XXIX. FEJEZET

Quarath verejtékben úszva ébredt, az ágyneműje csuromvizesen tapadt hozzá. Még nem hajnalodott, de már melegebb volt, mint előző nap; nyomasztó, fülledt hőség. A hálószobájában olyan időjárás uralkodott, mint nyáron Falthana dzsungeleiben; a hűvösebb klímához szokott elf növények, amelyeket tartott, kornyadozni kezdtek. Mocskosnak érezte magát. A hátán feküdt, a mennyezetet bámulta, és csendben káromkodott.

Üzennie kellene az arénába, hogy halasszák el a játékokat. Sziklanyűvő gladiátorai nem tudnak majd holnap rendes műsort előadni ebben a perzselő hőségben. Ugyanakkor várta már, hogy ismét harcolni lássa a Barbárt; meglehetősen népszerűnek bizonyult a vadember, csak a nagy Pheragas tett túl rajta. Jó befektetés volt. Amint megtörik a hőség, fogadta meg, folytatódni fognak a játékok.

Az ablakra pillantott. Mostanában be szokta csukni a spalettákat, hogy árnyékban maradjon a szoba, de azért így is beszivárgott a fény. Valami nem volt ma rendben a világgal; a hajnal előtti fények sápadtnak, gyengének, valahogy tisztátalannak tűntek. És most, hogy hallgatni kezdte, a hangok is különösek voltak. A kórusoknak gyakorolni kellett volna a Reggel énekét, de a lágy dallamok, amelyekre ébredni szokott, most nem hallatszottak. Helyettük ordítozás és fojtott kiabálás ütötte meg a fülét, ami kellemetlenül sértette a kifinomult hallását.

– Mi az már megint? – dörmögte, miközben kikelt az ágyból. Köpenyt tekert a teste köré, odalépett az ablakhoz, kinyitotta a spalettákat, és megdermedt, majd elszörnyedve felhördült.

Egy percen belül kint állt, úgy tűnt, hogy a templom minden lakójával együtt – papokkal és templomszolgákkal, lovagokkal és szerzetesekkel. Ahogy mindegyikük – és az ezrek, akik az úrváros utcáin tolongtak a hatalmas templom falain túl –, Quarath is felfelé bámult, és kirázta a hideg attól, amit látott.

Az ég normális esetben, ebben a napszakban mély, ragyogó kék színben játszott, mint a zafír. Most azonban lehetetlenül zöld volt… rothadó zöld, mint az oszló hús. Egyetlen felhő sem látszott odafent, egyik látóhatártól a másikig. Egyetlen fuvallat sem borzolta a fákat és a lobogókat. Mindent elárasztott az ürülékbűz, amelyet a hőség hozott fel a város csatornáiból.

A papok sustorogtak egymás között:

– Közeledik a vég – mondta az egyik.

– Felkeltek a sötét istenek – mondták mások.

Megint mások csak egy szót hajtogattak, amelytől hangos volt az egész úrváros:

– Végzet.

A szó visszhangzott Quarath szívében, és állati félelmeket ébresztett benne. Elszakította a tekintetét az égboltról, hogy körülnézzen a többi főpap után. Hamarosan megpillantotta Lady Elsát, aki a tisztelendő leányok kolostora előtt állt, és rémülettel teli tekintettel bámult felfelé, elnyílt szájjal. Odament hozzá, és megragadta a karját.

– Ocsúdj fel, Efisa! – rivallt rá. – Mi vagyunk Istar főpapsága. A köznép viselkedik így, nem a papkirály bizalmasai!

Elsa pislogott, és üres tekintettel nézett az elfre. Az megrázta, de nő mintha még mindig nem ismerte volna meg. Feladta, telve megvetéssel, és félrelökte az első leányt, hogy továbbsiessen a királyi palota felé. Ott, a kertekre tekintő erkélyen állt Beldinas ragyogó alakja. Átverekedte magát a tömegen – pillanatról pillanatra növekedett, ahogy egyre több pap jött ki, hogy megnézze a félelmetes eget –, és felviharzott a bejárati lépcsőn, el az őrt álló lovagok mellett, és hamarosan ott állt az erkélyen a Fényhozó mellett.

– Látod, követ? – kérdezte a papkirály, az égre mutatva. – Látod, mit tesz az ellenség, ha a küszöbön áll a veresége? Nézd, még a hajnalt is megmérgezi!

Kelet felé intett a kezével. Arra, a templom ezüst tetői felett, felkelt a nap. Nem ragyogó narancskorongként azonban, hanem koszos olivazölden. Quarathot émelygés fogta el.

– Sosem láttam még ehhez foghatót, szentség – jelentette ki.

