I.A. 961, tizenkettedik hónap

Istar úrvárost elárasztották a rózsák.

Fehérek, vörösek és aranyak, mindenütt: ragyogó, fehér falait kárpitként borították; alabástrom tornyairól és aranykupoláiról füzérként csüngtek; az ajtófélfákon csokrokba gyűltek; szétterültek az udvarokon és tereken. A szirmok szőnyeget alkottak az utcákon, felgyülemlettek a márványfalak mentén, a szökőkutak és medencék felszínén lebegtek. Émelyítő illatuk füstként oszlott szét a levegőben, elnyomva a városban általában terjengő fűszer- és tömjénszagot.

Újabb téli napforduló közeledett. A tél – amely sokkal inkább esős évszakot jelentett a nyugati övezetben, mint havasat – első ünnepe a legrangosabbnak számított a szent birodalomban. Három nap múlva az úrváros mindennapi élete megáll, a polgárok az otthonaikban és a borozókban átadják magukat az ivásnak és az ünneplésnek. Az Isten Szeme, az ezüstös iker-világítótorony, amely a város kikötőjének bejáratát őrizte, fehérről karmazsinvörössé változik, és a keleti negyedben található Játékok Iskolája az acélok csattogásától és a tömegek ujjongásától fog visszhangozni. Nyugaton, a vörös fiatornyokkal ékes toronynál, amely valamikor az Ősmágia Rendjéhez tartozott, az emberek fekete, vörös és fehér köpönyegbe öltöztetett szalmabábukat fognak égetni a gyűlölt – és már régen elhunyt – varázslók elűzésére. Északon, a Kalapács Csarnok, amely az Isten Kalapácsa lovagjainak otthont adó terebélyes erőd volt, most kitárja hatalmas kapuit, és a birodalom védelmezői tükörfényes páncéljaikban bevonulnak a városba.

A város közepén pedig, a világ szívében, ahol Istar minden útja találkozott, a papkirály nagytemplomában felhangzik az örömzene. Kristálykupolája úgy ragyog majd, mintha még egy Nap gyúlt volna fel benne. Hívők ezrei a város, a birodalom és az azon túli világ minden részéről töltik majd meg a Barigont, a templom előtt elterülő óriási, szobrokkal körülölelt teret, hogy áldást kapjanak magától a papkirálytól. Harminchét éve így tettek már, amióta Beldinas, a Fényhozó trónra került. És még évekig el fognak jönni, ha az istenek is úgy akarják.

A mai napon azonban az úrvárosban éppen úgy zajlott az élet, ahogy általában szokott. Nagyméretű kereskedőhajók, s apró halászcsónakok szelték a kikötő és mögötte a csillogó tó vizét, és vitorlák százai fodrozódtak az árbocokon. Szatén- és bársonyruhás emberek siettek az utcákon, vagy csoportokban álltak a tereken és a kertekben, beszélgetve, nevetgélve vagy vitázva. A piacokat színek és hangok árasztották el, ahogy a kereskedők megpróbáltak mindenfélét eladni, a tarsisi szőnyegektől kezdve a karthayi balzsamokig, a seldjuki gyöngyöktől és csontoktól, a taoli borokon át, egészen olyan fadarabokig, amelyek állítólag magából Sárkányverő Huma lándzsájából származtak. A scatákat, a kék köpenyes katonákat, Istar seregének tiszthelyettesi állományát fehér köpenyes lovagok vezették őrjáratra. A papok és a szerzetesek körmeneteket tartottak a város számtalan szentélyében, a papkirály kegyelméről és dicsőségéről énekelve himnuszokat. Krynn minden részéről jöttek zarándokok, és vég nélkül kántálták a templom lépcsőjén leborulva:

Beldinas Cilenfo… Beldinas Pilofiro… Beldinas Babo Sód…

Beldinas a Gyógyító. Beldinas a Fényhozó. Beldinas, az igazi papkirály.

