Vos etenim, iuvenes, animos geritis muliebres:
Illa virago viri - - ^[1]

Ennius

ELŐLJÁRÓ BESZÉDJE AZ ELŐBESZÉDNEK

Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.

Mind a kettőnek szintúgy okának kell lenni, mint annak, hogy a poéták ajánlólevelet írnak, a mecénások pedig nem is válaszolnak rá. Lássuk tehát mind a kettőnek az okát.

A könyvíró előbeszédet csinál, többnyire! ezen két okból: 1. vagy sokat akar magáról az olvasóval elhitetni, hogy ő ezt a munkáját ennyi s ennyi esztendők alatt, éjjeli, nappali munkával, szorgos hívatala mellett is, ennyi s ennyi hiteles írókból, szakadatlan elmélkedéssel s a többi dolgozta ki; ez Németországon charlatánságból, másutt igen csak kevélységből esik meg; 2. vagy alázza munkáját, csekélységét emlegeti, bocsánatért kunyorál, s mégis a végén halárúló kofa módra húzalkodik a rongyos lelkű Zoilussal; ez még nagyobb kevélység az elsőnél, de talám gyakorlottabb is. - Ami engem illet, Nihil mihi arrogo, quamquam nec derogo quidquam: nem is hánytatom magamat, mert az hiúság! de nem is alázom ám, mert az meg alacsonyság!

Az olvasó elfordítja az előbeszédet, mert: 1. vagy megúnta már az említett két hibával rakva lévő praefatiókat; 2. vagy szükségtelennek tartja az udvaron való bémenetelt, mikor az ember a kert alatt is elkerűlhet s az ablakon is beszólhat. - Még aki ráveti is fejét az előbeszéd olvasására, beléunatkozik; mert az többnyire mind tanítói, atyai vagy audienciás tónuson vagyon írva s többnyire mind egy a foglalatja.

Ezen az okon én minden előbeszédemben kettőt csináltam: 1. valamelly interesszáló matériáról való értekezést iktattam belé; 2. nevetséges, csípős és eleven beszédbe öltöztettem, hogy amaz az értelmet, ez pedig az érző elmét múlattassa, s az olvasó ne állhassa meg, hogy előbeszédemen végig ne menjen; amidőn osztán mind énrám, mind őrá az a jó háromlik, hogy munkámat abból a szempontból fogja nézni, amiből én óhajtom. -

Ez a kűltornác, mellyben annyit végeztünk, hogy hosszas és néhol szatirai előbeszédjeimen többé, jámbor magyarom! meg nem ütközöl. Most menj bé az előházba; ott bővebb discursusra várattatol. - Múlasd ki ott magadat; rakd le ott kritikuspálcádat, filozófus köpönyegedet, teológus süvegedet: és akkor szívesen lát, magában, a szálában, Dorottya és az egész fársángi kompánia. Magamat ajánlom!

ELŐBESZÉD

Minden mondanivalók között legelsőnek tartottam, hogy ennek a versezetnek, melly a maga nemében magyar nyelvünkön első próba, eredetét, okát és alkalmatosságát előadjam.

Somogy vármegyében lakám 1799-ben, és szerencsém vala sok vídám házaknál esméretségben lenni. Előhozódtunk együtt-másutt az időjárásról, a télről, a fejér vagy fekete karácsonról, s több effélékről, amik a mindennapi beszéllgetésnek vagy kezdete, vagy pótolói szoktak lenni. Illen intermezzo ritkán esett meg, kivált ha vegyes vólt a társaság, hogy elő ne jött volna a fársáng. Látám, hogy erről kivált a szépnembéliek nem éppen tudnak részvétel nélkűl szóllani: látám, hogy nagyrészént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott kalendáriomjok az országos bohóskodásra; láték modelleket a Dorottyára, de amelly modellek itt is csak ollyanok valának, mint mindazokban a tartományokban, amellyekre szóllott a régi lőcsei kalendáriom. Azonnal feltevém magamban, hogy amit egy vagy más személyben nemcsak akkor, hanem életemnek megrendűlt napjaiban, nemcsak Somogyban, hanem akárhol is valaha láttam horáciusi sóra valót, azt egy (a maga nemében gondoltatva) tökélletes ideálban kőltőképpen előadom. - Így kerekedett Dorottya.

