I.A. 923, első hónap

Tizenhárom napig tartó szélvihar tombolt azt követően, hogy a forgószél lerombolta a Durót. Fekete felhők gyülekeztek, és vörös villámok cikáztak bennük. Dörgött az ég az úrváros felett, szüntelen dübörgéssel, mintha ezer kovács verné az üllőt. A szél letépte a lobogókat és a ponyvatetőket, gyökerestül csavarta ki a fákat, és azzal fenyegetett, hogy lesodorja az őröket a város falairól. Záporozott az eső. Az első nap végére Istar több utcája valóságos folyammá változott, egylábnyi, vagy még magasabb volt a víz; a tereken óriási tavak gyűltek. A kikötőkben úgy megemelkedett a víz, hogy eltűntek a mólók és a rakodópartok. Jégeső verte a várost, letépte a leveleket a kertekben, és bezúzta az ablakokat és kristálykupolákat.

A téli napforduló ünneplés nélkül jött és múlt el. Az újév hasonlóképpen. Az úrváros lakói a házakban kuporogtak, miközben a pincéiket elárasztotta a víz. A polgárok imádkoztak ugyan megmentésért, de csak félszívvel, mert a szívük mélyén már hitték, hogy a Fényhozó hamarosan az istenekhez fog kiáltani. Ez csak az utolsó próbatétele volt a hitüknek, semmi több.

Babo dolit, mondogatták egymásnak.

Megadja majd a papkirály.

Aztán az új év harmadik napján, megszűnt a vihar.

Annyira hirtelen ért véget, hogy szinte el sem hitték. Valamikor kora reggel egyszerűen eltűntek a felhők, elállt az eső, és a mennydörgés helyett éjszakai madarak szóltak. A szél teljesen elült. Amikor felkelt a nap, az ég nem volt sem fekete, sem olyan különös zöld, ami a forgószelet megelőzte, hanem zafírkék, tiszta és csodás. A hőség is mintha enyhült volna; még mindig melegnek számított a tél elején szokásoshoz képest, az biztos, de már nem volt olyan fojtogató, mint korábban. Ragyogó reggel köszöntött a világra.

Az első emberek, akik kiléptek az otthonaikból, felnéztek a napra, amely megint aranykorongként tündöklött. Köszönetét mormoltak a Fényhozónak, és megcsókolták az ujjbegyüket, miközben a templomra pillantottak. Nem lehetett eltéveszteni az időzítést: a papkirály ezen a napon fog az istenekhez kiáltani. Istar népe hitt benne, hogy az elkövetkező években arról fognak mesélni a gyermekeiknek, hogyan jött a vihar, amelyet a sötét istenek küldtek, hogy megfélemlítsék őket, és hogyan mentette meg őket a Beldinasba vetett hitük. A gyermekek persze nem fogják érteni, igazából nem. Ők soha nem fogják ismerni a gonoszt.

Nem sokkal napfelkelte után újabb jó hírek érkeztek. A mai napon megrendezik a téli napforduló játékait, amelyeket oly sokáig elhalasztottak az időjárás miatt. Sziklanyűvő kikiáltókat küldött szét az egész városban, és a tömeg hamarosan gyülekezni kezdett az arénánál. A Barbár fog ma harcolni és a Vörös Minotaurusz, és Ergothi Pheragas is: a birodalom legkiválóbb gladiátorai. Délelőtt már acélcsörgés töltötte be a levegőt, ahogy az emberek és más lények gyakorlatoztak a küzdőtéren. A templomból pedig énekszó hallatszott, amely a papkirályt dicsőítette a szent küldetése okán.

Emlékezetes napnak néztek elébe.

* * * * *

A szertartásra nem az audienciateremben, fog sorkerülni, jelentette ki a papkirály a reggeli imádság után. A főpapok közül sokan meglepődve, sőt csalódottan fogadták a hírt, Beldinas azonban hajthatatlan maradt, és nem törődött a kérlelésükkel.

– Ez egy személyes rítus ember és isten között – közölte. – Nem holmi némajáték, a tömegek szórakoztatására, nem olyan mint a Sziklanyűvő harci játékai. Senki nem lesz jelen ezen az ünnepélyes eseményen, csak Paladine és én.