A hatalmas palota legmagasabb erkélyén, végigtekintve a ködbe borult templomkerten, ott állt maga a papkirály, és hallgatta a nevét mormoló kórust. Harmincnyolc évvel ezelőtt csupán egy szűk kör ismerte Beldyn testvér néven, aki egy alig tizenhét nyarat megélt szerzetes volt még csak, mégis olyan valaki, aki érintésével csodás gyógyításokat tudott véghezvinni. Azután Lady Ilista, Paladine főpapnője felkereste az apátságot, isteni látomás által vezetve. A fiú, amikor Istarba érkezett, egyházszakadást gerjesztett a birodalomban, és magának Ilistának a halálát is okozta; Kurnos papkirály bukása majdnem nyílt háborúba torkollott. Őrá mostanra az Áruló név ragadt rá, mivel őrült módon a legsötétebb mágiákhoz nyúlt, hogy megtartsa hatalmát. Istar népe ujjongott, amikor Beldinas elfoglalta a trónt, a régen elveszett, és aztán megkerült Hatalom Koronáját viselve. Azon a dicsőséges napon kezdték el kántálni a nevét.

Harmincnyolc év, és az emberek még mindig nem hagyták abba. Életének több mint kétharmadában ezt hallotta, először reggel, felébredéskor, utoljára pedig elalvás előtt. Még amikor elhagyta az úrvárost, hogy körmenetet tartson a birodalom tartományain keresztül – a déli sivatagokba és az északi dzsungelek-be, a keleti kikötőkbe és a nyugati felföldekre –, csodálói akkor is énekelve követték. Most, hallgatva őket, előrehajolt, kezét az erkély platina karfájára helyezte, és kimerülten sóhajtott.

– Őszentsége? – szólalt meg egy hang mögötte, halkan, aggódva, udvariasan. – Valami baj van?

Beldinas megfordult, noha nem lett volna szükséges. Ez a hang is az elmúlt harmincnyolc év része volt. Más tanítványok jöttek és mentek, ahogy a barátok és ellenségek, a tanácsosok és udvari emberek is, de Quarath mindig ott volt a közelében. Noha a hivatalos címe a silvanesti elfek követe volt, sokkal nagyobb szerepet játszott ennél. Ö volt a papkirály legbizalmasabb tanácsadója, és egyben a birodalomnak majdnem olyan létfontosságú szereplője, mint maga Beldinas. Semmi nem történt az elf tudomása nélkül: ha Beldinas volt Istar dobogó szíve, akkor Quarath a fáradhatatlan agya.

Az elf arcára – ami még mindig fiatal, és annyi év után is változatlan volt – aggodalom ült ki. Egy törékeny kéz felemelkedett, és hátrasimított egy eltévelyedett mézsárga hajfonatot. Quarath arany és smaragdzöld hímzésű, ezüstszínű köpönyege megcsillant a mozdulattól.

– Fáradtnak tűnsz, Aulforo – mondta. – Rosszul aludtál?

Beldinas elgondolkodott.

– Nem, követ. Pihentem. Nem zaklattak szörnyű álmok.

Quarath bólintott. Amennyire ő és mindenki más is tudta, a papkirály egyáltalán nem álmodott, sem jót, sem rosszat. Ez a birodalmi jövendőmondókat az őrületbe kergette.

– Akkor mi a gond? – kérdezte az elf. – Ne mondd azt, hogy semmi!

– Nem is gondoltam rá – felelte a papkirály, enyhe, alig észrevehető mosollyal. – Éppen annyira ismered a gondolataimat, mint én. Talán jobban – úgyhogy te mondd meg, követ! Nézz rám, és mondd meg, mi aggaszt engem!

Az elf színlelve tanulmányozni kezdte Beldinast, homlokát ráncolva koncentrált a feladatra. Egy ezüstszín gyík – szárnyas sárkányhoz hasonló, amelynek kitenyésztési eljárása már rég feledésbe merült – szállt fel a kertből, megnézte a két férfit, majd továbbhaladt, megértve, hogy egyiküktől sem fog ételt kapni. Amikor elment, Quarath szemöldökét felhúzva úgy tett, mintha csak most talált volna rá a válaszra.

