I.A. 922, tizenegyedik hónap

Denubis bénultan állt, és a vörös masszára bámult, amely valaha silvanesti Quarath volt. Alig tízlábnyira állt tőle, amikor az oszlop rázuhant az elfre. A követ vére telefröcskölte Denubis reverendáját. Az idős írnok megtántorodott, és hirtelen szédülés fogta el.

Denubis!

A pap megriadt a jeges ostorként csattanó hangra, és ijedten nézett körül. Körülötte dúlt a pusztítás. A falak leomlottak, az oszlopok összetörve hevertek szerteszét, mint a gyufaszálak, feküdtek mindenütt, vörös halmokban. Gomolygó füstfelhők töltötték be a levegőt, pokoli narancsszínt öltve ott, ahol tüzek égtek. Odafent a boltíves mennyezet nyöszörögve megrázkódott. A nagytemplom közel háromszáz évig állt, de már nem sok volt neki hátra. Ha Denubis ott marad, ahol volt, ugyanúgy végzi, mint Quarath: ősszezúzza és maga alá temeti a törmelék.

Gyorsan! Már majdnem kifutottunk az időből.

Denubis lerázta magáról a kábultságot. A Sötét hangjából ellenállhatatlan erő sugárzott. Fuldokolva a portól, továbbtörte-tett a véráztatta romhalmazon át.

* * * * *

Istar összes helye közül egy sem volt biztonságosabb azon a napon, mint Fistandantilus laboratóriuma. Egyik végétől a másikig cikázott a mágia, ahogy a sok-sok éve elhelyezett, rendkívüli erejű védővarázslatok életre lobbantak. Teljesítették a feladatukat, ahogy azt a Sötét pontosan tudta is; miközben a rengések rommá zúzták az úrvárost és a templomot, idelent – mélyen a bazilika alatt – még csak egy gyertyát sem döntöttek fel. Ennek így is kellett lennie, mert az ősmágus olyan varázslatra készült, amelyhez minden figyelmét összpontosítania kellett. Gyorsan kellett cselekednie: a mágikus védelme a rengéseknek ellen tudott állni, de ennél sokkal rosszabb dolog közelgett, olyasmi, amivel szemben még a legerősebb mágia is tehetetlen.

Egyelőre azonban Fistandantilus türelmesen állt a nagy teremben a munkapadokkal és varázskönyvekkel, valamint furcsa dolgokat tartalmazó üvegekkel telepakolt polcokkal körülvett tágas tér közepén. Tökéletes kör húzódott körülötte, ezüstporral felrajzolva a szürke kőre. Végzett az előkészületekkel a varázslathoz, amely majd elröppenti erről a helyről… nem csak a térben, hanem az időben is. El fog tűnni Istarból, és az Ősmágia Legendás Tornyában jelenik majd meg, Palanthasban, száz évvel később. Már korábban lepecsételte a tornyot – illetve, pontosabban, az egykori tanítványa, András tette ezt meg, az utolsó leheletével. Most csak ő tudott belépni anélkül, hogy rettenetes halált halt volna. Ott, a Toronyban, és a jövőben, biztonságban tovább szőheti a terveit. Ott még mindig lesz reménye, hogy kinyissa az Abyss kapuját, és a saját otthonukban hívja ki az isteneket.

Most még azonban nem mehetett; nem egyedül utazott. Úgyhogy csak állt összefont karral, és várt.

A többi varázsló messze volt, visszavonultak a világtól, és meggyengült az erejük, mert lecsökkent a számuk. Nem fognak tudni keresztbe tenni neki. A sötét istenek sem voltak most olyan erősek, a hatalmuk visszaesett, tekintve, hogy szinte az összes követőjüket elveszítették. Ha egyszer Beldinas elpusztítja Istart, a fény istenei sem lesznek olyan mindenhatóak; visszaáll ugyan az egyensúly, de e folyamat végére senki sem marad, aki szembeszállhatna vele. És még ha meg is tenné valaki, ha az isteneknek valahogy sikerülne meghiúsítani a tervét, a lelke akkor is megmarad, a világhoz kötve. Egy napon, valaki megtalálja majd a varázskönyvet, amelyet elküldött a Kétszerszületettel, és akkor majd azon a szerencsétlen lelken keresztül visszatér a világba. Évtizedeket töltött ennek a tervnek a kiagyalásával. Semmi sem állíthatta meg, még Paladine lángoló kalapácsa sem, és a bosszú, amelyet kitölt a világon ezen a napon.

A laboratóriumnak két ajtaja volt, mindkét végében egy. Ezek most egyszerre nyíltak ki, és két, porral borított alak jelent meg bennük. Az egyikük magas volt, sötét és izmos, még mindig a páncélt és a kardot viselte, amellyel aznap reggel harcolt az arénában. A másik törékeny, hajlott hátú emberke, maszatos szemüvegben, a keze csupa tinta. Fistandantilus mindkettejüknek biccentett, és az aszott kezével magához intette őket.

