XIII. FEJEZET

A zöld gyümölcskezdeményektől roskadozó olajfák sustorogtak a szélben. Sűrű, kusza erdőt alkottak, mély, sötét homály húzódott alattuk. Az ágak nyikorgásába mintha hangok vegyültek volna, de még ha szavakat sustorogtak is, nem lehetett kivenni, hogy mit.

Cathan csak bámulta az olajfákat, olyan hófehér arccal, mint a papok csuhája.

– Itt? – kérdezte.

– Itt – erősítette meg a papkirály. – Sajnálom, barátom. Elfelejtettem, hogy te ismered ezt a helyet. Most már azonban biztonságos. A varázslók rég elmentek.

Cathan nyelt egyet, és maga mögé pillantott. Az úrváros lakói egyetlen házat sem építettek a liget közelébe, még most sem, és még a sokaság is, amely őt és Beldinast a templom óta követte, megtorpant a fákat körülvevő széles, nyitott terület szélén. Az olajfaligethez kapcsolódó babonák mélyen gyökereztek, mégpedig jó okkal: volt olyan idő, amikor varázslat áramlott ezeknek a fáknak a nedvében, ősi igézet, amely távol tartotta a hívatlan látogatókat. Mindenki, aki hívás nélkül lépett be az erdőbe, hamarosan elvesztette az emlékezetét, és nem tudta többé, hogy hol van, és miért jött. Cathan tudta, hogy igazak a mesék, mert saját maga is megtapasztalta az olajfák varázslatát. Járt már itt azelőtt, a varázslókkal vívott háborút megelőző hónapokban.

A fák varázslata még mindig érződött; bizsergés járta át a tagjait, ami minden lépéssel egyre erősödött, ahogy közeledett a fákhoz. Az igézet azonban valóban halványult az évek során. Felnézett a terjedelmes ágak fölé, a bent álló toronyra.

Az Ősmágia Legendás Tornya a magasba tört – valamikor öt közül volt az egyik a világban, ma már csak három állt –, fehér kőoszlop, öt karmazsinvörös fiatoronnyal, és fekete mellvéddel a tetején. Az emberek Véresujjú Kéznek nevezték, és V-t mutattak az ujjukkal a gonosz ellen, ahányszor csak ránéztek. Valaha Istar leghatalmasabb mágusai éltek benne, és majd szétvetette a három hold ereje. A varázslók azonban már eltávoztak, a wayrethi menedékükbe vonultak vissza, és a torony halott lett, puszta kő, amelyből eltávozott a varázslat. A látványától még mindig kiszáradt Cathan szája.

– Tudnál jobb helyet a pogányok relikviáinak az elhelyezésére? – kérdezte Beldinas, és elindult a liget körül. – Hiszen a varázslóknál nagyobb pogányok nem léteztek, és senki nem ártott többet a birodalmunknak, mint ők.

– Minek egyáltalán őrizni a relikviákat? – kérdezte Cathan. A varázslókra nem tett megjegyzést, bár Leciane emléke bevillant az agyába. Tudta, hogy nem képes megingatni a Fényhozót a hitében, miszerint a mágia gonosz dolog. Miért nem semmisítitek meg őket, hogy nyomuk se maradjon?

A papkirály széttárta a karjait.

– Ezt tettük, amikor még a Kalapácsnál voltál. De az ember sokat tanulhat az ellenségeitől. Maga a Sötét tanított meg erre. Ha a fény győzedelmeskedik, a gonosz jelképei elveszítik a használhatóságukat. Addig azonban jó, ha a sötétség ellen küzdők eljöhetnek egy helyre, ahol láthatják, mivel állnak szemben.

– A papság, úgy érted – mondta Cathan.

– És a lovagság. Mindenki, aki a templomot szolgálja, okulhat ebből a helyből, ha be mernek lépni.

