ELSŐ KÖNYV
EBÉDIG

Summaya. Mikippen az Carneval^[3] nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidöl vala és az Matricullat föll nittatia vala; kin a Dorotthia kis Azzonnak löön nagi buffulása.

   Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotját,
Carnevál s az ifjak ellen feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Olly lármát, zerdűlést, viadalt beszéllek,
Amillyet nem láttam, miolta csak élek,
Amillyet nem említ semmi istória,
Meg nem merne tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Carnevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Millyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. -
Hát férhet illy harag angyali szívekbe?^[4]
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén! -

   Fársángi jó borral habzó butellia!
Mellytől a múzsákban gyúl a fántázia,
Te tőlts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal.
És te, Nanét, tőllem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak becset szerzek szép neveddel:
Legalább, ha könyvem végig nem olvasod,
Megpróbálhat’d rajta frizérozó vasod.^[5]

   Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról,
Túdósítást venni a magyar hazáról,
S lajistromba szedni az új menyecskéket,
Öszvejart sorjába minden vármegyéket.
Fejérvár és Veszprém csínos két vidéki
Teljes örömére szolgáltak őnéki.
Majd Szalának keskeny, de kies csúcsánál
Általjött a jégen Tihany hegyfokánál,
S kiszállván Balaton szántódi révére,
Az áldott országba: Somogyba béérve.
Löllén egy stációt csinálván magának,
Igyekszett a Lengyel urak Tótijának,^[6]
Tótiból mint teljes kész lakadalomba,
Béhajtatott vígan a víg Nagybajomba,^[7]
És ott ama magyar jószívű uraknál,
Kik közt hóltfélben is vídám szívvel laknál,
Kipihenvén magát, másnap késő reggel
Megindúlt Kaposba parádés sereggel,
Kapos fővárossa Somogy határának
S herceg Eszterházy dominiumának,
Melly az elmúlt nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi úri rendet,
Kik a nagy Széchényi főispánságának
Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának,
Kapos, hol másként is, igazságot tenni
A megye tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos vólt a vídám Fársángnak is célja,
Hol szállásává lett a herceg kastélyja.

   Itt nyúgodott ő meg. De bezzeg előre
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre.
Sokszor hol örömre készűlget az elme,
Ott lepi meg nem várt baja s veszedelme.
Sokszor torrá válik a víg lakadalom.
S a muzsikát ketté vágja a siralom.
Így járt a Fársáng is. - De míg még a’ lenne,
Hogy e zűrzavarra Múzsám reá menne:
Előbb kell kezdenem elbeszéllésemet. -
Fársángi víg húmor! csiklándj fel engemet.

   Dob- s trombitaszóval elhagyá már Mérőt^[8]
A Fársáng, vivén sok vezetőt, kísérőt.
Ki szánon, ki lovon, ki csak gyalogjába,
Örömkurjantással siettek nyomába.
Kiki elővette legcifrább köntösét,
Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét.
Villog az ezűst kard s az arany paszomány.
Virágzani látszik tőllök a tartomány,
A szépség angyali magyar szűz formába
Leszálltak az égből a főldi szánkába.
Gyenge szívecskéik előre repesnek,
Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek.
Azért rendbe szedvén szemek s orcájokon,
Ami csak bájoló s béható azokon,
Köntöseikből is azt vették magokra,
Ami jobban illik egy illy angyalokra,
Szív-halászó hajok drágaköve s tője,
Hószin nyakok s fülök aranyos függője,
Rezgő billegéssel amidőn lengenek,
Minden érző szívben reszketést szerzenek.
A szép kantusoktól kirózsádzott szának
Pompásabban diszlő tavaszt nem kívánnak.
A sok slepp, az a’ la Bonapárt s vigánó
A rakoncák között suhognak piánó. -
„Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok!
Ímé, egy poéta siet utánnatok,
Szánkáitok nyomát lantolva késéri,
Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri;
Öröm-innepteket danolni kívánja:
Aki rám nem hallgat, dűljön fel a szánja!”
Így szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak,
S hellyet valamellyik szánkában nem adtak.
Én hát csak utánnok ballagék fáradtan,
S ímé, a Pégazus előmbe lepattan.
Felugrám e szárnyas paripa hátára,
Felettek repkedem Mongolfír^[9] módjára.
A levegőégnek felsőbb országából
Mindent pontról pontra láttam a szánkából.
Ó, miket láttam én! ó, minket csudáltam!
Kivált a trompőzbe^[10] ha lekukucsáltam.

