I.A. 962, első hónap

Évek óta nem látta az álmot.

Először egy élettel ezelőtt jelent meg neki, a virrasztással töltött éjszakáján, mielőtt a Fényhozó lovaggá ütötte volna. A hold-kő obeliszk előtt térdelt, a Mártírok Kertjében, a nagytemplomban – és úgy öntötte el, mint egy látomás, amelyet egy kövér szerzetes, bizonyos Jendle bocsátott rá. Soha nem látta a barátot az előtt az éjszaka előtt, és azóta sem. Már abban sem volt biztos, hogy valóban létezett-e a férfi, és nem csak a saját, álomittas elméje szülte-e.

Az álom, amely megváltoztatta a világot. Amikor belekezdett a virrasztásába, arra készült, hogy belépjen a Solamniai Lovagok közé, az ősi rendbe, melynek tagjait testvériség és becsület köti össze, és akik már az első papkirály megkoronázása előtt is Istart szolgálták. Amikor azonban beszámolt Beldinasnak arról, amit látott, megváltoztak a tervek. A solamniai rend helyett egy teljesen új lovagságba lépett be. Az azóta eltelt évek alatt az Isten Kalapácsa megerősödött, és megszabadította a szent birodalmat a gonosztól. Ő maga főtábornagyi rangra emelkedett, amelynél nem is létezett magasabb cím…

És akkor Cathan MarSevrin kegyvesztetté vált.

Ennek az oka mindenekelőtt egy nő volt. Leciane do Cirica az ősmágia rendjeinek a követeként érkezett a papkirály udvarába. Vörös köpenyt viselt, pedig mindenki arra számított, hogy fehéret fog, és ezzel azt jelezte, hogy inkább a semleges, mint a jó utat járja. Ez felzúdulást váltott ki a templomban, Beldinas azonban barátságosan fogadta, és Cathant bízta meg, hogy figyeljen rá. Ez lett Cathan veszte.

Még mindig nem tudta eldönteni, hogy szerelem volt-e, amit Leciane iránt érzett; talán, ha egyszerűbb idők járták volna, tisztábban látta volna a dolgot. Amikor azonban az áruló fekete köpenyesek a trónra törtek, lemészárolták az embereit, és kis híján megölték a papkirályt, miközben a birodalom megállíthatatlanul zuhant a mágusok elleni háború felé, Cathan hűsége megkérdőjeleződött, amiért ilyen közel állt Leciane-hoz. Kapott még egy lehetőséget, hogy visszanyerje Beldinas bizalmát. Délre lovagolt a csapata élén, hogy lecsapjon a mágusok losarcumi tornyára.

És ott volt ő is – hogy szándékosan, vagy a sors hozta így, azt nem tudhatta. A támadás reggelén azonban Leciane megkereste őt. Elmondta, hogy a varázslók azt tervezik, hogy megsemmisítik a tornyot – korábban már megtették ezt Daltigothban, inkább, mint hogy avatatlan kezekbe jussanak a titkaik, és most megint erre készültek. A figyelmeztetés azonban túl későn érkezett; a támadást már nem lehetett leállítani, és végbement a pusztulás, amelyről a nő beszélt.

Pillanatokkal azelőtt, hogy a torony megsemmisítette volna önmagát és egész Losarcumot, Leciane bevetett egy varázslatot, amely kettejüket és Tithiant biztonságba repítette. Súlyosan megsebesült azonban, és nem élte túl a sérüléseit. Majdnem eszét vette a fájdalom, amelyet a nő halála és a város pusztulása felett érzett, és amikor visszatért Istarba, megtagadta a Fényhozót és a lovagságot. Nehéz volt megtennie, nehezebb, mint bármit is valaha, de az álom, amely mindvégig kísértette, amíg az Isten Kalapácsát szolgálta, azóta nem jelent meg neki. Az igazat megvallva, egyáltalán nem is álmodott azóta a nap óta.

Most pedig újra megtörtént.

Azonnal felismerte, noha oly rég történt már. Nem lehetett eltéveszteni az érzést, amellyel együtt járt, a rettenetes előérzetét. Ott kezdődött, ahol aludt, a végtelenül sötét barlangban, amely az otthonává lett. Ügy érezte, hogy lebegve felemelkedik, és a sötét ellenére is érezte, hogy ott fekszik és alszik alatta a saját teste. Egy darabig csak lebegett, és elmerengett saját magán: Istenek, mennyire megöregedett! Még csak az ötvenes éveiben járt – nehéz volt követni az esztendők múlását, ezért többé már nem tudta, pontosan mennyi idős –, de a test odalent legalább húsz évvel öregebbnek tűnt. Kegyetlen volt az élet a száműzetésben.

