez?

Megálltak, és egyikük kezét a nyakához emelte. Egy másik is felnézett. Elszáradt fenyőtűk hullottak rájuk. Az egyik ágon Kodzsiró majma ült, és obszcén mozdulatokat tett.

Az egyik férfi felszisszent, amikor egy fenyőtoboz hullott felfelé néző arcára. Káromkodva kikapta tőrét kardhüvelyéből, és egy gyors mozdulattal a majom felé dobta, de elhibázta.

Gazdája sípjának hangjára a majom bukfencet vetett, és könnyedén Kodzsiró vállára ugrott. Kodzsiró az árnyékban állt Akemivel. A Josioka-emberek haragos pillantásokat vetettek rá, Kodzsiró viszont a spalettán heverő testet nézte meredten. Eltűnt arcáról a gőgös mosoly, tisztelet látszott pillantásában. Arca összerándult Szeidzsúró kínnal teli nyögése hallatán. A szamurájok még jól emlékeztek rá, hogyan oktatta ki őket, s feltételezték, azért jött, hogy jót nevessen.

Rjóhei tovább nógatta a hordágyvivőket. - Mindössze egy majom, nem ember. Ne törődjetek vele, induljatok.

- Várjatok! - szólalt meg Kodzsiró, aztán Szeidzsúróhoz lépett. - Mi történt? - kérdezte, de nem várt válaszra. - Muszasi felülkerekedett, ugye? Hol talált el? A jobb válladon?... Ó, ez csúnya. Összezúzta a csontot. Olyan a karod, mint egy zsák kavics. Nem volna szabad a hátadon feküdnöd, hordágyon zötykölődnöd. A fejedbe megy a vér.

A többiekhez fordulva pökhendien rájuk parancsolt: - Tegyétek le. Rajta, tegyétek le!... Mire vártok, tegyétek, amit mondok!

Szeidzsúró úgy tűnt, a halál kapujában van, de Kodzsiró ráparancsolt, hogy álljon föl. - Fel tudsz állni, ha akarsz. A seb nem olyan komoly. Csak a jobb karod. Ha akarod, tudsz járni. Még mindig ott a bal karod is. Ne magadra gondolj, hanem halott apádra. Több tisztelettel tartozol neki, mint amennyit most mutatsz. Végighurcolnak Kiotó utcáin. Miféle látvány lesz? Gondolj arra, amit teszel apád nevével!

Szeidzsúró fehér, vértelen szemmel nézte. Aztán egy gyors mozdulattal felállt. Haszontalan jobb karja egy lábbal hosszabbnak tűnt a balnál.

- Miike - kiáltott föl.

- Igen, uram! -

Vágd le! -Ő...

- Te gyáva bolond! Gyere, Ueda, vágd le! Azonnal!

- I... i... igen, uram.

De mielőtt Ueda mozdulhatott volna, Kodzsiró közbeszólt: - Én megteszem, ha akarod.

- Kérlek! - mondta Szeidzsúró.

Kodzsiró mellé lépett. Megragadta Szeidzsúró kezét, magasra emelte karját, közben kirántotta hüveIvéből kis kardját. Egy gyors mozdulat, egy ijesztő hang, és a kar a földre hullott, vér fröccsent ki a csonkból.

Szeidzsúró megingott, a tanítványok rohantak támogatni és ruhákat szorítani a sebre, hogy elállítsák a vérzést.

- Innen gyalog megyek - mondta Szeidzsúró. - A saját két lábamon megyek haza. - Viaszfehér volt az arca. Megtett tíz lépést, mögötte a sebből csepegő vér feketén szivárgott a földbe.

- Ifjú Mester, legyen óvatos.

A tanítványok úgy vették körbe, mint abroncsok a hordót, hangjuk tele volt magánnyal, majd haraggal.

Egyikük káromkodva szidta Kodzsirót. - Miért kellett ennek az öntelt szamárnak beleavatkozni? Sokkal jobb volt addig.

De Szeidzsúró szégyellte magát Kodzsiró szavai miatt. - Azt mondtam, tudok menni, és fogok is. - Kis pihenő után haladt még vagy húsz lépést, inkább akaratereje vitte, mint a lábai. De nem bírta soká, újabb ötven-hatvan méter után összeesett.

- Gyorsan! Vigyétek az orvoshoz.

Fölkapták, és a Sidzsó sugárút felé siettek vele.

Szeidzsúrónak nem volt ereje tiltakozni.

Kodzsiró a fa alól komoran figyelt. Aztán önelégült mosollyal fordult Akemihez. - Láttad ezt? Gondolom, jó érzés volt, nem? - Akemi arca falfehér volt, gyűlölettel nézte a férfi gúnyos mosolyát, de az folytatta: - Mást sem hallottam tőled, mint hogy mennyire szeretnél bosszút állni. Most elégedett vagy? Elég bosszú ez elvesztett szüzességedért?

Akemi túlságosan zavarban volt, hogy beszélni tudjon. Kodzsiró ebben a pillanatban rémisztőbbnek, gyűlöletesebbnek, ördögibbnek látszott, mint Szeidzsúró. Bár Szeidzsúró bántotta, nem volt gonosz. Nem volt rossz szívű, bűnöző. Kodzsiró valóban ördögi volt. Nem az a fajta, amilyennek a legtöbb ember képzeli a bűnöst, hanem csavarosabb, eltorzult gonosz lélek, aki nemhogy nem örvendezik mások boldogságának, de az okoz gyönyört neki, ha láthatja szenvedésüket. Soha nem lopna vagy csalna, mégis veszélyesebb, mint egy átlag csaló.

- Menjünk haza - mondta a férfi, s visszatette a majmot a vállára. Akemi menekülni szeretett volna, de nem volt hozzá bátorsága. - Semmi értelme Muszasit keresned - morogta Kodzsiró legalább annyira magának, mint a lánynak. - Nincs miért itt ácsorognunk.

Akemi közben azon rágódott, miért is nem használta ki a lehetőséget és menekült el, hogy szabad legyen. Miért nem volt képes otthagyni ezt a vadállatot? De miközben átkozta saját butaságát, engedelmesen követte a férfit.

A majom megfordult és ránézett. Csúfondárosan makogva, széles vigyorral vicsorította rá fogait.

Akemi rá akart förmedni, de nem tette. Ügy érezte, ugyanaz a végzet vezeti, mint a kis majmot. Eszébe jutott, miiyen szánalmasnak tűnt Szeidzsúró, és akarata ellenére is megsajnálta. Megvetette az ilyen férfiakat, mint Szeidzsúró és Kodzsiró, s mégis, vonzódott hozzájuk, mint éjjeli lepke a vörös lángokhoz.

 

(folytatás a harmadik könyvben)