– Remek – mondta. – Mindketten épp időben érkeztetek.

Az ajtók becsukódtak. A gladiátor és az írnok, a két férfi, akiket kiválasztott, hogy segítsenek neki az előtte álló feladatban, felmérték egymást, és elcsodálkoztak, hogy mit keres ott a másik. Aztán, a Sötét parancsát követve, előrementek, majd megálltak közvetlenül az ezüstporból rajzolt kör szélén.

– Pheragas – szólította meg Fistandantilus a gladiátort, a rabszolgát, akit megvásárolt, hogy ezentúl a testőre legyen. – Győzelmet arattál ma a küzdőtéren?

A férfi gyászos tekintettel, döbbenten meredt rá. Sok barátot elveszített aznap. A világ, amelyet ismert, mindenki, aki neki szurkolt, aki mellette vagy ellene küzdött, már halott volt, vagy hamarosan az lesz. Sorsukra hagyta őket, a Sötét parancsára. Lénye minden ízével gyűlölte Fistandantilust.

A Sötét egykedvűen megvonta a vállát, és Denubisra nézett.

– Hát te, tisztelendő fiú? Kellett hozzá egy kis nógatás, de végül eljöttél. Bölcsen tetted.

Denubis csak pislogott bután. Reszkető kezét a fejére tette.

Távoli robaj hallatszott, ahogy a templom nagy része leomlott odafent. A becsapódástól be kellett volna szakadnia a szobának, a mágikus védelem tartotta magát. A fejük felett lógó vascsillár meg sem rezdült. Fistandantilus bólintott.

– Ideje indulni – mondta. – Lépjetek be a körbe!

Tették, ahogy mondta, óvatosan, nehogy belerúgjanak az ezüstporba. Mindketten egy rándulással kinyújtották a karjukat, és a varázsló két vállára tették a kezüket. Fistandantilus jeleket kezdett leírni a kezével a levegőben, és titokzatos szavakat mormolt, miközben lehívta a varázslatot a fekete holdból. Remegett a levegő, és ezüstfény fala tört fel a körből, amelyben sziporkázott az erő. Képek kezdtek kialakulni a ragyogó falon, mint a midrathi árnyjátékosok figurái: erdők és hegycsúcsok, sivatagok és óceánok, városok és barlangok, egyikből a másikba olvadva. Sárkányok repültek át az alkonyi égen; emberek küzdöttek ogrékkal egy csupasz pusztaságon; rézbőrű gyíkemberek ólálkodtak elfek nyomában egy rothadó mocsárban. Ez volt Krynn történelme, számtalan évszázadra visszanyúlva a papkirályok előtti időkbe, és évezredekre előre a jövőbe. Fistandantilus lába alatt daloltak a kövek, ahogy megnyílt előtte a tér és az idő.

A varázsló Denubisra és Pheragasra nézett. Mindketten dermedten álltak, megbabonázva a velük történő misztériumtól. A Sötét elmosolyodott csuklyája sötét mélyén.

– Ég veled, Istar! – mormolta.

Kavargó örvény nyílt a feje fölött. Felnézett, bele a kavargásba, és összpontosította a gondolatait. A változó képek egy sötét szobává álltak össze, melyet por borított és évszázados pókhálók szőttek be. Egy sóhajtással szabadjára engedte a varázslatot. Fellángolt az ezüstgyűrű.

Fél másodperccel később a védővarázslatok megremegtek, elhalványultak, majd eltűntek. A laboratórium rettenetes csattanással felrobbant és beomlott. A három ember azonban akkor már máshol járt; a varázsló, a gladiátor és az írnok ellebegett az idő folyóján.

* * * * *

Beldinas Pilofiro, Istar papkirálya, egyedül állt a szent kápolnában, a saját fényében fürödve. Nem érezte, hogy rázkódik a föld, és nem, hallotta a leomló templom robaját, sem hívei fájdalmas üvöltözését. Nem létezett számára a világ, most nem; csak a szertartás létezett, amelyet végrehajtani készült. Minden erejére szüksége volt, hogy rákényszerítse az isteneket, hogy hallgassanak rá, hogy engedelmeskedjenek neki. Nagy volt azonban az akaratereje, a célja pedig makulátlan. Ők is így fogják ítélni.

Az ezüstfény olyan ragyogóvá vált körülötte, mint a nap, miközben a kápolna végébe sétált. Különös érzés járta át. Tekintete az oltár mögött lógó szaténfüggönyökre siklott. Nem rejtőzött mögöttük valaki?