Cathan emlékezett rá, hogy mi lesz a következő lépés az álomban, de olyan hirtelen történt, hogy még mindig meglepte. Az egyik pillanatban még mozdulatlanul lebegett pár méterrel a föld felett, és a következőben már emelkedett is, zuhant felfelé, a barlang mennyezete felé. Nem érezte a gyorsulást, nem süvített a levegő; olybá tetszett, mintha valaki kirántotta volna alóla a talajt. Amikor beleütközött a mennyezetbe – vagy az ütközött belé –, nem ért hozzá, nem érzett fájdalmat. Egyszerűen csak átcsusszant rajta, mint a kísértet, aminek az emberek tartották.

Egy ideig még sűrűbb sötétség vette körül, mialatt áthaladt a tömör kőzeten – aztán kiért az éjszakába, és lebámult a repedésekkel szabdalt szikla- és üveghalomra, amely csillogott a vörös és az ezüst holdak fényében. A törmelékhalom valaha a kivájt alap volt, ahol Losarcum állt; most azonban csak egy borzalmas romhalmaz éktelenkedett a helyén, a birodalom legnagyobb sírhalma. A Mishakal Könnyei terült el körülötte, sziklásán és csupaszon, kusza, kanyargó szurdokokkal szabdalva.

Most már több száz méterrel a föld felett lebegett.

Most már több ezer, és látta maga alatt a Futóhomok-tengert, melynek dűnéi fodrozódtak az árnyékoktól, körben a Könnyek körül, ameddig a szem ellátott. Ott, a lámpák fénypettyei jelezték Dravinaar megmaradt városait: Yandolt, a hatalmas, hátfalú bazárjával; a hegyes tornyú Atrikát, amely bevehetetlenül trónolt egy homokkő csúcson; Micahot, az üvegvárost, melynek hatalmas kohói még éjszaka is fehéren izzottak.

Még magasabbra emelkedett, és most már az egész birodalmat látta. Nyugaton Taol hegyvidéke halvány emlékeket idézett föl a fiatalkorából, és az első időkből, amikor beállt a Fényhozó szolgálatába. Keleten a ködös Seldjuk sötétebb gondolatokat ébresztett benne, Lattakay jutott az eszébe, ahol a lovagtestvérei először estek mészárlás áldozatául. Északon Gather aranyló mezői és Falthana dzsungeléi terültek el, hogy aztán összecsókolózzanak a kék óceánnal. Középen pedig, mint lehullott csillag sziporkázott a hely, amelyről megfogadta, hogy soha többé nem veti rá a tekintetét.

A nagytemplom rákacsintott, mint egy drágakő az úrváros aranykupolái között. Mély sóvárgás öntötte el, ahogy ámulva meredt a bazilikára. Szerette volna kinyújtani a kezét és megragadni, az ujjai közé zárni. Nem volt azonban ujja, hogy megérintse, és csak tehetetlenül nézte, ahogy a templom eltávolodik, miközben ő még magasabbra emelkedik, át a felhőkön, fel az égbe. Most már látta az Istar körül elterülő többi birodalmat is – Solamniát, Kharolist, Ergothot. Az elfek erdői, a törpék hegybe vájt termei, Jégfölde megfagyott szigetei… sorban mind elmaradtak alatta. Maga Krynn is zsugorodni kezdett, és türkizszínű gömbként lebegett a bársonyosan fekete éjben.

És akkor már fordult is, ahogy már annyiszor korábban. Lassan elfordult a világtól, elnézett a csillagokkal tarkított éjszakába, a megszámlálhatatlanul sok gyémánt, zafír és rubin forgatagába. Ott voltak a holdak is: a Solinari ezüstösen ragyogott a balján, háromnegyedig telve, a Lunitari pedig alacsonyan a feje felett, lefogyva, vörös-ezüstösen fénylett. Ott volt a harmadik hold is, tudta jól: a fekete Nuitari, amelyet csak azok láthattak, akik a sötétség útját járták. Egyszer már látta, ugyanebben az álomban, és most is észrevette, mint üres lyukat az űrben. Megborzongott a látványára – és az előérzet miatt is. A legrosszabb még csak most jött.

