XXIV. FEJEZET

– Hordd el magad, te átkozott! – mordult rá Cathan. – Azt mondtad, nincs velem több dolgod.

A növényzet folyamatosan pusztult el, még aközben is, hogy beszélt, az ezüstdiófákról sűrűn hullottak az elbarnult levelek, a fehér gyümölcs megfeketedett és összefonnyadt. A tó felszíne befagyott. Cathan lehelete páraként csapódott ki a levegőben, miközben a köpenyes alak csak állt, és nézte őt.

– Évszázadok óta nem átkozott el senki – mondta az ősmágus. – Nem tudom eldönteni, hogy ez vakmerőség vagy ostobaság-e. Mindenesetre gondold meg kétszer, mielőtt újra megteszed MarSevrin! Ide hívhatnám az őröket, és még kiáltanom sem kellene.

– Megtehetnéd – mondta Cathan. – De nem fogod, mert te hoztál ide engem. Te akartad, hogy Beldinas ellen forduljak, és te lökdöstél végig az úton. Előre láttad a lángoló kalapácsot. Nincs igazam?

A varázsló válla megemelkedett, majd lesüllyedt.

– Csak azért beszélsz velem, mert hasznos vagyok a számodra – folytatta Cathan. – Még mindig a hasznomat tudod venni. Ezért nem fogod hívni az őröket.

Száraz kuncogás hagyta el a csuklyás alak ajkait.

– Kiváló! Csakhogy jelen esetben te is hasznomat láthatod. Nélkülem ez a kis kalandod biztos kudarcra van ítélve. Már szinte hajnalodik – az őrök hamarosan megnézik a celládat, és látni fogják, hogy eltűntél. Riadóztatni fognak, és Istar minden Araifója rád irányítja majd az elméjét. Nem menekülhetsz, Kétszerszületett, és ők nem fognak még egyszer börtönbe zárni. Meghalsz, és a Peripas megsemmisül majd a papkirállyal és a birodalmával együtt.

– És te? – kérdezte Cathan.

Az ősmágus csak nevetett. Egy pillanatra valami felrémlett Cathan emlékezetében, amit nem bírt egészen felidézni. Aztán elillant. Megrázta a fejét.

– Mit akarsz, Sötét?

Fistandantilus széttárta a kezét.

– Tudod, hogy hová viszed a Korongokat? Elmondta Lady Ilista, hogy merre menj velük?

Cathan a fejét rázta. Csak azt tudta, hogy ki kell juttatnia őket a birodalomból, és hogy a nyugati királyságok felé szándékozott indulni. Nem Solamniába, az a birodalom túlságosan jó kapcsolatokat ápolt Istarral. Nem… olyan helyre kell mennie, mint a déli Kharolis; ott biztonságban lennének a Korongok. Ott valamelyik nagyváros, Tarsis vagy Xak Tsaroth megfelelő menedék lenne.

– Nem rossz – mondta az ősmágus, kiolvasva a gondolatait. – Az jó lesz. Ismerek egy-két varázslatot, ami segít meglépni ebből a városból, és bevethetek néhány védőigézetet, ami összezavarja Őszentsége gondolatolvasóit.

– Ha segítek.

– Ha segítesz.

Cathan lehunyta a szemét. Tudta, hogy ha egyszer felfedezik, hogy nincs a tömlöcben, a Kalapács le fogja zárni az úrváros kapuit, leláncolja a kikötőt, és tűvé teszik érte a várost. Senki sem maradt már Istarban, aki a barátja lett volna, sehol sem találhatott segítséget. A varázsló segítsége nélkül tényleg kudarcra volt ítélve. De vajon Ilista nem gondolt erre? Vajon ő nem gondoskodott a kijutásáról?

– Lehet, hogy ő küldött engem – mondta a Sötét. – Ez mutatja, hogy milyen reménytelenné vált a helyzet, hogy Paladine és én egy célért küzdünk: hogy megőrizzük a gonoszt Krynnen. Polas ongud bonas ongud borgant, ahogy a közmondás tartja.

Furcsa idők furcsa barátságokat szülnek. Cathan körbejárta a gondolatot. Fistandantilus szeretett rejtvényekben beszélni – de lehet vajon, hogy az igazat mondja? Lehetséges, hogy Ilista és a Sötét ilyen szoros összhangban működnek együtt?

– Ismét kérdezem: mit akarsz? – szűrte a szót a fogai között.