– Hívhatok egy asztronómust, ha kívánod. Talán magyarázatot tud adni.

– Tudom a magyarázatot – közölte izgatottan Beldinas. – A gonosz látja a végzetét, és küzd ellene, ahogy csak tud. Nincs szükségem csillagfigyelőkre, hogy megmondják nekem, ami nyilvánvaló. És nem tesz ilyesmit csak részletekben. Még rosszabb következik.

– Rosszabb? – visszhangozta Quarath, és a halovány napot nézte, a zöld égen.

Beldinas bólintott.

– Láttam álmomban, tegnap este. Rettenetes vihar támad, amely úgy szakítja át a követ, mint a papiruszt. Hamarosan lecsap a templomra.

Quarath szemöldöke felszökött.

– A templomra?

A papkirály bólintott.

– De hát akkor nem kellene gyorsan kiürítenünk a helyet? – kérdezte Quarath.

– Nem az egészet – mondta elgondolkodva Beldinas. – Csak a Durro Jolithast. Tégy róla, hogy azonnal ürítsék ki, követ. Senki ne tegye be a lábát, amíg azt nem mondom, hogy biztonságos!

Istar Temploma hét aranytoronnyal büszkélkedhetett. A legmagasabb, a Durro Paladas – Paladine tornya – a bazilika tetejéből emelkedett, ahol a harangok reggeli imára hívták a népet, éppen most is. A másik hat ezt vette körül, a falai sarkából emelkedve. Mindegyik torony csúcsán a fény valamelyik istenének a szimbóluma díszelgett: Mishakal ikerkönnycseppjei, Branchala hárfája, Majere rózsája, Habbakuk szárnyai, Solinari korongja, és Kiri-Jolith szarvai. Quarath szeme ez utóbbira szegeződött, és borzongás futott végig rajta. Általában nem hitt az előjelekben, mivel ő maga soha nem kommunikált az istenekkel. Ha azonban Beldinas azt mondta, hogy a Durro Jolithas veszélyben van, akkor…

– Siess, követ! – suttogta a papkirály. – Nem sok idő van hátra.

Ekkor Quarath érezte, hogy megváltozik a párás levegő, hogy egyre nagyobb lesz a nyomás és a feszültség. Odalent felemelkedtek az ujjak, és a fenyegető égre mutattak. Az elf követte a tömeg tekintetét, és meglódult a szíve.

Fekete felhő jelent meg pontosan a fejük felett, és lassan forogni kezdett, mint valami élő szörnyeteg. Nem cikáztak benne villámok, és nem esett belőle eső – a szél azonban felerősödött, és dühösen cibálni kezdte Quarath köpenyét. A kert mandula- és citromfái rázkódni kezdtek, majd hajladozni kezdtek.

Quarath azonnal otthagyta Beldinast, lerohant a palota lépcsőjén, vissza az udvarra. Több idősebb papot és lovagot magához rendelt. Azok sietve érkeztek, és kérdőn néztek rá, miközben a szél a hajukat és a köpenyüket tépázta. Quarath érezte a félelmüket, ahogy a sajátját is, ami a torkát szorongatta.

– A Durro Jolithas – jelentette ki, és odamutatott. – Veszélyben van, azt mondja a Fényhozó. Azonnal ki kell üríteni!

Az Isten Kalapácsa emberei habozás nélkül bevetették magukat Jolith tornyába, miközben a papok a tömeget terelték odébb. Quarath nézte, ahogy a szerzetesek és szolgák elhagyják a Durrót, és átrohannak a kerten. Odafent a fekete felhő betöltötte az eget, sötét volt, mint a füst, és akkora, mint maga a templom. Halk, bömbölő moraj töltötte be a levegőt, sikolyok élesebb hangjaival szabdalva az úrváros minden részéből. Lassan, ahogy a kígyó emelkedik ki a seldjuki bűvölő kosarából, egy kacs indult meg a felhőből. Lefelé… lefelé…

A Falthanából, Taolból és Dravinaar sivatagjaiból származó papok nem láttak még tornádót, úgyhogy földbe gyökerezett lábbal álltak, elbűvölve a rémülettől. A síksági provinciákból – Isminből, Gatherből, Midrathból és a középső területekről valók – felismerték a forgószelet, és szétszaladtak, a kezükkel védve a fejüket.

Quarath nem a síkságokról származott, de a földre vetette magát, keményen nekicsapódva a talajnak. Egy pillanatra elmosódott előtte a világ; és amikor ismét felnézett, látta, hogy a lovagok, akiket a Dunába küldött, kijönnek a templomból, csörgő páncéllal és rémülettől elszürkült arccal. Aztán leszállt a pokol.