Nem kellett soká várnia; soha nem kellett. Hamarosan érzékelte, hogy valami mozog a csillagok között – nem a lassan vonuló bolygórajok egyike, hanem valami sokkal gyorsabb, narancsfényben izzó dolog száguldott felé hangtalanul. Szép lassan kibontakozott előtte: óriási, kalapács alakú sziklatömb, lángokkal borítva, hosszú csóvát húzva maga után. Ez volt az Isten Kalapácsa, amelyről a papkirály elnevezte a lovagrendjét. Ügy értelmezte, mint Paladine jelzését, hogy a szent haragnak le kell csapnia a világban ólálkodó gonoszra.

Cathan fiatal korában még hitt benne. Most, idős korára, elveszítette a meggyőződését.

Tehetetlenül nézte, ahogy közeledik, villogva hasít át az égen, hangtalan dübörgéssel. Közvetlenül mellette suhant el, megnyalták a lángok, ahogy majdnem hozzáért, de nem érzett semmit; nem volt húsa, ami megperzselődjön. Utánafordult, és követte a tekintetével, ahogy pörögött Krynn felé, zuhanva, zuhanva lefelé, ahogyan eddig is minden alkalommal.

Istar, az úrváros, a templom felé.

Cathan felsikoltott…

* * * * *

…aztán felébredt, reszketett, megint a sötétben, és mintha tízezer mennydörgés visszhangja dübörgőtt volna a fülében.

Egy szédült pillanatig azt sem tudta, hol van. Az álom képei villantak be, helyek, ahol korábban látta – Istar és Lattakay, és névtelen helyek, ahol a lovagtársaival táborozott –, és összezavarodott az agya. A múlt keveredett a jelennel, és meg kellett erőltetnie magát, hogy kitalálja melyik melyik.

Losarcum. Hát persze.

Felült, lerúgta magáról a takarókat, és összerándult az arca a lábába hasító éles fájdalomtól. A zsoldos műve, az első valódi sérülése, már nem is tudta, hány év óta. Tiszta lucsok… harcolt már jobb harcosokkal is, és egy karcolás nélkül megúszta. Amit tudott, megtett a seb érdekében, de nem volt mishakite, és csak a legalapvetőbb gyógyító fortélyokat ismerte, amelyekre a harctéren szükség lehet. Borral kitisztította a sebet, aztán – miközben egy bőrcsíkot szorított a foga közé – kiégette egy tűzben felforrósított tőrrel. Őrületes volt a fájdalom, de megtette a hatását: elállt a vérzés, ő pedig vigyázott rá, hogy ne szennyeződjön el. A fájdalom azonban nem múlt el, és emiatt még nehezebb lesz megvédenie ezt a helyet.

No meg a tudós miatt is.

Korábban is menekültek már meg a kezei közül. A sírrablók általában hajlottak a gyávaságra, ő pedig csak egy ember volt. Előfordult, hogy betörtek és elmenekültek, és ö nem tudta mindegyiket utolérni. Ezzel nem is volt baj – egyikük sem tért vissza többé, és a történetek, amelyeket terjesztettek, biztosan sok másiknak is a kedvét szegték. A Bámuló Kísértet rettegett legendaként élt ezen a vidéken, és a legtöbben nem kockáztatták meg, hogy találkozzanak vele. Most azonban másképp alakult a helyzet. A tudós ugyanis elég tanult volt, hogy átlásson a babonán, és felismerje, hogy ki is ő valójában.

Cathan elkezdett lenyelni egy szitkot, de aztán eszébe jutott, hogy egyedül van, és inkább kiengedte fennhangon. Visszaverődött a távoli falakról, visszhangzott a homályban. El fog terjedni a híre, hogy a Kétszerszületett életben van, és Losarcumban rejtőzik. El fognak jönni érte – csak idő kérdése.

Fojtogatta a tapintható feketeség. Fényre volt szüksége. Tapogatózni kezdett a jobbján. Először egy sima fémmarkolatra találtak rá az ujjai, amely porcelándarabokkal volt kirakva ott, ahol másokat drágakövek díszítettek: Ébenűző, a kardja, amelyet lovagkorában forgatott. Mindig úgy aludt, hogy a fegyver a közelében legyen. Most továbbhaladtak az ujjai, és ráleltek a lámpás sima üvegére, egy kovaszilánkra, amellett pedig egy acélkésre. Ezzel dolgozott, tett néhány kísérletet a sötétben, majd néhány próbálkozás után sikerült szikrát csiholnia. A következő pillanatban már világított a lámpás, először tompa fénnyel, amely egyre erősödött, és végül bevilágította a helyiséget, amelyben állt.

