XVI. FEJEZET

Felharsantak a kürtök, de alig lehetett hallani őket a tömeg lármájától – több tízezer hang zendült fel egyként, és a levegőbe csaptak az öklök, amikor a gladiátorok kiléptek a homokra. Árusok kínáltak fűszeres süteményeket, gyümölcsös jeget és vizes bort. Itt is, ott is feltűnő színű csoportok jelölték meg a nézőket: azok a nők és férfiak, akik egy bizonyos gladiátornak szurkoltak, arany-, zöld, vagy lila színt öltöttek, hogy ezt kifejezésre juttassák. Némelyek még a hajukat is befestették, a kedvenc harcosuknak a színére. A legtöbben azonban közpolgárok voltak, hétköznapi ruhában, akik azért jöttek, hogy nézzék, ahogy más emberek harcolnak és meghalnak – vagy legalábbis úgy tesznek, mintha meghalnának – az ő szórakoztatásukra.

Összesen harminckét gladiátor játszott. Amikor a számos menet közül az utolsónak is vége, az egyikük győztesen fog kikerülni, és megkap mindenfajta fényűzést a következő szezonra, amíg el nem jön a nyári napfordulói játékok ideje. Az év végén a négy évszak bajnokai megküzdhetnek a legnagyobb díjért: az aranykulcsért, amely kinyitja a nyakukon viselt vaspántot. Ma azonban csupán a dicsőség volt a jutalom, nem a szabadság.

A „homok” valójában nagy fadobogókból állt, melyeket az aréna földjére emeltek, és fűrészporral szórták be őket. A köztük lévő mélyedésekben tüzek égtek és forró olajos üstök álltak, melyek fölött keskeny fapallók vezettek át: ezek a látványelemek azért kellettek, hogy még izgalmasabb legyen az előadás. Soha, egyetlen gladiátor nem halt meg a halálgödrökben.

Cathan a húga és Lord Tithian között ült, és nézte, ahogy a gladiátorok elfoglalják a helyüket a dobogókon; hiányos, ékkövekkel díszített aranypáncélt viseltek, amely mit sem ért, ha valódi szúrásokat kellett megállítani. A fegyvereik – kardok, háromágú szigonyok és kések – távolról nézve ugyanúgy néztek ki, mint azok, amelyeket valódi csatában használtak. Villogtak a kora délelőtti napfényben, amikor a harcosok a magasba emelték őket. Az éljenzés még az eddiginél is hangosabb lett.

A sokaság közepén megjelent Sziklanyűvő és Raag, és felálltak a küzdőtér közepére. A törpe gonoszul elvigyorodott; az ogre összefonta fatörzsnyi karjait a mellén, és fenyegető ábrázatot öltött. Elcsendesedett a tömeg, amikor Sziklanyűvő felemelte két vaskos karját.

A törpe egyenként bemutatta a harcosokat. Ott volt Pheragas Ergothból, egy izmos, füstös képű férfi, borotvált fejjel; Kiiri, a Szirén, egy széles vállú nő, akinek zöldes bőre vagy festve volt, vagy pedig azt bizonyította, hogy valóban a tengeri faj képviselője, amely Seldjuk partjainál élt a tengerben; egy Rolf nevű férfi, aki több mint hét láb magas volt, és csupán egy fémpikkelyekből álló ágyékkötőt viselt; a Vörös Minotaurusz, akinek szarvas feje a többiek fölé magasodott, és aki megvetőn felhúzta az orrát, ahogy végignézett a tömegen. Ez a négy, a legkülönlegesebbek a gyülekezetből, volt a tömeg kedvence; a többiek Istar minden vidékéről összeverbuvált emberek voltak. Sokan rémültnek látszottak, de a legtöbben vigyorogtak, és kihúzták magukat, amikor Sziklanyűvő a nevüket kiáltotta. Miután mindenkit bemutattak, egyként elfordultak, és felnéztek a királyi páholyban sugárzó alakra, aki Cathan közelében ült.