   Mint mikor a külső princek múlattára
Udvari szánkázást csapat Pétervára^[11]
És északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egynéhány szánkában summáson;
Szibéria minden nyuszttal, hermelinnel
A cár udvarából kijön vegyes színnel;
Az európai követek indúlnak,
Árktósz dicsősségén csudálva bámúlnak:
Illyen pompa vólt itt; ennek látására
Illy csudálkozással bámúlt Kaposvára.
Én pedig felettek az éther útjain
Úgy lebegék vala Pégazus szárnyain,
Mint midőn Blanchárd úr úszkált az áerben,
S egész Bécs bámúlva nézte a Praterben.

   A lovak és szának öt osztályt tevének,
Öt járása szerént Somogy vármegyének.^[12]
Vezette mindenik osztályt egy olly nemes,
Ki gavallér s illen fő rangra érdemes.
Bongorfi, egy dísze a magyar hazának,
Lovaglott előtte Kapos zászlójának.
Közép idejű ő, de a virgonc termet
És friss elme benne vigasságra termett.
Külömben is Bécsben s más külső országban
Eleget forgódott ő a nagyvilágban.
Vídám a nézése, módos a ruhája,
Cifra s cifrán lépked büszke paripája.
Marcali osztályját Cserházy vezette,
Ki e szép hivatalt meg is érdemlette,
Ha nézzük ruháját és deli termetét,
Régi őseivel tűndöklő nemzetét. -
Fiatal ő, van egy szép kis felesége,
Ebben van őnéki fő gyönyörűsége;
Kinek cafrangozott hintó-szánja megett
Pompáson vezérli a lovas sereget.
Az igali népnek vezére vólt Ecse,
Kinek sokra nézve lehetett illy becse.
Ő a franc és német könyveket forgatta,
A szép assemblékat^[13] gyakran látogatta:
S ezzel olly tudományt szerzett ő magának,
Melly díszére lehet egy világfiának.
Még a lóhátról is játszik a dámákkal,
Múlattatván őket sok elmés tréfákkal.
A katonaságot viselt Bordács, Sziget
Lobogója előtt katonásan iget.
Torzonborz bajussza eléggé mutatja,
Hogy Bordács inkább Márs, mint Vénus magzatja.
De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedveli:
Bordács is ezt sok nyers dámáknál felleli.
Tanúlt lova hortyog s ugrándoz alatta,
Ura száján pereg illyen-ollyan atta.
Szemővel, egy módos ifjú gavallérral
Babócsa érkezett gyönyörű manérral.
Szelíd vezetője ennek a colonnak
Csak most adott kezet egy szép kisasszonnak.
Mátkája portréját a mellyén viseli,
Szája mosolygással, szeme tűzzel teli,
Kardja briliántos, strikkolt a ruhája,
Kellemes lejtőt jár kisded paripája.

   Öt fő vezetői hát ezek valának
A somogyi sereg öt fő osztállyának,
Mindenik magával szép népet vezetett,
Melly zászlója alatt lóháton léptetett.
A meglett idejű urak a dámákkal
Körűltök s utánnok csúszkáltak szánkákkal,
Mellyekben mint annyi égnek szülöttei
Jöttek a Somogynak mosolygó szépei,
Kik közt a szép Laura, Szemőnek mátkája
Ollyan, mint Etelka, a világ csudája:
Képén olvashatni azt a boldogságot,
Amellyért kedvelli Szemő a világot.
Másik szánban madám Cserházyné vagyon,
Szép kis ifjasszonyság, még fiatal nagyon.
A nagyvilág őtet galántúl nevelte,
Mellyel természeti kellemét emelte.
Igéz, mikor játszik, bájol, mihelyt táncol,
Ha diskurál, minden szívet hozzáláncol.
Muzsika, hímvarrás, könyvek olvasása,
A finomabb érzés és erkőlcs forrása
Édes versengésre ébresztették nemét,
Díszeltetvén benne a szépség érdemét. -
Úgy fénylett egy másik szánon Amália,
Mint a majoránnán szendergő grácia.
Azok a szépségek, kik véle valának,
Megannyi próbái vóltak a hibának;
Őtet úgy nézhetni, mint egy tökélletest,
Kinek minden ízén Vénus egy Vénust fest.
Mint midőn az éjnek setétes kárpitja
Bakacsin-szőnyegét kétfelé kinyitja,
A hajnal pirosló orcája kiderűl,
Atlác-felhőkből szőtt kantusa szétterűl:
Úgy leng kétfelőlről haja, melly fekete,
Úgy fénylik körűle rózsás tekíntete,
Szeme két csillaga úgy derűlt ki erre,
Mintha két Phosphorus^[14] ragyogna egyszerre.
Mosolygó ajaki fejlő rózsabimbók,
Mellyeken cúkorrá változik minden csók.
Hószín nyakán örv van, mint a gerlicének,
Gyengébb a harmatnál bőre szép kezének.
Pihegcsélő mellye domború két halma
A gyönyörűségnek szentelt aranyalma.
De mit festem én azt, amit az isteni
Kéz is csak remekként akart teremteni?
Elég, hogy ő ollyan, mint az a rózsaszál,
Melly a Cipris^[15] mellyén hasadófélben áll. -