Megrándult a Sötét szakálla.

– Csupán egy egyszerű dolgot.

Kinyújtotta a kezét. Egy könyv jelent meg a semmiből, éjfekete bőrkötésben, ezüstrúnákkal a gerincén. Az írás kusza volt és elmosódó, és Cathan feje már attól megfájdult, hogy ránézett.

– Ez egy varázsige-gyűjtemény – magyarázta Fistandantilus. – Nem fog ártani neked, ameddig nem próbálod meg elolvasni.

Cathan úgy meredt a könyvre, mintha az netán megmérgezhetné.

– Mit akarsz, mit kezdjek ezzel?

– Csak vidd magaddal! Azt akarom, hogy kikerüljön Istarból, és tudnom kell, hogy biztonságban lesz. Ha hiszed, ha nem, bízom benne, hogy megteszed ezt nekem, a saját biztonságodért cserébe.

– Le vagyok nyűgözve – mondta Cathan. A könyvet bámulta, azon tűnődve, hogy vajon milyen sötét tikok rejtőzhetnek benne. A varázslónak volt akkora hatalma, hogy különösebb nehézség nélkül elrejtse a kötetet. Kellett, hogy legyen valami oka, amiért azt akarja, Cathan vigye magával. Aztán egyszer csak rájött.

– Azt akarod, hogy ez a könyv a Peripas mellett legyen. Fontos neked, hogy együtt legyenek.

– Egyre jobb benyomást keltesz.

– Miért?

– Az okaimat megtartom magamnak – jelentette ki Fistandantilus. – Nem szükséges mindent az orrodra kötnöm. Most pedig dönts, Kétszerszületett: megteszed nekem ezt a szívességet, vagy hagyjalak itt, hogy megtaláljanak a Fényhozó emberei? Szorít az idő.

Cathan keletre pillantott, és látta, hogy az ég most már élénk rózsaszín; a nap pillanatokon belül meg fog jelenni a láthatáron. A templom központi tornyában megszólalnak az Udensóra, a reggeli imára hívó harangok. A varázslóra meredt, aztán megint megszólalt a hang a fejében, ugyanaz, amely azt mondta neki, hogy vigye ki a Peripast a katakombából.

Vedd el a könyvet!

Úgy múlt el belőle a kétely, ahogy a kertekről száll fel a köd a felkelő nap melegétől. Cathan odanyúlt, és elvette a könyvet az elaggott kézből. Mintha jégtömböt fogott volna meg, marta az ujjait. Gyorsan eltette.

– Remek – mormolta a varázsló. – Most pedig tedd azt, amiben megegyeztünk, különben dühös leszek.

Cathan szája kiszáradt.

– Tartani fogom magam a megállapodás engem illető részéhez. Most te is tartsd magad a tiédhez!

– Természetesen.

A varázsló benyúlt az övére erősített erszénybe. Elővett belőle valami kicsi, zöld dolgot, ami nagyon ismerős volt Cathannak. A malachitamulett volt az, ugyanaz, amelyet Tancred adott neki, amikor behajóztak Istarba. Szó nélkül elvette a medált az ősmá-gustól, és átbújtatta a fején.

– Gondolom nincs nálad az Ébenűző is – mondta.

Fistandantilus, aki a jelek szerint nagyon jó kedvében volt aznap reggel, megint felkacagott.

– Attól tartok, nincs, Kétszerszületett. A kardod most másé.

Cathan bólintott. A csuhája alá rejtette az amulettet, miközben az első napsugarak megcsókolták a templomot, vörös lángra lobbantva az arany tornyokat. Megkondultak a harangok.

– Nem látod többé ezt a helyet – mondta a Sötét, szinte együtt érzőn. – Viszlát, Kétszerszületett! Palado tas drifas bisat!

Paladine vigyázza a lépteid!

– E tas – felelt megszokásból Cathan.

És a tiédet is.

– Ó, azt nagyon kétlem – mondta az ősmágus.

Széttárta a kezét, és belefogott a varázslatba, bonyolult ábrákat írva le az ujjaival. Jeges hangon szavakat mormolt, melyek belekúsztak Cathan agyába, és lehívták a fekete hold erejét. Cathan érezte, hogy varázslat áramlik szét a halott ligeten, és körbefonja a csupasz fákat. Ezüstös porfelhő keletkezett körülötte, lassan körbeforgott, aztán egyre gyorsult, miközben fényesedett és fényesedett. Hamarosan már örvénylett, minden egyes szemcse tiszta fehér fénycsíkká változott. A kert, a templom, a Sötét alakja mind ragyogó fényes folt lett, és elmosódva lebegett a szeme előtt. Összetörő kristály hangja hallatszott.

