I.A. 922, Tizenharmadik hónap

Kharolisban a legtöbb évben korán és hirtelen erővel köszöntött be a tél. A délen elterülő síkságai és hegyvidékei távol estek a meleg légáramlatoktól, amelyek Istar nagy részét egész évben melegen tartották, és helyette a Délföldei-tenger jeges szelei tépázták őket. Általában az ősz első napjaiban fagyossá vált a levegő; tél elejére Kharolis szokás szerint hótakaró alatt szunnyadt.

De nem ebben az évben. Négy napja túl voltak a téli napforduló ünnepén, és Kharolisban még mindig olyan hőség tombolt, mint nyár derekán. Egyetlen hópehely sem hullott. Az emberek a háztetőkön vagy a csillagok alatt aludtak, hogy meneküljenek az épületekben uralkodó fullasztó hőségből. Abanasinia tartománya elfeketedett pusztává vált, és tüzek tomboltak mindenütt a legelőkön. Kharolis népe – akár a vadonban élő barbárok, akár a civilizált városi nép – imádkozott a Fényhozóhoz, hogy hamar érjen véget ez a rettenetes időszak.

Xak Tsaroth, az antigonitváros, a feldúlt síkság szélén állt, és a magasból nézett le a Keleti-határhegység előhegyeire. Istarban ugyan egy tucat nagyobb város is volt, kharolisi mércével mégis hatalmas metropolisznak számított, gyűrűt alkotva a kristálykék tó körül, amelyet mindkét végén habzó vízesések tápláltak. Az ősi ergothi tömbös stílusban emelt sokoszlopos, hatalmas csarnokok sárkányfej vízköpőkkel övezett tetői halványzölden csillogtak a napfényben, és szikrázott rajtuk az arany és ezüst berakás. A palotája és két tekintélyes temploma – az egyik Paladine, a másik Mishakal, a Kéz tiszteletére – a sziklák közé szorult a tó keleti partján, ahol a legmagasabb volt a szárazföld. Kiterjedt, soktornyú épületek voltak ezek, zöld és fehér nefrittel borítva, meredek tetővel, hogy lecsússzon róluk a hó, amely ebben az évben nem akart megérkezni.

A Xak Tsarothot irányító vének élvezték a kiváltságukat, a hatalmukat, és könyörtelenül használták a városi őrséget a rend fenntartására. Eddig az évig hét nemzedék óta nem fordult elő lázongás a kovácsoltvas falain belül; még a kocsmai verekedések is ritkaságszámba mentek. Tsarothban hamar lecsapott az igazságszolgáltatás keze a békétlenkedőkre. Az utóbbi időben azonban megváltoztak a dolgok. A síkságiak közül sokan a hegyekbe menekültek a lángok elől, amelyek elpusztították a pusztai otthonaikat. Az őrök megpróbálták elküldeni őket, de a törzsi népek csak jöttek és jöttek, míg végül a vének kénytelenek voltak kinyitni a kapukat. A barbárok és a városlakók nemigen szívelték egymást; alig telt el úgy nap, hogy valami összeszólalkozást ne kísért volna ütésváltás, vagy ne alakult volna ki perpatvar az utcán. Az, hogy nem szabadult el a pokol, egyedül a papoknak volt köszönhető, akik prédikáltak és imádságokat vezettek a város terein és piacain. Kharolisban mindenki, a vademberektől a civilizáltakig, már régen felvette az istari vallást, és hatalmas tömegekben gyűltek össze a hívők, hogy biztassák a papkirályt, mentse meg őket a mindenütt jelenlevő gonosztól.

A forrongó zűrzavar közepette nemigen keltett feltűnést egy magányos férfi, szürke, az út porától koszos köpenyben. Az őrök – durva fickók, zöld bojttal a sisakjukon, széles fejű pallossal a kezükben – észrevették a kidudorodást a férfi köpenye alatt, amely csakis kard lehetett, de nem mozdultak, hogy megmotozzák. Kharolis veszélyes hely volt, és a legtöbb utazó fegyverrel járt-kelt, különösen az ilyen fenyegető időkben. Jobban aggasztotta őket a csapat quémuni törzsbéli ember, akik a magányos férfi nyomában közeledtek, ezért elengedték, gondolván, hogy zarándok, és hagyták, hogy belépjen. Így aztán Cathan MarSevrin észrevétlenül és bejelentés nélkül érkezett meg az antigonitvárosba.