A forgószél a kert nyugati szélén csapott le, alig ötven méterre onnan, ahol Quarath feküdt. Gyökerestül fordultak ki a fák és a bokrok, felszívta őket a vihar éhes torka. A szobrok és a szökőkutak megrepedtek, a festett üvegablakok sziporkázó szilánkokká robbantak szét. És akkor valami különös történt… úgy nézett ki, mint hogyha valaki egy maroknyi fehér rongyot szórt volna a levegőbe.

Quarath egyszerre megértette. Közvetlenül a Durro szomszédságában sekrestyék álltak, ahol a templom nagy mennyiségben tárolt tiszta, fehér reverendákat. Aztán a szél üvöltése minden további gondolatot elnyomott az agyában. A tornádó egyre hangosabban őrjöngött, mígnem Quarath úgy érezte, hogy menten vérezni kezd a füle.

A vihar csapást vágott a kertben, és mindent lerombolt az útjában. Törött ágak és kőtörmelék borította a földet. A fekete felhő a Durro felé kúszott, amelynek a falain megjelentek az első repedések, majd a templom tetején álló szarvas torony csavarodni és vetemedni kezdett. Iszonyatos dübörgéssel szétrobbant az egész épület, darabokra szaggatta a tomboló vihar. Amint megsemmisült, a tornádó fölemelkedett a földről, és eldübörgött dél felé, a város felett. Amikor elérte a kikötőt, hirtelen, megmagyarázhatatlanul összeomlott, darabokra szakadt, és nyoma sem maradt a még mindig zöld égen.

Márványeső esett az Istar-tó felett azon a napon.

* * * * *

A különös szélvihar megrettentette Istar népét. Sokan hazamenekültek, és elbújtak a pincékben. Még többen indultak azonban a Barigon felé. Összesereglettek a templom lépcsője előtt, és a falán tátongó hasadéknál, ahol a Durro Jolithas leomlott. Semmi nem maradt a helyén, csak egy lyuk, márványtörmelékkel és faszilánkokkal körbevéve. Az Isten Kalapácsának közbe kellett lépnie, és pajzskordont alkotva tartották vissza a rémült polgárokat, hogy a sokaság ne áramoljon be a résen. Mindeközben az egyre növekvő tömeg – százak, aztán ezrek, aztán tízezrek, mind csatakosan, izzadtan a fullasztó hőségben – csak kántált megállás nélkül, a papkirályt szólítva.

– Clienfo… Pilofiro… Babo Sód.

Délben kitárult a templom aranykapuja, és elcsendesedett a tömeg, ahogy megjelentek a főpapok. Az őrt álló lovagok idegesen szorították az alabárdjukat. A Barigon most teli volt gyúlékony törmelékkel, és egyetlen szikra is lázadást szíthatott. Amikor Beldinas végül megjelent, záporozni kezdtek a szikrák.

Megvadult a tömeg, amikor meglátták a ragyogó alakot. Odasétált a lépcsők legszélére, és lenézett az alattvalóira, az imádóira. Most már megtöltötték a teret, és úgy kavarogtak, hömpölyögtek, mint a vihar korbácsolta tenger.

– Mérgesek az istenek! – kiáltozták néhányan.

– Közeleg a vég! – üvöltötték mások.

– Halál a hitetlenekre! – bömbölték még többen, a vészmadarak ellen fordulva.

Verekedések törtek ki, mindenütt a Barigonon. Vitatkozni kezdtek a férfiak és nők egyaránt, lökdösődtek és köpködték egymást. Abban a pillanatban megszűnt azonban a zúgolódás, amint Beldinas fölemelte a kezét. Ezüst jelzőtűzként ragyogott a fénye, és békehullámot hozott magával, szétáradt a téren, lecsillapítva mindenkinek a szívét. Egy idő után a fény szétterjedt az egész városban, és csend telepedett Istarra. A verekedés, átkozódás és kiabálás megszűnt, és az emberek tekintete egyként szegeződött a Fényhozóra.

– Igazatok van – jelentette ki Beldinas, dallamos hangja megtöltötte a Barigont. – Az istenek valóban mérgesek. Csakhogy a gonosz istenek estek nekünk, és félelemből tették ezt. Azért tették, mert közeleg a vég – az ő végük. Azt hiszik, azzal, hogy megfélemlítik a szívünket, megőrizhetik a helyüket a világban. Ezért küldték a vihart, és zúzták szét vele a templomot. Kérdezzétek csak meg magatokat: milyen kárt okoztak valójában? Hányan haltak meg a csapás során? Senki! Hányan sérültek meg? Senki! A vihar köveket tört össze… némi üveget… kicsavart néhány fát. A Durro azonban üres volt, amikor lecsapott, mert én láttam a közelgő veszélyt. Még mindig erősek vagyunk, a gonosz pedig egyre gyengül. Napról napra tovább fog gyengülni, és hamarosan végleg kiűzöm a világból! Paladine hallgatni fog a hangomra, és figyelni fog a szavamra. A sötétség elbukik, és mi örök fényben élünk majd! Mit tehetnének az ellenségeink, hogy megállítsanak?