Vett egy nagy levegőt, Istar virágainak az illatával…

…és egy olyan helyen engedte ki, ahol fenyő- és esőillat terjengett. Az úrváros eltűnt. Körülpillantva látta, hogy egy fákkal benőtt hegyoldalban áll, a fák és a sziklák kinézetéből ítélve valahol a felvidéken, Istartól északnyugatra, a Forinótól nem messze. Hajnali fény szűrődött át a fák között.

A Sötét varázslata ott bizsergett még benne egy pillanatig, aztán elhalványult. Egyedül volt. A fákra nézett, és látomás jelent meg előtte, amint égnek, a hegyek leomlanak, és könnyek gyűltek a szemébe. Miért kellett ide jutni? – gondolta.

Sóhajtva hátrahúzta a kámzsáját, és elindult nyugat felé. Nagy utat kellett még megtennie, és sok feladat állt előtte.

* * * * *

– Megszökött? – visszhangozta Quarath, magasba szökő szemöldökkel. – Nem mondhatod komolyan.

Tithian kényelmetlenül fészkelődött. A Fényhozó belső tanácsadói összegyűltek, hogy meghallgassák a híreit. Jobb szerette volna egyedül Beldinasnak elmondani, őszentsége azonban ragaszkodott hozzá, hogy Quarath és Lady Elsa is jelen legyen. A három pap most megvetően, undorral, zavartan és döbbenten nézett rá. A papkirály ugyan a szokásos derűjével sugárzott a ragyogásán belül, Tithian mégis biztosan érezte, hogy félelem is bujkál ott. Ez majdnem annyira aggasztotta, mint Cathan eltűnése.

– Sosem voltam komolyabb, eminenciás uram – felelte. – Az őrök üresen találták a celláját, amikor reggel mentek ellenőrizni.

– De hiszen én úgy tudtam, hogy eddig soha senki nem szökött meg a birodalmi tömlöcből – mondta Elsa.

– Nem, soha senki – hagyta helyben Tithian. – Az ajtókat tripla zár őrzi, a falak pedig tömör kőből vannak. Védőjelek működnek, amelyek megbénítanak mindenkit, aki megpróbál kijutni. Azonkívül egy tucat ember őrzi az egyetlen bejáratot.

– Akkor hogyan…?

Tithian a fejét rázta, félbeszakítva az első leány kérdését.

– Nem tudom, kegyelmesség. Az embereim nyomoznak, az Ariafas pedig kikérdez mindenkit, aki a börtönben dolgozik, nem segített-e neki valaki.

– Nem hiszem el, hogy senki nem látott semmit – mondta Quarath. – Talán nem a Kalapácsot kellene megbíznunk ezzel a feladattal.

– Ezt hogy érted?

– Úgy értem – válaszolta Quarath egy félmosollyal –, hogy a Kétszerszületett korábban a rendedhez tartozott. Az árulása ellenére nem lehetetlen, hogy egyesek még mindig tisztelik, és segítettek neki a szökésben.

Tithian felhúzta az orrát. Jeges pillantást vetett az elfre.

– Engem gyanúsítasz?

– Téged? – pislogott Quarath, mintha meglepődött volna. – Ki mondott bármit rólad, főtábornagy? Lehet, hogy valaha a fegyvernöke voltál, de soha nem vonnám kétségbe a koronához való hűségedet.

– Várjunk csak! – próbált közbevágni Elsa. – Ne…

– Nem vagyok köteles eltűrni tőled ilyen sértegetést, elf – vágott vissza Tithian.

– Engedd a kardod, lovag! – csattant fel Quarath. – Hacsak nem akarod valóban használni.

Tithian meghökkent. A keze valóban a markolatra tévedt. Érezte az elf alamuszi mosolyát, még mielőtt felnézett volna.

– Ez az ő kardja, nemdebár? – kérdezte Quarath. – Hogy is hívták…?

– Ébenűző – felelte Tithian, és elengedte a markolatot.

– Elég!