   Istenek! istennék! ugyan millyen zsinat,
Melly ennyire borzaszt mindent érző-inat?
Mi hármóniátlan lárma jön fülembe,
Mintha nyólc kugyafi zúgna egy verembe,
Vagy mintha az elfőtt kása poffangana? -
Ahá!... itt jön egy szán, s benne két vén zsana.
Beszéllnek magok közt, az ördög tudja mit,
Tán a szengelléri borsot^[16] vagy valamit.
Dorottya az egyik, az öreg kisasszon,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon:
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt kardra kelne,
Csak vén oldalához dörgölőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét^[17] könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait:
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és csont karjára,
Akár két, írhával bévont rakoncára.
Lohadt mellyén csomó ruhák tekeregnek,
Mellyek közt elhervadt csecsei fityegnek:
Mint két darab vackor a sűrű levélben,
Amelly alatt fonnyadt egész ősszel s télben;
Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik,
S a napon megaszván, a kóc közzé teszik.
Egy szóval nincsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a szépség:
Mégis, lám, akinek kén litániázni,
Itt mér a fársánglók között botorkázni. -
Mellette aki ül, az öreg Orsolya,
Bíz az is csak ollyan elcsiszolt korcsolya,
S csak annyival külömb mamszel Dorottyánál,
Hogy asszony, s ötször vólt Hymen oltáránál.
De abban őrajta sem vág ki Dorottya,
Hogy néki is kedves még az Ádám botja.
Igazán, hogy vén lyánt s vén asszonyt a manó
Olly helyen is teker, ahol nem vólna jó.
Mit keresnek ezek fársáng innepében,
Kik úgy látszatnak a szépek seregében,
Mint mikor a rétnek virági kinyilva
Mosolyognak, s köztük áll két rothadt gilva.^[18]
De ám légyen! Úgy is fársáng van most éppen,
Maskarára nem lesz szükségünk ekképpen.
Az egész tábornak Opor fővezére
Mind az öt osztálynak vólt teljes díszére.
Mert nemes nemzete régen fényeskedik,
S vitézséggel híres ősökkel kérkedik.
Maga is az élet legszebb tavasszában
Nagy magyar gavallért mutat formájában.
Fekete bajussza fedi vídám száját,
Árnyékozza barnán pirosló orcáját.
Bátorsággal teljes két szeme forgása,
Természeti vitézt mutat mozdúlása.
Válla, mellye, combja s minden tetemei
Fővezérhez illők s az ég főmívei.
Nyusztos kalpagjának kócsag-bokrétája
Gyengén leng, ha fúvall a szellő reája.
Prémzett zőld mentéje fekete báránnyal
Szépen összveillik a skárlát dolmánnyal.
Rojt s paszamánt veres nadrágát drágítja,
Magyaros derekát arany öv szorítja.
Almás paripáján cafrangok fűggenek,
Amellyek szittyai módra készűltenek.
Lova kevélykedvén a rajta űlővel,
Hortyog, táncol, kapál, nyerít délceg fővel,
Gőgösen megy elől mint fővezér lova:
A truppok kísérik és a szának tova. - -

   Ekkép ezer öröm és kiáltás között
A múlató sereg Kaposba kőltözött.
Carnevál a herceg kastélyába szálla,
Hol már elkészítve vala a bál-szála.
Lovokról az urak mindjárt leugrálnak,
Avagy szánjaikból módosan kiszállnak,
S főhajtva köszöntvén a szép angyalokat
Lesegítik fogott karokkal azokat. -
Így szedik a vídám népek, mikor megért,
A pirosló bakart és a fejér gohért,
Mint itt a lyánkákat, különb őltözetben,
A víg gavallérok e dáma-szüretben.