Hosszú és kemény út állt mögötte, először át a Khalkist-hegységén és keresztül a Schalland-mocsarakon, majd neki a Keleti-határhegységnek. Az utazás nagy része alatt fázott és fáradt volt, az éhség pedig még az eddiginél is jobban legyengítette. Sebesült lába meggyógyult, de a válla lüktetett a vágás helyén, és csoda volt, hogy nem üszkösödött el a seb. Ahányszor csak megmozdította a karját, dárdaként hasított a fájdalom mélyen a gerincébe.

Mégsem ez volt a legrosszabb. Utazása alatt az emlékek gyötörték a legjobban. Nem telt el úgy óra, hogy ne látta volna maga előtt Tithian arcát, amint sápadtan, vörös ajkakkal mered rá, miközben elszáll belőle az élet. Megölte az utolsó embert a világon, aki igazán fontos volt neki, aki valaha a fegyvernöke volt, a társa, a barátja.

Egy darabig különösebb úti cél nélkül gyalogolt, sodródott az áramló tömeggel, amely elárasztotta Xak Tsaroth utcáit. Az úton töltött hosszú idő után a város szagai – mosdatlan testek, sülő hús, megnevezhetetlen bűz – bántották az orrát. Egy gyöngyökbe és szarvasbőrbe öltözött síkvidéki ifjú nekiment, próbálva harcot provokálni; pillanatokkal később egy szőttes kabátot viselő, olajos hajú, idősebb férfi lökte meg kihívóan. Mindketten meghátráltak, amikor szétnyitotta a köpenyét, és felfedte az Ébenűző markolatát. Mindenhol akadtak bajkeverők, akik elvesztették az érdeklődést, ha az áldozat ellenállást tanúsított.

Végül elért a tó széléhez, ahol mólók sorakoztak, mint megannyi ujj, egészen a túlpartig. A víz felszínén a hőségtől elpusztult halak lebegtek, tovább növelve az általános bűzt. Cathan a homlokára tette a kezét, nekidőlt a zöld kőből épült korlátnak, és kibámult a víz túloldalán magasodó templomokra. Itt született a Fényhozó. A papság nem nagyon érdeklődött iránta, amikor még csak egyszerű árva volt, aki még nem lépett be a rendbe, viszont az érintésével meg tudta gyógyítani a betegeket; kiátkozták, mint eretneket, és Beldyn tanítványaival együtt egy eldugott apátságba kényszerült, valahol az északi hegyekben, ahol aztán Ilista évekkel később rátalált.

Most óriási, tejfehér kőből épült, vagy ötven láb magas szobor állt Paladine temploma előtt. Nem az istent ábrázolta, hanem a Fényhozót, ahogy az itteniek elképzelték: gyönyörű és jóságos, nem pedig koravén és megfélemlített. Cathan megborzongott a szobor üdvözült mosolya láttán. Nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy Beldinas valami módon látja őt a szobor üres kőszemein keresztül.

Tudat alatt, ahogy azt számtalanszor tette a hetekig tartó túrája során, megmozdította a jó kezét, és megérintette a csomagját. Még az alaposan megkopott bőrön át is biztató volt a Peripas érintése. Megpróbált nem gondolni a varázskönyvre.

– Nos – mormolta magában –, idáig eljutottam volna. Most mi legyen?

– Azt hittem, már soha nem kérdezed meg.

Cathan keze riadtan ugrott a kardjára, miközben megfordult, és szembe találta magát egy alacsony, elhízott szerzetessel. A férfinek ezüstös haja volt, és pirospozsgás, angyali arca. Fehér köpenye – amely alatt, a terjedelmes voltát nézve, egy kisebb család meghúzódhatott volna – döbbenetesen elütött a nyugati, füsttől fekete égtől. A szemében sziporkázott a fény, noha a nap mögött helyezkedett el, a holdak pedig még nem jöttek föl.

Cathan meghökkenve meredt rá, ahogy felismerte. Látta már ezt az embert, mintha egy másik életben lett volna. A Mártírok kertjében történt, a lovaggá ütése előestéjén; akkor jelent meg neki először a látomás a lángoló hegyről. Ez a szerzetes látogatta meg akkor. Próbálta felidézni a férfi nevét, és végül eszébe jutott.

– Jendle barát…?

A szerzetes jóízűen nevetett.