Ennek a képzelt személlynek munkálkodást is (actio, Handlung) kívántam adni, hogy az interesszéjét a versezetnek azzal is neveljem. Erre a célomra azt kőltöttem, hogy az én Dorottyám nemcsak szivében, hanem személlyesen is kikél a Fársáng ellen, akit szinte úgy felvettem ideális személlynek. És ez a Carnevál.

De mi lett vólna belőle, ha az én két ideálom egymás ellen feltámadván, egy kurta duellumra ment vólna ki köztök a dolog? Nem lett vólna az egész mesézetnek kifejlődése (evolutio fabulae) igen egyűgyű? Vagy Dorottya kisasszony kikarmolta volna Carnevál úrnak mind a két szemét, vagy ez az úr ölön kapta volna a tisztes mamzelt s úgy vágta volna a hófúvásba, hogy -

Kellett hát tennem mellékszemélyeket, mellékképeket s epizodákat. Így a mesézet is tarkább, a csomó is többszeres, a kibontása is tartóztatóbb lett. Belékeveredtek a dologba majd minden dámák a Dorottya részire, s majd minden gavallérok a Carneváléra: sőt hogy a epopoeában annyira kedvellett machinák is, az álmélkodásnak nagyobbítására, melly a vitézi versezetnek fő célja és vége, ki ne maradjanak, részt vettek a történetben Éris, Fáma, Vénus s a többi. Illyen móddal formálódott osztán egy magános gondolatból egész kőltemény, mellynek továbbá egyéb híjja nem vólt, hanem hogy képekkel, festésekkel, beszédekkel s több effélékkel színt és erőt nyervén magának, versekbe öntettessék.

Nem hisztória hát ez; annyival inkább nem pasquillus, melly élő vagy meghólt individuumokat sértegetne: sőt nem is szatíra, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a világon, egy kis lelket kőlcsönöz magának. - Semmi magános történet (az egy fársángról való diskurszuson kivűl, amit az elébb már említék) nem adott erre alkalmatosságot vagy matériát. Még annyi valóság sem vetett ennek a kőlteménynek csak akkora talpot is, mint amennyin fundálódott akár a Tassoni Elragadtatott Vedre, akár a Boileau Pulpitussa, akár a Pope Ellopott Vuklija.

Három dolgot találhatnak az olvasók egész versezetemben ollyat, amiből a valósággal megtörtént históriára gyanút csinálhatnának. - Az első ez, hogy az idő, amikor a fársángi állapotok estek, a poéma meneteléből nyilván kijön. De azt én nem is tagadom, hogy 1799-ben írtam, s a dolgokat is arra a télre kőltöttem. Akkor-idén vólt a fársáng - ó, szomorú folyása az esztendőnek! - ollyan kurta, mint a Vigano leányinak a derekok. De azon a télen esett-é afféle bál vagy efféle história, amit nékem csupán csak versekbe kellett vólna minden kőltői tehetség nélkűl foglalnom? arról szóljanak az egész táncoló publikumnak mind a két renden lévő érdemes tagjai.

Második az, hogy a tartomány, a helység, sőt a ház is praecise ki van téve, ahol a dorottyai intrigék estek. - „Somogyban! Kaposvárott! a herceg kastélyában! Mégis csak kellett ebben valaminek annak lenni. Hamissak a poéták! - Miért itt? és praecise itt? s nem másutt, egyébütt, akárhol? hanem itt, és praecise itt?...?” Kérem alázatosan: a Hold ugyan elég tágas lett vólna, és ott az egyűgyűk állatása szerint Dávid hegedűlvén, nem lett vólna szükség a toponári zsidókat is Pégazus szárnyain felforspontoltatni: de én főldi s különösen nemzeti dolgokat kívántam írni, hogy némelly nemzeti visszaéléseket inkább megróhassak. A főldön kellett hát játékomnak nézőhelyét felütnöm és általán fogva nemzetemnek lakó-főldén valahol.