A liget déli oldalán megálltak. Évek óta nem szelte át ösvény az olajfák erdejét, most azonban keresztülvágott rajta egy, nyílegyenes vonalban. Mindkét oldalon fehér kövek határolták, amelyekre a háromszög és a lángoló kalapács volt felfestve. A túlsó végén karcsú kapu állt, aranyból és vasból. Beldinas az ösvény felé intett, és Cathan pillanatnyi habozás után elindult előre. Menet közben megpróbált nem nézni a körülötte álló fákra, és nem hallgatni a szavakra, amelyeket suttogtak.

A papkirály a ruhája nyakához nyúlt, és elővett egy medált. Biccentett Cathan felé, és odanyomta a kapuhoz az amulettet. Vibráló hang hallatszott, halvány fény derengett fel, olyan színben, amelyet Cathan nem tudott meghatározni, és kitárult előttük az aranyrács. Mögötte magasodott a torony: széles fekete lépcsősor vezetett fel a magas kapuhoz, amely mintha tömör jáspisból lett volna, olyan vörös, mint a vére. Cathan szíve hevesen vert, miközben Beldinasszal felmentek a lépcsőn, és a közeledtükre egy hang nélkül kinyílt a kapu.

– Solio Febalas – jelentette a papkirály, amikor beléptek. – A Szentségtörés Csarnoka.

Sűrű sötétség uralkodott odabent, és Cathan még Beldinas ragyogása mellett sem látott semmit egy darabig. Aztán becsukódott az ajtó, és az istentől megérintett szeme hozzászokott a sötéthez. Elmosódott alakok bontakoztak ki a homályból, hidegen és színtelenül a papkirály ezüstfényében: rettenetes alakok, olyanok, amelyeket ismert, és olyanok is, amelyeket nem. Itt egy hatalmas sárkány koponyája, melynek kitisztították az agya helyét, hogy áldozati tálként használják, és amelyben még mindig látni lehetett a megszáradt vérdarabokat. Állt ott egy jó nagy kereskedőmérleg bronzból, amelyet úgy hajlítottak, hogy soha ne mérjen pontosan. Amögött egy óriás teknős páncélja hevert, azon túl pedig egy fekete ónixszobor, amely egy csuklyás embert ábrázolt, akinek gránitszeme csillogott a kámzsája mélyén. A bálványok betöltötték a torony tágas előcsarnokát; a sötét és hamis istenek jelképei voltak ezek. Amikor Cathan még lovag volt, számos ilyen jelképet megsemmisített. Most már inkább idehozták őket. Valahogy ez tűnt a lehető legnagyobb szentségtörésnek.

Nemcsak a gonosz relikviáit lehetett azonban megtalálni itt. A tisztátalan tárgyak között olyasmiket is észrevett, amik más isteneknek voltak szentelve – Reorx egy üllője hideg acélból, csillogó smaragdokkal és zafírokkal kirakva; Zivilyn egy fája, amely valaha élt, de most szürke volt és levéltelen; egy üst Sirrionnak, az Ömlő Lángnak szentelve. Ezek a vallások soha, senkinek nem ártottak, noha nem is küzdöttek a sötétség ellen. Sosem értette őket, hogyan tudnak egyszerre elkülönülni a jótól és a rossztól is.

Beldinas látta, hogy a fát bámulja, és lehajtotta a fejét.

– Nem akartak csatlakozni hozzánk a küzdelemben – mondta. – Némelyikük még segítette is a gonoszakat, rejtőztette Őket a Kalapács elől.

– Emlékszem – dörmögte Cathan. A szürke vallások megtisztítása csak akkor kezdődött, amikor ő az utolsó napjait töltötte a lovagság kötelékében. – Muszáj volt eltüntetni őket?

– Scafo casi scafam boniat. – Beldinas hangja ünnepélyesen csengett. – A szürke árnyék is csak árnyék, barátom.