– A háború – mondta együtt érzőn. – A sötétség elleni küzdelem miatt aggódsz.

Beldinas megvonta a vállát.

– Mi más miatt? Éveim legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy a gonoszt eltüntessem a világról, és most attól tartok, nem élem meg a győzelmet.

– Nem mondd ezt, felség! – felelte Quarath. – Sok mindent véghezvittél. Az Isten Kalapácsa az utolsó gonosz istenség híveit is kiirtotta. A goblinok és az ogrék szintén eltűntek, és a varázslók… – ekkor mindketten azonnal megérintették a homlokukat, a varázslat elleni védelem jeléül –, száműzetésben vannak, és nem is fognak visszatérni.

– Tudom, követ – mondta egyetértően Beldinas. – Ez volt minden, amit remélni mertem, amikor először fejemre tettem a koronát… ám ez nem elég. A gonoszt legyőztük, de nem pusztítottuk el. A lovagok még mindig találnak tiltott kultuszokat a vadonban.

Quarath nem tehetett mást, mint keserű fejbiccentéssel elfogadta a hallottakat. Éppen tegnap, az udvar döbbenten vette tudomásul, hogy az Isten Kalapácsa egy titkos szektát pusztított el Falthanában, amely titokban egy sokkarú istent imádott. A szektatagok ellenálltak, de a fény erői fölényben voltak, és szétzúzták a hamis istenség bálványát. A darabjait trófeaként elhozták Istarba.

– A gonosz fennmarad, Quarath – jelentette ki Beldinas, és ismét sóhajtott. – Nem számít, milyen kegyetlenül csapunk le rá, nem fog elpusztulni. Csupán máshol bukkan fel, mert van egy búvóhely számára, amit én nem érhetek el. Ez az emberek szíve.

Az elf a bazilika felé tekintett, amely csodálatoson ragyogott a reggeli napfényben.

– Nehéz… lesz… kiirtani az emberek szívéből, őszentsége – felelte merészen. – Az istenek a jónak teremtették a népemet, ahogy az ogrékat és a hasonló fajtákat a gonosznak. De az emberek megkapták mindkettőt, hogy választhassanak. Ahogy ez meg van írva.

– Tudom – válaszolta a papkirály kissé csípősen. – Tudod, olvastam már a szent írásokat. Mégis, meg kell találnom a módját.

– De hogyan?

– Nem tudom – mondta Beldinas, és a kert felé fordult. – Egyelőre, Quarath.

Az elf szeme összehúzódott, és beleharapott az ajkába, elbizonytalanodva a válaszon. Szerencsére nem kellett sokáig nyugtalankodnia. Ahogy a papkirály hátát bámulta, lépések zajára lett figyelmes: ékszerrel díszített papucsok suhantak végig a márványpadlón. Mint mindig, most is büszkén, hogy elf érzékei hamarabb észlelték a zajt, mint Beldinas, megfordult, és a parókiába vezető árkádsort fürkészte.

Egy fiatal nő tűnt fel, alig harmincéves, hosszú, ragyogó rézvörös hajkoronával. Lila szegéllyel díszített fehér ruhát viselt, és fején egy ametisztdiadém ékeskedett.

– Efisa – szólalt meg halkan Quarath, ahogy a nő közeledett.

– Mi hozott ide, messze a rendedtől?

Lady Elsa, Istar templomának első leánya és legfőbb hercegnője, üdvözlésre kulcsolta a kezét, és hüvelykujjaival a háromszöget formázta.

– Bocsánatodat kérem a zavarásért, követ, de Revando első fiútól hozok híreket.

– Mondd el nekem, Elsa! – felelte Quarath. – Nem kell zavarni a papkirályt.