– Pilofiro, cam coledamo! – kiáltották, és a szívükre ütöttek a kezükkel.

Köszöntünk, Fényhozó!

Kegyelmes Paladine! – gondolta Cathan, és döbbenten nézett Beldinasra, aki felállt a szaténüléséről, és háromszöget vetett a gyülekezet felett. Istar népe egy mozdulattal, mint ahogy a tenger hullámzik, térdre borult a papkirály előtt.

– Hallgassatok meg, isten gyermekei! – szólalt meg Beldinas, és a hangja messzire szállt, anélkül, hogy kiabálnia kellett volna. Csodálatos nap ez a birodalom számára. Visszatért hozzánk a leghatalmasabb hősünk – a hős, aki a kezdetektől mellettem állt, aki harcolt értem Govinnában és Lattakayban, aki évekig küzdött, hogy véget vessen a köztünk élő sötétségnek, aki még az életét is feláldozta, hogy az enyémet megmentse. Az ő tiszteletére ajánlom ezeket a játékokat! Istar népe, íme Cathan MarSevrin, íme a Kétszerszületett!

Cathan érezte, hogy kiszalad az arcából a vér, ahogy minden szem – a nézőké és a gladiátoroké egyaránt – kíváncsian felé fordul. Egészen rosszul lett. Nem akarta ő, hogy neki ajánlják ezt a komédiát.

Tithian megbökte a könyökével.

– Ne ülj már ott, mint egy félkegyelmű! – szólt rá vigyorogva a főtábornagy. – Integess nekik, vagy valami!

– Ő – ennyit bírt kinyögni Cathan. Kényszeredett arccal félig felállt, és felemelte a kezét.

Ez elegendő is volt, hogy újra őrjöngeni kezdjen a tömeg, beletelt némi időbe, mire lecsillapodtak, és újra a papkirályra figyeltek.

– Bamenas fionant! – kiáltotta.

Kezdődjenek a játékok!

Cathan visszaült, már nyúlt volna az amulett után, de megálljt parancsolt magának. Tithian megérintette a vállát. Sólyomfejet formázó álarcot viselt.

– Jól vagy? Betegnek látszol.

Cathan a fejét rázta.

– Kicsit túlzásba vittem a bort tegnap este.

– Megint? – A főtábornagy kuncogva csóválta a fejét. – Azt gondoltam volna, tanultál abból a chidelli éjszakából. Ó, nézd! Kezdődik az első menet!

Cathan Tithianra meredt. A valamikori fegyvernöke vigyorogva dőlt előre, miközben két gladiátor kilépett a küzdőtérre. Az egyik az ergothi Pheragas volt, ami heves üvöltözést keltett a tengerkék csoportokban (és némi fütyülést a másik oldalról). A másik egy ijedt kinézetű, Ajan nevű ifjú volt, aki úgy festett, mint akinek ma reggel adtak először kardot a kezébe. Felemelték a fegyverüket egymás felé, majd a sokaság felé. Sziklanyűvő az ajkához emelt egy görbe sárkányszarvat, és hosszan, harsogva megfújta. Tithian olyan hangosan éljenzett, mint bárki más. Élvezte ezt az egészet!

A papírforma szerint a párharcnak véget kellett érnie, alighogy elkezdődött. Pheragas kiváló harcos volt, ha egy kicsit vad is, ráadásul a téli napforduló bajnoka; Ajan mint harcos több kívánnivalót hagyott maga után. A lábmunkája csapnivaló volt, és nem tudta vonalban tartani a pajzsát. Cathan, miközben nézte, hat végzetes félrelépést számolt össze már a harc első percében, de Pheragas – aki kétségkívül szintén észrevette az ellenfele hibáit –, nem tett semmit, hogy a maga javára fordítsa azokat. Lassan leesett Cathannak: a harc nemcsak ártalmatlan volt, de megrendezett. Amikor Ajan védtelenül hagyta a bal hónalját, Pheragas visszakozott; amikor megbotlott, és fél térdre esett, Pheragas befejező csapása túl nagy ívűre sikeredett; amikor az ifjú feldühödött, és az ellenfelének hajította a pajzsát, Pheragas annyi ideig hátrált, hogy maradjon ideje előrevetődni, és visszaszerezni. Az ergothi gyakorlott türelemmel húzta az előadást, játszott az ellenfelével. Összecsaptak a kardok, magasan, majd alacsonyan, fent és lent, olyan ütemesen, hogy az már nevetséges volt. A tömeg imádta, és vidáman kiáltozta Pheragas nevét.