Egy órával hajnal után felállt a trónjáról, lesétált az emelvényről, és végigvonult a termen. A bazilika alatt márvány lépcsősor vezetett magánkápolnába. Ez volt a papkirály személyes szentélye: aranyozott falú, selyemkárpitokkal díszített, fehér méhviasz gyertyákkal megvilágított helyiség. Az éjszakai eget ábrázoló mozaik – csillagokkal pettyezve, köztük a magasan szárnyaló ezüstholddal – ívelt a platinaoltár felett, amelyen Paladine képmása állt, a Hatalmas Sárkány alakjában.

Beldinas az oltárhoz lépett, de nem térdelt le. Merőn nézte a képmást, amelynek borostyánkő szemei bölcsen néztek ki a hüllőfejből. Csillogtak az aurája fényében. Hosszasan állt ott a gondolataiba mélyedve, majd felpillantott a mennyezetre.

– Arról mit gondolsz, követ? – kérdezte.

Quarath megdermedt. Még le sem ért a lépcsőn, és annyira halkan jött, hogy biztos volt benne, hogy a papkirály – aki háttal állt a bejáratnak – nem hallhatta meg. Beldinas azonban mindig meg tudta lepni, és halványan elmosolyodott, miközben odalépett mellé. Követte a mozaikra irányuló tekintetét.

– Remek műalkotás, szentség – jelentette ki. – Edessai Pelso egyik legkiválóbb munkája.

– Nem – közölte Beldinas. – Ez rémséges, Quarath. Nézd csak meg jobban! Látod ott, azt a csillagot? Csálén áll. Nem tükrözi vissza a fény játékát, és elrontja az egészet. Teljesen tönkreteszi.

Quarath összehúzta a szemét, és próbálta megkeresni a hibás darabot. Valóban volt ott egy csillag, Majere rózsájának a csúcsán, ami egy kicsit kirítt a többi közül. Hiába nézte azonban, nem tudta megállapítani, hogy mi is vele a hiba. Ha kicsit csálé volt is, nem zavarta meg a műalkotás szépségét. Pelso közel háromszáz évvel korábban alkotta, I. Symeonnak. Ezalatt az idő alatt senkinek nem tűnt fel, hogy valami hiba lenne benne.

– Azonnal le kellene bontatnom – jelentette ki a papkirály. – Keríts egy művészt, aki készít egy jobbat!

Quarath megrökönyödve meredt rá. Fájdalom nyilallt a szívébe a gondolatra, hogy megsemmisítsenek egy ilyen kiváló műalkotást, mindössze azért, mert van benne egy apró tökéletlenség.

Mégis, Beldinas volt a Fényhozó. Az ő szava törvény, és az istenek hangja szól belőle, különösen a mai nap után. Quarath sóhajtott.

– Sifat, szentség – mondta.

A papkirály lehajtotta a fejét, és a homlokára nyomta a két öklét. Nem mondott imát, mert amit tenni készült, ahhoz elégnek kell lennie a saját erejének. Lassan fényesedni kezdett a Miceram ragyogása. Magában őrizte minden papkirály erejét, aki őelőtte viselte, és ő mindet magába szívta, és hozzáadta a sajátjához. Quarath elfordította a szemét; túlságosan fájdalmas volt most közvetlenül Beldinasra nézni.

– Hagyj magamra, követ! – utasította a Fényhozó.

Quarath megtorpant, félrehajtotta a fejét. Furcsán csengett a papkirály hangja, újfajta feszültség költözött belé. Quarath érzékeny fülei szinte már félelmet hallottak ki belőle.

– Szentség… – próbálkozott. – Bizonyos vagy benne?

– Muszáj egyedül lennem – erősködött a papkirály. – Menj!

Még mindig különösen remegett a hangja, de Quarath meghajtotta a fejét.

– Ahogy óhajtod, szentség – mondta. – Az isten legyen veled!

Beldinas bólintott.

– Úgy kell lennie, követ. Úgy kell lennie.