– Ugyan már, követ – szakította őket félbe Beldinas, Quarath mögé lépve. – Ha az első fiú és az első lány úgy érzik, hogy valami fontos, akkor az bizonyára úgy van. Beszélj, Efisa!

Elsa térdet hajtott a közeledő papkirály láttán.

– Őszentsége – kezdett bele a lány –, Revando és én a Templom főbejáratánál voltunk, és a reggeli áldást osztottuk a zarándokoknak, amikor véletlenül a kikötő felé tekintettem. Nyugtalanságot észleltem arra, majd megláttam… megláttam egy hajót.

Quarath egyik szemöldöke megrándult.

– Azt mondtad, egy hajót? A kikötőben?

– Ne gúnyolódj, követ! – intette meg Beldinas Quarathot, mogorva hangon. Visszafordult Elsához, akinek arca vörösre változott. – Mi van a hajóval? Mondd el, gyermekem!

Elsa, visszanyerve magabiztosságát, hálásan mosolygott a papkirályra.

– A hajónak, Felség… szokatlan vitorlája volt.

Kicsit hátrébb húzódott, amikor Beldinas egy pillanatig fürkészve vizsgálgatni kezdte. Azután a férfi kiegyenesedett, és fél lépést hátrált.

– Szürke – jegyezte meg. – A vitorla szürke volt, igaz?

A lány döbbenten nézett rá.

– I-igen, felséges uram. Az volt. Az még mindig.

Quarath éles pillantást vetett a papkirályra.

– Szürkék! Mit keres ő itt? – kérdezte

– Nem tudom, követ – felelte Beldinas. – De, gondolom, hamarosan megtudjuk. Lady Elsa, nagyon jól tetted, hogy eljöttél. Most pedig azt szeretném, ha elterjesztenéd a hírt. Menj a Kalapács Csarnokba, és mondd meg a főtábornagynak, hogy jöjjön ide!

– Természetesen, Szentség – felelte az Első Lány. – Mit mondjak neki?

– Az igazat – válaszolta a papkirály, és felsóhajtott, a reggel folyamán már harmadszor. – Mondd meg neki, hogy a Síró Hölgy megérkezett!

* * * * *

A főtábornagy lehajolt, éppen időben, mert már hallotta a kard fütyülését, amint elhaladt a feje mellett. Tudta, hogy milyen szerencséje volt, mivel a fegyver az arcán találta volna telibe. Egy kisebb tapasztalattal rendelkező harcos soha nem érzékelte volna a közelgő csapást, és nem szedte volna össze magát egy ellentámadás indításához, még mielőtt az ellensége kihasználhatja egyensúlyának megingását – de a tábornagy tizenkilenc éve az Isten Kalapácsa lovagja volt, hét éve pedig a vezetője. Kevés jobb kardforgató létezett nála a világon.

Sisakrostélya mögött mosolyogva balra pördült, és újra kiegyenesedve, pajzsával rávágott ellenfele fegyveres karjára. A másik lovag – egy forrófejű ifjú, akit Bronnak neveztek – felhördült, sokkal inkább a fájdalomtól, mint a meglepetéstől, és kardját elejtve bukdácsolni kezdett. A pillanatnyi sebezhetőségétől azonban eluralkodtak rajta az ösztönei, miközben a főtábornagy a feje felé csapott.

Bron még kezdő harcos volt, de fürgén mozgott. Fegyvere ismét a magasba emelkedett, és a halántékától arasznyira találkozott a főtábornagy pengéjével. Az acélok egymásnak feszültek, és a két férfi összeakaszkodva állt, sisakjuk szemnyílásán keresztül meredve a másikra.

– Nem rossz – jegyezte meg a főtábornagy röviden. – Még tíz-tizenöt év, és talán harcost faraghatok belőled.

Sir Bron szeme szikrázott.

– Még tíz év, uram, és túl öreg leszel ahhoz, hogy megemeld a kardod.