Cathan lehajtotta a fejét. A papokra gondolt, a hívőkre, akik halálra vagy szolgaságra jutottak emiatt a közmondás miatt. Ö és az Ébenűző is sokakat küldött üvöltve az Abyss mélyére – csakhogy az ő ellenségeik gonoszak voltak, chemoszisták, sargoniták és hiddukik. A szürkék, mint a sirriták és shinareánusok, vagy Chislev követői… ők is ugyanazt a sorsot érdemelték? Idarra gondolt, és a családjára, akiknek azért kellett szenvedniük, mert Zivilynben hittek, és eszébe jutott, hogy mit mondott neki Tancred a járatokban, hogy mit kell megnéznie itt.

– Fan-ka-tso – suttogta.

Beldinas éles pillantást vetett rá.

– Mit mondtál?

Cathan odafordult hozzá, és merőn nézett rá.

– Fan-ka-tso. Látni akarom!

– Hol hallottál róla?

– Tithian valamelyik lovagja emlegette – felelte kitérően Cathan. – Nem akarták elárulni, hogy mi az – csak, azt, hogy itt található.

Azelőtt soha nem hazudott a papkirálynak. Ahogy az ezüstragyogásból rámeredt a két szem, biztos volt benne, hogy sugárzik az arcáról a hamisság. Verejtékezni kezdett, és felgyorsult a szívverése. Beldinas tudta, biztos, hogy átlátott rajta… aztán érezte, hogy a mellcsontján megremeg a malachitamulett, egészen finoman. Valószínűleg elrejtette a gondolatait, ahogy Tancred ígérte, mert a Fényhozó lehajtotta a fejét, és felsóhajtott.

– Jól van – mondta. – Megmutatom. Jobb, ha megtudod az igazat, mintha csak pletykákat és hazugságokat hallanál. Kövess!

Megfordult, és átment a bálványok között, egy napkövekkel kirakott, fehér ajtó felé. Cathan vetett még egy utolsó pillantást a pogány jelképekre, megborzongott, aztán továbbsietett, a papkirály fényét követve.

* * * * *

Hatalmas volt a szobor kétszer olyan magas, mint egy ember. Aranynefritből faragták, amit csak Falthana dzsungeleiben lehetett találni, és amelyről annak a vidéknek az őslakosai állították, hogy az utolsó aranysárkányok megfagyott könnycseppjeiből való. Cathan soha nem látott még ennyit az anyagból, amely úgy csillámlott, mintha belülről melegítené valami. Emberi formára volt faragva, de mégis, sok mindenben eltért attól. Először is, hat karja volt, amelyből kettő egy csiszolt végű kardot és egy csőrös harci bárdot tartott; három másik letörött, és a fegyverekből csak markolatok és csonkok maradtak; az utolsó könyökből hiányzott. Pikkelyek borították: páncél vagy hús, azt nehéz volt eldönteni. Az egészben a legfurcsább azonban a feje volt.

A Fan-ka-tsónak három arca vette körbe a fejét, úgy, hogy mindegyik osztozott egy szemen a mellette lévővel. Mindegyiken más kifejezés ült: az egyik nevetett, a másik fájdalmasan ráncolódott, a harmadikat pedig harag torzította. A szemeiket valamilyen mélykék kő darabjai alkották, amelyet Cathan nem ismert fel. Éles, szinte agyarszerű fogaik voltak, a nyelvük pedig olyan hegyesen meredt ki, mint valami lándzsa.

A Kalapács nem túl finom módszerekkel döntötte le a szobrot. Derékban kettétörött, és a darabok egymás mellett álltak a felső csarnokban. A lába hiányzott – alighanem ott maradt, a talapzatához erősítve, valahol a dzsungel mélyén –, és hiányoztak darabok az alsó feléből, ahol a lovagok baltával és pöröllyel nekiestek.

Cathan tűnődve állt a Fan-ka-tso előtt. Az ő szemében ez is csak egy hamis istenség volt, egy démon, amelynek a falthanaiak túl nagy jelentőséget tulajdonítottak. Számos hasonló bálványt látott annak idején, de ez a szobor valahogy mégis más volt. Nem szennyezte vér, és volt benne valami furcsán ismerős. Tancred mondta neki, hogy keresse meg: vajon felhívta volna rá a figyelmét, ha a Fan-ka-tso csak az Abyss ugyanolyan teremtménye volna, mint a többi?