– Igen, ez az egyik nevem. Lady Ilista mindig így nevezett. Erről jut eszembe, üdvözletét küldi. Tudtuk, hogy el fogsz jutni ide, Kétszerszületett.

Cathan fejéből hirtelen minden kétség távozott. Ez csak Paladine lehet, az isten, halandó alakban. Mulatságos volt, hogy egyáltalán nem hasonlított a képekre, ahogy az emberek ábrázolták – sem a bölcs és kedves öregemberre, sem a zord és vad harcosra –, de akkor sem fért hozzá semmi kétség. Cathan érezte a lehetetlen alakban duzzadó isteni erőt. Ösztönösen elkezdett térdre ereszkedni.

– Nehogy merészeld! – szólt rá Jendle, remegő állkapoccsal. – Nem kell itt a csúszás-mászás. Valaki még meglátja.

Cathan pislogott, aztán bólintott.

– Bocsáss meg!

– És elég a bocsánatkérésekből! Gyerünk, cimbora, beszélnünk kell, de valami eldugott helyen. – Kinyújtotta a duci kezét, és megragadta Cathan könyökét. Megtévesztően erős volt a szorítása. – Véletlenül épp tudok egy helyet.

Jendle barát a terjedelméhez képest figyelemre méltó fürgeséggel mozgott. Cathan alig bírt a nyomában maradni, miközben a szerzetes végigkacsázott Xak Tsaroth zöld kövekkel kirakott utcáin. A tömeg szétnyílt szét Jendle előtt, Cathant viszont lökdösték, és nekimentek, beleütköztek a sebesült karjába. Időnként lopva hátrapillantott, nincs-e jele a városi őrségnek vagy az Isten Kalapácsának. Talán egy maroknyi lovag állomásozhatott itt, hogy kíséretet alkossanak a papkirály követének a vének tanácsába. Nem látott azonban sem lovagokat, sem őröket a kiabáló, civakodó sokaság között. Senki nem fordított rájuk figyelmet.

Éppen elhaladtak egy szökőkút mellett, amelyben nefritdelfinek játszadoztak a vízpermetben, amikor a szerzetes észrevette, hogy átpillantott a válla felett. Felvonta a fehér szemöldökét.

– Mi a baj? – kérdezte Jendle. – Úgy viselkedsz, mintha valaki követne minket.

Cathan elvörösödött.

– Csak ideges vagyok – motyogta.

– Igen? – kérdezte Jendle, csillogó szemmel. – Lehet, hogy van is rá okod. Oda nézz!

A szerzetes jobbra biccentett. Cathan oda nézett, és rögtön meglátta: egy sovány, koszos fiú, talán tízéves lehetett. Összeszűkült szemmel nézte Cathant, aztán hirtelen elsápadt, és eltűnt a tömegben. Jendle elkapta Cathan csuklóját, hogy eszébe se jusson üldözőbe venni.

– Ne fáradj vele! – mondta a szerzetes. – Sosem érnéd utol, és csak még jobban magadra vonnád a figyelmet.

Cathan csendben elkáromkodta magát.

– Azóta a nyomodban ólálkodik, hogy besétáltál a városkapun – jegyezte meg szárazon Jendle. – Talán a városi vének kémje. Megtanulták, hogy jó hasznát vegyék az utcakölykeiknek, amióta az egyikükből papkirály lett.

Ezzel újra nekiindult, és Cathannak sietnie kellett, hogy utolérje. A vének hamarosan értesülnek róla, hogy itt van. Csak az istenek tudják, hogy akkor mi fog történni.

– Semmi nem fog történni – legalábbis nem azonnal – mondta Jendle. – Nyugodj meg, Kétszerszületett, ez egyszer biztonságban vagy. Most pedig gyere, jó?

Tovább távolodtak a tótól, Xak Tsaroth déli negyedének a mélyébe, az Óvárosba. Végre ritkulni kezdett a tömeg. Itt omladoztak és düledeztek az épületek, némelyiken pedig égésnyomok látszottak, vagy nem volt tetejük. Mindegyik ablak be volt törve. Törmelék hevert az utcákon, és elkopott firkák borították a falakat. Cathan döbbenten látta, hogy ezek a firkálmányok egyáltalán nem olyan buja és profán irományok, amelyeket más helyeken szoktak felvésni az épületekre a fiatalok. Még csak nem is közös nyelven íródtak. Pilofiro, hirdették, meg hogy Beldinas Babo Sód. A szavak mellé néhány háromszög és otromba sólyom és kalapács is társult.