Quarath megfordult, és elment. A papkirály fénye eltűnt mögötte, amikor becsukta a kápolna ajtaját. Vett egy mély levegőt, a mozaikra gondolt, aztán megcsóválta a fejét, és felment a lépcsőn.

Akkor következett be az első rengés.

* * * * *

Denubis annyira belemerült a munkájába, hogy szinte észre sem vette, hogy morajlik alatta a föld. Csak akkor figyelt fel, hogy valami nincs rendjén, amikor be akarta mártani a tollát a tintatartóba, és azt látta, hogy az már nincs ott. Pislogva felnézett a szemüvege mögül, és azt látta, hogy a tartó az asztal közepéig vándorolt. Felszökött a szemöldöke, amint körülpillantott.

A többi szerzetes hasonlóképpen megrémült. Jó néhányan felálltak a székükről, és sietve igyekeztek végig a kancellária folyosóin. Néhányan az ablakokhoz mentek, és a nyakukat nyújtogatva próbáltak kitekinteni. Denubis a szemét forgatta – fiatal tacskók, nem mások, hogy ilyen könnyen el lehet őket vonni a munkájuktól –, majd fogta a tintatartót, visszatette a helyére, és folytatta az írást.

Mindössze három újabb szót írt le, amikor a második rengés is megtörtént, ezúttal vadabbul, és félreérthetetlenül. Olybá tűnt, mintha kizuhant volna alóla a talaj, csak egy pillanatra, majd felszökkent, hogy alulról megtaszítsa. A tintatartó végérvényesen lerepült az asztalról, és a padlóra zuhant, fekete cseppekkel borítva be a kövezetet és a reverendáját. A könyvek leborultak a polcokról, némelyiknek elrepedt a gerince, és sűrűn kavarogtak a pergamenlapok a levegőben. A szerzetesek most már mind a folyosókon tülekedtek, míg néhányan egyenesen az ajtóhoz rohantak, hangosan kiabálva.

– A Szemek! – kiáltotta valaki. – A Szemek ledőltek!

Denubis összeráncolta a szemöldökét, és letette a tollát. Annyira közel állt már a fordítása befejezéséhez – csupán néhány tucat oldal hiányzott, még egy vagy két hónap, és megpihenhet. Most azonban már ő is látta, hogy valami nagyon nincs rendben. Átsietett a helyiségen, hogy kinézzen az egyik kisebb ablakon.

– Utat, utat! – morogta, miközben átfurakodott egy csapat ifjabb írnok között az ablakmélyedésben. – Mi ez az egész bolondéria…?

Megtorpant, elakadt a hangja. Az ablakon át látta odakint a várost, amely elnyúlt dél felé, a még mindig elárasztott kikötő irányába. Még onnan is, ahol ő állt, jól lehetett látni, hogy a rengés alapos pusztítást végzett: ledőlt falak és oszlopok, ásító lyukak a tetők helyén, füst- és porfellegek gomolyogtak mindenütt Istar fölé. Mind közül a legrettenetesebb, hogy az Isten Szemei, a két jelzőtűz, amely ott ragyogott a vízparton, amióta Denubis az eszét tudta, most megsemmisült. Ledőltek, összezúzva az alattuk lévő dokkokat és hajókat. Az egyik hatalmas tüzet gerjesztett, amely kiterjedt a raktárakra a rakodópart mentén.

– Palado Calib – suttogták a szerzetesek. – Mit tegyünk?

Denubis dermedten állt, mert neki sem volt fogalma se, hogy mi folyik. Honnan is tudhatta volna? Ennek semmi köze nem volt a könyvekhez, a Peripashoz, a…

A harmadik rengés még erősebb volt, és sokkal tovább tartott. Vadul megrázkódott a föld, és Denubis elesett volna, ha nincs ott egy polc, amiben megkapaszkodhat.