Cathan lehajtotta a fejét. Soha életében nem vetette meg ennyire Istar népét.

– Cathan? – kérdezte Tithian.

– Komédia ez az egész – dörmögte Cathan.

– Az hát – ismerte el a főtábornagy, és a sokaság felé biccentett. – De boldoggá teszi őket, és nem árt senkinek…

Cathan már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon, de akkor az üdvrivalgás beléfojtotta a szót. Épp időben pillantott le, hogy lássa, amint Pheragas befejezi az összecsapást. Belépett az ifjú védelmébe – valódi harcban kardélre került volna ezzel a lépéssel –, megforgatta a kardját és Ajan mellébe döfött, markolatig benyomva az összecsukható kardját. A fiatal gladiátor szeme elkerekedett, és több liter művér spriccelt mindenfelé, beterítve Pheragast és a földet is. Cathan elfordult, kavargott a gyomra. A tömeg megvadult, miközben Ajan színpadiasan tántorogni kezdett, majd mozdulatlan halommá esett össze.

Több kiképzett gladiátor – a nyakukon lévő pántból látszott, hogy rabszolgák mind – elcipelte Ajan „holttestét”. Pheragas felemelte a vérben úszó kardját, és a kék ruhás nézők kurjongatva verték a dobokat. Rettegés hasított Cathan szívébe: lelki szemei előtt látta a lángoló kalapácsot, amint rázuhan az arénára, miközben ez az elvileg jó nép vérért kiált. Meg kellett állítania ezt.

Meg kellett állítania őt.

Beldinas nyugodtan ült, láthatatlanul az aurájában. Nem lehetett megállapítani, hogy nézi-e a játékokat, de Cathan azért többször lopva rápillantott az elkövetkező összecsapások során. Látta, hogy a Vörös Minotaurusz nyeri meg a másodikat, és Rolf a harmadikat; a többit észre sem vette. A harcok csak gyenge paródiái voltak az igazi küzdelemnek. Amikor azonban szóvá tette ezt Tithiannak, a főtábornagy csak megvonta a vállát.

– Ezeknek az embereknek a fele még így is jobb kardforgató, mint a lovagok manapság – sóhajtotta.

Wentha megsimogatta Cathan karját. Látta, hogy Rath és Tancred már elmentek.

– Ez a hetedik menet – suttogta a húga, és a küzdőtér felé intett.

Kijött a következő két küzdő fél, a nézők kiáltozásától követve. Sziklanyűvő bejelentette őket. A magasabb rangú egy tömzsi férfi volt, nevetséges kék harci festékben, iszonyatosnak látszó hajnalcsillaggal a kezében, ami nyilván ugyanolyan ártalmatlan volt, mint a többi fegyver az arénában. Valericnek hívták. A másik, egy toronymagas, szőrmébe öltözött ifjú akkora szablyát szorongatott, amellyel a kinézete alapján ketté lehetett volna hasítani egy embert. A törpe Barbárnak nevezte, de Cathan rögtön látta, hogy taoli, akárcsak ő maga.

– Quarath új embere – mondta Tithian. – Valeric pedig Lord Onygioné – egy ideje hadilábon állnak a követtel. Ez biztos izgalmas mérkőzés lesz.

Cathan Quarathra pillantott, aki a papkirály mellett ült, mint mindig. Az elf gyűlölködve nézett egy kövér nemest a szomszédos páholyban. Beldinas továbbra sem figyelt az odalent zajló eseményekre.