– A neve – mondta. – Nem beszélem az ófalthanait. Mit jelent?

A papkirály háromszöget vetett, védekezve az esetleges szellemek ellen, amelyek még mindig a szoborban lakoznak.

– Örökké Figyelő – mondta.

Cathan megdermedt, és egy kép ötlött az agyába: Sir Marto, a megtermett, nagyszájú falthanai lovag, aki az ő parancsnoksága alatt állt, és aki meghalt Losarcumban. Marto rengeteget beszélt a szülőföldjéről, Karthay és Yerasa hatalmas városairól, és az ősei isteneiről: a Tükörkígyóról, aki Paladine megjelenése volt… a Könnyező Hölgyről, aki Mishakalnak, a Gyógyító Kéznek felelt meg… és az Örökké Figyelőről, aki…

– Jolith – suttogta, és elhűlt a vére.

Kiri-Jolith, a harcok ura, az Isten Kalapácsa patrónusai közé tartozott. Minden kultúra más alakkal ruházta fel, de az istari templom a Camid, azaz Egyszarvú formájában tisztelte, aki hatalmas harcos volt, szarvas sisakban. A Fan-ka-tso Jolith egy másik megszemélyesítése, de akkor is ugyanaz az isten. Mégis megrongálták és ledöntötték.

Döbbenten nézett Beldinasra.

– Miért?

– A falthanaiak egy része elutasította az isten valódi alakjait – felelte a papkirály. – Nem voltak hajlandóak átvenni az Egyszarvút. Véget kellett neki vetni.

– Szóval rájuk küldted a Kalapácsot. És mi lett a papokkal?

A papkirály sóhajtott.

– Nem mindegyik adta meg magát. Nem lehetett mást tenni.

– Semmi mást… – Cathan a szájára tette a kezét, és elfordult, mert szúrni kezdett a szeme. A lelki szemei előtt látta: az Isten Kalapácsa harcba veti magát, repülnek a kardok és a buzogányok, és leverik az utolsó ellenállókat is. Ő is épp elégszer megtette, azokkal szemben, akik a sötét utakat járták. A papok elégették a testüket, és szent olajjal tisztították meg őket. Ami a többieket illeti, azokat, akik megadták magukat… nyilván Karthayban is volt rabszolgapiac.

– De hiszen ez a fény istene volt – suttogta, alig hallhatóan.

Beldinas a vállára tette a kezét.

– Megbecstelenítés volt. A Carnid Jolith egyetlen igaz alakja. A többi mind csalás, torzítás. – Az összetört szoborra mutatott.

– A gonosz aljas, barátom. Az orchidea szirmai között rejtőző skorpió. Lehet, hogy jó dologként imádták Fan-ka-tsót, de akkor is a sötétek csapdája volt. Ha örökre le akarjuk győzni a gonoszt, el kell pusztítanunk minden megnyilvánulását. A szentség külsője nem álcázhatja el vagy védheti meg.

Más alakok is álltak a helyiség homályában. Cathan nem bírta rávenni magát, hogy megnézze őket, mert most már tudta, hogy mind ismerősek lesznek: Habbakuk és Branchala, Majere és Mishakal… és Paladine is. Mindegyikük olyan formában, ahogy a régi királyságokban tisztelték őket, Seldjukban és Dravinaarban, sőt Taolban is. A templom kisöpörte a sötét isteneket, összezúzta a szürkéket. Most a fényt üldözte.

– De ki határozza meg, hogy mi az igaz alak, és mi a hamis? – suttogta. – Ki dönti el?

– Én – felelte Beldinas. – Én vagyok az istenek kiválasztottja, emlékszel még?

Cathan nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Megint öregnek érezte magát… öregnek és fáradtnak.