Elmúlt az érzés, és megrázta a fejét. Biztosan a sötét istenek újabb fortélya, hogy megfosszák a hitétől. Túl késő – most már sehogy sem állhattak az útjába.

Nem térdelt le, hanem merőn lenézett az oltár üres, csillogó felületére. Mélyen magába szállt, és minden erőt összegyűjtött a lelke mélyéből. Elárasztotta ez az erő, végigáramlott a testén, mint a tavasszal megduzzadt folyó vize, készen, hogy kilépjen a medréből. Átölelte magát, hogy az uralma alatt tartsa az erőt. Eljön az idő, amikor majd el kell engednie, de először ki kell adnia a leghatalmasabb parancsát.

– Paladine – szólalt meg. A hangjában nyoma sem volt az alázatnak; ez a gyengékhez lett volna méltó. Szinte egyenrangúként ejtette ki az isten nevét… Paladine, látod a gonoszt, amely körülvesz engem! Tanúja voltál a csapásoknak, amelyeket Krynn-nek el kellett szenvednie az elmúlt napokban. Tudod, hogy ez a gonoszság ellenem irányul, személy szerint, mert én vagyok az egyetlen, aki eltökélten harcolok vele! Most már biztosan te is látod, hogy az egyensúly elmélete soha nem fog működni!

Ekkor elhallgatott, mert érezte, hogy valaki van a helyiségben – valaki, akinek a jelenlétét jól ismerte. Rengetegszer érezte már, amikor lehívta az erejét… akár a betegek gyógyítására, akár az ellenség elpusztítására. Az isten jelenlétét nem lehetett semmi mással összetéveszteni. Most az oltár felett lebegett, láthatatlanul, de félreérthetetlenül ott. Leküzdötte a hirtelen rátörő áhítatot, a késztetést, hogy leboruljon. Amikor újra megszólalt, lágyan csendült a hangja, mint a fuvolaszó; nem könyörgőn, hanem csillapítón, ahogy a gyermekekhez szokás beszélni.

– Értem, persze. Támogatnod kellett ezt az elméletet a múltban, amikor ellenség ostromolt. Most azonban itt vagyok neked én, a jobb kezed, az igaz képviselőd Krynnen. Ha egyesítjük az erőnket, ki tudjuk seperni a gonoszt a világból. Elpusztítjuk az ogre fajt! Csatasorba állítjuk az elszánt embereket! Új otthont keresünk a távolban a törpéknek, surranóknak és gnómoknak, azoknak a fajoknak, amelyek nem a te teremtményeid. És még az elfek is megismerik a fényt, amely mind ez idáig elkerülte őket. A varázslók utolsó tornya is le fog omlani, ahogy azoknak is minden temploma, akik nem hajlanak meg a dicsőséged előtt. Újra megtöltik az eget az ezüst- és aranysárkányok… nem azért, hogy a sötétség csatlósaival harcoljanak, hanem, hogy szétterjesszék az akaratomat Krynn minden vidékén!

Megint fölemelte a hangját, egyre nagyobb hévvel beszélt. Az oltár felett lévő erő megvonaglott, a platinasárkány láthatatlanul összetekeredett, ahogy ő kiterjesztette rá az erejét. Engedelmeskedni fog neki. Már megtette korábban is. Az ereje seregeket kényszerített arra, hogy letegyék a fegyverüket, hamuvá égetett démonokat, visszaadta az életet a halottnak. Paladine ellenállt, de Beldinas érezte, hogy az isten elszántsága egyre gyengül a lángoló fénye előtt.

– Dicsőségben fogok uralkodni! – harsogta, szélesre tárva a karját. – Olyan korszakot alkotok, amely még a mesés álmok korszakát is felülmúlja! Megadtad ezt, és még többet is Humának, Paladine, aki pedig nem volt más, mint egy alacsony származású, kitagadott lovag! Követelem, hogy add meg nekem is az erőt, hogy elűzzem a gonosz sötétséget, amely beárnyékolja ezt a földet!

Ezzel szabadjára engedte a felhalmozott erejét, és beleirányította az oltár felett lebegő hatalomba. Megragadta az érzést, szorosan tartotta, miközben az küzdött, hogy kiszabadítsa magát, de nem menekülhetett. Remegés futott végig a papkirályon. A félelmei, a rettegés, az aggodalom, amely ezek alatt a hosszú évek alatt végig kísértette, most mind elszállt. A terv működött. Csak ki kellett tartania, és véget fog érni az ellenállás. Paladine le fog térdelni! Mind le fognak térdelni előtte!

– Jöjjenek az istenek! – kiáltotta. – Az én parancsomra!

Apró, dallamos hang csendült.

Beldinas pislogott. Valami feküdt az oltáron.