– Valaha a szürke istenek tisztelői éltek itt – magyarázta a kövér szerzetes. – A templom kiűzte őket… legalábbis a szerencsésebbeket. Most elátkozottnak tartják ezt a helyet, úgyhogy szinte senki nem jön már a városnak ebbe a részébe. Á, itt is vagyunk!

Olyan hirtelen állt meg, hogy Cathan csaknem nekiment. Jendle barát egy alacsony, négyszögletes épületre mutatott, melyet hegyes tornyok díszítettek, és csigalépcső vezetett a bejáratához. Az oszlopok fejét ragadozókarmok koronázták, az ajtó felett pedig egy dombormű volt a márványba vésve, de már alig látszott. Egy griff lehetett valamikor, vad és féktelen. Cathan még mindig ki tudta venni az egyik szárnyat, egy csőr hegyét és oroszlánlábat.

– Palado Calib – suttogta Cathan.

– Tessék? – kérdezte Jendle.

– Ez Shinare temploma.

– Volt – javította ki a szerzetes. – Most már csak egy rom. Az istenfélő jámbor lelkek tettek róla még régebben.

Shinare, a kereskedelem és az ipar patrónusa, sem a fényhez, sem a sötétséghez nem tartozott. A papkirály harminc évvel korábban Foriponnak nyilvánította Shinare követőit, kijelentve, hogy kapzsik és összeharácsolják a vagyont, amely a rászorulókat, vagy Istart illetné. Abban az időben Cathan még teljes szívével hitt Beldinasban, és a Kalapács tagjaként még segített is felszámolni néhány Shinare közösséget. Most… mit érzett? Fájdalmat? Szégyent? Megbánást? Nem, csak haragot a papkirállyal szemben, a templommal szemben, és magával szemben, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen.

– Gyere! – fújtatott Jendle, miközben felkapaszkodott a lépcsőn. – Ott biztonságban leszünk.

Cathan pislogott.

– Várj! Bemehetsz?

A szerzetes megállt, és elkerekedett szemmel pillantott hátra a válla felett.

– Miért ne mehetnék? Tudod, ez a hely soha nem tartozott Takhisishez. Mindig jól kijöttünk Shinaréval, akárhogy erősködik is a papkirályod. Bár az igaz – tette hozzá hangos suttogással –, biztos vagyok benne, hogy Shinare csal a kockázásban. – Ezzel bement.

Cathan megrázta a fejét, amely kezdett egy kicsit lüktetni. Odabent hűvös sötét uralkodott a templomban, és csak az ablakokon beszűrődő alkonyati fénysugarak világították meg. Eltartott egy darabig, míg hozzászokott a tekintete, de belül üres volt az épület… természetellenesen üres, még egy romhoz képest is. Az oltárt és a padokat eltávolították, és csak néhány kőtömb maradt. Nem voltak bent medencék, sem kárpitmaradványok, még csak fáklyatartók sem maradtak a falakon. Valaki aprólékos gonddal eltávolította a mennyezetet egykoron borító mozaikok minden darabját. A tisztelendő fiúk alapos munkával tisztították meg a tiltott istenek templomait. Cathan már számos alkalommal látta a munkájuk gyümölcsét, és most megrándult az arca az eredmény láttán.

– Nem túl szép, igaz? – kérdezte Jendle. – Szinte mindegyik Shinare-ház ilyen most, Seldjuktól Ergothig. Ugyanez igaz Gilean, Sirrion, az Ömlő Láng… sőt, még a törpék Reorxának a templomaira is. Az istenek nem nagyon örülnek neki, azt megmondhatom. – Cathan hirtelen mások jelenlétét is érezte a helyiségben – egy síró nőt kékben, egy szarvas harcost, a hat kezében karddal, és a többieket. Idegyűltek a fény istenei, sőt, Jendle hívására, még a fehér köpenyes mágusok Solinarija is. Az istenek nem beszéltek, és hamarosan elhalványultak a szeme elől, de azért maradtak. És sötétebb jelenlétek is voltak ott – szürke és fekete árnyak.

– Ezért kell megtennünk, amire készülünk – fejezte be Jendle, körbelendítve a sápadt, duci kezét. – Az egyensúly nemhogy veszélyben van. Összeomlik!

– Ezért úgy döntöttél, hogy lerombolod Istart…? – kérdezte Cathan. Maga is megijedt a hangjába kúszó vádló felhangtól.