– Nehéz elfogadni, jól tudom – mondta lágyan a papkirály. – Sokáig távol voltál. A sötétség elleni harc már nem olyan, mint amilyen akkor volt, amikor elmentél. Minél kevesebb helyen tudja megvetni a lábát a gonosz, annál több helyen próbál elrejtőzni, és mindennél jobban az emberek szívében. Minden ember szívében… még a tiedben és az enyémben is.

– A tiedben? – kapta fel a fejét meglepetten Cathan, és megint átlátott az aurán, látta az embert a belsejében. A meglepő félelmet a szemében.

– Az enyémben – felelte Beldinas. – Érzem, Cathan. Mindenhol körülöttem… és bennem. Marcangolja a lelkemet, mint valami alvilági szörnyeteg. Sokáig azt hittem, sosem szabadulok meg tőle. – Suttogássá halkult a hangja. A szorítása erősödött Cathan vállán, mintha egy karom kapaszkodna belé. – De találtam egy utat. Tudom, hogyan nyerhetem meg a háborút, hogyan fullaszthatom bele az árnyékot az örök fénybe!

Cathan egy szempillantás alatt, ahogy belenézett abba az űzött, üldözött tekintetbe, megértette: a papkirály megtébolyult. A félelem és a szenvedély elvette az eszét, és valami más maradt a helyén. Beldyn testvér, a fiatal szerzetes, akinek hűséget fogadott olyan nagyon régen, már nem létezett, felfalta ez a teremtmény, aki ellenséggé tette a jó isteneket, és rabszolgasorba taszította azokat, akik nem értettek vele egyet. Cathan szívébe gyász költözött.

Akkor már tudta, hogy mit kell tennie.

– Hallgatlak, szentség – mondta. – Mondd el!

* * * * *

Már csaknem reggel lett, mire elhagyták a tornyot, és visszatértek a templomba. Beldinas mosolygott, amikor elváltak, és megveregette Cathan vállát.

– Tavaszhajnal – mondta. – Ne felejtsd el, barátom! Tavaszhajnal utánra tűztük ki a napot!

– Nem felejtem el – biztosította Cathan. – Ne aggódj!

Aztán elváltak, és a papkirály visszatért a palotájába. Cathan egyedül állt a Mártírok Kertjében, és az emberek neveire bámult, akik Beldinasért haltak meg. Egy tébolyult elme parancsait követve. Az ő neve is oda lett vésve, aztán kitörölve.

Lehűlt a kertben a levegő. Zúzmara jelent meg a leveleken és az obeliszkeken. Cathan nem fordult hátra, nem volt rá szükség. Épp elég tisztán látta a fekete köpenyes alakot a lelki szemei előtt.

– Most már érted – mondta Fistandantilus. – Egyáltalán nem olyan egyszerű a dolog, hogy a jó a gonosz ellen. Már nem.

– Te véget vethetnél ennek – mondta Cathan. – Egy szóval végezhetnél vele. Miért nem tetted meg eddig?

A sötét csuklya susogott, ahogy az ősmágus megrázta a fejét.

– Mit érnék el azzal? Belőle lenne a legnagyobb mártír. A gonosz nem teheti meg azt a csapást, aminek le kell sújtania, Kétszerszületett. Nem, ezúttal a jónak kell küzdenie a fény ellen.

Cathan megértette, és rosszul lett a gondolattól. Minden ösztöne a csontja velejéig azt kiáltotta, hogy a Sötét hazudik, hogy ez valami alaposan kidolgozott csapda… de látta a saját szemével: a járatokat, a ketreceket, és az összetört képmásokat a sötétben. És tudta, mi az igazság Beldinasszal kapcsolatban. Megrémisztette, még jobban, mint Fistandantilus.

– Helyes – mondta a mágus. – Később beszélünk, amikor ez az egész véget ér.

Ezzel eltűnt, és vitte magával a hideget. Cathan magában állt, nézte, ahogy a sötétségbe vész a leheletének a párája, amíg azt nem érezte, hogy rászáradnak a könnyek az arcára.