Közelebbről megnézve látta, hogy egy darab üvegnégyzet az, amely kettétört, ahogy leesett a fenti mozaikból. Az a mozaikkocka volt, amelyet észrevett korábban, amelyik elrontotta az egész műalkotás szépségét. Önkéntelenül felpillantott a hamis égre a feje fölött, az üres foltra a helyén… aztán megállt, dermedten az iszonyattól. Elvonta a figyelmét az oltár felett lebegő erőről. Most már eltűnt!

Vadul kinyúlt az erő után, próbálta újra elkapni. Már késő volt azonban: az isten jelenléte olyan tünékennyé vált, mint a füst. Kicsusszant a markából, felszökött, a szorításán túlra. Úgy tündöklött a levegő, mint a napfény a vízen: platinapikkelyek, a sárkány alakot öltött, végtelen gyönyörűséggel és fenségességgel.

És haraggal.

Beldinas mozdulatlanul állt, még mindig kitárt karral, az isten alakot öltött, egy hüllő testében. Megtöltötte a szobát, minden porcikája mozgott… kivéve a pofáját. Az felette függött, mereven nézte a borostyánkő szemével, amelyekben lángolt a harag. Paladine dühe forróbb volt, mint bármilyen medence, hidegebb, mint Jégfölde viharai, félelmetesebb, mint bármilyen vihar. Volt azonban valami más is ebben a tekintetben, mélyen, a tombolás alatt… a fájdalom amiatt, aminek be kellett következnie.

Túl későn, de megértette Beldinas. A lelkében látta, mit okozott ő, saját maga, a vakságában. Hogy milyen sors várt rá. Micsoda bolond volt.

– Miért..– kiáltott fel ismét, éles rikoltással.

A sárkány sziszegett, és a csillagok egymás után lehulltak a mozaikról, a fehér kockák elváltak a feketéktől, átbucskáztak egymáson, és összetörtek a padlón. Iszonyatos zenét keltettek, mindegyik hang ott maradt a levegőben, ahelyett, hogy elhalt volna, és vészteljes lármát csaptak. Beldinas alig vette észre; továbbra is Paladine-t figyelte, aki ott lebegett fölötte. Az isten tekintete belefuródott az övébe, amíg az utolsó mozaikkocka is le nem esett. Akkor a gigászi fej még egyszer utoljára megrázkódott, kitátotta az állkapcsát, és visítva kiadta magából a haragját.

Beldinas térdre esett, az üvegszilánkok a húsába vágtak. Paladine sikolya olyan szilárd volt, mint egy ököl. Lecsapott rá, és nyomta lejjebb és lejjebb. Végül, amikor már nem bírta tovább a nyomást, könnyek között a padlóra vetette magát. A Miceram leesett a fejéről. Elhalványult a fénye.

– Sajnálom – zokogta. – Palado Calib, bocsáss meg…

NEM, mondta a sárkány.

A sárkány, áramolva, mint a higany, megfordult és felrepült, át a mennyezeten, át a mozaikon. Eközben felrobbant a templom, minden egyes emelete kinyílt, szinte bájosan, mint a rózsaszirmok. Az audienciaterem széthasadt, a bazilika kupolája pedig szétpattant, szikrázó kristálydarabokkal szórva tele a templom egész területét. A központi torony, az édes hangú harangjaival és aranycsúcsaival, panaszosan megcsikordult, majd nagy csattanással leomlott, összezúzva a királyi palotát.

Beldinas látta az egészet a fejében… a lángokban álló kikötőt, a véráztatta utcákat, a kettéhasadt és füstöt okádó Osmágia Tornyát és az arénát, amelyből már csak kő és hús kavalkádja maradt. Istar elpusztult, és ő tehetett róla. Az erőszakossága, a büszkesége és a rettegése a föld színével tette egyenlővé a világ legnagyobb birodalmát.

És ez még csak a kezdet volt.

Feküdt ott kimeredt szemmel, a mellkasa sajgott a zihálástól és a zokogástól; imádkozott a halálért… a tébolyért… bármiért, ami elviszi ebből a valóságból. Semmi nem szabadította azonban meg. Végig kellett néznie az egészet. Az istenek haragja elől nem lehetett megmenekülni.

Most volt magas óra, a nap közepe. Felette az ég… az igazi ég, nem a művészi mozaik… olyan fekete volt, mint egy holdtalan éjszakán. Nem, sötétebb, nem látszott egyetlen csillag sem. Teljes űr lógott Istar felett.

Végül, Beldinas meglátta közeledni: a kalapácsot, amely oly sokáig kísértette Cathan álmát. Magasan felette jelent meg, egy lángoló kőhegy, izzó csóvát húzva maga után, rettenetes sebességgel zuhanva lefelé. Beldinas szeme felragyogott.

Annyira gyönyörűséges volt.