II. FEJEZET

Senki sem tudta, hogy a szürke vitorla mikor lett a balszerencse előjele, vagy hogy miért. Magánál a birodalomnál is régebbi volt ez a babona, az eredete a múlt homályába veszett. A tény azonban nem változott, hogy az istariak úgy tartották, a szürke vitorlák szerencsétlenséget hoznak, és nem is ok nélkül: a legutóbb, amikor egy hajó ilyen színek alatt érkezett az úrváros kikötőjébe, az akkori papkirály, a Kövér Giusecchio ugyanazon a napon egy orgyilkos kardjának az áldozata lett. Ez közel másfél évszázada történt, és azóta egyetlen hajó sem vont fel szürke vitorlát Istar kikötőjében – még a nyugati birodalmakból valók sem, ahol pedig nem élt ez a babona.

Egyetlen hajó sem, egészen a mai napig.

Hatalmas tömeg tülekedett a rakparton, mire a hajó megállt az úrváros márvány kikötőbakja mellett. Szidalmakat kiabáltak, és szarvakat mutattak a tengerészekre, akik átugráltak a korláton, hogy megkössék a köteleket, és talán ki is rohantak volna a dokkokhoz, ha az Isten Kalapácsa nem tartotta volna vissza őket. Lord Tithian emberei zárt pajzsokkal állták útját a tömegnek, kivont karddal, az elvetemültebb bajkeverők elrettentésére. Mindenütt szitkok röppentek fel, vagy pedig a Fényhozó segítségét kérték, hogy védje meg őket a bajt hozó hajótól.

Aztán, olyan hirtelen, mintha legalábbis villám sújtotta volna mindet halálra, a sokaság elcsendesült. Egy alak jelent meg a hajó orrában, ugyanolyan hamuszürke ruhában, mint a vitorlák: magas, fenséges nő, aki úgy ötven év körül járhatott, és akinek aranyhaja már ezüstbe fordult. Valamikor gyönyörű lehetett, de a kor megkeményítette a vonásait, az egykor kacagó szemek szikrázó kövekké váltak, és a szája szigorúan összehúzódott. A homlokát kék X díszítette – Seldjukban így jelezték az özvegységet –, más ékszert nem viselt: sem karkötőt, sem nyakláncot, sem gyűrűket az ujjain vagy a fülében lógva. Rövid, szürke fapálcára támaszkodott, melynek elefántcsont fogója sárkányszárnyat mintázott. A tengerészek leengedtek egy rámpát, és mélyen meghajoltak, amikor a nő odalépett a szélére, és végtelenül szigorúan végignézett a sokaságon.

– Prubo Broudon – suttogta valaki a tömegben, és háromszöget vetett. Mások is hamar átvették a szavakat, és elfordították a szemüket az özvegy tekintete elől.

A Síró Hölgy.

Wentha MarSevrin valójában nem sírt, bár gyakran csillogtak könnyek a szemében. Réges-régen kapta ezt a nevet, és sokak számára ugyanolyan homályos volt az eredete, mint a szürke vitorláktól való félelemé. A legtöbbek számára legendás alak volt ő: az első istari, aki magán érezte a Fényhozó gyógyító erejét, amikor az az érintésével megmentette a pestistől. Beldinas azóta szenvedők ezreinek adott enyhülést, de Wentha mindig különleges helyet foglalt el a birodalmi tanácsban, még azután is, hogy megházasodott, és elköltözött Lattakayba, messze, keletre. Ott megépíttette az Udensót, egy hatalmas bronz- és üvegszobrot a papkirály képmására – csakhogy az a templom és az ősmágia rendjei közötti szent háború első napjaiban rommá zúzódott. A háború óta eltelt évek alatt Wentha egyszer sem tért vissza az úrvárosba.

Mindenki tudta ennek az okát, de senki nem beszélt róla. Akadt néhány név, amelyet nem volt tanácsos hangosan emlegetni.