   Megtele vendéggel már a szála szépen;
S a dél órája is elérkeze épen.
Az urak múlatnak egyetmás beszéddel,
Míg elkészülnének mások az ebéddel.
Egyik azt vitatja, hogy Bonapárt megholt,
Másik: miket csinált, mikor insurgens volt.
Egyik arról beszéll, mellyik jobb paripa,
Más, hogy az övénél nincs szebb tajtékpipa.
Némellyik dicsekszik futós agarával,
Vagy ennyi lépésre járó puskájával. -
A dámák előtt is forr sok matéria:
Az a szép gavallér kinek az úrfija?
Az a jeles kantus ugyan hol készűle?
Az a fülönfüggő mennyibe kerűle?
Mért van ennek s ennek most olly ritkasága?
A kávé, a cúkor mért olly méregdrága?

   Míg ekképpen űzik a terhes unalmot,
Várván az ebédet, hegedűt, cimbalmot:
Ím, a toponári zsidók^[19] békerűlnek,
És muzsikájokkal helyekre leűlnek.
Hajdú, lokaj által elkészűl az asztal,
Melly már sok elvásott hasakat vígasztal,
Megfrissítő levest nyújtván a gyomorba,
Melly pacallá vált a tegnapi mámorba. -
Egy kicsiny csendesség vólt az ebéd felett;
De az étel, ital hevítvén a belet,
S éledvén azáltal a szív verőere,
A vendégek kedve újj életet nyere. -
Úgy is szokott lenni, hogy a leves alatt
Elzárja a beszéd útját minden falat;
De már a hús után a discurs kezdődik,
Csakhogy még országos dolgokról vivődik;
Majd a becsináltak hozzák a tréfákat,
A viccet,^[20] a bon-mot, az anekdotákat;
A sűlt megvettetve nézi az asztalon,
Mint törik a kacajt mind a két oldalon;
S mikor a csemegét kezdik hordogatni,
Bezzeg auditort is írmagúl kaphatni.
E’ történt meg itt is. Mar az ebéd végén
Liber atyánk s Comus^[21] országlott a gégén.
Már a nyájasság is, pillangó szárnyakkal
Repkedvén, enyelgett s játszott az urakkal.
Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon,
Gráciák cicáztak dámák pillájokon.
Már a galánt lelkek nem győztek nevetni,
Sok szemek kezdenek együtt beszéllgetni.
Barátság s szerelem közttök múlatozik,
A vígság zászlója alatt alkudozik.
Míg a toponári Azsáfok szép számmal
Múlatják az asztalt muzsikaszerszámmal,
Édes áriákat Amphion módjára,
Vagy fürge tust húzván az ivók számára.

   Végre a vendégek hogy megelégűltek,
S már minden poszpásztok asztalra kerűltek:
Parancsol Carnevál, tőltsenek borokat,
S a köz egészségért igyák meg azokat.
Maga egy nagy pohárt, melly arany egésszen,
És drágakövekkel csillagzik sok részen,
S amint mutatják a jelek oldalában,
A Kupa hercegé vala hajdanában -^[22]
Egy nagy pohárt megtőlt zákányi jó borral,^[23]
S fejet hajtván minden vendéginek sorral:
„Adja Isten, így szól, többször is, másszor is,
Hogy így megvíduljon közttünk a komor is;
Más egészségéért, a magunk hasznára,
Eresszük ezt a bort a többek útjára:
Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, pecsenyét,
Éltesse vármegyénk újj vejét és menyét;
Éljen a barátság közttünk s a szerelem;
Aki engem szeret, igyék egyet velem!”
A vendégek erre éljent kiáltanak,
A muzsikák pedig öröm-tust rántanak;
Tajtékzó poharát Carnevál kiissza,
S az urak prositot kiáltanak vissza.