Záporoztak a könyvek az egész könyvtárban, és egy szerzetes, aki a létra tetején állt, sikoltva lezuhant, és iszonyatos csattanással ért földet. A másolók, könyvkötők és rajzolók mind kiáltozni kezdtek, és összevissza szaladgáltak. A kancelláriában, amely évszázadokig a komolyság szigete volt, most zajos fejetlenség bontakozott ki. Berobbantak az ablakok, és záporozott az üveg. Az emberek a megvágott arcukat, és sérült szemüket markolva üvöltöttek. Egymásra dőltek a polcsorok, maguk alá temetve az embereket, akiket összezúzott a felhalmozott tudás, amelynek megőrzésére az életüket szentelték. A lámpások kiugrottak a tartóikból, összetörtek, és szétfolyt az égő olaj az elszabadult papírlapokon. Néhány írnok sietve próbálta összeszedni a kéziratokat és köteteket, amennyit csak bírtak; mások az ajtókhoz igyekeztek. Megint mások földbe gyökerezett lábbal álltak, bénán a döbbenettől.

Egy elkerekedett szemű templomszolga, akinek csúnya vágás vérzett a borotvált koponyáján, kis híján feldöntötte Denubist. Megragadta az idős írnok ruhaujját, karmokként kapaszkodtak belé az ujjai.

– A sötétség istenei azok! – kiáltotta. – Meg akarják állítani a papkirályt!

Denubis az ifjú tébolyult, fehér arcába bámult, és képtelen volt bármit is mondani. Lángok csaptak fel, ahogy felgyulladt egy papiruszhalom. A félelemtől eszét vesztett templomszolga most elengedte, és elrohant, azt üvöltve, hogy itt a vég, és mindannyian elpusztulnak. Tíz lépést sem tett meg, amikor nagyot reccsent a mennyezet, és egy aranycsillár egyenesen a fejére zuhant, véget vetve a károgásának.

Negyedszerre is megremegett a föld. Most már mindenütt vadul sikoltoztak, nemcsak a kancelláriában, hanem odakintről, a templom területéről, és azon túlról is rémült üvöltözés hallatszott. A papok elkezdték fellökdösni a társaikat, és átgázoltak egymáson. Az ajtóknál tömörültek, lökdösődve és sikoltozva, miközben ledőltek a falak, és egyre terjedtek a lángok.

Csattanás hallatszott Denubis mögött, mire ő megfordult, de már tudta, hogy az asztalának vége, maga alá temette egy erkély, amely elengedte magát, és lezuhant a fenti folyosóról. Térdre esett, forró könnyek gyűltek a szemébe, amint a munkája – több mint negyven év munkája – eltűnt a por- és füstfelhőben. Jobb lett volna, ha még mindig ott ülök, gondolta. Jobb lett volna, mint életben maradni, abban a tudatban, hogy minden, amit tettem, semmivé lett… megsemmisült egy pillanat alatt.

Sírt, mint egy gyerek, miközben körülötte folyt a pusztítás.

Denubis.

Olyan volt a hang, mintha jégcsap fúródott volna a koponyájába. Ijedten nézett fel, hogy ki beszél, de senkit sem látott. Az élő szerzetesek mind elhagyták a helyet, csak a halottak és haldoklók maradtak a kancelláriában. Fekete füst gomolygott a levegőben; az égő papírdarabok úgy lebegtek, mint a szellemek.

Mégis tudta, hogy ki beszél, noha csak vonakodva vallotta be magának. Emlékezett a sötét alakra, aki meglátogatta a végzet éjszakáján. Fistandantilus szavai ott csengtek az emlékezetében. El fog jönni az óriási kétségbeesés ideje, és sokak szíve meginog majd. A tiednek nem szabad!

Denubist fojtogatták a könnyei és a füst. Kezdett elgyengülni. Minden akaraterejére szüksége volt, de ellenállt a kísértésnek, hogy feladja, és meghaljon.

– Mit kell tennem? – kérdezte.

Gyere ide hozzám! – mondta a Sötét. Van, még idő, de már kevés. Még mindig tehetsz valamit. Még mindig kaphat értelmet az életed. Gyere, mielőtt mindennek vége!

Denubius körül magasra csaptak a lángok. Iszonyatos csattanás vetett véget a sikolyoknak a könyvtár többi részében, és őt hamu- és pernyefal borította be. A kancellária megmaradt ablakai kirobbantak. Kibámult a kertre, és a szabad levegőre. Aztán megindult, mint egy pesarói marionett bábu, felállt, és kitámolyogott a pokolból, a hang csábítását követve.