Ha csupán az üres álmélkodás lett vólna a fő célom; jutalmamat pedig abban helyhettem volna, hogy Szabadvőlgyi úr ezt mondja kőlteményemre; „Ejnye no, az illyen-amollyannak be gyöngy esze van! Ugyan no, hogy tud már illyen átkozott portékákat kigondolni? Mi ördög -” vagy, hogy Háromlovy uram úgy elandalodjon rá, hogy egy pipa dohányja tízszer is elaludjék az olvasás közben, az asszonyság pedig a sok csuda képekkel majd minden éjjel véle álmodjék: már úgy bezzeg jöttek vólna ám drágalátos scénák s a drágalátos scénákban gyönyörűnél is gyönyörűbb peripetiák. - - Csak vegye az emberi lélek méltó képzelőre! egy kies rézerdő, túl az óperencián - egy kerek erdő, mellyben ezüstmadarak szóllanak - ez már valami: de abban osztán egy aranyvár, melly kokassarkantyún forog - már megmeg valamibb; hanem a tűndér királykisasszony, akinek minden pillanatjára orientálisi gyöngyök peregnek - - hahó, ez már nem lári-fári! Hát még a szép királyfi, a gyémántbuzgánnyal, a tátos lóval? s több illyen álmélkodásra méltó jelenések szinte az akastyányi hegyig, melly ötven mérföldről, az egy erős griffmadaron kívűl, mindent magához szippant? - - - Már illyen istóriákat talám nyólc lovas debreceni szekérrel is lehetne a pesti vásárra vitetni, mint a lipsiaira a sok Feengeschichtéket mit einem saubern Tittelkupfer.^[2] Már az efféle kőltemény nyalatná magát, mint a méz: de a szatira vajmi nyögve nyelő orvosság! -

Akárhogy légyen: énnékem hazámban kellett helyheztetnem a kőlteményt. Hogy pedig annak egész situátióját Somogy vármegyében választottam, az nem azért esett, hogy a sokszor említésbe jött abususokat ott találtam vólna fel legjobban; éppen nem! Abban a nemes megyében, mellyre én mindenkor idylliumos elmerűléssel emlékezem, a barbarismusnak sincs helye, de a luxusnak vétkesebb neme verhetett még fészket. Nemesnek annak nemessei, mint mindenha valának, s teljesek a nemzeti buzgósággal. Egy Széchényi provinciájában mit találhatna az ember szatiráravalót? -

„Node kérem hát: csak kellett mégis valami okának lenni a Somogy választásában - ok nélkül csak a poéta sem csinál valamit” -

Sem több, sem kevesebb okom nem vólt, mint az, hogy akkor ott laktam. - Azomba, ha mindjárt Zágor vármegyét, vagy Berzence és Bodrog vármegyék közűl akármellyiket választottam vólna is scénául, csak fennmaradt vólna az előbbi kérdés, hogy mit vétett Berzence vármegye s a többi? Csak ollyan kérdés az, hogy múlató személyim közzé mért vittem muzsikálni in specie a toponári zsidókat és nem a keszthelyieket vagy nagykahiróiakat?

Harmadik, ami valamelly igazságra való célozásomat gondoltatja, ez, hogy mind a gavallérok, mind a dámák közt ollyan characterek, beszédek s környűlállások találtatnak, mellyek igen nagy praecisióra mutatnak. - Örűlök, ha úgy van: sőt ha ezt sokaktól s kivált nagy bélátású olvasóktól hallom el találom bízni magamat.