– Semmit! – üvöltötte a tömeg.

– Milyen bajunk eshet, ha van hitünk?

– Semmilyen! – Öklök emelkedtek a levegőbe, dacos erdőként.

– Mi akadályozhat meg bennünket a győzelemben?

– Semmi! – Istar falairól visszaverődött az emberek szava.

Beldinas leejtette a kezét, a Miceram csillagként ragyogott a homlokán.

– Igen, gyermekeim – mondta. – Mi vagyunk az igazak, az isten kalapácsa. Nem lehet minket megállítani. És nem tud olyan erőket latba vetni a sötétség, amely megakadályozna bennünket, hogy örökre megváltoztassuk a világot.

* * * * *

Az elkövetkező napokban gépsólymok érkeztek a birodalom minden sarkából, és a szomszédos királyságokból is. A legkülönbözőbb természeti katasztrófákról hoztak jelentéseket.

Sötét köd borította be Balifor és Hylo királyságát, ahol a surranók éltek. Az aprónép, akik rendes esetben nem ismerték a félelmet, és mindig vidámak voltak, most az ágyuk alá bújtak ijedtükben.

Elsötétült az ég, amikor a fekete hold, a Nuitari, amelyet mindeddig csak a csillagfigyelők és a gonosz szolgái ismertek, bekebelezte Solinari ezüst szemét és Lunitari vörös gyertyáját. Egy egész éjszakán át tartott a holdfogyatkozás, és fekete mágia táncolt a levegőben.

A fekete láng – alaktalan szörnyeteg, amely egy érintéssel gyilkolt, és amelyről azt hitték, hogy már rég nem létezik – új lánggal égett Thorbardin termeiben, és osztotta a halált a törpék között.

Solamniában a nemesek és parasztok egyaránt vacogva éheztek, amikor minden tűzhelyben kialudt a tűz, és nem lehetett újra meggyújtani.

Abanasinia legelői, amelyek sárgán zörögtek a szárazságban, meggyulladtak, és a barbároknak menekülniük kellett a síkságról, sőt még Kharolis városai is veszélybe kerültek.

A Dargaard-erőd kastélyában egy kitagadott lovag, bizonyos Lord Loren Soth a társai ellen fordult, és belső háború szélére juttatta az ősi testvériséget.

Palanthas kikötőjére fehér köd ült, olyan sűrű, hogy az ember a saját kinyújtott kezét sem látta. Megbénultak a hajók, és a hatalmas könyvtárban az írnokok abbahagyták a soha véget nem érő munkájukat.

Silvanestiben sírtak az elfek, mert hatalmas repedések nyíltak a fák törzsében, és nem fanedv, hanem vér szivárgott belőlük.

Qualinesti elfjei is elkeseredtek, mert az erdei birodalmukban élő állatok megvadultak és veszélyessé váltak, és a saját otthonaikban támadtak rájuk.

Pesaróban, Tucuriban és Istar többi északi kikötőjében üresen jöttek fel a halászok hálói, és hatalmas vörös szökőár öntötte el az utcákat.

Khalkistban pedig mintha maga a föld forrongott volna, vulkánok törtek fel a hegység széltében-hosszában. Fekete füst és hamu gomolygott a levegőben, és égő salak záporozott még Taolban is.

Minden katasztrófa újabb zúgolódást keltett az úrvárosban, ahol a beteges zöld ég állandó lila égiháborúnak adta át a helyét, a téli napforduló alatt és az újév közeledtével. Beldinas hívőinek a hite azonban erős maradt. Azokat, akik a világvégéről beszéltek, átkozták és letorkollták, sőt meg is kergették, és kövekkel dobálták. Ez volt a gonosz utolsó hörgése, és Istar népe nem engedte meg magának – sem a szomszédainak –, hogy félelmet mutassanak. Így történt, hogy a tizenhárom figyelmeztetés, amelyet nem sötétség, hanem a fény istenei küldtek, siket fülekre talált.

Quarath felismerte ugyan a jeleket, de sehogy nem próbálta figyelmeztetni Beldinast a próféciára, amelyet Lord Revando hagyott hátra. Még az elf hite is szilárd maradt. A jó győzedelmeskedik a gonosz felett, és semmi sem állíthatja meg.

Magasan az égben, a csillagfigyelőknek még mindig láthatatlanul, új, vörös csillag perzselt végig a mennybolton.