Lord Tithian végigment a mólón, a páncélinge hangosan csilingelt minden egyes kimért lépésnél. A tekintete egyszeregyszer a Síró Hölgy társaságának a többi tagjára rebbent, akik közvetlenül mögötte álltak, de leginkább Wenthát nézte. A nő egy pillanatig tanulmányozta a férfi arcát, aztán elmosolyodott – szomorú tekintettel, minden öröm nélkül.

– Hallottam, hogy most te vagy a főtábornagy – mondta, miközben Tithian felsietett a rámpán, és megfogta a karját. A nő finoman homlokon csókolta. – Jó látni téged.

– Téged is, Efisa – felelte a férfi, és halk hangon folytatta, miközben kísérte. – De miért jöttél? És miért ilyen vitorla alatt?

A hajó felé intett a kezével, és a nő újra elmosolyodott, ahogy követte a mozdulatát.

– Most a szürke a színem, Tithian – válaszolta. – A hozzá kapcsolódó átok pedig butaság – kocsmai pletyka, legfeljebb. Igazság szerint, a hírek, melyeket hozok, elegendőek lehetnek, hogy cáfolják.

– Hírek, milady? Mifélék?

– Olyanfélék, amilyeneket a papkirálynak muszáj hallania – felelte –, és előtte senkinek sem. Még neked sem, öreg barátom.

A férfi átható pillantást vetett rá, de Wentha arca nem árult el semmit. Végül megvonta a vállát.

– Természetesen. A tanács vár téged, Efisa.

Együtt mentek tovább, otthagyták a szürke vitorlás hajót, és a tekintetük a hegy felé fordult, ahol a ragyogó templom állt.

* * * * *

Az audienciaterem kristálykupolája zúgott az alatta elterülő teremben lévő zsivajgástól. Elterjedt a szürke hajó érkeztének a híre, és a helyiséget megtöltötték az udvaroncok, akik kíváncsian tülekedtek, hogy vethessenek egy pillantást a Síró Hölgyre. Istar púderezett és parfümözött, gazdag bársonyba és csillogó selyembe öltözött nemesei, főpapjai és kereskedőhercegei sustorogva találgatták, hogy mit jelenthet a jövetele. A dokkoknál összeverődött köznéphez hasonlóan, ők sem nagyon láttak benne jót.

Rózsák függtek, s futottak föl a lakkozott fával borított falakon – melyeket szintén rózsafaragások díszítettek – egészen a magas kupoláig. Aranyfüstölők álltak a teremben, nehéz, édes füstöt eregetve, a platina gyertyatartókban pedig nagy, fehér gyertyák lobogtak, noha odafent a kristály úgy ragyogott, mint a nap. A padló ezüstös erezetű márványból készült, szikrázó fényesre csiszolva, és olyan szélesen terült el, hogy illendően kimért lépésekkel több percbe tellett átszelni a termet. Az egyik végén lápisz- és türkizkövekből kirakott mozaikban folytatódott, amely hullámzó vizet mintázott. Ez folyta körbe a tiszta fehér kőből épült emelvényt, amelynek a tetején a papkirály szaténpárnás aranytrónja állt.

Ez a trón most üres volt. Miközben a tanács összegyűlt, Beldinas a magánelőszobájában maradt. A teremben mindenütt kíváncsi tekintetek fordultak ennek a szobának az ajtaja felé; a Fényhozó mindig meditált, mielőtt csatlakozott volna a tanácshoz, hogy bölcs útmutatást kapjon a birodalom kormányzására, ma azonban tovább tartott neki a szokásosnál. Ez sem volt jó jel.

Szintén nem volt az a tróntól balra álló benyílóban lévő jelenség sem. Számos ilyen fülke vette körbe a termet, a legtöbben étellel és borral gazdagon megrakott asztalok álltak, frissítőül a tanácskozás szüneteire. Ez azonban más volt: sötét árnyék töltötte be, és természetellenes hideg áramlott ki belőle; azok, néhányan, akik közvetlenül oda mertek nézni, azon kapták magukat, hogy úgy vacog a foguk, mintha Jégfölde fagyos szelei nyaldosnák a hátukat. Odabent a sötétben szinte láthatatlanul, egy magas, széles vállú alak rejtőzött. A férfi éjfekete köpenyt viselt, éles ellentétként a papság csillámló ezüstjével és a nemesek színes öltözetével. Mély, fekete kámzsa rejtette az arcát, annyira, hogy csak a vasszürke szakálla hegye látszott ki belőle. Istarban soha senki nem pillantotta még meg Fistandantilus arcát, és a tanács tagjai ezt egyáltalán nem is bánták.