Minden szép tudományoknak és mesterségeknek, jelesben a poézisnak is, fő végek az ámúlás (Täuschung); ha tudni illik eleven és természeti előadásunkkal az olvasó, szemlélő vagy hallgató képzelődését annyira elámíthatjuk, hogy azt a mi kőltött scénánkba vagy indúlatunkba, mint valamelly új világba, a maga reális situátiójából általvarázsolhatjuk. Aki tehát azt hiszi, hogy az én poémámban leírott személlyek lehetetlen, hogy valóságos és élő személlyek ne vólnának, s hogy a tőlem előadott történeteknek nem másoknak, hanem igazság után írottaknak kell lenniek; az, minden becsűlettel (engedelmet kérek a technicus terminusról) - elámúlt; és én minden bizonnyal, legalább őrá nézve - poéta vagyok.

Mert az egész nemes vármegyében mindazokat, valakiket esmérni s tőlök esmértetni szerencsém vólt, tanúbizonyságúl hívom, hogy az egész tartományban, a Balaton és a Dráva partjai közt egyetlenegy személyt sem találhatni, aki az én leírásommal és mesémmel megegyezne: tanúbizonyságúl hívom a múzsákat, kicsinytől fogva nagyig, Cliótól fogva Urániáig mind a kilencet, - pedig kilenc dáma közt csak nehéz titkot tartani, - hogy az egész poémát mind magok diktálták, kit Csökölben, kit Hedrahelyen, amelly két faluban pedig, hogy mentségemre ezt is felhozzam, egy dámát sem találtam, akit ideálnak felvehettem vólna; sőt a dáma név is olly idegen az ottvalóknál, hogy én egyiknek sem mernék ezzel a névvel tisztelkedni. - Más az, hogy én Kaposváron mindöszve is egyszer vóltam, akkor is betegen és kúra kedvéért; a herceg kastélyában pedig sohasem vóltam, és még annyit sem tudok róla, mint az Első Konzúlnak St. cloudi palotájáról.

„Hogy tudom hát mégis leírni?”

A Mátyás király palotájáról Fűsűsné is tud beszéllni valamit, ha járt valaha benne. - De poétának lenni éppen azt teszi egyiket, hogy kőlteni és képzelni tudjon az ember.

Legpraecisébb látszik leírva lenni a Carnevál Kaposba való bémenetele, vagy az Einzug. - Ezt azután szúrtam belé, mikor már az egész poéma el vólt készűlve. Fényt és pompát akartam véle adni a történetnek, vévén az ideát a nagyméltóságú főispány ő excellentiájának béiktatásakor tett solennitásból, melly azelőtt való nyáron esett. De ha valaki az én fársángi colonnejaimnak vezérit az akkori vezér urakból akarná kiókumlálni: nem tudom, hogy találná fel a marcali osztályban madám Cserházynét? - Értenek engem, akinek illik. - -

Egyébaránt, nem szükség apologizálnom: négy esztendő olta esmérik sok úri rendű urak és asszonyságok ezt az én tréfa versemet; elégnek olvastam fel magam is némelly víg kompániákban, elégnek megvan kézírásban is. Mindenütt jó kedvvel fogadták, senki benne meg nem ütközött. Legnagyobb jutalmam egy-két kacaj volt; legnagyobb bűntetésem pedig egy-két legyező-leggyentés. Ez egyik sem dűjti el a tornyot: valamint maga sem az egész Dorottya, vagy a dámák diadalma a Fársángon; ha mindjárt még tízszer volna is írva négy könyvben.