A szó, halkan hangzott ugyan el, mégis az egész teremben lehetett hallani. A papkirály mindhárom tanácsadója meghökkent, és ránézett. Annyira csendben volt eddig, hogy Tithian el is felejtette, hogy ott van. Most érezte, hogy Beldinas tekintete beléfúródik. Úgy fájt, mintha a napba meredt volna.

– Ez a civakodás nem vezet jóra – mondta higgadtan Beldinas.

– Cathan eltűnt. Öt kellene keresnünk, nem bűnbakot.

– Keressük, szentség – mondta Tithian. – Csendesen, hogy ne keltsünk riadalmat. Megkettőztem a templom őrségét, itt, a palotában pedig megháromszoroztam. Nincs hová mennie.

– A tömlöcből sem volt hová mennie – mormogta Quarath.

A Fényhozó fölemelte a kezét.

– Azt mondtam, csend legyen, követ. Főtábornagy, kétlem, hogy még Istar falain belül tartózkodna. Egyértelműnek tűnik, hogy mágikus segítséget kapott a szökéshez.

Tithian a lábát nézte, és bólintott. Benne is felmerült ez a lehetőség.

– De kicsoda, uram? – kérdezte.

– Azt nem tudom – felelte Beldinas. – Igaz, hogy ő és a többi áruló éltek mágikus segítséggel, amikor… amikor megpróbáltak elrabolni. Talán még mindig van köztünk egy varázsló.

– Még egy varázsló, úgy érted – jegyezte meg Quarath. – A Sötéten kívül, szentség.

A papkirály bólintott, és az elfre nézett.

– Igen. Azonnal küldess Fistandantilusért, követ. Beszélek vele az üggyel kapcsolatban. Ezt a megbeszélést most befejezzük. Jelenleg semmi többet nem mondhatunk. Elmehettek.

Quarath habozott, a homlokát ráncolta, aztán bólintott.

– Ahogy óhajtod, Pilofiro – mormolta, majd elhagyta a termet. Lady Elsa térdet hajtott, és követte. Tithian meghajolt, szintén távozni készült.

– Te ne, főtábornagy! – szólt rá a papkirály. – Maradj egy kicsit.

Tithian visszafordult a trón felé.

– Uram? – kérdezte. – Mit kívánsz még tőlem?

– Szerintem tudod – felelte Beldinas, összeillesztve az ujjait.

Tithian szeme elkerekedett.

– Azt akarod, hogy én vegyem üldözőbe?

A papkirály bólintott.

– Azok közül, akikben megbízom, senki nem ismeri alaposabban nálad, főtábornagy. Ki mást küldhetnék erre a hajszára?

– De szentség – próbálta meggyőzni Tithian, a kezeit széttárva nem tudjuk merre tart, és még csak egyértelmű nyom se lesz, amit követhetnénk.

– Nyugatra tart – mondta Beldinas. – Ezt tudom. Ismerem Cathant, főtábornagy… nem fog visszamenni délre, északon és keleten pedig semmi sincs. Vegyél magadhoz egy csapat lovagot, utazz kevés holmival és gyorsan! Ha elég sebesen haladsz, elkapod, bármilyen mágikus segítséget használ is.

– Miért ilyen fontos ez? – kockáztatta meg a kérdést Tithian. Nem akarta ezt a megbízatást; neki itt volt a helye Istarban, a Fényhozó mellett. – Ha úgy véled, máshová megy… lehet, hogy egyszerűen megint elbujdosik. Minek vesződjünk a felkutatásával?

– Azért – felelte Beldinas –, mert nála van a Peripas.

Tithian elképedt.

– Micsoda?

– Eljött ide, hajnal előtt – mondta szomorúan a papkirály. – Azt hittem, csak álom volt, de nem. A Korongok pedig eltűntek, mire felébredtem.

Tithian rémülten meredt rá.

– Senkinek nem beszélhetsz erről – jelentette ki Beldinas. – Még Quarathnak sem. Senki nem tudhatja meg, hogy a Peripas eltűnt. Ez végzetes szerencsétlenség.

– Ter… természetesen, uram – dadogta Tithian, kábán a döbbenettől. Cathan ellopta az istenek szavát. Mi történt a régi mesterével, a régi barátjával, hogy ilyen istentelenséget követett el?

– A sötétség vezeti most a Kétszerszületettet – mondta gyászosan Beldinas. – Vissza kell hoznod… élve, ha lehetséges.

– És ha nem lehetséges, uram?

A papkirály sóhajtott, lehajtotta a fejét, és nem válaszolt.