V. FEJEZET

A Mishakal gyógyítók, akik eljöttek délre a menettel, megállapították, hogy a Fényhozó sérülései nem súlyosak. Csak a válla ficamodott ki, és agyrázkódást kapott, de a lovagok tovább tudták vinni. A társaság többi tagja még enyhébb sérüléseket szenvedett – zúzódások és horzsolások, megrepedt bordák. Rath MarSevrin arra panaszkodott, hogy harangzúgást hall, amelyet senki más nem észlelt. Csodával határosan csupán két társuk halt meg: Varen és a lovag – veterán harcos, akit Elecainak hívtak –, akit a féreg lerántott magával a homok alá.

Sir Elecait sosem találták meg, ahogy Varen testének sem minden darabját. Azokat a részeket, amelyekre rábukkantak, egy kőhalom alá temették Losarcum romjai között, a rózsaüveg közelébe, amely után az első útja során kutatott. Mivel Beldinas még nem tért magához, a többi tisztelendő fiúra jutott a feladat, hogy elmondják a Liginont, a halottak búcsúszertartását. Szent olajjal öntözték meg a kőhalmot, a szent előírások szerint, és otthagyták Varent az összeomlott palotában, amely a régiségek egyike volt, amelynek a tanulmányozására az életét szentelte.

A szertartás végeztével a menet felsorakozott az utca mentén, amely a romok szívében húzódott. A papok és a lovagok is mind próbáltak egy-egy lopott pillantást vetni Cathanra, hogy lássák a különös ezüst szemeket, a Kétszerszületett ismertetőjegyét. Végül nem maradt más választása, mint hogy visszavonuljon a fürdőházba, amelyben idáig élt. Wentha és a fiai vele tartottak, valamint Tithian is, a főtábornagy, aki Sir Bront és egy másik lovagot bízott meg azzal, hogy figyeljék a bejáratot.

Tithian átbújt a meghasadt, és különös szögbe csúszott szemöldökfa alatt, és belépett a boltíves helyiségbe. Cathan és a családja beszélgettek.

– Illik rád a neved, fiú – mondta éppen Cathan Tancrednek.

– Nagyon hasonlítasz a halott bátyánkra, akit ugyanígy hívtak.

A fiatal pap lehajtotta a fejét.

– Tudom, bátyám. Anyám gyakran mondja.

– Te pedig – folytatta Cathan, Rath felé fordulva. Szemügyre vette a fiatalabb testvér füstös bőrét, sötét haját, éles vonásait.

– Gondolom, te az apád hasonmása vagy. Sajnálom, hogy soha nem ismertem őt.

– Kedvelted volna – mondta Rath. – Jó ember volt.

Kínos csend telepedett a barlangra. Mindenki elfordult, mert egyikük sem tudta sokáig állni Cathan tekintetét. Végül Wentha a magasba lendítette a kezét.

– Mi történt veled? – kérdezte. – Hol voltál ennyi éven át?

Tithian úgy gondolta, hogy tudja a választ, és sejtette, hogy a többiek is. Azért előrehajolt, miközben Cathan elfordult a húgától, és egy jó darabig csendben állt. Végül sóhajtott, a kezével végigsimított a sima, kopasz fején.

– Itt – mondta a Kétszerszületett. – Itt voltam, ezen a helyen.

– De miért? – erősködött Wentha. – Miért bújtál el ide, a semmi közepére?

– Mert nem volt hova menjek, ahol az emberek ne bámultak volna meg! – felelte éles hangon. – Miután kiléptem a Kalapácstól, el akartam tűnni… megint csak egy egyszerű ember lenni, egyszerű életet élni, magam mögött hagyni a papkirály véget nem érő háborúját. Bármit megadtam volna, hogy ezt megtehessem.

És megpróbáltam. Az istenek a tanúi, megpróbáltam. Először hazamentem, vissza Taolba, Virágszál, ahol születtünk. Amikor azonban ott voltam, az emberek csak ezt látták. – Elhúzta az ajkát, és a szemére mutatott, a fehér, üres szemgolyókra. Kirívok a hétköznapi emberek közül, mint egy ogre a törpék termeiben. Más vagyok. Félnek tőlem, vagy gyűlölnek, vagy imádnak… de senki sem látja bennem azt, aki igazán vagyok. Az emberek fele azt hiszi, hogy az Abyssból jött démon vagyok, amiért elhagytam a drágalátos Fényhozójukat. A többi azt hiszi, áldott vagyok, mert meghaltam, mégis újra járok. Egyikkel sem tudok együtt élni.

– Hozzánk jöhettél volna – mondta Tancred. – Mi befogadtunk volna.

Cathan teljesen az unokaöccse felé fordult.