Mégis képzelem, hogy találkozni fognak ollyan nénék, akik vagy itt, vagy amott megbotránkoznak vagy ebbe vagy amabba: szja, Lelkem! a hajlott időnek tulajdona a botorkázás, és bajos dolog a tárgyakat tistán és a magok formájában látni pápaszemen, vagy hogy a genus ellen ne hibázzak - mámaszemena -! Képzelem más oldalról azt is, hogy sok húgak mint fognak tetszeni magoknak, mikor a szép szemek, orcák, kezek, a szerelem diadalmi s több effélék fordúlnak elő, hogy dagad győzni vágyó szívek, hogy futnak majd a tűkörhöz, majd a toiletthez - s mit látnak? amaz elsáppadva kucsorog emennek liliomiért s rózsáiért. Te szegény tűkör! és te könyörűlő toilette! - Semmi: ez mindennapi dolog, az illyen a boldog culturához tartozik, és a világ magától megy. Ájúlnak a stucerek truppjai egy nimfa előtt, kire születtekor sem a bába, sem édes mámikája nem nevetett; és a nimfa maga is kezdi hinni, hogy az ájúlásig kifáinúlt nemes látogatók nem csapodárkodhatnak, s a jó tűkör csak reggel hazudik. A Flórától kicifrázott párkák nyújtják vagy elmetszik a megbutúlt érzésűeknek életek fonalát; és a salátának-önteni-való nyűttes románokból lepáriált levelek szinte ontják a temjénfüstöt a Kármin istenasszonynak...

De elég a szatirából. Folyóbeszédben hamarább megneheztelnek azért, mint a versekben. - Azt mondanám az elébb, hogy ez a poéma nem szatira: most is azt mondom, hogy nem szatira ez a poéma.

„Mi hát?”

Epopoea comica.

„Mi?”

Poëma heroico-comicum.

„Micsoda?”

Már ez franciáúl is, olaszúl is csak illyenformán hangzik, tehát németűl magyarázom - komisches Heldengedicht. Magyarúl nem merem addig a nevét emlegetni, míg részenként okát nem adom. Hátul kezdem fejtegetni.

Versezet. Már e’ régen meg van téve annak, amire ő jó: hadd tégyen hát nálam is carment mint poéma kőlteményt; bárhogy kiáltsanak is, akiknek vagyon szájok, kedvek, idejek a kiáltásra. Superintendens Szilágyi ollyan régen vette fel ezt a szót, s azolta ollyan régen élünk vele minden ellenmondás nélkűl, hogy ez a szó már praescibrált.

Vitézi. Ezt jobban szeretem a bajnokinál a heroicum kitételére; noha nem ragaszkodom belé makacsúl. Sem a vitéz, sem a bajnok nem tészi ki eléggé a héróst: míg nem akarjuk. Egyezzünk meg valamellyikben, s mindjárt hérós lesz akár a bajnok, akár a vitéz, - és csak azonn a becsűletes úton, aminn a németek Heldje. Mi a valóságos hérós, és mi a heroicus cselekedet, s miben áll a heroicum poémának természete? az nem fársángi discursusba való. Írtam erről az Árpád név alatt írandó epopoeámnak rövid rajzolatjában és kritikájában, melly, reménylem, nemsokára kijöhet. Addig a tudni kívánó olvasótól egy kevés várakozást kérek.

Furcsa. Ez nékem annyit tesz, mint comicum. Az Árpádra írott kritikámban ennek az elnevezésemnek is okát adom, s kérem, hogy akik benne meg találnak ütközni, függesszék fel addig recensiójokat, míg az említett kritika közkézre kerűlhet. - Ott az epopoeának tudományját bővebben előadom: most csak arról szóllok egy keveset, millyen móddal kívántam légyen ezt a Dorottya nevű furcsa epopoeát annak formájához alkalmaztatni.

Magában a vitézi epopoeában már sok próbát tett hadi dolgokban gyönyörködő nemzetünk, mellyek között a belső érdemre nézve legderekabb gróf Zrinyi Miklósnak, ama szerencsétlen vadásznak, Ádriai tenger Sirénája, mellyel vitéz nagyatyjának, a Szigetvárban elesett gr. Zrinyi Miklósnak tetteiről szerzett, és amellyet én, minthogy csak kevés és nem kapható régi rongyos exemplárban lappang a nagyobb könyvtárakban, szándékozom Árpád kidolgozása előtt históriai és aestheticus commentáriussal kiadni, ha az Isten egészségemnek s csendes életemnek kedvezénd.