A főtábornagy harsányan felnevetett, noha a gúnyos megjegyzés némileg pontatlan volt. A férfi még csak harmincöt éves volt; tíz év múlva talán már elindul az öregedés útján, de még mindig kegyetlen harcos marad. Lord Olin, az elődje, majdnem hetvenévesen hunyt el szívrohamban, miközben éppen ezen az udvaron vívott. Mivel kevés valódi ellenség maradt a világon, aki ellen harcolni kellett, az Isten Kalapácsa veteránjainak nagy része mostanában inkább öregségben, mint csatában halt meg.

– Meglátjuk, fiú – válaszolta, s hátralökte Bront. A két férfi szétválva körözni kezdett, és pajzsukat maguk elé tartva mindketten valamilyen nyitási lehetőséget, valamilyen gyenge pontot kerestek.

Sir Bron legnagyobb hiányosságát azonban nem a technikája, hanem a türelmetlensége jelentette. A főtábornagy felhasználta ezt ellene, többször támadást színlelve, de soha valódi összecsapásba nem bocsátkozva. Bron minden egyes alkalommal feszültebb és nyugtalanabb lett, amíg végül felhördülve és kardját pörgetve kitámadott, alsó visszakezes vágásra készülve. A tábornagy a sisakrostélya mögött vigyorogva, a pajzs peremével felfogta az ütést, majd lecsúsztatva a pengét engedte, hogy az ifjú lovagot továbbvigye a lendülete. Fürgén, mint egy zaladhi tűztáncos, megpördült, és kardjával lesújtott. Az ütés iszonyú csattanással találta el Bron nyakát.

Egy átlagos harcban ezzel lefejezte volna ellenfelét. Bron szerencséjére azonban életlen kardokkal harcolt, és a páncél nyakvédője megmentette az életét. Mégis, elegendő erővel érkezett az ütés, hogy a fiatal harcost térdre kényszerítse, és kardja tőle három méterre repüljön a porba. Öklendezések közepette, Sir Bron leküzdötte magáról a sisakot.

A főtábornagy hasonlóképp cselekedett, felfedve fiatalos, csinos, szeplőkkel tarkított arcát. Copfba fogott aranyszőke haja kiszabadulva a hátára hullott. Az állát díszítő rézvörös szakálla volt az egyetlen, amelytől idősebbnek tűnt, mint amikor tizenhat évesen lovaggá ütötték. Sir Bront figyelte – aki éppen hangosan hányt, miközben sötét haja a szemébe lógott majd a csatamező körül álló ifjú lovagokra és pajzshordókra tekintett.

– Ez a mai napi lecke, fiúk – jelentette be Tithian, az Isten Kalapácsának a lordja, fanyar vigyorral. – Figyelj a fejedre, vagy könnyen elveszítheted!

Nevetés harsant a Kalapács Csarnok belső udvarán, és visszaverődött a sárga falak, az oromzat és a tornyok útvesztőjéről. A lovagok fele még nem élte meg a huszonötödik nyarát, és a legtöbbnek nem volt harci tapasztalata. Tithian és a hadnagyai azért szervezték meg rendszeresen ezeket az álküzdelmeket, hogy életben tartsák a harcművészetet. A főtábornagy kisimította lovagi köpenyét – karmazsinvörös, ellentétben a többiek fehér köpönyegével, a rangját jelezve –, és letörölt egy szennyfoltot a mellkasára hímzett lángoló kalapács jelvényről. Tisztelegve megemelte kardját, majd Sir Bron mellé sétált, és a kezét ajánlotta, hogy felsegítse.

Bron egy dühös legyintéssel visszautasította a lovagi udvariasságot, és esetlenül magától felegyenesedett. Alacsony, vékony férfi volt, arca leginkább egy lóéhoz hasonlított. Feje vörösen izzott, ahogy letörölte szájáról a nyálat.

– El kellett volna kapjalak – hörögte.

– Az utolsó szava megannyi embernek – felelte Tithian, megveregetve a fiú vállát. – Erős, tehetséges harcos vagy, de még a legjobb vasat is csiszolni kell, hogy acéllá váljon. Uralkodj az indulataidon, különben nagy árat fizetsz értük.