Ez a hely valamikor Losarcum közfürdőjének a részét alkotta, bár már reges-rég kiszáradtak a medencék és a kádak. A hatalmas, üreges járatrendszer, melynek szélei a sötétségbe vesztek, beomlott az egyik végén, ahol úgy nézett ki, hogy egy kis templom csapódott bele. A megmaradt falak, és a mennyezetnek azon pontjai, amelyek nem omlottak be, különös állatok seregletével voltak díszítve, az aranyos homokkőből kifaragva: nevető, halfarkú hableányok, egyszarvú bálnák, tekergőző tengeri kígyók és sokcsápú krakenek. Üveg csillogott a törmelék között. Itt-ott hevert egy-egy használati tárgy, amelyeket a zsákmányszerző útjain gyűjtött, amikor beljebb merészkedett a romvárosba: lámpák, néhány boroskancsó és olajoshordó, valamint egykét fűszerescsupor. Főzőtűz maradványai feketítették meg egy valamikori hideg vizes medence alját, melynek csempéit festett halak és vízimadarak díszítették. A legutóbbi lakomájának, egy kutya méretű gyíknak a csontjai, melyet odakint fogott a Könnyeken, a közelben hevertek egy halomban. Cathan végignézett az egészen: ez volt a birodalma, a remetelakja, ahol élt, a világtól elzártan… hány éve is már? Tizenöt? Húsz? Régóta nem számolta.

Ez azonban hamarosan meg fog változni; a magányban töltött napjai jószerivel véget értek. Ha az nem lett volna eléggé meggyőző ok, hogy a tudós elmenekült, az álom visszatérte nem hagyott kétséget felőle.

Feltápászkodott – istenek, de fájt a lába! –, talált egy megviselt, koszos köpenyt, azt maga köré tekerte, aztán húzott egyet a keze ügyében lévő korsó savanyú borból. Korgott a gyomra, de nem törődött vele; lehetett elég ennivalót találni a Könnyekben, hogy ne éhezzen az ember, feltéve, hogy hajlandó volt óriás pókokat és hasonlókat enni, és elfogadta, hogy az éhség állandó társként kísérje. Elindult egy repedés felé a padlón, hogy vizeljen – de félúton megtorpant, és hirtelen egész testében megfeszült, a tarkóján felállt a szőr.

Veszély! Nem volt egyedül.

Először nem tudta biztosan, miféle veszély az; semmi szokatlant nem látott a félhomályban, nem hallott mást, csak a saját lélegzését. Nem érzett szokatlan szagot a levegőben. Cathan azonban harcos – vagy legalábbis valamikor az volt –, és még mindig bízott az ösztöneiben. Valaki… vagy valami… volt még rajta kívül a barlangban. A következő pillanatban már tudta, hogy mi keltette fel a figyelmét: megváltozott a levegő, leesett a hőmérséklet. A fürdőkben rendszerint hűvös uralkodott – ez azonban másféle hideg volt. Ez a keserves hideg a hegyekben töltött telek hidegét idézte, még fiatal korából. Ilyesmi soha nem fordult elő itt, a sivatag szívében.

Az ösztöne, ugyanaz az ösztön, amely figyelmeztette a veszélyre, arra késztette, hogy forduljon meg, és menjen vissza a takaróhalomhoz, amely az ágyát alkotta.

Megragadta az Ébenűzőt, a markolat ismerősen simult a kezébe. Erősen szorította, elfordult erre és arra, a hideg forrását keresve. Meg is látta, a még sötétebb foltot a homályban, a medencék felett, amelyekben a losarcumiak valaha gőzfürdőt vettek. Tudta, hogy ez nem szokványos árnyék, még mielőtt az alak kivált volna a közepéből, megfagyasztva az ereiben a vért: magas és széles férfi, éjfekete köpenybe burkolózva, hogy a csuklyája sötétjéből csak a hosszú, szürke szakálla hegye látszott ki.

Cathan tágra nyílt szemmel hátrált egy lépést. Az Ébenűző megremegett a kezében, a szíve pedig rémülten vert. Megint álmodom, gondolta. Egy újabb rémálom.

Fistandantilus, a Sötét, csak nézte a barlang másik végéből, és kuncogott.

– Nem, Kétszerszületett – mondta. – Nagyon is ébren vagy.