A közép vagy bajnoki epopoeában már nemcsak próbákat, hanem valósággal szerencsés csinálmányokat is mutathatunk anyai nyelvünkön.

A furcsa epopoea még az, amellyben egy-két fordítást ugyan magyarúl is olvashatunk: de eredeti próbát még nem tettünk.

Ez az a Dorottya, mellyel én poétai literatúránknak ezt a hízakját bétőlteni igyekeztem. - - Ebben az actio vagy a munkálkodás, mellyet én a deák fabula után mesézettnek nevezek, egészen kőltött, amint már oda feljebb előadám; kőltöttek a személlyek is, karakterestől együtt. Mivel pedig a kőltésnek fő törvénye a verisimilitudo (Wahrscheinlichkeit), azaz, hogy a dologban semmi képtelenség ne légyen, s az olvasó képzelhesse, hogy az megtörténhetett: ezt a törvényt én is szemem előtt kívántam tartani. Hanem mivel a comicumnak természete megenged egy kis nagyítást (Uebertreibung), amelly tisztességes fillentés a kómikus poétának célját s az ő munkájának bényomását hathatósabban segíti: én is néha ebből az okból a személlyeknek egyes vonásait s a különös történeteket szaporítottam, halmaztam, nagyítottam, hogy így a festés elevenebb és béhatóbb légyen; de képtelenségre mégse fajúljon el.

Epopoeámnak meg kívántam adni az aesthetica egységet is, hogy a benne levő egy és simplex actiót az olvasó elméje egyszerre könnyen felvehesse és végig láthassa: melly actió, vagyis végbevitt cselekedet rövideden ebben áll: Dorottya a maga leánytársaival, a rövid fársáng és a kevés menyegző miatt, Carnevál és az ifjak ellen hadat indít, és mikor már őket szinte meggyőzte, Vénus a dámáknak minden kívánságokat megígérvén, emezek eránt megbékélteti.

Ezen fő actió mellé epizodákat is tettem, vagyis ollyan melléktörténeteket, amellyek a főtörténetnek természetével megegyeznek és származásokat mintegy amattól kőlcsönözik; s annak interesszéjét, béhatását s egész fényjét nevelik, segítik. Illyen episodium a többek között a kaposvári ebéd, a tánc, a lokajok és szobaleányok közt esett kűlső csata, melly utólsóval, mint valamelly umbrával akartam a galánt csatának fényjét felemelni. Ha pedig olvasóm alacsony történeteket s egy Gergő hajdú szájába illő szókat talál ebben az episodiumban: jusson eszébe, hogy a dramatikában is vagyon niedercomisch, Possenspiel, opera buffa, s holmi monodrama, duodrama s a többi. Lesz, aki ezekben több kedvet talál, mint Cithére pompás megjelenésében és oratiójában: lesz, akinek jólesik ez utolsót olvasni, nyomban mindjárt egy cselédházi scena után.

Az én szerzeményemnek interesszéje áll a nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolásában s ifjainknak és leányinknak csintalan, sőt sokszor pajzán múlatságaiknak megbűntetésében. - Mert aki azt gondolja, hogy a comica poézisnak célja (már az akár epicus, akár drámai, akár más kisebb darab légyen is) csak az olvasó múlattatására s nevettetésére irányoz: az, ítéletem szerént, hibázik. Bizonyára, valamint az egész poézisnak, úgy ennek is fő célja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó vóltának előadása, melly által amazt lelkesítni, ezt pedig helyre hozni iparkodik. Ezt a nemes célt pedig (kivált a sokaság eránt) nem holmi sikeretlen szentenciák, sem nem az oskolai száraz declamatiók éretik el az íróval; hanem a nézésre kitett példáknak s a munkálkodásba hozott érzéseknek és indúlatoknak van az a béhatóbb erejek, melly által a múzsák boldogítóivá lésznek az emberi nemzetségnek.