Számos történet járta a varázslóról, akit Sötétnek neveztek, és arról, hogyan lett a Fényhozó tanácsának a tagja. A templom hivatalos magyarázata szerint, melyet maga Quarath tanúsított, Beldinas azért hívta ide, hogy szemmel tudja tartani, követve a régi ismindi mondást, miszerint az embernek az ellenségére még alaposabban oda kell figyelnie, mint a barátjára. Valójában azonban Fistandantilus önszántából jött, és magával hozta az eszközt, amelynek a segítségével meg lehetett nyerni a mágusok elleni háborút. Cserébe helyet követelt magának a papkirály legbelsőbb köreiben. Quarath fájdalmas erőfeszítéseket tett az elmúlt tizennyolc év során, hogy ne tegye ellenséggé.

Egy idő után lágy csengettyűszó hallatszott, melynek a csengését visszaverte a kupola. A tanács tagjai kihúzták magukat, és tiszteletteljesen összekulcsolták a kezüket, miközben az előszoba ajtaja kattanva kinyílt a papkirály előtt.

Naponta százan is ráemelték a szemüket Fényhozó Beldinasra, de valójában senki nem látta, többé már nem. A szent ereje, amely már akkor is nagy volt, amikor elfoglalta a trónt, hatalmasra nőtt az elmúlt évek során. Vele együtt erősödött az ezüstös aura is, amely körülvette. Először csak csillámló fényként jelent meg, amikor lehívta Paladine erejét. Most már azonban állandó ragyogásként vette körül, amelyen még az elf szemek sem tudtak teljesen áthatolni. Azok, akik ránéztek, a saját emlékeik szerint látták a papkirályt, úgy, ahogy fiatal korában kinézett: karcsú és egyszerű, hosszú, leomló hajjal, és olyan kék és veszélyes szemekkel, mint a gleccserek. Az audienciatermet megtöltő férfiak és nők egyként sütötték le a szemüket a lélegzetelállító szépsége láttán.

Beldinas papucsának a susogásán kívül más hangot nem lehetett hallani, amíg odasétált az emelvényhez. Lassan ment fel a lépcsőkön, majd legfölül megállt, és szembefordult a gyülekezettel. A vakító fényben gyűrűs kezek emelkedtek fel, hogy a szent háromszöget mutassák, egyszerű, szavak nélküli áldásként.

– Sa, Pilofiro, gasiras cilmo! – jelentette ki meghajolva Quarath. A tanács többi tagja visszhangozta a szavait, és odafent a kupola eggyé olvasztotta a több száz hangot. Üdvözlégy, Fényhozó, császárok ura!

Beldinas bólintott.

– Sa, usas famas! – szólalt meg. Üdv néktek, isten gyermekei? – Jó itt látni benneteket ezen a napon – mindnyájatokat.

Fistandantilus fülkéje felé pillantott. A sötétség mélyén, amelyen még az ő ragyogása sem tudott keresztülhatolni, enyhén meghajolt a csuklyás fej. Beldinas elégedetten visszafordult a tanács felé, és közben leült a trónjára.

– Izgatottak vagytok – mondta. – Van is rá okotok. Különös ez a nap, és átjárja a történelem. De ne féljetek! Megtudtam a Síró Hölgy érkezésének a célját, és jó ez a cél – olyasmi, ami talán orvosolhatja a sebeket, amelyeket még én sem tudok meggyógyítani.