* * * * *

Cathan felébredt az álomtalan pihenéséből, és tudta, hogy többé soha nem alszik.

Fogalma sem volt, hogy honnan tudja. Semmi rendelleneset nem tapasztalt, nem hozott különös szagot a szél, és nem volt semmi baljóslatú a levegőben. Kegyetlenül tombolt a hőség, de ez minden nap így volt, amióta Xak Tsarothba érkezett. Recsegtek öreg csontjai, miközben felállt a kőpadlóról, amely több, mint egy hete az ágyául szolgált. Paladine magára hagyta, miután megajándékozta egy utolsó látomással, és Cathan azóta végig Shinare templomában volt. A templom ciszternájában akadt ivóvíz, a pincében pedig régi kétszersültre és szárított datolyára bukkant, amely a jobb napokról maradt. Inkább bujkált, nem mert mutatkozni, nehogy megint felismerjék.

Itt volt az Isten Kalapácsa, érezte. Átkutatták Xak Tsarothot érte, úgyhogy inkább a rejtekében maradt, a gondolataiba merülve.

Most azonban tudta, hogy lejárt a bujkálás ideje. Kinézett az egyik ablakon, és látta, hogy a napsugarak éles, meredek szögben tűznek be. Még egy óra volt délig… talán kevesebb. Szorította az idő.

Nem imádkozott; úgyis vele van az isten. Ő a Fényhozó.

Felcsatolta a kardját, és kisétált az ajtón az utcára. Bántotta a szemét a világosság, egészen megszédült tőle. A szeme elé kapta a karját, és leküzdötte a rátörő émelygést. Tudod, mit kell tenned, ezt mondta neki a platinasárkány.

Bizonyosság sugárzott az üres szemeiből. Az emberek kitértek az útjából, gonoszűző jeleket mutatva, ahogy elhaladt mellettük. Megpróbált nem nézni sem a férfiakra, sem a nőkre, különösen pedig a gyerekekre. Meg volt pecsételve a sorsuk, ahogy az övé is. Fájt neki arra gondolni, hogy milyen gyászos véget érnek: ezek nem voltak gonosz emberek. Lement egészen a tóig,

Hallotta maga mögött a hangokat, a sustorgást és átkozódást, és rohanó lépteket. Felismerték; a sustorgás ide fogja irányítani azokat, akik üldözik. El kellett azonban intéznie néhány dolgot, és ezt máshogy nem tehette meg, csak ha felfedi magát. Mire leért a kikötőbe, óriási tömeg gyűlt mögötte; tisztes távolságból követték, készen a menekülésre, ha netán a Kétszerszületett nekik menne.

A víz csodálatos azúrkéken csillogott a napfényben. A palota és a templomok nefritzöld, oszlopos csarnokai sziporkázva tükröződtek a felületén. Mólók nyúltak ki a partról, mellettük evezőshajók bukdácsoltak. Pillanatig ezeket nézte, majd egy rövid lépcsőn leereszkedett a vízhez. A kikötőmester odasietett hozzá, és Cathan lecsatolta az erszényét az övéről, majd odadobta a férfinak, benne az utolsó néhány ezüstjével. A férfi megállt, hogy elkapja a pénzes erszényt, Cathan pedig elsétált mellette, a csónakok felé.

Az első nyílvessző közvetlenül előtte fúródott bele a mólóba, három hüvelyk mélyre, a tömör fába. Cathan megtorpant, és a remegő nyílvesszőre meredt, majd visszafordult a part felé.

A tömeg szétterjedt a kőgát mentén: több százan lehettek, s nyugtalanul nézték őt. És akkor meglátta közöttük a lovagokat, összesen nyolcat, tündöklő páncélban. Négyük íjpuskát tartott a kezében, a többi buzogányt és kardot. Az élükön, a lépcső tetején, a Bron nevű állt.

– Hát jó – mondta fáradtan Cathan –, de legyünk túl ezen gyorsan!