Hogy pedig az említett fő célra jobban eljuthasson az epica poézis, és szebb formában bájolhassa bé magát az olvasó fantáziáján keresztűl annak szívébe: több eszközöket is vett fel, mellyekkel én is igyekeztem élni. - Illyenek a leírások, a képek, mellyeknek a festés és jó elrendelés által nagy aesthesisi erejek vagyon; illyenek a hasonlítások (similék), mellyek a történet előadásának elevenséget, gyönyörködtető tarkaságot és néha világosítást is szereznek.

Nálam a comicumnak kútfeje az, hogy a történetet, melly magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot; hogy a fontosság és az olvasónak interesszáltatása még nagyobb légyen, munkálkodó személyimnek sok gáncsot és akadályt szerzek céljaiknak elérésében: de az akadályokat utóljára egy váratlan eszköz által, sőt isteni közbenjárással hárítom el, hogy az addig várakozó s kételkedésbe tétetett olvasót a csomónak feloldása egyszerre lepje és nyugtassa meg. Ez neveli a csudálatosságot is, melly az epopoeának tulajdona, és amelly az én epikus versemben már a történetben magában is megvan, a machinák által pedig szaporíttatik. - Azt mondhatná valaki, hogy jobb lett vólna a csomónak kifejtését magából a dologból s magok a munkálkodó személyek által tétetni meg: de egy az, hogy a dámáknak annyi praetensiójáról tenni emberi erőn feljűl vagyon, és csak a hatalmas cyprusi istenasszonynál van az a bőség szarva, mellyből mindnyáját ki lehessen elégíteni; más az, hogy a visszavonást is Éris csinálta, a megbékélést is istenasszonynak vólt illő véghezvinni.

Stílusomat szándékoztam célomhoz, a dologhoz és a személlyekhez alkalmaztatni; és hogy epopoeám néha-néha drámai formát is végyen magának, s annálfogva még tarkább légyen, a scénák pedig jelenvalóbbá és érdeklőbbé légyenek: imitt-amott magokat beszéltetem a személlyeket, melly az olvasónak únalmát is ébreszti. Vesse össze a figyelmetes ember Bordácsnak, Dorottyának, Rebekának, Opor-nak, Gergőnek és Vénusnak beszédjeit: reménylem, nem fogja azokat cél ellen valóknak vagy únalmas pótolékoknak tartani.

Egy szóval óhajtottam az epopoeának egész formáját, természetét és alkotását, a legjobb mustrák után, ebben a kis munkámban is követni. Amelly célból még a kűlső szokott módra is vigyáztam. Így példának okáért a poémának elején mindjárt kitészem a matériát rövideden és világosan: hogy pedig az egy kevéssé sokat ígérő, magahányi és ollyan scriptor cyclicushoz illő, az a comicumban elmehet, külömben a valódi epopoeában szenvedhetetlen vólna. Illyen comicum a felkiáltás is, vagy a segítségűl való hívás a butelliához; más heroicocomicus poéták más-más felkiáltásokat gondoltak; az én fársángi poémámhoz s annak foglalatjához ez nem éppen alkalmatlan. Munkámat négy könyvekre osztottam; melly felosztás a történetnek és a poémának természetéből foly; nem is lehet az, akármelly kőlteményben is, ok nélkűl való. Ami utóljára a versnemet illeti: ha vitézi epopoeát írtam vólna, a hexameterre esett vólna a választásom; egy illyen populáris és csupán múlattató époszhoz jobbnak tartottam a szokott kettős strófákat.

Akárhogy ítéljen ezen első igyekezetem felől kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint első rangú fordító. - Adják az egek, hogy egész nyaláb remekek homályosítsák meg minél előbb ezt az én csekély próbatételemet!

Írám Debrecenben, Febr. 6-ik napján, 1803.