A papok és a nemesek zavartan pillantgattak egymásra. Nem létezett olyan baj, amelyen a Fényhozó ne tudott volna segíteni – sem betegség, sem sérülés, amelyet az érintése ne mulasztott volna el. Egyszer még a halált is legyőzte, az uralkodása első napjaiban. Mielőtt még azonban bárki mélyebben elgondolkodhatott volna azon, hogy hogyan értette, amit mondott, mély ha-rangszó hangzott fel az aranyozott ajtók felől, a terem másik végében.

A helyiségben minden szem a hang felé fordult, és az udvaroncok a nyakukat nyújtogatva tülekedtek, hogy jobban lássanak. A papkirály felemelte a kezét, és jelzett az őrt álló lovagoknak. Azok a padlóhoz verték az alabárdjuk nyelét, majd oldalra léptek, és az ajtó hangtalanul kinyílt. Halotti csend telepedett a teremre.

Wentha MarSevrin állt a bejáratban, az oldalán pedig Lord Tithian, ragyogó páncélban. A nő végigjáratta a tekintetét a gyülekezeten, egészen uralkodói módon egy olyasvalakihez képest, aki szegény falusi teremtésként élt a birodalom határvidékén, amikor a Fényhozó meggyógyította. Most, közel negyven évvel később, királynőnek tetszett, ahogy belépett a terembe.

Három férfi követte, és Lord Tithian, ahogy végigmentek a termen. Az első kettő a balján lépkedett: az egyikük sötét, jóképű, izmos fiú, meztelen felsőtesttel, lattakayi módi szerint; a másik szőke és egyszerű, Paladine tisztelendő fiainak az öltözetében. A harmadik, aki egy kissé mögöttük haladt, a jobb oldalon, a tudósok ruháját viselte, amely kopott volt, és kezdett foszlani a varrások mentén. Az udvaroncok csak futó pillantásokat vetettek a többiekre; a tekintetük a Síró Hölgyre szegeződött, miközben odalépett az emelvény előtti mozaikra. Leszegte a fejét, és térdet hajtott a trón előtt. Mindenki észrevette, hogy a térde nem ért le teljesen a földre.

– Lady Wentha, Paladine szeretett gyermeke – jelentette ki Beldinas, aranycsengettyűkhöz hasonlatos hangon. – Üdvözöllek ismét a templomomban. Túlságosan is sok idő telt el.

– Szentség – mondta a nő, minden érzelem nélkül –, hadd mutassam be a fiaimat, Rathot és Tancredet!

A két fiatalember előrelépett és meghajolt.

– Pilofiro – mormolták együtt.

– Ó, igen – mondta Beldinas, és háromszöget vetett a pap felé.

– Tancredet jól ismerem, persze… Falthana főpapja igen jókat mesél rólad. Te pedig, Rath – a tekintete a másikra siklott, aki büszkén kidüllesztette a mellét –, rád is emlékszem, bár te még csak hétéves lehettél, mikor találkoztunk. Szépen megemberesedtél.

– Köszönjük, Aulforo – mondták Wentha fiai.

Beldinas most a tudós felé fordult.

– De ki a másik kísérőd, Efisa? Harmadik fiad nincsen…?

Wentha megrázta a fejét.

– Ő nem a családomból való, uram. Ő Varen, aki régebben Tucuri egyeteméhez tartozott.

A tudós zavartan fészkelődött, ahogy a terem minden sarkából több száz szempár fordult felé.

– Sszentség – mormolta.

– Azért hoztam ide, mert el kell mesélnie valamit – folytatta Wentha. – Mégpedig úgy vélem, érdekesnek fogjátok találni a mondanivalóját.

Beldinas még egy pillanatig a tudóson nyugtatta a szemét, aztán bólintott.

– Jól van hát, Varen. Beszélj, senki nem szakít félbe, amíg a végére nem érsz.

Az udvartartás tagjai alig észrevehetően előrehajoltak. A tudós megnyalta az ajkát, az arcáról lerítt, hogy mindennél jobban szeretné, ha megnyílna alatta a padló, és elnyelné. Többszöri próbálkozás után találta meg a hangját.

– Hat hónapja történt, nyár derekán – kezdte.