– Huh! Döntöttem? – kérdezett vissza a szerzetes. Kihúzta magát, egyszerre haragosan. – Őszintén azt gondolod, hogy ez az én választásom, hogy megölök ennyi embert? Ugyanannyira nem akarom ezt, mint amennyire te nem akartad megölni a fegyvernöködet, Kétszerszületett! Csakhogy megteszem, ugyanabból az okból, amiért Lord Tithian most halottan fekszik; meg kell történnie. Mindenki, aki hisz benne, hogy a papkirály el tudja pusztítani a gonoszt, erőt ad neki, hogy megtegye.

– Kell lennie másik megoldásnak – rázta a fejét Cathan.

Jendle megvonta a vállát.

– Megpróbáltuk figyelmeztetni az embereket, még most is azt tesszük, Krynn minden sarkában. Ezért égnek Abanasinia legelői, ezért fordul testvér testvér ellen Solamniában, ezért árasztja el vörös víz az északi kikötőket. Rengeteg jelet küldtünk Krynn népének… de azok, akiknek figyelniük kellene rájuk, nem értik őket. Te értetted, amikor először láttad a templomra zuhanó tüzes kalapácsot?

Cathan lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. Élete nagy részében azt hitte, hogy a látomás csak egy álom. Erőtlenül nekidőlt az egyik oszlopnak.

Jendle feltűnően erős kézzel szorította meg a vállát.

– Az emberek vakok, és nem hajlandók felnyitni a szemüket. Higgy nekem, zokogni fogok, amikor megteszem, amit muszáj. Egyáltalán nem találok örömet ebben az egészben, Fényhozó.

Cathan úgy érezte, mintha villám csapott volna a homlokába. Megdermedt, és döbbenten pillantott fel a szerzetesre.

– Minek neveztél?

– Fényhozónak – ismételte Jendle, halvány mosollyal. Legyintett. – Igen, igen. Meghökkentő, hihetetlen, és így tovább. Nyilván nem erre számított Lady Ilista, amikor a próféciát olvasta. Ő maga is meglehetősen elképedt, amikor megtudta az igazságot. Tudod, elindult, hogy új papkirályt keressen… és hogy megtalálja a megjövendölt fényhozót. Rátalált Beldyn testvérre, és azt hitte, ő a Fényhozó, és mindenki hitte, hogy ez így igaz, érthető módon. A prófécia azonban nem róla szólt, Kétszerszületett. Rólad szólt.

A szerzetes intett, és szavak jelentek meg a poros padlón, fehér izzással maródtak bele a kőbe:

 

„Nyugatról, ahol leszállnak a napok,

Baljós időkben, amikor Istarra veszély leselkedik,

Elveszett kincsekkel jő,

A Fényhozó, a reményadó.

 

És fenyegeti bár a homály,

Űzi szakadatlan, hogy elpusztítsa,

Mégis ő lesz a szentség megmentője,

S maguk az istenek is fejet hajtanak előtte.”

 

– Tessék – mondta Jendle, miközben Cathan néma döbbenettel bámulta a földet. – Épp, ahogy megmutattam szegény, zavaros elméjű ifjabb Psandrosnak. Ilista elolvasta, és azt hitte Beldynről szól, ahogy ő maga is, ami nagyobb bajnak bizonyult, de ki hibáztathatná bármelyiküket is? Illett rá. Végül is, elvitte a Miceramot az úrvárosba, és elűzte a hamis papkirályt. Csakhogy, valójában, te is nyugatról jöttél, amikor elhagytad a határvidéket. Most pedig magaddal hordozod a Peripast, amely csakugyan elveszett kincs. A mágus varázskönyvéről nem is beszélve.

Kacsintott.

– Igen, tudok róla. Ne aggódj Fistandantilus miatt, Kétszerszületett! Vannak terveink vele kapcsolatban. Ami pedig a fejhajtást illeti…

A kövér szerzetes térdre ereszkedett, és összegyűrődött a tokája, miközben lehajtotta a fejét.

– Pilofiro – mondta mély, zengő hangon.

Cathan keze a zsákjában lévő Korongok után nyúlt. Érezte, hogy a többi jelenlévő is leborul – Mishakal és Jolith, és mindannyian. Nem volt ez rendjén – Beldinas volt a Fényhozó. Ő csak Cathan MarSevrin volt. A Kétszerszületett.

Jendle felnézett.

