- Chris Pierson
- Szent tűz
- Szent_tuz_split_007.html
I.A. 962, első hónap
Évek óta nem látta az
álmot.
Először egy élettel ezelőtt jelent
meg neki, a virrasztással töltött éjszakáján, mielőtt a Fényhozó
lovaggá ütötte volna. A hold-kő obeliszk előtt térdelt, a Mártírok
Kertjében, a nagytemplomban – és úgy öntötte el, mint egy látomás,
amelyet egy kövér szerzetes, bizonyos Jendle bocsátott rá. Soha nem
látta a barátot az előtt az éjszaka előtt, és azóta sem. Már abban
sem volt biztos, hogy valóban létezett-e a férfi, és nem csak a
saját, álomittas elméje szülte-e.
Az álom, amely megváltoztatta a
világot. Amikor belekezdett a virrasztásába, arra készült, hogy
belépjen a Solamniai Lovagok közé, az ősi rendbe, melynek tagjait
testvériség és becsület köti össze, és akik már az első papkirály
megkoronázása előtt is Istart szolgálták. Amikor azonban beszámolt
Beldinasnak arról, amit látott, megváltoztak a tervek. A solamniai
rend helyett egy teljesen új lovagságba lépett be. Az azóta eltelt
évek alatt az Isten Kalapácsa megerősödött, és megszabadította a
szent birodalmat a gonosztól. Ő maga főtábornagyi rangra
emelkedett, amelynél nem is létezett magasabb cím…
És akkor Cathan MarSevrin
kegyvesztetté vált.
Ennek az oka mindenekelőtt egy nő
volt. Leciane do Cirica az ősmágia rendjeinek a követeként érkezett
a papkirály udvarába. Vörös köpenyt viselt, pedig mindenki arra
számított, hogy fehéret fog, és ezzel azt jelezte, hogy inkább a
semleges, mint a jó utat járja. Ez felzúdulást váltott ki a
templomban, Beldinas azonban barátságosan fogadta, és Cathant bízta
meg, hogy figyeljen rá. Ez lett Cathan veszte.
Még mindig nem tudta eldönteni, hogy
szerelem volt-e, amit Leciane iránt érzett; talán, ha egyszerűbb
idők járták volna, tisztábban látta volna a dolgot. Amikor azonban
az áruló fekete köpenyesek a trónra törtek, lemészárolták az
embereit, és kis híján megölték a papkirályt, miközben a birodalom
megállíthatatlanul zuhant a mágusok elleni háború felé, Cathan
hűsége megkérdőjeleződött, amiért ilyen közel állt Leciane-hoz.
Kapott még egy lehetőséget, hogy visszanyerje Beldinas bizalmát.
Délre lovagolt a csapata élén, hogy lecsapjon a mágusok losarcumi
tornyára.
És ott volt ő is – hogy szándékosan,
vagy a sors hozta így, azt nem tudhatta. A támadás reggelén azonban
Leciane megkereste őt. Elmondta, hogy a varázslók azt tervezik,
hogy megsemmisítik a tornyot – korábban már megtették ezt
Daltigothban, inkább, mint hogy avatatlan kezekbe jussanak a
titkaik, és most megint erre készültek. A figyelmeztetés azonban
túl későn érkezett; a támadást már nem lehetett leállítani, és
végbement a pusztulás, amelyről a nő beszélt.
Pillanatokkal azelőtt, hogy a torony
megsemmisítette volna önmagát és egész Losarcumot, Leciane bevetett
egy varázslatot, amely kettejüket és Tithiant biztonságba
repítette. Súlyosan megsebesült azonban, és nem élte túl a
sérüléseit. Majdnem eszét vette a fájdalom, amelyet a nő halála és
a város pusztulása felett érzett, és amikor visszatért Istarba,
megtagadta a Fényhozót és a lovagságot. Nehéz volt megtennie,
nehezebb, mint bármit is valaha, de az álom, amely mindvégig
kísértette, amíg az Isten Kalapácsát szolgálta, azóta nem jelent
meg neki. Az igazat megvallva, egyáltalán nem is álmodott azóta a
nap óta.
Most pedig újra
megtörtént.
Azonnal felismerte, noha oly rég
történt már. Nem lehetett eltéveszteni az érzést, amellyel együtt
járt, a rettenetes előérzetét. Ott kezdődött, ahol aludt, a
végtelenül sötét barlangban, amely az otthonává lett. Ügy érezte,
hogy lebegve felemelkedik, és a sötét ellenére is érezte, hogy ott
fekszik és alszik alatta a saját teste. Egy darabig csak lebegett,
és elmerengett saját magán: Istenek, mennyire megöregedett! Még csak az ötvenes éveiben járt –
nehéz volt követni az esztendők múlását, ezért többé már nem tudta,
pontosan mennyi idős –, de a test odalent legalább húsz évvel
öregebbnek tűnt. Kegyetlen volt az élet a
száműzetésben.