– Na igen, befogadtatok volna, de vajon nem ti is ugyanígy néztetek volna rám? Tudtatok volna egyszerű emberként kezelni?

Tancred csaknem fél percig állta a rettenetes tekintetet – ám végül megingott, és kirázta a hideg.

– Sajnálom – mormogta.

– Nem a te hibád, fiú – mondta szomorúan Cathan, és Tancred vállára tette a kezét. – Tudom, hogy furcsa vagyok. De érted már, hogy miért nem mentem Lattakayba? Épp elég nehéz idegenek között élni úgy, hogy nem tudják állni az ember tekintetét. Sosem bírtam volna elviselni a saját családom körében.

– Szóval remete lettél – állapította meg Wentha. – Elzárkóztál mindenki elől ebbe a halott városba…

– Meggyilkolt városba – vágott közbe Cathan. Elcsuklott a hangja, és Tithian szemébe forró könnyek gyűltek az emlékre.

Wentha kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon. Cathan a fejét rázva a torkára forrasztotta a szót.

– Ne mondd nekem, hogy nem az én hibám, húgom! Az enyém. Ez az iszonyat azért történt, mert én elrendeltem a támadást a torony ellen. Ártatlanok ezrei haltak meg, az én parancsom miatt. Végül ez maradt az egyetlen hely, ahová mehettem, és aminek volt értelme. Az lett a vezeklésem, hogy itt éltem, a halottak között. Csak úgy tudtam bűnbánatot gyakorolni, hogy megvédtem ezeket a romokat a fosztogatóktól. Ennek azonban vége – tette hozzá halkan. – Most, hogy itt vagytok, mindannyian, és ő is.

– Szükségünk van rád, bátyám – jelentette ki Rath. – Itt kell hagynod ezt a helyet. Gyere velünk!

Cathan hosszan és keményen végigmérte, aztán Wenthára nézett. Ő volt az egyetlen, aki szemrebbenés nélkül állta a tekintetét.

– Ezt te szeretnéd így? Vagy a papkirály?

– Én – mondta a nő, alig hallhatóan. – Szeretném, ha visszajönnél.

A férfi elmosolyodott, és megérintette a húga arcát. Ő odasimúlt, hogy a bátyja tenyerébe bújjon. A férfi bólintott.

– Rendben – mondta. – Veletek megyek. De a te kedvedért, Virágszál, nem a Fényhozó miatt.

* * * * *

Beldinas nem sokkal naplemente után nyerte vissza teljesen az eszméletét. Nyögve felült, a homlokára tette az egyik kezét, miközben a követségét alkotó férfiak és nők elkerekedett szemmel rábámultak, majd térdre borultak, a nevét mormolva. Ő felemelte a kezét, háromszöget vetett rájuk, aztán két lovag talpra segítette.

Megkérdezte, hogy mi történt, és elmondták neki. Varen és Elecai halálát hallván lehajtotta a fejét.

– Így van ez – suttogta. – Ahogy az emberek szívében ott marad a gonosz, úgy megbújt magában a földben is, és ránk várt. Legyen lecke a haláluk – még éberebbnek kell lennünk a sötétséggel szemben, amely észrevétlenül lopakodik felénk.

A papok és lovagok egyetértőn felmorajlottak, aztán elmondták neki az újabb híreket. Megjelent a Kétszerszületett, láthatólag a semmiből, és megmentette őket a catyrpelio ivadékától. Beldinas elmosolyodott.

– Hozzátok ide! – kérte.

Futva távoztak, és pillanatokkal később már jöttek is ki a leomlott fürdőházból: Lord Tithian, Wentha és a fiai, végül pedig Cathan. Az öregember, aki valaha a papkirály bajnoka volt, megállt, amikor meglátta Beldinast, és egy pillanatra rámeredt, mielőtt lassan újra elindult. Megállt a ragyogó alak előtt, és nem mutatta szándékát, hogy le akarna térdelni.

– Ragyogóbb lett a fényed – jegyezte meg.

– A követőim miatt – felelte Beldinas. – A hitük ad nekem erőt. A gonosz felett aratott győzelem legalább annyira az övék is lesz, mint az enyém.

– Győzelem? – ismételte Cathan. – Győzelem!

Az arca egy pillanatra eltorzult a haragtól, és a közelben álló lovagok már a fegyverükért nyúltak. Cathan azonban nem támadt a papkirályra, csak sarkon fordult, és elsétált, koszos ruhái lebegtek a nyomában. Odament az üvegfalú palotához, majd megállt az összetört oszlopcsarnoknál, és visszanézett.

– Gyere, hadd mutassam meg, mit is jelent valójában a te győzelmed!

Ezzel eltűnt az épületben.