* * * * *

Miután Varen befejezte a történetét, percekig senki nem szólalt meg. A csendben úgy tetszett, mintha a teremben dübörögne minden halk köhintés, minden ruhasuhogás. Az idősebb tanácstagok közül többnek tátva maradt a szája, a fiatalabbak pedig zavartnak tűntek. Tithian elkerekedett szemmel bámult Varenre. Lady Wentha arcán könnyek patakzottak végig.

Azt lehetetlen volt megállapítani, hogy a papkirály mit gondolt vagy érzett. Beborította a szent fény, és elrejtett minden árulkodó jelet, hogy felzaklatta volna a tudós története. Lenézett a trónjáról, és közben az állát simogatta.

Rath MarSevrin kihívó tekintettel nézett körbe a szobában.

– Valaki mondjon már valamit! – morogta.

Ez a megjegyzés megbotránkozást váltott ki a tanács tagjai részéről. Quarath előrelépett, sötét vonal jelent meg a két szemöldöke között.

– Hallgass, fiú! – szólt rá. – Nem beszélhetsz így a Fényhozó jelenlétében!

– Azt mondja, amit gondol, és amit én is! – csattant fel Lady Wentha. Hideg volt a hangja, de ahogy az elftől a trón felé fordult, megváltozott: vékony lett, és kérlelő, akár egy gyermeké.

– Szentség, könyörgöm neked. Nem bírom ezt a hallgatást.

Beldinas azonban még mindig nem válaszolt. Lassan felállt.

A teremben mindenki, férfiak és nők, térdre borultak. Csak Lady Wentha maradt állva, és fájdalmas tekintettel nézte, ahogy háromszöget vetett a gyülekezetre.

– Át kell ezt gondolnom – mondta, és dallamos hangja tompán csengett. – Jöjj a palotámba alkonyaikor, hölgyem – és te is, Varen! Együtt vacsorázunk, és elmondasz mindent, amit tudsz.

Ezzel visszavonult, lement az emelvény lépcsőin, vissza arra, amerről jött. Egy szolga kinyitotta előtte az ajtót, és már el is tűnt. Az udvartartás még mindig döbbenettől némán nézett utána. Aztán, abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, kitört a hangzavar: kiabálni, vitatkozni kezdtek, és mindenki tülekedett, hogy odajusson a Síró Hölgyhöz és a tudóshoz, aki rátalált Kétszerszületett Cathanra.

Lord Cathan MarSevrin az évek alatt mitikus figurává nőtte ki magát, Sárkányverő Humához hasonlatos legendává. Valaha Beldinas bajtársa és jobbkeze volt, miután Wentha csodálatos gyógyulását követően felesküdött a Fényhozóra, hogy a védelmezője lesz. Ott volt a papkirály oldalán, amikor az győzedelmesen bevonult az úrvárosba, és megmentette az életét, éppen ebben a teremben, amikor Kurnos, az Áruló megpróbálta megölni egy varázslattal mérgezett tőrrel. Helyette Cathanba szúródott a penge, és megölte őt.

Cathan azonban hiába halt meg valóban, pontosan a trón előtti kék mozaikon, Beldinas visszahozta az életbe. Az istenekhez kiáltott – nem csak kérlelte őket, hanem parancsolt nekik és olyan csodát vitt véghez, amelyhez hasonló sem előtte, sem azóta nem történt. A gyászból fakadó jogos dühéből táplálkozva, a Fényhozó minden erejét Cathanba sugározta, és visszahozta az életbe. Így lett belőle Kétszerszületett.

Ez után a feltámadás után Cathan a birodalom legnagyobb hőse lett. Ö volt az Isten Kalapácsának az első lovagja, maga a papkirály ütötte lovaggá, és segített Beldinasnak a gonosz elleni háborúban. Számtalan szörnyeteg, sötét szekta és fekete köpenyes varázsló pusztult el általa és a szent rend által, és idővel ő lett a Kalapács főtábornagya. Akkor azonban valami elromlott.