Bron közönyösen bólintott, aztán morogva elvonult. Tithian felsóhajtott – néhány ember egyszerűen nem hajlandó tanulni –, majd a többi lovag felé fordult.

– Rendben – szólalt meg, pengéjét tisztogatva. – Ki a következő?

Mindenki félrenézett: a földre, egymásra, a vár tetején álló aranyszín lángokkal körülfont kalapácsra. Egyikük sem érzett indíttatást ahhoz, hogy szembeszálljon a főtábornaggyal, főleg a Bron felett aratott győzelme után. Tithian nem hibáztatta őket

– Ő is gyűlölt vívni a nála jobbakkal, amikor fiatal volt –, de nem is szándékozott elengedni a lovagokat ilyen könnyen.

– Gyerünk, fiúk! – tüzelte őket. – Ha senki nem vív velem, nekiállunk tömegben harcolni helyette.

Az ifjú lovagok felnyögtek. A tömegverekedések után mindig elegendő munkát biztosítottak a lovagok a mishakite gyógyítóinak. Bár jó gyakorlást jelentettek; Tithian számtalan ilyen harcra emlékezett fiatal korából, és semmilyen egy-az-egy elleni párviadal nem tudta felkészíteni a harcosokat arra, hogy mindenhol szövetséges és ellenség veszi körbe őket. Acélkék tekintetével az embereit fürkészte.

– Nos?

Azok még mindig hezitáltak, és Tithiant kezdte elönteni a méreg. A dolgok nem így működtek régebben, az olyan, mostanra már legendássá vált férfiak idejében, mint Lucieli Tavarre, Falthanai Marto, és… és számos más ember. Ám ezeknek a hősöknek nagy része meghalt, a varázslat elleni harc áldozatai lettek, és ők maradtak – többnyire a nemesek és kereskedőlovagok fiai, akiket azért küldtek szolgálatba, hogy ne legyenek a család terhére. A Kalapácsosok hajdani égő lelkesedése halovány pislákolássá változott.

– Jól van, hát – mondta á főtábornagy, nem erőltetve meg magát, hogy leplezze csalódottságát. – Fegyverezzétek fel magatokat, és sorakozzatok! Északi és nyugati barakk a déli ellen és… most meg mi van?

Zűrzavar támadt a tömeg mögött, a vár főbejáratának irányában. A lovagok sugdolózni és mozgolódni kezdtek, kitérve valakinek az útjából. Tithian fehér ruhát pillantott meg: egy pap a templomból. Egyre mérgesebb lett – soha nem vette hasznát a szent egyháznak, még ha ő is volt a katonai szárnyuk vezetője. A legtöbb esetben egy pap látogatása azt jelentette, hogy embereit harcolni és meghalni küldik a birodalom valamelyik távoli részébe.

Meglepetten felugrott azonban a szemöldöke, amikor Lady Elsa lépett ki a tömegből. Megpróbált visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor egy első leány – vagy bármilyen tisztelendő leány – a Kalapács Csarnokba jött. Egyetlen eset sem jutott eszébe.

Az emberei meghajoltak előtte, és Tithian háromszöget formázott a kezével. Nem térdelt le senki előtt, kivéve a papkirályt.

– Efisa – mondta. – Mi hozott ezen dombok közé?

– Lord Tithian – felelt Elsa. – A Fényhozó parancsára jöttem ide.

Suttogás kezdődött a lovagok között. Tithian egyetlen mozdulattal lecsendesítette őket, noha érezte, hogy belső szervei összerándulnak. A papkirály általában az egyik, küldöncként szolgáló ifjú tanítványával idéztette maga elé. Ez igazán szokatlan volt.

– Mit kíván tőlem őszentsége? – kérdezte a lányt.

Két perc múlva lóháton ült, és az első leány hintója mellett kilovagolt a Kalapács Csarnok őrtornyai között. A tömeges összecsapás ezúttal elmaradt.