   Mind elcsendesednek az egész szálába,
S Carnevál felállván bársony trónusába,
Az egész népséget körűl megtekínti,
S felvont szemőlldökkel figyelemre inti.
Híment, egy kellemes termetű fiatalt,
Ki visel generál-násznagyi hívatalt,
Felszóllítván űlőszékéből mellőle,
A nagy mátrikulát előkéri tőle.
Hymen a székéből elfordúlván balra,
Egy potrohos könyvet feltesz az asztalra.
Még a Calepinus tíznyelvű grapsája,^[24]
Vagy a kazuisták teológiája
Hozzá képest tetszik Finger-kalendernek,
Vagy etuisbe^[25] illő dirib-darab szernek.
E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden dámák neve pro-memóriába,
Akik már tizenkét esztendőt elhadtak,
Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak:
Mert ez a két határ amaz epochában,
Mellyben már s mellyben még van tűz a dámában.
Aki az időnek e két pontja közt van,
Annak mint megannyi angyal, ollyan a kan.
Legyen kicsiny vagy nagy, szelíd, vad, vén vagy hűlt,
Mégis elvágja az, hidd, ameddig megsűlt. -
Mindezeknek nevek hát lajistromképpen
Fel vagynak ama nagy könyvbe írva szépen,
És akik el vagynak véve vagy jegyezve,
Egy veres kereszttel vagynak megjegyezve:
De, ah! benne, amint odakandikáltam,
Igen kevés veress keresztet találtam. -
Elég, hogy a dámák hatvannégytől fogva
Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva;
Akik pedig örök pártába maradtak,
Nevek mellé asszú fügécskék írattak.

   Carnevál a jegyzőkönyvet kinyittatja,
S előbb curiose keresztűl forgatja,
Osztán kikeresvén Somogy rubrikáját,
Hímennek kezébe adja a pennáját.
Hímen hát a pennát dugja a füléhez,
S Carnevál is így kezd beszéllni népéhez:
„Urak! asszonyságok! tudjátok tisztemet,
Amelly most közzétek vezérlett engemet.
Ím én azért jöttem ide mostanában,
Hogy tudjam, ki van még, s ki nincs már pártában.
Hogy megköszönthessem az újj asszonyokat,
S más fársánggal férjhez adhassak másokat.
Igaz, hogy a mennykő vén Dubranovszkija,^[26]
Már elkomorítván a hypocondria,
S irigyelvén a más gyönyörűségeit,
Kurtára szabta ki a fársáng ideit:
De meg is, azt tartom, elég idő annak
Hat hét is, akiben virgonc erek vannak.
Sőt öt hét alatt is férjhez lehet menni,
Akit a legények el akarnak venni:
Egy hét leánynézés, második szeretés,
Harmadik, negyedik, ötödik hírdetés. -
Most nincs egyéb hátra, hanem hogy tudhassam
A férjhez-mentteket s őket felírassam:
Írja, Notáros ‘ram!” - Hímen hát szépszerrel
Megtőltvén pennáját veres cinoberrel,
Amint a társaság maga jelentette,
A férjhez-menteknek nevét feljegyzette. -
Carnevál elbámúlt, melly kevés a számok,
Akiknek készűlnek a vénusi hámok,
Látta, millyen sokak itt a subjectumok,
De sem copulájok, sem praedicatumok.
Látta, melly szomorú képpel búsonganak,
Akiken külömben rózsák virítanak;
S mint rideg^[27] violák a puszta homokon,
Magánosan sírnak únt árvaságokon.
Látta, hogy Dorottya, s akik már vénecskék,
Dohognak magokban, hogy ők nem menyecskék;
Egy két fogacskájok csikorog szájokba,
A vénség ráncait szedik több ráncokba;
S mint a világa-únt és megszáradt avar,^[28]
Mellyet a homályos déli szél felkavar,
Mindenik úgy susog és morog magában
Elélt idejének kelletlen vóltában.

   Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel
Helyére téteti a könyvet Hímennel.
S hogy a kedvetlenség több erőt ne végyen,
S netán az örömben nagyobb csorbát tégyen,
Látván, hogy poszog már sok asszú pöfeteg,
S az ifjaknak lábát bántja a viszketeg;
Mond: „Hozzanak elő máslás-butelliát,
Készítsék a zsidók a kanafóriát,
Jőjjön az asztalra auszprug^[29] és piskóta,
Azután perdűljön mindjárt egy friss nóta!”
Meglett. - Asszúszőlőt az urak ivának,
A dámák feketén egyet kávézának.
S asztaltól felkelvén prosit-kívánással,
Udvaroltak orca- és kézcsókolással.