A varázslók elleni háború alatt történt. A szent hadjárat hajnalán egy bosszúálló varázsló által életre hívott démonok meglepetésszerűen lecsaptak, és rengeteg lovag odaveszett – később pedig magát a papkirályt támadták meg, és ez még több halálhoz vezetett. Végül a Kétszerszületett egy kisebb sereget vezetett Losarcumba, hogy ostrom alá vegyék az ottani Ősmágia Legendás Tornyát. A mágusoké volt azonban az utolsó szó, és a toronnyal együtt a körülötte lévő várost is lerombolták, hogy a titkaik ne jussanak a templom kezére. Cathan teljes hadereje elpusztult ebben a végső támadásban – mindenki, kivéve Cathant és Tithiant, aki egykor a fegyvernöke volt. Együtt visszatértek Istarba, ahol Cathan – szégyenkezve és felbőszülve azon, ami a seregével történt – letépte magáról a főtábornagyi palástot, kisétált a templomból, és azóta nem látták.

Mostanáig.

Tithian gyorsan cselekedett, Lady Wentha és az udvaroncok fecsegő tömege közé vetette magát. Mindenki többet akart megtudni – hol volt ez a barlang az üvegbe rekedt emberekkel? Miért volt ott a Kétszerszületett? Miért vonult vissza a világ elől ilyen sokáig? Tithian intett Rathnak és Tancrednek, akik segítettek neki védgyűrűt alkotni az anyjuk és Varen köré, és aztán így, együtt kiküzdötték magukat az audienciateremben eluralkodott káoszból.

* * * * *

A szokás szerint a tanács legtöbb tagja részt vett az esti fogadásokon a királyi palota hatalmas ebédlőjében: a fény nagy egyházainak a főpapjai, Solamnia és Kharolis birodalmainak az előkelőségei, akik az istari hitet követték, az a néhány nemes, aki volt olyan szerencsés, hogy helyet kapott, és a magas rangú lovagok hivatalos különítménye. Ezen az estén azonban, amikor a nap bearanyozta a város háztetőit, a társaság mindössze hét tagból állt: Beldinas, Quarath, Lady Wentha és a fiai, Tithian és – a papkirály jobbján, a kiemelt székben ülve, és olyan ábrázattal, mint aki inkább lenne a Courrain-óceán mélyén – Varen, a tudós. A tudós alig evett, és az arca minden alkalommal elvörösödött, ahányszor a Fényhozó feléje pillantott. A hallgatása azonban nem keltett túl nagy feltűnést; az udvarban a taoli szokást tartották, miszerint nem illett étkezés közben komoly dolgokról beszélni. Egymás után érkeztek a finomabbnál finomabb fogások: friss kagyló vajban és maelooni vércitrom levében; márványsajt, őrölt selyemfadióval megszórva; arathi nevű sós aprósütemények, Midrathból, darált fácánhússal és negyven fűszerrel töltve.

Végül, amikor a szolgák elkezdték leszedni a főfogás maradékát – sült gorgoncombot, fekete borssal és mézborral pácolva –, Varen megszólalt.

– Tényleg nem sok mindent mondhatok még, Aulforo – kezdte, és meghajtotta a fejét Beldinas felé. – Ahogy csak bírtam, menekültem a Könnyekből. Paladine-nak hála, a draviniak még a közelben voltak, különben nem menekültem volna meg. Így is, mire Attrikába értem, majdnem belepusztultam a napszúrásba. Egy hónapot kellett pihennem a mishakitok gondozásában, mire újra útnak tudtam indulni.

– És mégsem ide jöttél – jegyezte meg velősen Quarath. – Azt gondoltam volna, hogy ilyen hírekkel a templomba vezetett volna az első utad.

A tudós lesütötte a szemét, és beharapta az ajkát, miközben a szolgák moragnac likőrt töltöttek mindenkinek az asztalnál. Egy kortyra kiitta az italát, és megrázta a fejét.

– Először Lattakayba mentem. Az közelebb esett, és nem sok aranyam maradt az utazásra a vagyonom nélkül. És… hallottam róla, hogy Lord Cathannak élnek ott rokonai.