Cathan emlékezett rá, hogy mi lesz a
következő lépés az álomban, de olyan hirtelen történt, hogy még
mindig meglepte. Az egyik pillanatban még mozdulatlanul lebegett
pár méterrel a föld felett, és a következőben már emelkedett is,
zuhant felfelé, a barlang mennyezete felé. Nem érezte a gyorsulást,
nem süvített a levegő; olybá tetszett, mintha valaki kirántotta
volna alóla a talajt. Amikor beleütközött a mennyezetbe – vagy az
ütközött belé –, nem ért hozzá, nem érzett fájdalmat. Egyszerűen
csak átcsusszant rajta, mint a kísértet, aminek az emberek
tartották.
Egy ideig még sűrűbb sötétség vette
körül, mialatt áthaladt a tömör kőzeten – aztán kiért az éjszakába,
és lebámult a repedésekkel szabdalt szikla- és üveghalomra, amely
csillogott a vörös és az ezüst holdak fényében. A törmelékhalom
valaha a kivájt alap volt, ahol Losarcum állt; most azonban csak
egy borzalmas romhalmaz éktelenkedett a helyén, a birodalom
legnagyobb sírhalma. A Mishakal Könnyei terült el körülötte,
sziklásán és csupaszon, kusza, kanyargó szurdokokkal
szabdalva.
Most már több száz méterrel a föld
felett lebegett.
Most már több ezer, és látta maga
alatt a Futóhomok-tengert, melynek dűnéi fodrozódtak az
árnyékoktól, körben a Könnyek körül, ameddig a szem ellátott. Ott,
a lámpák fénypettyei jelezték Dravinaar megmaradt városait:
Yandolt, a hatalmas, hátfalú bazárjával; a hegyes tornyú Atrikát,
amely bevehetetlenül trónolt egy homokkő csúcson; Micahot, az
üvegvárost, melynek hatalmas kohói még éjszaka is fehéren
izzottak.
Még magasabbra emelkedett, és most
már az egész birodalmat látta. Nyugaton Taol hegyvidéke halvány
emlékeket idézett föl a fiatalkorából, és az első időkből, amikor
beállt a Fényhozó szolgálatába. Keleten a ködös Seldjuk sötétebb
gondolatokat ébresztett benne, Lattakay jutott az eszébe, ahol a
lovagtestvérei először estek mészárlás áldozatául. Északon Gather
aranyló mezői és Falthana dzsungeléi terültek el, hogy aztán
összecsókolózzanak a kék óceánnal. Középen pedig, mint lehullott
csillag sziporkázott a hely, amelyről megfogadta, hogy soha többé
nem veti rá a tekintetét.
A nagytemplom rákacsintott, mint egy
drágakő az úrváros aranykupolái között. Mély sóvárgás öntötte el,
ahogy ámulva meredt a bazilikára. Szerette volna kinyújtani a kezét
és megragadni, az ujjai közé zárni. Nem volt azonban ujja, hogy
megérintse, és csak tehetetlenül nézte, ahogy a templom
eltávolodik, miközben ő még magasabbra emelkedik, át a felhőkön,
fel az égbe. Most már látta az Istar körül elterülő többi
birodalmat is – Solamniát, Kharolist, Ergothot. Az elfek erdői, a
törpék hegybe vájt termei, Jégfölde megfagyott szigetei… sorban
mind elmaradtak alatta. Maga Krynn is zsugorodni kezdett, és
türkizszínű gömbként lebegett a bársonyosan fekete
éjben.
És akkor már fordult is, ahogy már
annyiszor korábban. Lassan elfordult a világtól, elnézett a
csillagokkal tarkított éjszakába, a megszámlálhatatlanul sok
gyémánt, zafír és rubin forgatagába. Ott voltak a holdak is: a
Solinari ezüstösen ragyogott a balján, háromnegyedig telve, a
Lunitari pedig alacsonyan a feje felett, lefogyva, vörös-ezüstösen
fénylett. Ott volt a harmadik hold is, tudta jól: a fekete Nuitari,
amelyet csak azok láthattak, akik a sötétség útját járták. Egyszer
már látta, ugyanebben az álomban, és most is észrevette, mint üres
lyukat az űrben. Megborzongott a látványára – és az előérzet miatt
is. A legrosszabb még csak most jött.