Senki nem mozdult. Minden fej a papkirály felé fordult, aki mozdulatlanul állt, kifürkészhetetlen hangulatban, mint mindig. Több idősebb pap a fejét csóválta a Kétszerszületett tiszteletlenségén, de nem szólaltak meg, csak várták, mit válaszol a Fényhozó.

Beldinas hosszú percekig nem mozdult, elgondolkodva összekulcsolta maga előtt a kezét. Aztán nyugodtan bólintott, majd maga is elindult a palota felé, Tithian követte, a papkirály azonban menet közben felemelte a kezét.

– Nem – jelentette ki. – Egyedül kell beszélnem vele.

Felment a repedezett lépcsőkön, és belépett a palota homályába. Odabent minden olyan volt, ahogy Varen leírta: Ardosean mozaikja, a szobrok, a falikárpit… ott pedig, tőle jobbra az üvegfal, és a bennrekedt emberek.

– Íme, a te győzelmed! – csattant Cathan hangja a sötétből, a fal mellől. – Nézd meg jól, Fényhozó! Ez a háborúdnak az ára.

A papkirály sóhajtott, és hangtalanul átment a termen. A fénye megvilágította az üveget, szikrázott tőle. Beragyogta a bennlévő emberek arcát, rettegés és kínhalál maszkját adva rájuk. Ahogy ott állt a fal előtt, kinyújtotta a karját, és az ujjai hegyével végigsimított az üvegen. Aztán felnyögött, lehajtotta a fejét, és könnyekre fakadt.

Cathan megrökönyödve nézte. Erre nem számított.

– Beldinas?

– Azt gondoltad, hogy nem érdekel? – kérdezte a papkirály megtört hangon. – Tényleg azt hitted, hogy az alattvalóim élete ennyire nem számít nekem?

A ruhája ráncai közé nyúlt, és elővett valami apró, éles, arany fénnyel villanó tárgyat. Cathan rögtön tudta, hogy mi az, amikor ránézett: az a darab, amelyet Varen zsoldos bajtársa metszett le a falból. Beldinas megkereste a helyet, ahonnan kijött, aztán odament, és az ajkához nyomta a szilánkot.

– Követtem el hibákat – mondta egyszerűen. – Cserben hagytalak. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie.

Cathan nyelt egyet, kiszáradt a szája. Beldinas nem hozzá beszélt; a falat nézte, és a belezárt szerencsétleneket. A könnyek gyémántként ragyogtak, ahogy kihullottak az aurájából.

– Ennek a helynek mától fogva szentnek kell lennie – jelentette ki. – Tízezrek haltak meg, a büszkeségünk miatt… a mágusok és a templom miatt. És nem csak itt, hanem szerte a birodalomban. Legyen hát ez a síremlékük!

Óvatosan felemelte a darabot, és a repedésbe nyomta. Tökéletesen illett bele, és ő rátette a tenyerét, hogy ott maradjon a falban. Cathan érezte, hogy feszültség keletkezik a levegőben, és viszketni kezdett a bőre. Ismerte ezt az érzést, emlékezett rá, hiába telt el annyi év azóta, hogy legutóbb érezte. Épp időben fordította el a tekintetét.

– lfidud! – mondta Beldinas.

Forrj össze!

Ragyogó fény villant, végigömlött a pap király karján, kiáradt az ujjaiból, bele a falba. Az üveg lángra lobbant, meleg fénye átjárta az összeomlott palotát. Hűvös volt, simogató, és kristálycsengők hangja és rózsa meg eső illata kísérte. A repedés eltűnt, a darab megint az egész részévé vált. A losarcumi borostyánkőben a férfiak, nők és gyermekek mintha megkönnyebbültek volna… aztán porrá hullottak, a testük megszabadult a kíntól, amelyben meghaltak.

Beldinas aurája halványodni kezdett, ahogy előrehajolt, és a homlokát nekinyomta az üvegnek. Kimerültén felnyögött, és a térdei felmondták a szolgálatot.

Akaratlanul előjöttek a régi reflexek. Cathan egy szívdobbanás alatt mellette termett, elkapta a papkirályt, amikor az elkezdett összeesni. A háta mögött hallotta a lábdobogást az oszlopcsarnok lépcsőin. Magához szorította Beldinast, hallotta, ahogy ver a szíve, és ámulva csóválta a fejét. Számtalanszor elképzelte, mit tenne, ha valaha újból találkozna a Fényhozóval. Most pedig… ez.

– Bocsáss meg! – suttogta a papkirály. – Ó, barátom, bocsáss meg!

Cathan tartotta a karjaiban, könnyek gyűltek üres szemeibe, és egyáltalán nem bírt megszólalni.