– Ó, nem, több vagy annál – mondta. Erősen nyögve és izzadva feltornázta a testét. – Miért adtam volna vissza az életed, Cathan, amikor idő előtt meghaltál? Isteni küldetés várt rád, mégpedig itt Xak Tsarothban, amikor lezuhan a hegy. Mert te nem csupán a Kétszerszületett vagy…

Csillámlás támadt, és ezüstös fény villant. Cathan felszisszent, és elfordította a tekintetét. Méz- és rózsaillat töltötte be a levegőt.

– Te vagy a Fényhozó, és a fény az én szavam!

Megváltozott a hangja, mélyebb lett, és úgy vágott, mint a kard. Cathan, amikor felnézett, egyáltalán nem lepődött meg, hogy Jendle barát eltűnt.

Egy sárkány állt a helyén.

Hatalmas, kígyózó alak tekeredett körbe-körbe. A pikkelyei arany… nem, platinafénnyel csillogtak, a szeme ragyogó borostyánkő, tele bölcsességgel és sajnálkozással. A fogai és karmai kétszer olyan hosszúak voltak, mint egy kard, és százszor olyan élesek. Ez Draco Paladin volt, ahogy Ergothban nevezték… Eli Silvanestiben… Thak a törpék között… a Hatalmas Sárkány Solamniában.

Paladine.

Az aranyló tekintet egyenesen belefúródott, áthatolt húson és csonton, egyenesen a lelke mélyébe. Cathan áhítattól, félelemtől és végtelen örömtől bódultan zokogott.

– Tudod, mit kell tenned – szólalt meg az isten hangja az elméjében.

Igen, tudta.

Nevetve, sírva, eszméletlenül a földre zuhant, és mélyen elaludt. Nem álmodott lángoló kalapácsokról.

* * * * *

Bron már jóval azelőtt hallotta közeledni a lovast, mielőtt meglátta volna. Intett az embereinek – összesen egytucatnyian voltak, fiatal lovagok, akik sosem láttak még igazi csatát –, és azok sietve elfoglalták a helyüket. Megfeszültek az íjhúrok, leereszkedtek a sisakrostélyok. A saját kardja is megcsörrent, ahogy meglazította a hüvelyében. A Keleti-határhegység vad, veszélyekkel teli vidék volt. Nem szándékozott kockáztatni.

Korábban rájött már, hogy Cathan Kharolisba tart, nem Solamniába vagy Ergothba. A Fényhozót mindenütt ismerték, és könnyen megállíthatták volna a civilizált helyeken. Ezen az elhagyatottabb vidéken talán átjuthatott észrevétlenül. Bron és a csapata kicsit több, mint egy hete érkezett, és a hegyekben vertek tábort. Innen küldött hírnököket a közeli városokba – a síkságiak lelkesen segítettek, ha aranyat kaptak cserébe –, és megmondta nekik, hogy kit keressenek.

A patadobogás egyre közeledett. Fölemelte a kezét, és az íjászok megfeszültek, lefelé irányították a nyílvesszejüket. Visszafojtott lélegzettel várt… várt…

Amikor a lovas bevette az utolsó kanyart, Bron keze már indult volna lefelé… aztán megállt, és fent maradt, miközben a lovas lelassított. Fiatal volt, nyúlánk és barna bőrű, Quékiri tollait viselte, amely egy abanasiniai törzs volt. Rémülten elfehéredett az arca, amikor meglátta a rá irányuló nyílvesszőket.

– Fegyvereket le! Közülünk való! – rendelkezett Bron.

A lovagok elvették a tekintetüket a síkvidékiről. Az megkönnyebbülten felsóhajtott, de nem mozdult, hanem óvatosan figyelte a Kalapács embereit.

– Gyere ide, fiú! – hívta Bron.

Kellett egy kis biztatás, de a fiatal barbár végül leszállt a lováról. Remegett a keze, miközben meghajolt, és egy nefrit irattartót nyújtott Bron felé.

– Üzenet – mondta erős akcentussal.

Bron elvette, majd elfordult a síkvidékitől, és kihúzta a pergament. Elolvasta, aztán újra… majd harmadszorra is, hogy biztosan jól érti-e. Mire felnézett, a barbár már eloldalgott, de ez nem számított. Megkapta, amire szüksége volt. Az embereihez fordult, és határozottan biccentett.

– Azonnal készüljetek! – mondta. – Xak Tsarothba megyünk.