Nem kellett soká várnia; soha nem
kellett. Hamarosan érzékelte, hogy valami mozog a csillagok között
– nem a lassan vonuló bolygórajok egyike, hanem valami sokkal
gyorsabb, narancsfényben izzó dolog száguldott felé hangtalanul.
Szép lassan kibontakozott előtte: óriási, kalapács alakú
sziklatömb, lángokkal borítva, hosszú csóvát húzva maga után. Ez
volt az Isten Kalapácsa, amelyről a papkirály elnevezte a
lovagrendjét. Ügy értelmezte, mint Paladine jelzését, hogy a szent
haragnak le kell csapnia a világban ólálkodó gonoszra.
Cathan fiatal korában még hitt benne.
Most, idős korára, elveszítette a meggyőződését.
Tehetetlenül nézte, ahogy közeledik,
villogva hasít át az égen, hangtalan dübörgéssel. Közvetlenül
mellette suhant el, megnyalták a lángok, ahogy majdnem hozzáért, de
nem érzett semmit; nem volt húsa, ami megperzselődjön.
Utánafordult, és követte a tekintetével, ahogy pörögött Krynn felé,
zuhanva, zuhanva lefelé, ahogyan eddig is minden
alkalommal.
Istar, az úrváros, a templom
felé.
Cathan felsikoltott…
* * * * *
…aztán felébredt, reszketett, megint
a sötétben, és mintha tízezer mennydörgés visszhangja dübörgőtt
volna a fülében.
Egy szédült pillanatig azt sem tudta,
hol van. Az álom képei villantak be, helyek, ahol korábban látta –
Istar és Lattakay, és névtelen helyek, ahol a lovagtársaival
táborozott –, és összezavarodott az agya. A múlt keveredett a
jelennel, és meg kellett erőltetnie magát, hogy kitalálja melyik
melyik.
Losarcum. Hát persze.
Felült, lerúgta magáról a takarókat,
és összerándult az arca a lábába hasító éles fájdalomtól. A zsoldos
műve, az első valódi sérülése, már nem is tudta, hány év óta.
Tiszta lucsok… harcolt már jobb harcosokkal is, és egy karcolás
nélkül megúszta. Amit tudott, megtett a seb érdekében, de nem volt
mishakite, és csak a legalapvetőbb gyógyító fortélyokat ismerte,
amelyekre a harctéren szükség lehet. Borral kitisztította a sebet,
aztán – miközben egy bőrcsíkot szorított a foga közé – kiégette egy
tűzben felforrósított tőrrel. Őrületes volt a fájdalom, de megtette
a hatását: elállt a vérzés, ő pedig vigyázott rá, hogy ne
szennyeződjön el. A fájdalom azonban nem múlt el, és emiatt még
nehezebb lesz megvédenie ezt a helyet.
No meg a tudós miatt is.
Korábban is menekültek már meg a
kezei közül. A sírrablók általában hajlottak a gyávaságra, ő pedig
csak egy ember volt. Előfordult, hogy betörtek és elmenekültek, és
ö nem tudta mindegyiket utolérni. Ezzel nem is volt baj – egyikük
sem tért vissza többé, és a történetek, amelyeket terjesztettek,
biztosan sok másiknak is a kedvét szegték. A Bámuló Kísértet
rettegett legendaként élt ezen a vidéken, és a legtöbben nem
kockáztatták meg, hogy találkozzanak vele. Most azonban másképp
alakult a helyzet. A tudós ugyanis elég tanult volt, hogy átlásson
a babonán, és felismerje, hogy ki is ő valójában.
Cathan elkezdett lenyelni egy
szitkot, de aztán eszébe jutott, hogy egyedül van, és inkább
kiengedte fennhangon. Visszaverődött a távoli falakról,
visszhangzott a homályban. El fog terjedni a híre, hogy a
Kétszerszületett életben van, és Losarcumban rejtőzik. El fognak
jönni érte – csak idő kérdése.
Fojtogatta a tapintható feketeség.
Fényre volt szüksége. Tapogatózni kezdett a jobbján. Először egy
sima fémmarkolatra találtak rá az ujjai, amely porcelándarabokkal
volt kirakva ott, ahol másokat drágakövek díszítettek: Ébenűző, a
kardja, amelyet lovagkorában forgatott. Mindig úgy aludt, hogy a
fegyver a közelében legyen. Most továbbhaladtak az ujjai, és
ráleltek a lámpás sima üvegére, egy kovaszilánkra, amellett pedig
egy acélkésre. Ezzel dolgozott, tett néhány kísérletet a sötétben,
majd néhány próbálkozás után sikerült szikrát csiholnia. A
következő pillanatban már világított a lámpás, először tompa
fénnyel, amely egyre erősödött, és végül bevilágította a
helyiséget, amelyben állt.