– Azt mondod, Quarath új embere? – kérdezte Cathan. – Mi történt a régivel?

Tithian nem mondott semmit, de az arcára kiülő fájdalmas kifejezés elárulta.

Elkezdődött a küzdelem.

Valeric, ahhoz képest, hogy bajnok volt, úgy harcolt, mint egy félkegyelmű: egyáltalán nem volt egyensúlya, és röhejesen színpadiasán csapkodott a csillaggal, folyamatosan hozzáférhetővé téve magát a gyilkos döféseknek. A Barbár azonban még gyengébben teljesített: noha az erő és a karhossz az ő oldalán volt, szánalmasan forgatta a szablyáját – úgy csapkodott vele, mint egy bárddal, nem pedig karddal. Ereje volt hozzá, hogy kettéhasítson egy embert, csak éppen ügyessége nem. Micsoda harcos válhatott volna belőle, ha megfelelő kiképzést kap!

Úgy tűnt, hogy ezt a tömeg is érezte, mert ahogy a Barbár kezdett felülkerekedni az ellenfelén, az éljenzés hulláma is úgy kezdett irányt váltani. Minden egyes csapással, minden lépéssel, amellyel visszaszorította a másikat, egyre többen kiáltozták az ő nevét, és egyre kevesebben biztatták Valericet. Hamarosan már csak a legkitartóbbak – mélyvörös színbe öltözve, és eleve kevesebben, mint a legtöbb szurkoló csapat – buzdították a bajnokot.

Cathan rájött, hogy mi történik: ezt a mérkőzést úgy rendezték meg, hogy felborítsa a papírformát, hogy új bajnok lépjen színre az arénában. Pattanásig feszült a hangulat, és még ő is ökölbe szorította a kezét, izgatottan figyelve, hogy mi lesz az eredmény. Zavartan próbált lehiggadni, és hátradőlt az ülésében.

Aztán, nagy hirtelen, véget ért a küzdelem. A Barbár egy lendületes mozdulattal kirúgta Valeric alól a lábát. A kék arcú gladiátor térdre esett. A szablya egy csapással kiütötte a kezéből a csillagot – nyilvánvalóan előre megrendezett mozdulat majd a Barbár egy hatalmas döféssel Valeric hasába mélyesztette a kardját.

Cathan rögtön tudta, hogy valami nincs rendjén. Felismerte a nyögést, amely elhagyta Valeric ajkát: túl sokszor hallotta már életében. Őszinte fájdalomról árulkodott, olyanfajta volt, amilyet még a legjobb színész sem tud utánozni. Ebből a sebből valóban fröcskölt a vér, vastag sugárban ömlött a harcos gyomrából a földre. Még annál is rosszabb volt a Barbár szemében ülő döbbenet: rémület és szánalmas rettenet, ahogy felfogta, hogy mi történt.

A szablya valódi volt. Megölte az ellenfelét.

A tömeg mindenesetre ujjongott – Cathan nem tudta, hogy vajon azért, mert nem vették észre, vagy azért, mert nem érdekelte őket. Beldinasra nézett, miközben Valeric élettelenül ősszeesett. A papkirály továbbra is a semmibe bámult, láthatólag tudomást sem véve a vérontásról. Az oldalán Quarath túláradó elégedettséggel mosolygott, miközben Sziklanyűvő emberei elvitték a testet. Cathan csak undort érzett.

Most, gondolta. Wentha a mérkőzés felénél távozott – ő következett. Idar már biztosan várja.

– Ha megbocsátasz – fordult Tithianhoz.

Valóban rosszul nézhetett ki, mert a főtábornagy szedelőzködött, hogy vele tart.

– Elkísérlek – mondta együtt érzőn.

– Ne! – mondta Cathan. – Jól vagyok. Csak muszáj kimennem egy kicsit a zajból.

– Biztos?

Cathan mosolyt erőltetett az ajkára, és megveregette a régi barátja karját.