Wenthára pillantott, aki szomorúan elmosolyodott. Tancred és Rath az oldalán zord pillantást váltottak.

– És biztos vagy benne? – kérdezte Beldinas. – Garantálni tudod, hogy ő volt az?

– Csak a Kétszerszületettnek van olyan szeme, szentség.

Tithian, aki Varennel szemben ült, egyetértően bólintott.

A feltámasztás tette ezt Cathannal, mintegy figyelmeztető jegyként. A szemei pupilla nélküliek és teljesen fehérek lettek – mint egy vaké, csakhogy Cathan látott. Kevesen tudták állni földöntúli tekintetét, anélkül, hogy elfordultak volna. Tithian, jómaga, képtelen volt rá. Ha a férfinak, akit a tudós látott, ilyen szeme volt…

Quarath összevonta a szemöldökét, és Wentha észrevette.

– Tudom, mire gyanakszol, követ – mondta jóindulatúan. – Bennem is felmerültek ezek az érzések. Elég történet kapott szárnyra a bátyámat illetően, a birodalom minden vidékéről, és a határain túlról is – és mindegyik hamis. Még küldtem is felderítőket a Könnyekbe, de nem jártak sikerrel. Évekkel ezelőtt feladtam, hogy valaha is megtaláljam. Biztos voltam benne, hogy meghalt.

– Ahogyan mi is – mondta a papkirály fájdalmas hangon. – Ha azonban ez igaz…

– Az – mondta Rath.

– Mutasd meg neki! – mondta Tancred Varennek.

A tolmács tagjai közt mozgolódás támadt. A szolgák éppen kőtálakban szolgáltak fel gyümölcsös jeget, surranó mentás ásványvízzel, de senki nem törődött a desszerttel. A tudóst nézték, aki belenyúlt az erszényébe, és elővett egy szürke levelű fából készült kicsi, hosszúkás dobozt. Már nyújtotta volna a papkirály felé, de Tithian megragadta a karját.

– Nyisd ki te magad! – mondta a lovag.

Varen elvörösödve vette vissza a dobozt, kinyitotta a csatját, és hátratolta a tetejét. Egy apró, sötét üvegdarabot húzott elő belőle. A két ujja közé fogta, és a fény felé tartotta. Rőtsárga tűz lángolt a belsejében. Lord Tithian a sokéves udvari etikettoktatás ellenére halkan füttyentett egyet, miközben Varen az asztalra helyezte a darabot.

– Losarcumi borostyánkő – mondta a tudós. – Közvetlenül azelőtt törtem le, ha emlékeznek rá, mielőtt elmenekültem. Fél mérföldre jártam már a barlangtól, mikor egyáltalán észrevettem, hogy nálam van.

Mindenki a szilánkra meredt, amely csillogott a lemenő nap utolsó sugaraiban, melyek betűztek a palota ablakain. Quarath belekortyolt a moragnacjába, és kifürkészhetetlen arccal ült tovább. Wentha és a fiai mintha csendben ellenkeztek volna mindenkivel, aki csak kétségbe vonja Varen történetének az igazát. Varen most az ölébe fektetett kezét bámulta. Tithian közben előrehajolt, hogy felvegye az üvegdarabot. Megforgatta az ujjai között, és nézte a benne játszó mézszínű fényt. Ő járt Losarcumban, és látott hatalmas palotákat ilyen anyaggá összeolvadni, amikor a torony felrobbant. Több százan, talán több ezren rekedtek benne.

És Cathan is ott volt.

– Hadd nézzem! – mondta Beldinas.

Tithian bólintott, és odaküldte a darabot az asztalon át. Először Tancrednek, aztán Quarathnak, végül pedig a papkirálynak. Az üveg felragyogott, mint egy aranycsillag, ahogy Beldinas fénye beleömlött. A mélyébe bámult, kifürkészhetetlen gondolatokkal. Mindenki más őt nézte, hátha mégis ki tudják olvasni. Végül a markába zárta a szilánkot, és megint Varenhez fordult.

– Ezt a barlangot – kérdezte – meg tudnád találni még egyszer?