Ez a hely valamikor Losarcum
közfürdőjének a részét alkotta, bár már reges-rég kiszáradtak a
medencék és a kádak. A hatalmas, üreges járatrendszer, melynek
szélei a sötétségbe vesztek, beomlott az egyik végén, ahol úgy
nézett ki, hogy egy kis templom csapódott bele. A megmaradt falak,
és a mennyezetnek azon pontjai, amelyek nem omlottak be, különös
állatok seregletével voltak díszítve, az aranyos homokkőből
kifaragva: nevető, halfarkú hableányok, egyszarvú bálnák, tekergőző
tengeri kígyók és sokcsápú krakenek. Üveg csillogott a törmelék
között. Itt-ott hevert egy-egy használati tárgy, amelyeket a
zsákmányszerző útjain gyűjtött, amikor beljebb merészkedett a
romvárosba: lámpák, néhány boroskancsó és olajoshordó, valamint
egykét fűszerescsupor. Főzőtűz maradványai feketítették meg egy
valamikori hideg vizes medence alját, melynek csempéit festett
halak és vízimadarak díszítették. A legutóbbi lakomájának, egy
kutya méretű gyíknak a csontjai, melyet odakint fogott a Könnyeken,
a közelben hevertek egy halomban. Cathan végignézett az egészen: ez
volt a birodalma, a remetelakja, ahol élt, a világtól elzártan…
hány éve is már? Tizenöt? Húsz? Régóta nem számolta.
Ez azonban hamarosan meg fog
változni; a magányban töltött napjai jószerivel véget értek. Ha az
nem lett volna eléggé meggyőző ok, hogy a tudós elmenekült, az álom
visszatérte nem hagyott kétséget felőle.
Feltápászkodott – istenek, de fájt a
lába! –, talált egy megviselt, koszos köpenyt, azt maga köré
tekerte, aztán húzott egyet a keze ügyében lévő korsó savanyú
borból. Korgott a gyomra, de nem törődött vele; lehetett elég
ennivalót találni a Könnyekben, hogy ne éhezzen az ember, feltéve,
hogy hajlandó volt óriás pókokat és hasonlókat enni, és elfogadta,
hogy az éhség állandó társként kísérje. Elindult egy repedés felé a
padlón, hogy vizeljen – de félúton megtorpant, és hirtelen egész
testében megfeszült, a tarkóján felállt a szőr.
Veszély! Nem volt
egyedül.
Először nem tudta biztosan, miféle
veszély az; semmi szokatlant nem látott a félhomályban, nem hallott
mást, csak a saját lélegzését. Nem érzett szokatlan szagot a
levegőben. Cathan azonban harcos – vagy legalábbis valamikor az
volt –, és még mindig bízott az ösztöneiben. Valaki… vagy valami…
volt még rajta kívül a barlangban. A következő pillanatban már
tudta, hogy mi keltette fel a figyelmét: megváltozott a levegő,
leesett a hőmérséklet. A fürdőkben rendszerint hűvös uralkodott –
ez azonban másféle hideg volt. Ez a keserves hideg a hegyekben
töltött telek hidegét idézte, még fiatal korából. Ilyesmi soha nem
fordult elő itt, a sivatag szívében.
Az ösztöne, ugyanaz az ösztön, amely
figyelmeztette a veszélyre, arra késztette, hogy forduljon meg, és
menjen vissza a takaróhalomhoz, amely az ágyát
alkotta.
Megragadta az Ébenűzőt, a markolat
ismerősen simult a kezébe. Erősen szorította, elfordult erre és
arra, a hideg forrását keresve. Meg is látta, a még sötétebb foltot
a homályban, a medencék felett, amelyekben a losarcumiak valaha
gőzfürdőt vettek. Tudta, hogy ez nem szokványos árnyék, még mielőtt
az alak kivált volna a közepéből, megfagyasztva az ereiben a vért:
magas és széles férfi, éjfekete köpenybe burkolózva, hogy a
csuklyája sötétjéből csak a hosszú, szürke szakálla hegye látszott
ki.
Cathan tágra nyílt szemmel hátrált
egy lépést. Az Ébenűző megremegett a kezében, a szíve pedig
rémülten vert. Megint álmodom, gondolta. Egy újabb
rémálom.
Fistandantilus, a Sötét, csak nézte a
barlang másik végéből, és kuncogott.
– Nem, Kétszerszületett –
mondta. – Nagyon is ébren vagy.