– Nézd csak a játékot, és érezd jól magad! Hamarosan visszajövök.

Tithian megadóan bólintott, és visszaült. Cathan sarkon fordult, és elsietett, ki a királyi páholy folyosóján. Egész idő alatt gyomorsav gyűlt a szájában.

* * * * *

A Hat Kard tere üres volt. Semmi nem mozdult a környező ablakokban és erkélyeken. Egy szürke macska ólálkodott a térről induló sikátorok egyikében. A központjában álló dísz – egy szökőkút, melynek a közepén fél tucat kar tartott egy-egy kardot a víz fölé – volt az egyetlen hangforrás. Az aréna távoli zsibongása idáig elhallatszott, noha a tér több mint egy mérföldre esett onnan.

Cathan ökölbe szorított kézzel megállt a tér szélén. Nekidőlt a vörös téglafalnak, és visszatartotta a lélegzetét, mialatt Quarath egyik griffje elhúzott a feje fölött. Megpróbálta nem felhívni magára az állat figyelmét, miközben ide tartott. A griff egy szempillantás alatt tovarepült, elkanyarodott, hogy folytassa az őrjáratát az úrváros felett. Cathan megkönnyebbülten lélegzett.

– Virágszál? – suttogta. – Rath? Tancred?

Semmi.

Előrekúszott, és lehúzta az álarcát, hogy jobban lásson. Közben észrevett valami furcsát: egy fehér szövetdarab lógott a szökőkút egyik kardjára, és enyhén lebegett a vízpermetben. Rögtön tudta, hogy miért van ott. Odanyúlt, és megérintette a penge márványmarkolatát. Kicsit megmozdult, majd elfordult, amikor rátette a súlyát. Egy kattanás következett, mögötte pedig halk, gördülő hang hallatszott. Megfordult, és egy keskeny rést látott a vörös téglafalban, ahol eddig semmi sem volt. Egy alak ólálkodott a sötétben.

– Késtél – morogta Gabbro. – Gyere be! És hozd azt a rongyot is!

A titkos járat szűk volt és alacsony, még a törpének is. Cathannak kétrét kellett görnyednie, hogy kövesse Gabbrót a lépcsőn. A titkos ajtó egy kattanással bezárult mögöttük, és eltartott egy darabig, míg Cathan szeme hozzászokott a sötéthez.

– Újabb járatok – dörmögte.

– Úgy mondod ezt, mintha valami rossz dolog lenne – mondta vigyorogva a törpe. – Menj! A húgod és a két legény már odalent várnak.

Egy szobában vártak rá a hosszú, boltíves folyosó végén. Fegyveres őrök vigyázták a bejáratot, akik közül az egyik hatalmas volt és sárga bőrű. Cathan sejtette, hogy folyik benne némi ogre vér, és elcsodálkozott rajta, hogy ez mennyire nem lepte meg. Nem sok minden tudott már meglepetést okozni neki.

Aztán belépett az ajtón, majd döbbenten felhördült.

– Remek – mondta Idar. – Örülök, hogy nem számítottál rá.

Egy hosszú asztalnál ült a szoba közepén, boroskupával a kezében. Wentha is ott volt, valamint Tancred és Rath, az álarcuk az asztalon hevert előttük. Volt velük még egy férfi: vörös szegélyű, fehér ruhában. Magas homloka volt, és ritkás, sötét haja. Szürkülő szakállát befonva viselte, és borostyánkő gyöngyök voltak belefűzve. Ékszerek szikráztak az ujjain, a fején pedig ezüst fejdísz ült, napkövekkel kirakva.

– Édes Paladine! – suttogta Cathan.

Rath és Tancred vigyorogtak, Idar pedig hangosan felnevetett. Még Wentha szeme is csillogott.

– Nem egészen – mondta. – Bátyám, ismerd meg a mozgalmunk vezérét.

A szakállas férfi felállt, suhogott körülötte a ruhája.

– Jó, hogy találkozunk, Kétszerszületett – mondta Lord Revando, a szent templom első fia.